Garda Dezsőt, Király Zoltánt és Oravecz Imrét díjazta a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai. 
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Fődíj Budapesten Iochom Zsoltnak
A Nemzet Naptára gálaestjén, a budapesti Stefánia Palotában vette át kedden este lapunk munkatársa, Iochom Zsolt a 2017-es naptárpályázat fődíját.
A nemzetközi fotópályázatra minden évben több mint ezer fotó érkezik be a világ különböző pontjairól. Iochom Zsolt egy-egy alkotásával 2008 óta szerepel évente valamelyik hónap főképével a Nemzet Naptárában, aki a kedd esti gálán Szilágyi Ákos ötletgazda, főszervezőtől és Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőrtől, a zsűri elnökétől vette át a díjat. A nyertes fotó, amely június hónap főképe, a csíkszeredai Szabadság téren készült tavaly november 28-án egy demonstráció alkalmával.
Ugyancsak Iochom Zsolt fotója látható a szeptemberi hónapnál is, az a fotó egy esős napon készült zászlófelvonás alkalmával a budapesti Parlamentnél – tudtuk meg a fotóstól. „Amikor megtudtam, hogy melyik fotóm nyert, alig jött hogy elhiggyem, bár nehezen felismerhető, ugyanaz a zászlórúd látható ezen a fotón is, mint a 2009-es nyertes fotómon. Sőt, akkor egy ifjú legény tartotta a kezében, most meg az ő édesapja. Úgy látszik, másodszor is szerencsét hozott ez a zászló...” – osztotta meg velünk Zsolt.
Péter Beáta | Székelyhon.ro

Önmagunkkal való szembenézés – Átadta díjait a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, pontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.”
Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni” – mondta a polgármester.
Péter Beáta Krónika (Kolozsvár), Krónika (Kolozsvár)

Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek” 
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Ébren tartani az emlékezetet: az orosz hadifogság szörnyűségeiről beszéltek
A szűkös élelmezés, a kemény munka, a gyógyszerhiány és az őrök mindennapi kegyetlenkedései miatt csoda volt túlélni a szovjet munkatáborokat – hangzott el azon a konferencián, amelyet pénteken tartottak a csíkszeredai városházán. Az előadók, a téma kutatói úgy vélik, fontos ébren tartani az emlékezetet.
A magyarországi Fővárosi Örmény Önkormányzat és Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának együttműködéseként valósult meg az Elkobzott életek címmel megtartott vándorkonferencia csíkszeredai rendezvénye, amely a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmények előtt is tisztelgett. A konferencia első állomása Budapesten volt, a következő helyszín pedig Szamosújváron lesz.
A Fővárosi Örmény Önkormányzat részéről jelen levő Esztergály Zsófia lapunknak elmondta, a budapesti rendezvényen főként a magyarországi történésekről szóló előadásokat részesítették előnybe. „A konferencia célja az emlékezet ébrentartása mellett, hogy az előadásokat rögzítjük, és az így készült DVD-ket könyvtáraknak, iskoláknak juttatjuk el. A cél, hogy valamikor bekerüljön ez a téma, ez az időszak is a tananyagba, de addig legyen amihez nyúlni, ha valakit érdekel ez a téma” – magyarázta.
A csíkszeredai konferencia során ismertették a Szovjetunió területét behálózó kényszer-munkatáborokat, a fogsággal kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzetét. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezett, majd Murádin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehetett meghallgatni. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tartott összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatta be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban témában, Nagy Benedek volt politikai elítélt pedig saját élményeiről, a Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunka-táboraiban elszenvedettekről mesélt a jelenlevőknek. Bank Barbara történész a hadifogolytáborokról, internáltakról és a kollektív bűnösökről végzett kutatásait Murádin János Kristóf ismertette. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárta.
A hadifogoly elnevezés hivatalosan a háború idején megváltozott hadiesemények következtében fogságba esett egyénekre vonatkozik. A hadifoglyok általában katonák voltak, de közéjük sorolták azokat a civileket is, akiket a frontátvonuláskor ejtettek foglyul – mutatott rá Murádin János Kristóf.
A szovjet hadsereg általi fogolyszedésnek három célja volt: a hadifogolylétszám kiegészítése, a szovjet utánpótlási vonalak biztosítása és a Szovjetúnió háború utáni újjáépítése. Ugyanakkor Magyarország részéről elvileg háromszázezer civil kellett volna menjen munkavégzésre a Szovjetunióba, de jóval többen voltak. „Az elhurcolások ütemét tekintve és az adatok feldogozásakor kiderült, körülbelül 650-700 ezer főre tehető az elhurcoltak száma. Ha a hadifoglyokat is hozzátesszük, akkor összességében 750-800 ezer emberről beszélhetünk minimum, akik orosz fogságba estek, közülük körülbelül 200 ezer civil volt. A deportáltak közül nagyon sokan nem jutnak ki a lágerbe, már útközben elpusztulnak. Az elhunytak majdnem fele kiszállításkor hal meg, róluk nincs adat. Azok kerültek nyilvántartásba, akik eljutottak a lágerig. Ezért is nem lehet pontos számot mondani.” Mint mondta, a politikai és etnikai tisztogatás néven szervezett akciókon válogatás nélkül vitték az embereket. Nem kérdezték, hogy ki minek vallja magát, és az alapján vittek el, hanem ők mondták meg, hogy ki milyen nemzetiségű. A civilekből összeszedett foglyok ugyanolyan szenvedéseken mentek át, mint a hadifoglyok.
Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak. A Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt a Wehrmacht és a vele szövetséges seregek 1941 és 1944 közötti szovjetunióbeli rombolásaiért. A bosszú eszközeként a foglyul ejtést és munkatáborokba való internálást használták. A foglyul ejtés két nagy hullámban ment végbe Erdélyben, először 1944 szeptemberében magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd 1945 januárjában a bánsági, partiumi és belső-erdélyi német polgári lakosságot deportálták.
„A kevés hadifoglyot civil lakossággal egészítik ki, masszív elhurcolások kezdődnek, csak Kolozsvárról ötezer embert visznek el, köztük számos értelmiségit. Névre szóló listák vannak, célirányosan viszik, de az utcáról is összeszedik a járókelőket. Az áldozatok többsége az első két télen hal meg.” Az előadó a táborbeli körülményeket is vázolta, mint mondta, hangsúlyt fektettek a tábori propagandára, 1947-től küldhetnek képeket magukról haza a foglyok, akiket két hétig hizlaltak, és rendesen felöltöztettek a fotó erejéig. A foglyok munkáját ugyan kifizették, viszont abból levontak a szállásra és étkeztetésre, gyakorlatilag saját pénzükön tartották őket fogva. A legtöbb fogoly mintegy négyévi fogság után, 1948-ban szabadult, de olyanok is voltak, akik csak Sztálin halála után (1953. március 5) térhettek vissza szülőföldjükre. Itthon azonban tabuként kezelték a fogolytáborokat, magát a láger kifejezést is tagadta a rendszer, amibe hazatértek a szabadultak.
„Csak azok jöttek haza, akikben megvolt a túlélés ösztöne. Itthon nem szabadott beszélni a fogolytáborokról, azzal fenyegették a volt foglyokat, hogy különben az egész családjukat visszaküldik oda. Ezek az emberek úgy hallgatnak negyven évig, mintha semmi nem történt volna, de 1989 után sem nagyon beszélnek ezekről. De emlékezni kell, és ráébreszteni az embereket, hogy mi történt.”
„Azért fontos ébren tartani az emlékezést, mert bármelyik pillanatban ismét kiszolgáltatottá válhatunk. Ha tudjuk, hogy mi volt, van egyfajta tapasztalásunk, viszonyulásunk, akkor könnyebben tudunk dönteni, tudatosabban tudunk élni” – összegzett Esztergály Zsófia
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Székelyhon.ro

A gyógyítás székelyföldi apostolai
Tudományos konferenciát tartanak pénteken a Magyar Tudomány Napja alkalmából a Sapientia egyetem csíkszeredai karán, a 15-ös teremben.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Csíki Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának közös szervezésében megvalósuló esemény megnyitóját reggel 9 órától tartják.
A gyógyítás székelyföldi apostolai című konferencia célja egy szakmai pálya sajátos területének művelőire irányítani a figyelmet: számba venni azokat a 19. század végi, 20. század eleji, két háború közötti és utáni orvosokat, akik vidéken éltek, gyógyító szakintézmények hiányában teljesítettek elkötelezett és önzetlen népszolgálatot a falusi lakosság gyógyítása és egészségügyi nevelése érdekében. Ugyanakkor tudományos munkát, kutatásokat végeztek. Munkájukat magas küldetés- és töretlen felelősségtudat jellemezte, a szakmai deontológia máig ható példaképei voltak – tájékoztatott Balázs Lajos, EME Csíki Fiókegyesületének elnöke.
Az emlékező tudományos konferencia első előadását Ábrahám Zoltán tartja 9 óra 15 perctől Az 1959–1960-ban Marosvásárhelyen végzett orvosok kihelyezése és helytállása címmel. 10 órától Cseke Gábor Orvos az orvosról – Erkölcsi minták a székelyföldi gyógyászatban (dr. Fejér Dávid / dr. Kercsó Attila) címmel tart előadást, majd Daczó Katalin Algyógytól a csíksomlyói ferencesek kriptájáig témában értekezik. Ezt követően Derzsi-Élthes Éva Életképek egy orvosi pályáról Balánbányától Csíkmadarasig című előadását lehet meghallgatni. 11.30-tól Nagy Benedek dr. Nagy Andrásról beszél, majd Oláh-Gál Róbert A Ferenc József Tudományegyetemen végzett első székelyföldi orvosok című előadása következik. 12 óra 10 perctől Sztojka Tamás Két zsidó orvos Kászonban, 12 óra 30 perctől Veress Albert Apostolként Moldovában, 12 óra 50 perctől pedig Virágh Attila Dr. Gernád Jenő munkássága című előadása szerepel a konferencia programjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Harc a Bákó megyében lévő területekért
Három volt közbirtokossági elnök hívja fel ismételten a csíki közösségek figyelmét: az egykor a közbirtokosságok tulajdonába tartozó erdőket és legelőket még mindig nem kapták vissza teljes mértékben. Főként azokról van szó, amelyek Bákó megyében találhatók.
A közbirtokosságok újraalakulása után tizenhat évvel még számtalan közbirtokosság kell szembesüljön azzal, hogy a területek államosítása előtti időszakból (1949) származó, területeket igazoló aktáikat vagy semmibe vették, vagy egyenesen eltűntették a dossziékból – ez derült ki, amikor Domokos Józseffel, a csíkcsomortáni közbirtokosság korábbi elnökével, Sántha Pál Vilmossal, a csíkpálfalvi közbirtokosság volt elnökével, valamint Lázár Elemérrel, a csíkdelnei közbirtokosság korábbi elnökével beszélgettünk. A 2000-ből származó 1-es törvény alapján újraalakult közbirtokosságok megválasztott vezetőinek vagy éppen az elnökséget felvállaló személyeknek nem volt könnyű dolguk, talán az újraindulás évei voltak a legnehezebbek. A közbirtokosságok semmilyen anyagi tőkével nem rendelkeztek, újra össze kellett írni a taglistát, tisztázni a jogok számát és az ezekre jogosultak kilétét.
„Jó két és fél esztendő múlt el addig, amíg intézményi szinten az erdészeti minisztérium beleegyezett abba, hogy az erdőket visszaadják. Addig a törvény létezett, de az átadással a minisztérium várt. A mi közbirtokosságunk az itteni erdészeti hivatallal nem volt rossz viszonyban, viszont ők nem adhatták át, tekintettel arra, hogy a felsőbb szervek, az erdészeti minisztérium nem engedélyezte. Ezek voltak a nagy problémáink az első körben. Amikor az erdészet fokozatosan kezdte átadni egy részét, kezdődtek az adminisztrációs szervekkel a huzavonák. A helyi bizottságok és a polgármesteri hivatalok kellett átadják az igazolásokat, és ebből adódtak a további nehézségek. A Csíki-havasok nyúlványában lévő közbirtokosságok mindegyikének volt területe Bákó megyében. Itt mind a polgármesteri hivatalnál, mind az erdészetnél ellenállásba akadtunk. Például a csíkpálfalvi közbirtokosságnak mai napig több mint százharminc hektár erdőt nem adtak, és nem is akarnak visszaadni” – mutatott rá Sántha Pál Vilmos.
Sántha Pál Vilmos szerint az újrainduláskor nagyon nehezen szedték össze ismét az iratokat, mivel annak idején nem volt minden letéve a levéltárba. Olyan is volt, hogy megsemmisítették a dokumentumokat. „Két és fél éves munkát igényelt a dokumentumok összegyűjtése, és semmiféle látszata nem volt a tagság, a külvilág szempontjából. A legtöbb munka és a legkevesebb eredmény akkor volt. Nehéz idők voltak.” Domokos József hozzátette: „a legrosszabb az volt, hogy a törvény kihozott egy metodológiát, hogy hogyan kell visszaadni a területeket. De jöttek rá a kormányhatározatok, a sürgősségi kormányrendeletek, a prefektusi rendeletek, a megyei tanács, a helyi földosztó bizottságnak a rendeletei, amelyek egyszerűen átszegték azt, amit a törvény kimondott. Éjjeleken keresztül állítottuk össze a dokumentációt, a mellékleteket, amikor odamentünk, kitalálták, hogy nem jó, nem teljes, mert bejött egy másik rendelet. Két év után annyira jutottunk, hogy le tudtunk ülni a bákói erdészeti igazgatóság vezetőivel. A negyedfélmegye közbirtokosságainak elnökei bevonultak, tőlük jött a gazdasági igazgató, a technikai igazgató és az országos erdőalap elnöke. Velük tárgyaltunk, mondták, hogy nincsenek területeik, és ha van is, az nem volt a miénk. Az egyik kollégánk hozott magával egy olyan területet igazoló dokumentumot, amelyen rajta volt az Osztrák–Magyar Monarchia pecsétje, kitette az asztalra, és mondta, nincs amit szökjenek, mert nekünk van ilyenünk, de nekik nincs. Azzal ők felálltak az asztal mellől, és adtuk a menést a jövésért.”
Az egykori elnökök rámutattak, a bákói Ágas község adminisztrációs területén levő legelők helyzete sem jobb, van, amelyiket tudja használni a közbirtokosság, de nincsenek átadva, a helyzet elég felemás. Kérdésünkre, hogy mekkora területekről van szó, elmondták, közbirtokosságonként több mint száz hektárról lehet beszélni. „Még nagy területek vannak. Volt, hogy az ottani hivatalnál személycsere történt, és azt mondták, nincs semmiféle aktánk leadva ott. El kellett hát dönteni, hogy pereskedünk, hogy ekkor és ekkor leadtunk minden egyes dokumentumot, vagy húzzuk az időt, amiből nem biztos, hogy valamikor is lesz valami. A legnagyobb területünknek még a telekkönyvi kivonatát is eltüntették” – panaszkodott Sántha.
Lázár Elemér volt ebben az időszakban a delnei közbirtokosság elnöke, mint mondta, ők is hasonló problémákkal küszködtek. „A visszaszolgáltatással állandóan valami kiutat kerestek. Ösvényt kellett verjünk, és úgy sem tudtunk zöld ágra vergődni a megyén túli területekkel. A megyésítéssel Erdély területéből lefaragtak, ezt mindenki tudja. Teljes kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, addig járattak, amíg akartak ilyen vagy olyan okkal, és nem szolgáltatták vissza a területeinket. Delnének olyan tiszta nyilvántartása volt 1947-ig, annyira pontos térképekkel, telekkönyvi kivonatokkal mellékelve, és hiába vittük azokat, nem is ismerték a telekkönyvet. Ez volt a legszomorúbb.”
A volt közbirtokossági elnökök arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy még mindig nagy problémák vannak a területek visszaszolgáltatását illetően, és noha használják a területeket, de nincs a közbirtokosságok birtokába helyezve, nem rendelkeznek teljes mértékben a területek fölött. Hangsúlyozzák, noha szélmalomharcnak tűnik, nem szabad feladni, harcolni kell a területekért.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Nélkülözhetetlen szellemi központ lett a tanulmányi ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után pénteken kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első tanulmányi háza. Volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort – mutatott ár Jakubinyi György. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt tudjanak venni különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel látja a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított.”
Szakács Ferenc Sándor a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amiben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem. A nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja.”
Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok kapcsán gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda.”
Közel egy évvel ezelőtt került át a ház a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány az jó, mert év végére a kihasználtsága nőtt a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szocio-medikális ágazatának a vezetője.
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhelyévé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor egy hatványozott tudásra tesznek szert és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani.”
A tanulmányi ház
A csíksomyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Péntek János: a mindennapokban kell rendben lenni a nyelvhasználattal
Nyelvhasználat időben és térben címmel tartott előadást kedden Csíkszeredában a magyar nyelv napja alkalmából. A rendezvényen erdélyi egyetemi tanárok és szaktekintélyek a magyar nyelv használatának történelmi aspektusairól és aktuális gyakorlatokról, valamint a veszélyekről értekeztek.
Péntek János akadémikus (fotó), az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke A magyar nyelv kiteljesedése és felemelkedése. Az 1844. évi II. Törvénycikk címmel tartott előadást, majd Magyari Sára (Partiumi Keresztény Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék) Szóhasználat időben és térben – a fegyelem iskolai képének változásáról beszélt. Ezt követően Lajos Katalin (Sapientia EMTE, Csíkszereda, Humántudományok Tanszék) Ünnepnapok és hétköznapok a magyar helyesírásban tematikában értekezett, majd Iskolák veszélyben címmel beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót tartottak. Kiss Tamás társszerzővel, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársával Tódor Erika-Mária, a Sapientia EMTE, Csíkszereda, Humántudományok Tanszék oktatója beszélgetett.
Mint ismert, a magyar nyelv napját 2011-től november 13-án ünneplik szerte a Kárpát-medencében, 1844-ben ezen a napon lett ugyanis hivatalos a magyar nyelv az államigazgatásban és közoktatásban. Románia hivatalosan 2015-ben csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez.
Péntek János akadémikus előadásában az 1844-es törvény előzményeire világított rá, köztük az 1825. november 3-án megalakult Magyar Tudományos Akadémiára is kitért. Előadása végén a Romániában is hivatalosan megünnepelhető magyar nyelv napjáról elmondta: „nem tudok mit kezdeni vele, és azért nem tudom pontosan elhelyezni, mert 1990-től mi minden évben megünnepeltük a magyar nyelv napját, soha senki nem korlátozott benne. Nekünk a mindennapokban folyamatosan gondjaink vannak a magyar nyelv használatával.”
Úgy véli, ha a mindennapokban rendben vagyunk a nyelvhasználatot illetően, akkor jöhetnek az ünnepnapok. Hangsúlyozta, a magyar nyelv legyen hivatalos, tűnjön el minden szintről a magyar nyelvvel kapcsolatos korlátozás és hátrányos megkülönböztetés. A hazai oktatásban a tananyagban is van magyar ellenesség és magyar nyelv ellenesség – ezeket kellett volna megoldani előbb. „Azt szeretném, hogy legyenek nyugodt hétköznapjaink. Mindenki a nyelvhasználatban, kellő bátorsággal, méltósággal úgy beszéljen, ahogy ő akar, ahogy ő szeret, ez a normális. Tessenek önök is a magyar nyelvre olyan nyitott lélekkel és tisztelettel gondolni, ahogy egy magyarul beszélő embernek kell” – biztatta a hallgatóságot.
Az eseményt Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita Megye Tanácsa, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Humántudományok Tanszéke és a Spektrum Oktatási Központ szervezte.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Akik nem élhetnek muzsikaszó nélkül
A muzsikáról, a zenélés, éneklés öröméről meséltek Csíkszeredában a múlt héten tartott 19. Erdélyi Prímás Találkozó résztvevői – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n.
A széki Filep Márton „Pali Marci” prímás, a klézsei Hodorog András furulyás, a gyimesbükki Szentes János „Postás Jancsi” prímás, falustársa, Antal Károly énekes és a csíkszentdomokosi Duduj „Malacos” Rozália ütőgardonos arról is szót ejtett, hogy miként kezdett muzsikálni.
Hodorog András nagytatájától tanulta 5–6 éves korában a zenélést. „Azután innen is, onnan is loptam, még ma is tanulok mindig. Szeretem, ha valakit hallok zenélni, és ha az tetszik a szívemben, ma is megpróbálom eltanulni” – magyarázta. A gyimesbükki Postás Jancsiként ismert prímás családjában nem volt zenész, mint mondta, saját magától tanult meg muzsikálni. Hozzátette, sokat „lopott” mástól, belement a fülébe a zene. „Sajnos Gyimes völgyén prímás nincs, az öreg prímások mind kihaltak, ötvenévesen én vagyok a legöregebb” – mondta.
Antal Károly az édesapjától tanulta az énekeket. „Sokat ártam a juhokkal, tudom fújni a falevelet a szájammal, sok mindenkit megtanítottam levélt fújni, hejszát, csárdást járni. A juhok mellett a legtöbbet kint a hegyen az énektanulással és tánctanulással foglalkoztam, nem a diszkóban tanultam meg. A fiatalok most nem törődnek semmivel, hiába mondom, gyertek, tanuljátok meg ezt a szép éneket, egy háborús éneket, az a válasz, hogy most nincs háború” – tette hozzá.
„Pali Marci” már gyermekkorában szeretett muzsikálni. Mint mesélte, Széken régen négy-öt zenészbanda volt, kicsi korától fogva szerette őket hallgatni, nézni, sokszor még az iskolából is elszökött hozzájuk. Gyakran tartottak táncházat is, és ott ellesték a zenélést. „Úgy tanultam muzsikálni, hogy legtöbbször két húr volt a hegedűmön. Az orosztanárnőmnek, Szőcs Ráchelnek volt egy háromnegyedes hegedűje, és ideadta, hogy tanuljak. Gondolkoztam, mit csináljak, hogy adja nekem a hegedűt, mivel négyen voltunk testvérek, nem tudták a szüleim megvenni. Hallottam, hogy a tanárnő nagyon szereti azt, aki sokat olvas. Minden héten kivettem a könyvtárból három-négy könyvet, de nem olvastam el egyet sem. Amikor vissza akartam vinni a hegedűt, mondta a tanárnő, mivel ennyit nem olvas senki, nekem adja a hegedűt” – mesélte nevetve.
A gyimesbükki Postás Jancsi prímás azt mondta, a prímástalálkozó becsületmegadás, hogy még valaki tudja viselni ezeket a régi, ősi táncokat és ezt a műveltséget. „Mert a mai fiatalság evvel nem foglalkozik. Még, ha hallják es, a fejüket elsirítik. De mi becsületben vagyunk tartva, és amíg tudjuk, viseljük” – fogalmazott. Pali Marci hozzátette, amíg a találkozó első kiadásain annyian voltak zenészek, hogy alig fértek a színpadon, most bőven elférnek. „Sajnos minden évben, amikor idejövünk, halljuk, hogy ez is, az is meghalt, egyre kevesebben vagyunk. Hála istennek vannak fiatalok, akik jönnek tanulni” – mondta. fogalmazott.
Hodorog András kiemelte, muzsikálás nélkül nem tud élni. Úgy vélte, a zenész örül, ha látja, hogy másoknak jó kedvük van a muzsikájától. Antal Károly egy, a gyimesbükki plébánostól hallott gondolatot osztott meg velünk. „A plébános úr azt mondta, aki tud énekelni, az a bánatát is felejti, a jókedvűség is megvan, és a baráti szeretet is meg tud lenni. Nagyon igaza volt a plébános úrnak” – mondta a gyimesi énekes – írja a kronika.ro.

Nyelvhasználati gondok a hétköznapokban
Nyelvhasználat időben és térben címmel tartottak előadás-sorozatot hétfőn Csíkszeredában a magyar nyelv napja alkalmából a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Tanács, a Sapientia EMTE humántudományok tanszéke és a Spektrum Oktatási Központ szervezésében.
A rendezvényen egyetemi tanárok, szakemberek értekeztek a magyar nyelv használatának történelmi aspektusairól, az aktuális gyakorlatokról és veszélyekről. Péntek János akadémikus, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke A magyar nyelv kiteljesedése és felemelkedése. Az 1844. évi II. törvénycikk címmel tartott előadást. A napot 2011 óta november 13-án ünneplik Kárpát-medence-szerte, ugyanis 1844-ben ezen a napon lett hivatalos a magyar nyelv az államigazgatásban és a közoktatásban.
Péntek János előadásában az 1844-es törvény előzményeire világított rá, az 1825. november 3-án megalakult Magyar Tudományos Akadémia jelentőségére is kitért. A Romániában is hivatalosan megünnepelhető magyar nyelv napjáról elmondta, a mindennapokban folyamatosan gondok adódnak a magyar nyelv használatával.
Mint kifejtette, ha a hétköznapokban nem lesznek problémák a nyelvhasználatot illetően, akkor jöhetnek az ünnepnapok. Péntek János kiemelte, a magyar nyelvnek hivatalosnak kellene lennie, ugyanakkor el kellene tűnnie minden szintről a magyar nyelvvel kapcsolatos korlátozásnak és hátrányos megkülönböztetésnek.
„A hazai oktatás viszonylatában is észlelhető magyarellenesség és magyarnyelv-ellenesség – ezt meg kellett volna már szüntetni. Azt szeretném, hogy e tekintetben legyenek nyugodt hétköznapjaink. Mindenki kellő bátorsággal, méltósággal beszélhessen úgy, ahogyan akar – ez lenne a normális. Tessék a magyar nyelvre olyan nyitott lélekkel és tisztelettel gondolni, ahogy az magyarul beszélő emberhez illik” – mondta az akadémikus.
A rendezvényen Magyari Sára a Partiumi Keresztény Egyetem nyelv- és irodalomtudományi tanszékének részéről Szóhasználat időben és térben – a fegyelem iskolai képének változásáról beszélt. Ezt követően Lajos Katalin, a Sapientia EMTE csíkszeredai humántudományok tanszékének tanára Ünnepnapok és hétköznapok a magyar helyesírásban tematikában értekezett, majd Iskolák veszélyben címmel beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatót tartottak. Kiss Tamás társszerzővel, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársával Tódor Erika Mária, a Sapientia EMTE csíkszeredai oktatója beszélgetett.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Rendhagyó irodalomórák 1956-ról
Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó tart rendhagyó irodalomórákat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. A magyarországi előadóművész szerdán és csütörtökön csíkszéki iskolákban találkozik a diákokkal.
Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körútra indult Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyarokhoz. A körút során Székelyföldre is ellátogatott Forr a dal már, avagy diákok voltak és ők csinálták a dicsőséges forradalmat című rendhagyó előadásával. A pódiumműsor jegyzőkönyveken, filmfelvételeken és visszaemlékezéseken keresztül felidézi az 1956-os eseményeket, emléket állítva a hősök és áldozatok előtt.
„Mindenképp egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami közös pontokat hoz a mai, 2016-ban élő diákok és az 1956-os események között. Erre adta egyértelműen magát az a tény, hogy tulajdonképpen a felkelőknek és a forradalmároknak a nyolcvan százaléka diák volt. Ebben az előadásban elég nagy részt szentelek a Corvin közieknek, a »pesti srácoknak«, és tulajdonképpen így próbálom közös nevezőre hozni a mai fiatalok és az akkoriaknak az életét. Természetesen vannak benne versek, hiszen én versmondó vagyok, és a versekkel igazán jól kifejezhető egy-egy kor emberének a lelkülete” – hangsúlyozta Tóth Péter Lóránt.
Elmondta, olyan verseket próbált elhozni a gyerekeknek, amelyek bemutatják, hogy az ’56-os fiatalok milyen lélekkel, milyen erőkkel mentek ki az utcára. Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila örök érvényű versei mellett természetesen az ’56-os versek, Márai Sándor, Illyés Gyula, Buda Ferenc, Csics Károly versei és prózai alkotásai röpítik vissza a közönséget a Corvin köziek mindennapjaiba.
Az előadó – aki korábban testnevelő tanárként dolgozott Magyarországon – úgy véli, az iskolai oktatásban kevés figyelmet fordítanak az 1956-os eseményekre. „Konzultálva a határon túli kollégákkal, úgy tudom, hogy ’56 nem igazán tananyag. Magyarországon is elég távolságtartóan kezelték ezt a korszakot, ezeket az eseményeket a gyerekek. Valószínű azért, mert korban egész közel van hozzánk, és sok a föltáratlan akta még, hisz történelmünknek ez a dicsőséges két hetében az események nem napról napra, hanem óráról órára változtak, nehéz ezt teljességében belátni. Azért fontos, hogy tudjanak a mai gyerekek erről, mert ’56-ban a magyarok voltak az elsők, akik megpróbáltak rést törni a kommunizmuson. Egy olyan nemzet ment az utcára, amely ismét megmutatta, hogy szabadságszerető nép. A gyerekeknek fel szoktam villantani ezeken az irodalomórákon, hogy mit kezdjünk mi, mit kezdjenek ők 2016-ban a szabadsággal. Hogy mit jelent most a szabadság és mit jelentett 1956 előtt, és hogy azok a fiatalok miért mentek ki az utcára. A mai gyerekeknek egy kicsit mankó ez afelé, hogy éljenek úgy, hogy nekik ne kelljen fegyvert fogni. És azt a szabadságot, amit örökségbe kaptak a Corvin köziektől, a pesti srácoktól, nekik is tovább kell adni. Mindig kihangsúlyozom, hogy nem ússzuk meg, ezt a tüzet felelősségteljesen kell óvjuk” – fogalmazott az előadó.
Előadások Csíkban
Szerdán a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában és a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában tartott rendhagyó irodalomórát Tóth Péter Lóránt, csütörtökön pedig reggel 9 órától a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában, míg 11 óra 40 perctől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban folytatja körútját az előadó
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Könyv a túlélésről, az embernek maradásról
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében csütörtök délután tartották Szilágyi Árpád volt politikai fogoly a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál nemrég megjelent Áldozat, 1956 című önéletrajzi könyvének bemutatóját. A csíkszeredai Lázár Ház dísztermében a szerzővel Kozma Mária, a kötet szerkesztője beszélgetett az elítélés okairól, a börtönévekről, a szabadulásáról.
„Az 1956-os események hatvanadik évfordulóját ünnepeljük, október 23-tól kezdődő programsorozattal méltóképpen megemlékeztünk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról” – mutatott rá Lukács Bence Ákos konzul, az est házigazdája. Mint mondta, a programsorozat része volt, hogy Szilágyi Árpáddal közösen székelyföldi középiskolákban mutatták be a kötetet, ahol a szerző személyesen mesélhetett a börtönéveiről a diákoknak. Hangsúlyozta, ez az előadássorozat rendkívüli élmény volt számára, és meghatározó része volt az itteni, lassan hároméves pályafutásának, majd azt a levelet olvasta fel a könyvből, amely aztán meghatározta Szilágyi Árpád börtönéveit, és amelyet írója szolidaritásból küldött az 1956-os magyarországi események után Budapestre.
„A könyv börtönnapló, visszaemlékezés, önéletrajz, nagyon nehéz műfajilag meghatározni, hiszen olyannyira személyes, hogy szerkesztés közben kicsit arra is gondoltam, hogy közelíteni kellene az irodalmi nyelvhez. A kötet utolsó lapjain, ahol az amnesztiával szabadult Szilágyi Árpád hazatér a szülőfalujába, érzelmes, de végül is arra gondoltam, hogy ez nem egy regény, nem egy novella. És bár az irodalomban leszoktunk arról, hogy érzelmes történeteket olvassunk, vagy érzelmesen fejezzük ki magunkat, ez nagyon indokolt volt ennek a könyvnek a végén, mert ki ne sírna, amikor annyi év után megpillanthatja a szüleit, és hazatérhet a szülőfalujába. Azért, mert szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal, 20 év kényszermunkára ítélték, majd 1961-ben még 22 évre” – vezette fel a beszélgetést Kozma Mária. Kiemelte, kell lennie valami nagyon fontos dolognak, olyan lelki erőnek, amely hosszú éveken keresztül a börtönben levő embereket életben tartotta, és miután kiszabadultak onnan, azután is tovább tudtak élni.
Szilágyi Árpád a jelenlevőknek elmondta, a börtönben is megvolt a létért való küzdelem. Két lehetőség volt: vagy állat lett valakiből, vagy a nehézségek árán is, megmaradt embernek. Mesélt a börtönben megélt nehézségekről, kegyetlenségekről. „Legelőször lelkileg törték meg az embert. Ha volt egy parányi hite, volt reménye, hogy egyszer csak vége lesz ennek az egésznek. Ha nem volt, napokon, heteken belül elpusztult.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Nélkülözhetetlen szellemi központ: húszéves a Jakab Antal Tanulmányi Ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről múlt hétvégén. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első ilyen jellegű intézménye, volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort, mutatott rá az érsek. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt vehessenek különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel nézi a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított” – jelentette ki.
„Összenőttem az épülettel”
A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Szakács Ferenc Sándor, a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amelyben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem, a nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja” – idézte fel. Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok alatt gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda” – mutatott rá.
A ház közel egy évvel ezelőtt került át a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy-egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány jó, mert év végére nőtt a kihasználtsága a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának a vezetője.
Hatványozódó jobbulás
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhellyé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor hatványozott tudásra tesznek szert, és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani” – jelentette ki.
Péter Beáta
Pro Educatione Egyesület - Tanulmányi és Felnőttképzési Hálózat
Krónika (Kolozsvár)

Találkozások, amelyek által önmagunkat is jobban megismerjük
Zsúfolásig megtelt Csíkszeredában a megyeháza márványterme szombaton, sokan voltak kíváncsiak a Csángó Nap ez évi díszmeghívottjai, a külsőrekecsiniek (Moldva) szokásai, kultúrája, történetei iránt.
„Találkozásokat szeretnénk létrehozni, emberi kapcsolatokat, hogy ismerjük meg egymást. A csángó kultúra a magyar kultúrának pont olyan része, mint a mi székely mindennapjaink. Ezek a találkozások legyenek olyanok, amelyekben önmagunkat is jobban megismerjük” – fogalmazott Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója a Hargita Megye Tanácsa, a kulturális központ, a Szent Kereszt Római Katolikus Plébánia, a Külsőrekecsini Hagyományőrző Csoport, a Csángó Továbbtanulók Közössége és a Domokos Pál Péter Egyesület szervezte rendezvény megnyitóján. Ezt követően Borbáth Erzsébet, a rendezvény kezdeményezője beszélgetett Gyurka Valentin külsőrekecsini művelődésszervezővel.
„Töretlenül folytatjuk azt a munkát, ami annak idején 1990-ben kezdődött el, és folyamatosan, szépen, apró lépésekben gazdagodott” – mondta Borbáth Erzsébet, majd bemutatta beszélgetőtársát, Gyurka Valentint, aki 1991-ben, mint a népmesékben a szegény legény, elindult szerencsét próbálni, hogy anyanyelvén, nagyszüleinek, szüleinek nyelvén tanulhasson, és hogy minél többet megtudjon a gyökereiről, csángómagyarságáról, kultúrájáról, hogy azt majd – hazatérve szülőfalujába – tovább adhassa.
„Mint a népmesék hőse, neki is nagyon nehéz próbatételeket kellett kiállnia ahhoz, hogy azt a hiányt, amit otthon tapasztalt, pótolja saját magánál is, és majd otthon is betöltse, ami az anyanyelv-használat hiánya volt, és a hagyományos kultúra továbbéltetését jelentette. Gyurka Valentin sorsa a szülőfalujába hazatért moldvai csángó értelmiségi küzdelmes sorsa.”
Gyurka Valentin röviden bemutatta szülőfaluját, ahonnan diákként elindult, és ahová évek múltán visszatért mint művelődésszervező. Külsőrekecsin a Szeret partjától tizenkét kilométerre található egy völgyben, ahol az 1800-as években épültek az első házak. Mint elhangzott, a szájhagyomány úgy tartja, a külsőrekecsiniek egyfajta bujdosók, akik más moldvai településekről érkezte, bujdostak oda. Mivel völgyben helyezkedik el, el volt zárva a világtól, nehezebben is fejlődött, de éppen ezért a hagyományok jobban megmaradtak, mint más moldvai településeken. A művelődésszervező rámutatott, az utóbbi években sajnos már nem egy elzárt településről lehet beszélni, mert az internetnek és a televíziónak köszönhetően ide is beözönlik sok minden, amelyek által egyre inkább gyengül az ott élők magyar identitástudata.
A jelen levő külsőrekecsini hagyományőrzők egy guzsalyast „hoztak el” a csíkiaknak, és bemutatták viseleteiket, táncaikat. A résztvevők megkóstolhatták a rekecsini kozonákot és geluskát, majd az est táncházzal ért véget. Vasárnap a Millenniumi templomban A moldvai csángókért szól a harang ünnepi szentmise zárta a rendezvényt.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Emlékplakett Simon Jukundián tiszteletére
Emlékplakettet lepleztek le Csíkszentkirályon vasárnap, a falu szülöttje, az egykori csíksomlyói szerzetes, Simon Jukundián tiszteletére.
Az 1892-ben épült Népiskola falán elhelyezett plakettet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készítette. A csíkszentkirályi önkormányzat 2013-ban Léstyán Ferenc, tavaly pedig Vitos Mózes tiszteletére állított emléktáblát. „A községünk szellemi nagyjai előtt való tisztelgést folytatva készíttettük el a csíkszentkirályi születésű Simon Péter Jukundián, az 1858-ban elindított csíksomlyói tanító-és kántorképző intézet alapítóigazgatójának domborművét” – fogalmazott az ünnepségen Székely Ernő, a település polgármestere. Tánczos Barna szenátor kiemelte, hogy akik tehetséget kaptak Istentől, kötelességük kamatoztatni, hogy gyermekeink számára jövőt teremtsünk Székelyföldön. Mint monda, ilyen ember volt Simon Jukundián is, aki kamatoztatta tudását. Az ünnepségen Gál Mária helytörténész ismertette a szerzetes életét és munkásságát, majd Csató Béla plébános megáldotta a plakettet.
Simon Jukundián zenetanár, zenei író, kántornevelő, a csíksomlyói első erdélyi katolikus tanító- és kántorképző intézet alapító igazgatója 1813. április 29-én született Csíkszentkirályon. A keresztségben a Péter nevet kapta, egyházi műveit Kéncseszegi Vidor néven írta. Tanulmányait a csíksomlyói ferenc rendi gimnáziumban végezte. Egyházi pályát választva már 18 éves korában a Szent Ferenc-rend tagja lett, 1837-ben szentelték pappá. Tevékenységének első évtizedeiben kolostori, lelkipásztori, de leginkább tanügyi munkát végzett. Kiváló pedagógus, szónok és orgonista volt. Az 1848–49-es forradalom után több erdélyi ferences rendházban töltött be házfőnöki tisztséget.
A Magyar Országgyűlés elnöke székelyföldi körútja során érkezett Gyergyószentmiklósra, ahol a felszegi Munkás Szent József-templomot látogatta meg. Kövér Lászlónak és kíséretének Portik Hegyi Kelemen főesperes mutatta be az új egyházi létesítményt, melynek építéséhez a magyar kormány is hozzájárult. Az eseményen jelen volt többek közt Zsigmond Barna Pál főkonzul, Bíró Zsolt MPP-elnök, Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor, Bende Sándor képviselőjelölt, Barti Tihamér, megyei önkormányzati alelnök, Nagy Zoltán jelenlegi és Mezei János korábbi gyergyószentmiklósi polgármester és más, MPP-s és RMDSZ-es tisztségviselők.
Kövér László a templom meglátogatása után a december 11-i parlamenti választáson való részvételre buzdított. Nagyon nehéz helyzetbe került az elmúlt néhány évben az erdélyi magyarság. A 26 év alatt nem sikerült törvényesíteni azokat a stratégiai célokat, amelyek a magyarság megmaradását szolgálták volna. Amikor az RMDSZ kormányon volt, sikerült ugyan valamilyen engedményeket kicsikarni, de az utóbbi években kifejezetten olyan politika folyik Bukarestben, amely a magyarság szerzett jogainak visszavételére irányul, és a magyar közösség ellehetetlenítését eredményezné, ha ezt a folyamatot nem akadályozzuk meg – fogalmazott.
Történelmi változás lehet, egy új korszak jöhet a decemberi választás után, de ehhez az kell, hogy a magyar szavazók nagyobb számban vegyenek részt a választásokon, mint az utóbbi alkalmakkor. Szükség van arra, hogy megforduljon az emberek eltávolodása a közügyektől, és a magyarság ismét az országos aránynál nagyobb számban szavazzon – mondta Kövér László. Úgy véli, az RMDSZ és az MPP összefogása egy jó megállapodás, amely mozgósítani tud olyanokat is, akik eddig azért nem szavaztak, mert a pártok közötti néha ellenségeskedésbe csapó rivalizálásban nem akartak részt vállalni.
„El kell hinnie az embereknek, hogy a sorsuk a saját kezükben van. Ha lemondanak arról a jogukról, hogy december 11-én, vasárnap elmenjenek és szavazzanak, akkor nem nagyon marad okuk bárkit is számon kérni, önként mondanak le az érdekképviseletről. Reméljük, nem így lesz” – fogalmazott a Magyar Országgyűlés elnöke.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Húszéves a Codex együttes
Jubileumi ünnepi hangversenyt tart vasárnap délután hat órától a Csíki Moziban a Codex régizene-együttes. A repertoárba ezúttal az elmúlt húsz év műsoraiból válogattak.
A Codex együttes 1996 őszén alakult a brassói Transilvania Tudományegyetem zenetagozatának tanáraiból és diákjaiból. Céljuk a barokk és reneszánsz zene korhű és életszerű előadása modern, illetve historikus hangszerek segítségével. Repertoárjuk felöleli a reneszánsz és barokk kor tánc- és kamarazenéjét, ugyanakkor nagy hangsúlyt kap a Kárpát-medence magyar muzsikája a reneszánsz kortól napjainkig. Az utóbbi években főleg magyar, ezen belül erdélyi zenét játszottak leggyakrabban – a Kájoni-kódex, az Apponyi-kézirat, a Vietorisz-kódex és a Sepsiszentgyörgyi kottás kézirat repertoárjából, illetve Pálóczi Horváth Ádám, Bocskor János és Mártonffy István kéziratos feljegyzéseinek átdolgozásaiból. A sajátos előadói stílussal életre keltett 17–18. századi művek a jelen emberéhez szólnak, bejárva az érzelmek széles skáláját – olvasható a szervezők közleményében. A koncertre jegyek a helyszínen kaphatók, egy jegy ára tíz lej. 
A zenekar tagjai
Filip Ignác (furulyák, barokk fuvola, ének), Szabó Éva (furulyák, dobok, ének), Kovács László (hegedű, reneszánsz hegedű, ének), Kovács Éva (hegedű, rebek, ének), Adorján Csaba (brácsa, népi brácsa, fidula, ének), Lázár Zsombor (cselló, basszus fidula, ének), Szőgyör Árpád (nagybőgő, viola da gamba, ének).
Péter Beáta Székelyhon.ro

Az elhurcoltakra emlékeztek
A Gulág emléknapja alkalmából a volt munkaszolgálatosok emlékművénél tartottak koszorúzással egybekötött megemlékezést szombaton Csíkszeredában, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében.
Emlékezni kell, és jó dolog, hogy emlékezetünkbe tartsuk azokat a mozgalmas eseményeket, amelyek a második világháborút követték. Mint ismeretes, az akkori Magyarország területéről körülbelül nyolcszázezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba – mutatott rá Szilágyi Árpád, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének elnöke. 
Csige Sándor Zoltán vezető konzul átadta Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét az emlékezőknek, majd elmondta, sokat beszélhetünk a Gulágról, és minden, amit elmondunk, fontos, mert segít abban, hogy ez a borzalom ne merülhessen a feledés homályába. Ezt követen a Gulág Emlékbizottság üzenetét tolmácsolta. „...hogy ne legyen hallgatás, és ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és az azt követő néhány esztendőben történt, Magyarország Kormánya a 2015. évet Gulág Emlékévvé nyilvánította, tudván azt, hogy ez az a szó, amely a határainkon kívül is az embertelenség, a félelemterhes kommunista terror, a sztálini önkény szinonimájaként ismert (…) Legyen tehát ez az emlékév – amely 2017. február 25-éig tart – mementó és erőt, hitet adó valamennyiünk számára, akik tudjuk: múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, a múlt áldozatai emlékének megőrzése nélkül elveszítjük nemzeti múltunk egy darabját” – állt az emlékbizottság üzenetében.
A vezető konzul beszéde után Adorján Sándor egykori hadifogoly Milyen is az a Szibéria? című emlékirataiból olvasott fel egy részletet Szekeres Adorján. A megemlékezés végén Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és az1956-os Magyar Nemzetőrség részéről koszorúkat helyeztek el a szobornál.
Péter Beáta | Székelyhon.ro

Két újságíró munkáját ismerték el Csíkszeredában
Makkay József, lapcsaládunk újságírója, az Erdélyi Napló főszerkesztője, valamint a székelyudvarhelyi Lázár Emese, a Hargita Népe munkatársa vehetett át kedden Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén.
Makkay József a nemzeti célokat mindenek elé helyező tollforgató prototípusa. A nemzetben gondolkodó, a nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró – hangsúlyozta Borbély Zsolt Attila a kitüntetett laudációjában, melyet Mirk Szidónia olvasott fel. „Belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor is egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal” – hangsúlyozta Borbély, majd úgy összegzett, „a Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is”.
A kitüntetett felszólalásában elmondta, úgy érzi, hogy ez a díj egy kicsit az idén 25 éves Erdélyi Naplót is megilleti. „A kollégákat, a támogatókat, az olvasókat is egyaránt megilleti ez a kitüntetés, hogy ennyi éven át életben tartották a lapot.”
Sarány István laudációjában rámutatott, Lázár Emese az a szemfüles újságíró és hűséges munkatárs, aki mindig tudja, mi a dolga, érzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen, közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgató. Iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés, elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Olyan újságíró, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek, azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. Lázár Emese szakmáját nemegyszer munkának, hanem életformának tekinti.
„Megtiszteltetés és további munkára kötelez ez az elismerés. Váratlanul ért, és úgy érzem, hogy még nagyon sokat kell dolgozzak azért, hogy igazából megérdemeljem. De Bálint András öröksége kötelez. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ezt a díjat megkaphattam” – fogalmazott Lázár Emese a díjátadón.
A díjról
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány az emlékdíjjal székelyföldi, illetve innen elszármazott újságírók tehetségét, példaértékű munkáját és elkötelezettségét tünteti ki minden évben. A székelyföldi magyarság érdekeit képviselő újságíróknak kiosztott díjat a sóvidéki származású Bálint András (1943–1994), a Hargita napilap egykori publicistája emlékére alapították.
Péter Beáta Székelyhon.ro

„Nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön”
Huszonhét ifjú zenész jelentkezett a Művészeti Alap Értetek Egyesület (Artstart4U) által Csíkszeredában tartott kétnapos mesterkurzusra, melynek egyik célja az volt, hogy felkészítse a jelentkezőket a Virtuózok című tehetségkutatón való megmutatkozásra.
A komolyzene iránt érdeklődő fiatalokat szólította meg az Artstart4U mesterkurzusa, akik pénteken és szombaton a Nagy István Művészeti Középiskolában elismert szakemberek segítségével fejleszthették zenei tudásukat. Bolyky Zoltán karmester hasznos tanácsokkal látta el a mesterkurzus résztvevőit, Megyimóreczné Schmidt Ildikó a zongora szakos diákokat, Tornyi Beáta és Lakatos György a hegedű, Kovács Lóránt a fuvola, Molnár Levente pedig az ének szakosoknak tartott egyéni konzultációkat. 
Molnár Levente, csíkszeredai operaénekes, az egyesület elnöke a mesterkurzus megnyitóján elmondta, nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön. Úgy véli, noha bármerre jár, a legjobb zenekarokban sok magyarral találkozik, a magyar zenészeket elismerik külföldön. Rámutatott, Székelyföldön is nagy szükség van a mesterkurzusokra.
„Amikor én voltam cseperedő tanonc, akkor itt nem volt ilyesmi, hogy jöttek volna külföldi, friss vért hozó emberek, és új cseleket, technikákat mutattak volna. Egyetemista koromban kerültem el először egy ilyen kurzusra, és örök nyomot hagyott bennem. Úgy látom, közelíteni kell a tanárokat a diákokhoz. Nagyon fontos a mester és tanítványa közötti jó kapcsolat kialakítása, mert enélkül nincs siker ezen a pályán. Mindig kell egy kontroll, egy segítség. Szeretnék ebből hagyományt teremteni, szeretném azt, hogy ha az erdélyi gyerekek legalább olyan esélyeket kapnának, mint a magyarországi gyerekek. Szeretném ösztönözni és bátorítani az itthoni tanárokat is, hogy jó, ha látják, más hogy áll hozzá egy gyerekhez, mit tud vele kezdeni, milyen új technikája van, milyen skálája, mi az ami igazából a gyereket beindítja. Milyen mesterkurzusra, versenyre próbáljuk meg eljuttatni. Úgy érzem, hogy nagyon szép sikereket értünk el a Virtuózokkal, büszke vagyok rá.” Hozzátette, ha sikerül jó tehetségeket kinevelni, akkor fog hallani Székelyföldről, Erdélyről a nagyvilág.
A mesterkurzuson természetesen az a diák is részt vehetett, aki nem szeretne jelentkezni a tehetségkutató műsorban. Azok viszont, akik jelentkezni fognak, a helyszínen elkészíthették a felvételt, amelyet a jelentkezéskor be kell küldeni. A jelentkezéssel kapcsolatos információk megtalálhatóak a Virtuózok honlapján.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Akik megélik a karácsonyi szokásokat
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Ezeket a könyveket kölcsönzik előszeretettel a csíkszeredaiak
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.  
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy  műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at,  ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Németh Géza-emlékdíjban részesült Antal Tibor és Baliga Zoltán
A gyimesfelsőloki Antal Tibor tanár és tanítványa, Baliga Zoltán vehette át vasárnap a Németh Géza-emlékdíjat a csíkszeredai református templomban. A 2000-ben alapított díjjal minden évben olyan keresztény pedagógust és az általa javasolt tanítványát jutalmazza a csíkszeredai Németh Géza Egyesület, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra megmaradásához. 
Az istentiszteletet követő ünnepség elején Sógor Csaba, európai parlamenti képviselő – aki évről évre felajánl az elismerés mellé egy bizonyos pénzösszeget is – a magyar kultúra napjához kötődő gondolatait osztotta meg a jelenlevőkkel, majd Kelemen Csongor volt politikai fogoly szavalta el Mécs László Vers a boldogságról című költeményét. Kisgyörgy Borbála, az egyesület tagja röviden ismertette Németh Géza tevékenységét, majd az egyesület megalapítására emlékezett vissza.
Antal Tibor munkásságát tanára, Deáky András ismertette. Antal Tibor Gyimesbükkön született 1978-ban. Már gyermekkorában kitűnt zenei tehetsége, majd meghívást kapott Szörényi Levente rockoperája címszerepének eljátszására. Ez az esemény meghatározó volt számára, mert a zenei pályán folytatta tanulmányait. Több lehetőség is kínálkozott a számára, de ő 2000-ben a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium és a Domokos Pál Péter Általános Iskola zenetanára lett. 2001-ben létrehozott az iskola diákjaiból egy hetven fős énekkart, akik a moldvai csángó falvakból, a Gyimesekből, csíki és háromszéki falvakból származnak. Antal Tibor a klasszikus és az egyházi zene tanítása mellett célul tűzte ki a népi kultúra, a népzenei örökség megőrzését, felkutatását és továbbadását. Neki köszönhetően számos diák választja a zenei pályát. Ugyanakkor tánccsoportot is működtet, szervezője a Csángó Hétvége fesztiválnak, a budapesti Csángó napnak, a Tatros Forrásánál fesztiválnak – hangzott el.
Ezt követően Antal Tibor szólalt fel. Mint mondta, azért javasolt az elismerésre egy gyimesi csángó gyereket, mert úgy véli az egész magyar nyelvterületen ott van a legnagyobb szükség arra, hogy ilyen fiatalok legyenek majd a példaképek, mint Zoltán. „Nem kellett Zoltánt a népzene útjára terelni, mert ő már ezen az úton járt, mi csak megerősítettük benne. Népdalvetélkedőkön vett részt, ahonnan mindig díjazottként tért vissza, és láttam, hogy ezt szívből csinálja, szeretettel. Amikor valamilyen tanulmány vizsgájára segítettem neki a felkészülésben, akkor a hangjegyek mellett másokkal is felruháztam, próbáltam tanácsot adni. Most is azt teszem, és ezzel a díjjal azt kérem tőle, hogy miután megtanulta a sok szépet a nagyvárosokban, azokkal térjen vissza a szülőföldjére” – fogalmazott.
Az ünnepség a két díjazott közös műsorával, valamint a magyar himnusz eléneklésével ért véget.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Domokos Pál Péter, a csángók vándorapostola
Domokos Pál Péterre emlékeztek hétfő délután Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban a magyar kultúra napját ünnepelve. A neves néprajzkutató előtt – halálának 25. évfordulója alkalmából – előadással, kiállítással és filmvetítéssel tisztelegtek.
A Kájoni János Megyei Könyvtár ünnepségének kezdetén Tímár Karina csángó magyar népdalokat énekelt Domokos Pál Péter tiszteletére, majd Kelemen Katalin, a könyvtár munkatársa szólt a jelenlevőkhöz.
„Domokos Pál Péter Csíksomlyón született neves néprajzkutató, Széchenyi-díjas tanár, zenetörténész, a moldvai csángó népcsoport legismertebb kutatója, akit Szabó T. Attila nyomán metaforikusan a csángók vándorapostolának is neveznek. A moldvai magyar vokális és hangszeres népzene, a szellemi és tárgyi néprajz, népi vallásosság, a társadalomnéprajz, a csángó történelem és művelődéstörténeti demográfia kutatása területén egyaránt jelentőset alkotott. A tizennyolcadik századi magyar zenei emlékek, kéziratos források felkutatása és feldolgozása terén is jelentős a munkássága. Életművére emlékezve nem feledkezhetünk meg a Csíksomlyóhoz és Csíkhoz kapcsolódó munkásságáról, a helyi népviselet, a hagyományok felélesztésére irányuló tevékenységéről sem. A székely népet saját értékeinek megbecsülésére, megőrzésére tudatosító tevékenysége nélkül ma bizonyára sokkal szegényebbek lennénk. Ő mindig azt kereste a tennivalók közt, amivel szűkebb és tágabb hazájának használni tud” – mutatott rá.  
A könyvtárban még ezen a héten megtekinthető dokumentumértékű fotókból, kiadványokból, könyvekből álló kiállítással is a neves néprajzkutató gazdag és sokrétű életművét igyekeztek felidézni a szervezők.  
Halász Péter néprajzkutató Domokos Pál Péterről tartott előadása elején rámutatott, a magyar kultúra napját nem úgy kellene ünnepelni, ahogy általában ünnepeljük, „hogy esztendőnként egy napon egy-egy kipipálható akcióval letudjuk a témát. Hanem úgy, ahogy legjobbjaink élték a magyar kultúrát, az analfabéta moldvai csángóktól elkezdve az olyan emberekig, mint akire itt most emlékezünk. Akik benne éltek ebben a kultúrában, eszerint dolgozva, eszerint imádkozva, énekelve, táncolva és eszerint gondolkodva. Amint tette ezt Domokos Pál Péter, amíg huszonöt esztendővel ezelőtt el nem szólította közülünk a Fennvaló. De példája itt maradt közöttünk, és érdemes felelevenítenünk, hogy jobbá válhassunk általa.”
Az előadó elmondta, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzos munkatársa, Lukács László az 1990-es években lészpedi emberekkel beszélgetve hallotta, hogy az 1932-ben falujukban járt Domokos Pál Péterre úgy emlékeznek, hogy Magyarország királya látogatott el hozzájuk álruhába, hogy meglássa, miként élnek és hogyan beszélgetnek a csángó magyarok ott a Beszterce völgyében.
„Magam is sokszor tapasztaltam, hogy úgy beszélnek róla egykori moldvai ismerősei, házigazdái vagy azok leszármazottai, ahogy csak a szájhagyományban élő, legendás alakokról szólnak az apáról fiúra szálló emlékek. Pedig annak a 85 esztendővel ezelőtti látogatásnak a hangulata nagyon is lehangoló volt. Ahogy Péter bácsi leírja a könyvében, július 26-a volt, Szent Anna napja, a lészpedi katolikus magyarok búcsúja. Történetesen püspökjárás is: szabófalvi születésű Rab Mihály, alias Mihai Robu, a magyarságát megtagadó, rábízott híveivel szembeforduló jászvásári püspök, aki már akkor románul hirdette az igét a Csíkból másfél évszázada a madéfalvi veszedelem idején elmenekül lészpedi székelyeknek, románul bérmálta, énekeltette és gyóntatta őket. Domokos Pál Péter, aki lószekérrel, csíki cserépárusnak álcázva magát járta a moldvai falvakat, a búcsús tapasztalatok szomorúságával tért be Simó Anti Józsiék házába, hogy szállást kapjon és fonográffal népdalokat gyűjtsön. A látogatás emléke aztán ott maradt Lészpeden és önálló életet kezdett élni. Ehhez kedvezőek a feltételek ott a régi Etelközben, hiszen anyanyelvükön nem tudnak se írni, se olvasni, szájról szájra, apáról fiúra száll az ismeret és a gondolat, és így egy-kettőre hagyománnyá válik.”
A néprajzkutató hangsúlyozta, Domokos Pál Péter nem csak csodálatos dalaikkal, szépséges viseletükkel, kincseket hordozó nyelvükkel, hanem minden elesettségükkel, jogfosztottságukkal, szenvedésükkel, bizonytalan identitásukkal, önpusztító széthúzásukkal, azaz teljes sorsukkal együtt vállalta a moldvai csángó magyarokat. Ugyanakkor tudta, hogy a Romániához került erdélyi magyarságnak a saját gyökereibe kell kapaszkodjon. Ezért nemcsak ő maga öltözött ünnepnapokon székely ruhába, hanem arra törekedett, hogy egész Székelyföldön visszaadja a hagyomány, a viselet, a dalok, a táncok, a faragások, a kerámiák becsületét. Élete fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait pótolja.
Az ünnepség részeként egy 1963-ban, Domokos Pál Péterről készült dokumentumfilmet is levetítettek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Rozmaring és Fehér liliom: közösséggé formálódtak Csíkszentimrén
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Fogyatékkal élő gyerekeknek adományoztak csíki diákok
Újból önkénteskedtek a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola ötödik osztályos diákjai, akik az általuk készített süteményeket eladták, az összeget pedig a fogyatékkal élő gyerekek intézetének, a Manó Tanodának adományozták. 
A diákok decemberben is önkénteskedtek, a csíki megyei sürgősségi kórház szemészeti és bőrgyógyászati osztályát látogatták meg, ahová saját készítésű díszeket vittek. „A tanév elején osztályfőnöki órán arról beszéltünk, hogy vannak rosszabb helyzetben élők is. Akkor jött az ötlet, hogy mi is tudnánk segíteni, és hogy milyen jó önkénteskedni. A diákok döntöttek úgy, hogy időszakonként szervezzünk segítő jellegű akciót” – magyarázta Bors Kinga, az ötödikesek osztályfőnöke.
A kórházban tett látogatás után a diákok elhatározták, legközelebb gyerekeknek próbálnak segíteni, így esett a választás a fogyatékkal élő gyerekeket foglalkoztató Manó Tanodára. A diákok bevonták a szüleiket is, és együtt készítették el a süteményeket, amelyeket az iskolában árusítottak. A nagy lelkesedésnek köszönhetően 1030 lej gyűlt össze, amelyet el is vittek a Manó Tanodába. „A nevelők nagyon örültek a látogatásnak, mert bár az ünnepek alkalmával többen látogatnak el hozzájuk, máskor kevesebben. A mi diákjaink megdöbbentek, mert a legtöbben még nem jártak ilyen közegben, nem is tudták elképzelni, hogy vannak sérült gyerekek. Az intézményben élők is boldogok voltak, bár kicsit meglepődtek a nagy tömegtől, hisz ötvenen mentünk látogatóba” – részletezte Bors Kinga.
Hozzátette, fontosnak tartják ezeket az alkalmakat, tudatosítani szeretnék a tanítványaikban, hogy nem az a legnagyobb probléma, ha nem kapják meg a legújabb mobiltelefont, az is örömet okozhat, ha ők maguk ajándékoznak akár apró dolgokat. A tervek szerint ezek a diákok tavasszal ismét meglátogatják a kórházat és a tanodát. A 2002-ben létrejött zsögödi tanodában 24 gyereket oktatnak: óvodás csoport, előkészítő csoport, 1–4. osztály és 5–8. osztály működik az intézményben.
Ilyés Ildikó, a tanoda gyógypedagógusa elmondta, mindennapi tevékenységükhöz leginkább fogyóeszközökre van szükségük, színes papírra, ragasztóra, kartonra, festékre a nyomtatóba, így ezeket vásárolják meg a gyerekektől kapott adományból. „Egy ilyen kapcsolatból mindenki nyer, hiszen lehetőség nyílik arra, hogy az egészséges gyerekek találkozzanak fogyatékkal élő társaikkal, ugyanakkor ők is nagyon örvendenek az ilyen látogatásoknak. Szoktuk kérni, hogy készüljenek egy-egy verssel, énekkel, mert a látogatók örülnek ennek. A fogyatékkal élő gyerekek nem értik az adomány fontosságát, számukra az élmény fontos” – hangsúlyozta a szakember.
Péter Beáta |
Krónika (Kolozsvár)

Díjazták a Székelyföld folyóiratot
A Litera irodalmi portál Műhelynapló-díjában részesült a csíkszeredai székhelyű Székelyföld folyóirat.
Február 8-án a budapesti Nyitott Műhelyben 2016 legkiválóbb naplóiért a szerkesztőség döntése szerint a legjobb egyéni naplóért Fabiny Tamás Napló-díjat nyert el, a Műhelynapló-díjat a Székelyföld folyóirat, a Szabadnapló-díjat Imre Eszter kapta. A Litera 2009 óta ad át Napló-díjat azoknak a szerzőknek, akiknek a Literán publikált naplója az adott évben a leginkább elnyeri a szerkesztőség tetszését. A Napló-díj társdíjaiként 2012-ben megalapították a Műhelynapló- és a Szabadnapló-díjakat.
„Nagyon erős volt a mezőny, nagyon sokan írtak műhelynaplót, így még nagyobb öröm, hogy egy ilyen erős mezőnyből épp minket választottak ki. Megkérdeztem a szerkesztőasszonyt, Nagy Gabriellát, hogy miért épp ránk esett a választásuk, és azt mondta, hogy a nyelv nagyon »vitte« ezeket a történeteket. És nyilván ez a legfontosabb, hogy ha már naplóról és irodalomról van szó. Nem a történetek különössége, egzotikuma, hanem a jó irodalomi szövegek a lényegesek” – mondta el portálunknak Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője a díjátadó után.
2016-ban a következő szerzők és műhelyek publikáltak naplót a Literán: 2000 folyóirat, Adapa, Alföld folyóirat, Athenaeum Kiadó, Bihari Ágnes, Branczeiz Anna, ContextUs.hu, Csakoda csoport, Építészet – kritika – írás, Ex Symposion, Fabiny Tamás, FISZ, Hajdúböszörményi írótábor, Határvidék, HLO – Hungarian Literature Online, Hodworks, Horizontok, Horváth Csaba, Imre Eszter, Ivády Nóra, JAK műfordító tábor, JAK-tábor, Kulin Borbála, Másik – Márai Sándor Író Kör, Ménes Attila, Műút szöveggyár, Nagy Kata, Ördögkatlan fesztivál, Revizor online, Spanyolnátha, Szabó Krisztián Norbert, Székelyföld, Szekszárdi Magasiskola, Színház folyóirat, Tokaji Írótábor, Tóth Eduárd (Dumaszínház), Üveghegy, Vadászszezon.
Mindezek mellett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét idején csoportos kiadói naplókat is közöltek, valamint minden évben a Litera szerkesztősége is részt vesz a naplóírásban. Közülük került ki a három díjazott – olvasható a Literán.  A Székelyföld folyóirat képviseletében Fekete Vince, Szonda Szabolcs, Dimény-Haszmann Árpád, Gothár Tamás, Molnár Vilmos, Szálinger Balázs és Lövétei Lázár László írt naplót a Literán április 4–10. között.
Péter Beáta |

Ezeket a könyveket nem sűrűn veszik meg a boltokban – mégis feltette rá az életét
Az első kötetet 1995-ben adta ki a csíkszeredai Státus Könyvkiadó, nemrégiben pedig a négyszázadik kötet is kijött a kiadó nyomdájából. Az elmúlt huszonkét évet a folyamatos munka, és nem kevés viszontagság jellemezte. Birtók Józsefet, a kiadó igazgatóját kértük meg, hogy elevenítse fel ezt az utat.
Ferencz Imre neve fémjelezte a Státus Kiadó első kötetét. Birtók József ekkor még a Magyar Szónál dolgozott újságíróként, az otthoni számítógépén készítette elő a könyvet – szerkesztette, tördelte – majd keresett egy nyomdát Csíkszeredában, amelyik kiadta. „Hosszú ideig azt gondoltam, hogy Csíkszeredában könnyű könyvet csinálni kiadóként, mert nagyon sok olyan ember volt, akinek szerkesztői tapasztalata volt, olyan emberek, akik megbízhatók, tudtak kezelni egy kéziratot, tudtak rajta dolgozni. Ugyanakkor 1995-ben már hat nyomda működött Csíkszeredában. És azt hittem, hogy végül is konkurencia lesz a nyomdák között, és kiadóként egész jól meg lehet élni egy ilyen piacon, ahol ekkora verseny van. Három év alatt rájöttem, hogy a nyomdászok rettentően okos emberek, jól ismerik a terepet, és mindig épp annyi pénzt kértek tőlem, amennyi volt a zsebemben. Nekem kiadóként a könyvek után pénzem soha nem maradt. Így 1999-ben vásároltam egy nyomdagépet. Alkalmaztam egy egyetemista legénykét, és arra kértem azt, akinek a nyomdájában volt az én gépem is, hogy tanítsák be. Végtelenül jóindulatúak voltak, csak jót tudok mondani arra a hangulatra, ami akkor Csíkszeredában létezett. Így alakult” – emlékezett vissza.
Egy idő után aztán Madéfalván szerelt fel egy saját nyomdát a kiadó. 1995 és 1997 között évente egy-két könyvet adtak ki, publicisztikai írásokat és szépirodalmi köteteket. Ahogy Birtók fogalmazott, ekkor még tanulták a szakmát. Aztán 1999-ben öt könyvet sikerült készíteni – köztük Oláh István verseskötetét és a Kristó Tibor által szerkesztett Kulákkönyvet. „Ez volt az az év, amikor úgy döntöttem, hogy az életemet erre teszem fel. Feladtam az addigi állásomat, és csak a kiadóval kezdtem foglalkozni. A társadalomtudomány volt az a terület, amelyiken elkezdtünk »dolgozni«, de a matematikától a teológián át a zenéig mindenféle területen adtunk ki könyveket. Ezeket nem lehetett csak úgy összelapátolni, mindenféle műhelyeket kellett megkeresnem. És végül is a kiadónak ez lett a lényege, hogy megtanuljunk együtt dolgozni olyan tudományos műhelyekkel, amelyek egy-egy területen megfelelő szakmai teljesítményt nyújtanak” – magyarázta a kiadó igazgatója.
Olyan műhelyekkel kezdtek együtt dolgozni, mint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika kara, az egyetem szatmári kihelyezett pedagógia tagozata, a sepsiszentgyörgyi közigazgatási kara vagy éppen a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. De a kiadott könyvek szerzői között találunk olyan „egyszemélyes tudományos műhelyeket” is mint Garda Dezső, akinek huszonhárom munkája jelent meg a Státusnál. „Ezek a műhelyek voltak végül is azok, amelyek felvittek minket. Alapvetően mindenkinek jó, ha hosszú ideig együtt tudnak dolgozni emberek. Megismerik egymást, ismerik egymásnak a jó és rossz oldalait, hosszú távon könnyebb harmonizálni bizonyos dolgokat. Meggyőződésem, hogy ez mindenkinek jó, legalábbis azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb szerzőnk, ha elkezdtünk együtt dolgozni, visszatér hozzánk.”
A Státus Kiadónak az ötvenedik könyve 2002-ben jelent meg, aztán 2005-ben a századik, 2009-ben a kétszázadik, 2012-ben a háromszázadik. Voltak olyan periódusok, amikor évente 45–48 kötetet is kiadtak. Időközben újabb és újabb együttműködések születtek, például a szegedi egyetem filozófia karával indított sorozatuk, a 15. kötetnél járó Lábjegyzetek Platónhoz című, amelyben kortárs filozófiai írásokat jelentetnek meg. Sokrétűen alakult a Sapientia EMTE társadalomtudományi karával és a csíkszeredai KAM-mal való együttműködésük. Ez nem csak annyiban merült ki, hogy egyetemi jegyzeteket adtak ki, oktatási segédkönyveket vagy konferenciaköteteket, hanem az együttműködésből jött létre több magyarországi kapcsolat is, mint például a gödöllői Szent István Egyetemmel vagy a Nemzetközi Gyermekmentő-szolgálattal való közös munka, akikkel több sorozatot is készítettek.
„2009-ben és 2010-ben úgy nézett ki, hogy nagyon jól megy nekünk: sokat dolgoztunk, sok munkánk volt, szép dolgokat csináltunk, úgy éreztük, boldogok vagyunk. Aztán egyszer csak leégett a nyomda. Ma sem tudjuk, hogyan történt, vagy miért, ebben az esetben minden racionalitást el kell felejteni. Földig égett a nyomdánk, buldózerrel takarítottuk el, és az összes addigi munkánkból származó megspórolt pénzünkből építettünk egy újat. Azóta is nyögjük. De felépítettük, újraindultunk és folytatjuk a munkát, mert ez volt az egyetlen lehetőségünk. Élünk.”
A kiadó igazgatója úgy véli, szerencsések is, mert mivel sokat dolgoznak kutatási, tudományos intézményekkel, bizonyos körökben nagy az érdeklődés a könyveik iránt, illetve az általuk megfelelő helyekre eljuttatott könyvek megtalálják az érdeklődőket. A kiadványaik döntő hányadát nem a könyvesboltokban vásárolják meg.
A négyszázadik
A kiadó négyszázadik kötete a Helyzetek és változások címet viseli. A Magyar Tudományos Akadémia a Domus pályázaton keresztül Domus-ösztöndíjjal éveken keresztül támogatta erdélyi kutatók munkáját. Ezeket a székelyföldi kutatásokat ismertetik azok a tanulmányok, amelyeket Bíró Zoltán és Bodó Juliánna professzorok szerkesztettek kötetbe. „Ez egy lépés az életünkben, mert nagyon reméljük, hogy egyszer még lesz ötszázadik is” – összegzett Birtók József.
Péter Beáta 
Székelyhon.ro