Kolozsvár bombázása – Szabó Dénes lencséjén át
Pontosan hetvenegy évvel ezelőtt, 1944. június 2-án verőfényes napra ébredt Kolozsvár, és senki sem gondolt arra, hogy rövid időn belül elszabadul a pokol. Kilenc óra körül megszólaltak a vészjelző szirénák, és amerikai gépek jelentek meg a város felett, amelyek főleg az állomáson és környékén okoztak nagy emberáldozattal és óriási kárral járó szörnyű pusztítást. Véletlen folytán tavaly decemberben egy teljes, százegy darab fényképet tartalmazó albumra sikerült rábukkanni, amelyek többnyire eddig ismeretlen fotókat tartalmaztak Kolozsvár bombázásáról.
A felvételeket a Szabó Dénes híres kolozsvári fotográfus nevével fémjelzett Fotofilm készítette, időközben az album a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tulajdonába került, amely a rendelkezésünkre bocsátotta. Összeállításunkból a teljesség igénye nélkül válogattunk, ezáltal is a várost ért tragédiára emlékezve.
Szabadság (Kolozsvár)

Trianon 95
Nemzeti gyásznapunk 1920 június 4 odasorakozik nagy gyásznapjaink sorába: 1241 – a Tatár invázió, 1526 – a Mohácsi vész, 1541 – Buda török kézre kerülése, 1711 – a Rákóczi szabadságharc vége, 1849 – a 48-as Szabadságharc leverése, 1947 – a Párizsi Békediktátum, 1956 – Forradalmunk és Szabadságharcunk eltiprása és megbosszulása.
Trianon a ránk kényszerített békediktátumával, országunk feldarabolásával, népünk egyharmadának ellenségeink csizmája alá vettetésével, országunk kirablásával mégis csak kiemelkedik nemzeti tragédiáink közül, melyeknek átkos terhét majd’ száz éve hordozzuk, s alatta sorvadunk és fogyunk – az akkor ütött seb még ma is nyitott, élő és fájdalmas s nem tud gyógyulni.
Álljanak itt a tények, amit nem lehet elégszer elismételni: A trianoni békediktátum következtében az Magyarország területe 282,870-ről 91,114-km² -re zsugorodott, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102,782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62,937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20,956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták: 5,055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket ellenségeiknek védtelenül szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200,000 tisztviselő, tanító és értelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
A kérés felvetődik: lehet-e a Trianoni Tragédiáról ismételgetésén túl valami újat mondani, új megvilágításba és új látásban szemlélni? Lehet, ha figyelembe vesszük a mai nemzetközi helyzet egy szegmensét, nevezetesen az ISIS nevű szélsőséges iszlám szervezet amely nemcsak kegyetlen genocídiumok elkövetésében vétkes más vallásúak, köztük keresztények ellen. Hanem ezentúl ez év március eleje óta történő évezredes mezopotámiai kultúr-emlékek módszeres rombolását, pusztítását végzi ami miatt is óriási a nemzetközi felháborodás és tiltakozás, annyira, hogy „az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) elítélte és háborús bűntettnek minősítette a rombolást, és jelezte, hogy az ENSZ-hez és a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) fordult az ügyben”(Magyar Kurír).
Ez az jelenti, hogy békeidőben is lehet háborús bűntettet elkövetni ami következményekkel jár.
Fel kell ismernünk, hogy a trianoni békeparancs is alapjaiban a történelmi Magyarország ellen békeidőben elkövetett háborús bűntett volt! Vagyis a trianoni békeszerződés annak álcája alatt ravaszul rejtve alapjában véve békeidőben elkövetett háborús bűntett volt!
Nem az volt-é, amikor a szövetséges hatalmak a fegyverszünet megkötése után, tehát a háború de facto megszűnte után egyes hatalmaknak megengedték, ha ugyan nem ösztönözték, hogy fegyveres intervenciót indítsanak Magyarország ellen. Így a Cseheknek a Felvidéken, a Szerbeknek a Délvidéken és a Románoknak Erdélyben?
Nem az volt-é, amikor a Központi hatalmak Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pontos békeajánlatára ezek fegyverszünetet kértek – bízva egy igazságos békében? Amiből semmi sem lett! Ezáltal az egész békeígéret egy óriási átveréssé lett!
Nem az volt-é, amikor a Páduában 1918 november 3-án megkötött tűzszüneti megállapodás ellenére a francia Vix ezredes újabb és újabb demarkációs vonalra szoríttatta vissza Magyarország határait, amelyet a békekonferenciának tárgyalásos alapon kellett volna megtennie? Mindezzel álságosan fait accomplit teremtett a szerződés aláírásának idejére!
Nem volt-é az, amikor a béketárgyalásokkor Párizsba meghívott magyar delegációt nem engedték a tárgylóasztalhoz ülni, akik csak átvehették az előre elkészített békeparancsokat, majd reagálhattak azokra. Ezért ez a procedúra nem nevezhető béketárgyalásnak, hanem békediktátumnak!
Nem az volt-é, amikor a békeszerződés parancsszavával elvették és szétosztották az ellenséges szomszédok között Magyarország 2/3-ad részét, holott a vitás területekre nézve népszavazást ígértek? Nem az volt-é, amikor az anyaországtól megkérdezésük nélkül egy tollvonással elszakítottak 3.5 millió etnik magyart? Ezzel sok százezer magyar családot, rokonságot és közösséget szakítottak széjjel – kollektív bűnösséggel sújtva – holott ártatlanok voltak!
Nem az volt-é, amikor 3.5 millió etnik magyart elszakítva anyaországától, ellenséges és idegen népek uralma alá hajtottak beleegyezésük nélkül s úgy kezelték őket mint „kollektív háborús bűnösöket” – amit még a német néppel sem tettek meg a II. Világháború után!
Nem ez volt-é a trianoni békediktátum, amelyért 3.5 millió etnik magyart büntettek kollektíve volt ellenségeik uralma alá lökésével? Akiket aztán kisemmizéssel, kizsákmányolással, kultúrájuk és anyanyelvük elvételével, beolvasztással vagy állandó üldözéssel leredukálták úgy, hogy mára az eredeti többmilliós létszámuk töredékére csökkentve vegetálnak a végő felszámolás határán.
Az 1920-as Trianonban és annak másolata az 1947-es Párizsban hozott Békediktátum – amely ellenséges haderő jelenlétében létre jött – alapjában véve „békeidőben elkövetett háborús büntettek voltak”. Trianon 95-ik évfordulóján talán már elég volt a krokodil könnyek hullatásából, fájdalmaink világgá kürtöléséből és az évi emléktúrákból a Trianon palotához. Itt az ideje a cselszövések, átverések és üres ígérgetések gyökereit megkeresni, feltárni és az új felismerések alapján ezeket kezelni és végre igazságosan megoldani.
Edmonton, 2015. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma

Az összefogás nemzete
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

A visszaszerezhető Marosvásárhely
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném

Évtizedekig kísértő véres esemény
A nemzeti összetartozás jegyében székesfehérvári és gyergyószentmiklósi diákok koszorúzták meg a Gac-oldali emlékművet csütörtökön. A második világháborúban meggyilkolt magyar kadétokra emlékeztek. Most először említést tettek egy túlélőről is.
„A nemzeti összetartozás most már nemcsak szólam, nemcsak kinyilatkoztatás. A megvalósulás lépéseit tesszük meg” – hangzott el csütörtökön a Gac-oldali emlékműnél. A Nemzeti Összetartozás Napján a székesfehérvári Szénatéri Általános Iskola diák- és tanárcsoportja és az őket fogadó gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Általános Iskola képviselői közösen helyezték el a kegyelet koszorúját az emlékműnél. A magyarországi csoport kísérőtanára, Vajda László szerint a Gac-oldali történelmi események összetartó erővel hatnak a ma emberére: a székesfehérváriak kötődnek a gyergyói helyszínhez, az emlékmű pedig a két város testvérkapcsolatának jelképévé vált az elmúlt időszakban.
Felidézve a helyszínen történteket, Vajda László egy kuriózumról is említést tett: nemrégiben vált ismertté, hogy egy túlélője is volt az 1944 augusztusától szeptember elejéig a Gac-oldalban állomásozó szakasznak. A két éve elhunyt Fekete János késő öregkoráig nem beszélt arról, hogy tagja volt az egységnek, erről felesége nyilatkozott a Fehér Megyei Hírlapnak tavaly decemberben, így vált ismertté a 160. kadét kiléte.
A Fehér megyei lapban megjelent írásból kiderül, Fekete Jánost Székesfehérváron 1944. augusztus 9-én, 20 éves korában sorozták be a 3. Szent István gyalogezredhez, és indították útnak Erdélybe, Gyergyószentmiklósra. A szakasz 159 kadétját a Gac-oldalban legyilkolták. „Csakhogy volt egy 160. kadét is – Fekete János, aki életben maradt. Itt élt közöttünk 90 éves koráig. Két éve halt meg” – írja a Fehér megyei újság. A cikkből kiderül továbbá, hogy Fekete János távírászként a Gyergyószentmiklóson kialakított központban teljesített szolgálatot társai lemészárlásának éjszakáján. „Hajnalban megszakadt a kapcsolat a hegyen éjszakázó társaival, és azért indult hozzájuk, hogy kiderítse, mi okozta a bajt” – olvasható az írásban.
A cikkírónak Fekete János felesége nyilatkozott, az özvegy szerint férje még neki sem mesélt sokáig az átélt borzalmakról. „Szerettek kirándulni. Az első furcsa jeleket Marica néni akkor vette észre, amikor férje elkezdte mondogatni, hogy nem szeret a fenyvesben sétálni. Évtizedek teltek el, amire Fekete János annyira megbirkózott démonaival, hogy megmutatta Marica néninek a tábori leveleit, amiket 1946-47-ben szüleinek küldött, és egy realisztikusan tömör életrajzot, amit akkor írt, amikor leszerelés után el akart helyezkedni a vasúthoz, és amiben a gyergyószentmiklósi történet egy fél mondatban szerepelt csupán” – olvasható az írásban, amiből az is kiderül, hogy Fekete János megmenekülését követően hadifogolyként végigjárta Európa gyűjtőtáborait. 1948-ban szerelt le.
A székesfehérváriak 2008-ban emlékkövet avattak a Gac-oldalban. Mielőtt Gyergyóba szállították, bárki megtekinthette. „Fekete János sokáig állt a kő előtt, azután órákon át zokogott. Lidérces emlékei törtek elő – ott, a hegyen a vérengzés látványa, amit először ő látott, és amit haláláig magában hordott” – idézi az özvegy által elmondottakat a Fehér Megyei Hírlap.
„1944. szeptember 7-én 159 székesfehérvári fiatal katona állomásozott ezen a helyszínen. Árulás révén az ellenséges csapatok meglepték, és gyalázatos módon legyilkolták őket. Ennek az emlékére áll ez a kő, amelyet Székesfehérvárról hoztak ide 2008-ban” – ismertette a vendégekkel a Fogarasy iskola egyik diákja. Elmondta továbbá, hogy a honvédek halálára azokban az időkben is kegyelettel emlékeztek a gyergyóiak, amikor a hatalom tiltotta ezt. „A tiltás ellenére valahogy mindig volt itt egy szál virág vagy egy gyertya... Most, hogy már szabad, minden év szeptemberében megemlékezéseket tartanak ezen a helyszínen. Ilyenkor a gyergyóaiak mellett Székesfehérvárról is sokan eljönnek leróni tiszteletüket a katonák emléke előtt” – hangzott el az emlékműnél.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Tanulmány az Arad városi kórház történetéről
„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk”
Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is.
A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is.
Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt.
Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket.
A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe.
Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ember a mindenségben (A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Bartis Attila A nyugalom című regényéből maga a szerző írt drámát Anyám, Kleopátra címmel, Radu Afrim rendező és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata azonban nem ezt a már dramatizált változatot vitte színre, inkább a regényt próbálta megjeleníteni, hangulatképek által a maga teljességében érzékeltetni a nézőkkel.
Anya és fia a központi figurák, köréjük épül be a történetbe a többi szereplő: a fiú szerelme, akinek titokzatos női betegsége a darab során lelki betegséggé változik, egy kortalan nő, aki a könyvkiadó játékos vezetőjeként könnyedén ujja köré csavarja ügyfeleit, egy életunt prostituált, akit már-már csak a madarak szeretete éltet, egy kocsmárosnő, akinek egyetlen mindent meghatározó élménye volt az életben, és a névtelen tömeg, melyből gyakran szólót játszik valaki, néha többen is. A külföldre emigrált lány, aki évek óta nem ad életjelt magáról, de akinek nevében a fiú leveleket küldözget anyjuknak, nem jelenik meg, de ő a történet egyik motorja.
A nyolcvanas évek közepén járunk, de hiteles korrajznál sokkal mélyebbre szánt, mindenkori emberi kérdésekről szól az előadás. Arról, ahogy vergődünk csapdáinkban, ahogy járjuk vég nélküli köreinket, ahogy mindig többre vágyunk, miközben semmi sem változik a múló évek során. Van, akinek az jutott osztályrészül, hogy gondozza hozzátartozóját, betegét, másnak, hogy gondozott legyen, erről szól a családi élet születésünktől halálunkig. Társas létünk támasz és teher számunkra, igazi érzésekre vágyunk, miközben magunkba zárkózva őrizgetjük titkainkat, tűrünk és szenvedünk azokkal együtt, akik szeretetből vagy kényszerűségből mellettünk állnak. Az előadás másik központi eleme a szerelmi vágy, ahogy szüntelenül keressük, kutatjuk lelkünk, ösztöneink legszebb villanásait, ahogy vágyunk a szerelemre, ölelésre, és ahogy a megtalált kincsek lassan szürkévé fakulnak. Nevetünk rajta, de közben érezzük, mennyire fájdalmas és reménytelen a regénybeli prostituált élete, mennyire végtelenül kilátástalan a közöny, melybe érzelem nélküli kapcsolatai által belesüppedt. A kiadót vezető hölgy saját életkorával való játékai a művészvilágot irányítók hatalmát, szerepjátékait villantják fel, az arcok-álarcok közötti eligazodás nehézségét, a társak és riválisok kiismerését célzó törekvéseinket, mely az érzékeny pontok felfedezése és kihasználása által fennmaradásunk, jobb érvényesülésünk záloga. Zseniális ötlet, miszerint ezt a jelenséget úgy mutatja meg a rendező, hogy a színészek és a közönség kapcsolatába is átemeli: nemcsak láthatjuk, át is élhetjük az átveréseket Afrim meglepő fricskái által. A nők, akik beleőrülnek tehetetlen szerelmükbe, akiket nyomorulttá tehet életük párja egy elszólás miatt; a férfiak, a mindenkori politikai rendszerek irányítói és kiszolgálói, a névtelen tömeg, a néphagyományok gyakorlói, az őrültekháza lakói, a cigarettázók, az olvasók, mi magunk szürke mindennapjainkban… Lehetetlen volna minden oldalról szemügyre venni ezt a furcsa előadást, mely csupa talány és felismerés. Az életet láthatjuk, érezhetjük Afrim színpadán, annak minden jelentőségével, jelentéktelenségével. Átélhetjük a reményt és a reménytelenséget, feloldódhatunk a hitben, és nevethetünk annak banalitásán. Vágyhatunk az érzéki gyönyörökre, és undorodhatunk a szexualitástól. Óceánok, kontinensek, a Föld egy lakásban. A mindenség a benne lakozó életekkel, életek a bennük lakozó világokkal. Lenyűgöző a kezdőkép, a Rubik-kocka, melynek minden oldala fehér, miközben állandóan tekerjük, próbáljuk megtalálni és helyrerakni benne az összefüggéseket. A dolgok relativitása, az egység és megfejthetetlenség. Kopott, penészes, mohától benőtt bútorok, fű a padlócsempe réseiben, vastag pókháló a lámpa körül, szétmálló gondolatok, érzések, igazságok. A színpadon szétázó trutymó és a víz tisztasága.
Nevetve süllyedünk egyre lejjebb a szereplők mindennapjainak gőzölgő mocsarában, míg egyszer csak nyugtalanság vesz erőt rajtunk, és elkezdenek arra vágyni érzékeink, hogy végre lemossák a színpadot és levegőhöz juthassunk. Behálózott bennünket az író, a rendező, a színészek, a díszlettervező, a jelmeztervező… Úgy bontakozott ki előttünk az előadás, akár egy lassan készülő impresszionista festmény, melynek minden meg-megcsillanó eleme éli a maga kis elkent, torz, magányos életét, míg egyszer csak feltűnik a végső forma: az ember a mindenségben. Képtelenség szavakkal körülírni az előadást, de mi más a színház értelme, mint megpróbálni olyan világokba látogatni a szellem, a lélek, az ösztönök, zsigerek birodalmában, ahol az elmesélő, leíró szavak erőtlenekké, fölöslegesekké válnak?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutatóval emlékeztek Bárányi László Ildikóra
„Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között”
Halálának első évfordulóján, Bárányi László Ildikóra, az egy esztendeje elhunyt orvos-íróra emlékeztek a Romániai Írószövetség temesvári szervezetének székházában a hagyományos pénteki találkozó keretében. Ez alkalommal bemutatták a szerző Búcsú az összkomforttól (Adio confort) című, két kisregényt tartalmazó kötetét, mely a napokban jelent meg román fordításban.
A könyvbemutatón részt vett Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi szervezetének elnöke, aki a temesvári kulturális élet meghatározó személyiségének nevezte Bárányi László Ildikót. A Búcsú az összkomforttól című könyv román nyelvű változatát és a szerző életművét Pongrácz P. Mária alelnök mutatta be, hangsúlyozva, hogy a család jóvoltából, posztumusz kötete által Bárányi Ildikó tovább él, most is itt van közöttünk.
Gazdag írói munkásságára kitérve Pongrácz P. Mária elmondta: a sajtóban közölt publicisztikával, karcolatokkal, novellákkal kezdődött írói pályafutása, amit egészségügyi témájú könyvek követtek. A Gyakorlati tanácsadó kismamáknak és Gólyamese felnőtteknek című könyvei annyira népszerűek voltak, hogy azonnal elkapkodták őket. „Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között” – mondta Pongrácz P. Mária. Következett a Bárányi Ferenccel közösen írt „...és akkor eljött Hippokrátész” című könyv, amely elindította a szerzőt a szépirodalom útján. A Búcsú az összkomforttól című kötet két kisregényt tartalmaz, amelyek szereplői az 1945–1980 közötti történelmi időszak tanúivá válnak. „Az első rész (Garzon a negyediken) egy több szólamra írt oratórium” – mondta Pongrácz P. Mária, aki szerint rengeteg szenvedés van ezekben az egyszerű emberekről szóló történetekben, de mindig felvillan egy-egy reménysugár, mindig jelen van a szeretet, a boldogság utáni vágyakozás. A második rész bánsági svábokról szól, akiket bárhová űznek, deportálnak, mindenhol házat akarnak építeni, de közben mindig a szülői házra gondolnak. „Azon túl, hogy ez a kötet elnyerte az Írószövetség díját, nagyon jó könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom” – mondta befejezésül Pongrácz P. Mária.
A könyv nem jelenhetett volna meg a család – dr. Bárányi Ferenc és leánya, Bárányi Ildikó – erőfeszítései nélkül, akik ily módon akartak fejet hajtani Bárányi László Ildikó emléke előtt. A könyvet Sütő-Udvari Magda fordította román nyelvre, a szövegszerkesztés Farkas-Ráduly Melánia munkája. A szép kivitelezésű kötet fedőlapjára Hajdu Tamás orvos-fotográfus látványos alkotása került, amely Cornel Ungureanu szerint szemléletesen mesél a kötet tartalmáról.
A könyv „producere” Bárányi Ildikó, a szerző lánya, aki a budapesti Regiszter Kiadónál nyomtatta ki a szemre is tetszetős, minőségi megjelenésű kötetet.
Az emlékezés péntek délután a Máltai Segélyszolgálat temesvári központjának kápolnájában folytatódott, ahol megemlékező szentmisét celebráltak, és felavatták dr. Bárányi László Ildikó, a szervezet alapítója emlékére az Ungor Csaba szobrászművész által készített domborművet.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Lészay Béla (1943–2015)
Hát elmentél, drága braderom, braderunk, nem egészen két hónappal 72. születésnapod előtt.
Nem mondanám, hogy halálod teljesen váratlan volt. A kérlelhetetlen és gyógyíthatatlan kór elragadott. Kialakulásában, megjelenésében mondhatni szemtanú voltam – uramisten, hányszor hallottam, majdnem húsz éve, esténként hat-hét-kilenc felé, a mindennapos szerkesztőségi robotban gyomorfájásra vonatkozó panaszaidat. Reméltem, bíztam benne, veled együtt, hogy a végső számadás nem fog ilyen hamar bekövetkezni.
Mindketten tévedtünk, bár kedves barátnőd, egykori iskolatársad minden tőle telhetőt megtett megmentésedre.
A halál ellen azonban, mint rég tudjuk, nincs orvosság.
A „brader” (angol brother – testvér) szóhasználatot, elsősorban irányodban, alighanem Tokay György egykori kollégánk „hozta létre”, valamikor az 1970-es évek közepe táján, talán valamelyik amerikai film vagy könnyűzenei szám hatására, miután te, Béla – ha nem csal az emlékezet, 1973-ban – az akkori Arad megyei magyar újság, a Vörös Lobogó szerkesztőségébe kerültél.
Testvér: a vérrokonságban nem lévők számára alighanem a legmagasabb, legrangosabb, legelismerőbb kifejezés.
És Lészay Béla a legteljesebb mértékben kiérdemelte a „bradert”: munkatársai, barátai számára igazi testvérnek, sőt: barátnak bizonyult. A különbség: a testvért nem, a barátot azonban megválogathatja az ember.
Bélát – olykor humoros, sőt szarkasztikus megjegyzései ellenére – lehetetlen volt nem becsülni és szeretni. Szerintem senki nem volt, aki ne érezte volna – még akkor is, ha gúnyos, a maga visszafogott, elegáns, de nagyon is találó modorában megfogalmazott megjegyzéseinek céltáblája volt – a lényéből áradó végtelen barát- és emberszeretetet.
Visszagondolva: (számomra) elképesztő, hogy nyugdíjba vonulása után is mennyire számon tartotta egykori kollégái, munkatársai születés- és névnapjait. Lészay Béla, ha létezik manapság egyáltalán ilyesmi: igazi gentleman, úriember volt.
Sajnálatosan korán bekövetkezett eltávozását nemcsak az aradi magyar napilap munkatársai, volt osztály- és iskolatársai és barátai siratják, hanem a Szövétnek olvasói is, akik hosszú évek óta hozzáértő korrektorként és a keresztrejtvények készítőjeként olvashatták nevét.
Mától az aradi magyar szellemi-kulturális élet egy számottevő személyiségének végleges eltávozását jegyezhetjük be.
Nyugodj békében, drága Béla. Legyen számodra könnyű a föld. És egészen biztosan tudom, hogy sokak nevében mondom: emlékedet megőrizzük. Legalább addig, amíg élünk.
Jámbor Gyula
Lészay Béla /Arad, 1943. júl. 26. – Arad, 2015. jún. 5./
Nyugati Jelen (Arad)

Nyíregyháza Kolozsváron – nem lesz testvérváros
Kolozsvár és Nyíregyháza közös jövőbeli pályázati lehetőségeiről beszélt Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármestere, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester és Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul tegnap délután a Fogoly utcában, ahová a magyarországi város küldöttsége az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendégeként érkezett.
A helyszínen felállított standjaiknál ma 10 és 22. vasárnap pedig 10 és 14 óra között bárki tájékozódhat Nyíregyháza turisztikai kínálatáról, látványosságairól, illetve szombaton este 7 órától Nagy Ricsi könnyűzene-énekest, este 8 órától pedig a Folk Fusion együttest hallgathatjuk meg, míg vasárnap délelőtt 11 órától a 4 For Dance táncegyüttes mutatkozik be. Mint megtudtuk, a két város nem tervezi testvérvárosi kapcsolat kialakítását, de bíznak abban, hogy együtt több sikeres uniós pályázatot nyújtanak majd be – ez utóbbiakról majd az elkövetkező időkben tárgyalnak részletesebben.
(N.-H. D.)
Szabadság (Kolozsvár)

Ünneplésre köteleznének
Igen nagy bajban lehet az a társadalom, amelyben köteleznék az állampolgárokat az ünneplésre. Igen súlyos gondok lehetnek a nemzeti öntudattal, ha törvényben írnák elő, mikor és miként kell ünnepelni, himnuszt énekelni, zászlót kitűzni, de még a sajtót, a közmédiát is utasítanák, számoljanak be a parancsra zajlott ünnepségről.
Nehéz ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi jár a kezdeményezők fejében, amikor június 4-ét nemzeti ünneppé akarják nyilvánítani Romániában. Annál is inkább, mert a legfőbb nemzeti ünnep, december 1. ugyanahhoz a történelmi eseményhez, Erdély elcsatolásához kapcsolódik, és annak emlékezetessé tételéről már minden elképzelhető eszközzel gondoskodtak: nagyszabású felvonulásokat, nagygyűléseket, katonai parádét szerveznek országszerte, de törvényben rögzítették azt is, hogy e dátumról utcákat nevezzenek el minden romániai településen.
Nem számított akkor sem, hogy a Romániában élők jelentős hányada számára december elseje nem lehet ünnep, így az állam voltaképpen saját állampolgárait rekeszti ki e közösségi élményből, nyíltan kettős mércét alkalmazva, hátrányos megkülönböztetésben részesítve mintegy másfél millió magyart.
Senkit nem érdekelt, hogy az ország jelentős részében nem öröm és büszkeség tölti el az 1918-as eseményről elnevezett sugárutakon sétálókat – és nem számít mindez most sem, amikor június 4-ét emelnék hivatalos nemzeti ünnepi rangra. Tennék ezt ráadásul tűzzel-vassal, törvényben erőltetve, parancsban elrendelve az ünneplést, hisz a trianoni diktátum dátuma korántsem ivódott bele annyira a román köztudatba, mint december 1.
Nacionalista túlfűtöttség, szavazatszerzési vágy, a budapesti kormánynak adott válasz vagy a provokáció szándéka – bármi legyen is a kezdeményező honatyák indítéka, számunkra felháborító e kezdeményezés, mely ellen minden lehetséges fórumon és minden eszközzel tiltakoznunk kell, rámutatva ismételten arra a nyílt diszkriminációra, megvetésre, amellyel a román államhatalom viszonyul az országban élő magyar közösséghez. Az pedig már nemcsak aggasztó, de elkeserítő, hogy e kezdeményezést a külügyminiszter terjesztette elő, és a román pártok mindenike felvállalta, a szocialisták mellett olyan politikusok is, mint Vasile Blaga vagy Călin Popescu Tăriceanu, akik korábban némi empátiát tanúsítottak a magyarság iránt.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Két pogány közt egy hazáért"
"Bő két évtized terméséből válogattam akkor, amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam a Pro Minoritate Alapítvány részéről, hogy az ő könyvsorozatukban legyek én is szerző. Ez kétszeresen is megtisztelő volt: egyrészt, mert olyan elit klubba kerültem ezáltal, ahol olyan nevek vannak, mint Orbán Viktor, Lőrincz Csaba, Duray Miklós, Fábián Ernő és hasonló közép-európai, Kárpát-medencei politikusok, gondolkodók, és nyilván nem lehetett egy ilyen felkérésre nemet mondani, másrészt pedig érdekes kihívás volt kiválogatni azokat a szellemi termékeket, amelyek napvilágot láttak az elmúlt két évtizedben, és amelyeket úgy ítéltem meg, hogy talán mást is érdekelhet azon a szűk csoporton kívül, amely részese lehet ennek a majd’ negyedszázados folyamatnak" – nyilatkozta a Népújságnak Toró T. Tibor, a "Két pogány közt egy hazáért" című könyv szerzője a kötet bemutatóján, amelyre a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében került sor június 2-án.
A könyvet Dávid László, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem rektora méltatta.
A szerző elmondta, politikai indíttatású írásokról van szó. Alkalmi beszédeiből egy került be a könyvbe, a 2003-as Láncos-templombeli felszólalása, ami szerinte az egyik vízválasztója volt az elmúlt 25 esztendőnek. Ezenkívül olyan tanulmány igényű írásokat válogatott, amelyek általában a politikai rendszerünk, a belső demokrácia, az érdekvédelem különböző dilemmáira próbáltak választ adni. Harmadrészt pedig olyan jellegű dokumentumokat tartalmaz, amelyek egy-egy testülethez vagy intézmény nevéhez fűződnek.
Toró szerint keresztül-kasul metszik az erdélyi magyar társadalmat különböző törésvonalak, de legfontosabbnak az úgynevezett kuruc-labanc törésvonalat nevezte. "A cím is azt sugallja, hogy az elmúlt 500 évben a magyar nemzet és a magyar állam mindig valamilyen nagyhatalom árnyékában vagy nagyhatalmak ütközőpontjaiban kellett megtalálja a dilemmáira a helyes válaszokat. Saját pátriánkban, Erdélyben Trianon óta az erdélyi magyar közösség a román főhatalommal szemben kellett megtalálja a maga igazi útját. Erre kétféle attitűd létezik, amelyet tisztán be lehet azonosítani: az egyik, hogy beépülni ebbe a főhatalomba úgy, ahogy az egykori labanc főurak a bécsi Habsburg urakban keresték a boldogulást és a magyar érdekek megjelenítését, a másik tábor pedig minél messzebb a főhatalomtól a saját autonóm intézményeit, köreit próbálta belakni és felépíteni. Ezek voltak a kurucok, akik akkor a szó szoros értelmében háborúztak. Most a modern háborúkat nem fegyverrel vívjuk, hanem többnyire szóval, politikai döntésekkel és egyéb eszközökkel. Gyakorlatilag most is ezekre a kérdésekre keressük a választ, már 25 éve, mióta viszonylagos szabadságban élünk Erdélyben: be kell-e épülni a bukaresti főhatalomba, vagy minél távolabb tőle, Erdélyben autonómiát építeni?" – jelentette ki a szerző.
Erre egyértelmű választ tud adni, önmagát "mérsékelt kuruc és reálpolitikus idealistának" nevezi, "aki hisz az elvekben, az értékekben", ugyanakkor tudja, hogy "a politika nemcsak elvekből, értékekből, hanem kompromisszumokból is áll, és nem feltétlenül olyan cselekményekből, amelyekre aztán később büszkék lehetünk".
Ő maga az úgymond kuruc tábort erősítette az elmúlt negyedszázadban, ám az is kiderül a könyvből, hogy "a magyarság kérdésére a válasz nem az, hogy az egyik tábor legyőzi a másik tábort, hanem valamilyen módon a két tábor a maga igazának a birtokában meg kell találja azt a közös nevezőt, azt az olykor nagyon keskeny ösvényt, amelyen együtt tudnak menni egy talán közös magyar jövőkép felé" – mondta a szerző.
Végül kijelentette: "Igazából az a tanulsága ennek az egésznek, hogy az áttörések az elmúlt évszázadok történelmében akkor születtek meg, amikor a mindenkori jó hazafi és talán bölcs labancoknak sikerült megtalálni a közös nevezőt a mérsékelt és okos kurucokkal, és valamilyen módon közös cselekvési tervet tudtak kidolgozni, amely birtokában és amelyeken végigmenve végül is elérték a magyar érdekeket. Az, hogy mi, magyarok még megvagyunk a Kárpát-medencében, Európában és Erdélyben, az elmúlt száz év megpróbáltatásainak ellenére, jelzi, hogy ez az út járható, még akkor is, ha ez az ösvény időnként nagyon keskeny".
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Álljunk a Márton Áron püspökről tervezett nagyjátékfilm mellé!
Felhívás minden jóakaratú emberhez, intézményhez és szervezethez
Nem először nyúlt Márton Áron püspök életének és életművének feldolgozásához a Mustármag Közösség: a marosvásárhelyi kollégisták hosszú előkészület után 2012 őszén mutatták be a nagy püspök tiszteletére írt Népemért vállalom című zeneművüket, amely azóta is nagy sikerrel van jelen az erdélyi és az anyaországi színpadokon.
"A mű azt mutatja be, hogy mit jelentett hinni a kommunista időben, és ezért a hitért odaadni vagyont, szabadságot, életet. Mindezt Márton Áron személyén keresztül igyekszünk láttatni. Szülőfalujából, a nagyon fájdalmas történelmű, de sok értéket, tapasztalatot és szimbólumot hordozó Csíkszentdomokosról indulunk el, és megvizsgáljuk, miből állt össze az az emberkatedrális, amit Illyés Gyula meglátott egykori nagy püspökünkben" – ismertette a közösség negyedik saját zeneművét Papp László atya, a mű szövegkönyvének írója.
A Gyulafehérvári Egyházmegyét negyvenkét éven át (1939 februárjától 1980 szeptemberéig) irányító főpásztor kivételes emberi és püspöki alakjának ilyen közeli megismerése arra indította a Mustármag Közösséget, hogy ezt a küzdelmes életutat és az abban képviselt értékeket egy mind ez ideig példa nélküli módon is feldolgozzák: hozzáfogtak egy nagyjátékfilm gondos előkészítéséhez.
A forgatókönyv elkészült, az alkotók jelenleg a népszerűsítés, hírül adás és az anyagi alapok megteremtése érdekében tesznek erőfeszítéseket. Papp László, az ő elkötelezett társai és velük együtt még nagyon sokan teljesen biztosak abban, hogy előbb-utóbb össze fog gyűlni annyi pénz, hogy a forgatást megkezdhessék, s azután még annyi, hogy be is fejezhessék. Mert, mint mondják: apró cseppből lesz a zápor!
Egyénisége nagy erővel hat ma is
Márton Áron jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. A rendkívüli egyéniséggé érett férfi a háború szörnyű borzalmaiból, a harctérről kerül haza Csíkszentdomokosra, átéli az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, de mindez csak erősíti benne a papi hivatás választásának és vállalásának szándékát.
Tizenöt évnyi sokrétű lelkipásztori és tanári szolgálat után 1939-ben püspökké szentelik. Eszmei módon tudja használni a kapott hatalmat. Részt vesz az akkori szellemi küzdelemben, és az ifjúságból intellektuális nemzedéket nevel. Végigéli a második világháború gyötrelmeit, majd az erőszakos román kommunista rendszer tombolását, de az igazságot az üldözések, a börtönévek megalázó nyomorúságában is töretlenül képviseli.
A fogságból szabadulva nem alkuszik meg a korszellemmel, sem a vele szemben álló és ellene harcoló ateista hatalommal, inkább tovább szenved tíz évet, helyhez kötve, házi őrizet alatt. Tiszta és kikezdhetetlen. Erős egyénisége, életszentsége messze kisugárzik. Legendás bérmakörutakat jár végig. Már puszta megjelenésével összetartja és lelkileg megerősíti a népet.
Márton Áron ebben a kritikus történelmi korszakban kézben tartotta a Gyulafehérvári Egyházmegyét. Tisztán látott a legínségesebb időkben is, és népét a hit győzelmére vezette. Népe tisztelete mellett még ellenségei csodálatát is kivívta.
Egyénisége nagy erővel hat ma is. Időszerű minden ránk maradt mondata, de népnevelőként, vezetőként és papként is időszerű. Életpéldája, tanítása megerősít, a harsogó és versengő irányzatok zűrzavarában utat mutat. A más felekezetűekhez való viszonyulásában is példaértékű. Mögéje ma is fel lehet sorakozni.
Hiteles főpásztori hivatása, bátor hitvallói magatartása alapján Márton Áront a nép élő mártírként, szentként őrzi a szívében.
Több mint életút-bemutatás: üzenet
A játékfilm alkotói szándékuk szerint feltárják majd, hogy mi éltette, táplálta ezt a szilárd jellemet, mi tartotta meg a viharokban, mint rendületlen bérci fenyőt. Megkeresik a csíki székely lelkiség kincseit, azt a forrást, amely egy emberöltővel ezelőtt még bámulatos erővel és tisztán úgy tört felszínre Áron püspök alakjában, mint a Székelyföld borvízforrásai. Megmutatják, hogy ez az emberkatedrális a szülőföld értékeiből, a csíki székely lelkiségéből és a Jézus Krisztussal való mély kapcsolatból épült fel, s hogy e megingathatatlan jellem és nagy tudás mögött komoly önnevelés, önképzés és ritka akaraterő áll.
A film központi üzenete pedig: belegyökerezni Jézus Krisztusba, a szülőföld megtisztított, éltető örökségébe, megismerni, megbecsülni mindazt, amit az erdélyi táj az emberi kapcsolatokkal együtt hordoz, mert ez a legnagyobb kincs! Ebből a "készletből" gazdálkodott Márton Áron, akinek a biztos hátteret, a tisztánlátást és a bölcsességet az az élettér adta, történelmével, lelkiségével együtt, amelybe beleszületett. Mindez – a szülőföld, az erkölcsi-szellemi tőke, a föld, az erdők, a vizek, a hit – ma is rendelkezésre áll, s hogy a jövőnek is fennmaradjon, meg kell becsülni, ragaszkodni kell hozzá. Úgy, ahogy Márton Áron tanított: "Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője".
Hagyományos forgatás, technikai trükkök nélkül
Az erős közösségi súlypontú film forgatókönyvét úgy írták meg, hogy a megvalósításba a Gyulafehérvári Főegyházmegye népe minél tevékenyebben és minél nagyobb létszámban bekapcsolódhasson. A forgatás, amennyire a mai, megváltozott színterek lehetővé teszik, több mint 20 valós helyszínen, valós körülmények között történik majd, 140 helység lakóinak a megszólításával, 12 ezer szereplő és 750 lovas bevonásával. A nagyobb szerepeket hivatásos színészek alakítják, a népet a tömegjelenetekbe – papszentelés, püspökszentelés, bérmálások, csíksomlyói búcsú – a forgatási hely körzetéből szervezik.
"Ennek a nagy tömegnek a megmozgatása lehetőséget ad arra, hogy népünk újrafogalmazza önmagát és önerőre ébredjen. A közös munka során felszínre kerül mindaz az érték, amit Márton Áron püspök hordozott, és ami azokban a nehéz időkben népünket éltette és összetartotta: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség" – mondja Papp László atya.
"Feljogosít a legszebb reményekre"
A nagyjátékfilm forgatókönyvének olvastán nem is juthat egyéb az ember eszébe, mint az 1924- ben a gyulafehérvári tanári kar részéről a végzős teológus Márton Áronról elhangzott mondat: "Feljogosít a legszebb reményekre". Ahhoz viszont, hogy e szívmélyből fakadó, kivételes és nemes szándékot eredmény koronázza, vagyis hogy e valósághoz ragaszkodó, alaposan kidolgozott, sokoldalú, részletes, témában és érzelmi megindításokban is változatos, ötletes fordulatokat hordozó, látványosnak ígérkező nagyjátékfilm elkészülhessen, az Ön segítségére is szükség van. Egymillió euró összegyűjtése a cél, de ne feledje: apró cseppből lesz a zápor! Támogassa hát Ön is a játékfilm megvalósítását az alábbi bankszámlaszámokon:
Asociatia Áron Film Egyesület
Târgu-Mures, Str. Calarasilor Nr. 1.
Varga Gabriella budapesti újságíró
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezetes falunap Szentpálon
Nem akartak a résztvevők hazamenni
Szombaton VIII. alkalommal szervezték meg a Szentpáli Falunapot, amelynek a programját 18 órakor Gîdoiu-Stadler Andrea köszöntője nyitotta meg, köszönetet mondva a támogatóknak, illetve a szervezési munkában részt vevő személyeknek. Mint minden évben, ezúttal is a Sofronyai Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ Arad megyei szervezete támogatta, illetve Sandu Piroska alpolgármester és csapata oroszlánrészt vállaltak a munkában. Sokat segített Gáll Tibor, az RMDSZ szentpáli szervezetének új elnöke, ugyanakkor köszönet jár Gîdoiu-Stadler Irimelnek és a Kávai Consult cégnek a támogatásért. A továbbiakban köszöntötte Faragó Péter, frissen megválasztott RMDSZ-megyei elnököt, valamint Babău Ioan sofronyai polgármestert.
A polgármester örömének adott hangot, amiért a Hivatal a Sofronyai Községi Tanács támogatásával idén is megszervezhette a Szentpáli Falunapot, ahol a hagyományhoz híven, idén is tiszteletét tette Faragó Péter, most már az RMDSZ Arad megyei elnöki tisztségében. Miután gratulált neki, minden résztvevőnek jó szórakozást kívánt.
Faragó Péter elnök köszöntőjében kiemelte: Arad megyében mindig a Szentpáli Falunappal indulnak a hasonló magyar rendezvények, amelyek rendszeresen egybegyűjtik a megye magyarságát. Ez egy jó dolog, ezért köszönet jár mindazoknak, akik fáradságot nem kímélve, segítőtársakat keresve, felvállalták a szervezői munkát. Miután jó szórakozást kívánt mindenkinek, Stadler Andrea műsorvezető a Veres Teréz óvónő által felkészített szentpáli óvodások, utána a Nagy Franciska tanítónő által betanított helybeli elemi iskolások műsorát konferálta be. Azok a szülők és a hozzátartozók jóvoltából nagy sikert arattak. Utánuk a simonyifalvi Leveles néptánccsoport 10 párja mutatta be nagy rutinnal a szatmári és a magyarpalatkai táncait, majd a nagyvarjasi Királyliliom tánccsoport cigánytáncának tapsolt a közönség. Utánuk a majláthfalvi Százszorszép tánccsoport 5 párja adta elő lendületes délalföldi és mezőségi táncait. A nagyvarjasi Fresh Color moderntánc csoport 4 tagja Kiss Ildikó betanításával lejtette ritmusos táncait. Utánuk a tornyai és nagyvarjasi asszonykórus tagjai, Iacsitz Florentina és Pintér András vezetésével, csodálatos népviseletben kedveskedtek egy népdalcsokorral. Ezt követően a simándi román néptánccsoport 5 párja adott elő alföldi román táncokat, Lucian Mircea román népdalokat énekelt. Utánuk az aradi Zumba Fitnes 6 tagja a színpadon, őket követve, a közönség a színpad előtt járta gyors ritmusú moderntáncait. A továbbiakban jó félórát a Moustache Band leányzenekar angol és magyar slágerekkel szórakoztatta a közönséget. 21 óra után az anyaországi Hidvégi Band, a Nóta Tévéből ismert zeneszámokkal szórakoztatta a közönséget, olyannyira, hogy a szólóénekesük a színpad előtt énekelt, táncolt a nézőkkel, akik nem akarták elengedni őket. Utánuk az Insect parodistái énekekkel, csípős tréfákkal nevettették meg a jelenlévőket. Valamikor éjféltájt kezdődött a szabadtéri bál, ahol a kisperegi Roulette zenekar hajnali 4.30 óráig húzta a talpalávalót. Egy rendezvény sikerét az példázza legjobban, ha a résztvevők nem akarnak onnan hazamenni, ahogyan az a VIII. Szentpáli Falunapon is történt. A sikeréért köszönet jár a szervezőknek és a támogatóknak egyaránt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Gyereksereg a versmondók találkozóján
A gyergyószentmiklósi Művelődési Központ egyik legrégebbi rendezvényén, a XVII. Gyermeknapi Versmondók Találkozóján pénteken közel száz kicsi mondott verset.
Ezúttal Nagyálmos Ildikó gyerekverseit szavalták, és jelen volt a Panna-versek ihletője, a költő lánya, Panna is. A találkozóra az ovis és általános iskolás gyerekeket többnyire a gyergyószéki pedagógusok készítették fel és kísérték el. Előbb az óvodások és előkészítősök, majd az I–IV. osztályosok álltak szerre a mikrofon elé, hogy hol bátran, hol kissé félénken adják elő a kiválasztott verset. Volt zsűri, de nem rangsorolták a gyerekeket, mindenki oklevelet, ajándékot, édességet kapott. A zsűri tagjai pedig biztatták, bátorították a szavalókat.
„Nem szeretnék kiemelni senkit, hiszen mind nagyon ügyesek voltatok, most már azt is tudom, hogy milyen verseket kell majd írnom, melyek voltak a kedvenceitek. Nagyon jó, megható volt hallgatni a gyerekek szájából a verseimet, melyeket mindig úgy írok, hogy hallom, ahogy szavalják a kicsik, és most is pont úgy hallottam, ez nagyon boldoggá tesz. Arra kérlek, olvassátok, tanuljátok és majd, akinek kedve támad, az írjon is verseket” – biztatott Nagyálmos Ildikó.
Máthé Annamária, a Figura Stúdió Színház színművésze is szólt a gyerekekhez: „Feladtátok a leckét nekünk felnőtteknek, ennyi elegánsan felöltözött kislányt és kisfiút rég láttam egy helyen. Ezzel is jeleztétek, hogy összegyűlni, egymást meghallgatni, verset mondani, ismerkedni ünnep” – hangsúlyozta.
Vajda Gyöngyvér műsorvezető, a Figura Stúdió Színház színművésze köszönte a gyerekek bátor kiállását, szép versmondását, és egyenként szólította az ajándékok átvételére. Az ünnepségen a gyerekek mellett a felkészítő óvónőknek, tanítónőknek is oklevéllel köszönték meg munkájukat a művelődési központ munkatársai.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro, |

„Senki nem veheti el Mezei János helyét”
A Mezei Jánossal szemben az elmúlt öt hónapban hozott intézkedések aránytalanul súlyosak ahhoz képest, ami a vádakban megfogalmazódott – véli Nagy Zoltán alpolgármester. Hozzáteszi, jövőre meglehet a böjtje annak, hogy most nem dolgozhat a polgármester.
Az ügyészségi kivizsgálás ideje alatt nem kívántak állást foglalni a polgármester ellen folyó eljárással kapcsolatban – éppen azért, hogy ne merülhessen fel, miszerint bármilyen módon is befolyásolni kívánnák az igazságszolgáltatás munkáját – fogalmazott Nagy Zoltán. Az alpolgármester és több MPP-s tanácsos sajtótájékoztatón osztotta meg álláspontját Mezei János ügyéről, és közölt információkat arról, hogy miként folyik a városvezetés a polgármester hiányában. Azért most, mert az ügyészségi vizsgálat befejezésével mondanivalójuk már nem lehet befolyással a kivizsgálásra.
A vád nagyságrendje nem indokolja az intézkedéseket
Január vége óta, vagyis mióta a DNA elindította az eljárást Mezei János ellen, új vádpontot nem fogalmaztak meg, nem találtak olyan újabb adatokat, amelyek terhelők lennének rá – szögezte le Nagy Zoltán. Mindenki számára ismert: az a vád, hogy Mezei hivatali visszaélést követett el azzal, hogy eladott egy 400 négyzetméteres gyilkostói telket.
„Ez a vád nem arról szól, hogy Mezei János megkárosította a várost, zsebre tette, hazavitte az eladásból származó pénzt. Ez az összeg, 27 ezer lej befolyt a város kasszájába. Ugyanakkor nem saját egyéni döntése volt az eladás, hanem egy 2013-as tanácshatározat alapján, azaz testületi döntéssel történt meg. Az ország más városaiban, más polgármesterek ellen a vádak ehhez képest nagyságrendekkel súlyosabbak, eurómilliók ellopása miatt zajlik ellenük bűnügyi vizsgálat. Ezzel szemben a DNA-eljárás ugyanaz” – összegzett az alpolgármester, utalva arra, hogy a maszkos különleges egységek felvonultatása vagy a hivatali munkavégzéstől való ismételt eltiltás nincs arányban a feltételezett hivatali visszaélés súlyosságával.
Sikkasztásról, zsarolásról
Az egyetlen olyan vádpont, ami a vizsgálat kezdete óta felmerült, hogy Mezei János sikkasztásra való felbujtást követett el, kikérve a városházáról a februári tanácsülés videofelvételét tartalmazó kazettát. Nagy Zoltán ezt egyszerűen mondvacsinált vádnak nevezi, ugyanis ismét nem valamilyen összegek eltulajdonításáról van szó, hanem arról, hogy a polgármester megtekintésre kölcsönkért egy videoanyagot. A sikkasztás a DNA szerint itt abban merül ki, hogy a városháza titkárnője átadta neki ezt a kazettát. „Vannak olyan vélekedések, hogy Mezeit akkor kellene büntetni, sőt, elkergetni a hivatalból, ha nem lett volna kíváncsi az idei költségvetés és a tervezett beruházások listájának elfogadására” – mondta az alpolgármester.
A zsarolási ügy, mint ismeretes, abban merül ki, hogy Mezei János egy négyszemközti beszélgetésen a DNA vádja szerint azzal fenyegette meg Virág Zsolt Monturist-ügyvezetőt, hogy amennyiben nem mond le egy meghatározott napig, akkor valós vagy kreált információkat fog róla nyilvánosságra hozni, amelyek ellehetetlenítik a gyergyószentmiklósi életét. Ugyanakkor a vád szerint arra akarta még rávenni Virág Zsoltot, hogy vonja vissza feljelentését.
Ezzel kapcsolatban Nagy Zoltán elmondta, egy weboldalon megtalálható az illető beszélgetésről a lehallgatási jegyzőkönyv – ez nyilván nem hivatalos és megerősített dokumentum –, de a több mint harmincoldalas szövegben található állítások a vádiratba is bekerültek, így megalapozottnak tekinthető. „Ebből semmi olyan nem olvasható ki, ami zsarolásnak minősülne szerintem, sőt a feljelentés visszavonásának témája szóba sem jött a jegyzőkönyv szerint” – állapította meg az alpolgármester, megjegyezve, Mezei János valóban többször felszólította Virág Zsoltot, hogy mondjon le, de ez nem az ő egyéni kezdeményezése volt, hiszen a képviselő-testület korábban többször kinyilvánította, hogy célja Virág Zsolt eltávolítása. Megjegyezte: „Ha ez zsarolás, akkor jogosan vádolható zsarolással minden cégvezető vagy más, vezető beosztású személy, aki látva, hogy alkalmazottja nem végzi a munkáját megfelelően, felelősségre vonja és meg akar szabadulni tőle.”
Vadász Szatmári István önkormányzati képviselő a bűnügyi eljárással kapcsolatban kifejtette, mindez nagyon hasonlít a Gestapo vagy a sztálinista idők eljárásához, amikor elvitték, tönkretették vagy elpusztították az embereket, akiknek véleménye, mondanivalója lett volna, más, mint ami a hatalom számára szimpatikus.
„Mezei János az utolsó olyan polgármester, aki MPP-színekben vezet egy várost. Valakiknek célja, hogy félreállítsák. Észrevették, hogy Erdély-szerte egyre többen adnak a szavára, mert látják, hogy nem engedi magát megvásárolni, s kiáll a magyarság törekvései mellett. Látják, hogy emberek kezdenek mellette összegyűlni, képes közösségeket összefogni. Úgy kezdtek róla beszélni, mint egy fontos magyar vezetőről, ezért akarják kivonni a forgalomból” – mondta el meglátását a Mezei ellen folyó eljárásról Vadász Szatmári István. Hozzátette, a vádirat hamarosan nyilvánosságra kerül, és a törvények értelmében az is nyilvános, hogy ki milyen feljelentéseket tesz, milyen vádakat fogalmaz meg. Ebből majd ki fog derülni, hogy kik azok, akiknek célja a mások lejáratása. A hazug vádaskodások megszűnnek” – vetette fel Vadász-Szatmári.
Az V. kerület más vizsgálatot akart volna
Az események fényében, azaz, hogy a Mezei János elleni feljelentést a testvérváros V. kerület felhatalmazásával tette Virág Zsolt, felmerült, hogy akár meg is kellene szakítani az együttműködést a két város között – legalábbis, volt ilyen irányú javaslat a városban – hangzott el. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű.
Nagy Zoltán úgy gondolja, a helyzet azért jutott ide, mert nem volt megfelelő kommunikáció a két önkormányzat között, és Virág Zsolt félretájékoztatta a budapestieket. Ez nagyon valószínűsíthető – mondta el az alpolgármester, ezt tapasztalták az utóbbi két Monturist-közgyűlésen is. Mint kiderült, az V. kerületben úgy tudják, hogy a gyilkostói területek az ő tulajdonukban vannak, és Virág Zsolttól azt az értesülést kapták, hogy folyamatban van a telkek telekkönyveztetése a cég nevére. Ehhez képest az igazság az, hogy a területek csak használatba vannak adva a cégnek – vázolta az alpolgármester. Elmondása szerint ugyanakkor azt tapasztalta, hogy az V. kerületben nem a 400 négyzetméteres területtel kapcsolatos helyzet kivizsgálására adtak felhatalmazást Virág Zsoltnak, hanem ők arról a16 ezer négyzetméterről szeretnének tisztán látni, amit még 2008 májusában, Pap József mandátuma idején, alig egy hónappal Mezei János megválasztása előtt vett ki a cég törzstőkéjéből a korábbi városvezetés. Ezt egyébként a gyergyószentmiklósi önkormányzat is szeretné tisztán látni.
Hozzátette, Mezei többször próbált ez ügyben találkozót, megbeszélést elérni Rogán Antallal, ez elől mindig kitért az V. kerület tavaly leköszönt polgármestere. Ha szemtől szemben tisztázni lehetett volna a vitás kérdéseket, nem jutott volna a helyzet idáig – véli Nagy Zoltán.
„A város issza meg a levét”
Annak, hogy a polgármester már öt hónapja nem dolgozhat, és ez az időszak újabb hatvan nappal hosszabbodik, a város fogja meginni a levét – fogalmazott Nagy Zoltán. Kifejtette, nagyon hiányzik az a hétéves tapasztalat, a mérnöki ismeretek, szakmai hozzáértés, ami Mezei Jánosban megvan. Azzal, hogy nem dolgozhat a polgármester, nagyon megnehezedett az ügyintézés. A különböző beruházásokkal, egyéb kezdeményezésekkel kapcsolatos tárgyalásokat, egyeztetéseket ő folytatta, s ezek közül többet teljesen elölről kell kezdeni, mert senki nem tudja, hol tartanak azok a tárgyalások, és útbaigazítást sem kérhetnek Mezeitől, mert a bírósági döntés értelmében tilos bármilyen módon kapcsolatba lépnie az alpolgármesterrel. Megjegyezte: sokan úgy gondolhatják, hogy a város halad, sőt felgyorsult a fejlődés, amióta Mezei János nem dolgozik. Ehhez azonban tudni kell: ahol ma ásnak, építenek, arra egy éve kész voltak a tervek, a szükséges procedúrák is korábban lezajlottak. A jelenlegi apparátus éppen annyira elég, hogy a folyamatban levő ügyeket kézben tartsa. Kérdés az, hogy mi lesz jövőre, mert a következő év megvalósításait most kellene előkészíteni. Például Mezei hetente Bukarestben különböző minisztériumokban igyekezett támogatásokat szerezni a városnak, most ezt nincs, ki tegye. Attól félünk, hogy ennek jövőre eljöhet a böjtje – mondta Nagy Zoltán.
Senki nem ül Mezei székébe
Az újabb hatvannapos munkavégzéstől való eltiltás nem hozott új helyzetet. Előrehozott választásról szó sincs, a jövő évben esedékes következő helyhatósági választás előtt kevesebb mint egy évvel amúgy sem lehetne.
A városházán azonban még azt a törvény adta lehetőséget sem kívánják kihasználni, ami lényegében a jelenlegi alpolgármestert tenné polgármesterré. „Semmiképpen nem akarok olyan módon átülni a polgármester irodájába, hogy Mezei János ki van vonva a forgalomból. Senki nem veheti el Mezei János helyét” – szögezte le határozottan Nagy Zoltán. Így azt sem teszik meg, hogy az alpolgármester teendőit rábízzák valakire a képviselő-testületből, ő pedig a polgármesteri feladatokat, jogköröket kapná meg. Annyi változhat, hogy egyes konkrét beruházásokkal, tervekkel kapcsolatos feladatok koordinálását egy-egy képviselőre bíznák rá. Nagy jelenleg egyszerre végzi a kettős feladatot. Időlegesen tartható még ez a helyzet, de az egy-két hónapos halasztgatások nem teszik könnyebbé az önkormányzat munkáját – összegzett Nagy Zoltán, megismételve, tart attól, hogy mindennek jövőre meglesz a böjtje.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

„Nem tudjuk, mi alapján rangsorolták az egyetemeket”
Nem gondolták át, szakmai szinten sem vitatták meg komolyan a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet - erősítette meg a szakszervezetek és az RMDSZ fenntartásait a PSD oktatási javaslatcsomagjával szemben a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
János Szabolcs szerint csak akkor lenne működőképes egy tanügyi törvény Romániában, ha végre alapos konzultáció után készülne az el, és amelyhez legalább ideig-óráig nem nyúlna senki.
A jelenleg érvényben lévő, folyamatosan módosított tanügyi törvény az oktatási rendszer átmeneti fázisát erősíti, átmenetekre pedig nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót építeni - véli a rektor.
A hatályban lévő jogszabálycsomagról, illetve a közvitára bocsátott tervezetről szóló interjúsorozatunkban most János Szabolccsal beszélgetünk. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesével, Nagy Lászlóval készített interjúnkat itt olvashatják. Milyennek találja a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet? Munkaanyagnak értékelem. Olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek szerintem sem átgondolva, sem komolyan megvitatva még szakmai szinten sincsenek. A tanügyi törvénynek eddig is voltak különböző módosításai, ezekkel is összhangba kell hozni a tervezetet, illetve nyilván le kell folytatni bizonyos szakmai konzultációkat annak érdekében, hogy az egész működőképes lehessen. A BBTE rektorhelyettese, Nagy László szerint a jelenlegi törvény sem tartja be azt a szerinte nagyon fontos alapelvet, miszerint a minőség, a teljesítmény alapján kellene megoldani a felsőoktatás finanszírozását. Mit gondol erről? Ez a rákfenéje az összes ilyen jellegű törvénynek, amely fejkvóta alapú finanszírozásban gondolkodik. Nyilvánvalóan ez is egy érv, tehát azt sem tartom az ördögtől valónak, hogy a beiskolázott hallgatók létszáma valamilyen módon megjelenjen a finanszírozásban. Tény, hogy a minőségi kritériumok, a minőség alapelvei nagyon háttérbe szorultan jelennek meg a törvénytervezetben. Hivatkozik rá többször is, említi, de ez nem jelenik meg az intézmények hétköznapi életében, finanszírozásában például, és ez hiányosság. Ön szerint mivel magyarázható, hogy egy olyan alapelvet, amely Nagy László szerint hozzásegítette volna a rátermett felsőoktatási intézményeket a fejlődéshez, a jelenlegi törvényből is kilúgozták? Ez többtényezős történet. Jól tudjuk, hogy az érvényben lévő oktatási törvényt még a Funeriu miniszter úr idejében fogadták el, aki jó alapelveket képviselt, jó meglátásokkal indult, viszont ezeket, illetve az egész konstrukciót nem hangolták össze a felsőoktatás valóságával. Úgy nagyon nehéz felsőoktatási törvényt létrehozni, hogy az érdemi konzultáció elmarad.
Tehát a törvény rengeteg jó, előremutató elemet tartalmazott, viszont sok olyant, amely abszolút megvalósíthatatlan. Mondok néhány példát. A módosítások előtti törvény szerint irtózatosan nehéz lenne bármelyik egyetemet akkreditáltatni, olyan elveket fogalmaz meg. Vagy az az előírás, amely alapján hirtelen bevezették a nyugdíjkorhatárt elért professzorok azonnali kényszernyugdíjazását. Ezen módosítani kellett, mert doktori iskolák szűnhettek volna meg. Ezekkel nem számoltak. Miután ugye a politikai háttér megváltozott, igyekeztek visszamenőleges hatállyal módosítani a törvényt, emiatt a mostani már nem az a jogszabály, amit elfogadtak. Ha belegondolunk, hogy a most közvitára bocsátott törvénytervezet a Funeriu-féle törvény egy másik, párhuzamosan kidolgozott változata, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hosszú-hosszú időre lenne szükség ahhoz, hogy érdemben olyan törvényt alkossanak, amelyhez ideig-óráig nem nyúlnak. És akkor nem is említettem, hogy a hatályban lévő törvény sok cikkelyének alkalmazási módszertana nem jelent meg, pedig erre általában fél évet írnak elő. Csak pár példa. A törvény előírja, hogy az egyetemek szenátusi döntés alapján létrehozhatnak dupla szakokat, kétszakos képzéseket. Ennek metodológiája a mai napig hiányzik, így 2011 óta nem tudjuk, hogyan lehet dupla szakokat létrehozni, mit mivel lehet párosítani stb. Vagy ott a doktori fokozattal nem rendelkező egyetemi oktatók helyzetének rendezése. A törvény értelmében 2015. februárjában szerződést kellett volna bontani az érintett tanárokkal, ezt egy rendelettel elhalasztották 2015. szeptember 30-ig. Nem tudjuk, hogy lesz-e újabb rendelkezés ezzel kapcsolatban, hiszen a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezet ezt a kérdést átalakítja: a tanársegédeknél elég lesz a doktoranduszi státusz, az adjunktusoknál kell a doktori fokozat. Mi, intézményvezetők így egyszerűen nem tudjuk, mit tervezzünk, mit lépjünk. Naiv kérdés, de az egyetemek miért tűrik, hogy ilyen helyzetet generáljon a minisztérium, a kormány, a parlament? Jó kérdés. Nézze, itt különbséget kell tenni magán és állami intézmények között, azok között, akiknek mégiscsak a rendszerben kell mozogniuk, hol jól, hol rosszul. A nagy intézmények valószínűleg kevésbé érzik meg az ilyen helyzeteket, de természetesen mindezek csak feltételezések. A jelenlegi törvényben van egy-két olyan alapelv, előírás, amit mindenképp átmentene a most készülőbe? Én abszolút előremutatónak tartom nem is annyira a törvény egyes előírásait, hanem helyenként a szellemét. Például azt, hogy a külföldön szerzett címeket automatikusan el lehet ismertetni idehaza, nem kell végigjárni a hivatali tortúrát és útvesztőt. De az is előremutató, hogy a törvény jellegéből adódóan mégiscsak megtörtént az egyetemek rangsorolása, a megvalósítása viszont annál rosszabb volt, hiszen senki nem ismerte, milyen kritériumok szerint történt a rangsorolás.
Nem kaptunk visszajelzést például arra vonatkozóan, milyen pontszámot kell teljesíteni ahhoz, hogy egyik kategóriából a másikra kerüljön egy egyetem, mit milyen módon fogadtak el, hogyan értékeltek. A Partiumi Keresztény Egyetemen ez úgy zajlott, hogy eljött hozzánk egy bizottság, aztán közölték, hogy x kategóriába kerültünk, de azt nem, hogy miért. Egyes magánintézmények nem hiába perelték be emiatt a minisztériumot. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, a legnagyobb baj az, hogy az elmúlt húsz évben az oktatási rendszerünk folyamatos átmeneti fázisban van. Na most, átmenetekre nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót felépíteni. Hogy kétévente változnak a követelmények, rendszerek, minden, csak nem a kiszámíthatóság irányába mutató intézkedés.
Oborocea Mónika
maszol.ro

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ez a kórház nemzetstratégiai érdek
A magyar állami támogatással építendő Nagyváradi Református Kórház terve nagy visszhangot kapott mind a magyarországi, mind a romániai közéletben. Az Erdélyi Riport az ötletgazdát, CSŰRY ISTVÁN királyhágómelléki református püspököt kérdezte az ügy hátteréről. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Püspök úr, ha jól tudom, a kórház terve már a 2010-es beiktatásakor a prioritások között szerepelt. Miért tartja ennyire fontosnak, hogy megvalósuljon?
Korábban generális direktorként, 2000-től kezdve pedig püspök-helyettesként rendkívül sok egészségüggyel kapcsolatos problémával fordultak hozzám. Sok leukémiás gyermek élete rövidült meg azért, mert nem kaphatott a lakhelyéhez közel megfelelő ellátást, nem tudták elvégezni a csontvelő-átültetéseket. Ez ma már Temesváron részben biztosított, viszont a rendelkezésre álló keret jellemzően februárban elfogy, tehát vagy forrást kell találni vagy át kell vinni a gyereket Magyarországra. Említhetnék még hematológiai és egyéb különleges betegségeket is, számos olyan kór van, amivel kapcsolatban az emberek hozzánk fordulnak segítségért, mert nem találnak egyedül megoldást a bajukra, így feladatunknak érezzük, hogy ennek a segítségnek intézményes keretet biztosítsunk. Keresztény emberként nem küldhetem el a hozzám fordulókat. Többen vádolnak azzal, hogy kampánycélra használtam anno ennek a kórháznak a tervét, miközben pontosan ezt elkerülendő, a beiktatási beszédben említettem először. Ennek szükségességét elsősorban életünk azon realitása adja, hogy sok olyan probléma van, amit 25 kilométerrel nyugatabbra meg tudnak oldani, nálunk pedig nem. Ha van pénze az embernek, akkor ez jelenthet megoldást, hiszen átmegy Berettyóújfaluba vagy Debrecenbe, és kezelteti magát, sőt, tágas a világ, Münchenben és New Yorkban még ezeknél is jobb kórházak vannak. Viszont ezekért az ellátásokért fizetni kell, a román egészségbiztosítás nem fedezi az ottani gyógykezelést. Arról nem is beszéltem, hogy sok helyen a beteg magának kell beszerezze a gyógyszert, a kötszert, sőt a tisztítószert is, utóbbit saját édesapám példájával is igazolhatom.
Gyakorló lelkészként legalább hetente megjárom a kórházakat, ismerem a valóságot. Ettől függetlenül nem támadni szeretném a rendszert, hanem erőnkhöz mérten pótolni bizonyos hiányosságokat. Lehet erre azt mondani, hogy akkor miért nem meglévő kórházakat támogatunk, de a felügyelet teljes körű gyakorlásával látom biztosítottnak, hogy a megálmodott színvonalú és lelkületű ellátást megvalósíthassuk.
Tehát, ha jól értem, ez az intézmény a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kórháza lesz, ami a román egészségbiztosítóval fog szerződést kötni, magyarán, akinek van romániai egészségbiztosítása, az ingyenes ellátásban részesülhet, nem kell érte fizetnie, míg mondjuk Debrecenben igen.
Sőt, vannak ritka betegségek, amiket a román biztosító sem fedez teljes körűen, mi ezeket is ingyenesen szeretnénk nyújtani, keresünk hozzá támogatókat.
Illetve arról a sajnos nem elhanyagolható számú emberről sem feledkeznénk meg, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással, hiszen a munkanélkülinek vagy a hajléktalannak is szüksége van egészségügyi ellátásra, amit pillanatnyilag nem kaphat meg.
Világos, hogy országos mértékű változást nem tudunk elérni, de képességeinkhez mérten igenis tennünk kell valamit.
Biztos abban, hogy az egyház a legalkalmasabb egészségügyi ellátás biztosítására?
Lehet az egyház feladatait annyival letudni, hogy legyen igehirdetés, újítsuk fel a műemlék templomot, építsünk új gyülekezeti termet, de ezt én kevésnek tartom, rengeteg komplex probléma van, amiben hallatni kell a hangunkat. Ilyen az egészségügy is. Nem beleszólni akarunk a működésébe, viszont segíteni akarunk, ahol tudunk. A beiktató beszédem alaptextusa is az a Márk evangéliumának 16. verséből vett idézet volt, melyben Jézus sem arról beszél, hogy nyugtassátok egymást és építsetek bazilikát, hanem aktivitásra, többek között gyógyításra buzdít. Ennek a projektnek is a fides et sanitas, tehát hit és egészség a címe. Mi ezt szeretnénk egységben kezelni. A mai valóságunk az, hogy a nagyváradi kórházba a rendesebb portás beenged, ha beteghez megyek, az akadékosabb pedig az igazgatóhoz irányít. Nálunk a magas fokú, hiánypótló orvosi ellátás és a hit, tehát a lelki gondozás komplementer módon kapcsolódnának egymáshoz. Természetesen nem várjuk azt az orvosoktól, hogy presbiterek legyenek valamelyik gyülekezetben, azt viszont szeretnénk, hogy Istennel valamilyen kapcsolatuk legyen, valamilyen formában lássanak kapcsolatot a hit és a gyógyító munka között. Az ápoló személyzetnél viszont el tudom képzelni, hogy egy már egészségügyi szempontból kiképzett ápoló fél év alatt a Partiumi Keresztény Egyetem diakonissza képzésén elsajátítsa a keresztény lelki gondozáshoz szükséges ismereteket. Mi állandó egyházi jelenlétet szeretnénk ebben a kórházban, ami lehetőséget teremt a teljes körű lelkészi szolgálatra, hogy mondjuk ne csak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak – legrosszabb kimenet esetén – a gyászolóknak is vigaszt nyújthassunk, felekezetre való tekintet nélkül.
Mi történik, amikor ebbe a kórházba egy ortodox román ember megy ellátásért?
Soha senkitől nem kérdeztük, milyen felekezetű. Még a munkatársaimról sem tudom, ki hova tartozik, nem mindenki református. Az orvosainktól is elvárás lesz, hogy mind a két nyelvet bírják. Mint tudjuk, ez ma messze nem általános.
Lenne mód például a Romániában igencsak hiányos hospice szolgálat fejlesztésére is?
Pontosan azért ekkora területet vettünk, hogy sok minden kiegészítő tevékenység helyet kaphasson, mint például a hospice, de egy idősgondozó központ is a tervek között szerepel.
Minél teljesebb körű szolgáltatást szeretnénk nyújtani. Gondolkodunk egy saját egyházi biztosító kialakításában is, vizsgáljuk ennek a lehetőségeit.
Jelenleg 294 gyülekezetünk van. Ebből 240-250 gyülekezetben jól felszerelt gépesített az iroda, jellemzően fiatal lelkésszel, és általában munkanélküli lelkipásztor feleségekkel. Tehát az infrastruktúra nagyjából adott, néhol kell csak javítani.
Van erre jogi lehetőség ma Romániában?
Igen, az anyagi része jelent csak szűk keresztmetszetet. Folytattunk már ez ügyben is tárgyalásokat, találtunk nyitott partnereket, de egyelőre nem kötöttünk megállapodást. Egyelőre csak gondolkodunk, tájékozódunk, a román államot sem szeretnénk ellenünk fordítani, ez messze nem célunk. Eddig ugye a kórházról sem beszéltünk, amíg Zombor Gábor nem biztosított a támogatásról, ez persze nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne dolgoztunk volna folyamatosan ezen a projekten. Csak olyan dolgokról szeretnénk beszélni, ami megáll a lábán, ami megvalósítható.
Magyarországon sokan felhördültek, hogy miért fektessen a magyar állam hozzávetőleg 15 millió eurót egy romániai kórházba, vagy miért támogassa ennyivel a romániai református egyházat. Mit tudna mondani nekik?
Tényként kezelendő, hogy rengetegen járnak át romániai magyarok (és románok) Magyarországra gyógyíttatni magukat a legkisebb bajoktól kezdve a legnagyobbakig, ami az ottani rendszer kapacitásainak is többletterhelést jelent. Ha van egy kórház, ami az ottanival azonos szintű ellátást biztosít, a rendszer terhelése csökken, jó esetben csak azok a betegek kerülnek át, akiket Romániában tényleg nem tudnak meggyógyítani. Korábban a Segítő Jobb Alapítvány ennek koordinációjában komoly szerepet vállalt, de a tevékenységüket be kellett szüntessék. Azt gondolom, a Nagyváradi Református Kórház rengeteg feszültséget, súrlódást megelőzhetne a jövőben. Emellett ez a kórház nemzetstratégiai érdek is. Ha azt mondjuk, hogy mi meg akarunk maradni a szülőföldünkön, ha az anyaország azt akarja, hogy mi itt megmaradjunk, akkor ilyen és ehhez hasonló fejlesztésekre szükség van.
A betegség egy speciális helyzet, még szilárd román tudással sem biztos, hogy az ember el tudja mondani az orvosnak, hogy mi baja van, és ezek az emberek nem tudnak hová fordulni. Példának tudom hozni a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot, ahová a 400 gyermek mellé olyan ápolót helyeztek ki, aki még csak köszönni sem tud magyarul. Amikor odamegy hozzá a másodikos gyermek felhorzsolt térddel, nem tud vele kommunikálni. Ezek tények. Ha komolyan gondoljuk a szülőföldön maradást, a nemzetstratégiai célkitűzéseket, akkor az ilyen általános közérzet romláshoz vezető, elvándorlást előmozdító helyzeteket fel kell oldani. Ehhez több téren is tevékenykedni kell. Az oktatásban már sikerült intézményrendszert építeni a bölcsödétől az egyetemig, így kell eljárni az egészségügyben is.
Rengeteg komplex helyzetre kell megoldást kínálni. Például sok magyar gyermek is itt marad a beteg nagyszülővel, míg a szülők külföldön dolgoznak, azokról nem beszélve, akik családjukat elhagyva haza sem jönnek. Nagyon sok gondot leveszünk ezeknek a szülői helyzetbe kerülő, gyakran beteg emberek válláról, ha legalább az egészségügyi problémáik kezelésében kézenfekvő megoldásokat kínálunk nekik.
A kettős állampolgárság gyönyörű ajándék, de tartalommal egyelőre nem igazán tudtuk megtölteni. Személyesen nekem csodás élmény volt az eskütétel, de aztán azon kívül, hogy kiváltottam a magyar útlevelet, amivel bizonyos országokba könnyebb utaznom, semmi nem történt, még a családomban is vannak olyanok, akik ezt sem élvezhetik, lehetőségek híján. Mi a hozzánk áramló forrásokat fejlesztésre szeretnénk használni, amikből még az is kisülhet, hogy valamilyen formában vissza is tudunk adni valamit abból, amit kaptunk.
Azt is érdemes talán megemlíteni, hogy mindehhez, bár a magyar kormány támogatása elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztéséhez, számítunk az európai, illetve tengerentúli kapcsolatrendszerünkre, barátainkra is. Ha megvan az épület, a felszerelésben már sokat tudnak segíteni.
Készült-e arról statisztika, hogy mennyien járnak át Magyarországra akárcsak a Partiumból orvoshoz?
Mi nagyon szerettünk volna ilyet elkészíteni, de sok intézmény nem hajlandó adatot közölni. Három évvel ezelőtti adataink vannak, annyit tudunk, hogy a régióból kisebb városok kisebb kórházaiba legalább 5 ezer ember ment át éves szinten, hangsúlyozom, a nagy kórházközpontokat leszámítva. Ezeknek a betegeknek egy jelentős részét itt Romániában is lehetett volna kezelni.
Eddig ugye vettek 3,5 hektárnyi területet Nagyvárad mellett az egyház pénzén, illetve készültek tervek egy kétszáz férőhelyes kórházépületre. Mi a menetrend a továbbiakban?
Lenne egy klinikai-diagnosztikai részleg, illetve egy másik épület a kórtermeknek. Ha a magyar kormány tényleg mögénk áll, akkor egy ütemben meg lehet valósítani. A tervezőnk egyébként Töreky Balázs, aki Magyarországon komoly tapasztalatokat szerzett már kórházépítés és felújítás terén, konzultáltunk itteni építészekkel is, de nekik nem volt ilyen referenciájuk, mint neki. Ha kormányhatározat születik a támogatásról, akkor lehet konkrét menetrendet hirdetni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Pasztellképek „a fametszés koronázatlan királyától”
Gy. Szabó Béla-kiállítás nyílt a főkonzulátuson
Bár többnyire grafikusként, illetve az „erdélyi fametszés koronázatlan királyaként” ismert tájainkon és a világban, Gy. Szabó Béla pasztellezéssel is foglalkozott, még ha életében csupán egy ilyen jellegű kiállítása is volt. Első pasztellje 1925-ben, húszéves korában készült, Édesanyám címmel, ezt követően aztán szülővárosa, Gyulafehérvár, a környék tájai, majd pedig külföldi utazásai szolgáltak ihletforrásul.
Ezek a munkák láthatók egy csokorban a kolozsvári főkonzulátus rendezvénytermében, a kiállításmegnyitóra kedden délután került sor, ahol Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: Gy. Szabó Béla személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki több művészeti ágban is bizonyított. – Akár azt is mondhatjuk, hogy az itt látható művek „hazatértek”, tekintettel arra, hogy ebben a teremben működött mintegy tíz éven át a Gy. Szabó Béla Galéria – jegyezte meg Mile Lajos.
A megnyitón Ferenczy Miklós, a hagyaték gondozója köszönetet mondott a főkonzulátusnak a lehetőségért, hogy a 110 évvel ezelőtt született és 30 éve elhunyt művészre a hajdani, nevét viselő galéria helyszínén szervezhettek tárlatot. Ferenczy ezt követően Gy. Szabó Béláról és munkásságáról tartott előadást, majd felkérte Németh Júlia műkritikust, hogy nyissa meg a kiállítást.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Készülődés az afterpartira
Mindenki néz, mint a moziban: Victor Ponta is a DNA célkeresztjében. Az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása mellett természetesen mindenki – kívül- és belül álló egyaránt – meg van győződve, hogy a miniszterelnök is bőven ott menetel a sorban, nem ez a megütközés elsődleges oka. Inkább annak dermesztő felismerése, hogy mennyire fogalmunk sincs, miféle erők mozgatják a romániai korrupcióellenes harcot.
A hatalmi ágak különválasztásának fontosságáról persze senki sem nyitna vitát, de a demokrácia működésének megértésére szolgáló agylebenyünk 25 év tanulás után is meglehetősen csökevényes állapotban van. A szürkegalléros bűnözők bekasztlizása még beleillik a nagy megtisztulási folyamatba, de ha egy volt vagy jelenlegi miniszter- vagy államelnök lába alatt kezd égni a talaj, már megint alig értünk valamit. S ha nem értjük, gyártunk hozzá valamilyen magyarázatot, ebben alig különbözünk barlanglakó őseinktől.
Jöjjenek hát a konspirációs elméletek. Például az, amely a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – balkáni destabilizációs tevékenységével függ össze. Albániának több mint egy éve nincs kormánya, Bulgáriában is csak „ügyvezetnek”, Macedónia robbanásveszélyes állapotban van, Bosznia-Hercegovina közel áll az „oszlásnak” induláshoz. Ukrajnáról nem is beszélve. Illetve dehogynem! Hiszen éppen az ukrajnai helyzethez való földrajzi közelsége predesztinálja arra Romániát, hogy a térség középhatalmává váljon – ha a nagyhatalmak is úgy akarják. És úgy tűnik, úgy akarják, a rendet azonban többnyire az őskáosz előzi meg, azaz egy kis destabilizálás, mielőtt diadalt ülnének a demokratikus értékek, és beindulnának azok intézményei.
Ehhez pedig keresni sem lehetne piacképesebb eszközt, mint a korrupcióellenes harc, amellyel tíz romániai polgárból legalább tizenkettő azonnal azonosul. A nyomozóhatóság pedig dübörög, csörögnek a láncok, sorban vonulnak a bűnözők, akik közül mindegyiknek van egy kevés vaj a fején – egy Romániához hasonlóan hagyományosan a korrupcióra épülő országban ez szinte borítékolható. Mert a jelzéseken túli tényleges háttértámogatás nélkül aligha működhetne a bűnüldözés egyirányú forgalma. A kereszteződésben pedig ott áll egy német identitásából fakadóan minden gyanún felül álló úr, akinek a szájából hitelesen hangzanak a korrupcióellenes aposztolikák.
Victor Pontának és csapatának persze mennie kell, ehhez az egységfronthoz ma már csak az nem csatlakozik, akinek rejtegetnivalója akad. Érdemes azonban készülődni az afterpartira is: kik jönnek az egyelőre obskúrus háttérből?
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mostohagyermekként bánik a román nemzetpolitika a vlachokkal. De miért?
Románia mindig is többet foglalkozott a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival.
A vlachok azok a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik latin eredetű nyelvet beszélnek. A román néppel való rokonságuk nyilvánvaló, ennek ellenére a román politika vonakodva ismeri el őket saját kisebbségnek, így érdemtelenül keveset foglalkozik velük – derült ki a IV. Erdélyi Politikatudományi Konferencia A vlachok és a román nemzetpolitika című panelelőadásából. A Sapientia EMTE oktatója, Bodó Barna által tartott előadás a vlachok kutatásának, jogállásának, a Romániával való kapcsolatuknak és a román nemzetpolitikának a vonatkozásait járta körül.
A vlachok kifejezés ugyan jelen van a román közéletben, ennek ellenére a róluk szóló hivatalos diskurzusról nem lehet beszélni – indított Bodó. A román meghatározások az exonim és endonim definíciók közötti különbséget hangsúlyozzák, és azt hogy a vlachok egy idegenektől származó megnevezést jelent, ez valamilyen módon megmagyarázhatja, hogy miért is nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A modern román állam megalakulása előtti időszakban a románokat más nyelvekben úgy szerepeltek, mint wallachians, Walache, volohi, valaques, míg a modern román állam létrejötte után a Dunától délre élő románsághoz közel álló népek a vlachok, az arománok a cincárok voltak. Innen ered a magyar oláh kifejezés is, ami kezdetben nem volt dehonesztáló.
A szerbek semmibe veszik a vlachokat
A megnevezések körüli szakmai diskurzus még nem jutott el abba a fázisba, hogy a különböző nézeteket vallók meg tudjanak egyezni bizonyos alapvető kérdésekben, ezért több megnevezés - arománok, vlachok, cincárok – van használatban. A vlach történelem kapcsán elhangzott, hogy az valójában nem írható meg, mivel a folyamatokat annyira nagymértékű térbeli és időbeli diszkontinuitás jellemzi, hogy nem lehet egységes történelmet írni, csak külön-külön történeti elemek idézhetők.
Azokban az országokban, ahol az államigazgatás foglalkozott a vlachokkal, ott betagolták a saját közigazgatási rendszerükbe. Például az oszmán-törökök befogadták a vlachokat, meghagyták saját társadalmi-gazdasági, patriarchális és autonóm szervezetüket (knežine), és a népességet a hegyekből az elpusztult síkságokra telepítették át. A Timok-völgyi vlachok a török időkben katonai szolgálatot teljesítettek, cserében különböző privilégiumokat élveztek. Szerbiában ezzel szemben nem nagyon foglalkoztak velük, a szerb államvezetés számára a vlach kérdés nem létezik.
Nem véletlen a csángó helyzettel való hasonlóság
Bodó szerint ennek kapcsán felül kell bírálni a szerb-román nagy történelmi barátság narratíváját, hisz az első világháború végéig, a Bánságra vonatkozó területmegosztási-kísérletig a szerb és a román hatalom között kőkemény harcok dúltak, így nem beszélhetünk történelmi barátságról. A vlachok Moschopolis 1788-as pusztulása után vándoroltak Szerbiába, főleg Belgrádba. Számuk ekkor háromezerre volt tehető. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban, akkori nevük pedig cincár volt, ami a mai szerb köztudatban „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelentett. A vlach kifejezés pedig a Timok melléki románok neve. Érdekességként hangzott el, hogy cincár származású volt pl. két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. A belgrádi Cincár-Szerb Egyesület pár száz tagot számlál, akik nagyrészt Macedóniából költöztek oda az utóbbi évtizedekben, az egyesület pedig egy kis lapot is kiad.
Az első szerb bevándorlók 1690 körül érkeznek a Timok-völgyébe, majd a szerb állam 1817-es újjáalakulása és az orosz-török háború után a Timok-völgye és egyéb területek is szerb uralom alá kerülnek. A Milos Obrenovici vezette szerb állam ekkor agresszív asszimilációs politikába kezdett, és a népességcserétől kezdve az iskolák bezárásán át a tanítási nyelv és a templomozási nyelv megváltoztatásáig minden eszközt bevettek. Ez a folyamat évtizedeken át tartott, míg kialakult és állandósult a mai helyzet. 1919-ben egy kisebb terület átkerült Bulgáriához, 1945-ben pedig az általános álláspont az volt, hogy a vlachok nem románok.
Bodó szerint a szerbek a saját szempontjaik szerint kezelik a vlach kérdést, holott a Timok-völgyében a vlachok tekinthetők őslakosoknak, a szerbek később érkeztek, és a terület nem is tartozott mindig Szerbiához, azonban a politika folyamatosan játszott velük. Hozzátette: egyáltalán nem meglepő, ha egy magyarnak a Timok-völgyi vlachok kapcsán a moldvai csángók jutnak eszébe.
Mennyi az annyi?
A nagyon szűk vlach elit elmondása szerint Szerbiában mintegy 150 településen élnek vlachok, akik magukat rumunoknak hívják. A 2011-es népszámlálás szerint 35.330-an vannak, saját bevallásuk szerint 89 ezer főt számlálnak. A nyelvészek ugyanakkor azt állítják, hogy 200 és 400 ezer közé tehető a különböző szinten románul beszélők száma. A legtöbben Kucevo községben élnek, ahol a lakosság 28,3 százalékát teszik ki, Boljevacban 26,7 százalék, míg Negotinban 7,5 százalék. A Timok-völgy lakossága 2011-ben hivatalosan 712 ezer volt, közülük mintegy 35 ezer (6%) vallotta magát vlachnak. Több olyan település is van, ahol a lélekszám szerint lehetne román iskola, de sehol nincs. A vlachok igazi lélekszáma kérdésében eltérő álláspontok vannak. Eugen Simion, a Román Akadémia korábbi elnöke 2007-ben azt mondta, hogy egyesek szerint a timoki románság lélekszáma 500 ezer, mások szerint 300 ezer, annyi bizonyos, hogy jelentős hagyományos román kultúrájú közösséggel kell számolni. Iosif Bena néprajzkutató egy 1995-ös tanulmányában a Timok-völgy románul beszélő népességét 200 és 300 ezer közöttire teszi, míg a vlach vezetők szerint kb. 90-100 ezren lehetnek.
Politikai szempontból a vlach kérdés 2012-ben vált élessé, amikor a vlachok helyzete miatt veszélybe került Szerbia EU-s tagjelöltsége. A szerb lapok arról írtak, hogy Románia megakadályozza, hogy Szerbia EU-tagjelölti státust kapjon, ha Belgrád nem hoz konkrét intézkedéseket a vlach kisebbség helyzetének javítására. Cristian Diaconescu akkori román külügyminiszter úgy pontosított, hogy Románia ugyan nem gördít akadályt Szerbia elé, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A szerb álláspont ugyanakkor az, hogy a vlachok nem románok így asszimilációról sem lehet beszélni, míg Bukarest szerint a vlachok románok. A 2009-es nemzeti tanácsok megalakulásáról szóló törvény értelmében 2010-ben létrejött a vlach nemzeti tanács, addig semmilyen képviseleti struktúra nem létezett.
Különbség van a vlachok és a szerbiai románok között
Bodó Barna több látogatást is tett a Timok-völgyében, ahol teljesen jól boldogult a román nyelvvel. Elmondása szerint a szűk vlach elitet a félelem uralja, nincsenek intézményeik, és úgy gondolják, hogy ebben a vonatkozásban Románia nem áll mellettük. Belgrád évekig nem engedte létrehozni a verseci székhelyű román ortodox püspökséget, és azt sem engedélyezte, hogy a temesvári ortodox metropolita, akinek a fennhatósága alá tartoznak a vajdasági-szerbiai románok, püspököt nevezzen ki. Később sikerült elfogadtatni, hogy a vlachok a verseci román püspökséghez tartozzanak, így kiválhattak a szerb ortodox egyházból, miközben Temesváron végig működik a szerb ortodox vikariátus, azaz a másik oldalon létezett a megfelelő intézmény. Majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a szerb egyház keretéből a román ortodoxok kiválhassanak.
A Timok völgyében élő vlachok anyanyelveként 2007 óta ismeri el a románt a szerb állam, viszont itt egy újabb politikai bonyodalom jelentkezik. A vlachok kisebbségként való elismerésével két román nyelvű kisebbség jelenik meg: a románok, akik a történelmi Bánság, mai Vajdaság területén élnek, és a Timok völgyi vlachok. Számarányukat tekintve az utóbbiak vannak többségben, akár kétszer annyian is lehetnek. Míg a vajdasági románoknak vannak anyanyelvű iskoláik és saját templomaik, addig a vlachok nem tanulhattak és még ma sem tanulhatnak anyanyelven, a románt fakultatív tantárgyként sajátíthatják el.
A szerbiai románok és vlachok közötti további jelentős különbség a szerbekhez fűződő viszonyban: a vlachok közül sokan szerb érdekeket képviselnek. A vlach nemzeti tanács elnöke 2014-ben a Magyar Szó riporterének azt mondta, hogy nem éri jogtiprás a vlach nemzeti közösséget Szerbiában, és szerinte Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó. A vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, teljesen jól érzik magukat nyelv, kultúra és templom nélkül.
Kormányhatározatokban megítélt támogatások Moldovának:
- 20 millió euró iskolai infrastruktúrafejlesztésre (2013. december) - 100 iskolai mikrobusz + 3 autóbusz (2014. szeptember) - 35 db Dacia Duster gépkocsi (2014. szeptember) - 5500 ösztöndíj moldovai diákoknak a 2014/2015-ös tanévre (nincs igény az egészre) - oktatási műszaki segítségnyújtás: 100 millió euró, 4 éves futamidő (2010-2014) - 17 millió euró a Iași-Ungheni gázvezetékre, ebből 5,3 millió Moldovának - Moldovai turizmus népszerűsítésére 300 000 euró - egymillió euró egy gyermekkórháznak (2014. augusztus) Ez utóbbi kapcsán Victor Ponta májusban „mellényzsebből” adott újabb egymillió eurót, a pénzt mindenféle kormányhatározat nélkül ígérte meg nekik
Ami érdekes, hogy a legitim román kisebbség Vajdaság területén él, vagyis a Monarchia egykori területén. Ezen a területen a szerbek elismerik azokat a kisebbségi jogokat, amelyek Európában elvárt kisebbségi helyzetkezelést jelentenek, viszont az egykori Monarchia területét elhagyva ezt a szabályt már nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek. 2014-ben volt az legutolsó választás, akkor a vlach nemzeti tanácsban négyen képviselték a proromán opciót, és közülük hárman az első gyűlésen átültek a proszerb csapatba – magyarázta Bodó.
Az ígéret szép szó
A román közvélemény számára a vlachok Szerbia EU-s jelöltségéig nem léteztek.Traian Băsescu 2011-ben jár a Timok-völgyében és támogatást ígért a vlachoknak. Rajta kívül Titus Corlățean volt külügyminiszter és Victor Ponta miniszterelnök is látogatást tett a régióban. A kormányfő látogatása kapcsán Dușan Pârvulovici, az Emberjogi Bizottság (Negotin) vezetője elmondta: azt kérték a miniszterelnöktől, hogy a bukaresti kormány támogassa a román nyelv iskolákban történő bevezetését és a templomépítést. Ponta utólag a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy a térségben száz év múlva is beszélni fognak románul, ám azóta semmit sem hallani, hogy történt-e előrelépés az ígéretek megvalósítása terén.
Dușan Pârvulovici arról is beszélt, hogy Traian Băsescu megígérte, pénzügyileg támogatni fogják román nyelvű óvodák és hétvégi iskolák kialakítását, ám egy év elteltével a pénzből még semmit nem kaptak, mert az illetékes minisztériumok útvesztőiben sehogyan sem boldogultak. Bukaresti útjaik sokba kerültek, eredményt pedig nem tudtak elérni.
A homogén nemzetállam mindenekfelett
Bodó hangsúlyozta, hogy mindezek hátterében az állhat, hogy a 20. századi román nemzetpolitikát a homogén nemzetállam megteremtésének az igyekezete jellemzi, és saját belső politikája mindig többet nyomott latban, mint az össznemzetben való gondolkodás. Többet foglalkozott Románia a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival. Így az első világháborút lezáró béketárgyalások során Románia egy szót sem ejtett a Timok-völgyéről, miközben a Bánság elosztását Szerbia és Románia vérre menően kezelte. A román nemzetpolitika területelvű, nem közösségben gondolkodik. Míg Moldáviával folyamatosan foglalkozik, addig a vlachokkal, akik egy 200 ezres közösség, azokkal nem.
Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 35 millió eurót különítettek el a költségvetésből a határon túli románok támogatására, és az összegnek több mint fele Moldáviába ment. Bodó szerint Moldávia gazdasági bekebelezése, míg ezzel párhuzamosan az orosz kapcsolatok befagyasztása folyik, miközben a vlachok egy óvodára sem kaptak pénzt. A szakember hiányolja az ezzel kapcsolatos stratégia, az átláthatóság hiányát, amivel ellenőrizni lehetne, hogy hová folynak el a pénzek. Összehasonlításképpen addig, amíg a magyar állam egy átlátható rendszer keretében mintegy évi 20 milliárd forintot szán a határon túli magyar közösségek számára, addig Románia közel 90 milliárd forintot juttat a határon túli román közösségeknek, jelesül Moldovának.
Zárásként elhangzott, hogy Peter Burkhard, az EBESZ szerbiai missziójának a vezetője pozitívan ítélte meg a 2014-es nemzeti tanácsi választásokat és figyelmeztetett, hogy minden nemzeti kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. A vlach kérdéssel külön nem foglalkozott.
S. I.
Transindex.ro

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Egy mérsékelt kuruc vallomásai (Toró T. Tibor-könyvbemutató)
Rendhagyó könyvbemutató helyszíne volt szerda este a sepsiszentgyörgyi Míves Ház. Toró T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című kötete közel kétórás, az elmúlt negyedszázadot boncolgató aktuálpolitikai elemzéssel párosulva tárult az érdeklődők elé Farcádi Botond, Farkas Réka és természetesen a szerző kérdezz-felelek beszélgetése nyomán. Az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük.
Sánta Imre bikfalvi református lelkész köszöntője indította az estét, Farcádi Botond vitaindítóként is értelmezhető rövid elemzése pedig kitért az önmagukat „kurucként” azonosító egykori reformtömörüléses politikusok állandó harcára, a 25 évvel ezelőtt megfogalmazott igények máig tartó aktualitására, megoldatlanságára, a következetes, értékalapú politizálás dacára a kuruc szekértábort ért kudarcok sorozatára.
Ugyanazt mondjuk huszonöt éve
Farkas Réka: Melyik volt az a momentum, amikor érzékeltétek, hogy az RMDSZ politizálása félrecsúszott, eltért attól a csapástól, amelyet 1989 decemberében, illetve 1990 januárjában elképzeltek? Toró T. Tibor: Farcádi Botond megállapításából kiindulva, úgy gondolom, e kurucos szabadságharcnak akkor lenne vége, ha valamilyen módon mi, erdélyi magyarok szabadon tudnánk dönteni saját dolgainkról. Magyarország Mátyás királyig európai nagyhatalom volt, más nemzeteknek kellett rá figyelniük. Később mindig valamelyik nagyhatalom árnyékában kellett a magyar jogokat érvényesíteni. Erdélyben száz éve a román főhatalom az, amellyel szemben az érdekérvényesítés, a helyes út keresése zajlik. Ezek a törekvések a román nemzetállami körülmények között igen nehezen vihetőek sikerre. Farkas Réka kérdésére válaszolva: mi a kezdetektől kurucok voltunk – én magam mérsékeltként határoznám meg –, és a csapat, melynek tagja voltam, most is ugyanazt mondja, mint 25 éve. Az, hogy következetességünket más is észreveszi, csak visszaigazolása tetteinknek. Az elcsúszást én az RMDSZ 1993-as nagyváradi kongresszusán éreztem először. Akkor már körvonalazódtak a szekértáborok, amelyek között hosszas egyeztetés zajlott. Mi elképzeltünk egy önrendelkezési programot háromszintű autonómiával, emellett egy konstrukciót, amely szerint az RMDSZ az önkormányzati modellt követi. Sokan gondoltuk úgy, hogy az RMDSZ nem szervezet, nem párt, hanem a politikumtól a civil társadalmon keresztül az egyházakig mindent összefogó valami. Mi, akiket később radikálisnak, kurucnak, illetve más hasonlóknak bélyegeztek ezért, soha nem beszéltünk tagságról, hanem közösségről, ezt akartuk összetartani. Már ekkor kialakult az úgynevezett „labanc” tábor, bár egyértelműen csak 1995-ben kezdett megfogalmazódni irányvonaluk, amikor egy szűk csoport eldöntötte, hogy a követendő politika lényege a kormányzati részvétel, azaz be kell épülni a főhatalomba. Mi már akkor éreztük, hogy akik ellenezték az autonómiaprogramot és az önkormányzati modellt, pártban gondolkodtak. Ők azok, akik a következő 15–20 évben meghatározták az RMDSZ irányát, és annak a rendszernek az élére kerültek, amelyet mi találtunk ki, de hiányzott a konstrukcióból egy olyan összetevő, amely a szabályokat betartatta volna. Emiatt a kihágások később el is fajultak, és „szét is verték” az intézményrendszert. A nagy megvilágosodás számomra több mint tíz év után jött, amikor utolsóként adtam fel a közös képviseletet a Reform Tömörülés tagjai közül.
Farkas Réka: A kilencvenes években elég erős volt ez a kuruc tábor, 1993-ban választották meg Markó Bélát elnöknek, akit akkor még elfogadott mindkét oldal. Melyik volt az a pillanat, amikor erősebb lett a Bukarest központú politizálásban hívők tábora?
Toró T. Tibor: Fokozatosan csúszott ki a kezünkből a gyeplő. Elsőként, amikor 1994-ben arról szavaztunk, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében ki legyen a magyarság képviselője: Borbély Imre vagy Frunda György. A versenyt hajszálnyi előnnyel nyerte meg Frunda. Ez sarkalatos pont volt, félresiklott az egyik fontos eszköz, a külpolitika. Ezt követte a kormányzati szerepvállalás, amely néhány év múlva már mint követendő stratégia jelent meg, és ezt már nem voltunk képesek megakadályozni. Hozzátartozik, hogy akkor ennek a veszélyeit még nem éreztük át. Ráadásként az RMDSZ politikájának alakítása ekkor már fokozatosan átcsúszott a végrehajtó struktúrák kezébe. A kuruc oldal erejének kicsúcsosodása talán 1999-ben volt, Kincses Előd elnökjelöltségére gondolok, amikor a csíkszeredai kongresszuson negyven százalék feletti eredményt sikerült elérnünk, de ezt követően már csak a hanyatlás következett. Törést jelentett, hogy az addig legalább látszólag konszenzusorientált döntéshozatal végleg eltorzult, és azzal találtuk szemben magunkat, hogy gyakorlatilag kész tények elé állítanak. Addig a Reform Tömörülésnek sikerült napirenden tartani az autonómia kérdését, a csíkszeredai kongresszust követően az egész folyamat elindult a lejtőn. Most megállapítható, hogy talán akkor bölcsebbeknek, felkészültebbeknek kellett volna lennünk, akkor kellett volna szétszakítani az egészet, és talán ma ott tartanánk, hogy összefogásról beszélhetnénk, és nem hidegháborúról.
Elúszott történelmi lehetőség
Farkas Réka: A könyvben nagyon sokszor megjelenik, és szintén az 1996-tól kezdődő időszakra datálható, hogy az RMDSZ felépítése is átalakul, az általatok elképzelt önkormányzati modell helyett a pártosodás irányába kanyarodik. Ezt a folyamatot mennyire érzékeltétek menet közben?
Toró T. Tibor: A folyamat elsősorban szabályzatok módosításában öltött testet, a közösség pedig csak annyit láthatott, hogy valamilyen előírások felett vitatkozunk. Mi nagyon is éreztük, mire megy ki a játék. A 2003-as, Szatmárnémetiben tartott kongresszus volt a zárómomentum, az események után meg is alapítottuk a Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot. Akkor sem abban gondolkodtam, hogy a pártosodó RMDSZ-szel szemben egy másik pártot kellene létrehozni, hanem egy másik ernyőszervezetet, ez lett volna az EMNT. Egyfajta parlamentet szerettünk volna. Most már tudjuk, utópia, naiv gondolat volt, hiszen párt ellen csak párttal lehet harcolni.
Farkas Réka: Sokan vitatják a 2003-as döntést, a Reform Tömörülés kiválását, felvetik, hogy jobb lett volna megpróbálni belülről változást elérni.
Toró T. Tibor: A Reform Tömörülésnek ott volt vége, és felemelt fejjel tettünk pontot a tízéves történetre. Ha maradunk, karikatúrává válunk. Nem maradt levegő, mozgástér számunkra, nagyon erősek voltak a szervezeten belüli centrifugális erők. Ezért úgy gondolom, az volt a legracionálisabb, legjobb döntésünk, hogy a Reform Tömörülést felszámoltuk. Később azonban már nem volt jó döntés, hogy az így teremtődött potenciált, csapatot – edzett harcosokról beszélünk – nem tudtuk kihasználni, egyben tartani. Én még lehúztam négy évet a Reform Tömörülés halála után az RMDSZ-ben, és ez egyáltalán nem volt sikertörténet. Most azt állítom, hogy a Reform Tömörülés felszámolásával az egész szekértábort ki kellett volna vinni az RMDSZ-ből. Nem került viszont olyan ember, aki ezt megtette volna.
Farcádi Botond: Élénken él az emlékezetemben 2007, Tőkés László, Orbán Viktor Sepsiszentgyörgyön. Újra lendületet kapott a kuruc politizálás ekkor, mindenki felsorakozott egy cél mögé, a kampány sikeres volt, és egy nagy győzelmet hozott. Miként vélekedsz erről?
Toró T. Tibor: Azt gondolom, 2007-ben a bizalmat, politikai tőkét tulajdonképpen Tőkés László kapta, annak ellenére, hogy mögötte egy nagyjából azonos elveket valló csapat állt. Ezt a csapatot kellett volna egyben tartani. Hogy ez nem valósult meg, elsősorban az MPP-t létrehozó Szász Jenő történelmi bűne. Mi az MPP-ben képzeltük el azt a széles platformot, amelybe belefért volna az a hatos koalíció, amely Tőkés Lászlót az Európai Parlamentbe segítette. Egy évre rá létre is jött a párt, ráadásul jelentős választási győzelmet aratott 2008-ban. Erre lehetett volna építeni. A szép eredmény után viszont szétesett, és noha a felelősség az összes résztvevőt terheli, leginkább azokat, akik az MPP vezérkarában voltak, elsősorban az elnököt. Ekkor úszott el a történelmi lehetőség. A vita arról szólt 2008-ban, hogy ez most akkor a tagok pártja, avagy a kurucoké? Számomra egyértelmű volt, hogy nem azé a pár ezer emberé volt a párt, akik létrehozták, hanem az egész táboré, amely mögéje állt. Itt nyilvánvalóan Tőkés László volt az a személyiség, aki leginkább integrálni tudta ezeket az értékeket és az embereket. A történet ott bukott el, hogy Szász Jenő nem rendelkezett ugyanezekkel a tulajdonságokkal, mégis ő lépett fel vezérként. El kell itt mondanom, hogy a sorozatos hibák ellenére most is úgy véljük, van egy küldetésünk, és tovább kell mennünk. Az RMDSZ-en belül sem akkor, sem most reformot végrehajtani nem lehet. Lásd az újratervezés projektjüket.
Sánta Imre: Valóban 2007-ben a hat szervezet összefogása révén Tőkés László bejutott egy csonka mandátumra az Európai Parlamentbe, viszont 2009-ben már az RMDSZ-listán indulva érte el ugyanezt. Mennyiben járult ez hozzá a törésvonalak elmélyüléséhez?
Toró T. Tibor: Természetesen hozzájárult. Akkor a legjobb döntésnek tűnt, amelyet Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és igen, Orbán Viktorral, a nemzet miniszterelnökével közösen hoztunk meg. Azóta több rendben elismertem, hogy a felelősség engem is terhel ebben a kérdésben. A súlyát akkor éreztem át, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt elnökeként kellett szembesülnöm következményeivel. Kijelenthetem, hogy amennyiben újból meg kellene tennem, más utat választanék, most úgy látom, túl nagy volt az áldozat. Az EP-képviselet, a szócsői minőség nem ért meg annyit, előfordulhat, hogy a belpolitikában való megerősödés több haszonnal járt volna.
Túl sok a három párt
Farcádi Botond: A jelenlegi állapot kísértetiesen hasonlít a 2009-eshez, folytatódik az amúgy is megosztott kuruc tábor további szétszabdalása. Jövőben az MPP várhatóan az RMDSZ-szel szövetkezik, az EMNP az MPP 2009-es helyzetében találja magát?
Toró T. Tibor: Vannak hasonlóságok a két helyzet között, de azért eltérnek egymástól. Szerintem letisztul, nyilvánvalóvá válik, hogy csak kuruc a kuruccal, labanc a labanccal képlet lehetséges. Úgy vélem, az MPP derékhada, akik valójában kurucok, belátják ezt. Nem mondhatom, hogy az MPP mint párt látja be, mert jelenleg néhány ember uralja, akik megtalálták a menekülési útvonalat. Hogy hányan követik majd őket, az kiderül. Döntésükben meghatározó lehet a 2009-es tanulság, az akkori áldozat nem hozta meg a kívánt eredményt. Úgy gondolom, a Székely Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk alakulása jó példa a letisztulásra. Itt ki kell ugyanakkor mondani, hogy az erdélyi magyar közösség nem bír meg három politikai szereplőt, tisztázni kell, ki kuruc, ki labanc. Mindkettő legitim, szavazatokat kapott. A közösség pedig választ.
Farkas Réka: Látsz reális esélyt az elkövetkező egy évben a kuruc oldal egy táborba verődésére? Jelenleg ugyanis van két kis párt, amelyek a túlélésért vergődnek, az ellentétek éleződnek, semmi jele a rendeződésnek.
Toró T. Tibor: Látok reményt, hogy a letisztulás felé haladjunk. Erről szól az eljövendő év az EMNP számára. Új paradigmát, új hívószavakat kell találni. A nagy hívószavak – némileg elvontak, ez tény – megvannak, ezekből kell levezetni pár konkrétabb üzenetet. Hogy ez sikerült-e, arra egy év múlva tudok válaszolni. A csillagállás nem túl kedvező.
Lejegyezte: Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi tehetségnap másodszorra
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium által a házigazda bentlakásának dísztermében megtartott rendezvényen több mint harminc fiatal mutathatta meg kimagasló képességeit Erdély minden szegletéből.
Az erdélyi tehetségápolást egyre több tényező nehezíti, hiszen a tehetséges fiatalokon kívül mind a tanároknak, mind a közösségnek, a döntéshozóknak is áldozatot kellene hozniuk azért, hogy személyre szabott támogatást biztosítsanak nekik – foglalták össze szombaton Székelyudvarhelyen, az Erdélyben immár másodszor megtartott tehetségnapon.
Dalokat, táncokat, meséket, verseket és érdekes tudományos előadásokat láthattak a részvevők a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyírő József-dísztermében: ebben az évben itt gyűltek össze a fiatal tehetségek Erdély minden tájáról, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) meghívására. A rendezvényen Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója, Hargita megye tanfelügyelősége képviseletében Dáné Szilárd magyar szakos tanfelügyelő, illetve András Szilárd, az ETT elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
Beszédeikben rávilágítottak arra, hogy a közoktatás jelenlegi irányelvei (például a vizsgacentrikusság) nem tesznek jót az iskolai tehetséggondozásnak, hiszen a tehetség kibontakoztatásához szükséges fejlesztés egy adott szint fölött csakis személyre szabottan működhet. A ráfigyelés helyett azonban inkább megfigyelik a diákokat, tanárokat, s elhatalmasodik a bizalmatlanság az oktatási rendszerben, miközben az állam egyre költséghatékonyabb megoldásokra törekszik – fejtette ki Varga László.
Mint elhangzott, a tehetség kibontakozását más, emberi tényezők is nehezíthetik – a tanárok motiválatlansága a felkészítéssel járó pluszmunka iránt, a rengeteg előírás, ami körülményessé teszi az iskolán kívüli tevékenységek megszervezését, a tehetséges gyerekek eltérő viszonyulása saját képességeikhez stb. Ezt ellensúlyozandó jött létre 2010-ben az ETT, amelynek célja nem csak támogatni, de tehetséggondozási hálóban is összehozni a kiemelkedő képességű diákokat – mondák el, hozzátéve, elvük, hogy mindenki tehetséges valamiben. A rendezvény fővédnöke, Barabási Albert László hálózatkutató nem lehetett jelen, de a szervezők tolmácsolták üzenetét a fiataloknak.
Székelyudvarhelyen kívül Csíkszeredából, Kovásznáról és a nagyobb erdélyi városokból, még Temesvárról is érkeztek ambiciózus fiatalok, hogy a legkülönfélébb témákban és műfajokban bemutatkozzanak. Mosolyt csalt az arcokra a kovásznai Molnár Gergely, aki Orbán János Dénes Misimackó című humoros írásából adott elő egy részletet, eredeti székely akcentussal, nagyon kifejezően. Székelyudvarhely diákjai több témakörben is színpadra álltak: a jelenlévők többet megtudhattak a környéken fellelhető, mindmáig hasznosítatlan alternatív fűtőanyagokról és üzemanyagról, a Vargyas-szoros élővilágáról és annak védelméről, láthatták a diákok által készített kreatív játékprogramokat és programozott Lego-robotot. A gálaműsort a gimi Gereben Néptáncegyüttese szolgáltatta, de Hermann Gusztáv Mihály történész jóvoltából városnéző körsétán is részt vehettek a vendégek.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro