A politika szolgálatában
Mindennapi életünknek egyik meghatározó tényezője, milyen gazdasági, politikai és társadalmi körülmények között kell, éljünk. Ennek következménye mind az a cselekedetsor, mellyel a polgár jelezheti az elvárásait az ország vezetőinek.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapvető célkitűzései, elvei, értékei nem változtak. Kiállták az idők próbáját. Az élet megkívánja, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai változások következtében új elemek, szempontok is jelenjenek meg.
Az RMDSZ 12. Kongresszusának mottója: ÚJRATERVEZÉS. Amint Kelemen Hunor hangsúlyozta, a Kongresszus megszervezésére olyan időben került sor, amikor a romániai társadalomban, az erdélyi magyar társadalomban egyaránt jelen van a sok feszültség, elégedetlenség, ami felgyűlt a politikusok, a politikai osztály, a politika iránt. Ennek következtében is újra kell gondolni a politizálás módját. „Sok alázatra van szükség”. A politikát szolgálatként kell, tekinteni.
Románia a gazdasági válságból már kilábalt, viszont az országban politikai és bizalmi válság van. Milyen módon lehetne ezeket a kérdéseket megoldani? Vannak eredmények, ezekről egyesek szívesen is beszéltek, megemlítvén a sikereket, a törvénykezésben elért eredményeket is. Ellenben nehézségekbe ütközik a jogok érvényesítése. 25 év után is érződik az, hogy az emberek tudatát, negatív életérzések, ha nem is uralják, de tudat alatt jelen vannak. Az is kiderült, hogy a törvény tisztelete nem jelentheti azt, hogy jogsértések elfogadhatóak. Az igazságszolgáltatás működését igen, de a megbélyegzést elutasítja a Szövetség. Nem lehet elfogadni a túlkapásokat sem- mondta Kelemen Hunor. A Szövetség változtatni akar a kommunikációs stíluson. Ismerni szeretné alaposabban, hogy a lakosság milyen problémákkal küzd.
Az erdélyi magyar közösségnek, melyek a problémái? Azokra közösen megoldást keresni. Az elgondolás az lenne, hogy a közösségi ügyekhez alázattal viszonyuljanak. A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Az RMDSZ 12. Kongresszusán elhangzott köszöntő beszédek közül Adorjáni Dezső evangélikus- lutheránus egyház püspökének a beszédéből idéznék néhány gondolatot. Nosztalgiával emlékszik a Szövetség születésének pillanataira. Tanúja volt a felnőtté válás folyamatának. Születésnapra illik ajándékkal jönni – mondta. Hozott két szövetdarabot. Az egyik háziszőttes, puritán mintázatú. Ha megérintik, érezhető, durva, de tartós, melyet a szálak tartanak össze. A szövet kicsit szürke, de benne van az alkotó álma, kreativitása. Az RMDSZ- ben a közös érdek, célkitűzés szálai kötik össze az embereket. A másik szövet darab színes, a profitorientált, globalista cég terméke, mely szétmegy a húzogatás hatására, kacattá válik. Olyan szövetség létére emlékeztet, melynek ma nagy divatja van. Mondják, hogy „szeretlek”, de meddig. Kiderül, hogy addig, míg az érdek tart.
Az RMDSZ tartós szövetség, melyben benne van a pillanatnyi és a hosszú távú érdek. Azonban, más jellemzői is vannak. Nem csak politikai szövetség, hanem érték közösség is- a nyelv, az iskola, a zászló, a himnusz, a templom alapvető értéket jelentenek. Emlékeiben megmaradtak azok a felemelő pillanatok, amikor, 1992. október 22-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban a képviselők felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. Amíg a Szövetség a Nyilatkozat szelleme szerint cselekszik, addig a hívatásának tesz eleget – mondta Adorjáni Dezső.
A Kongresszuson, jelen voltak a határon túli magyarság képviselői is. Valamennyien pozitíven értékelték a Szövetség munkáját. Ugyanakkor reflektáltak, beszámoltak saját munkájukról is. Betekintés nyerhettünk a magyar közösségek életébe is. A határon túli magyar képviselők köszöntője A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Horváth Ferenc elmondta, hogy Szlovéniában hogyan működik a kisebbségvédelem. Egyedüli magyar közösség, melynek van kulturális autonómiája. Olyan magyar közösség nevében szól, melyet a múltban, mintha elfelejtettek volna. Reméli, hogy Romániában a parlament elfogadja az Autonómia-tervezetet, amely a kulturális autonómiát biztosítja. Nem felejtette el, hogy megemlítse, az aradi Szabadság- szobor a lendvai születésű Zala György szobrászművész alkotása.
Barta József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke Kárpátalját gyönyörűnek véli, amely most rémálom. Évezredes múlttal rendelkezik, most meg kell küzdeniük a megmaradásért. A kárpátaljai magyarság a legnehezebb helyzetben van a katonai mozgósítás, a romló gazdasági, szociális helyzet miatt. Félelem, aggodalom uralja a lakosságot. A fiatalok a jövőkép hiánya miatt határon kívül keresik a boldogulást. Félő, hogy az asszimiláció miatt megfogyatkozik a kárpátaljai magyarság. Ezért szükséges erősödő nemzeti összefogás, és így sikerül túlélni a nehéz helyzetet, megerősíteni a megmaradásukat. A horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke, Juhász Sándor számokkal érzékeltette a horvát- országi magyarság számbeli csökkenését. Ma több mint 14 ezer magyar él a 10 településen. Lényegében a két világháború és a ’90-es évek háborúi eredményezték a számbeli csökkenést. Minden magyar számít – mondta Juhász Sándor.
Megoldásokat keresve, megfogalmazta: a magyarországi politikai elitnek 90 év alatt nem sikerült kialakítani hosszú távú kisebbségi politikát . Előbb vagy utóbb a határon túli politika pártpolitika lett. Jó lenne, ha közösen politizálnának. Visszaállítani a demokráciába vetett bizalmat Sok értékes hozzászólás hangzott el, néhányat kiemelnék. Markó Béla szerint az RMDSZ nem tévesztett utat. „Igen, ma Romániában válságban vannak a politikai intézmények, és csakis a különböző hatalmi ágak együttműködésével, mi több, össztársadalmi szolidaritással lehet a helyzetet megoldani, a demokráciába vetett bizalmat visszaállítani. 25 évvel a rendszerváltás után éppen ez a bizalom rendült meg a társadalomban, csodára várnak sokan, és az ilyen csodavárás könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája vagy várószobája, hogy stílszerű legyek.”
Borbély László szerint „újra és újra kell fogalmazni azokat az elvárásokat, amelyeket megjelenítettünk 1990-ben. A leltár elkészült. Világosan meg tudjuk fogalmazni, melyek a román kormány és a különböző intézmények kötelezettségei amelyeket a belső törvényhozásban vagy nemzetközi intézmények felé vállaltak.” Winkler Gyula EP képviselő kiemelte: 25 évvel ezelőtt fogalmazták meg a szülőföldön maradás, gyarapodás gondolatát. A szórvány erősíti a romániai magyarság ügyét. Sokszor „üveggyöngyökkel” jönnek a szórványba, amiből ők nem kérnek. Hivatkozik Mario David szavaira, aki szerint Bruxelles-ből nézve az RMDSZ stabilitási tényezőnek látszik. Bukarestben másképp látják.
Az RMDSZ- 25 éve együtt-című dokumentumfilm A Kongresszus második napján mutatták be Csibi László rendezésében készült az „RMDSZ- 25 éve együtt” című dokumentumfilmet, mely a Szövetség életében, munkájában nyújt betekintést. A rendező, 2012-ben, a BBTE Fotó, Film- és Médiaszakon végzett. Eredményekről, politikai vitákról láthatunk érdekes, értékes összeállítást. Hogyan tudtak sikeresen helyt állni a kormányzásban. A rendező archív anyagokat is felhasznált a dokumentálás során. Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek politikusokkal készült interjúk hangzanak el. Szemléletesen mutatja be a több mint két évtized főbb eseményeit is.
Ezüst Tulipán- díj
Az RMDSZ jelenlegi és egykori országos tisztségviselőinek az Ezüst Tulipán- díjakat nyújtotta át Kelemen Hunor a szervezetben kifejtett alkotó, értékteremtő, közösségformáló munkájuk elismeréseként. A Szövetségi elnök hangsúlyozta: „Egy társadalom, egy közösség életében a köszönet legalább annyira fontos, mint az elvégzett munka. Ezért is hasznos megállnunk egy pillanatra és meghálálnunk az embereknek azt, hogy azzá tették a Szövetségünket, ami ma, összetartották a szervezetet.” Kovács Péter kongresszusi biztos kiemelte: „Az Újratervezés Kongresszusának tartalmi tétje van, az RMDSZ politikájának megújulása a tét.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Programkavalkád a Festum Varadinumon
Új helyszínek, új intézmények, új szemléletek egészítik ki a Festum Varadinum idei kínálatát – fogalmazta meg Szabó Ödön programkurátor. Értékes előadók, művészek kapcsolódnak be.
A teljesség igénye nélkül, íme néhány program a Festum Varadinum idei kínálatából: vasárnap, május 3-án ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik a Festum Varadinum, melynek keretében Böcskei László nagyváradi megyés püspök celebrál misét. Ezt követően többek között fuvószenekarok lépnek fel, lesz képzőművészeti kiállítás, két zenés irodalmi est, majd a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Pillangó című előadását tekintheti meg a közönség a Szigligeti Színházban. Móricz Zsigmond műve szerelmi idill három felvonásban, melynek során „a tánc, a mozgás, a gesztus azonos értékű lesz a verbális szövettel, miközben megszólal benne a lírai motívum, a szerelem” – fogalmazza Horváth Csaba rendező.
Rendhagyó órák
Hétfőn hagyományőrző mesterek találkozója zajlik majd, este Karádi Katalin emlékműsor lesz a Posticumban, 19 órától pedig az Apácák musical-komédiát adja majd elő többek között Voith Ági és Zakariás Éva, Kökényessy Ági rendezésében.
Kedden egyebek mellett rendhagyó testnevelés óra lesz diákoknak, Kovács Koko István olimpiai-, világ- és Európa-bajnok ökölvívóval, egy órától pedig Bálint András színművész, a budapesti Radnóti-színház igazgatója tart rendhagyó irodalomórát, melyen belül Radnóti Miklós versösszeállítás hangzik majd el. Délután Makk Károly filmrendezővel találkozhat majd a közönség a Posticum központban, ezzel párhuzamosan közönségtalálkozó zajlik majd Kovács Koko Istvánnal a Queen’s étteremben. 18 órától Radnóti est lesz a Posticumban, Leváltári kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában, fél órával később pedig a Nagyváradi Unitárius Egyházközség szervezésében a Daltutajok zenekar előadásában szakrális zenei estre várják a hallgatóságot.
Emlékműsor, operett
Szerdán Kristófi János festőművész munkáiból nyílik kiállítás a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal dísztermében, délután pedig, Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő és előadó tiszteletére szervez emlékműsort a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. Ugyancsak szerdán Szilágyi Aladárnak a Szacsvay Akadémia 2014-es előadóival folytatott beszélgetéseit mutatja be Gebei Sándor egyetemi tanár az Ady Endre líceum dísztermében. 19 órától, Operett Express címmel Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek világhírű operett melódiákat adnak elő, a rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében lesz.
Csütörtökön délelőtt történelmi konferencia zajlik majd Várad, Erdély kapuja címmel, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan rendezvény, melynek során Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal. Este Koncz Gábor budapesti színművész Gyorsvonat címmel tart önálló estet a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében.
Majális
Pénteken délután Varadinum történelmi verseny lesz az Ady Endre líceumban, este fél nyolctól pedig, a Lotus bevásárlóközpontban a Honey Beast együttes koncertezik. Ugyanaznap fél kilenctől Metropol koncertre várják az érdeklődőket a Nagyváradi Állami Filharmóniába. Szombaton 9 órától majális lesz a vársáncban, sportrendezvényekkel, gulyásfőző versennyel, közönségtalálkozókkal és sok előadással fűszerezve. Fellép többek között Mohácsi Brigitta, Baricz Gergő, az LL Junior, 21 órától a Neoton együttes tart élő koncertet, 22.50-től pedig tűzijátékkal zárul a majális. Aznap 17 órától zajlik majd Székely Csaba drámaíró szerzői estje is, a Szigligeti Színház stúdiótermében. A rendezvénysorozat utolsó napja református istentisztelettel veszi kezdetét, Csűry István püspök hirdet igét a Nagyvárad-olaszi református templomban.
Ingyenesek
18 órától a nyíregyházi Mandala Dalszínház tart előadást a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának dísztermében, Musical varázs címmel. A programajánló szerint „a Mandala Dalszínház társulatának vezető színészei a közönséggel együtt lubickolnak a világ, valamint a magyar musical és filmdal-készlet tengerében. A zenei válogatás széles teret ad a jókedvnek, az elgondolkodásnak és bizony a pityergésnek egyaránt. A rendezvénysorozat a Varadinum Díjkiosztó Ünnepséggel zárul, ezt követően a Szigligeti Színház Nagyvárad táncegyüttese bemutatja a Betyárvilág – tánc a mindenkori Rózsa Sándorról című előadást. Amint Szabó Ödön elmondta, a két vasárnapi előadás kivételével a rendezvények ingyenesek. „Szeretnénk, hogy a pénz ne legyen akadálya annak, hogy a kultúra az emberekhez jusson” – tette hozzá. A rendezvénysorozat fővédnöke Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a támogatók pedig a Comunitas alapítvány, a Bethlen Gábor alap, a Megyei Tanács, a Nagyváradi Önkormányzat, valamint a Lotus Center.
Neumann Andrea
erdon.ro

Johannis üzenete
Szárazsága és szűkszavúsága ellenére is fontos Klaus Johannis államfő üzenete, amelyet az RMDSZ pénteki kongresszusa alkalmából fogalmazott meg.
Az elnök azt írta: sok még a tennivaló az olyan kisebbségi célkitűzések elérésében, mint a törvények által rögzített jogok gyakorlati érvényesítése vagy a nemzeti identitás megőrzését szolgáló garanciák javítása.
Ez azért lényeges, mert az állam legfontosabb közjogi méltósága mond ellent bizonyos mértékig annak a Bukarest által folyamatosan szajkózott mantrának, miszerint Romániában példaértékű a kisebbségi jogok helyzete.
Nem szabad persze túlértékelni Johannis nyilatkozatát. Egyrészt azért, mert az csak akkor ér valamit, ha a magyarok számára valóban kedvező fejlemények származnak belőle. Másrészt azért, mert vélhetően ez is részét képezi annak az akciótervnek, amely révén Johannis volt pártja, a PNL körbeudvarolja az RMDSZ-t annak érdekében, hogy mellé állva segítsen növelni a kormány megdöntésének esélyeit.
Mindenesetre az, hogy Johannis elismerte: még a meglévő, a kisebbségi jogokra vonatkozó törvényeket sem alkalmazzák maradéktalanul, még akkor is jelentős, ha sejtjük, hogy az elnök és stábja számára az autonómia nem feltétlenül tartozik a kisebbségi identitás megőrzését szavatoló garanciák sorába. Beszédes ugyanakkor, hogy Johannis párbeszédre szólítja az RMDSZ-t a többségi társadalommal.
Ez egyrészt derűlátásra adhat okot, hiszen azt sugallja, a magyar közösség igényei nem számítanak tabutémának. Másrészt a meghatározó román pártokkal való párbeszéd szorgalmazása azt is jelentheti, hogy az elnök burkoltan így próbálja arra nógatni az RMDSZ-t, hogy komolyan üljön tárgyalóasztalhoz a PNL-lel, és bizonyos, a kisebbségi jogok szavatolására vonatkozó ígéretek fejében fontolja meg a további, szorosabb, akár kormányzati együttműködést is.
A kérdés az, mennyire tekinthetők hitelesnek Johannis, illetve a PNL ilyen témájú megnyilvánulásai, és mennyire csupán a pillanatnyi politikai haszonszerzés eszközei. Az elmúlt huszonöt év tapasztalata az elnök nyilatkozata ellenére sem ad sok okot a kisebbségi követelésekhez való román politikai hozzáállás gyökeres megváltozásával kapcsolatos derűlátásra. 
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából 
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
 Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar 
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. 
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román  Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ház és haza
Szolgálni az állampolgárt – ezt említi legfontosabb feladataként a marosvásárhelyi helyi rendőrség 2014-es évértékelése előszavában.
Az önkormányzat felügyelete alatt működő intézmény emellett az alkotmányos és állampolgári szabadságjogok védelmét, illetve a törvények és helyi rendeletek betartását, alkalmazását is zászlajára tűzte.
Hogy ezen fennkölt, egymást látszólag jól kiegészítő gondolatok mennyire összeférhetetlenek egy visszájára fordított, kirekesztő, elnyomóerők által mesterségesen bomlasztott közösségben, azt éppen a helyi rendőrség vezetőjének módszeres aknamunkája bizonyítja.
Valentin Bretfelean szerint ugyanis a (reklám)törvény előírásai értelmében egy vásárhelyi lakos szabadságjoga arra már nem terjed ki, hogy kétnyelvű utcanévtáblát helyezzen ki háza falára, sőt ez olyan súlyos kihágásnak tekintendő, hogy a vérlázító vétség legalább 30, de akár 50 ezer lejes bírsággal is sújtható.
Természetesen Bretfeleant nem zavarja, hogy a város önkormányzatát tanácshatározat kötelezi a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésére, és jelentős összeget különítettek el erre a célra az idei költségvetésben: ahelyett, hogy a helyi rendelet alkalmazásán fáradozna, a magánkezdeményezések büntetésével gyakorlatilag szembemegy vele. Ugyanígy fittyet hányt a román alpolgármester megálljt kiáltó szavára, mert ő közvetlenül a polgármester alárendeltje, azaz egyedül Dorin Florea parancsol neki.
Bretfelean „hűsége” bűnvádi eljárást is eredményezett a 2012-es választások előtt, amikor az akkori belügyminiszter éppen a marosvásárhelyi helyi rendőrség példáját hozta fel arra, hogy miként kampányol a polgármestereknek az emiatt sürgős átszervezésre szoruló intézmény.
Az ezredesi rangban tartalékba helyezett Bretfelean vakon követi felettesét, ahogy ezt a román hírszerzés kötelékében eltöltött (legalább) 18 év alatt tanulta. Szolgálni az állampolgárt? Csak mese. A SRI jelenlegi mottója (Patria a priori) már közelebb áll Florea és Bretfelean szívéhez. Amivel semmi baj nem lenne, ha a mindenek előtt álló hazában minket is tiszteletre méltó, egyenjogú állampolgárokként kezelnének, és nem az lenne egyesek legfőbb célja, hogy ne érezzük magunkénak is régóta közös szülőföldünket.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Cemo: indulhat a gerillaakció!
Gerilla aktivista csoportként folytatja működését a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) keretében működő Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevű akciócsoport – jelentette be Barabás Miklós, a csapat szóvivője.
Nem tántorítják el a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtábla-szerelőket Valentin Bretfelean rendőrfőnök fenyegetőzései; a csoport tagjai úgy döntöttek, hogy új formában, gerillaakciókkal folytatják tevékenységüket. Barabás Miklós szerint az anonim mód lehetővé teszi majd a keményebb, konfrontatívabb, a hatóságok visszaéléseit leleplező, érdekérvényesítő eszközök használatát.
„Eszközeink jellege nem zárja ki majd akcióink etikusságát, hiszen a célunk nemes és jogos: kétnyelvű utcanévtáblákat szeretnénk Marosvásárhelyen, abban a városban, ahol a legnagyobb romániai magyar közösség él” – olvasható a szerkesztőségünknek eljuttatott közleményben. Kérdésünkre, hogy ezek mennyire fognak hasonlítani a felvidéki akciókra, ahol bátor civilek dacolnak a kisebbségi jogokat semmibe vevő nacionalista szlovák hatóságokkal, Barabás nem óhajtott részleteket elárulni. Mint mondta, ahogy nem árulják el a csapat tagjainak a nevét, úgy arról sem tájékoztathatnak, miként tevékenykednek. „Egy biztos: nem hátrálunk meg. Akcióink törvényes eszközökre épülnek majd. Az anonimitásra, a hatósági megtorlások miatt, az erőteljesebb nyomásgyakorlás elérése végett van szükség. Nem szeretnénk, ha csoportunk kapacitását, a folyamatos rendőrségi zaklatás és a tetemes büntetések bírósági úton való megfellebbezése emésztené fel” – nyilatkozta Barabás Miklós.
Szerinte az ügy megoldásában a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevű akciócsoport sem a városvezetésre, sem az RMDSZ-re nem számíthat. „A polgármestertől ötször kértünk kihallgatást, egyszer sem volt hajlandó szóba állni velünk. Helyettese, Claudiu Maior elmondta, hogy örüljünk annak a négy táblának, ami a tavaly ősszel kikerült a városba. Amúgy tudtunkra adta, nem támogatja a feliratok kétnyelvűsítését. Amikor meg az egyik RMDSZ-es tanácsost arról kérdeztük, miért nem dolgozik az ügyön, azt válaszolta, hogy ez nem az ő feladata” – jelentette ki a Cemo-aktivista.
Barabás Miklós ugyanakkor elhárította Valentin Bretfelean egy nappal korábban elhangzott vádjait, miszerint a kétnyelvű táblák szerelésével a civilek etnikai konfliktust próbálnak gerjeszteni. Hangsúlyozta: ezt éppen Bretfelean szeretné kirobbantani a vásárhelyi magyarság folyamatos sértegetésével és megalázásával.
Szucher Ervin 
Székelyhon.ro

Alfalvi temetőtörténet Fülöp Sándor tollából
Minden településnek négy szentélye van: a templom, a családi ház, az iskola és a temető. Ezek közül a legkevesebbet a temetőről szoktak írni – vallja Fülöp Sándor, aki hozzálátott és megírta az alfalvi temető rövid történetét. Munkája sokáig ült fiókban tökéletesítésre várva, most azonban könyv formát öltött, amelyet vasárnap este a katolikus templomban mutattak be.
A gyergyóalfalvi római katolikus temető rövid története – e címet viseli a kiadvány, szerzője pedig az alfalvi Fülöp Sándor, aki nyolcvannyolcadik esztendős és hatvanhat éve házas, aki a múlt megismerésében is sokszor segített közösségének.
Ő a lámpás, a felkelő nap: ezekkel a szavakkal illette Balázs József, a frissen megjelent könyv méltatója a Sövér Elek Alapítvány által szervezett ünnepségen. A képzőművész-falustárs elmondta, e kötetet olvasva döbbent rá, milyen „sötét” volt ő és társai, amikor negyed évszázada vállalták a községvezetést. „Vak vezetett világtalant” – szögezte le, így világítva rá, hogy az egykori községvezetők milyen alapossággal döntöttek egy-egy kérdésben, akár a temető új helyének megválasztásában vagy az idegenekkel szembeni magatartásban. Az egykori elöljárók tetteit, emlékeit is por fedte, amíg Fülöp Sándor leporolva vissza nem adta fényüket. Balázs József ezt egy történettel támasztotta alá: amikor az iskolának nevet kellett adni, neves alfalviakat kerestek a múltból. Mindössze egy jutott eszükbe, Sövér Elek. Azóta sokkal több egyéniségről tudnak, akikre az alfalviak büszkék lehetnek.
A temetőtörténet leírása is lámpás a múltra. Nem egy száraz adathalmaz, hanem ízes szöveggel megírt dokumentum, mely rávilágít arra is, hogyan gondolkodtak és hogyan használták a magyar nyelvet azok, akik ma a temetőben nyugszanak, a temető jelenlegi helyén vagy az egykori nyughelyeken, a mai iskola alatt a földben. „A temetőben a sírok kelet felé vannak tájolva. Amikor halottaink feltámadnak, a napfelkeltét fogják látni. Fülöp Sándor pedig az a személy, aki elhozta Alfalunak a feltámadást” – összegzett a kötet méltatója.
Fülöp Sándor kutatómunkáját és kitartását köszönte Gáll Szabolcs polgármester, nem titkolva, mennyire büszke szülőfalujára. A szerzőnek egészséget kívánt, hogy „még további kincses köteteket is tudjon számunkra kitermelni”.
Kéziratból még van néhány a fiókban – tudják Fülöp Sándor ismerői. A temetőtörténet is unszolásra került elő. Baricz Lajos alfalvi születésű marosszentgyörgyi plébános közös kötetük, az Őrállóink megjelenésekor kérdezte meg, mi lesz a következő. „A temetőről írtam valamit, nem is olyan lényeges, s talán nem is lesz belőle semmi” – idézi Fülöp szavait a plébános, aki gondozásába vette a kéziratot, így született meg a kötet.
„Ezek a szép szavak a könyvnek szólnak, nem nekem” – mondta a szerző, aki az adatgyűjtés, kötetszerkesztés nehézségeiről is beszélt: hasonló méretű falvaknak nem szokott lenni temetőtörténetük, nem tudta, mi lehet számára az iránymutató. Az adatgyűjtés is nehézkes volt, hisz a levéltáron túl az emberek emlékezőképességét vehette csupán alapul, ami ugye, határos. A közösségért cselekvők felsorolását tartalmazó rész kapcsán elmondta: „Sokan hiányoznak, akiknek tetteiről bár egy pár mondatot kellett volna írni. Bocsánatot kérek, mást nem tehetek. Gondolom, kerülnek majd, akik a temetőtörténetet tovább fogják írni, s a most kimaradtak akkor bele fognak kerülni.”
Számos diák volt jelen a könyvbemutatón. Énekelt a kórus, a diákönkormányzat tagjai pedig emlékplakettet adtak át Fülöp Sándornak. Közölték azt is, hogy a Sanyi bácsi által útjára indított történelmi sétát, melynek időpontja március 15-e, helyszíne pedig a temető, folytatják. Ezt esküvel is megerősítették. Eseményzáróként Gál Mihály, a Sövér Elek Alapítvány elnöke adott át egy virágcsokrot az ünnepeltnek, hogy vigye haza betegeskedő feleségének.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Az összeugrasztás mesterei
Ha piros ponttal jelölnék meg Románia térképén azokat a városokat, amelyekben valamely felsőbb erők által gerjesztett, etnikumközinek szánt konfliktus borzolja a kedélyeket, Erdély alighanem egyetlen hatalmas vörös foltként éktelenkedne azon.
Szinte felsorolni is nehéz: Kovásznán egy sarlatán nevét biggyesztették a kórházalapító dr. Benedek Géza neve elé, de még Sepsiszentgyörgyön sem érvényes mindenkire a törvény, a Constantin Brâncuşi-iskolára máig nem került ki a kétnyelvű felirat. 
Csíkszeredában táblaháború újult ki, a kormányhivatal arra próbálja rávenni az önkormányzatot, a kétnyelvű utcatáblákat cseréljék le, s a román felirat kerüljön a magyar fölé. Marosvásárhelyen sikerült már megakadályozni tiltakozó nagygyűlést, lehetetlenhez közeli helyzetbe sodorni a magyar nyelvű orvosi képzést, most pedig hatalmas bírsággal fenyegetnek a kétnyelvű utcanévtáblákért. Kolozsvár önkormányzata máig nem jutott el a normalitás ama szintjére, hogy a település nevét magyarul is hirdessék, Szatmárnémetiben a városnapok rendezvényeiről rekesztenék ki a magyarokat, Nagyváradon Szent László szobrát utasítanák ki a főtérről. A sor folytatható, csupa olyan hír, amely valamiképpen magyar–román nézeteltéréshez, konfliktushoz köthető. De vajon tényleg erről szólna az élet 2015-ben Erdély városaiban? Valóban ennyire rossz volna a magyar–román viszony, ennyire nem tudnánk szót érteni, nem tudnánk tisztelni egymást? Nehezen hihető. Érdemes inkább azt elemezni, kik és miért gerjesztik ezeket a konfliktusokat. Háromszéken, Székelyföldön a legtöbb ügy hátterében a szolgálatos feljelentő, Dan Tănasă áll, aki Spanyolországból védi igen hangosan a helyi románság érdekeit. Feljelentéseinek sikeréről a kormányhivatalok vezetői gondoskodnak. Háromszéken ugyan egymást követték a prefektusok, de személytől függetlenül fellépésük ugyanolyan volt – alapos tehát a gyanú, hogy a kommunista utódpárt Székelyföldért felelős vezérei, Horia Grama vagy éppen Mircea Duşa és köre utasítására jártak el. Marosvásárhelyen a helyi rendőrség vezetőjeként volt szekus irányítja a szálakat, s emlékezetes: Csíkszeredában ugyancsak titkosszolgálati zaklatásra panaszkodott a város polgármestere. Székelyföld esetében feltűnő: minél hangosabban kiált valaki, annál dicsőbb a megítélése Bukarestben, és annál könnyebb a megélhetése, tisztségbe helyezése, funkcióban maradása. Erdély más városaiban sincs ez másként, a magyarok elleni agitációt nagylelkűen jutalmazzák a pártvezérek vagy éppen a szavazók.
Az sem lehet véletlen, hogy ezek a konfliktusok akkor újultak ki, amikor egyre több román értelmiségi emel szót a magyarság jogai mellett, erősödőben az erdélyi regionális identitástudat, mind többen gondolják úgy: magyarok és románok együtt építkezhetünk.
Nem nehéz hát kitalálni, kik és miért akarják összeugrasztani a magyarokat és a románokat. Csak lenne bennünk annyi bölcsesség, hogy tervük ezúttal ne sikerüljön!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Balassitól Dsidáig – Nápolyi magyarságkutató előadása Kolozsváron
„Erdély tiszteletbeli polgáraként” mutatta be kedd este a Bulgakov kávéházban Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár Amadeo di Francesco olasz magyarságkutatót, akinek fő szakterülete Balassi, Zrínyi és újabban Dsida Jenő költészete.
A kutató valóban sokszor járt már Erdélyben, annak idején Balassiból írta doktori dolgozatát, mára pedig a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője.
Az egyetem nevében a „keleti” jelző az eredeti rendeltetésre utal: annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk.
Amadeo di Francesco elmondta: általában a régi magyar irodalommal foglalkozik, a modern magyar irodalmat csak az utóbbi időben kezdte felfedezni, Dsida nevét sem ismerte ezelőtt 15 esztendővel.
Egy újabb Dsida-összest éppen a kolozsvári egyetem másik oktatójától, Orbán Gyöngyitől kapott ajándékba annak idején.
Érdeklődésének egyik hajtása a garabonciás alakjának megjelenése a magyar irodalomban, végső soron Dsidához is ez vezette el, akinél szintén felbukkan ez a misztikus, természetfeletti lény. A kutató úgy vélte, mára már kialakulóban van egyfajta Dsida-kultusz – azt, hogy az anyaországban még ma sem igen ismert a költő, az egykori bezárkózó szocialista államvezetés máig tartó káros hatásának tudja be.
Amadeo di Francesco egyébként jelenleg két – egy olasz és egy magyar nyelvű – Dsida-tanulmányköteten is dolgozik, amelyeket két vers, az Arany és kék szavakkal, valamint A gyöngék imája értelmezése mentén épít fel, ezekből bontja ki a teljes életmű általános jegyeit.
E jegyek közül kiemelte például a gyöngy-göröngy ellentétet, amely markánsan megjelenik nála, noha nem saját „találmány”, hiszen sokaknál, például Vörösmartynál vagy Márainál is előfordul. Általában úgy vélekedett Dsida költészetéről, hogy „eredeti volt a maga stílusában, de megvoltak a forrásai”, erős kapcsolatot mutat például az ő költészete a kortárs magyarországi magyar költészettel.
Az előadáson egyébként jelen volt a kolozsvári Vallasek István fizikus is, aki Dsida utolsó lakhelyén, az egykori Fürdő (ma Cardinal Iuliu Hossu) utcai lakásban emlékszobát szeretne kialakítani, így a találkozó után meg is mutatta a szobát az olasz kutatónak.
Amadeo di Francesco magát indiszkrét emberként határozta meg, aki a költői titkok nyomába ered a rendelkezésre álló források, összefüggések alapján. Mint mondta Balassiról és Zrínyiről sok mindent ma sem tudunk, példaként említette Arany János híres akadémiai székfoglalóját, a Zrínyi és Tasso (1859) című munkát – amelyben Arany kimutatta a Zrínyi és a nagy olasz epikus munkái között meglevő párhuzamokat –, amely szerinte szintén „befejezetlen maradt”. Az esszé olasz fordítása közben „felhalmozott” jegyzetei ugyanakkor a Szigeti veszedelem tervezett kritikai kiadásának kidolgozásában is hasznosak lesznek majd – emelte ki Amadeo di Francesco.
Az olasz szakember a budapesti székhelyű Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke is egyben, Nápolyba pedig a híres Monte Cassinó-i bencés apátság lábánál elterülő Cassino városából ingázik. A lakhelyéül szolgáló városkát egyébként csúnyának tartja, de azt is bevallotta, hogy nem is nagyon ismeri, hiszen túlságosan lekötik a figyelmét magyar könyvei. A találkozó végén azt ígérte, az érdeklődők hamarosan kézbe vehetik a készülő Dsida-köteteket.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A múlt újratervezése
A minden bizonnyal trendinek szánt „újratervezés” jelszó volt az RMDSZ-kongresszus fő PR-üzenete. Hangsúlyozom, PR-üzenete, amit a szervezők és résztvevők sulykolással próbáltak minél mélyebben elültetni a köztudatban, miközben valójában mindössze politikai szemfényvesztésről, egy sikertelen, hiteltelen, lejárt politika újracsomagolásáról volt szó. Végigolvasva Kelemen Hunor szövetségi elnök, valamint a különböző hozzászólók beszédeit, átnézve az elfogadott dokumentumokat, nem leljük a nóvumot, a taktikai, stratégiai változásokat.
 A látszat tovább él
A helyzet erősen emlékeztet a 2003-as, Szatmárnémetiben rendezett kongresszusra, amikor végre szabályozást nyert az 1995-re (!) ígért „belső választás”. Azzal a szépséghibával, hogy az általános és közvetlen belső választást, amelyen az eredeti elképzelések szerint minden magyar részt vehetett volna, s ennek megfelelően létrejött volna a kétségbevonhatatlan legitimitású, erdélyi magyar parlament, kiváltották egy részleges tisztújítással. Ráadásul olyannal, amelyben csak a párttagok szavazhattak, semmiféle szerepet nem kaptak a platformok, s amely megengedte az elektoros játékokat, így a helyi elit önújraválasztását. Ennek következményeként nem egy parlament, hanem egy pártszerv jött létre.
Most meg újratervezésről beszélnek úgy, hogy lényegében semmi nem változik: sem az elnök, sem a káderállomány, sem a politika mögöttesei, sem maga a politikai vonalvezetés. Pedig az RMDSZ-re ráfért volna az újratervezés, annál is inkább, mivel látszatellenzékként a politika senkiföldjén mozog a szervezet. Amíg kormányon volt, addig a Neptun-paradigmának megfelelően bizonyos klikkelőnyök és a közösségnek szánt engedménymorzsák fejében legitimálta a román hatalmat. Ellenzékben is konfliktuskerülésre törekszik, engedménymorzsák nélkül. A kormányból való hirtelen kiválás oka ugyebár az volt, hogy miként arra az RMDSZ-es tisztségviselők is rámutattak, a tavalyi elnökválasztás második fordulójában 600 ezer magyar szavazott Klaus Johannisra. Ettől az RMDSZ vezetői megrettentek, és a vélelmezett közakarat szerint kiléptek a kormányból. Ami önmagában nem rossz lépés, sőt ezt követhette volna az autonómiapolitikához való visszatérés is.
Valami változott?
Ehelyett mi történik? Folytatódik az 1996 óta művelt látszatpolitizálás. Ehhez sikerült megnyerni két, korábban nem remélt hitelesítőt. Az egyik Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki felszólalásában örömét fejezte ki, hogy végre befejezték a „testvérharcot”, a másik Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, aki a kongresszushoz intézett beszédében kissé elragadtatta magát. Mert az még követhető üzenet, hogy „az egyetemes magyarság szempontjából létfontosságú az erős magyar képviselet, ezért a magyar összefogás a történelem erkölcsi, politikai parancsa.” A valóban, s nemcsak nevében magyar összefogás ténylegesen nemzetpolitikai imperativus. De nem az összefogás önmagában, hanem a magyar érdekek, az autonómia kivívása mentén való összefogás. A román politika imázsápolásának jegyében történő magyar összefogás is lehet létparancs, de legfeljebb román nemzetstratégiai érdekek által diktált létparancs. Ennek jegyében zajlott az erdélyi magyar politika 1996 és 2003 között, amíg az autonomisták esélyt láttak arra, hogy a szervezetet visszaterelhetik a brassói útra, az autonómia útjára.
Az a kijelentés viszont, hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti”, elhamarkodott és újrafogalmazást kíván. „Nem fogadható el semmi, ami az önálló magyar érdekek mentén megfogalmazott autonómiapolitikát gyengíti” – ez lehetett volna az Orbán-kormány, illetve a Fidesz értékrendjének és eddigi politikájának megfelelő kijelentés. Még szerencsétlenebb volt Semjén másik, azóta sokat idézett fordulata, miszerint „az RMDSZ-ben mint szövetségben megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit lehet.” Ez is az RMDSZ-propaganda egyik kedvenc fordulata, a különbség az előzőhöz képest, hogy míg az egy politikai nyilatkozat, amivel lehet vitatkozni, utóbbi egyszerűen valótlanság.
Az RMDSZ 1996-tól kezdődően fokozatosan elvesztette integrálóképességét, sőt nem integrálta, hanem kiszorította a nemzet ügyét komolyan vevő, megvásárolhatatlan, következetes, bátorságukat már bizonyított politikusokat Borbély Ernőtől Kincses Elődön át Tőkés Lászlóig. Az RMDSZ éppenséggel alkalmatlan arra, hogy elvszerű, a neptuni logikát, a román etnokrácia hitelesítését, a magyar önfeladást elutasító hiteles politikusokat integráljon. Bármennyire tiszteljük a magyar kormány nemzetpolitikai szándékait, s elfogadjuk, hogy az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének 85 százaléka által támogatott RMDSZ-szel az Orbán-kabinet nem fagyaszthatja be a diplomáciai viszonyt, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kormányfő helyettese átveszi és forgalmazza az RMDSZ-es propaganda bő évtizede lejárt szavatosságú retorikai konzervjeit.
Kipipálva
Biró Zsoltra visszatérve: az MPP korábbi vezetője, Szász Jenő interjúinak, kongresszusi beszédeinek egyik fő üzenete az volt: a párt eszmei legitimációját az EMNT-vel és az EMNP-vel szemben az adta, hogy ők a konok ellenzékiek, akik semmi szín alatt nem fognak össze az RMDSZ-szel. Ellentétben ugye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, amely 2009-ben megkötötte a maga egyezségét a szövetséggel.
Itt az ideje mérleget vonni: Tőkés László a 2009-es egyezség értelmében került be az Európai Parlamentbe, s lett annak alelnöke, illetve ennek jegyében rendezték meg az első Székely Önkormányzati Nagygyűlést, amelyen az RMDSZ első ízben tette le egyértelműen és félreérthetetlenül a garast a Székelyföld területi autonómiája mellett. Hogy később megszegte saját szavát, és kihátrált a projektből, az itt és most mellékes. Érdemes ezt összevetni a Kelemen Hunor és Biró Zsolt által tavaly kötött MPP–RMDSZ-egyezséggel. Annak „gyümölcse” a Székelyföld autonómiastatútuma, amit Izsák Balázs joggal nevezett közvitára alkalmatlannak, mivel nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik. Sokkal inkább egy törékeny, magyar többségű, esetleges területre, amely terület fölé rendelt román tisztségviselő, azaz a kormányprefektus akár a fegyveres erők bevetésének jogával is rendelkezne.
Tíz esztendeje azért zártak ki két nagyváradi MPSZ-vezetőt az MPP elődszervezetéből – egyébként alapszabályzat-ellenesen –, mert a vád szerint RMDSZ-platformot akartak csinálni az MPSZ-ből. Tíz év után maga a szervezet elnöke csinál de facto RMDSZ „polgári szárnyat”, platformot az MPP-ből, amely választásról választásra arra biztatja a szavazókat, hogy adják voksukat az RMDSZ-re, amelynek ellenében jött létre anno maga a polgári párt. Az „újratervezés kongresszusa” semmilyen tekintetben nem hozott meglepetést. Kelemen Hunor egyedüli jelöltként begyűjtötte a voksok elsöprő többségét, magas szintű, párton belüli, formális legitimációval láthat neki második mandátumának. Ez szép hatalomtechnikai teljesítmény, mindenképpen arra utal, hogy Markó Béla utódjaként Kelemennek sikerült stabilizálni a belső erőviszonyokat, érdekeltté tenni akulcsszerepelőket a status quo támogatásában. Érdemleges változás nem lesz sem a meghirdetett, sem a ténylegesen követett célokban, megmarad az eseti jellegű, szükség szerinti, autonomista és nemzeti szólamokra építő retorika, valódi tartalom nélkül.
Az RMDSZ kipipálta az „Újratervezés” című erődemonstráció kötelező gyakorlatát. És minden marad a régiben.
Borbély Zsolt Attila 
Erdélyi Napló (Kolozsvár), 

RMDSZ-es útvonalak
Egy politikai alakulat életében számtalan ok és körülmény szolgáltathat alapot a korrekcióra, ezek közül talán a legfontosabb, ha megcsappan az illető pártba vetett választói bizalom, ami óhatatlanul maga után vonja a támogatottság csökkenését. Az alapítása 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ mindkét fentebb említett kihívással szembesülni kényszerül, nem véletlen tehát, hogy újragondolja feladatait.
Az erdélyi magyarság legnagyobb politikai érdekvédelmi szervezete a tavaly novemberi romániai államfőválasztáson szembesült leginkább azzal, hogy politikai értelemben már nem gyakorol korlátlan befolyást a közösség fölött. Persze nem az elnökválasztás a romániai magyarok szavazókedvének legalkalmasabb fokmérője. Nagyobb gond, hogy parlamenti képviselettel rendelkező egyedüli magyar szervezetként az RMDSZ-t egyik választási ciklustól a másikig egyre kevesebben támogatják a törvényhozási megméretéseken. Egyre többen úgy látják, hogy a szervezet feláldozta a romániai magyar közösség hosszú távú céljait az alakulatot 18 éven át irányító Markó Béla által meghirdetett apró lépések politikájának oltárán – például a Székelyföld területi autonómiájának kivívását.
Az is a szövetség tekintélyének erodálódásához vezetett, hogy a szélsőségesen nacionalista erőkön kívül bármelyik román párttal hajlandó volt kormányozni, sőt első, 1996-os kormányra lépése óta mintegy másfél évtizedet a hatalomban töltött. Ebből az következett, hogy nagyon rövid idő alatt drasztikusan, 30 százalékkal csökkent a magyarok körében az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának a támogatottsága. E vészjósló üzenetek hatására az alakulat tavaly decemberben – fennállása óta először – önként ellenzékbe vonult, és meghirdette az újratervezés politikáját. Hogy ez mit is fed, nagyjából kiderült a hétvégi kolozsvári kongresszuson. Az újabb négyéves elnöki mandátumot szerző Kelemen által vázolt irányváltás alapján vissza kívánják szerezni a magyarság többségének bizalmát, változtatni akarnak a politizálás módján – sokkal több alázattal viseltetve a közösség és céljai iránt –, erősítve az erdélyi magyarsággal ápolt kapcsolatot. Fontosnak tartják a társadalomszervezést, a közösségépítést, de meg akarják szólítani a közélettől elfordult fiatalokat is.
Hogy a magyarok igényeit előtérbe helyező stratégia mennyire őszinte, nem tudni. De a változtatások szükségesek, mert az RMDSZ a jövő évi romániai választáson is teljesíteni kívánja a bukaresti parlamentbe való bejutáshoz szükséges öt százalékot. Az alakulat nem először hangoztatja, hogy megértette az idők szavát, és széles körű összefogásra törekszik az erdélyi magyar politikai-társadalmi szervezetekkel. Ez a nyitás azonban többnyire hangzatos politikai nyilatkozat maradt. Két kisebb, pozícióját megrendíteni egyelőre nem képes politikai riválisa közül stratégiai partnerségre lépett a korábban a Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelenlegi elnöke, Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párttal; a tavalyi európai parlamenti választásokon a Fidesz színeiben mandátumot szerzett Tőkés László védnökségével 2012-ben megalakult EMNP-vel azonban rendkívül fagyos a viszonyuk. Márpedig a magyar társadalomban pozitív lecsapódása lenne, ha eddigi erőpolitikájából engedve az RMDSZ kiegyezne ellenzékével. Az együttműködés halvány reménye nemrég Marosvásárhelyen csillant fel, ahol a három alakulat úgy döntött: közös előválasztáson nevesíti a magyarság mindenki által támogatott polgármesterjelöltjét a jövő évi helyhatósági választásokra. Fennáll viszont a kockázata, hogy az alakulat ezúttal is csak mímeli a pártközi összefogást, különösen azután, hogy az évekig tartó „hidegháborús” korszak után sikerült rendeznie a viszonyát a Fidesszel és a KDNP-vel. A magyarországi kormánypártokkal kialakított partnerség azért is érdekes, mert korábban az RMDSZ azzal vádolta Orbán Viktort és a Fideszt, hogy erdélyi versenytársai támogatásával a létére tör. Ehhez képest Semjén Zsolt, a miniszterelnök helyettese a kolozsvári kongresszuson az erős erdélyi magyar képviselet letéteményesének nevezte a szövetséget. Igaz, megjegyezte azt is, hogy Erdélyben a magyar összefogás a „történelem erkölcsi és politikai parancsa”.
E parancs teljesítése mindenekelőtt az RMDSZ-en múlik, amely most úgy döntött, hogy új útvonaltervet készít. Úgy kell majd tartania az új irányt, hogy a korábban meghatározó szerepet betöltő politikusok minél hamarabb ismét a képzeletbeli pilótafülkében (értsd: a bukaresti hatalomban) szeretnék tudni a szervezetet. A jelenlegi vezetőség belátni tűnik: a célirányról hasonlóan fontos kikérni az utazóközönség, a romániai magyarok véleményét is. Nem ígérkezik könnyűnek a navigáció.
 Rostás Szabolcs 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sóhajföldi szimfónia
Mintha minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni ebbe a jajkiáltó sorsregénybe. Az az első és második világháború nyomán a véres és bűnös 20. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak, nemzetünknek, hogy annak igazságtalanságai ma is vádolnak, ránk nehezednek, nyomnak, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztre feszítettségről, kereszt alatti létről szól Gazda József Vezényelt történelem című, a Hétkrajcár Kiadó gondozásában megjelent regénye. A magyar nemzet halálos fájdalmairól. Az író fájdalmairól. Valamennyi felelős magyar fájdalmáról. És a nemzet fájdalomban megszépült arcáról, amelyen a bajban is ott bolyong a hit fénye és szépsége. Gazda József Erdélyből, Sóhajföldről néz az egész Kárpát-medence sorsára.
Gazda József sorra vesz mindent, mint aki számadást készít az utókornak, hogy jaj, mik is történtek! Akkor is tiltakoznunk kellene a történtek ellen, ha veszteségeinkből már semmit sem lehetne jóvátenni. Mert ez a szörnyű kereszt elfogadhatatlan: hogy nem élhetsz, nem létezhetsz, nem építheted önmagadat, mert itt, a Kárpátok karéjában – és azon túl is – útjában vagy valakinek, a szomszédodnak, a fölötted gyámkodó, téged elpusztítani akaró hatalomnak, hatalmaknak, valami leküzdhetetlen erőnek.
E nagyszabású mű szerkezeti kerete egy óriáskoncert, egy szimfonikus költemény, amelynek előadása 1901 első éjszakáján kezdődik, s 2000. december 31-én, szilveszter éjszakáján ér véget. A 20. század erdélyi történelmét végigpásztázó hat fejezet mindegyikének elején és végén felerősödik a „zene”, amely végig ott zeng és zúg, néhol csak bujkál a történetekben, az elmélkedésekben, a mondatokban. A zenekart dirigáló erő félelmetes, láthatatlan és többnyire talányos marad; leggyakrabban gonosznak képzeljük ezt az erőt, amely szétszabdalta hazánkat. Szeretnénk kilesni titkait, mesterkedéseit, próbálunk alkalmazkodni hozzá, mert élni akarunk, félünk tőle, dicsőítjük is, máskor pedig megvetjük, sokszor átéljük csüggesztő tehetetlenségünket, s leggyakrabban másokat kárhoztatunk tragikus sorsunk miatt.
A Vezényelt történelem hazaszeretetet sugárzó alkotás. Mikor e könyvre gondolok, úgy gondolok Gazda Józsefre, mint hazám édes fiára. Mint hazám hű fiára. Nemigen szokás szánkra venni ilyen szavakat, mert nagyon lemeztelenedik a szívünk. Pedig az életben egyszer-kétszer muszáj kimondani a mélyben áramló érzéseket. Azt, hogy Gazda József egyszerre édes gazdája, édes apja és édes fia e magyar hazának. Az Élni pusztuló élettérben című fejezetében így ír: „A nemzet úgy, csórén, csupaszon, ezer bajával, millió arcával, milliókban megtestesülő sírásával vagy mosolyával, léha könnyelműségeivel vagy szigorú komolyságával, indulataival, tartásosságával, szelídségével vagy nyugtalanságával, önérzetességével, megtépett lelkével nem látható. Inkább csak tudható. Mert minden fogalom – anemzeté is – elvont. Többközös tulajdonság,ése tulajdonságok ellenkezőinek is a megtestesítője. A kettő, az ilyen és olyan nem zárja ki egymást. Megfér egymás mellett. (…)”
Az író szorong, de nem önmagáért, hanem értünk, magyarokért, székelyekért, bárhová vetett bennünket sorsunk e világon. Az Isten is szoronghat, hiszen látnia kell, hogy a teremtményei úgy elrongálták az ő teremtett világát, hogy e rongálásban és romlásban nagyon megfogyatkoztak hűséges hívei. Mikor az író szorong, tudván tudja: nemcsak rajta múlik, hanem az olvasón is, mivé lesz a mű, eléri-e célját, elnyeri-e értelmét az olvasóban? Megtudják-e, mi van e könyvben? A mű rendre az íróban kezdődik, de az olvasóban fejeződik be. Én mégis szívesebben mondom: az írás nem is az íróban kezdődik, hanem a népben, a nép lelkében, a nép történetében, történelmünkben. Ott kezdődik az írás, ahonnan sorsunk vétetett, ahol a megfeszített megfeszíttetett. Az író csak figyel, hallgatózik, emlékezik, ír. „Verset írunk, ők fogják ceruzámat, én érzem őket és emlékezem” – úgy van ez bizony, ahogy József Attila gondolta.
A mi veszendő magyar életünk, feltámadásunk örök reménysége áll a Vezényelt történelemben. A megmaradás akarata mutatta a példát az írónak, ugyanaz mutassa az utat nekünk, olvasóknak! Csak az marad meg ebben veszedelmes világban, ebben a vezényelt történelemben, aki meg akar maradni. Aki megadja magát, elveszik. Sok szeretet, sok fájdalom és harag gyűlt össze Gazda József lelkében. Hajh’, de bűneink miatt talán mégsem gyúlt elég harag benne. Jellemzően ő úgy él és ír, ahogy legbecsületesebb eleink éltek és írtak. Hűségben teszi dolgát a végeken, rajtunk tartja vigyázó tekintetét. Ahonnan ő ügyel népünkre és hazánkra, Nagy-Magyarország keleti szegletéből, tisztán lát rá az egészre. Rá-ránéz fogyatkozó székelyeire és magyarjaira, s elmondja nekünk a borzalmakat, hogy okuljunk belőle. Elmondja, mi volt, és mi van otthon, sorsregénye Sóhajföldjén. Áll az idő és tér függönye mögött, nézi, hogy mi történt itt, már megint bajban van a nemzet. Írja sorsunkat fáradhatatlanul, súlyos könyveiben minden fontosat el akar mondani, méghozzá gyönyörűen, költőhöz méltó akarattal úgy mondja a bajt, hogy fel is oldja bánatunkat és a gyógyulás útjára vezessen bennünket.
Gazda József könyve ugyan a 20. századról gondolkodik, de a máról és a mához szól elsősorban. Nemcsak a magyar történelemről, hanem a románról is, az erdélyi magyarság ellen elkövetett megsemmisítő, beolvasztási kísérletekről, a megfélemlítés-meghódoltatás ezernyi véres és agyafúrt módszeréről és eseményéről ad képet. Miközben korszakonként bemutatja a rendkívüli és változó méretű erdélyi veszteségeinket, a szerző mindig jó érzékkel, nagy tapintattal ügyel arra, nehogy megbántsa bármelyik nemzet fiait. Nem bántja még a történelmet vezénylő karmester népét sem, a románt sem, amely a diktatúráknak szinte hasonló vesztese, mint a magyarság.
Benke László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Irodalom az újmédia korában
Szerda délután Fűzfa Balázs és Orbán Jolán irodalomtörténészek tartottak előadást a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban a Kultika Irodalmi Fesztivál keretében.
Fűzfa Balázs a Nyugat-magyarországi egyetem docense, a BÁR című társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője „Gondoltam fenét!”– Jelek és jelrendszerek a költészetben és a világban címmel tartotta meg előadását. A cím és az egész előadás az irodalmi szövegek értelmezésének ambivalenciájára világít rá, és arra a híres anekdotára utal, mely szerint egy irodalomtörténész egy Arany János művet interpretáló írásában ezzel a szófordulattal élt: „a költő itt azt gondolta hogy…”, a lapszélre pedig maga Arany János felírta: „Gondoltam fenét!” „Igaza is van a költőnek, meg nem is” – mondta ennek kapcsán Fűzfa Balázs, mert Arany János a saját tér-idő világában gondoklodott saját verséről, míg egy értelmező nem képes rekonstruálni azt, amit egy alkotó érzett, gondolt akkor, amikor művét írta. Ugyanakkor mára már szinte kötelezővé vált azt gondolni, amit mi gondolunk a művekről, és nem azt keresni, hogy az alkotó mit gondolhatott akkor, mikor művét megalkotta. Persze a teljesen szabadjára engedett interpretációnak is megvannak a veszélyei, például a teljesen önkényes elméletek. Ennek llusztrálására mutatott be Fűzfa Balás egy számmisztikára alapozó elemzést, mely Arany Jánpos Évnapra című rövid verse kapcsán keletkezett. Fűzfa Balázs az olvasás fontosságát hangsúlyozta előadásában: „aki olvas, még egy KRESZ-táblát is jobban megért, mint az, aki nem” – fogalmazott, hangsúlyozva azt is, hogy „irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes.” Mint kifejtette, az emberiség legnagyobb találmánya a nyelv, az irodalmi remekmű pedig a nyelv legmagasabb rendű konstrukciója. „A költők olyan innovációval fordulnak a nyelv felé, amivel elképesztő lehetőségeket nyitnak meg nekünk” – fogalmazott az előadó, kiemelve, hogy a tudományban is hasznosítható elméletek születnek meg az irodalmoban. Fűzfa Balázs némi humorral, de igazaságértékkel is bíró megjegyzése szerint József Attila a költészet nyelvén már felfedezte a facebookot, Karinthy Frigyes pedig az internetet. Az előadó több példával illusztrálta azt, hogy a reklámok is úgy működnek, mint a versek, hiszen a modern reklám az érzelmekre hat, csakúgy mint a vers. Hangsúlyozta, hogy a költészet értelmezéséhez nagyon fontos a kontextus megértése. Ennek kapcsán megjegyezte: „a költő és a gyermek egészben olvas, ezt kellene megtalnunk tőlük, hogy egy verset egészben lássunk. A fekete-fehér világból csak a nyelv segítségével juthatunk ki.”
Szimuláció
Több értelemben folytatása, mintegy tudományos igénnyel és apparátussal elővezetett kiegészítése volt Fűzfa Balázs mondandójának Orbán Jolán irodalomtörténész előadása, aki Újmédia, újnyelv, újirodalom – a digitális kultúra és az olvasás paradoxonai cím alatt foglalta össze értekezését. Rendkívül információgazdag expozéjában Orbán Jolán arra hívta fel a figyelmet, hogy az újmédia megteremtette az új megközlítés igényét és szükségességét az élet számos területén, így ma már létezik újmédia kultúra, újmédia-művészet, újmédia-politika, újmédia-filozófia stb. és természetesen újirodalom is, mely utóbbinak számos műfaja jött létre: az sms-vers, a blogregény, a blogirodalomtörténet, a blogképregény stb. Az előadó kifejtette, hogy az újmédia már nem szükségszerűen nyelvi, sokkal inkább képi kifejezésmód, és a képeket elkezdtük olvasni. Továbbá az új keletű médiumok nem reprezentálnak, hanem szimulációt hoznak létre. „A szimulációk előretörnek a társadalmunkban, de vigyázzunk, nehogy kisajátitsák képzeletünket” – hangsúlyozta Orbán Jolán, aki kijelentette azt is, hogy az újmédia korában a hálózat vált kulcsfontosságú fogalommá, és eltűnt a szubjektum, a személy immár nem csomópont a hálózatban, hanem periféria. Az olvasásban, talán a verseket nem számítva, már nem tudjuk egységben szemlélni a műveket, mert a digitális korszak megváltoztatja az olvasási szokásokat is. Megjelent a decentralizáló olvasás fogalma, amely mintegy kritikája olvasási kultúránknak. „A nyomdagépek megjelenése óta nem volt ilyen nagymérvű változás, de soha nem is voltunk ennyire kiszolgálatottak a médiumoknak, mint manapság” – fogalmazott Orbán Jolán, hozzátéve, hogy ma már jobbára csak fragmentumokat olvasunk. Ennek oka többek között a robbanásszerűen megnövekdett információmennyiség, illetve a fókuszálás képességének a hanyatlása. „Az újmédia korában az olvasás kerül veszélybe, mert egyre kevésbé vagyunk képesek fókuszálni” – mondta Orbán Jolán.
Pap István
erdon.ro

Szétszóratva, de lélekben együtt
A sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola közösen állított kopjafát tegnap az iskola udvarán a várpalotai Faller Jenő Szakképző Iskola és Kollégium küldöttségével, amelynek szimbolikus értékéről Farkas Gizella házigazda igazgató azt mondta: magában hordozza a közös történelmi sorsot, a magyar nemzethez való tartozás tudatát. 
A két iskola közötti kapcsolat 2010-ben kezdődött, a Veszprém megyeiek másodszor látogatnak Sepsiszentgyörgyre. A jelenlegi találkozásra a Határtalanul! program adott lehetőséget, amely révén az elmúlt négy esztendőben harmincezernél több magyarországi diák utazott szervezetten határon túli helyszínekre. Hajdú István, a várpalotai iskola aligazgatója bejelentette, májusban a sepsiszentgyörgyieket látják vendégül, ott szintén felavatnak egy kopjafát, amely alkalom Kiss Imre főtanfelügyelő szerint jó lehetőség arra, hogy a két iskola egyszerre emlékezzék meg a maga kopjájánál nemzeti ünnepeinken, illetve a legnagyobb magyarok évfordulóin. A Veress Ferenc által faragott emlékjelt Kovács István unitárius lelkész áldotta meg, kiemelve: bármennyire szétszóratva, de lélekben együtt él a magyarság.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tempfli József ny. püspökünk köszöntése
Böcskei László, a Nagyváradi Egyházmegye megyéspüspöke a napokban körlevelet bocsátott ki, amelyben elsőként szerepel Tempfli József köszöntése, akit 25 évvel ezelőtt szenteltek püspökké Nagyváradon. Ezt közöljük az alábbiakban.
25. évvel ezelőtt, az 1989. decemberi események következtében sokan éreztük azt, hogy az elnyomó diktatórikus rendszer megbukásával nem csak a felszabadulás ajándékának örülhetünk, hanem főleg annak, hogy ismételten megtapasztalhattuk Isten irántunk tanúsított hűségét és szeretetét, aki még a legnehezebb megpróbáltatásokból is „Isten fiainak szabadságára”(Róm 8, 21) vezeti övéit. A hirtelen ránk köszönő változások és az ebből fakadó szabadságérzet megerősítette bennünk a reményt, hogy hamarosan újból visszatér életünkbe az annyira hiányolt normalitás. Miután fellélegeztünk a szabadság megtapasztalásának öröméből, az emlékezetes 1989. évi karácsonyt követően, körülöttünk megindult a nagy átrendeződés. Az említett normalitás visszaállításában már az első pillanattól kezdve reméltük és vártuk, hogy ez megvalósuljon egyházunk életében is. Hogy a megtűrt státuszból kilépve újra szabadon szervezhessük meg vallásos életünket, tevékenységeinkkel folytatván azt, amit nagy elődeink már majdnem ezer éven át gondosan és nem kis áldozatok árán építettek és alkottak, mentettek és továbbadtak a mi egyházmegyénkben is Isten dicsőségére és az emberek lelki-testi javára.
Várad 81.püspöke
Milyen csodálatos volt rövid időn belül ismét a régi, történelmi egyházmegyéink hivatalos elismeréséről értesülni, de még nagyobb volt az örömünk akkor, amikor az évtizedeken keresztül püspök nélkül maradt ősi egyházmegyéink élére, akkori Szentatyánk, akit időközben már a szentek soraiban tisztelünk, Szent II. János Pál pápa új püspökökkel ajándékozta meg a nehéz időkben is hűségesnek bizonyuló népünket. Az újonnan kinevezett püspökök sorában ott volt a nagyváradi egyházmegye új főpásztora is, Excellenciás Tempfli József megyéspüspök, aki 1990. április 26-án részesült a püspökszentelés kegyelmében Eminenciás Paskai László, bíboros, esztergom-budapesti érsek kézfeltétele által, aki mellett társszentelőkként Excellenciás Gyulay Endre, szeged-csanádi megyéspüspök és Excellenciás Bálint Lajos, akkor gyulafehérvári megyéspüspök álltak. Hosszú és nehéz évtizedek után ismét megyéspüspöke lehetett Nagyváradnak, aki egyben a 81. felszentelt püspök az egyházmegye történelmében. Nagy örömet jelentett ez helyi egyházunk számára és megerősítette hitében egyházmegyénk népét, aki a kiválasztott és felszentelt pásztor oltalma és irányítása alatt tudhatta magát.
Hálaadás
Felidézve ezeket az eseményeket, újból arra hívom paptestvéreimet, szerzeteseinket és minden kedves hívőt, hogy 25 év távlatából megújult örömmel adjunk hálát Istennek az Ő jóságáért, amellyel tovább kísért bennünket az új idők kihívásai közepette is, megköszönve neki különösképpen azt, hogy Tempfli József püspökünk szolgálatában a pásztor gondoskodását és szeretetét tapasztalhattuk hosszú éveken át. Ő az, aki Mesterünket követve, önzetlen odaadással és lelkiismeretes elköteleződéssel szolgálta népét és egyházmegyéjét. Építette a lelkek templomát, miközben erősítette az egyház látható építményét is, hogy az új idők kihívásaival szemben, Szent László királyunk öröksége mindenben megújultan és friss erővel tudjon helytállni és megfelelni. És még most is, amikor testi ereje már nagyon keveset enged meg számára, nyugalmazott főpásztorunk imáival kíséri egyházmegyéjét, annak minden papját, szerzetesét és a kedves híveket.
Köszönet
Püspökké szentelésének 25. évfordulóján Isten iránti hálánkkal, szeretetünkkel vegyük körül kedves főpásztorunkat, megköszönve mindazt, amit értünk, papokért és szerzetesekért, egyházközségeinkért és bennük minden hívőért, egyházmegyénkért és az egész egyházért tett. Foglaljuk őt mindennapi imádságainkba és kérjük számára továbbra is Szűz Mária, a papok édesanyjának oltalmazó gondoskodását és szerető védelmét, vigasztalását. Legfőképpen pedig, hálaadásunk és szeretetünk jeleként igazítsuk mi is életünket Jézus példájához, hogy bátor kiállással, fáradhatatlan törekvéssel és csak Istenre hagyatkozva szolgálhassuk mi is az Ő népét és az egyházat. Ehhez kérjük jubiláns főpásztorunk atyai áldását, akit most egész egyházmegyénk népe örömmel és hálával ünnepel!
erdon.ro

Késlelteti Bukarest a határon átívelő pályázatokat
Türelmetlenül várják a pályázni akarók a 2014–2020-as EU-s költségvetési periódus támogatási programjait, Kovács Jenő nagykárolyi polgármester szerint azonban jó, ha a regionális operatív program ez év végéig elérhető lesz, míg a román–magyar szomszédsági programot illetően már annak is örülne, ha a jövő évben megjelennének a kiírások.
A leginkább kérdésesnek, mint megtudtuk, a RO–HU-ra keresztelt régi HU–RO határ menti pályázati program sorsát tartják az érintettek. Az előző költségvetési ciklusban a határ mentiek körében igen népszerű szomszédsági együttműködési program irányítóhatósága átkerült Budapestről Bukarestbe, és úgy tűnik, a román fővárosban nem érzik sürgetőnek a kiírások megkezdését.
„Közel másfél évvel a költségvetési időszak megkezdése után még nem lehet tudni, ki vezeti majd a közös program irányítóhatóságát és azt sem, hol lesz a főtitkárság” – fejtette ki Kovács Jenő, aki szerint idén nem valószínű, hogy beindul a RO–HU.
A nagykárolyi polgármester hozzátette: javasolta már, hogy a főtitkárság ne Bukarestben kapjon helyet, hanem valamelyik erdélyi, határ közeli városban, azonban döntés még nem született ez ügyben. Sajnálatosnak nevezte a késlekedést az elöljáró, aki szerint a magyar kormány a határ menti projekteket prioritásként kezeli, és a saját regionális operatív programjából hajlandó lenne összegeket átirányítani ezek költségeinek kiegészítésére, így még inkább bővülne a lehetőségek köre. Hozzátette: ez nemcsak Romániára érvényes, a magyar–szlovák közös kezdeményezéseket szintén hajlandó lenne társfinanszírozni Budapest.
Az elöljárótól azt is megtudtuk, hogy korábban jelezte: nem ért egyet azzal, hogy a RO–HU 200 millió eurós költségvetésének ötven százalékát a megyei önkormányzatok nagy összegű megaprojektjeire akarják félretenni, mivel úgy véli, ez ellentétes a szomszédsági program célkitűzéseivel.
Kifejtette, ezzel nem azt akarja mondani, hogy ne lenne fontos a szatmárnémeti és a nyíregyházi kórház tervezett korszerűsítése, azonban úgy véli, erre a megyék más forrásból is szerezhetnek támogatást, a szomszédsági programot pedig meg kellene hagyni a városi és a községi önkormányzatoknak, a határ menti civil szervezeteknek, és az egyházaknak, hisz a kezdeményezés fő célja az ismerkedés, a tartós partnerkapcsolatok kialakítása a helyi szereplők között.
Mint megtudtuk, a pályázók a RO–HU-val kapcsolatban egyelőre csak tapogatóznak a lehetséges projektek és partnerek terén, Kovács Jenő például annyit mondott, hogy ebből a forrásból turisztikai és egészségügyi téren kíván fejlesztéseket eszközölni. Elmondta, most elsősorban a regionális operatív programra koncentrálnak, mivel ehhez a forráshoz valószínűleg hamarabb hozzáférnek, hisz várhatóan még az idén véglegesítik és meg is kezdődik a finanszírozási ciklus.
A nagykárolyi elöljáró szerint utóbbi lehetőség kihasználásával főleg iskola- és óvodafelújításokat, bővítéseket terveznek, továbbá út- és zöldövezet-fejlesztést, a közvilágítás modernizálását, valamint a közintézmények fűtésének korszerűsítését és ezek hőszigetelését oldanák meg.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Tudományos konferencia a művészet és oktatás kapcsolatáról
A művészet eszközeinek az oktatásban való felhasználásáról, a kreativitás fejlesztéséről az iskolában, a rajz-, zenei- és vizuális oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről folytak az előadások, majd kommunikációt elősegítő gyakorlatokkal ismerkedtek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Tanárképző Intézete által ebben a témakörben első alkalommal megszervezett konferencián.
"A célunk nem a szeparatizmus, nem vagyunk nacionalisták", hanem a kulturális értékek megőrzése, megértést kérünk ezeknek a kisebbségeknek – húzta alá a német politikus, világossá téve, hogy a néppárt a jövőben is a kisebbségek pártján fog állni. 
A tudományos diákköri konferencián azokra a kérdésekre keresték a szakemberek és az egyetemi hallgatók a választ, hogy fejleszthető-e a művészetek iránti érzékenység, tanítható-e a művészet, milyen oktatási módszerek alkalmazhatóak a művészetek átszármaztatására, a napjainkban zajló művészeti jelenségekre felkészít-e az iskola, vagy mi számít korszerű művészeti oktatásnak?
Vargancsik Iringó, a Művészeti Egyetem óraadó tanára, a szervezők egyike elmondta, az a tapasztalat, hogy eléggé másodrangú tantárgyként kezelik már a középiskolában is a művészeti tantárgyakat, a zenét, rajzot, festészetet, más nincs is jóformán, nagyon ritka a drámakör vagy az olyan más művészeti foglalkozás, ahol egy kicsit ki tud bontakozni a fiatal. Miközben minden kutatás alátámasztja a művészeti nevelés fontosságát, azt, hogy a jövő szempontjából mennyire nem elhanyagolható a művészet eszközeinek használata az iskolai oktatásban.
„Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de azt mondja egy amerikai professzor, hogy 65 százaléka a munkahelyeknek olyan lesz a mai óvodáskorúaknak, amiről nem is tudjuk megfogalmazni, hogy mi az, tehát nem tudjuk azt most mi megmondani, hogy milyen munkaterületeken kell majd elhelyezkedniük a mai fiataloknak, és éppen ezért nagyon szükséges a kreatív, a divergens gondolkodás, miközben az iskolában pont azt sulykoljuk, hogy csak az a jó, ha egy konkrét irányba, meghatározott pontra összpontosul a gondolkodás” – magyarázta a szakember.
A Művészeti Egyetem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kihelyezett pedagógusképző szakával együttműködve szervezett konferencián az esztétikai érzékenység kisiskoláskori fejleszthetőségéről értekezett Bakk-Miklósi Kinga egyetemi docens, míg Lazsádi Csilla Terápia és nevelés 3D-ben témájú dolgozatát mutatta be, majd Vargancsik Iringó A kreativitás fejlesztésének a lehetőségei az iskolában című munkáját ismertette. A diákok tudományos dolgozatai többek közt a személyiség genetikai és környezeti eredetéről és a tehetségről szóltak, a táncban rejlő nevelési lehetőségekről óvodás és kisiskolás korban, a gyermekek szocializációs folyamata és a média kapcsolatáról, a képzőművészeti- és zenei oktatás fontosságáról, az esztétikai nevelésről a Montessori-pedagógiában.
A konferencia második részében három csoportban szervezett drámakörön kommunikációt elősegítő gyakorlatokat sajátítottak el a résztvevők a színművész tanárképzős hallgatók által vezetett foglakozásokon.
Antal Erika 
Székelyhon.ro, 

Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?
A gyűlölet prédái 
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… 
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja? 
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál.  A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. 
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy  saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. 
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. 
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. 
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. 
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. 
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. 
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. 
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

...És mit jelent hazajönni
Sepsiszentgyörgy Minél távolabb kerül az ember születési helyétől, ahol szűkebb környezete ismeri őt, és ahol lépten-nyomon ismerősök veszik körül, annál gyakrabban megkérdezik, hogy ki ő és honnan jött. (Hogy miért jött vagy hova tart, nem része a jóhiszemű párbeszédnek.)
Az utóbbi években elég gyakran kellett válaszolnom a honnan jöttem és milyen nemzetiségű vagyok kérdésekre. Nem egyszerű válaszolni egy németnek, egy franciának vagy egy kínainak, mert mondhatom, hogy Romániából jöttem, de akkor nyomban korrigálnom kell a kijelentést, hogy igen, Romániából, de én nem vagyok román, hanem magyar, sőt mi több, székely. Ha jól meggondolom, ez mind igaz, és mondhatnám is bátran – mondtam is néhányszor –, de utána folytatni kell a magyarázkodást, hogy valóban élnek Romániában magyarok, székelyek, nem egy-kettő, vannak falvak, városok, iskolák és egyetemek, aztán elmesélni Erdély történetét nagyon vázlatosan a továbbra is kérdő szemeknek, majd jön a nahát, sokat nem értenek belőle, és nem tudnak egészen pontosan beazonosítani, hogy most magyar, román vagy az a valami más, mert a Sekler ismeretlen kifejezés, rövid kávézások alatt nehezen tanulható fogalom, aztán hónapok múlva megkérdezik, hogy ugye, te is lengyel vagy, mint a másik lány a művészettörténetről. Ilyen és ehhez hasonló sikertelen vagy félig sikeres magyarázkodások után úgy döntöttem, hogy azt mondom, magyar vagyok. Ha valaki majd bővebben érdeklődik és közelebb kerül hozzám, majd pontosítok, és elmesélem még egyszer neki is ugyanazt, hogy valójában székely vagyok, nem biztos, hogy érteni fogja, de talán érdekesnek találja, hogy tanul egy új, különleges szót, terhelve rövid távú memóriáját, de addig is jól szórakozunk, az ismerkedés mindig izgalmas, és a kelet-európaiak annyira mások.
Minél inkább kérdezik, annál inkább kérdezem én is magamtól. És annál inkább tudom a választ. Minél távolabb kerülök attól a helytől, amely legelőször definiált engem, és ahol legelőször meghatároztam magam, meghatározódtam, annál inkább válik egyértelművé a hovatartozásom. Van, akinek nem kell elmenni, sehova se kell elmenni, hogy önazonossága megszülessen és megmaradjon, azt egyértelműnek érezze, képviselje és szeresse, van, akinek el kell menni, hogy önmagára leljen, hogy felfedezze saját kultúráját, saját nyelvi hovatartozását, ápolja azt és büszke legyen rá, van, akinek el kell menni és vissza kell jönni, mert nem elég a kulturális, nyelvi, történelmi azonosságtudat, kell valami más is a helyből, a levegőből, az ősz szagából, az omladozó falakból, az akcentusból, ami idővel, máshova hurcolva elveszhet.
Minél sűrűbb a multikulturális légkör a mindennapokban, minél több nációval, nyelvvel, hellyel találkozunk, annál inkább kezdjük érezni a zamatát, a keserűségét, a lágyságát, a melegségét, a fogcsikorgató hidegét a szavaknak, amiket otthon tanultunk, érezzük lefordíthatatlanságát a velünk együtt született nyelvnek. A legbelső nyelvre minél több másik nyelv rakódik rá, annál inkább egyértelmű lesz egyedisége, felcserélhetetlensége, kitörülhetetlensége. Emigrációban mindenki újratanulja az anyanyelvét. Minden új nyelv tanulásával újratanuljuk az anyanyelvünket, és hát a logikai sor egyértelmű következménye, hogy anyanyelvünket tanuljuk meg legtöbbször, és ez marad a legerősebb. Ismételten olyan marad, ahogy azt otthonról hoztuk, már-már archaikus. Sokak a nagyanyáik nyelvét beszélik ma is emigrációban, mert csak azt tudják. (Érdekes nyelvészeti kutatás tárgya lehetne, hogy miként menekül át, menti át magát a nyelv, hogyan jut át generációkon, mintegy megkövült formában, alighasználtságában, muzeális értékében, de el nem felejtve, hogy az orvos Németországban a nagyanyja szatmári szavait és akcentusát őrzi azokban a rövid beszélgetésekben, amikor örül, hogy beszél magyarul a páciense. Időutazás ez, utazás a nyelv idejében, és hirtelen ott vagyunk a 20. század elején egy kicsi faluban a határ mentén. És talán az sem teljesen véletlen, hogy az emigrációban élő, Alzheimer-kórban szenvedő betegek minden más nyelvet elfelejtenek az anyanyelvükön kívül, éppen ezért van, hogy egy-egy öregotthonban kifejezetten keresik az idegen anyanyelvű ápolókat, akik szót értenek a betegekkel.)
Van, akinek el kell mennie az óceánon túlra, hogy magyar táncházba járjon; van, akinek idegenül kell beszélnie egész nap, hogy hétvégén a magyar kultúrát propagálja, képviselje, hogy magyar misére járjon, mert itthon nem volt rá ideje, nem volt fontos; van, aki vissza-visszatér, és telítődik itthon, hogy továbbvigye, ingázó lesz a kultúrák közt, közvetít, hidat épít; van, aki elmegy, hogy visszajöhessen, hogy rádöbbenjen: valójában itt a helye, mint a mesékben, ha kiállta a hét próbát, akkor hazahozhatja a kincset, illetve ha nem is kincset, valamit hoz a tarisznyájában, az emigráció tapasztalatát mindenképp.
Elmenni sokféleképpen lehet otthonról. Sokfelé lehet elmenni. Sokféleképpen lehet visszajönni. Valami mégis közös az elmenésekben: az elmenés akarása. Mondják, hogy volt, akinek muszáj volt elmenekülnie, politikai menekült volt. Teljes joggal tette, élt a lehetőséggel. Mondják, van, akinek nincs más választása, mert meg kell élnie. Mondom: él a lehetőséggel, és reméli, hogy jobb lesz. És valóban sok minden jobb lesz azoknak, akik elmennek. Ők azok, akik vállalják a próbatételt. És ez így van rendjén. Nyernek is, tanulnak is ebből. És szembesülnek, önmagukkal mindenekelőtt. Az emigráció antropológiája, szociológiája, pszichológiája, filozófiája sokféle kérdést felvet. De egyik sem kerülheti meg a helyváltoztatás puszta tényét, a konkrétumot, amely szerint az elvándorlás mint helyváltoztatás értelmezhető. Gilles Deleuze és Félix Guattari Anti-Ödipus. Kapitalizmus és szkizofrénia című (magyarul még nem hozzáférhető) könyvükben új fogalmakat vezetnek be: a deterritorizáció (deterritorializáció) és a reterritorizáció (reterritorializáció) a territórium latin terminusát építi tovább. Egyszerűbben fogalmazva: az elvándorlás és a visszavándorlás szinonimája is lehet a két deleuzi-guattari-i terminus. Csakhogy a de-re-territorizáció szó nem a cselekvésre, az igére utal (vándorolni, migrálni, elvonulni), hanem a territórium főnévre fókuszál, a helyre, amit el lehet hagyni és ahova vissza lehet jönni, ahova el lehet menni és ahonnan el lehet jönni. Az emigráció, az elvándorlás cselekvés, folyamat, és minden alkalommal feltételezi a de-territorizációt és a territorizációt, egy adott hely elhagyását és egy új elfoglalását. A reterritorizáció sokkal bonyolultabb, mert el kell foglalni a már elhagyott helyet, a régit, az elhagyottat, amely egy kicsit új és egy kicsit régi. Arról a territóriumról van szó, arról a földrajzilag pontosan körvonalazható, meghatározható helyről, amely nemcsak fizikai valóságát tekintve fontos, hanem mindaz által válik értékessé, ami hozzá kapcsolódik, a víz íze, a sár szaga, a reggeli kakaskukorékolás, a gyermekkori palacsinta szaga, a szó, amivel hívtak, elküldték, öleltek, a csend, ami érthető volt és értelmes, és sok más megfoghatatlan, megnevezhetetlen, mind részei a helynek, amitől a hely azzá válik, ami. Minél inkább kérdezem, annál inkább tudom, hogy székely vagyok. Ezt sem én választottam, ahogyan a születésemet sem. Kaptam, ajándék, örökség, olyan, amilyen. Erdély, Székelyföld nem szebb és nem varázslatosabb, mint bármelyik másik hely a világon, nem csodálatosabb, nem lenyűgözőbb. De nem is kell mérni, hasonlítgatni, szegényességében, gazdagságában, egyediségében, megismételhetetlenségében, különlegességében, nem a leg és nem a legesleg, nem szenzációs, nem rekordértékű. Jó, hogy van, hogy úgy van, ahogy van, és hogy van valami, ami csak rá jellemző, és ami sehol máshol nem fellelhető, hogy ez a hely ismerős, legrégebbről ismerős.
FÁM  ERIKA
(Székelyföld)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új utakon a Maros Művészegyüttes
A táncszínház felé irányulnak
Új művészi koncepción dolgoznak a Maros Művészegyüttesnél. Mindamellett, hogy alapvető feladatuknak tartják az eredeti erdélyi magyar és román, valamint roma néptáncörökségünk megőrzését, ápolását, a táncszínház felé irányulnak. Erről a váltásról, valamint a néptánc jövőjéről Barabási Attila-Csabával, a Maros Művészegyüttes igazgatójával beszélgettünk.
– Eddig soha nem tapasztalt "nagyüzemben" dolgoznak a művészegyüttesnél, hiszen már az évad elején két bemutatót is tartott a magyar tagozat, ugyanakkor tudomásom szerint egy nagyszabású magyarországi turnén is túl vannak.
– Március 14. és 21. között Zala és Vas megyében turnéztunk. Az idén olyan településeket céloztunk meg, amelyekkel valamilyen kapcsolata van a megyének vagy az együttesnek. Így eljutottunk Zalalövőre, Celldömölkre és Bakonyszombathelyre is az Imádság háború után és Fehérlófia című felnőtt- és gyerekelőadásunkkal. Nyolc nap alatt hétszer léptünk fel. Olyan közönséggel találkoztunk Magyarországon, amilyennel eddig még nem. Fontos nekünk, hogy a budapesti Művészetek Palotája és a Hagyományok Háza mellett kisvárosokba is eljussunk. Tavaly már voltunk Zalalövőn, ahova visszahívtak, ezért vállaltuk fel a turnét. Jövőre pedig mindenhova visszavárnak. Sőt, felkértek, hogy a városnapokra is vigyük el műsorainkat. Ha egy lehetőség van, visszatérünk, mert a kapcsolatfelvétel megtörtént, és a továbbiakban valóban szeretnénk ápolni ezt a kulturális kézfogást. Budapesten május 8-án a Hagyományok Házában mutatjuk be Szem látta, szív szerette és Fehérlófia című előadásainkat, június 17-én pedig Győrbe, a Győri Balett meghívására az Imádság háború után előadásunkkal részt veszünk a kortárs táncfesztiválon, ami nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás is, hiszen ezen a rendezvényen ott lesz a szakma krémje, a magyar táncszövetség – amelynek mi is tagja vagyunk – kihelyezett ülését tartja Győrben. Ezért a napokban a Marosvásárhelyi Filharmónia tagjaival hozzáfogtunk az előadás zenéjének próbáihoz. Itt van Bonczó István zeneszerző és Varga János koreográfus-rendező is. Új hangszerelésben, zenekarral próbáljuk színre vinni a darabot, ugyanis azt tervezzük, hogy azokban a termekben, ahol a színpadhoz tartozik zenekari árok is, élőzenével lépünk fel, ahol pedig erre nincs lehetőség, felvételről megy a zene, de a bemutató előadástól eltérően új hangszerelésben. A profi néptáncosok tavalyi találkozójának díjnyertes előadása meghívást kapott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház táncfesztiváljára is, amely május közepén lesz.
– Készülnek-e újabb bemutatóra?
– Az idén két új produkciót is színre vittünk. Februárban a Szívem világ, míg a világ címűt, míg márciusban a Fehérlófiát – ez rekordnak számít, ilyesmi még nem volt a művészegyüttes életében, legalábbis 1990 után. S bár 11 évvel ezelőtt már műsoron volt a Fehérlófia, az idén új szereposztásban, más hangszereléssel ismét játsszuk, mivel a közönség igényelte. Ezenkívül készülünk egy autentikus folklórműsorral, amelyet elviszünk a hivatásosos néptáncosok találkozójára is. Ebben A halálra táncoltatott lány című ballada alapjára több erdélyi vidék táncát fűzi majd egybe Varga János koreográfus-rendező. A román tagozat Marin Barbuval dolgozik, aki a CIOF (a folklóregyüttesek világszövetségének kezdőbetűi) romániai elnöke is. Mindkét produkció zenei anyagán dolgozunk, folyamatban van a kosztümök beszerzése, előállítása. Arra kértem Marin Barbut is, hogy a műsorukban jelenjenek meg az ősi népszokások, lopjon bele táncszínházi elemeket is, mivel nyitnunk kell. Ha Európába akarjuk vinni az előadásainkat, csakis ezzel a műfajjal lehet színpadra lépni, mert kizárólag erre van igény. Ez a jövő.
– Ami a jövőt illeti, jó volt látni, hogy az Iskola másként időszakában több száz gyerek jött el a művészegyüttes székházába, ismerkedett a néptánccal, népviselettel, a hagyományokkal.
– Olyan napunk is volt, amikor több ezer diákot láttunk vendégül. A két tagozat felváltva fogadta a diákokat. Előadást tartottunk, utána a diákok megtekintették a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjainak népi tematikájú fotókiállítását és gyönyörködhettek az előcsarnokban kiállított népviseletekben is. Ebben az időszakban Kibédre is elmentünk, ahol a felújított kultúrotthonban több mint 400 diáknak tartottunk előadást. Valójában ez hozzájárul a néptánckultúra népszerűsítéséhez, ami egyik alapküldetésünk. Ennek jegyében szeretnénk a Fehérlófiát nemcsak a magyar iskolákban, hanem román oktatási intézményekben is játszani, mivel a történet megtalálható a román folklórban, mesevilágban is (Harap Alb). Ezt tesszük azért is, mert a román gyermekközönség nem láthatott még ilyen típusú táncszínházi előadást, mivel a profi román együttesek még nem vittek színre ilyen jellegű produkciót, ugyanakkor ez kulturális nyitás is lenne. Ugyancsak az oktatáshoz, a tánckultúra népszerűsítéséhez tartozik az a rendhagyó történelemóra, amelyet Novák "Tata" Ferenc Kossuth-díjas táncoktató tart a néptánc történetéről. A tavalyi előadást kiegészítettük magyarországi régiók táncával. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Besztercén, Nagyenyeden és Nagyváradon is tartunk több előadást. Ide tartozik még, hogy nagy izgalommal készülünk a tánc világnapjára, amely április 29-én lesz. Aznap kerül sor Marosvásárhelyen a rendhagyó történelemórára is, és az együttes egy kis szabadtéri meglepetéssel is készül majd a Színház téren, hogy mi lesz, nem árulom el, de érdemes lesz dél körül a főtéren sétálni.
– Ehhez a felpörgött munkaritmushoz anyagi befektetésre és – mostani kifejezéssel élve – humán erőforrásra is szükség van. Hogy állnak ezen a téren?
– A Maros Megyei Tanács támogatása révén sikerült egy korszerű videóvetítőt vásárolni, amelyet előadásainkon használunk. Vettünk egy multifunkcionális nyomtatót is, amellyel szórólapokat, plakátokat is készíthetünk magunknak. Szeretnénk a hangtechnikán javítani, de ez egy következő beruházás lesz. Ennyit a műszaki felszereltségről. Ami pedig az utánpótlást illeti, több kolléga nyugdíjba vonult, így állásokat szabadítottunk fel, amelyeket be is töltöttünk. Fiatal, középiskolát végzett táncosokat vettünk fel mind a magyar, mint a román tagozatra. Ezen a téren nem állunk rosszul, hiszen a kollégáink által vezetett hagyományőrző néptánccsoportokban olyan tehetséges fiatalok vannak, akiket bármikor átvehetünk. Az idén Ludasról, Szabédról és a Napsugár együttestől "igazoltak át" táncosok. A továbbiakban szeretnénk bővíteni a magyar tagozat zenekarát, mivel négy tagra zsugorodott, ugyanis a bőgősünk elment. Szükség lenne cimbalmosra is. A román tagozat zenekara 13 tagú, őket a Művészeti Egyetem diákjai is segítik, mivel az oktatási intézménnyel együttműködési szerződésük van.
– Tudomásom szerint nincs felsőfokú magyar népzene- és néptáncoktatás. Ez mennyiben jelent hátrányt alkalmazáskor a profi néptáncegyütteseknek?
– Valóban, a népzeneoktatás nincs jelen a magyar felsőfokú oktatásban. Nincs megfelelő utánpótlás a zenészeknél, mivel a művészek nem akarják lekötni magukat egy intézményhez, inkább az egyéni, szabadúszó pályát választják. De ezen a téren is próbálunk lépni.
– Említette, hogy a román tagozat zenekarát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai egészítik ki időnként. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen együttműködik a két intézmény. Milyen más hasonló művelődési intézményekkel van gyümölcsöző együttműködése a művészegyüttesnek?
– Az utóbbi időben igyekeztünk minél szélesebb körben kiépíteni az intézményes együttműködést. A Művészeti Egyetem mellett jók a kapcsolataink a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal is. Vannak olyan, a színház által színre vitt darabok, amelyekben a művészegyüttes tagjai is fellépnek, a színháznál dolgozó művészek pedig kiegészítik a mi előadásainkat. Nagyon jó a kapcsolatunk a tanfelügyelőséggel is. Nemcsak abban rendszeres az együttműködés, hogy előadásainkkal segítjük az iskolákat, hanem a tavaly szakképzést is szerveztünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, amelyre több megyéből olyan tanítók, tanárok jöttek el, akik néptánccsoportot hoztak létre és vezetnek az oktatási intézményeknél. Ők szakszerű képzést kapnak olyanoktól, akik néptáncoktatással, hagyományőrző csoportok vezetésével foglalkoznak. Ennek a tevékenységnek is az a kevésbé burkolt célja, hogy népszerűsítsük a néptáncot azért, hogy minél több iskolába vezessük be akár választható tantárgyként. Majd ha lehet, akkor akár a művészeti szakközépiskolákban indítunk rendszeres oktatást. Ha van igény ezen a szinten, akkor a romániai magyar felsőfokú oktatásban is lesz létjogosultsága a néptáncnak, hiszen jelenleg nincsen ilyen szak Romániában. Román néptáncképzés van Bukarestben és a kolozsvári Gheorghe Dima zeneakadémián, de magyar nincs. Ebben közvetlenül érintettek lennénk, hiszen ha kollégáim elvégeznének egy ilyen egyetemet, akkor a fizetés is nőne, motiváltabbak lennének a továbbképzésre és a művészeti produkciók színvonala is megnőne.
– Említette, hogy az általános iskolai oktatás szintjén derülne ki, hogy lenne-e igény a romániai magyar felsőfokú néptáncoktatásra. Van-e jelenleg rálátás arra, hogy miként állunk ezen a téren?
– Nemrég felmérést készítettem Maros megyében, és kiderült, hogy elég sok iskolában jelen van a néptáncoktatás. Igaz, hetente csupán egy órát foglalkoznak ezzel egy-egy osztályban, mert ennyire biztosít lehetőséget a keret. Tárgyaltunk az oktatási minisztérium képviselőjével, aki megígérte, hogy foglalkozik a kérdéssel, és megkeresi a lehetőségét annak, hogy ezt az oktatást is bevezessék a középiskolákban. Volt már olyan próbálkozás, hogy a főiskolán kezdjük, de ez meghiúsult, mivel általános koreográfia profilúvá lett az osztály, ami nem annak indult. Ez azt igazolja, hogy fordított irányból kell megközelíteni ezt a kérdést. Az építkezést az alapoknál, az óvodában, az általános és a középiskolákban kell kezdeni, folytatni, és ha lesz erre igény a szaklíceumi osztály indítása után, akkor létjogosultságot nyerne egy ilyen szak az egyetemen is. Nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Hargita megyei kollégáim abban is gondolkodnak, hogy a Sapientia EMTE csíkszeredai karán induljon ilyen szak. Mi azon fáradozunk, hogy ennek az építménynek elkészítsük a szolid alapzatot, a tégláit, s reméljük, idővel beigazolódik, hogy ezek a próbálkozások nem hiábavalók.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Csontba faragott legendák
Kis Dániel érzelmeket, ősi történeteket ábrázol 
Kis Dániel munkájával, alkotásaival számos vásárban találkozhattunk már, ugyanakkor megannyi lakásban fellelhetőek az általa készített használati tárgyak. A szerény, ízes beszédű csontfaragót alkotásairól, a kezdetekről faggattuk, illetve arra is kíváncsiak voltunk, miként látja szakmája jövőjét ebben a világban, ahol kevés fiatalt vonz már a kézművesség.
 Kis Dániel 1957-ben született a Hargita megyei Székelymuzsnán. Szülei munkásemberek voltak, édesapja kőművesként, munkahelyi kötelezettségei miatt folyton úton tartózkodott, csupán hétvégenként tölthetett egy kis időt családjával. Talán ennek is betudható, hogy Dániel gyermekként főképpen nagyapja, Kinda József mellett töltötte szabadidejét, a vármegyének jármokat faragó öregúr mozdulatait leste a műhelyben.
– Kiskoromban a kalózregények, filmek hatására tengerész akartam lenni, arról álmodoztam, hogy bejárom a világot egy hatalmas árbocoson, illetve egy elhagyott szigetet is felfedezek. Aztán negyedikes gyermek lehettem, amikor előálltam, és elmondtam nagyapámnak, hogy tengerész helyett inkább asztalos-faragóként élnék, mivel ebben a szakmában télen a jó meleg műhelyben, nyáron pedig a hűs árnyékban lehet dolgozni. Nagyapámnak tetszett a bejelentés, így tanítani kezdett, szerszámait kézbe vehettem, segítettem a munkájában. Nagyon sok bölcsességet tanultam tőle, a mesterségben szerzett tapasztalatait adta át nekem, tanításaira alapoztam az életemet, és igyekszem a hátralévő napjaimat is ebben a szellemiségben eltölteni – mesélte a faragó, elárulva, hogy gyermekkori álmai ellenére életében csupán egyszer, a snagovi tavon hajókázott.
A legényke cseperedett, nagyapja mellett dolgozott, és pénz helyett jó szót, biztatást kapott, egy különleges szakmát sajátíthatott el. Iskoláit Muzsnán, Derzsen, a hároméves szakiskolát pedig Udvarhelyen végezte. Ezután kihelyezték Gyergyószentmiklósra, ahol faragászati végzettsége ellenére kárpitosműhelyben hordta a nyers- és készanyagot. A katonaságot Gyergyószentmiklóson végezte, itt egy tiszt felfedezte képességét, és biliárdasztalokat, fából készült puskatusokat javíttatott, újíttatott fel vele.
Vállalkozás végkielégítésből
A seregből távozva Udvarhelyre került vissza, ahol ajándéktárgyakat készített népművészeti üzleteknek mindaddig, amíg egyik ismerőse el nem újságolta neki, hogy a sepsiszentgyörgyi bútorgyárba faragókat toboroznak.
 Sepsiszentgyörgyre 1984-ben jöttem. A bútorgyárban hamar megszűnt a faragás, így szalagmunkára kerültem a csiszolóba. Aztán jött a magánosítás, leállt a gyár, én pedig a végkielégítés összegéből vállalkozást indítottam, újból a faragói tapasztalatomra, tehetségemre alapoztam az életemet – folytatta tanulságos történetét.
A négygyerekes családapa vállalkozóként először gyökérbe faragott, gondolatait véste a föld alól kiásott anyagba, aztán kővel, méretesebb kőszobrokkal is próbálkozott, ám ezek túlságosan is időigényesnek bizonyultak, így 2006-ban egyik kollégája csontba faragott munkáit szemlélve határozta el, hogy ezzel az ősi anyaggal próbálkozik, és vásárokban árulja alkotásait. Mostanra számos munkája igazolja, milyen szemléletesen lehet például egy-egy legendát tetszetős képbe préselni. Az alkotás alatt nagyapjától átvett motívumokat használ, illetve saját elképzelését lopja be az ornamentikába.
A csont mellett a fára, kőre is marad idő: itt éppen egy villám sújtotta almafa kapott új alakot
– Minden kuncsaftnak igyekszem elmesélni, mit faragtam rá a portékára, hogy ne csupán egy üres tárgyat adjak át nekik, hanem megértsék az ábrákat, azok mondanivalóját, ezáltal a használati tárgyak is személyesebbé válnak. Például régebb, ha egy fiatal lány muskátlit rakott az ablakba, az üzenetértékkel bírt, jelezte, hogy szíve választottját várja. Ezeket a történeteket faragom csontból készült használati tárgyakba, egy-egy motívummal megerősítve a hagyományt (például az előbb említett történetben a gondolatokkal tele virágcsokrot egy várra, bástyára emlékeztető ablakkeretbe zártam, illetve az idő múlását, a hagyomány átmentését érzékeltetve koronáztam meg az ábrát). Bóvlit nem készítek – jelentette ki a csontból szobrokat, képeket, ajándéktárgyakat, számos használati tárgyat (só-, fűszertartót, fésűt, vázát, hajcsatokat, kenőkéseket, medálokat és sok mást) készítő kézműves.
Állandó kiállításról álmodik
Érdeklődésünkre kiderült, gyermekei más pályát választottak maguknak, hiszen látták, hogy szűkösen lehet megélni ebből a szakmából (igaz, hobbiként Hunor fia a kőfaragást űzi), annak ellenére, hogy országos szinten is kevés az ilyen szakember. Kis Dániel hat csontfaragóval tartja a kapcsolatot.
– A vásárok alatt tapasztalom, mennyire rászoktak az emberek a keleti műanyag tárgyakra: olyanokkal is szép számban találkozom, akik nem tudnak különbséget tenni csont és műanyag között. Éppen ezért sok helyen nevelő célzattal is fel kell, hogy lépjek, de szívesen teszem, elmagyarázom, hogy marhalábszárcsontból, szaruból készülnek a tárgyak. Furcsa anyagokkal is kísérletezem, nemrég például lófogból készített kővel koronáztam meg egy gyűrűt. Nagyon szép erezetet fedeztem fel a lófogban, amelyet csiszolás után sokan az opállal is összetévesztettek. Ezekből a közeljövőben ékszereket szándékozom készíteni – avatott be műhelytitkaiba.
Ha gyermekei más pályán ténykednek is, a faragó szívesen tanítja az érdeklődő fiatalságot: jelenleg a sepsiszentgyörgyi Noda-Scurtu Szabolcsot okítja, akit dicsérő szavakkal illet, és abban reménykedik, egy napon a fiatal tanítványa felülkerekedik rajta. Faggatózásunkra Kis Dániel elárulta, egyedüli álma, hogy a közeljövőben falumúzeumszerű kiállítást rendezzen be egy falusi házban, saját és gyűjtött faragásokkal. Itt egy kis műhelyt is kialakítana, ahol iskoláskorú látogatóknak, csoportoknak mutatná be mindazokat a műhelytitkokat, amelyeket munkássága alatt megtapasztalt.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Összefogás a Teculescu-ügyben – Újabb menetelésre készülnek
Összefogtak a háromszéki magyar pártok, amelyek összesen 26 ezer aláírást gyűjtöttek, hogy a kovásznai Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház visszakapja eredeti elnevezését, azaz ne csatolják hozzá a Teculescu nevet.
A petíciót és az aláírásokat a háromszéki RMDSZ parlamenti képviselői szerdán nyújtják át Nicolae Bănicioiu egészségügyi miniszternek, kérve, hogy vegye figyelembe az érintettek véleményét, és írja felül a korábbi rendeletet, amely szerint az intézménynek Nicolae Teculescu balneológus nevét is fel kell vegye, aki – mint kiderült – soha nem dolgozott a szívkórházban.
Hétfőn Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke, Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke és Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke az RMDSZ-székházban együtt jelentették be az aláírásgyűjtés eredményét, és hangsúlyozták, hogy fontos ügyekben összefognak.
Tamás Sándor kifejtette, rendhagyó, hogy egy asztalnál ülnek, de ha fontos ügyről van szó – és a kovásznai szívkórház ügye ilyen –, akkor „egymás iránti alázattal és sok munkával előre tudunk lépni”. Már amikor elkezdték a kézjegyek gyűjtését, az ívekre nem tettek pártlogót, mert abban bíztak, hogy a többiek is csatlakoznak, az MPP és a néppárt pedig felajánlotta segítségét, valamint az egyházak, az ifjúsági szervezetek is az ügy mellé álltak.
Tíz nap alatt papíron 22 ezer, online 4 ezer aláírás gyűlt össze, ebből Kovászna városában négyezer – a város lakói, a kórház dolgozói, sőt a kezelésre érkezők, románok és magyarok is aláírták az eredeti név megtartását kérő íveket. Tamás Sándor elmondta, az RMDSZ-kongresszuson Victor Ponta miniszterelnök tudomására hozták a kovásznai szívkórház ügyét, és ő azt mondta, igyekszik megoldást találni. A múlt héten egy minisztériumi illetékes a helyszínen tájékozódott: találkozott a polgármesterrel, tanácstagokkal, a kórház orvosaival, a szakszervezet vezetőkkel.
„A jelentése tartalmát nem ismerjük, de mindenki, akivel szóba állt, a Benedek Géza név megtartását kérte” – mondta az RMDSZ politikusa. Tamás ugyanakkor leszögezte, a miniszteri rendelet visszavonása nem visszalépés, hanem a normalitás helyreállítása, hiszen „Ioan Lăcătușu, a kommunista párt propagandistája feszíti a húrt” – jelezték a román politikai pártoknak, a prefektusnak is, hogy ez egy szűk társaság akciója volt, és hogy ez nem jó irány, mert román–magyar feszültségeket kelt. Azért is bíznak a rendelet hatályon kívül helyezésében, mert azt nem a miniszter, hanem a minisztériumi főtitkár írta alá előbbi tudta nélkül.
Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, hogy korábban a kovásznai magyar és román közösség képviselői megegyeztek, hogy a helyi sportcsarnokot Iordan Popica sporttanárról nevezik el, a művelődési házat pedig Ignácz Rózsáról, de a kórházügy annyira megmérgezte a légkört, hogy ezt a határozatot levették a napirendről. „A román neveknek is van helyük, de olyan személyiségeket kell javasolni, akik alkottak valamit, Iordan Popica tanárt például mindenki tisztelte” – mondta Tamás Sándor.
A kovásznai szívkórház átnevezése szimbolikus térfoglalás a románok részéről: olyan, mint az ötvenes években, amikor a Bolyai Egyetemet átnevezték, és azóta már csak néhány százaléknyi a magyar helyek száma – fejtette ki Benedek Erika. Hozzátette, ez általános lett az elmúlt évtizedekben a román hatalom részéről, ám a kovásznai névadás ügye olyan horderejű, hogy nem lehet elmenni mellette, a románok számolhattak azzal, hogy tiltakozást fog kiváltani. Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke arról beszélt, hogy az összefogásnak folytatódnia kell, mert mint mondta, „olyan időket élünk, amikor a magyar himnuszt nem lehet elénekelni és betiltják szimbólumainkat”.
Egyeztetnek az újabb menetelésről
Körvonalazódik a magyar pártok közötti összefogás egy idénre tervezett, nagyszabású háromszéki megmozdulás szervezésére is. Tamás Sándor március 10-én, a székely szabadság napján jelentette be: felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, hogy az év második felében szervezzék meg a székelyek nagy meneteléséhez hasonló, az autonómiaigényt felmutató közös demonstrációt.
Hétfőn Tamás Sándor újságírói kérdésre elmondta, Antal Árpád polgármesterrel közösen már egyeztettek Biró Zsolt országos és Kulcsár Terza József Kovászna megyei MPP-elnökkel, a napokban pedig „hosszú és tartalmas beszélgetést” folytattak Toró T. Tiborral, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökével.
„Elkezdődött a politikai egyeztetés, a technikai részleteket kell leszögezni, konszenzusra törekszünk. Idén mindenképpen lesz egy nagyszabású háromszéki megmozdulás, ennek időpontját és helyszínét később hozzuk nyilvánosságra” – mondta Tamás Sándor.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Az összefogás üzenete
Jó jel, hogy fontos ügyek még össze tudják kovácsolni a szétszabdalt erdélyi magyar társadalmat, Háromszéken nem először bizonyítják politikusaink: képesek felülemelkedni az önös és pártérdeken, jelentős célok csatlakozásra késztethetik a tegnapi ellenségeket.
Megtörtént ez már néhányszor: a székely szabadság napján, a székelyek nagy menetelésén, a Mikóért szervezett tömegmegmozduláson, illetve a magyar himnusz elleni prefektusi hadjáratra válaszoló tüntetéseken. Eddig többnyire a Székely Nemzeti Tanács vagy az MPP kezdeményezett, a nagy testvér, az RMDSZ pedig esetenként (sokszor kampányban, néhányszor azon kívül is) felkarolta az ötletet, társszervezőként, mozgósítóként vállalt feladatot. És mindahányszor bebizonyosodott, jelentős tömeget csak közösen képesek megmozdítani, bárki kezdeményez, a többiek nélkül legfeljebb néhány ezer emberhez jut el üzenete. 
Bár nem előzmény nélküli, mégis példaértékű, ahogy együtt dolgoztak most a pártok a kovásznai szívkórház nevének megmentéséért. Nem voltak fölösleges nyilatkozatok, elmaradtak a napi dicsekvő, egymást túllicitáló jelentések, ki-ki tette a dolgát ott, ahol erősebb, befolyásosabb. Nem egymás ellenében, hanem a másikat segítve, kiegészítve, és meglett az eredmény: tíz nap alatt több mint 22 ezer aláírást sikerült összesíteni, Háromszék lakosságának egytizede hitelesítette a sarlatán Teculescu nevének odabiggyesztése miatti tiltakozást. A tegnapi sajtótájékoztató sem arról szólt, hogy ki volt a vitézebb, ki mozgott ügyesebben, nem hangzottak el számok, csupán az egybehangzó üzenet: méltánytalanság történt, amit nem hagyhatunk annyiban.
Sikerül-e gátat vetni a román hatalom szimbolikus térfoglalásának? Ez még a jövő zenéje. Ám az ismét bebizonyosodott, hogy valós erőt felmutatni csak együttműködve, közösen vagyunk képesek. Nagyon nagy szükség van erre az egymásba kapaszkodásra, hisz a kovásznai kórház átkeresztelése csak kis csepp a tengerben, napról napra találkozunk a beolvasztásunkat, ellehetetlenítésünket célzó kísérletekkel, zászlónkat, himnuszunkat, utcaneveinket üldözik, mindent megtesznek azért, hogy másodrangú állampolgárnak érezzük magunkat Romániában. Ha nem szállunk szembe az ellenünk forrongó erővel, elsöpör bennünket.
Most Háromszéken egy kis gát felépült, ígérik, tovább növelik, együtt, közösen. Talán a jó példa továbbgyűrűzik, mások is csatlakoznak, és igazi, ellenálló védőbástyát emelhetünk, amely megóv, segít megmaradni, és árnyékában talán fejlődésre is lesz esélyünk. 
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hamis játék Marosvásárhelyen?
Elindította a marosvásárhelyi városháza a kétnyelvű táblák elkészítésére és felszerelésére vonatkozó közbeszerzési folyamatot – közölte hétfőn Claudiu Maior alpolgármester. Eközben Valentin Bretfelean rendőrfőnök lapunknak elmondta: a magyar pártok felszólítása és a civil tiltakozás ellenére sem mond le tisztségéről. A városvezetés egyébként vasárnap este Havasi Balázs koncertjén bejelentette, hogy várbeli sétányt nevez el a zongoraművészről. Többen kampányfogásként és figyelemelterelésként értékelik a gesztust.
Elindította a marosvásárhelyi városháza a kétnyelvű táblák elkészítésére és felszerelésére vonatkozó közbeszerzési folyamatot – közölte hétfőn lapunkkal Claudiu Maior alpolgármester. Mint mondta, ez azt jelenti, hogy szerencsés esetben a nyertes cég 45 nap elteltével elkezdheti a munkálatokat. A civilek által kifüggesztett kétnyelvű táblákról szólva kifejtette: ezeket ezentúl is fel lehet szerelni, de csak az építkezési engedély kiváltása után.
Nem távozik Bretfelean
A magyar politikai pártok felszólítása és a civil tiltakozás ellenére Valentin Bretfelean nem mond le tisztségéről – ezt maga a rendőrfőnök jelentette ki hétfőn lapunknak. A helyi rendőrség vezetője hangsúlyozni kívánta, hogy nem érzi hibásnak magát, és úgy vélte, ha az önkormányzat menesztené is igazgatói székéből, meggyőződése, hogy a bíróság visszahelyezné tisztségébe.
„Miért vagyok hibás? Mert a rendőrség tette a kötelességét? A dolgok kezdenek elfajulni; a magyarság belharca oda vezetett, hogy engem démonizálnak, és a lakosság egy részét ellenem hangolják. Azt hazudják, hogy közöm lett volna a Szekuritátéhoz vagy menesztettek a SRI-ből, miközben 2008-ban én kértem az előrehozott nyugdíjazásomat.
Azt mondják, hogy miattam nem tüntethetnek a városháza előtt, miközben visszaléptem az engedélyeztetési bizottságból. Azzal vádolnak, hogy harminctól ötvenezer lejig terjedő büntetéseket szabtam ki, holott csak arra szólítottam fel az érintetteket, hogy járjanak el törvényesen. Azt állítják, hogy megbírságoltam azokat, akik Skócia függetlensége mellett tüntettek. Ebből semmi nem igaz” – jelentette ki a Krónikának Valentin Bretfelean, aki elmondása szerint rágalmazás miatt bűnügyi feljelentést készül tenni Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke ellen, aki egyben az alakulat jelöltje is a májusi előválasztásokon.
RMDSZ-es bojkott
Az EMNP egyébként, mely a polgármesteri hivatal helyszínmódosítása miatt elhalasztotta a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében mára meghirdetett utcai tüntetését, nem mond le a tiltakozó akcióról. Az RMDSZ ugyan nem csatlakozik az MPP által is támogatott tiltakozáshoz, de a polgármester tudtára kívánja adni a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos nemtetszését.
„Mindaddig, amíg nem oldódik meg a kétnyelvű utcanévtáblák ügye, mi, az RMDSZ tanácsosai bojkottáljuk a testület üléseit. Ott leszünk, de nem szavazunk” – szögezte le Peti András alpolgármester. Mivel az önkormányzatban a magyar tanácsosok kisebbségben vannak, szavazatuk csak a kétharmados többséget igénylő sarkalatos döntések esetében nélkülözhetetlen.
Zenés kampányfogás?
A marosvásárhelyi magyarság körében egyébként vegyes érzelmeket váltott ki Claudiu Maior alpolgármesternek Havasi Balázs vasárnap esti zongorahangversenye közben tett bejelentése, miszerint a megújuló várudvarban sétányt neveznek el a világhírű fiatal művészről. Az elöljáró a táblát is bemutatta, amelyen már nem is sétány, hanem egyenesen utca szerepelt.
A szervezők hétfő délben meg is mutatták Havasinak – akinek amúgy semmi köze Vásárhelyhez –, hogy mit keresztelnének el róla. Egyesek méltányolták az ingyenes koncert házigazdájaként színpadra lépő alpolgármester nem mindennapi bejelentését, mások egyszerű kampányfogásnak minősítették azt. Volt, aki viccnek vélte Maior gesztusát, mások a magyarság kigúnyolásaként értékelték.
Egy biztos: a tapsvihart kiváltó bejelentés és a tábla átadása a zsúfolásig megtelt Kultúrpalotában játszó negyvenéves zongoraművészt és zeneszerzőt is meglepte. Mint mondta, ilyen még nem fordult elő vele pályafutása alatt. Havasi Balázs hétfő délben Ioan Chiorean szervező és konferanszié társaságában a vár megújuló udvarán sétált, ahol vendéglátója megmutatta, melyik sétány fogja majd a nevét viselni.
Claudiu Maior érdeklődésünkre a koncert után tisztázni kívánta, hogy a színpadon nem tréfált, a zongoraművészről a megszépült várudvar egyik sétányát kívánják elnevezni. „Félreértés történt, szó sem lehet arról, hogy élő személyről utcát nevezzünk el, ezt tiltja a jóérzés. Gyalogos sétány viszont viselheti Havasi Balázs nevét. És nemcsak róla, hanem más személyiségekről is el fogunk keresztelni várbeli sétányokat. Fele-fele arányban, ha lesz tíz román, akkor lesz tíz magyar is” – nyilatkozta lapunknak Maior.
Az elöljáró szerint tévedett az, aki a közönségnek is bemutatott táblára a sétány helyett az utca szót írta. Felvetésünkre, hogy a közönség egy része kampányrendezvényként fogta fel Havasi Balázs ingyenkoncertjét, az alpolgármester elmosolyodott. Mint mondta, amíg a városnak van egy ismert polgármestere, esze ágában sincs megpályázni a székét. „Ha Dorin Florea azt mondja, hogy nekem kell indulnom, akkor indulok” – látta be.
Peti ismét kimaradt
Bár a nevét a színpadon kiejtették, a szervezők ezúttal is mellőzték a forgatókönyvből Peti Andrást magyar alpolgármestert. Az RMDSZ-es politikus a páholyból nézhette végig, amint demokrata-liberális kollégája kitünteti a vendégművészt és átadja az utcanévtáblát.
„Nincs mit tennem, nem vettek be a szervezőcsapatba. Sajnos, a polgármester csak az egyik helyettesét szokta felruházni feladatkörökkel, és az nem én vagyok” – mondta el lapunknak Peti. Arra, hogy akár ki is kérhette volna magának, úgy vélekedett, egy ilyen rangos eseményt, melyen egy világhírű művész lépett fel, emellett pedig egy beteg gyermeken is segítettek és egy fiatal tehetség is bemutatkozott, nem szabad politikai botránnyal beárnyékolni. „Inkább méltóságteljesen vettünk részt az eseményen” – szögezte le.
Kollégája, az RMDSZ részéről a polgármesteri székre pályázó Soós Zoltán kritikusabban tekint a történtekre. Szerinte felháborító, hogy Peti nem köszöntötte a színpadon Havasit. „Én például azért nem vettem részt a koncerten, bár kaptam meghívót, mert kirakatrendezvény volt, amellyel a szervezők el szeretnék terelni a figyelmet a város valós problémáiról” – mondta Soós a kétnyelvű utcanévtáblák körüli botrányra utalva.
Az RMDSZ ellenzéke is „fogott” az ügyön. Jakab István, a néppárt helyi elnöke Facebook-oldalán azt veti Peti András szemére, hogy miközben Maior a színpadon volt, ő a díszpáholyban elbújva tapsolt és mosolygott. Szerinte mindkettőjüknek Havasi mellett lett volna a helye, főleg Petinek. „Nem gondolod, hogy csúfot űztek belőlünk? Maga a koncert óriási siker, de ez a művész érdeme, aki tette a dolgát. Nem éreztem volna magam ennyire megalázva, ha te is teszed a dolgod” – írja közösségi oldalán Jakab.
A sétánykeresztelőt egyébként Peti András nem tartja szerencsés ötletnek. Úgy vélte, ha már Munkácsy Mihály festményei ihlették meg a zongoraművészt, és előadásának címe az Ecset és zongora lett, inkább a híres festő nevét kellene visszaadni a jelenlegi Fenyő (Bradului) utcának
Szucher Ervin 
Krónika (Kolozsvár)

Elűzetés
Az RMDSZ kolozsvári kongresszusán elhangzott felszólalásában a szövetség Maros megyei elnöke többek között azt fejtegette, mennyire rossz üzenettel bír a város magyarsága számára, ha Marosvásárhelyt frontvárosként emlegetik.
Nem vitás: egy közösség közérzete szempontjából nem idilli ez az állapot, ettől azonban a tények még nem változnak. Mint ahogy vélhetően a Brassai Zsombor véleménye sem igen változott azóta, hogy két évvel ezelőtt arra intett: márpedig Marosvásárhely frontváros.
Sajnos nincs ezen mit tagadni, cáfolni, elvégre nem mi tettük azzá. Számos más erdélyi településhez hasonlóan az egykori Székelyvásárhely „meghódítását” első számú prioritásai közé emelte a román kommunista államhatalom, amelynek a szisztematikus betelepítéssel sikerült felborítania a város etnikai arányait.
Miközben 1966-ban Marosvásárhely lakosságának 70 százaléka magyar volt, a közösség számaránya 1992-re 51, napjainkra pedig 44 százalékra apadt. Ezt a célt szolgálta a fekete március kiprovokálása is, amelyről 25 év távlatából tudjuk, a hatalma átmentésén igyekvő titkosszolgálat és a bukaresti posztkommunisták koprodukciója volt, és amelynek főszereplői adott pillanatban a Zsil-völgyi bányászok Marosvásárhelyre vezénylését fontolgatták.
Mivel a román lakosság mesterséges felduzzasztását célzó betelepítési politika napjainkban nyíltan nem folytatható, a stratégia megváltozott, ma már a cél az, hogy a magyarok önszántukból hagyják el a várost. A megyeszékhely vezetősége minden eszközt megragad a kisebbségben élő közösség komfortérzetének lerombolására, elsősorban a nyelvi jogok érvényesítése terén akadályozva a magyar törekvéseket.
Ennek a folyamatnak a szerves része a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében tanúsított álláspont is, amelynek révén Marosvásárhely kísértetiesen hasonlít a Funar-korszak Kolozsvárjára, amelyben szintén nem érezték otthon magukat a magyarok.
Ezeknek a nyilvánvaló törekvéseknek az ellensúlyozása a fekete március idején felmutatott összefogást igényel a magyar politikai és társadalmi szervezetek részéről, csakis így remélhető ugyanis, hogy a közösség kitart, az elvándorlást ösztönző politika pedig nem jár sikerrel.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Sógor Csaba: a kisebbségi jogok több, mint az emberi jogok
kérdezett: B. P. E.
Az őshonos kisebbségek jogairól tartott brüsszeli közmeghallgatásról kérdeztük az RMDSZ EP-képviselőjét.
A  őshonos kisebbségekről szóló, általad is szervezett EPP-s közmeghallgatáson két dolog tűnt fel elsőre: hogy nagy volt az érdeklődés, illetve hogy nem voltak „ellenzéki” hangok, teljes volt az egyetértés.  Sógor Csaba: – Egy szakmai meghallgatásra az jön be, akit érdekel a téma. Az Európai Parlament egy kulturált hely, ide nem vonul be a román többség, hogy azt mondja, hogy nem igaz, amit állítunk, és minden rendben van, mert ők is tudják – még a román államelnök is elismeri, hogy gondok vannak, nemcsak a törvénykezés szintjén, hanem a törvény alkalmazása szintjén is, még ha törölték is a honlapjáról, a beszédéből az ide vonatkozó részeket. 
Egy ilyen szakmai meghallgatás általában civilizált hangnemben zajlik – nemcsak ez a kisebbségi, én több ilyenen voltam már. Ha voltak is a teremben, akik nem értettek egyet, azok úgy gondolhatták, hogy nem most fogják elmondani. 
Hangzott el olyan meglátás, gondolat, amely számodra is újdonságnak számított a kisebbségi témában?  Ha szerényen mondhatom, akkor különösebben nem. A Markó József (Josef Marko) nevű úriember politikafilozófiai fejtegetése is ismerős. Most már nagyjából minden kiskaput és rést tudunk. 
Én is menet közben tudtam meg, hogy az én 15 perces beszédem is csak 10 perces lesz, sok mindent én is kihagytam az idő rövidsége miatt. 
Ezt ma már többen is mondjuk, hogy nemcsak a mi érdekünk a kisebbségek helyzetének a kezelése, hanem a többség érdeke is – nem szeretik, ha ezt mondom, de egyszer a többség is felébredhet, hogy kisebbség lett belőle. A koszovói szerbek és az erdélyi magyarok példája mutatja ezt. És Európa nyugati felében ez nem 600, hanem 60 év alatt végbe fog menni: a jelenlegi népesedési adatok szerint tudjuk, hogy a századfordulóra Európa lakosságának 20%-a lesz muzulmán, és ennél sokkal nagyobb százaléka bevándorló. 
Mennyire lesz hatékony ez a közmeghallgatás? 
– A diktatúrák és a háborúk hatékonyak és gyorsak, az eredményükről most hadd ne beszéljünk. A következő lépés az, hogy a EPP támogassa ezt az elképzelést. 
Ha holnaptól úgy lenne, ahogy ti akarjátok, akkor hány lépés az, hogy ebből a meghallgatásból kötelező jogi norma legyen? 
– Nem holnaptól, mi már tegnap óta úgy akarjuk. Elhangzott, hogy ezt a vitát és a szakmai előkészítést - ha az Európai Néppártban zöld utat kap -, követheti egy szóbeli kérdésfeltevés a Bizottsághoz, vitával és határozatjavaslattal. 
A másik út az egyéni kezdeményezés lenne, amire nem sok esély van, már kétszer is elkaszálták a kisebbségi intergroup közös munkáját. Egy ilyen kezdeményezés csak akkor megy be, mint a Járóka-jelentés, ha az Állandó Büró jóváhagyja, és akkor születik egy önálló kezdeményezés-jelentés, amit a bizottság magáévá tesz, és felszólítja a tagállamokat az alkalmazásra. 
A harmadik út, ahol szintén lehetséges, hogy előrelépés lesz, hogy amióta 2009-ben életbe lépett a lisszaboni szerződés - amely egyfajta alkotmánya az EU-nak -, azóta az Európai Unió is egy jogi személyiség, és előbb-utóbb csatlakoznia kell a nemzetközi egyezményekhez, mint pl. az ENSZ emberjogi, kisebbségi egyezményéhez. Nyilvánvaló, hogy amit a Kalmár-jelentésben hallottunk, az is egy lehetséges és könnyű út lenne, hogy az Európa Tanács kötelezővé tegye elkészített javaslatait, ajánlásait. Én ugyanazt mondom, mint az otthoni, erdélyi vitában: mind a három útra szükség van, mind a három úton nyomuljunk, és lássuk, hogy mi lesz az eredménye. 
Mennyire lesz hatékony ez a közmeghallgatás? 
– A diktatúrák és a háborúk hatékonyak és gyorsak, az eredményükről most hadd ne beszéljünk. A következő lépés az, hogy a EPP támogassa ezt az elképzelést. 
Ha holnaptól úgy lenne, ahogy ti akarjátok, akkor hány lépés az, hogy ebből a meghallgatásból kötelező jogi norma legyen? 
– Nem holnaptól, mi már tegnap óta úgy akarjuk. Elhangzott, hogy ezt a vitát és a szakmai előkészítést - ha az Európai Néppártban zöld utat kap -, követheti egy szóbeli kérdésfeltevés a Bizottsághoz, vitával és határozatjavaslattal. 
A másik út az egyéni kezdeményezés lenne, amire nem sok esély van, már kétszer is elkaszálták a kisebbségi intergroup közös munkáját. Egy ilyen kezdeményezés csak akkor megy be, mint a Járóka-jelentés, ha az Állandó Büró jóváhagyja, és akkor születik egy önálló kezdeményezés-jelentés, amit a bizottság magáévá tesz, és felszólítja a tagállamokat az alkalmazásra. 
A harmadik út, ahol szintén lehetséges, hogy előrelépés lesz, hogy amióta 2009-ben életbe lépett a lisszaboni szerződés - amely egyfajta alkotmánya az EU-nak -, azóta az Európai Unió is egy jogi személyiség, és előbb-utóbb csatlakoznia kell a nemzetközi egyezményekhez, mint pl. az ENSZ emberjogi, kisebbségi egyezményéhez. Nyilvánvaló, hogy amit a Kalmár-jelentésben hallottunk, az is egy lehetséges és könnyű út lenne, hogy az Európa Tanács kötelezővé tegye elkészített javaslatait, ajánlásait. Én ugyanazt mondom, mint az otthoni, erdélyi vitában: mind a három útra szükség van, mind a három úton nyomuljunk, és lássuk, hogy mi lesz az eredménye. 
Transindex.ro

Aki számára a tánc az életet hozta
A Csíki Játékszín által színre vitt Kakuk Marci című darab mozgásművészeti tanácsadója az a Bóbis László, aki a kilencvenes évek elején kétszer is sztepptánc-világbajnokságot nyert, emellett Európa-bajnoki címmel is büszkélkedhet.
Ma koreográfus, táncoktató, előadó. A magyarországi szakember munkájának eredményét láthattuk már az Othello Gyulaházán és az Édes Anna című darabokban, ahol koreográfusként dolgozott együtt a csíkszeredai társulattal.
– Évekkel ezelőtt sztepptánc-világbajnokságokat és Európa-bajnokságot nyert. Ma miről szól az élete?
– Úgy szoktam mondani, hogy három lábon állok. Az egyik a színház, ami sokszor kiszámíthatatlan, hiszen hol sok, hol kevés a munka, aztán ott van a kis tánciskolám, ahol dolgozom, és van két társulatom, egy duett meg egy kis csoport, akikkel fellépek.
– A kávéházban a fotózás kedvéért dzsesszmuzsikára tett az előbb egy-két tánclépést. Bámulatos, milyen könnyedén mozog...
– Úgy néz ki, számomra ez egy elrendeltetett dolog. Már általános iskolás koromban elmentem valamiért néptáncra, bár ma sem tudom, miért. Aztán a tánciskolába való beiratkozás is érdekesen indult. A haveromat minden hétfőn délután elengedték korábban a szakmai gyakorlatról, ezért én arra gondoltam, hogy inkább én is elmegyek tánciskolába, csak engedjenek el hamarabb az iskolából. Így jutottam el a tánciskolába, ahol viszont azt tanácsolta a tanárom, hogy jó lenne, ha ezzel komolyabban foglalkoznék. Elvitt társastáncot tanulni, sok-sok évig versenytáncosnak tanultam, tizenkét évig versenytánccal foglalkoztam. Aztán megismerkedtem a szteppel, és elkezdtem azt is tanulni, először Budapesten egy nénitől, majd Pécsen részt vettem egy kurzuson, ahol egy Atlantából érkezett, amerikai tanártól tanulhattam két hétig másodmagammal. Amit csak lehetett, mindent magamba szívtam. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, amikor először vettem részt sztepp-világbajnokságon, és megnyertem, ki is mentem még hozzá Atlantába tanulni. De hála Istennek, nagyon sok híres sztepptáncostól sikerült tanulnom. Nagyon fontos a sztepp nemcsak az én életemben, hanem a színházi közegben is. Ad egy jó ritmusérzékalapot, egy jó koncentrációkészséget, hiszen nagyon figyelmesnek, pontosnak kell lenni. Az általam képviselt stílus meghatározó vonala a 20-as, 30-as, 40-es évek speciális táncainak a világa.
– Különleges évek, színes világ, ami szerintem nem mondható el napjaink táncvilágáról...
– Valamilyen szinten én is így látom, bár vannak kortárs technikák és kortárs táncformák, amelyek elég színesek is tudnak lenni, de ott is a legfontosabb az adott mondanivaló, amit ezekkel a technikákkal kifejeznek. Én is úgy látom, hogy nem annyira színes, ma már az emberek is nagyon távol állnak egymástól. Régen nem egyedül táncoltak az emberek, hanem társastánc volt. A fiú meg a lány ugyanarra a helyre ment, a férfi felkérte a lányt és táncoltatta. Amikor tanítok, próbálom megnyugtatni a férfiakat, nem az a lényeg, hogy ő táncoljon, hanem hogy táncoltasson. Legyen figyelmes, odaadó. Ebből, hogy a férfi táncoltat és ezáltal igazából egy táncvezető szerepet játszik, a lány pedig táncol és ezáltal egy követő szerepet játszik, egy csodás életszerű dolog alakul ki. Mindemellett a tánc nagyon jó személyiségfejlesztő is. Hála Istennek a dzsessz, a swing egyre népszerűbb és egyre több kávézóban, étteremben szól. Ezért remélem, hogy a zene által a mozgás is egyre jobban beszűrődik a mindennapokba. Zeneileg is ez a világ áll közel hozzám, Count Basie, Duke Ellington az én világom.
– Mennyire táncos lábú a családja?
– E tekintetben is nagyon szerencsésnek mondhatom magam. A 25 éves nagylányom, bár mindenféle elképzelései vannak még, sokszor tart tánckurzust, néha velem együtt is. A nagyobbik fiam a tánciskola vezetésével foglalkozik, és bár neki nagyon jól áll a swing, egyelőre abbahagyta, de remélem, visszatér. Lényeg, hogy táncos közegben van. A nyolc éves kicsi fiam viszont mindennel foglalkozik, csak táncolni ne kelljen. De így van ez jól, úgy is kap majd eleget a családból, hallomásból, példából.
– Mit hozott az ön életébe a tánc?
– Az életet hozta számomra. Nekem teljesen más a szakmám, de amikor 1991-ben az első világbajnokságról az első hellyel tértem haza, arra gondoltam, hogy a tánccal kellene foglalkozni. Feladtam a munkámat, két-három évig az éhenhalás küszöbén álltam a családommal, aztán lassan beindultak a dolgok, kezdtek megismerni, fellépéseim voltak, újabb világbajnoki és Európa-bajnok címek jöttek. Számomra nemcsak a tánc csodálatos, hanem a tanulási folyamat is. Csodálatos tanáraim voltak, sikerült a világ legjobb tanárai közelébe kerülnöm, tőlük tanulnom. Aztán úgy 10-15 éve a tanítás egy újabb csodálatos dolog az életemben. Átadom azt, amit tanultam, és látom, hogyan alakulnak, változnak az emberek. Nemcsak mozgásilag, hanem személyiségben is. A férfiak férfiasabbak lesznek, ezáltal a lányok át tudják magukat adni, jobban tudnak magukra mint nőre koncentrálni és sokkal nőiesebbek lesznek. A tánc, a tanítás az életet jelenteni számomra. Egy életszerű kis csoda, ami velem történt.
D. Balázs Ildikó 
Székelyhon.ro

Kérdőre vonták a civilek Soós Zoltánt
Durvulni kezd a marosvásárhelyi előválasztási kampány. A független Barabás Miklós mögött álló civilek egy kérdőre vonó nyílt levelet fogalmaztak meg Soós Zoltán, RMDSZ-es jelöltnek, amelyben az utcanévtáblák ügyében többek között hazugsággal vádolják a városi tanácsost.
A marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblák közbeszerzése nem most, mint ahogy az RMDSZ-frakció tagjai mondták, hanem fél évvel ezelőtt indult; az RMDSZ-es tanácsosok érdeklődésének hiánya és a politikai háttértárgyalások elmaradása miatt, a városháza munkatársai viszont leállították – mindezt a Barabás Miklós kampányát támogató Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevű csoport tagjai állítják. Szerintük a kétnyelvű utcanévtáblák ügye el sem indult volna és nem is tartana jelenleg ott, ahol tart, ha az RMDSZ városi tanácsosai – akik között található Soós Zoltán is – számára fontosak lennének a magyar közösség anyanyelvhasználati jogai.
 „Folyamatosan azt nyilatkozza a médiában, hogy a kétnyelvű utcanévtábla ügy megoldódott és elindult a közbeszerzés. Ezt a hamis félinformációt már a tavaly óta ismerjük, ezzel ámította a város magyar közösségét kollégája, Peti András, Claudiu Maior, most pedig ön, aki úgy döntött, hogy a város polgármesteri székét szeretné megszerezni, és tovább hazudik a város magyar lakosságának” – olvasható a Soóst vádoló nyílt levélben.
A magát gerillacsoportnak nevező civil társulás az RMDSZ-es képviselők által meghirdetett tanácsi bojkottot is elfogadhatatlan tartja. „Egy magát erősnek tartó, politikai színtéren is jelen levő érdekvédelmi szervezetnek nincs más eszköze a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében, csak a bojkott? Nem az RMDSZ-frakció a legnagyobb politikai csoport a városi tanácsban? Nincs magyar alpolgármester? Önök még nem is ültek le eddig tárgyalni a román féllel, ezt Claudiu Maior alpolgármester jelezte nekünk a megbeszéléseinken” – vetik a szövetség önkormányzati képviselőjének és egyben polgármesterjelöltjének a szemére. „Miért állítja azt, hogy minden jogi akadály elhárult a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében, és létezik törvényes keret. Mégis amikor kollégája, Peti András 2012 októberében a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében benyújtott egy tanácsi határozat-tervezetetet, azt elég határozottan elutasította a városi tanács. Ön is ott volt, nem emlékszik?” – vonják kérdőre a civilek Soós Zoltánt.
A Barabás mögött álló csoport tagjai szerint Soósnak 2014 novembere óta számtalan esetben esélye lett volna foglalkozni a táblák ügyével, azonban egyetlen egyszer sem tette. „Hol volt ön eddig, hiszen karrierpolitikusként már hosszú évek óta az RMDSZ támogatását élvezi, a Megyei Múzeum vezetőjeként,  RMDSZ-es tanácsosként miért nem tette soha szóvá a kétnyelvű utcanévtáblák hiányát? Most miért vált ennyire sürgetővé?” – szögezik neki a kérdést. A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) keretében működő csoport ugyanakkor felkéri Soóst és kollégáit, hogy „hagyják végre abba a hamis politikai nyilatkozattételeket és a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése érdekében tegyenek konkrét lépéseket – amelyeket az elmúlt tizenhárom évben nem voltak hajlandók meglépni”. 
A nyílt levél címzettje sajnálatosnak tartja, hogy egy csoportosulás – mellyel az utcanévtáblák ügyében az RMDSZ együttműködött – ilyen szintre képes süllyeszteni az előválasztási kampányt. Soós Zoltán szerint éppen a levélírók azok, akik félretájékoztatnak, amikor azt állítják, hogy a közbeszerzési folyamat nem a héten, hanem már a tavaly ősszel indult be. Fél évvel ezelőtt csak a feladatfüzet összeállítása szerepelt a városháza napirendjén, emlékeztetett az RMDSZ helyi tanácsosa. Soós azt is tisztázni kívánta, hogy a frakcióban mindenkinek megvan a maga területe, amivel foglalkozik. „Az enyém az épített örökség védelme. És különben is, nem egy tanácsos és még kevésbé egy magát jelöltetni szándékozó politikus feladata az önkormányzati határozatok végrehajtása” – fejtette ki Soós Zoltán. A múzeumigazgató emlékeztetett, hogy az általa vezetett intézményben minden felirat többnyelvű. Az RMDSZ politikusa nem kíván hasonlóképpen válaszolni a levélíróknak, de reméli, hogy a függetlenként induló Barabás Miklós elhatárolódik az őt támogató gerillacsoport övön aluli ütéses lejárató akciójától.
A Soós Zoltánra mért civil csapás a harmadik jelöltnek, Portik Vilmosnak is fájt. „Én abban bíztam, hogy programokat fogunk versenyeztetni, és nem ilyen hangnemű támadásokat indítani” – nyilatkozta szerkesztőségünknek a néppárti vezető. A történtek ellenére Portik továbbra is bízik abban, hogy nem ez a típusú hangvétel lesz a történelemtanár Barabás Miklós kampányára jellemző.
Megkeresésünkre a bolyais pedagógus kifejtette: ez nem volt övön aluli ütés, a mögötte álló civilek mindössze néven nevezték a dolgokat. „Folyamatosan az van, hogy az RMDSZ politikusai, akik nem tettek szinte semmit a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében, próbálják tisztára mosni magukat” – jelentette ki Barabás, akit két héttel ezelőtt, egy társával együtt, a helyi rendőrség éppen táblaszerelés miatt bírságolt öt-ötezer lejjel.
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke szerdán ugyanakkor már annak a lehetőségéről beszélt, hogy a május végére tervezett előválasztást elhalasztják.
Szucher Ervin 
Székelyhon.ro

Helyzetkép
Arra gondoltam éppen, hogy néha szép dolgokról is írhatnánk jegyzetet. Például arról, milyen jó, hogy néha a politikai újságíró is kikapcsolódhat egy koncerten, operahangversenyen, a gyönyörű muzsika néhány órára feledtetheti a politikai iszapbirkózások bűzös világát. Azonban kiderült, nem lehet "jegelni" a politikát, mert a szünetben többen megkérdeztek, mi lesz a vége a városunkban zajló utcanévtábla-háborúnak? Azt is kérdezték, hogyan történhet meg, hogy a helyi rendőrség vezetője, a polgármesteri hivatal cinkos hallgatása mellett, hadat üzenhet a kétnyelvűségnek, megbüntetheti azokat, akiket úgymond tetten érnek a kétnyelvű utcanévtábla kihelyezése közben, felszólíthatja azokat a magánszemélyeket, akik a saját ingatlanjaik falára engedték kitenni az utcájuk nevét magyarul, hogy 48 órán belül vegyék le, ellenkező esetben 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő büntetést helyeznek kilátásba. Az is sokakat felháborított, hogy mivel legtöbb esetben egyedülálló, idős emberekről volt szó, sokan megijedtek az egyenruhások fenyegető fellépésétől, és levették az ominózus táblákat, amint az is, hogy az önkormányzat hallgat, holott a helyi rendőrség a hivatal alárendeltségébe tartozik, tehát a saját fejétől nem hozhat döntéseket.
Ezzel már megint "témában" vagyunk, és ha már ennyire elkanyarodtunk az eredeti gondolattól, azt is el kell mondanunk, hogy a táblaháborúba teljes mellbedobással kapcsolódott be a helyi és központi sajtó egy része, amely előszeretettel emlegeti az 1990. márciusi véres marosvásárhelyi eseményeket, sugallva vagy nyíltan állítva, hogy az RMDSZ és a többi magyar párt újabb fekete márciust akar kiprovokálni.
"Természetesen" nem maradhatott ki a "tiltakozók" kórusából a 90-es évek elején félelmetesen aktív, azóta levitézlett "Román Tűzhely", a Vatra Româneasca sem, amely három "kulturális- hazafias" szervezet nevében tiltakozik a kétnyelvű feliratok ellen, illetve a három magyar párt közös "magyar polgármesterjelöltjének" kijelentései ellen – akinek a személyét a vásárhelyi magyarok ugyan még nem ismerik, hiszen az a május 31-i előválasztásokon dől el, viszont a VR tudja(!) – , aki újjá akarja éleszteni "a ’90 márciusi soviniszta-szeparatista szellemet". Kijelentik: támogatják a helyi rendőrség vezetőjét és a többi hatóságot, amely "a jogállam védelmében lép fel", és fenntartják maguknak a jogot, hogy "tiltakozóellenrendezvényeket szervezzenek". Egyúttal kijelentik, hogy "Vásárhelyen románok is vannak, és nem tűrnek el semmiféle törvénytelen privilégiumot".
Úgy látszik, Marosvásárhelyen semmiféle probléma nincs, az egyetlen, kizárólagos és legfontosabb az, hogy ne kerüljenek ki kétnyelvű utcanévtáblák. A "törvényesség" nevében fellépők nem tudják vagy nem vesznek tudomást arról, hogy az anyanyelvhasználat egyrészt alapvető emberi jog, másrészt az alkotmány garantálja, harmadrészt a helyi közigazgatási törvény értelmében azokon a településeken, ahol egy kisebbség részaránya eléri a 20%-ot, ki kell tenni a kétnyelvű feliratokat, Marosvásárhelyen pedig a lakosságnak közel a fele magyaranyanyelvű adófizető polgár, de még azt sem, hogy a nyelvi és kisebbségi jogokról szóló nemzetközi egyezményeket Románia is aláírta, sőt, ratifikálta.
Történik mindez a 21. század második évtizedében, Marosvásárhelyen, a "harmónia" városában.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Pribékperek: egykori magyar áldozata fogadta Ion Ficiort a bíróságon
Szégyentelen! Hány embert hajítottatok a Dunába? – ezekkel a szavakkal fogadta egyik egykori áldozata Ion Ficiort, a peripravai láger egykori parancsnokát, akinek kedden kezdődött el a pere a bukaresti ítélőtáblán, miután tavaly a kommunista diktatúra idején elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények miatt vádat emelt ellene a legfőbb ügyészség.
A vádemelés a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán történt.  
Ficior kedd reggel ügyvédje kíséretében érkezett meg a bíróságra, az előcsarnokban pedig egy idős férfi várta. Ficior eleinte mosolyogva fogadta a feléje közeledő férfit, akivel kezet is fogott, ám az ekkor azt mondta: „Látja, mégsem borítékban küldött haza, még élek. Pedig amennyit bottal vert…”. Mint kiderült, a Mokár Jánosként bemutatkozó férfit illegális határátlépés kísérlete miatt ítélték négy év szabadságvesztésre.
A férfi azt mondta: Ficior Luciu Giurgeni-nél annyira megverte, hogy eltört a válla. Ficior tagadott, azt mondta, nem igaz, amit Mokár állít, és felszólította, „ne csináljon cirkuszt.” Az egykori elítélt ekkor szégyentelennek nevezte őt.
A 85 éves Ficior ellen azért emeltek vádat, mert az IICCMER munkatársai olyan bizonyítékokra bukkantak, amelyek igazolják, hogy Ficior parancsnoksága idején, 1958 és 1963 között rendkívül durva bánásmódnak vetették alá a Peripraván őrzött foglyokat. A dokumentumok szerint Ficior parancsnoki mandátuma alatt összesen 103 politikai fogoly halt meg a büntetőtelepen.
Az intézet szerint a Ficior által Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható, hogy azok célja a politikai foglyok kiirtása volt.
Az IICCMER kutatásai szerint Ficior idejében minden azt szolgálta, hogy az ott fogva tartott emberek elpusztuljanak. Folyamatosan bántalmazták és éheztették őket, a barakkok, amelyekbe jóval több embert bezsúfoltak, mint amennyien kényelmesen elfértek volna, hidegek voltak, és ivóvízből is hiány volt.
A rossz élelmezés miatt volt, aki harminckilósra fogyott. Az elhunytak boncolásánál rabtársaiknak kellett segédkezniük – a belső szerveket egyszerűen vödörbe dobta a kórboncnok, ami pedig a földre esett, a raboknak kellett fölszedniük. A halottakat – az ott zajló régészeti kutatások szerint – tömegsírokba temették.
A volt politikai foglyok visszaemlékezései szerint Ficior személyesen is részt vett a rabok bántalmazásában, kíméletlenül, ököllel, gumibottal verte őket.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER 2013 augusztusában jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében, a vizsgálat eredményei alapján pedig ügyészségi feljelentést tesz az érintettek ellen.
Az első kiszemelt Alexandru Vişinescu, aki 1956 és 1964 között állt a a Râmnicu Sărat-i fegyintézet élén, ez idő alatt pedig a terror légkörét honosította meg. Miután az ő neve került először nyilvánosságra, Vişinescu ellen emelt először vádat a legfőbb ügyészség tavaly júniusban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)