Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Orbán Viktor
3079 tétel
2012. december 22.
Hisztériakeltés jobbról-balról
Amikor Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn leszögezte azt a történelmi tényt, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére, nagy hörgés támadt az érintettek sajtóholdudvarában. E nemzetellenes, internacionalista politikai réteg hamar eltűnne a történelem színpadáról az általa megteremtett tudatipar nélkül, hiszen a francia forradalomtól errefelé megtett kétszáz esztendős útját hullahegyek, tönkretett államok és társadalmak szegélyezték. De mivel – térségünkben különösen – sikerült eluralnia a legfontosabb véleménysokszorosító pozíciókat a médiában, az oktatásban, bizonyos mértékben pedig még az egyházon belül is (gondoljunk a szégyenteljes egyházi reakciókra a trianoni harangozással kapcsolatban), egyfajta véleménymonopóliumra tett szert, amely Magyarországon csak mostanában kezd töredezni.
A küzdelem sajnos két egymást kizáró stratégia mentén zajlik. A nemzeti erők zászlóshajója, a Fidesz a jelek szerint nem tudja eldönteni, miként reagáljon az időről időre kiújuló baloldali médiahisztériára: megkísérelve leleplezni annak fonák, farizeus mivoltát, vagy beállva a kórusba, mint legutóbb a Gyöngyösi-ügy kapcsán. A látszatrettegés, a nem létező náci veszély falra festése olyan fegyvere a baloldalnak, amelyet bármikor elő tud húzni, s ha éppen nincs ürügy a közhangulat feltüzelésére, kreálnak maguknak. Érdekes és megfontolandó, hogy épp egy balliberálisnak mondható párttal, az LMP-vel szimpatizáló blogger (Boldogok a sajtkészítők) mutatott rá a legélesebben, hogy „összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen” nem jelent mást, mint „összefogni a globális világrend védelmében”.
Nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogy az elmúlt 22 év történetét a baloldali médiahisztériákra fűzzük fel. Amolyan állatorvosi ló jellegű műbalhé volt a hordóügy, amikor Tölgyessy Péter SZDSZ-es frakcióvezető demagóg(Antall-)kormányellenes felszólalását valaki azzal a bekiabálással jutalmazta a kilencvenes évek elején, hogy „hordót a szónoknak”, amit egyesek úgy akartak hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Lett is belőle országos médiahisztéria.
Az esethez tartozó legemlékezetesebb sztorit a nemzeti oldal egyik jeles újságírója mesélte szűk körben, aki egy budapesti sajtóképzés keretében megtapasztalhatta, miként működik a baloldali újságírás. Egyik oktatójuk elmondta: ha majdani munkájuk során a hallgatóknak az igazság megírása és a kenyérkeresés közül kell választaniuk, gondolkodás nélkül az utóbbit részesítsék előnyben. Példaként hozta fel, hogy ő többször is meghallgatta az imént említett parlamenti beszélgetésről készült felvételt, s noha nem sikerült beazonosítania, hogy bárki is azt kiabálta volna: „hordót a zsidónak”, mégis ezt írta, mert, úgymond, ezt kellett írnia.
Felidézhetjük, miképpen forgatták ki Fónay Jenő megfogalmazását, miszerint negyven év kommunista diktatúra után a fasizmust akarja elítélni a bolsevista bérenc. Talán nem volt igaza Fónaynak? A magyar társadalomnak 1991-1992-ben valóban a fasiszta veszély volt a problémája, és nem az, hogy a bukott rendszer kulcsfigurái továbbra is vezérigazgatói, főszerkesztői, képviselői és államtitkári (!) székekben ültek? De visszaemlékezhetünk Csoóri Sándor lényeglátó cikkére, a Nappali holdra is, amely a zsidóság magyar szellemi életben betöltött szerepét elemezte higgadtan, empátiával, a legcsekélyebb indulat nélkül, mégis tiltakozóhullámot indított el. Nemrég Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő elnézést kért a pontatlan fogalmazásért, ugyanakkor olyan problémát vetett fel, amely létező elméleti és gyakorlati dilemma valamennyi államban, de leginkább a kulturálisan átszínezett, európai típusú nemzetállamokban – Izraelt is ideértve. Megengedi-e egy ország, hogy olyan személyek töltsenek be meghatározó tisztségeket az államigazgatásban, akiket más államhoz is állampolgársági kötelék fűz? Olyan kérdés ez, amelyre több nemzetközileg szalonképesnek tekintett válasz adható. Korábban Romániában sem lehetett valaki képviselő, de még jelölt sem, ha más állampolgársággal is rendelkezett. Erre való hivatkozással nem engedték indulni Kincses Elődöt a 2000-es választásokon, noha jelezte, hogy kész feladni magyar állampolgárságát, sőt, bemutatta Mádl Ferencnek írott levelét, melyben lemondott arról.
Szlovákia nemcsak, hogy nem engedi állami tisztségek betöltését többes állampolgároknak, de olyan szabályozást fogadott el, melynek értelmében automatikusan elveszíti bárki szlovák állampolgárságát, amint egy másik állam polgárává válik. Izrael kevésbé szigorú, de ott sem lehet valaki képviselő vagy kormánytag, míg le nem mond esetleges másik állampolgárságáról. Mégsem ez veri ki a biztosítékot New Yorkban és az EU-ban – ahol egyesek immár a Jobbik betiltását követelik –, hanem Gyöngyösi Márton kijelentése. Nem azért tüntet a Jobbikon kívül valamennyi parlamenti párt, mert egyre-másra fosztják meg felvidéki magyar testvéreinket szlovák állampolgárságuktól, hanem azért, mert valaki Magyarországon az izraeli hozzáállásnál megengedőbb megoldást tart követendőnek. Talán nem tartozik a választópolgárokra, hogy valakinek van-e a magyaron kívül más állampolgársága? Gyöngyösi szerint azért is számon kell tartani a többes állampolgárokat – ő az izraelieket említette, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ezen állam elnöke helyezte kilátásba Magyarország felvásárlását –, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Kétségtelenül kemény kijelentés, mely sokak számára igazságtalannak tűnhet. A sors ugyanis Magyarországhoz teljesen lojális embereket is többes állampolgárokká tehetett. No de elegendő ok ez a médiahisztériára, egységfrontos tüntetésre? Nem világos, hogy ez is menetrendszerű „baloldali” műbalhé? A sok esetben lényeglátó Bayer Zsolt is arra céloz, hogy Gyöngyösi Márton kijelentése nem volt véletlen, szántszándékkal kívánt ártani magának, pártjának és Magyarország hírnevének, készakarva szolgáltatva muníciót az ellenfélnek. Épp Bayer Zsolt, aki – Gyöngyösihez hasonlóan – nem egyszer volt már céltáblája baloldali hisztériakeltésnek?
El kellene végre dönteni, miként viszonyulnak a baloldal hisztériahullámaihoz a nemzeti oldalon állók. Sokkal célszerűbb lenne, ha a meglevő, immár nem elhanyagolható médiaerőt arra fordítanák, hogy kipukkasszák a másik oldal által felfújt médialufikat, hogy e jelenségkör hátterét, logikáját leleplezzék. Ahelyett, hogy maguk is beállnak a hisztériakeltők közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. december 31.
Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)
2013. január 4.
A bűnről és a bűnvallásról, valamint a közösség morális értékrendjéről
Válasz Demény Péternek, továbbra is az ügynök-ügy kapcsán
Nem tudom, hogy leveledet a nyilvánosságnak szántad-e, vagy a közöttünk lévő beszélgetéssorozat egy újabb mozzanatának – minden esetre én egyfelől örvendenék annak, ha hozzászólásod elindítója (vagy folytatója) lenne egy olyan nyilvános kibeszélésnek, amely – be jó lett volna, ha húsz évvel ezelőtt történt volna meg – talán még most sem késő. Másfelől attól félek, hogy az általánosság szintjén egyfajta moralizálásba fullad, miközben épp az nem veszi magára a szentenciákat, akire elsősorban vonatkoznék.
A közügyeinkben való kibeszélés egyébként is kiment a divatból. A nyilvánosság előtt általában másokat szoktak kibeszélni, főképp választások előtt, amikor a „ki kit győz le” a négy évekre szóló tét, míg az igazi közügyek legfeljebb egy-egy feljajdulásig jutnak el. És itt most csak a máramarosi magyar szórvány elmúlt nyári feljajdulására utalnék a vészes megfogyatkozás és a még vészesebb nemzettudat-vesztés láttán, amelyre elsősorban a legilletékesebbektől semmiféle válasz nem érkezett. Ez a köz-viszonyulás pedig nem segíti, sőt súlyosbítja a helyzetet. „Növeli az, ki elfödi a bajt!” – idézhetjük és idézhetnők sokszor sok mindenféle vonatkozásban.
De térjek a minket érdeklő kérdésre.
Szerintem az egész ügynök-problematikának van egy – az érintett személyt illető – belső és egy külső megközelítése.
Talán a „külső”-vel kezdeném:
Az emberi élet elleni cselekményekkel és azok büntetésével a BTK egész fejezete foglalkozik. Árnyalatok sorát veszik számba a nyomozóhatóságok, az ügyészek és a bírák, a gondatlanságból elkövetett emberöléstől az előre megfontolt szándékkal elkövetett sorozatgyilkosságig, s évszázadosnál is hosszabb bírósági gyakorlat tapasztalatai épülnek be egy-egy – minden körülményt mérlegelő – ítéletbe. Az (immár több, mint két évtizede) elmúlt rendszer titkosszolgálatainak ügynökeire pedig az első adat alapján ráüti a társadalom a „besúgó” bélyeget, s esetleg azután kerül csak sor arra, hogy amit elkövetett, annak a mibenlétét a kutatás részleteiben tisztázza. Nagyon leegyszerűsítőnek érzem azt, amit „a vezeklés helyett egy folyamatos hárítás”-ról, illetve a besúgók idő előtti „felmentéséről” írsz. Én nem „felmenteni” akarom őket, hanem a valóban elkövetettek megbízható kiderítését szorgalmazom – milyen jó lenne, ha erre mód volna –, még a bélyegző rájuk sütése előtt, de legalább utána. Szilágyi Domokosra utalsz és Péterfy Irén gesztusára. De ettől a történet még homályban van, s mivel a Szisz teljes hálózati (és emellett teljes megfigyelési) dossziéi mai napig sem kerültek elő, ma is annak a néhány jelentésének az ismeretében ítélik meg sokan, amelynek keletkezési körülményeit és összefüggéseit senki sem tisztázta. Vagy ott van Lászlóffy Aladár esete, akiről ugyancsak a Könczei-dosszié alapján került nyilvánosságra, hogy 1963-1965 között kilenc, „Tamás” néven írott jelentésében Könczei Ádám népmesekutatói munkájáról számolt be a szerveknek, és hogy egy szekushadnagy „ügynökünk” néven említette, de a mai napig sem tudunk többet annál, hogy 1965-ben kizárták a hálózatból, mert „őszintétlen volt” (vö. Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. Noran Könyvesház, Budapest, 2012. II. kötet 690–691.) Ez azonban elég volt ahhoz, hogy haláláig nemegyszer érje nyilvános megaláztatás. A mások fölött nagy előszeretettel ítélkezők számára pedig mindkettőjük költői életműve csak mint súlyosbító körülmény esik a latba. Hol van „az ártatlanság vélelme”, ami a törvénykezési gyakorlatban az apagyilkosnak is kijár, amíg tette elkövetésének minden körülményét alapos vizsgálat nem tisztázza?
De lássuk a dolog „belső” oldalát:
Aki valamely bűnt elkövet, annak számára a vezeklés igenis feladat – éppen ezért, amint írod, „emberfeletti, tehát emberi kötelesség”. A római katolikus egyház ennek tudatában vezette be a gyónás intézményét. Annak befejező aktusaként ott van a feloldozás, amikor elhangzik a bibliai szó: „Eredj el és többé ne vétkezzél!” Hogy a gyónás intézménye létezik, annak lényege, hogy a bűnvallás egy belső, lelki pillanat, amelynek a végén a megváltozott élet tanúskodik a bűnvallás hitelességéről. Mindnyájan ismerünk, s akár néven is nevezhetnénk jó néhány – ügynök-ügyben „érintett” embert, akinek az életében a bűnbánat annak a bibliai lényegében hitelt érdemlően jutott kifejezésre: az „azutáni” cselekedeteiben: a közösség építő szolgálatában.
Mindebből azonban az is következik, hogy a bűnvallás kiindulópontja a belső kényszer. Ehhez pedig megfelelő külső befogadó közeg is szükségeltetik.
Most, lassan negyed századdal az 1989-es események után elismerhetjük talán, hogy ami ama nevezetes december vége után Romániában következett, minden volt, csak épp bűnvallásra alkalmas befogadó közeg nem. Hatalmi harc folyt a burkolt visszarendeződésért, az állítólag megbukott rendszer második garnitúrája háborítatlanul vette birtokába a politikai és a gazdasági hatalmat, s a tisztulásra történt minden kísérlet (lásd a Temesvári Nyilatkozatot, a bukaresti Egyetem téri tüntetés-sorozatot, vagy a Demokratikus Konvenció „tisztultabb” politizálási kísérleteit) hamvába holt. Abból az időből én egyetlen egyházi személyről tudok, akinek volt ereje a nyilvános bűnbánatra: talán érdemes ideírni a nevét is, ahogy múltkori cikkemben is tettem: Nicolae Corneanu, a temesvári ortodox érsek, aki az 1989. decemberi fordulat (Temesvár vonatkozásában nyugodtan írhatnám: forradalom) után rögtön nyilvános vallomást tett. Pedig „menthette volna” magát, mondván: egyházfőként fontosnak ítélte, hogy a Hatalom ne rosszindulatú besúgók információi, hanem az ő hiteles tájékoztatása alapján ítélje meg egyháza problémáit. Viszont jó néhány olyant nevezhetnék meg, aki hiteles bűnbánatot tanúsított azáltal, ahogyan később élt és tevékenykedett, noha nyilvánosan soha nem szórt hamut a fejére.
Meggyőződésem, hogy a bűnvallás belső szükségletét semmiféle külső ösztökélés nem helyettesítheti, legfeljebb elronthatja. Ezért tartom nagyon is kétélű eszköznek e tekintetben az intézményes számon kérő székek felállítását (és eddigi működését), mert helyettesíteni akarják azt, ami a bűnvallás lényege.
Pedig tulajdonképpen ez a kérdés.
A közvélekedés azonban általában megáll a bűnnél (és nyilvánosságra kerülésének tényénél-körülményeinél) és eddig még nem találkoztam olyan „esettel”, amikor azt is megkérdezte volna valaki: na és mit cselekedett az illető személy a bűn nyilvánosságra kerülése után? Pedig jó néhánynál az arénába lököttek közül ezt is érdemes lenne a mérleg serpenyőjébe tenni. És akkor bizonyára az ítélet is másképpen hangzana.
(A tartótiszteket – általában a rendszer fenntartását hivatalként – hivatásként – végzőket most nem keverném ide. Még a bűnvallás vonatkozásában sem, hiszen ennek a rétegnek a számára nem létezik a „bűn”, amit be kell vallania: egy intézmény, hivatali apparátus része volt, aki [jó nagy] havi fixért ledolgozta a maga nyolc óráját, vagy pedig hivatásának tekintette a „társadalomra veszélyes elemek” megfigyelését, üldözését, bíróság elé állítását, s akinek a társadalmi pozíciója sem változott meg az 1989-es események után oly irányban, hogy bármiféle „bűn” megvallására jogos igény lehetett volna. Ellenben igenis ide tartoznék a hivatásos ügynökök hada, akiket már annak idején többnyire ismertünk, akikkel megtanultunk együtt élni, akiket megtanultunk – több-kevesebb sikerrel – elhárítani. Az a „folyamatos hárítás”, amelyről beszélsz, viszont épp azért lehetséges, mert ez utóbbiakat mai napig sem leplezte le senki, a közmegbotránkozás pedig nem nekik, hanem a különböző eszközökkel beszervezetteknek szól.)
Ahány eset van, annyi egyéni helyzet és sors. És nem valamiféle „mentség” céljával, hanem az adott helyzet belső lényegének feltárása és az ítélet hitelessége érdekében tartom szükségesnek azt, hogy ez a sokféleség kellő mértékben tudatosodjék bennünk. Azokban is, akik a bűnvalló helyett a bűnt a nyilvánosság szárnyaira bocsátják, sokszor kellő mérlegelés nélkül, pusztán az áldozat iránti utólagos jóvátétel céljával, de igen sokszor a szenzációhajhászás sodrában, vagy valamely politikai lejáratás részeként. Ebben az esetben én az adott „esetek” nyilvánosságra kerülésének körülményeitől sem tudok eltekinteni, ezek ugyanis a legtöbb esetben töredékismeretek alapján történnek, és a megszellőztető nem tud (vagy esze ágában sincs) továbbmenni annál a részletnél, ami az ő céljának megfelel.
„Összeesküvés-elmélet” – írod. Sajnálom, hogy erre a következtetésre lehetett jutni abból, amit az idézett passzusban írtam. A szándék távol állt tőlem. Én csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy az, ami ma folyik „az egykori besúgók leleplezése” tárgyában, nem a társadalmunk megtisztulásához, ellenkezőleg, további felbomlásához vezet. „Egységes erdélyi magyarság” (vagy bármi más közösség), abban az értelemben, ahogy a folytatásban mondod, nyilván nem létezik, nem is volt soha. De voltak a – mostaniaknál sokkal inkább voltak – olyan közös alapértékek, amelyeket semmibe venni büntetlenül (a közösség morális elutasítása miatt) nem lehetett. Nyilván minden kornak megvan a maga morális értékrendje, s ebből a szempontból a mai nem jobb vagy rosszabb, hanem más, mint a néhány évtizeddel ezelőtti. De vannak – kell hogy legyenek – olyan alapértékek, amelyeknek megrendülése (hiánya) mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mert ezek az egész társadalom betegségének szimptómái.
Továbbra is lesznek, akiknek Wass Albert, Nyírő József, Thormay Cecil tetszik, esetleg olyan bestseller-írók, mint Tutsek Anna vagy Kosáryné Réz Lola, másoknak meg József Attila. A baj az, amikor a „tetszés”-t már nem valami irodalmi értékrend irányítja, hanem irodalmon kívüli meggondolás. Amikor a félműveltség vagy a műveletlenség, az ízléshiány, a dilettantizmus kerül ítélkezési pozícióba.
Ami pedig a politika szféráját illeti, nyilván elképzelhetetlen, hogy a parlamentekben valaha is csupa böjtecsabák üljenek. De azt elvárni (legalább elvárni!), hogy ne a karriervágy és az anyagi haszon, eszközeiben pedig a szemfényvesztő demagógia, hanem a közösség kis és nagy problémái iránti felelősség legyen a döntő, talán nem tartozik az utópiák birodalmába.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 7.
Magyar-magyarázkodás Pontától
Nem, az RMDSZ nem lépett kormányra – magyarázkodott egy péntek esti tévéműsorban Victor Ponta miniszterelnök, miután több intézkedésével magyar kisebbségi szakembereket nevezett ki állami intézmények vezető tisztségeibe.
Jogi, kisebbségi és külpolitikai kérdésekben Frunda György lesz a kormányfő személyes tanácsadója. Mint ismeretes, még decemberben írta alá a kormányfő azt a rendeletet, amellyel az újonnan megalakult tanügyminisztérium államtitkárává nevezte ki az aznap feloszlatott Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztériumban hasonló feladatkört betöltő Király András Györgyöt. Továbbá a bruttó nemzeti össztermék (PIB/GDP) megállapítása körüli kínos tévedések miatt „lefejezett” Országos Statisztikai Hivatal élére a kormányfő ideiglenesen Geréd Beatrix alelnököt nevezte ki. Mindennek jelzésértéke van a kisebbségi jogok garantálását illetően, magyarázta Ponta, majd Geréd Beatrix esetében egyenesen azzal „védekezett”: bár az RMDSZ támogatását élvezi, Beatrix nem is magyar, hanem német…
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 8.
Lapszemle: Ponta gesztusai az RMDSZ irányába
A hétfői lapok szerint Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök a Szociálliberális Szövetség (USL) felbomlása esetére, a liberális partnerekkel való esetleges szakításra készülve akar jó kapcsolatokat ápolni a kormányzásból kimaradt RMDSZ-szel, ezért nevezett ki magyar tisztségviselőket a kormányzat második vonalába.
A médiában élénk visszhangot váltott ki Ponta bejelentése, amely szerint Frunda György, az ellenzékben lévő RMDSZ politikusa lesz az egyik személyes tanácsadója. Azt is az RMDSZ felé tett gesztusként értelmezték, hogy a statisztikai hivatal ideiglenes vezetésével az RMDSZ által támogatott Geréd Beatrix alelnököt bízta meg, és megmaradhat tisztségében Király András, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár.
Az Adevărul napilap szerint Victor Ponta, a PSD elnöke a nemzeti-liberális párti partnerek követeléseit próbálja visszanyesni, arra emlékeztetve őket, a PSD-nek nem hiányzik túl sok szavazat ahhoz, hogy – az RMDSZ és a kisebbségi frakció szavazataira támaszkodva – a liberálisok nélkül is meglegyen a parlamenti többsége.
A Hotnews hírportál elemzője azt sem tartja kizártnak, hogy Ponta a 2014-es magyarországi választásokra való tekintettel próbálja megelőzni az erdélyi magyarság politikai elszigetelődését és radikalizálódását. A szerző szerint a kormányfő azt szeretné elérni, hogy az erdélyi magyarság ne érezhesse: képviselet nélkül maradt Bukarestben, mert ebben az esetben „tálcán kínálnák Orbán Viktornak” az erdélyi magyar szavazatokat. A Hotnews szerint számítani lehet arra, hogy a Fidesz támogatását élvező Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az autonómia és föderalizmus jelszavaival radikalizálja az erdélyi magyarokat, akik közül sokan már magyar állampolgársággal és választójoggal is rendelkeznek.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 13.
Victor Ponta „magyarbarát" stratégiája
Victor Ponta miniszterelnök folytatja az RMDSZ irányába tett meglepő gesztusait. A hét végén kinevezte az RMDSZ-es Geréd Beatrixot a Nemzeti Statisztikai Intézet élére, Frunda Györgyöt kinevezte elnöki tanácsadójának, Király András Györgyöt pedig kinevezte oktatási államtitkárnak. A HotNews.ro információi szerint egy lista létezik, amelyet Victor Ponta még a nyáron összeállított, és amely szerint bizonyos RMDSZ-es politikusokat bizonyos posztokra szeretne beosztani. (Környezetvédelmi ügynökség, decentralizált hivatalok, stb). Mit jelentenek ezek a lavírozások? Mire is készül tulajdonképpen Ponta?
Első ránézésre sokan azt mondják, hogy a cél egyértelműen politikai és hogy a PSD vezetője azért tartja meg az RMDSZ-t, hogy sakkban tarthassa a PNL-t és a PC-t, szemük előtt tartva azt, hogy a kisebbségi párttal együtt is megtarthatja a parlamenti többséget. December kilencedikén este urnazárás után jelentette be hivatalosan, hogy az RMDSZ-t is bevenné a kormányzásba, azért hogy így meglegyen az alkotmánymódosításhoz szükséges többség.
Ugyanakkor szükség volt Dan Voiculescu és a PNL-s honatyák erőszakos magyarellenes kirohanásaira is, hogy meggyőzzék a miniszterelnököt, hogy ne adjon helyet az RMDSZ-nek a kormányban annak ellenére sem, hogy volt egy titkos megállapodása is velük a választások előtt. Így minden arra mutat, hogy az RMDSZ-szel hosszú távú tervei vannak a miniszterelnöknek, még annak ellenére is, hogy hivatalosan nem sikerült bevennie a Szövetséget a kormányzásba.
Victor Ponta kijelentette azt is, hogy: „Az RMDSZ nem lépett be a kormányzásba, a kinevezéseknek semmi köze nincs az RMDZ-hez“ amikor a Statisztikai Intézet vezetőjének kinevezésére utalt. Vagyis, a magyarok effektíven részt vesznek a döntéshozatalban, még magas tisztségeket is betöltenek, de nincsenek kormányon. Ez is egy megoldás. De van még valami, amit meg kell említeni a miniszterelnök kedveskedési gesztusaiban a magyarok felé. A koalíciós partnerei, akik arra kérik, hogy ne „árulja el a választók szavazatait” nem veszik figyelembe a magyar közösség erőteljes radikalizálódásának veszélyét a teljes politikai elszigetelődésük miatt.
Egy olyan RMDSZ, amely teljesen hatalom nélkül marad (vagyis források nélkül) megnyitná az ajtót az EMNP radikálisan gondolkodó politikusai előtt. Az RMDSZ ellenségének kikiáltott Tőkés László, akit erősen támogat a FIDESZ és Orbán Viktor miniszterelnök, pénteken a 2013-as évet az autonómia évének hirdette ki, kijelentve, hogy továbbra is támogatni fogják a föderalizáció ötletét. Egy sor akció fog következni, nagyon valószínű gyűlések, tüntetések lesznek Hargita és Kovászna megyében az autonómia és a föderalizácó ügyét támogatva. Ehhez még hozzátevődik a magyarországi választások éve. 2014 márciusában a szomszédos országban általános választások lesznek, és Orbán Viktor mindent megtesz a szavazatai számának maximalizálása érdekében. A tavalyi év novemberében például támogatta a sokat vitatott választási regisztrációt, amely azt kérte volna, hogy a választások előtt két héttel a szavazóknak regisztráltatniuk kellett volna magukat. Szerencsére a törvény az Alkotmánybíróságon megbukott.
Ámde Orbán Viktor nemcsak a törvények megváltoztatásával pályázik az újabb kormányzásra, – ugyanolyan abszolút többséggel, mint amilyen Bukarestben is van most, – hanem azokra a magyar szavazatokra is, amelyeket az ország határain kívülről kaphat. A magyar etnikumnak kettős állampolgárságot adott, amely egyéb jogok mellett a magyarországi szavazati jogot is biztosítja számukra. A Romániában élő magyaroknak mintegy tíz százaléka kapta meg a magyar állampolgárságot és ezzel együtt a szavazati jogot is. Ha ezeknek a közösségeknek nincs képviseletük a saját országuk – ebben az esetben Románia – kormányában, vagy a parlamentjében, akkor Orbán Viktor tálcán kapja ezeket a szavazatokat. Ezen a választáson majd a Fidesz és az EMNP reggeltől estig azt fogja zengeni, hogy az érdekek már nem az RMDSZ-hez fűznek és máshol kell keresni – jelen esetben Budapesten – olyan új politikusokat, akik jobban küzdenek az ő jogaikért. Ezen jogok között ott vannak a csábító autonomista ötletek és újabban a föderalizáció is.
Ha Victor Ponta megértette a magyar közösség radikalizációja veszélyének súlyosságát, amely annak is köszönhető, hogy Bukarestben nem tartotta meg őket a hatalmon, akkor az RMDSZ-t nem hiába tartja mégis a hatalomhoz közel, amellett, hogy még a háttérben folyik a játék Ponta és Antonescu illetve Ponta és Voiculescu között. Ez a célkitűzés azt szolgálja, hogy közép- és hosszútávon kiküszöbölje az olyan veszélyes szituációkat, amelyek idővel nehezen lesznek kezelhetőek. Tegyük félre most az RMDSZ igazi megreformálásának sürgősségét célzó vitákat, amelyeket reformellenes figurák irányítanak most is.
Lehetséges, hogy Traian Basescu is ugyanezt a nagy veszélyt vette észre a magyar közösségek radikalizálódásában, és ezért adott ki december kilencedikén este egy hivatalos közleményt a Facebookon videón, arra kérve a magyar közösséget, hogy menjen el szavazni, hogy az RMDSZ nehogy elvétse a parlamentbe jutás lehetőségét. Az is nagyon valószínű, hogy külföldi partnerekkel is stratégiai egyeztetések folytak a Romániában élő legjelentősebb kisebbség helyzetéről, mivel senki nem szeretne egy kis Koszovót az Európai Unió perifériáján, néhány felelőtlen politikusnak köszönhetően. Dan Tapalaga
hotnews.ro
Erdély.ma,
2013. január 13.
Gyásznap
A történelmet nehéz megérteni.
A történelmet nemcsak azért nehéz megérteni, mert azt az aktuális hatalom mindig kisajátítja, meghamisítja, letagadja, átírja, újraértelmezi, s nemcsak azért, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Egy nép vesztesként is emlékezhetne a saját történelmére. A saját tragikus történelmére, ha nem éppen a saját elitje hamisítaná meg azt!
Nézem a tévét, a II. Magyar Hadsereg pusztulásáról beszélnek. A „Don-kanyarról”... Arról, hogy az 1943. január 12-én bekövetkezett szovjet támadás után az oroszok áttörték a frontvonalat... Hallgatom a műsor szerkesztőjét és a meghívott történészt, először nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, aztán amikor megértem, ledöbbenek. A történész épp arról beszél, hogy akkor és ott nemcsak elpusztult kétszázezer emberünk, de arról a kétszázezerről, akik meghaltak ott, az elmúlt 63 évben nem volt szabad beszélni. Ezek az elesettek a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján egy áruló hadsereg, az „utolsó csatlós” katonái voltak. Egy fasiszta hadsereg fasiszta, bűnös katonái, csak éppen azt nem mondják ki, de érződik a sorok között, hogy a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján megérdemelték még a pusztulást is! A fagy- vagy golyó általi halált. A későbbi fogságot. Persze, az elmúlt hatvan év hivatalos magyar történelme szerint. Az utódok – mondja a történész – épp a hivatalos történelemszemlélet okán le- és megtagadták még a meghalt családtagjaikat is. A gyermek az apját, az apa a fiát... Igen, az elmúlt hatvan évben nem volt szabad róluk beszélni. Nemhogy hősként, sehogy sem. Mert megbélyegezték még azokat a családokat is, amelyeknek ilyen halottai voltak, egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Hallgatom a történész szavait, hallgatom, amit mond, s váratlanul átvillan rajtam: de hisz „ezek” ugyanazokról az emberekről beszélnek, akiket mi itt, Romániában hősként tisztelhettünk! Akiknek itt, Erdélyben szinte minden faluban emlékművet állítottunk. A halottaink egy részéről, mert szinte minden családnak volt egy hőse, az első vagy második világháborúban elesett halottja. Doberdónál vagy a Don-kanyarban. Csak az én falumban közel kétszáz. De lelki szemeim előtt látom a zetelaki, máréfalvi, nagyfalusi impozáns emlékműveket is. Sok száz nevet, akiknek a halálával kevesebbek lettek ezek a falvak! S hallom a gyermekkorom háborús történeteit is. Ahogy egy-egy hős megállított egy egész ellenséges századot! Ahogy Z vagy X sebesülten, felismerhetetlenül odadobta a zsoldkönyvét a szakaszvezetőnek, századosnak, hogy ki is volt ő pár órával előbb!
A történelmet nehéz megérteni. A történelmet általában a győztesek írják, de azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett az alföldi vagy dunántúli magyar parasztnak, egyáltalán a magyarországi magyar embernek letagadnia, hogy a testvére, bátyja a Don-kanyarban pusztult el. Hogy ő a Horthy katonája, tisztje volt. Hogy ő egy történelmi kor áldozata volt. Hogy végrehajtott egy parancsot, amelyet a kor politikai elitje kiadott. Aki nem tett egyebet, csak amit az angol, francia, amerikai hadsereg elpusztult hősi halottjai, akikről évente megemlékeznek például a partraszállás napján: meghalt egy általa talán sosem vállalt történelmi kor parancsa szerint. Aki nem tett többet, mint a mai NATO-államok katonái, akik egy szövetség tagjaiként elmennek Afganisztánba, Koszovóba meghalni.
Hát ezért olyan Magyarország ma, amilyen. Megértem, honnan kell most Orbán Viktornak és kormányának újraindulnia vagy elindulnia. Megértem, miért kell Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak annyi küzdelmet megvívnia! És akkor megértem azt is, miért olyan a nemzettudat odaát, Magyarországon, amilyen. S megértem azt is, miért jön át Csíksomlyóra, a búcsúra évente félmillió ember.
Emlékezzünk kegyelettel hősi halottainkra!
Lőrincz György
Székelyhon.ro,
2013. január 18.
Visszatérhet a Székelyföldre a pálos szerzetesrend
Visszahívná Székelyföldre a pálos rendet Darvas Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt- plébánia esperese, a szerzetesrend magyarországi tartományának két vezetője a közeljövőben Székelyföldre érkezik.
Céljuk azon körülmények felmérése, amelyek lehetővé teszik, hogy a pálosok több évszázados szünet után ismét a székelyföldi hívek szolgálatába álljanak. „Úgy érzem, szükségünk van erre a rendre. Nemcsak azért, mert az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, hanem mert mély székelyföldi gyökerekkel is rendelkeznek” – jelentette ki Darvas Kozma József.
Az esperes úgy fogalmazott, a pálosok által képviselt életszemlélet és az ebből fakadó üzenet sokatmondó a 21. század válságba jutott társadalmának, hiszen ők az Isten- és emberszeretetnek, a munka megbecsülésének, az emberek hitben való megtartásának fontosságát közvetítik felénk. „Éppen az ő jelenlétük serkenthet minket arra, hogy értékeinket megbecsüljük, és odaadóan próbáljuk Istent és embertársainkat szolgálni. Úgy vélem, a székelyföldi társadalomnak éppen erre a kovászra volna szüksége. Jelenlétükkel egyszerűen felcsillanthatják az emberekben a reményt” – véli az esperes. Hozzátette, a pálosok a 13. század végétől voltak jelen Erdélyben, jelenlétük a 15. századig teljesedett ki. Nyomaik egész Székelyföldön felfedezhetők.
Darvas Kozma József hangsúlyozta, január 31-én a magyarországi pálos tartomány két elöljárója érkezik a térségbe: Bátor Botond, a magyar pálos rend tartományfőnöke, valamint Balla Barnabás gazdasági gondnok. Látogatásuk során fel akarják mérni a lehetőségeket, hogy mikor és milyen formában tudnának visszatelepedni Erdélybe. Az elképzelések szerint április elsejéig tartózkodnának itt, szálláshelyük Hargitafürdőn lenne.
„Fontos, hogy legyen egy olyan környezet és hely, ahol őket szívesen fogadják, és nem zavarnak senkit. Természetesen egy bizonyos infrastruktúrára is szükségük van. Ehhez a hozzánk tartozó hargitafürdői, újonnan épített plébánia a legmegfelelőbb” – nyomatékosított a pálosok esetleges letelepedésével kapcsolatban az esperes. Kiemelte, nem szabad azt megengedni, hogy egy ilyen értékes rend, mely egykoron Székelyföldön is tevékenykedett, és amelyet erőszakkal felszámoltak, eltűnjön az emberek tudatából.
„A nemrég megjelent, A pálos rend története című kiadványommal is próbáltam egyengetni, előkészíteni jövetelüket, hogy majd a mag termékeny földre hulljon” – jegyezte meg az esperes. Ebből kiderül, hogy a pálos rend az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes remeterend. Hivatalos neve: Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje. A rendet Boldog Özséb (1200–1270 között élt) esztergomi kanonok alapította 1250-ben. Központja jelenleg a lengyelországi Częstochowában, a Jasna Góra-i kolostorban van, a magyar tartomány székhelye pedig Pécsett. Magyarországon Budapesten (a Szent Gellért-sziklatemplomban), Márianosztrán (Pest megyei község) és Petőfiszálláson (Bács-Kiskun megye) vannak pálos közösségek.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 22.
Magyar tükör
Emlékezhetünk még a 2004-es népszavazásra, amikor először merült fel a külországokban élő magyarok állampolgárságának ügye. Akkor – erre is jól emlékezhetünk, akár egy rémálomra – a kormányon lévő szocialista párt éles, megosztó kampányt folytatott, Kovács László, az alakulat egyik legtapasztaltabb vezető politikusa, volt külügyminiszter 23 millió romániai munkavállaló azonnali megjelenésével riogatta a magyar választókat.
Az érzelmi vonatkozásokat leszámítva – persze, ha egyáltalán le lehet számítani, sokan ezt az erdélyi s külhoni magyarság elleni esztelen, minden alapot, minden racionális megfontolást sajnálatosan nélkülöző, megalázó támadásnak fogták fel! – ez a kijelentés már csak azért is bizarr volt, mert szép Romániánknak akkor már nem volt 23 (huszonhárom) millió lakosa. (Hogy mennyi volt egészen pontosan, ma sem tudni, noha azóta volt egy népszámlálás is.) Nos, azóta eltelt kilenc boldog év, ez a dolog is megoldódott, a szocialista párt viszont máig viseli a felelőtlen kijelentések ódiumait. Ezért is volt érdekes, hogy Kolozsvárra látogatva Mesterházy Attila pártelnök magyarázkodni kezdett (ehhez nagyon értenek a szocialista politikusok!), sőt, bocsánatot kért a megsértett erdélyi magyarságtól, bizonygatva, hogy az MSZP politikája ebben is változott. De tény az is, hogy ugyanebben az időszakban miskolci szocialista politikusok – nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal? – azzal vádolták a polgármestert, hogy erdélyi származású szakembereket nevez ki a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozó vállalatokhoz. Értsük meg jól: nem azért bírálták a vezetőket, mert nem értenek a dolgukhoz, hanem azért, mert erdélyi származásúak.Közben a szocialisták világossá tették, hogy a már megkezdődő (?) választási kampányban az az izraeli Werber lesz a tanácsadójuk, aki 2002-ben megnyerte velük a választásokat, s akit megosztó politikájáért, személyeskedő, ellenségeskedő kampánytanácsaiért bíráltak. (Nemcsak Magyarországon, hanem minden olyan országban, ahol igénybe vették tanácsait.) A szocialisták lábbal fognak kampányolni – ez bizarrul hangzik, kiderült: értelmezésükben azt jelenti, hogy nem sajnálván pénzt, paripát, fegyvert, otthonában fognak felkeresni minden választót. S most ugorjunk, hamarosan lejár a Magyar Nemzeti Bank elnökének megbízatása. Azt rebesgetik, hogy Matolcsy György gazdasági miniszter lehet az utódja. Erre a kérdésre a Kossuth rádióban egy interjúban Orbán Viktor miniszterelnök kitérő választ adott, de kijelentette: egy biztos, nem offshore cégeiről elhíresült közgazdász lesz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 23.
VAN MIBŐL
"Kisebbségkutatás szempontjából szerencsés Magyarország helyzete"
A roma-kutatások, a migráns csoportok vagy a határon túli magyarok esetében is a társadalmi integráció vizsgálatát helyezzük a középpontba – mondja Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója.
Egy hónapja nevezték ki az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójává. Mik a tervei, milyen prioritásokat állított fel?
– Jómagam egy nyilvános pályázat eredményeképpen kerültem ebbe a pozícióba, és már a pályázatnak kellett tartalmaznia egy szakmai koncepciót, amelyben megjelöltem néhány olyan szakmai csapásirányt, amelyet hangsúlyosabban próbálok/próbálunk képviselni az elkövetkező időszakban. Az egyik, hogy minél több nemzetközi kapcsolatot szeretnénk úgymond élettel megtölteni. Azért fogalmazok így, mert nemzetközi kapcsolataink eddig is voltak, de talán tudatosabban szeretnénk részt venni közös pályázatokban és más szakmai együttműködésekben. E nemzetköziséghez hozzátartozik az is, hogy határozottabban kell megjelennünk a nemzetközi szakmai piacokon, azaz publikációkban és konferenciákon is.
Másik törekvésünk egyfajta regionalitás felvállalása. Ha Magyarországról nézzük, a környező országokban mindenhol vannak kisebbségkutató intézetek, ezekkel is többé-kevésbé kapcsolatban vagyunk, de ezeket a kapcsolatokat is szeretnénk bővíteni, határozottabban intézményesíteni, közös szakmai projekteket kialakítani.
Onnan kell kiindulni, hogy bizonyos értelemben Magyarország a kisebbségkutatás szempontjából szerencsés helyzetben van, mert egy olyan ország, amelynek többféle kisebbséggel egyaránt foglalkoznia kell. Egyrészt vannak a különféle határon túli magyar kisebbségek, ugyanakkor számolnunk kell a magyarországi nemzetiségekkel is. Külön kutatási célcsoportként tételeződnek a magyarországi, illetve a környező országokban élő, akár magyarul is beszélő romák. Szintén foglalkoznunk kell a magyarországi zsidóság helyzetével is, az intézeten belül például van egy ún. judaisztika kutatócsoport is.
És nem utolsósorban ebben a mai világban a különféle migráns csoportokkal is foglalkoznunk kell, a ki- és bevándorlás társadalmi összefüggéseit is kutatnunk kell.
Melyek az intézet fontosabb futó projektjei?
– Már említettem, milyen típusú kisebbségekkel foglalkozunk, és nagyobb projektjeink is értelemszerűen erről fognak szólni. Az egyik mindenképpen a határon túli magyar kisebbségek különféle intézményesülési folyamataival foglalkozik, a másik csapásirány pedig a roma-kutatások belendítése. Az persze szakmai kérdés, hogy milyen szempontból, módszerekkel, milyen intézeti együttműködések mellett fogjuk ezeket folytatni. És ezek mellett a jelenleg is futó, már felsorolt kisebbségtípusokhoz kapcsolódó projekteket is továbbvisszük, illetve újakat is akarunk indítani – de ezek részben támogatás- és pályázatfüggő dolgok.
Röviden megfogalmazva: elsősorban a társadalmi integráció vizsgálatát helyezzük a középpontba, mert ez mindegyik kutatásban kulcskérdés, legyen szó roma-kutatásokról, migráns csoportokról vagy a határon túli magyar kisebbségekről. A társadalmi integráció nemcsak a kisebbségről, hanem a többségről, a többség és kisebbség egymáshoz való viszonyulásáról szól. Mindegyik kutatási területen ezt fogjuk a középpontba helyezni, még akkor is, ha tudjuk, léteznek szegregációs és asszimilációs folyamatok is, de azokat is az integráció keretében próbáljuk meg elhelyezni, értelmezni. Terveznek-e együttműködést a különböző határon túli kisebbségkutató intézetekkel?
– Több ilyen terv is van. Ismét hangsúlyoznám, együttműködések eddig is voltak, mi csak azt szeretnénk, hogy ez egyértelműen és látványosabban, szakmai hozadékát is tekintve intenzívebben intézményesüljön. Már most Kolozsváron beszéltem az ottani kisebbségkutató intézet vezetőjével, Horváth Istvánnal, akivel közös programokban állapodtunk meg, de hasonló együttműködésre törekszünk a többi intézettel is. Gondolok itt a szlovákiai, Somorján működő Fórum intézetre, de akár a kárpátaljai és vajdasági intézetekre.
Már most abban gondolkodunk, hogy a kolozsvári kisebbségkutató intézetnek szeretnénk teret adni, hogy Magyarországon határozottan mutatkozzon meg, és gondolom, hogy lesz arra is alkalom, hogy a mi intézetünk is itt Kolozsváron, vagy akár Bukarestben vagy Pozsonyban és máshol is bemutatkozzon. Abban is gondolkodunk, hogy közös szakmai kisebbségkutatással foglalkozó hírlevelet hozzunk létre, és azt lehetőleg angolul minél több helyre szétküldjük.
Nemrég jelentette be Orbán Viktor a Nemzetstratégiai Intézet alapítását, e mellett pedig működik a Nemzetpolitikai Kutatóintézet is. Mit gondol, szükség van ennyi kutatóintézetre?
Hogy szükség van-e ennyi intézetre, vagy hány intézetre van szükség, azt nem az én tisztem eldönteni. Amit el tudok mondani, hogy a mi intézetünkre szükség van, egy akadémiai intézet mégis másabb, itt alapkutatások zajlanak, tematikailag pedig mi nemcsak a határon túli kisebbségekkel, hanem más kisebbségekkel is foglalkozunk, ezért úgy gondolom, nagy szükség van egy akadémiai háttérrel rendelkező kisebbségi kutatóintézetre. A Nemzetpolitikai Kutatóintézettel egyébként már eddig is sikeresen együttműködtünk.
Azt kell tudni, hogy a jobbára az aktuálpolitika által létrehozott intézetek nem úgy kutatóintézetek, mint egy akadémiai intézet, mert nagyon gyakran a mindenkori politika háttérintézményeként tételeződnek, és ilyen értelemben más funkciókat töltenek be. Ha több tudományos intézet lesz Magyarországon, mi megpróbálunk mindegyikkel valamilyen szakmai együttműködést kialakítani. Mint említettem, a Nemzetpolitikai Kutatóintézetet már ismerem, velük együttműködünk, a Nemzetstratégiai Intézetről csak annyit tudok, amennyi a sajtóban, illetve a Magyar Közlönyben megjelent, ezért, mivel egy alakuló képződményről van szó, szakmai szempontból még nem látom ezt az intézetet. Ha bizonyos sajtóhírek igazak, akkor talán száz munkatársa lesz az új intézetnek, de hogy ezek között mennyi kutatói státusz és más beosztású személy lesz, arról már nem szólnak a hírek, legalábbis hozzám nem értek el.
Milyen a közhangulat a magyarországi akadémiai szférában a szervezeti átalakítások után?
– Minden szervezeti átalakításnak vannak motorjai, és vannak, akik egyfajta stabilitásra voltak berendezkedve, akik nem biztos, hogy örülnek az átalakításoknak. Bizonyos szempontokból az egész akadémiai rendszerre ráfért egy átalakítás, és ezt én egy esélyként fogom fel. Mi, a Kisebbségkutató Intézet egy új struktúrában keressük meg azokat a kitörési pontokat, amelyeket szakmailag tudunk kamatoztatni. Tudom, hogy a különféle intézetekben vannak olyanok, akik nem örülnek az átalakításoknak, de úgy sejtem, hogy itt egyfajta generációváltás is zajlik.
Az akadémiai intézeteket sok szempontból meg kellett újítani, a szakmailag jól felkészült, tudományos fokozattal rendelkező fiataloknak és középgenerációsoknak teret kell adni, hogy a nemzetközi együttműködésekben otthonosan tudjanak mozogni, és nyilván a tudományos eredmények felmutatásával a hazai szféra felé is bizonyítani kell, hogy ezek az intézetek létjogosultak. Hogyan látja a magyar kutatásfinanszírozás helyzetét?
– Az akadémiai átalakítás is többek között arról szólt, hogy a kutatói szféra átláthatóbb finanszírozási szerkezetbe tudjon kerülni. Ahogy szoktuk mondani, a kutatásra sosincs elég pénz, de azért vannak a magyarországi pályázati és akadémiai források, és elég sok nemzetközi lehetőség is van, ezekbe az irányokba is el kell mozdulni.
Mit gondol, milyen irányba halad a magyarországi felsőoktatás átalakítása?
Az egyértelmű irányt nagyon meggyőzően én jobbára nem látom, csak azt érzékelem, az egymásnak ellentmondó információk egyfajta bizonytalanságot gerjesztenek a rendszerben. Szakmailag meggyőződésem, hogy aki tanulni akar, azt hagyni kell tanulni, még akkor is, ha nem elitképzésben gondolkodunk. Ha valaki szakmailag felkészült, akkor lehetősége kell legyen arra is, hogy családi háttértől függetlenül akár ingyenesen tanuljon, ám ha valaki nem zseni, de motivált a tanulásra, ráadásul ezért fizetni is tud, akkor azt is kell hagyni, hogy belépjen a felsőoktatásba.
A felsőoktatás eltömegesedése világjelenség, nemzetközi trend, megakadályozni nem lehet, maximum hátráltatni, lassítani. Azt gondolom, inkább arra kellene koncentrálni, hogy azok a fiatalok, akik a felsőoktatásba bekerülnek, minél magasabb színvonalú képzést kapjanak, és főleg önmagukhoz képest minél jobb eredményeket érjenek el. Nyilván vannak munkaerő-piaci és egyéb megfontolások is, de nem lehet visszatérni arra az időszakra, ami például itt Romániában is a hetvenes-nyolcvanas években volt, nevezetesen, hogy összezsugorították a felsőoktatást, főleg a humán- és társadalomtudományi képzéseket, és ezzel párhuzamosan a munkaerő-piaci megfeleltetést „kihelyezésekkel” oldották meg. Ezt egyszerűen nem lehet ma kivitelezni a szó társadalmi értelmében, de másképpen sem, hisz minden EU-s elvárás arról szól, hogy a felsőoktatásba bekerülők arányát emelni kell, és nem csökkenteni.
Mindenféle híresztelés ellenére azt is ki kell jelenteni, hogy bármilyen statisztikát nézünk, aki felsőfokú képzettséggel rendelkezik, sokkal kisebb valószínűséggel lesz munkanélküli, függetlenül attól, hogy milyen képzésben volt része.
Hány évre szól a kinevezése?
- Három évre, 2015. december végéig. Nyilván szeretném végigvinni ezt az időszakot, amíg szakmailag lehet fejleszteni az intézetet meg a kisebbségkutatást, addig ebben ilyen értelemben részt szeretnék venni. Az MTA-n belül évente beszámolók vannak, január a beszámolók időszaka, most a tavalyi év beszámolóit készítjük. Valószínű, hogy az idén életbe fog lépni egy kutatói teljesítményértékelői rendszer, és azt is éves szinten fogjuk követni, hogy az egyes kutatók milyen eredményeket értek el.
Sólyom István
Tansindex.ro
2013. január 30.
Felső-Háromszéken nem kívánatosak (Néppártiak az MSZP látogatásáról)
Kézdiszéken a 2004. december 5-i népszavazás óta nemkívánatos személyek a Magyar Szocialista Párt vezetői, mivel a székelyek nemzeti hovatartozását kérdőjelezték meg – hangzott el Balázs Attila kézdivásárhelyi EMNP-elnök és Johann Taierling önkormányzati képviselő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az MSZP akkor oly mély sebet ejtett az erdélyi magyarság nemzeti érzelmén, amely egyhamar nem bocsátható meg, és nem felejthető. A szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányolni a nemzeti eszmék gyalázata, és nemzetárulásnak minősül – ecsetelte Taierling. Leszögezte: Sem Mesterházy Attila, sem párttársai nem számíthatnak Felső-Háromszéken meleg fogadtatásra. Balázs Attila elítélte az RMDSZ-t, amiért „azokkal vállalt nyílt közösséget, akik nemzeti hovatartozásunkat tagadták meg”. Állítólagos érdekvédelmi szövetségünk ezzel újra felmutatta, hogy melyik világnézettel érez rokonszenvet: miután a parlamenti választások alatt a romániai szociál-liberálisokkal kötött titkos paktumokat, most a magyarországi kommunisták ivadékaival szövetkezik nyíltan – magyarázta a Néppárt helyi elnöke. Kijelentette: „Mi a Fideszt fogadjuk szívesen Háromszéken. Azt a Fideszt, amelyiknek az elnöke Orbán Viktor, aki immár több mind húsz éve látogat rendszeresen Erdélybe és Felső-Háromszékre”.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 7.
Lerománozták Ady Endre és Arany János városainak magyarjait
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetei is képviselték magukat azon a szimpátiatüntetésen, amit a Civil Összefogás Fórum szervezett a Békés megyei Gyulán, a Fidesz–KDNP-frakció ülésének helyszínén.
A nagyváradi csoportot Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, míg a nagyszalontai csoportot Balogh János, a Néppárt helyi elnöke kísérte el.
Mint ismeretes, a Békemenetnek elnevezett demonstráció – mely már többször is kiállt Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya mellett – az ellenzéki pártok tüntetésére volt válaszreakció. Az EMNT és a Néppárt képviselői azzal a céllal vettek részt az eseményen, hogy az Orbán-kormány által meghirdetett határok feletti nemzetegyesítés szellemében támogatásukról biztosítsák a magyar kormányt a hataloméhségükben minden lehetséges eszközt bevető szocialistákkal szemben. „Jelenlétünkkel azt az üzenetet kívántuk tolmácsolni: nem felejtjük el azt, hogy a 2010-ben nemzetpolitikai fordulatot végrehajtó, jelenlegi magyar kormány új Alaptörvényben rögzítette az érettünk való felelősségvállalást, visszaadta magyar állampolgárságunkat, és egyértelműen támogatja önrendelkezési törekvéseinket” – mondta a sajtó érdeklődésére Nagy József Barna az utazás célját illetően.
A Bihar megyéből érkezettek Nagyvárad és Nagyszalonta feliratú táblát emeltek a magasba, mintegy jelképesen a határon túlra szakadt, de a nemzeti kormány jóvoltából magyar állampolgárokká váló erdélyi és partiumi magyarok üdvözletét hozva a Körös-parti városba.
Hazaérkezvén az emelkedett hangulatú, békés demonstrációról a váradiak, illetve nagyszalontaiak felháborodással értesültek arról, hogy az ellenzékiek – az MSZP, a Magyar Szolidaritás Mozgalom, a Demokratikus Koalíció és a Kobak Klub – tüntetésén Szanyi Tibor, az MSZP országos elnökségének tagja felszólalása előtt azzal tréfálkozott, hogy románul fogja köszönteni a Békemenet résztvevőit, mert szerinte sokan Romániából érkeztek. Mivel a csoport tagjai azok közé tartoztak, akik határon túlról érkeztek, és ezt táblákkal a kezükben jelezték is, nem kérdéses, hogy Szanyi őket „románozta le”. Ezen kijelentés miatt nemcsak ők érezhetik magukat sértve, méltán érezhet ugyanígy Ady Endre, vagy Szent László, valamint Arany János városának minden egyes magyarja.
Alig néhány héttel Mesterházy Attila botrányos kolozsvári szereplése után – amikor is a Markó Béla ex-RMDSZ-elnök meghívására Erdélyben járó MSZP-elnök bocsánatot kért a határon túli magyaroktól azért, hogy a 2004. december 5-i népszavazáson a szocialisták az állampolgárság kiterjesztése ellen kampányoltak – ugyanezen párt képviselője, a miskolci eset megismétléseképpen, nyíltan lerománozza nemzettársait.
Mindezek után jogosan kételkedünk az akkori bocsánatkérés őszinteségében...
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata
Nyugati Jelen (Arad),
2013. február 9.
Lapszemle
Mögöttes politikai érdekek a székelyzászló-ügy mögött?
A pénteki romániai lapok többsége mind a magyar, mind a román kormányt felelősnek tartja azért, hogy éles vita alakult ki közöttük a székely zászló ügyében, reagálásukat túlzónak tartja, ami szerintük csak mögöttes érdekekkel magyarázható.
Dan Constantin, a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) szócsövének számító Jurnalul National vezércikkírója úgy vélekedett: Németh Zsolt külügyi államtitkárnak régóta „feladata”, hogy nyilatkozataival Romániát provokálja, és ebben most Füzes Oszkár bukaresti nagykövet is besegített neki. A szerző úgy véli, a Fidesz már a jövő évi választásokra készül. Szerinte a „rossz gazdasági helyzetbe került Magyarország elszigetelődött a sovén és antiszemita felhangokkal kísért jobboldali politikájával”, a választások kimenetelét pedig a félmillió külhoni kettős állampolgár szavazata döntheti el a Fidesz és a szocialisták között. Constantin szerint „a két vuvuzela” az erdélyi szavazatszerzés reményében forralta fel a székelyzászló-ügy vizét, amellyel mások fogják „leforrázni” magukat.
A liberális kötődésű Adevărul a székelyzászló-ügyet kommentáló Crin Antonescu liberális pártvezér egy televíziós nyilatkozatát idézi. Az USL társelnöke azt fejtegette, hogy Orbán Viktor „egy kis ország miniszterelnöke – hiszen Magyarország a demográfia, az erő, a források szempontjából kis ország –, amelynek vezetője nagy politikát akar csinálni”. Antonescu hozzátette, hogy ez egy revizionista politika, majd folytatta: „Orbán úr az egész világ magyarsága számára az akar lenni, mint a katolikusoknak a pápa.” A román szenátus elnöke azt is leszögezte, hogy „Orbán miniszterelnökkel nem lehet olyan párbeszédséma szerint tárgyalni, mint ahogy elődeivel tárgyaltak a román hatóságok”. A székelyzászló-ügyet Antonescu magyar provokációnak nevezte, amelyre szerinte – az állásfoglalást elhárító – Traian Băsescu államfőnek kellett volna higgadt, de határozott választ adnia.
A jobboldali România Liberă Cristian Câmpeanu véleménycikkét közli Őrültség Bukarestben és Budapesten címmel. „Két kis ország, amelyeknek az élén egy-egy autokratikus hajlamú, a jogállamisággal hadilábon álló politikus áll, lelkesen belevetette magát a legkezdetlegesebb populista nacionalizmusba, hogy saját kudarcairól elterelje a figyelmet: így tekintenek a magyar–román feszültségre Európából” – vélekedik a szerző. Rámutat: Kovászna megye prefektusának nem lett volna szabad megengednie magának, hogy egy gyarmatosító hatalom arroganciájával eltávolítsa a székely zászlót egy, a megyeházán rendezett ünnepségről. Szerinte ezzel csak megerősítette azt az érzést a magyarokban, hogy a román hatóságok egy megszálló erő képviselői a Székelyföldön. Úgy vélte: ezért beszélt Németh Zsolt „szimbolikus agresszióról”.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. február 9.
Németh: a nagykövet mandátumának megfelelően járt el
Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára szerint a magyar kormánynak alkotmányos kötelessége támogatni az autonómiatörekvéseket, ha ezt a határon túli magyarok legitim szervezetei kérik.
Az államtitkár a Duna Tv Közbeszéd című csütörtöki műsorában kiemelte, ebben a kérdésben Magyarország álláspontja egyértelmű, és Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet is ezt fejtette ki, amikor szerdán egy román televízió kérdésére válaszolt.
Nincs szó a diplomata kiutasításáról, „a nagykövet a mandátumának megfelelően járt el” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Kifejtette, tartalmi vita van a két ország között, és ez nem egy személyről szól, hanem a székely zászló használatáról.
Véleménye szerint fontos fejlemény, hogy csütörtök délután telefonon egyeztetett Martonyi János külügyminiszter román kollégájával, Titus Corlăţeannal. A két tárcavezető megállapította, hogy a kormányok között nézetkülönbség van a székely zászló használatával kapcsolatban, Magyarország szerint törvényes a használata, Románia szerint viszont nem. Ugyanakkor a két miniszter abban is megegyezett, hogy stratégiai partnerség jegyében párbeszédet folytatnak a kérdésről – idézte fel az államtitkár.
Kitért arra is, hogy Martonyi János a közeljövőben Bukarestbe látogat, hogy áttekintsék a kétoldalú kapcsolatokat, és akkor „a szabad szimbólumhasználat” kérdése sem lesz megkerülhető.
Amikor néhány hónapja új kormány alakult Romániában, elkezdődött „ez a bizonyos zászlóháború” – idézte fel. Mint mondta, a feszültség kialakulásáért „egyértelmű, hogy kit terhel a felelősség”. Remélhetőleg, ha az új román kormány tagjai elfoglalják a pozíciójukat, megkezdődhet a párbeszéd – tette hozzá.
Arra a kérdésre, hogy az EU állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcstalálkozóján Orbán Viktor miniszterelnök tárgyal-e a román vezetőkkel a kérdésről, Németh Zsolt úgy válaszolt, Traian Băsescu román államfővel „ebben a kérdésben gyorsan egyet fogunk érteni”. Remélhetőleg az elnök megosztja majd a szimbólumhasználattal kapcsolatos tapasztalatait Victor Ponta kormányfővel is, és ezt követően vele is meg tudnak majd állapodni – mondta az államtitkár.
Victor Ponta miniszterelnök országa belügyének nevezte a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Ebbe pedig „nincs amiért beleszóljon a magyar miniszterelnök, és nem vagyok kíváncsi a véleményére ebben a témában” – jelentette ki arra az újságírói kérdésre, tervez-e miniszterelnöki szintű tisztázást a székely zászlóról kirobbant magyar–román vita ügyében.
Szerdán Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét a román külügyminiszter a diplomáciai szokásjog megsértésével vádolta meg a székely zászló, valamint az autonómia ügyében kifejtett álláspontja miatt, s kilátásba helyezte kiutasítását, ha a nagykövet nem tér vissza „megbízatása keretei közé”.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 10.
Orbán és Basescu derűsen beszélgettek Brüsszelben, a zászlóügyről is szó volt
Felelőtlenség a magyar-román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Basescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók vasárnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben. Romániában ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar-román zászlóvita gerjesztett indulatokat.
„Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket" – számolt be a beszélgetésről Basescu.
Hozzátette: válság idején könnyű az embereket elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok.
„Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott"- mondta Basescu. Hozzátette, Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját.
„Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani" – jelentette ki Traian Basescu román államfő, a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem „pátosszal és propagandával", hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken" – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást a román elnök. Mint mondta: sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan „gyúlékony" témára tereljék a közfigyelmet, mint amilyen a nacionalizmus. MTI
Erdély.ma,
2013. február 11.
Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 11.
Székelyzászló-ügy: Băsescu beszélt Orbán Viktorral a témáról
Felelőtlenség a magyar–román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Băsescu román államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók vasárnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben. Romániában ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök–pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar–román zászlóvita gerjesztett indulatokat.
„Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket” – számolt be a beszélgetésről Băsescu. Hozzátette: válság idején könnyű az emberek elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok. „Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott” – mondta Băsescu. Hozzátette, Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját.
„Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani” – jelentette ki Traian Băsescu román államfő, a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem “pátosszal és propagandával”, hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levétettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hétvégén, de nincs keresnivalója a közintézményeken” – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást a román elnök. Mint mondta: sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan „gyúlékony” témára tereljék a közfigyelmet, mint amilyen a nacionalizmus.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 11.
Zászlóügy: nem csitulnak a kedélyek
Folytatódtak az elmúlt napokban a hatósági zaklatások a székely zászló használata miatt. Marosvásárhelyen kilenc, székely és magyar lobogókat lengető fiatalt tartóztattak fel a Somos utcában a helyi rendőrök szombat délután. A rendőrkapitányság és a csendőrség is kiszállt a helyszínre. Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője elmondta, „helyi lakók” értesítették őket arról, hogy egy fiatalokból álló csoport székely és magyar zászlókkal elindult az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnáziumtól a Somostető felé. A rendőrök a Somos utcában érték utol és igazoltatták őket, majd értesítették a rendőrkapitányságot és a csendőrséget is. Daniel Manea, a csendőrség sajtószóvivője elmondta, a fiatalok „egy közeli községből” jöttek Marosvásárhelyre, a Papiu közelében található temetőbe, ahol elhelyeztek egy koszorút a magyar hősök emlékére, majd elindultak a Somostető felé, útközben azonban feltartóztatták őket, de bírságot nem kaptak, mivel nem zavarták a közrendet.
Tüntetés a nagykövetség előtt
Péntek délután egyébként tucatnyi tüntető gyűlt össze a bukaresti magyar nagykövetség előtt, és román nemzeti lobogókat tűzött ki a külképviselettel szemben lévő kerítésre. A demonstrálók a székely és általában minden idegen zászló Románia területén való kitűzése ellen tiltakoztak, ugyanakkor elítélték Magyarország beavatkozását a székelyföldi zászlóvitába. Többen kartonlapokat emeltek a magasba, „Ha nem tudtok románul, húzzatok el innen”, „Románia az én hazám, a tiétek Mongólia”, „Ha Vlad Ţepes élne, egy hazátlan sem beszélne” felirattal. A tüntetők a sajtó képviselőinek elmondták: spontán megmozdulásról van szó, amelynek résztvevői a bukaresti Egyetem téren találkozva döntötték el, hogy a nagykövetség elé vonulnak. A helyszínt biztosító rendőrök szerint a demonstrációt nem jelentették be. A megmozdulásról kora délutánig csak a kormánypártokhoz közel álló hírtelevíziók számoltak be, hangsúlyozva, hogy a héten bejelentett, nagyobb létszámú demonstráció várható a bukaresti magyar nagykövetség előtt. Füzes Oszkár nagykövet nem volt az épületben a megmozdulás idején, mert a Veszprémben négy éve meggyilkolt Marian Cozma emlékére rendezett temetői megemlékezésen vett részt, ahol megkoszorúzta az egykori román válogatott kézilabdázó sírját. A demonstráció kapcsán a nagykövet az MTI-nek telefonon annyit mondott: örül, hogy Romániában demokrácia van, mindenki szabadon kinyilváníthatja véleményét, ugyanakkor reméli, hogy ez a jelképek szabad használatára is kiterjed. A tüntetés résztvevői helyi idő szerint 16 óra után rendőri intézkedés nélkül szétszéledtek.
Băsescu tárgyalt Orbánnal
Közben Traian Băsescu államfő is kifejtette véleményét székelyzászló-ügyben, felelőtlennek nevezve azokat a politikusokat – szerinte legyen szó budapesti vagy bukaresti pártok képviselőiről –, akik gazdasági válság idején nacionalista kirohanásokra ragadtatják magukat. Tegnapi bukaresti sajtótájékoztatóján az elnök elmondta, a témában Orbán Viktorral is egyeztetett a brüsszeli EU-csúcson, és rendkívül pozitív hozzáállást tapasztalt a magyar kormányfő részéről. „Való igaz, hogy a beszélgetésünk idején nevettem is, viszont azt mondtam a miniszterelnöknek: a nacionalista problematikában lassan a zongorával a lépcsőkön. A román és a magyar félnek egyaránt mérsékelnie kell üzenetét, különben elszabadulhatnak az indulatok, és az katasztrofális lenne a két ország számára” – fogalmazott Băsescu, hozzátéve: soha nem fog egyetérteni „törvénytelen jelképeknek” a román állami intézményeken való használatával. Szerinte ugyanakkor Románia számára nem a székely zászló kitűzése jelent problémát, hanem például a mezőgazdasági termelőkre kivetett átalányadó, az adók és illetékek emelkedése, továbbá az alapélelmiszerek áfájának csökkentése, amely a balliberális kormány ígérete ellenére elmaradt.
Kelemen a nacionalista kártyáról
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egyébként pénteki kolozsvári sajtótájékoztatóján leszögezte: Románia ügyeit semmiképp nem fogja előrevinni a nacionalista kártya kijátszása. Kelemen Hunor természetesnek ítélte, hogy a közösségek használják szimbólumaikat, szerinte ez nem ellenkezik az érvényes törvényekkel, és egyáltalán nem árt a román polgároknak vagy a román államnak. Hozzátette, Romániában eddig nem keltett megütközést, hogy a Kolozs megyei tordai városházán vagy a moldvai Neamţ várán helyi jelképeket megjelenítő zászlók lobognak. Az RMDSZ elnöke úgy vélte, mesterségesen duzzasztották fel a székely zászlós konfliktust, pedig sem Magyarországnak, sem Romániának nem érdeke a feszültségek kiélezése. Örvendetesnek találta, hogy a román és a magyar külügyminiszter csütörtökön telefonon egyeztetett a kérdésről. Hozzátette, a napokban Victor Ponta miniszterelnökkel szeretne tárgyalni erről. Kelemen Hunor azt is elmondta, kevés esélyét látja annak, hogy a román többség lemond a nemzetállami önmeghatározásról. A téma kapcsán nyilatkozó Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es képviselő úgy véli, a román kormány zseniálisan időzítette a székely zászló körüli botrányt, annak ugyanis sikerült elfednie az állami költségvetés vitáit, a parlamenti kvórum problémáit, a nyugdíjak átszámítását, az adóemelést és a mezőgazdasági szférát sújtó új adókat. Szabó szerint Füzes Oszkár nagykövet megbocsáthatatlan hibát követett el azzal, hogy televízióműsorokban szólalt meg, „talkshow-szereplővé” vált ahelyett, hogy diplomáciai úton próbált volna intézkedni. A román kormány válasza Németh Zsolt szavaira ugyanakkor durván eltúlzott volt a képviselő szerint: az államtitkár ugyanis egy budapesti kerületi önkormányzat ülésén beszélt a székely jelképekről, ilyesmire pedig semmiképpen nem a miniszterelnöknek kellett volna reagálnia. „Inkább az európai uniós költségvetés csökkenéséről kellene beszélni, mert a kohéziós alapok szűkülése nagyon érzékenyen érinti Romániát” – jelentette ki Szabó Ödön.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke egyébként a téma kapcsán leszögezte, az MPP – az RMDSZ álláspontjától eltérően – úgy látja, az erdélyi magyarság köszönettel tartozik Németh Zsolt külügyi államtitkárnak és a magyar kormánynak, amiért szót emeltek a székely zászló elleni romániai agresszió ellen.
Fidelitas: támogatott kirekesztés
A román kormány kirekesztő politikája, a Romániában élő magyarságot sújtó intézkedések ellen tiltakozik a Fidelitas is. „Európában sehol nem elfogadható, ha a kulturális sokszínűséggel szemben a kirekesztést támogatják” – szögezte le a Fidesz ifjúsági társszervezetének alelnöke, Oroján Sándor abból az alkalomból, hogy a Heves Megyei Önkormányzat döntése alapján pénteken az egri megyeházára kitűzték a székely zászlót. Elmondta, a Fidelitas arra törekszik, hogy Európában békében éljenek egymás mellett a nemzetek és a kisebbségek, ehhez pedig fontos egymás szimbólumainak és kultúrájának a tisztelete. A Heves Megyei Közgyűlés pénteki ülésén elfogadta a Hitvallás Székelyföld lobogója mellett című dokumentumot. Eszerint Székelyföld és Heves megye lélekben és szívben egy közösséget alkot, „nemzeti identitásunk azonos értékeken nyugszik”. A Szabó Róbert (Fidesz) közgyűlési elnök által szignált nyilatkozat szerint Heves megyében minden nemzet tagjáról előítéletektől függetlenül vélekednek, ezért bántó hogy testvérmegyéjükben, Kovászna megyében hatósági intézkedésekkel tiltják meg a Székelyföld lobogójának kitűzését.
Pálffy István, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) alelnöke is a hétvégén jelentette be: a kisebbik kormánypárt által delegált polgármesterek is kitűzik a székely lobogót településeiken. A kereszténydemokrata politikus példaként említette Barcsot, Óbudát, Tatát, Somogyvárt, Tökölt, Vácot és Ceglédet, ahol már kitűzték, illetve a napokban elhelyezik a székely zászlót szolidaritásuk jeléül és a nemzeti összetartozás kifejezéséül. Hozzátette: felkérnek minden hazai önkormányzatot, hogy kövessék az európai együttélés normáinak betartására felhívó mozgalmat. Pálffy István köszönetét fejezte ki azoknak, akik a határokon túli településeken kitették a székely lobogót, és „bátran kimutatták szolidaritásukat székely testvéreinkkel”. Azt kérte, akkor is segítsenek, amikor a román hatóságok szankciói majd jogerőre emelkednek. Hozzátette: emellett azt is kérik, hogy azok a települések, amelyeknek eddig nem volt székelyföldi testvérvárosi kapcsolatuk, és szándékukban áll, minél előbb létesítsenek ilyet. Pálffy István – aki a sajtótájékoztatón a székely mellett a baszk, a szorb, a lapp népek zászlóját is bemutatta – azt mondta: Európában több olyan őshonos kisebbség van, amelynek történelmileg kialakult, hosszú évszázadokon át őrzött hagyománya a lobogó tisztelete, és nemzeti identitásuk, önazonosságuk egyértelmű jelképe. Kiemelte: a román fél magatartásával a székely autonómiatörekvéseket akarja „visszasorolni”, kulturális értelemben is, ugyanakkor a zászlók kihelyezésének megakadályozásával sokkal inkább felhívják a figyelmet a közigazgatás átalakításának tervére, amellyel megbontanák a Székelyföld egységét. Ha ez volt a cél, akkor „köszönjük szépen, mert ennél jobban felhívni a figyelmet arra, hogy mire készül a román kormányzat, nem lehetett volna” – fogalmazott politikus. A székelyzászló-mozgalom nyilvánvalóvá teszi egész Európa és az Unió számára is, hogy Romániában semmibe veszik az alapvető európai normákat, a közösségek autonómiáját, és „egy sovén, meghaladott, 19. századi szemlélettel tekintenek rá”.
Ismét gyűlölködött az USL-s Valer Marian
Ismét kisebbségellenes kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt Valer Marian Szatmár megyei szociálliberális szenátor, aki pénteken, a megyei önkormányzat hagyományos díjkiosztó gálaestjén próbálta ezúttal szítani a kedélyeket. Az ünnepség keretében egyébként közel 60, a kultúra, a közélet illetve a sport terén kiemelkedő eredményt elért szatmári tevékenységét ismerték el a „szatmári Oscar” névre keresztelt díjak átadásával. A magyarellenes kirohanásairól ismert szenátor felháborodásának adott hangot egyrészt amiatt, mert Szamoskrassón Bem Józsefről, az 1848-as szabadságharc tábornokáról nevezték el a helyi általános iskolát. Kifejtette: Bem 40 ezer román haláláért felelős, ezért elfogadhatatlan a névadás. Újfent sérelmezte emellett, hogy nem köszöntötte őt román nyelven is a krasznabélteki plébános a svábok deportálásának emlékünnepén, ami szerinte annak a jele, hogy a nemzeti kisebbségek nem tisztelik kellőképpen a románokat.
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 11.
Önmérsékletre int az államfő
Felelőtlenség a magyar–román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Băsescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók tegnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben, a napokban ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar–román zászlóvita gerjesztett indulatokat. „Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket” – számolt be a beszélgetésről Băsescu. Hozzáfűzte: válság idején könnyű az emberek elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok. „Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott” – mondta Băsescu, aki szerint Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját. „Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani” – jelentette ki az államfő a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem pátosszal és propagandával, hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken” – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást az elnök. Szerinte sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan gyúlékony témára tereljék a közfigyelmet, mint a nacionalizmus. Orbán Viktor már pénteken Brüsszelben beszámolt magyar újságírók előtt, hogy miről beszélgettek a román államfővel – közölte tegnap este a magyar miniszterelnök sajtófőnöke. Havasi Bertalan az elhangzottakat felidézve megismételte: a magyar kormányfő és a román államfő egyetértett, hogy a hangulat hűtése és a konfliktus súlyának a csökkentése mindkét ország érdeke, ezért a témában a két külügyminiszter ki is adott egy közleményt még csütörtökön.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 12.
Helyükön maradnak a székely zászlók
Megdöbbenéssel fogadta a Csík-környéki települések polgármestereinek nagy része Jean Adrian Andrei, Hargita megye prefektusának hétfői körlevelét, amelyben – a marosvásárhelyi ítélőtábla jogerős döntésére hivatkozva – arra szólította fel a megyei önkormányzatok vezetőit, hogy távolítsák el a közintézményekről a székely zászlót. A környező községek elöljárói közül mindössze hárman döntöttek úgy, hogy eltávolítják a lobogót. Ugyancsak három olyan község van, ahol egyáltalán nem is volt, vagy egy ideje már nincs kihelyezve a jelkép.
A közgyűlést este hat órára hirdette meg a szervezőbizottság nevében kilenc marosvásárhelyi RMDSZ körzet elnöke, ám a meghirdetett időpont előtt néhány perccel már nem lehetett helyet kapni a Bocskai-teremben. A szervezők az előtérben is székeket helyeztek el, de még így sokan állni kényszerültek.
Válaszok a miértre
Vass Levente, a szervezők nevében megköszönte az egybegyűlteknek, hogy ennyien megjelentek, Kovács István, a 7-es körzet elnöke elmondta, mindazok, akik eljöttek a közgyűlésre, azok évek óta kiveszik a részüket abból, hogy a magyarok érdekeit megfelelően képviselhesse a szövetség. „Ez önökről kell szóljon elsősorban. Csak legutolsó sorban a szövetség vezetőiről” – mondta. Hozzátette, elfogadhatatlannak tartják, hogy egy kis csoport döntsön sok magyar sorsáról. Ismertette, miért volt szükség a közgyűlés megszervezésére. Ezt követően újra Vass Levente beszélt az egybegyűltekhez, megjegyezve, a rendezvény célja nem az, hogy hibákat keressenek, hanem hogy azok, akik nem regisztrálhattak, hallathassák a hangjukat. Hozzátette, nem funkciókat akarnak, hanem azt, hogy meghallgassák őket.
Nem ezt akarták az emberek
Az egybegyűltek közül legtöbben abbeli aggodalmukat fejezték ki, hogy az RMDSZ vezetőségének lába alól kicsúszott a talaj. Mások szerint egyesek kisajátították a szövetséget. „Ceauşescu idejében nem ment el az országból a magyarság 25 százaléka, de az elmúlt huszonhárom évben igen” – mondta az egyik körzet exelnöke. Egy másik megjegyezte, ha az RMDSZ úgy képviselte volna a magyarságot, ahogyan azt elképzelték az emberek, akkor ma nem lenne két másik magyar párt is Romániában. Vass Levente megkérte az egybegyűlteket, ne a múltba tekintsenek, ne egymást támadják, hanem inkább konstruktív legyen a közgyűlés.
Jelölteket választottak
Vass Levente elmondta, nem elnököt választanak a következő napirendi pontnál, hanem elnökjelöltet, aki ellenfele lehet a másik gyűlésen megválasztott elnökjelöltnek. Megjegyezte, ő nem akar a következő három évben semmilyen funkciót betölteni – erre egy személy hangosan megkérdezte, mi van akkor, ha a többség ezt akarja. A szavazás során Kovács Istvánt választották meg az egybegyűltek a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet elnökjelöltjének, ellenvetés nélkül, két tartózkodással. Vass Leventét megszavazták a majdani megyei küldöttgyűlésen részt vevők tanácsadójának, majd a körzeti elnökök javasoltak küldöttségi tagjelölteket.
Több elöljáróval összhangban Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy látja, a háttérben egyértelműen a román kormány szándékos hangulatkeltése és az utóbbi időben hozott előnytelen döntések „eltussolására” irányuló próbálkozások, valamint a közeljövőben esedékes változások mögötti magyarellenes érdekek állnak. Van, aki egyenesen úgy fogalmaz, „a magyarokkal szemben egyébként teljesen toleráns prefektust bábként rángatják a bukaresti nagykutyák”, és a megyezászló betiltásának semmilyen kihatása nem kellene legyen „a teljesen ártalmatlan, korábban senkit sem zavaró székely lobogóra”.
Felcsík: csupán Csíkszentdomokos „lóg ki a sorból”
A nyolc felcsíki község közül egyedül a domokosi polgármesteri hivatalnak nem kell megküzdenie a székely zászló ellen zajló hadjárattal. Ferencz Alajos, a település első embere elmondta, a „véletlennek” köszönhető, hogy nincs kitűzve a lobogó, azt ugyanis még tavaly nyáron valaki ellopta, azóta pedig nem került új a helyére. „Ha még ott lenne, ott is maradna” – közölte a községvezető.
Nem mozdítják a helyéről a magyar közösség szimbólumát Csíkszenttamás, Csíkkarcfalva, Dánfalva, Csíkmadaras, Csíkrákos, Madéfalva és Csíkcsicsó polgármesterei. Márk Tibor, Csíkszenttamás vezetője humorosan úgy nyilatkozott, „eddig még nem vertek össze az egymás mellett lévő román, európai uniós és székely zászlók, feltételezem, ezután sem fognak”.
Annak ellenére, hogy néhány napja Jean Adrian Andrei négyezer lejjel bírságolta meg a csíkmadarasi hivatalt, amiért a községháza homlokzatára kitűzték a címeres magyar zászlót, az illetékeseknek egyáltalán nem áll szándékukban – még az újabb bírságot kockáztatva sem – „meghunyászkodni”. Tántoríthatatlannak bizonyult Császár Attila, Csíkrákos elöljárója is, ő úgy véli, „a prefektus átirata egyszerűen érvénytelen, a székely zászló nem egy másik állam jelképe”.
Példamutató cselekedettel állt elő Lutz Levente csíkcsicsói alpolgármester, aki megkeresésünkre elmondta, múlt szerdán mosásra levették a lobogót, majd a kirobbant botrány miatt úgy döntöttek, egyelőre nem teszik vissza. Lutz azonban röviddel beszélgetésünk után jelezte, hogy szerzett egy székely zászlót és ki is tűzte azt a községházára. „Nem szeretnénk, hogy bomoljon az egység. Ha a szomszédos falvak nem távolították el, nem akarjuk, hogy mi legyünk azok, akik miatt támadás érheti a többieket” – indokolta tettét.
Alcsík: sokan meghátráltak
Kencse Előd, Csíkszentimre polgármestere szabadságolás miatt ugyan még nem látta a prefektusi fenyítést, azonban „esze ágában sincs eltávolítani a lobogót”. Hasonló okok miatt Albert Tibor, Tusnádfürdő első embere is csak a sajtóból értesült a hozott intézkedésről, úgy nyilatkozva, hogy ő sem kívánja levenni a közösség szimbólumát.
„Figyelemfelkeltő össznépi hisztéria” – foglalta össze tömören véleményét Gergely András, Csíkszentmárton irányítója. „Amikor Románia címerét törvényesen jóváhagyták, azzal egyúttal elismerték a mi jelképünket is – utóbbi szerves része annak” – fűzte hozzá. Gergely szerint „amikor a kormánynak nehézségei akadtak, mindig a székelyeket vették elő, így próbálván leplezni, hogy milyen katasztrofális helyzetben van az ország”. Az elöljáró elmondta, jól ismeri a prefektust, aki „sokkal közvetlenebb annál, minthogy ilyen kicsinyes dolgokkal foglalkozzon, de eleget kell tennie a felsőbb szintekről érkező utasításoknak”. A csíkszentmártoni községházán szintén helyén marad a lobogó – akárcsak Csíkszentsimonban.
Az RMDSZ-es képviselők passzivitását nehezményezte Bodó Dávid. A csíkkozmási községvezető levette a lobogót, „mert nem kíván tovább cirkuszolni”, viszont a helyi képviselő-testülettel közösen igyekeznek megoldást találni a helyzetre, „ha már a politikusaink nem foglaltak elég határozottan állást és kihátráltak, rábízva az emberekre a döntést”. Tusnád község polgármesteri hivatalának homlokzatáról szintén hiányzik a székely zászló, és Csíkszentkirály is csatlakozott a büntetést nem kockáztatók táborához.
„Csíkszentmihályon eddig soha nem zavart senkit a székely zászló, pedig a község húsz százaléka román ajkú” – emelte ki Kósa Péter. A polgármester „jóval fontosabb dolgokkal kell foglalkozzon, mint a szélsőséges politikusok által elindított lavina túlélése”, így nem is kívánta véleményezni az ügyet – azonban a jelkép a községházán marad. Csíkpálfalva elöljárója, Ferencz Csaba szerint egyszerűen félremagyarázzák a törvényeket, „a prefektus átirata nem arról szól, hogy le kell venni a lobogót, hanem csak a jogszabályok betartására figyelmeztet”, így a zászló levétele fel sem merül.
„A diktatúra idején volt ilyenre példa” – méltatlankodott György József, Csíkszentgyörgy első embere egyelőre vacillálva, hogy mi lenne a helyes döntés. „Egy megoldást látok: a zászlót ne vegye le senki, sőt, egyre több helyre kerüljön fel, hogy egyszer s mindenkorra lássák, meddig merünk elmenni – és mi is megtudjuk, mennyit tűr a hatalom” – javasolta. Kászonaltízen néhány napig még biztos nem történik változás lobogóügyben, ugyanis András Zoltán községvezető szerint elhúzódik egy ideig, míg iktatva, hivatalosan is elér hozzá a levél.
Ideiglenesen lekerült a zászló a csíkszépvizi községházáról, de rövid időn belül visszakerül a helyére – tudtuk meg Balázs Gáspár alpolgármestertől. Ezzel szemben Csíkszentléleken „vannak jelentősebb dolgok is, mint ez a zászlóháború” – fogalmazott Pál Péter polgármester. Hozzátette, a községházán eddig sem volt, ezután sem lesz kifüggesztve a lobogó.
A jogi helyzet nem, csak a prefektus személye változott
Csíkszeredában 2008. október 28-én tűzték ki a városháza homlokzatára a székely zászlót. „Akkor más volt a politikai helyzet, a miniszterelnök és a prefektus. A problémát utóbbi személyében kell keresni, a jogi helyzet ugyanis azóta nem módosult” – közölte Ráduly Róbert Kálmán polgármester. „Nem kívánunk változtatni az évek óta kint lévő székely, magyar, román, európai uniós és a város zászlóin” – tette hozzá.
Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának tagja szerint egyfajta „logikai ficam” levét isszák most a székelyföldi települések, miután Hargita Megye Tanácsa 2009-ben „kisajátította” a székely zászlót. „Nem fedi a valóságot, hogy a két zászló ugyanaz. A székely zászlót nem tiltották be, ebből a szempontból nem is szabad arra kihatással lennie a táblabíróság ítéletének” – fejtette ki Ferencz. „A székely történelmi jelképet nem megvédeni kell, hanem minél szélesebb körben terjeszteni és használni” – egészítette ki.
Borboly: ellehetetlenítik a magyarok helyzetét
„Semmilyen formában nem értek egyet a körlevéllel” – jelentette ki Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, hozzátéve, hogy „a megyei tanács határozata ellen született döntés, és az nem érvényes a székely zászlóra”. Az elnök úgy véli, a botránynak az a célja, hogy miután elfogadták az ország idei költségvetését, növelték a gáz- és villamosenergia-árakat, ugyanakkor megemelték a mezőgazdasági adókat, elterelődjön a kormányról a figyelem. „Nagy problémát jelent a közeledő alkotmánymódosítás és a régiósítás kérdése, ezzel a hisztériával pedig teljesen el akarják lehetetleníteni a magyarok helyzetét” – mondta. A magyarellenes retorika visszaszorítása érdekében Borboly sokat vár Kelemen Hunortól, az RMDSZ elnökétől és Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől, akik „sokat segíthetnek a békés politikai légkör újbóli megteremtésében”.
Pinti Attila
Székelyhon.ro,
2013. február 13.
Németh Zsolt: Egy kisebbség léte nem kormányfüggő
A mai Európában elfogadhatatlan és életidegen, hogy a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Mindez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul,és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Holott egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
– Heves indulatokat váltott ki a bukaresti balliberális kormány részéről egy héttel ezelőtti nyilatkozata, amelyben jelképes agressziónak nevezte a román hatóságoknak a székely zászló kitűzése ellen foganatosított intézkedéseit. Akkor is ilyen keményen fogalmaz, ha előre sejti, milyen durva reakciót vált ki Bukarestben a nyilatkozata?
– Nagyon szerettem volna finomabban fogalmazni, de sajnos immár hónapok óta annak vagyunk tanúi, hogy a román kormány helyi képviselői, a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Ez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul, és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Ez a mai Európában elfogadhatatlan és életidegen. Egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e, vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek. Érdekes az is, hogy nemcsak az EU más országaiban teljesen megszokott a regionális identitás és annak szimbólumrendszere, hanem Romániában is, vannak például mócok, oltyánok, moldvaiak, dobrudzsaiak, csak a székelyektől vitatják el ezt a jogot.
– Miközben az elmúlt napokban egyeztetett az ügyben Orbán Viktor kormányfő és Traian Băsescu román elnök, valamint a két ország külügyminisztere, a román kormány képviselői továbbra is kötik az ebet a karóhoz, miszerint törvénybe ütközik közintézményeken elhelyezni a székely zászlót. Milyen eszközök állnak a magyar kormány, a diplomácia rendelkezésére, hogy meggyőzze Bukarestet álláspontja felülvizsgálatáról?
– A célravezető eszköznek továbbra is a párbeszédet tarjuk, amely alkalmat adhat arra, hogy mindkét fél kifejthesse álláspontját, érveit különböző kérdésekben, és érdemi, kölcsönösen kielégítő válaszokat találjon azok megoldására. Magyar részről erre készen állunk.
– Kovászna megye prefektusa után a napokban Maros és Hargita megye kormánymegbízottja szólította fel a polgármestereket, hogy távolítsák el a város- és községházáról, iskolákról, kórházakról a székely zászlót. Elképzelhető-e, hogy Magyarország nemzetközi fórumokhoz forduljon, ha a párbeszéd nem vezet eredményre, és folytatódik a székely és a magyar jelképek elleni hadjárat Romániában?
– A felmerült problémák megoldását szeretnénk kétoldalú keretek között, higgadt hangnemben folyó megbeszélések útján megtalálni, nem célunk a feszültség élezése. Romániának érdemes végiggondolnia, hogy mit ér el egy jelkép, így a székely zászló tiltásával. Minél erősebben és korlátozóbban lépnek fel, annál világosabbá válik nemzetközi téren, hogy Románia vitatja állampolgárai egy csoportjának jogát arra, hogy saját maga határozhassa meg, milyen jelképpel tud azonosulni. Magyarországon elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki a román lakosságú községekben a hivatalos épületekre, iskolákra kihelyezett román zászlók leparancsolásáért szálljon síkra, miközben Romániában a magyar és a székely zászló használatáért rendszabályoznak, sőt büntetnek.
– Ön többször hangsúlyozta, hogy Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt Romániával a székely zászló használatának ügyében, Bukarest azonban folyamatosan a belügyeibe való beavatkozásnak minősíti Budapest fellépését. Mivel magyarázza ezt a román retorikát a „be nem avatkozás” elvéről kisebbségi kérdésben? Főleg annak ismeretében, hogy Bukarest tavaly azzal fenyegetőzött: megakadályozza Szerbia uniós tagjelöltségét, ha Belgrád sürgősen nem tesz konkrét lépéseket a Szerbiában élő román (vlach) kisebbség helyzetének javításáért.
– A kettős mérce alkalmazása nem szép dolog, ráadásul a belügyekbe való beavatkozás vádja kicsit talán idejét múlta is. Én hiszek abban, hogy tudunk ebben az ügyben is párbeszédet folytatni a román barátainkkal.
– Hogyan kommentálja, hogy az RMDSZ számos vezető politikusa sérelmezte, hogy a magyar kormány előzetesen nem kérte ki a szövetség véleményét a székelyzászló-ügyben, sőt többen azt állították, hogy a Fidesz kampánymegfontolásból vetette fel a kérdést?
– Ez olyan félreértés, amelyet tisztáznunk kell: a fellépésünk mögött nem volt semmiféle belpolitikai megfontolás. Valóban elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a magyarság több százezres tömegeitől megtagadják szimbólumai használatának jogát. Okunk sem volt – és most sincs – feltételezni, hogy az RMDSZ véleménye esetleg eltér e kérdésben a miénktől, hiszen őket még közvetlenebbül érinti a román állam egyes szerveinek fellépése. A fellépésünk nem a feszültség élezését szolgálta sem román partnereinkkel, sem az RMDSZ-szel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter kiutasítással fenyegette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, mert Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Módosíthat a magyar kormánynak az önrendelkezési igénnyel kapcsolatos álláspontján az ehhez hasonló bukaresti diplomáciai fenyegetőzés?
– Nézze, ez megint olyan kérdés, mint a zászló ügye: ha valami létezik, az attól, hogy tiltjuk, még van. A székelyek sokszor kinyilvánították, hogy szeretnék, ha Székelyföld lakosai dönthetnének saját ügyeikben. A hangsúly a lakosságon van, ami azt jelenti, hogy a magyarok és a románok közösen, demokratikusan döntenek az egyes ügyekben. Az autonómia pedig azt, hogy mindehhez a román állam teremti meg a garanciális kereteket, amelyet az autonómia szervei nem léphetnek át. A románság számára a legfontosabb üzenet, hogy az autonómia nem irányul ellenük. Sem az ország más részein lakó, sem a Székelyföldön élő románok ellen. Attól, ha a magyar nyelv egyenrangúvá válik a románnal, ők még ugyanúgy boldogulhatnak anélkül, hogy beszélnének magyarul, a közigazgatásban a román nyelv nem veszti el a szerepét. Megszűnik viszont egy olyan dolog, ami ma mérgezi a kapcsolatokat, és amivel a magyarokat naponta szembesítik: nevezetesen hogy nyelvük, jelképeik alacsonyabb rangúak, idegenek szülőföldjükön vagy akár tiltottak, büntetést érdemlőek. Ha hideg fejjel végiggondoljuk ezt, akkor magunk is megütközhetünk azon, hogy mennyire egyszerű kérdésről van szó itt: a jogegyenlőség, az otthonosság érzésének megteremtéséről. Ráadásul az autonómiától Románia nem kevesebb lesz, hanem több, gazdagabb, a kétoldalú kapcsolatok pedig tehermentessé válnak, ami kölcsönös érdek. És veszít vele valaki? A nacionalista hangulatkeltőket leszámítva senki.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 15.
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
2013. február 15.
Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 17.
Üzenetek téves címzéssel
Nem volt bölcs kinyilatkoztatás Kelemen Hunor RMDSZ-elnök részéről az Orbán-kormányt hibáztatni a székelyzászló ügyben. Ebben a történetben aztán tényleg nem tehető felelőssé a magyar állam. Emlékezzünk csak vissza, hogyan is kezdődött a „zászlóháború”. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke évekkel ezelőtt Hargita megye zászlajává neveztette ki a székely lobogót. Ez néhány maroshévízinek nem tetszett, ezért beperelték Hargita Megye Tanácsát. Ez a történet innentől kezdve ismerős.
Közben a székely zászló másik hordozója, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke heteken át pofozkodott jelképesen Kovászna megye időközben leváltott – és jól fizető bukaresti kormányhivatalba „száműzött” – prefektusával arról, hogy használható-e a székely zászló. A prefektus tucatnyi feljelentést tett háromszéki önkormányzati vezetők ellen, válaszként a tanácselnök utánfutót bérelt, és arra tette a „SIC – Terra Siculorum” feliratú, székely zászlóhoz hasonlító molinót, ami tavaly november óta a prefektúra épülete előtt látható.
Az ügy kapcsán Nemrég Németh Zsolt fideszes államtitkár is megszólalt, aki – látva az itteni iszapbirkózást – Magyarországon azt merte mondani (nem szó szerint), hogy a szimbolikus agresszió miatt jelképesen szolidaritást vállalnak a székelyekkel, és otthoni középületekre is kifüggesztik a székely zászlót. Rá egy-két napra Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet tolmácsolta a magyar állam álláspontját, vagyis azt, hogy a magyar állam a romániai magyarok kérését támogatja, legyen szó akár az autonómiatörekvésekről. Ebből aztán hatalmas cirkusz lett, amit ugyancsak nem szükségszerű ismertetni.
Az Orbán Viktorékat felelőssé tevő Kelemen Hunornak tisztában kellene lennie azzal, hogy a székelyzászló ügy elindítói és felvállalói – Borboly és Tamás – nem magyarországiak, hanem RMDSZ-es politikusok. Sőt, azok a csíki polgármesterek is RMDSZ-esek, akik kitűzték a polgármesteri hivatalokra a székely zászlót. A fejlemények tükrében a magyar állam, illetve a Fidesz csak annyira avatkozott be az eseményekbe, amennyire kellett, semmi olyant nem mondott, ami nem vállalható fel, az erdélyi magyaroknak pedig jelezte, hogy igenis figyel rájuk, fontos számára, hogy mi történik velünk. A másik lehetőség az lett volna, ha a Fidesz mélyen hallgat, akkor viszont ezt kérték volna számon rajta.
Kozán István
Székelyhon.ro,
2013. február 18.
Ponta: Orbán Viktor Románia ellensége
Románia ellenségének nevezte hétfőn Victor Ponta kormányfő Orbán Viktor miniszterelnököt és a Fideszt.
A román képviselőház nem kíván reagálni arra, hogy a magyar Országházra kitűztek egy olyan zászlót, amely nem a román jelképrendszer része. Ez az illető országra tartozik – jelentette be Valeriu Zgonea, a bukaresti alsóház elnöke a házbizottság hétfői ülése után. A szociáldemokrata politikus a székely zászló körül dúló vitára utalva közölte, a magyar-román viszonynak nem ez a „legboldogabb időszaka”, de szerinte ez nem jelenti, hogy mélyíteni kell azt az árkot, amelyet egyesek ásni próbálnak a két szomszédos és baráti ország között. Zgonea közölte azt is: kezdeményezte, hogy helyezzék el a bukaresti parlament épülete előtt Románia valamennyi megyéjének zászlaját, beleértve Hargitának és Kovásznának a román hatóságok által jóváhagyott címerével és jelképeivel ellátott hivatalos lobogóját. Zgonea hozzátette: a házbizottság és a frakcióvezetők egyhangú döntést hoztak arról, hogy a képviselőház ne vegyen részt a zászlóvitában. Úgy vélekedett, hogy Titus Corlăţean külügyminiszter „kellőképpen határozott, érett és kiegyensúlyozott” választ adott Budapestnek.
Mint ismeretes, a napokban számos román ellenzéki és kormánypárti politikus kezdeményezte: foglaljon állást a bukaresti parlament azzal kapcsolatban, hogy pénteken kitűzték a székely zászlót a magyar parlament épületére. Puiu Haşotti, a kormányzó liberális párt szenátusi frakcióvezetője hétfőn szorgalmazta, hogy a román törvényhozás szólítsa fel a budapesti Országgyűlést, „hagyjon fel a román állam alapintézményei elleni támadásaival. Haşotti szerint ha a magyar törvényhozás „nem tér jobb belátásra”, szóba kerülhet akár a kétoldalú parlamenti együttműködés befagyasztása is. Eközben Victor Ponta ismét azzal vádolta a Fideszt, hogy belpolitikai és választási érdeke fűződik a székelyzászló-ügy „gerjesztéséhez”, mivel meg akarja szerezni a kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyarok szavazatát a jövő évi magyarországi választásokon. A miniszterelnök szerint sem a román hatóságok és a romániai magyarság, sem Románia és Magyarország viszonyában nincs gond.
„A Fideszt lényegében nem érdekli, mi történik Romániában, az sem, hogy mit tesz vagy nem tesz a romániai magyar közösség, őket az érdekli, hogy szavazatokat nyerjenek a magyarországi választásokon – hangoztatta Ponta. – A Fidesz romániai barátainak, a jobboldali demokrata-liberálisoknak és Traian Băsescu elnöknek kellene felvilágosítaniuk a magyar kormányt, hogy a provokációknak semmi közük az európai eszméhez. Az Európai Néppárt tagjaként ők támogatták korábban Tőkés László megválasztását az Európai Parlament alelnökévé. Ne feledjük tehát, kik barátkoznak Románia ellenségeivel.”
Ezzel egy időben hétfőn a magyar Országgyűlésben is téma volt a székely zászló ügye. „A mai Európa egyik jelmondata az egység a sokszínűségben szlogen” – hívta fel a figyelmet Kalmár Ferenc András, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) képviselője, hozzáfűzve: Európa lakosságának mintegy 20 százaléka él kisebbségben. A székely zászló kérdéséről szólva úgy fogalmazott: Románia is aláírta a kisebbségek jogait biztosító a nemzetközi egyezményeket, és azok érvényesülését számon is kéri például Szerbián, a román kisebbség védelmében. „A magyarság bárhogy is éljen, nem fogadja el, hogy másodrendű polgára legyen Európának” – fogalmazott a képviselő. Hozzátette, a regionális szimbólumok használata elfogadott Európában; ennek érdekében védeni kell a kisebbségeket, meg kell állítani az asszimilációt, amelynek egyik eszköze az autonómia. Rétvári Bence, a közigazgatási tárca államtitkára üdvözölte, hogy számos magyarországi település tűzte ki a székely zászlót. „Legalább ezer éve azon a földön élnek székely testvéreink, és azon a földön szeretnének boldogulni” – fogalmazott a politikus. Beszámolt arról is, hogy Nyugat-Európában a kisebbségeknek széles körű jogaik vannak, példaként említve a katalánokat, akik szabadon használhatják zászlójukat. Rámutatott: Budapest a viszonosság elvét is kérheti Romániától, hiszen Magyarországon számos jogosítványt kaptak a kisebbségek.
Székelyhon.ro,
2013. február 19.
Ponta Budapestre készül az MSZP meghívására
Victor Ponta román miniszterelnök bejelentette, hogy március 9-én Budapestre látogat a Magyar Szocialista Párt (MSZP) meghívására - közölték kedden a román hírügynökségek a politikus egy hétfő éjszakai tévéinterjúját idézve.
Pontát a Realitatea hírtelevízióban a székely zászló kapcsán kirobbant román-magyar vitáról kérdezték. A román Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöki tisztségét is betöltő román kormányfő kifejtette, nem akar a politikai nyilatkozatok "csapdájába" esni, mert azzal csak Orbán Viktor miniszterelnöknek és Németh Zsolt külügyi államtitkárnak "szerezne örömet". Szerinte a székely zászló kitűzése az Országházra a Szlovákiában és Romániában élő magyar állampolgárok szavazatának megszerzését célozza.
"Március 9-én az MSZP meghívására Budapesten leszek, hogy arról beszéljünk: a magyar, a román, a szlovák és a szerb nép között nincs valódi probléma, annál is inkább, mert mindannyian európai polgárok vagyunk. Csak a szélsőséges és demagóg politika - és nem is a Fidesz a legszélsőségesebb, ott van nekik a Jobbik -, valójában az használja ezeket a hamis provokációkat" - mondta a román miniszterelnök.
Victor Ponta egy másik hétfő esti tévéinterjújában közölte, letett arról a korábbi tervéről, hogy a budapesti stadionban nézze meg a március 22-i magyar-román válogatott labdarúgó-mérkőzést, mert a jelenlegi "politikai feszültségek" közepette nem akar "olajat önteni a tűzre". Hozzátette: reméli, hogy a román csapat győzni fog és ezzel "lezárulnak a dolgok".
Mesterházy Attila pártelnök január 15-i sajtótájékoztatóján közölte, hogy az MSZP március 9-én a Budapest Arénában tart évértékelő rendezvényt, ahová tízezer szocialista aktivistát várnak.
Bukarest, 2013. február 19., kedd (MTI)
2013. február 20.
Tiltakozó aláírásgyűjtés Szász ellen
A Kárpát-medencei Képviselők Fórumának (KMKF) zárt ajtók mögött tartott pénteki üléséről naponta szivárognak ki információk. Az Országházra ez alkalommal kitűzött székely zászló a magyar-román államközi viszonyt feszítette pattanásig.
Az erdélyi magyar közhangulatot viszont azt háborította fel leginkább, hogy a tavaly ősszel bejelentett Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő a nemzetstratégia céljai között a szórványban élő magyarok irányított kitelepítésének gondolatát is felvetette. A tiltakozó aláírásgyűjtés kezdeményezőjét, Magyari Nándor szociológust, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanárát kérdeztük.
- Mi elleni tiltakozásképpen indította ezt az aláírásgyűjtést? Az intézetet, az elképzelést vagy a személyt kifogásolja?
- A miért mögött kettős indíték van. Egyfelől úgy gondolom, hogy a szakmai tiltakozás a társadalomtudományos kutatásokért vállalt felelősség része kell hogy legyen. Megértem én sok kolléga hallgatását, hiszen a jelenlegi magyar kormányt valamelyest is ismerve a tiltakozás munkahelyek, kutatói állásokat és erőforrások megvonását vonhatja maga után, és ezért nem kockáztatnak. De meggyőződésem, hogy az a gesztus, amivel a miniszterelnök egy szakmán kívüli, kétes hírnevű, lényegében bukott erdélyi politikust, egyfajta - a társadalomkutatási területet felügyelő - komisszárnak nevezett ki, megalázó a szakmára nézve és nemcsak arra. A miniszterelnök egyszemélyes döntése olyan területet juttatott Szász felügyelete alá, amin egyébként érdemes kutatóintézetek, hiteles és a tudós közösség által elismert kutatók dolgoznak évtizedek óta, nemcsak Magyarországon, de határon túl is. Ráadásul nagyon nehéz anyagi körülmények között. Miközben a felsőoktatásból pénzeket vonnak ki, állásokat szüntetnek meg, egy kalandorra és az általa gründölni próbált áltudományos intézetre, kétes kimenetelű projektjei finanszírozására komoly költségvetési pénzeket fordít a kormányzat. A másik, ennél általánosabb vonatkozás, ami ellen a tiltakozás irányul az a mérhetetlen farizeizmus, vérlázító manipuláció, ami a mai magyar kormány "nemzetpolitikáját illeti", és amiről Szász Jenő - zárt ajtók mögött - szólt az KMKF ülésén. És itt nem csak arra a rossz emlékű és tarthatatlan "ötletre" gondolok, hogy "kontrollált területfeladás", vagy szórványkitelepítés (akár Magyarországra, akár a Székelyföldre), hanem arra is hogy például a könnyített honosítást is a "szülőföldön való megmaradás" eszközeként tüntetik fel. Ha a magyar kormányzat eldöntötte, hogy határonkívüli magyarokkal akarja pótolni a népességhiányt azt tegye nyíltan és átlátható módon, s ne áltasson bennünket a "szülőföldön való boldogulás maszlagjával", igaz hogy lehetőségeink korlátosak, de nem vagyunk hülyegyerekek.
- Mit szeretne elérni: Szász leváltását, az intézet felállításának mellőzését, netalán gyakorlat módosítását? -Nem gondolom, hogy tiltakozásunk cselekvésre, az intézmény felállításának meggondolására, vagy Szász Jenő eltávolítására, és főként nem a nemzetpolitika megváltoztatására, fogja ösztönözni a kormányt. Nincsenek illúzióim. Viszont úgy vélem, hogy fontos megmutatnunk, nem manipulálhatnak demagóg szövegekkel, nem vagyunk megvezethetők sem a kormányzat sem bábja által. Eszünknél vagyunk még és pontosan látjuk, hogy ki és milyen módon próbál megvezetni. Legvérmesebb reményem - amennyiben sokan csatlakoznak az állásfoglaláshoz - az, hogy végre elindul határon kívül és határon belül egy nyilvános vita arról, hogy elfogadható-e az a "nemzetpolitika", mely a szórványmagyarság "feladását" , a kisebbségi magyarok tömeges Magyarországra való telepítését, vagy országhatárokon belüli, békés (netán erőszakos) áttelepítését tűzi ki célul. Számomra ez a politikai törekvés elfogadhatatlan és szemmel láthatóan mind a történeti tapasztalatra épülő józan ész, mind a európai szabványok ezzel ellentétes megoldásokat támogatnak. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan egyetértenek velem, a felhívás pedig lehetőséget teremthet, hogy egy ilyen meg nem spórolható nyilvános vitába bekapcsolódjanak.
A cáfolat cáfolata
Vasárnap még cáfolta, hétfőn már elismerte a romániai magyar sajtónak Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet felkért elnöke, hogy a zárt KMKF ülésen "kontrollált visszavonulás" és az "önkéntes területfoglalás" lehetőségéről beszélt a szórványközösségek megmaradásának alternatívájaként. A politikus azután ismerte el mindezt, miután az ülésről tiltakozásképpen kivonuló RMDSZ-es képviselő, Márton Árpád vállalta a sajtónyilvánosságot az ügyben. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor hétfőn még azt mondta, az RMDSZ rosszindulatúan félreértelmezi Szász szavait, de tegnap Tőkés László sajtótitkára révén közölte: még elméleti lehetőségként sem ért egyet azzal, hogy a szórványmagyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett a kitelepítés jelentené az alternatívát.
Pártelnökként jön Budapestre Ponta
Március 9-én, az MSZP meghívására Budapestre látogat Victor Ponta. A román kormányfő, aki egyben a Bukarestben kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, a magyar szocialisták évértékelő rendezvényére érkezik. Ezt maga jelentette be egy televíziós műsorban, amelyben a székelyzászló-ügy kapcsán kérdezték. Ez alkalommal Ponta hangsúlyozta, nem akar a politikai nyilatkozatok csapdájába esni, mert azzal csak "Orbán Viktor miniszterelnöknek és Németh Zsolt külügyi államtitkárnak szerezne örömet". Egy nappal korábban viszont kemény politikai nyilatkozatot tett a román miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy szerinte semmilyen probléma nincs Románia és Magyarország között, csak a Fidesznek fűződik belpolitikai választási érdeke a székelyzászló-ügyhöz. "A Fideszt lényegében nem érdekli, mi történik Romániában, az sem, hogy mit tesz vagy nem tesz a romániai magyar közösség, őket az érdekli, hogy szavazatokat nyerjenek a magyarországi választásokon - mondta
A budapesti látogatás kapcsán a román politikus úgy fogalmazott: "Március 9-én az MSZP meghívására Budapesten leszek, hogy arról beszéljünk: a magyar, a román, a szlovák és a szerb nép között nincs valódi probléma, annál is inkább, mert mindannyian európai polgárok vagyunk. Csak a szélsőséges és demagóg politika - és nem is a Fidesz a legszélsőségesebb, ott van nekik a Jobbik -, valójában az használja ezeket a hamis provokációkat". Információink szerint Victor Ponta nem miniszterelnökként, hanem pártelnökként érkezik hazánkba, programjában más találkozó nem szerepel. Ponta tavaly májustól Románia miniszterelnöke, a decemberi parlamenti választáson a mögötte álló Szociál-Liberális Unió kétharmados többséget szerzett. Orbán Viktor miniszterelnökkel még nem találkozott. A magyar kormányfő 2010-es hivatalba lépése óta csupán tusnádi magánprogramja keretében tárgyalt Traian Basescu államfővel, de Ponta elődjeivel - Emil Boc és Mihai Razvan Ungureanu néppárti miniszterelnökökkel - sem találkozott. Kabinetje a közös kormányülések gyakorlatát megszüntette, a román fél és az RMDSZ többszöri szorgalmazása ellenére. Visszavág a román parlament
Noha több párt is kezdeményezte, hogy a román parlament fogadjon el nyilatkozatot a magyar Országházra kitűzött székely zászló miatt, a törvényhozók elvetették az ötletet. A képviselőház házbizottsága egyhangú, elvi döntést hozott arról, hogy a román parlament elé Románia valamennyi megyéjének zászlaját, így a székely lobogót is kitűzzék. A javaslat Valeriu Zgonea házelnöktől származott, aki így kívánt válaszolni Kövér László magyar házelnöknek. Nem egyszerre tűzik ki a lobogókat (Romániában 41 megye van), hanem naponta más megyéé kerül fel a román nemzeti lobogó mellé. Így két székely zászlót is kitűznek, a Hargita és a Kovászna megyéét. A Magyarországon székelyzászlóként használt lobogó Hargita megye hivatalos zászlója.
Gál Mária / Népszava
A tiltakozás támogatói ezt a facebook oldalt hozták létre.
Tiltakozunk Szász Jenő és intézményének eszméi ellen
ÁLLÁSFOGLALÁS A romániai magyar társadalomkutatók és tudósok értetlenséggel és megdöbbenéssel követik az úgynevezett Nemzetstratégiai Kutatóintézet és kinevezett vezetőjének ténykedését, melyről csak nagyon keveset lehet tudni, de ami tudható, az alapvetően sérti a társadalomkutatók deontológiai érzékenységét és végső soron hitelét rontja.
Nem tartjuk szerencsésnek egy új kisebbségi kutatóintézet létrehozását, a meglevő magyarországi és határontúli kutatóintézetek mellett, vagy inkább fölött, különösen nem, amikor kinevezett vezetőjének, mint volt marginális politikusnak semmi köze nincs a társadalomkutatáshoz: politikai komisszár, aki viszont szokatlanul nagy pénzek fölött rendelkezik és zavaros, nem körvonalazott és tudományos értékkel nem bíró projekteket kezdeményez. Következésképpen, Szász Jenő, mint a legfelsőbb magyarországi politikai vezető pártfogoltja, valójában – akarva akaratlanul – kijelentéseivel, felelőtlen ötletelésével kinevezőjét minősíti, illetve neki a szóvivője. Tevékenysége a tudományos közösség szempontjai szerint nem értékelhető, ezért vele semmiféle közösséget nem vállalhatunk. A sajtóban legutóbb megjelent két megnyilvánulása – a Duna-tv interjú, melyben arról mond ítéletet, hogy a határontúli társadalmakban miről nincs tudás, és a kitelepítés egyfajta „gyöngyhalász-elv” szerinti megvalósításának felvázolt terve, melyet a KMKF ülésén, zárt ajtók mögött, ismertetett –, a szélesebb közönség, a határontúli magyar közvélemény felháborodását is kiváltotta. Javasoljuk, éppen ezért a még ki sem alakított intézet felállításának elnapolását, vezetője visszahívását és a rá szánt költségvetési összegek átirányítását a tudományos kutatóintézetek tevékenységének támogatására, nemcsak az anyaországban, hanem a határon túliak számára is. Meggyőződésünk, hogy tudományos kutatások révén megalapozott nemzetstratégia csak az elismert és legitim intézetek és kutatók munkája eredményeként alakítható ki, a politikai komisszárok, csak rontják mindnyájunk esélyeit.
Magyari Nándor László
Kvár, 2013 február 18.
Mária Gál, Ferenc Gróf, Balint-Pataki József és még további 9 személy kedveli ezt.
Népszava,
2013. február 21.
Nos, nemzetstratégia
Valaki viccelődött, hogy Romániában Victor Ponta a miniszterelnök, de Magyarországon miért pont a Viktor a kormányfő? A szójátéknak onnan nézve van valóságmagva, hogy Pontának az MSZP meghívása nyomán március 9-ére tervezett budapesti látogatása pont a magyar kormánykoalícióval szembeni magatartás erősítését célozza.
Ezt a román miniszterelnök világosan értésre is adta, amikor a minap egyenesen Románia ellenségeként határozta meg Orbán Viktort és a Fideszt. S ha ehhez hozzáteszem, hogy Ponta külügyminisztere, Titus Corlăţean egyenesen Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet kiutasítását helyezte kilátásba, amiért utóbbi védelmébe veszi a székely magyarok zászlóját és autonómiatörekvéseit, akkor ugye teljesebb a kép. Persze azért azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a bukaresti kormányberkekből indított és a híréhes sajtó által szított székelyzászló-üggyel, a MOGYE magyar tagozatának gáncsolásával, a Székelyföld beolvasztását célzó közigazgatási átszervezés tervével Ponta tulajdonképpen bosszúhadat üzent a romániai magyarok, ezen belül főleg a székelyek ellen, amiért – az RMDSZ álláspontjával ellentétesen! – nem is egyszer támogatták szavazataikkal ősellenségét, Traian Băsescu államelnököt.
Nos, ezek a tényezők adják a március 9-i Mesterházy–Ponta-találkozó savát-borsát, ha lesz annak egyáltalán íze. Hiszen módfelett kíváncsi vagyok, hogy a semmi újat nem hozó nemzetstratégiáját január 16-i, kolozsvári kihelyezett ülésén elfogadó MSZP előáll-e Pontának a romániai magyarság elleni lelki hadviselés dolgával, vagy marad a mindenkori gyakorlat? S hát az autonómia dolgával, amelynek igényét Romániában minden magyar politikai alakulat s a közakarat is megfogalmazta?
Kolozsváron Mesterházy arról beszélt, hogy a Pontával ápolt baráti szálon is megpróbál hatni a határon túli magyarságot érintő kérdésekben, s hogy az MSZP eddigi nemzetpolitikáján változtatni kíván. Ezeket akkor hiszem el, ha Budapest után pont a Viktorhoz hasonlóan Victor Ponta is védelmébe veszi és elfogadja a székely zászlót, a MOGYE-t, a magyar többségű közigazgatási egység létrehozására tett RMDSZ-javaslatot, általában a romániai magyar autonómiaigényt.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 22.
Válaszlevél Magyarország miniszterelnökének
Tisztelt Orbán Viktor miniszterelnök úr!
Sejtem, nem a véletlen összecsengése lehet, hogy a nekem és feleségemnek (és sok ezer Székelyföldön élő házaspárnak, személynek) címzett levelét kivettem postaládánkból, amikor ez év február 7-én örömmel tértem haza városom, Sepsiszentgyörgy Demokrácia Központjából a csíkszeredai Magyar Konzulátus által kiállított, életem második, magyarul kitöltött születési anyakönyvi kivonatával.
Azért a másodikkal, mert az elsőt az általunk „kicsinek” minősített magyar világban adták szüleim kezébe 1941 szeptemberében, de ezt még emlékbe sem tarthattuk meg, „idejében” elkobozta a visszatérő román hatalom. Az 1946-ban kiadott ideiglenes igazolványon nemcsak az állampolgárságunkat, hanem még nemzetiségünket is románnak tüntetik fel a gyarmatosítók akkori képviselői. Az elmúlt esztendő novemberében kiállított keresztlevelem birtokában izgalommal bontom ki a magyar felségjelvénnyel ékített fehér borítékot, hogy mielőbb elolvashassam az Ön nagyra becsült köszöntőjét magyar állampolgárrá válásunk kapcsán. Köszönöm megtisztelő ránk figyelését több ezer, Székelyföldön élő magyar, azok nevében is, akik kértük vagy visszaigényeltük jogos státusunkat, és rövid időn belül meg is kaptuk, az Ön által vezetett kormánynak köszönhetően! Mi, akik 2007 késő őszén nagy tömegbe gyűlve az unitárius és katolikus templom karéjában Önre és Tőkés László püspökre várakozván meggyőződéssel hittük, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”! És ím, beteljesedett hitünk-akarásunk, és lett olyan kormánya Magyarországnak, mely nem eltaszítja, de magához öleli a Kárpát-medence s a világ még élő, sajnos, csökkenő, de reménykedő magyar nemzetét. A sport nyelvére fordítva a szót: örvendek, hogy az Ön csapatában játszhatom. Én, az öreg jobbhátvéd igyekszem világhírű, válogatott Csatárunknak olyan passzokkal kedvében járni, hogy minél több védhetetlen góllal lyukassza ki ellenfelünk hálóját! Köszönöm a Sorsnak, hogy megadta a lehetőséget Önnel személyesen is találkozni, kezet rázni Egy az ország könyvének dedikálásakor. Bár benne vagyok a korban, örök optimistaként remélem, lesz alkalmam Rengéshullámok című kötetének ajánlására is a közeljövőben. Közelgő, félszázados-jubiláris születésnapjára gondolva, sok ezer székely magyar honfitársam nevében is kívánok erőt, egészséget, hosszú és boldogabb életet családja és az egész magyar érzelmű nemzetem javára, megelégedésére! Nemzet- és országvezetői munkálkodását nagyrabecsülve, értékelve, szívélyes üdvözlettel:
Ferenczy L. Tibor nyugdíjas fémmunkás, publicista
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 22.
Szász Jenő „csőlátásától” a szórványstratégiáig
„Nem tudok olyan elképzelést elfogadni, amely a szórvány feladásához vezet, akár Székelyföld irányában, akár más irányba történne a szórvány feladása" – jelentette ki a maszol.ro-nak Kelemen Hunor.
A szövetségi elnökét az RMDSZ álláspontjáról kérdeztük azzal kapcsolatban, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a szórványban élő magyarok áttelepítésének gondolatát vetette fel.
A politikus szerint ez a paradigmaváltás nagyon veszélyes a Kárpát-medencei magyarságra. „Jó, ha szembesül azzal a társadalom, hogy vannak, akik másképp képzelik el a szülőföldön maradást. Mi úgy gondoljuk, hogy a szórványt erősíteni kell" – mondta Kelemen, hozzátéve, érdemes vitázni erről a kérdésről, de nem túlságosan hosszú ideig, „mert nem szül jó vért".
„Örülök, hogy Toró felébredt"
Mint ismert, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerdán egyeztetést sürgetett az erdélyi magyar politikai és civil szervezetekkel „egy életképes szórványstratégia" kidolgozása érdekében. Toró T. Tiborék felhívására reagálva Kelemen Hunor kijelentette: az RMDSZ-nek van szórványstratégiája, amelyet évek óta épít. „Örülök, hogy felébredt az EMNP elnöke" – jegyezte meg.
Kelemen érvei szerint tucatnál több szórványkollégium építtetett és működtet az RMDSZ, több ezer gyermek magyarul tanulhat, támogatási rendszert dolgoztak ki a szórvány számára, szórványmenedzser-szolgálatot indítottak be. „Olyan eredményeink vannak, amelyek bizonyítják, hogy koherens szórványstratégiával rendelkezünk" – mondta a szövetségi elnök.
Kelemen emlékeztette az EMNP vezetőit: óriási szerepük van abban, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élére került. „Amikor Szász Jenőt szidják, nem árt eszükbe juttatni: ők kérték Orbán Viktort, hogy az MPP éléről távolítsa el Szász Jenőt. Kérésük teljesült" – fogalmazott a politikus.
Toró előbb védte, majd bírálta Szász Jenőt
Első reakciójában Toró T. Tibor még Szász Jenő védelmére kelt. A Krónika napilapnak hétfőn még azt nyilatkozta, a KMKF ülésén el sem hangzottak az intézményvezetőnek tulajdonított kijelentések. Szerdai állásfoglalásában azonban már bírálta Szász Jenő kijelentéseit. Úgy fogalmazott: „(Szász) ...nézetei erős politikai csőlátásra és tájékozatlanságra vallanak, bizonyítva az egykori erdélyi pártvezér alkalmatlanságát egy ilyen fontos tisztség betöltésére".
Közvetve bírálta Szász kijelentéseit az EMNP védnöke, Tőkés László is. Az európai parlamenti képviselő sajtófelelőse, Demeter Szilárd a maszol.ro-nak kijelentette: Tőkés még elméletben sem értene egyet a szórványkitelepítéssel.
Ezzel szemben EMNP alelnöke, Gergely Balázs a maszol.ro-nak arról beszélt: szerinte "nem ördögtől való" az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai, egyéni döntés alapján, Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le.
Erre reagált szerdán Geréd Imre kolozsvári városi tanácsos, aki szórványkörútra invitálta Gergely Balázst, hogy találkozzon olyan emberekkel, lelkészekkel, civilekkel és politikusokkal, „akik gyakran magánéletüket, mindennapjaikat arra áldozzák, hogy minél több magyarnak teremtsék meg a megmaradását a magyar végvárainkban".
A vitához hozzászólt Demeter László Kovászna megyei tanácsos, az Összetartozunk székely-szórvány partnerségi programjának irányítója, aki állásfoglalásában felelőtlennek tartotta Szász Jenő kijelentéseit.
Szász költöztetné a szórványkollégiumokat
Szász Jenőnek a KMKF pénteki budapesti ülésén elhangzott felvetéséről elsőként a maszol.ro számolt be hétfőn. Mint megírtuk, az MPP volt elnöke a zárt ülésén a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának", "önkéntes területfeladásának" lehetőségéről tett említést. Szavai hallatán Márton Árpád RMDSZ-es képviselő kivonult a teremből.
Szász utóbb a maszol.ro-nak nyilatkozva pontosította, nem az erdélyi szórványközösségek Magyarországra telepítésére gondolt. Elképzelhetőnek tartotta viszont, hogy Románia Erdélyen túli területeiről, vagy akár a dél-erdélyi Zsil völgyéből "el lehet csalogatni" magyar embereket. Emellett úgy vélekedett, a szórványkollégiumokat Székelyföldre kellene költöztetni.
Cseke Péter Tamás
Maszol.ro,