Fiatalok történelme
„Vannak olyan korszakai a múltnak, amelyek iránt különösen nagy az érdeklődés, az egyik legnépszerűbb előadás, amelyet László Márton levéltáros tartott, egy vadadi kulákgyilkosság történetét tárta fel” – mondta el Wiesz Szidónia, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület alapító tagja, aki a fiatal történészeket tömörítő egyesület tevékenységét és céljait mutatta be.
Különösen a legújabb kori történelem témái érdeklik a közönséget: László Lóránt a marosvásárhelyi újgazdagokról beszélt, ezt is nagy érdeklődés övezte, hiszen eddig kevés szó esett a múltnak erről a szeletéről.
Az egyesület elsődleges célja a tudomány népszerűsítése, de más típusú rendezvényeket is szerveznek, számos könyvbemutatót is tartottak. A Maros Megyei Múzeummal közösen szervezték meg a Múzeumok Éjszakája rendezvény keretében az iskolások történelmi vetélkedőjét, de közreműködtek az Armales Transylvanorum nemzetközi kiállítás létrehozásában is.
Weisz Szidónia elmondta, a Maros Megyei Múzeum mellett az utóbbi időben a Pósta Béla Egyesülettel működnek együtt, több közös régészeti, helytörténeti és kisebbségtörténeti konferenciát is szerveztek, illetve a Tortoma Könyvkiadóval közösen mutatták be az 1940-es erdélyi bevonulásról szóló könyvet, akárcsak Novák Zoltán marosvásárhelyi történésznek a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról írt munkáját. Az egyesület következő előadását március 17-én tartják, Fehér János művészettörténész Teleki Mihály kancellárról és annak udvartartásáról beszél.
Tizenegy helyi történész kezdeményezésére 2004-ben azzal az a céllal alakult meg Marosvásárhelyen a Borsos Tamás Egyesület, hogy egyrészt az igényes szellemi tevékenységet serkentse a városban, illetve összehangolja és a tágabb közönséggel is megismertesse a fiatal történészek, kutatók munkájának az eredményét. Az egyesület másik fő célja fórumot biztosítani a kutatóknak, akiket esetleg más egyesületek még túl fiatalnak találnak ahhoz, hogy köreikbe fogadják.
A névadó Borsos Tamás (1566-1633) Marosvásárhely főbírája volt, a vár építésének elindítója, a török portán Erdély nagykövete. Weisz Szidónia, az egyesület volt elnöke lapunknak elmondta, eddig többnyire az egyesület tagjai tartották az előadásokat, illetve ismerőseiket kérték fel, vagy ismertebb kutatókat hívtak meg bemutatni egy-egy témát, az azon belül elért kutatási eredményeket.
„Elsődlegesen a történelemmel, illetve az azzal kapcsolatos témákkal foglalkozunk, így volt már helytörténet, régészet, társadalomtörténet, város- és gazdaságtörténet, címertan, térképtörténetről szóló előadásunk. A jövőben szintén ennek a koncepciónak az alapján igyekszünk olyan embereket meghívni, akikről tudjuk, hogy újabb kutatásokat végeztek, eredményeik pedig a tágabb közönségnek is, nemcsak a szakmának lehet érdekes” – mondta a fiatal történész.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés szándékosan maradt távol
Az utólagos értelmezések és félreértések tisztázásának szándékával az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor nyilatkozatban összegezte Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, EMNT-elnöknek az RMDSZ-kongresszusról való távolmaradásának okait.
A politikus nem kapott meghívót a rendezvényre, de az EMNT tudomása szerint EP-képviselőként alanyi jogon járt neki a küldötti státus, így formailag nem is kellett volna kapnia, illetőleg formailag senkinek nem lehetett volna kifogása jelenléte ellen, ha azt adott esetben szükségesnek tartotta volna – derül ki a közleményből.
Toró T. Tibor hangsúlyozza: Tőkés László egyáltalán nem szándékozott részt venni az előre megírt forgatókönyv szerinti elnökválasztáson, másrészt már korábban elfogadta a meghívást Magyarország bakui nagykövetségének felavatására, amely kötelezettségének éppen azokban a napokban eleget is tett.
Az EMNT számára ugyanakkor értelmetlen és érthetetlen Kovács Péter kongresszusi biztos nyilatkozata, – a félreértések esetleges forrása – amely szerint a „magyar összefogás képviselőjeként” nem látták „indokoltnak a kongresszuson való jelenlétét”.
Tőkés László a választást megelőzően többször is hangot adott álláspontjának, miszerint különösképpen egyik jelöltet sem támogatja, ugyanis véleménye szerint az RMDSZ-en belüli változás lehetősége még mindig Markó Béla kezében van. Ilyenképpen a kérdés mindössze az, hogy a szövetség volt elnöke mennyire képes megszüntetve-megőrzött hatalmának (ön)korlátozására. Ebből következően az EMNT elnöke senki által nem „üzent”, senki beszédét nem „diktálta”, és egyáltalán semmilyen módon nem kívánta befolyásolni a „korszakkoronázó” rendezvény végkimenetelét – részletezi a nyilatkozat.
A versenypárttá alakult volt összerdélyi érdekvédelmi szövetség szervezeti döntései továbbra is kihatással bírnak a nemzeti közösség egészére – közli az EMNT, feladatainak felelősségteljes teljesítéséhez sok bölcsességet kívánva az RMDSZ újonnan választott elnökének.
Szabadság (Kolozsvár)

Ahol mérget kevernek az RMDSZ-nek, ott nincs miért keresni a párbeszédet
Jövő év végéig szóló koalíciós megállapodást kötött. Ez volt Kelemen Hunor első hivatalos aktusa a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első embereként. Noha a ceremónia két nappal megválasztása utánra esett, szó sincs ölbe hullott ajándékról, hiszen az új elnök régóta tagja az RMDSZ csúcsvezetésének. Igaz, ehhez – és a várakozásokhoz – képest sok változtatást sejtet a vele készített interjúnkban.
Az első benyomás a megválasztása után az volt, hogy rendkívül tettre kész. Mihez fogott először?
Az első feladat az volt, hogy véglegesítsük a Demokrata-Liberális Párttal a 2011. és a 2012. évre szóló együttműködési megállapodásunkat. Persze ezen túl a szövetség a fontosabb. Elkezdtünk dolgozni azon, hogy az új alapszabályzat szerint minél hamarabb meg tudjuk alakítani az új elnökséget. Föl kell készülnünk a Szövetségi Képviselők Tanácsára, amelyen főtitkárt és alelnököt választ a szövetség. A gazdasági tanácsot is szeretném március folyamán megalakítani, hisz ha van égető problémája a romániai magyarságnak, és így nyilván az RMDSZ-nek is, az a gazdaság.
- A gazdaság fellendítése nem éppen új feladat, tavaly ősz óta készül egy intézkedéscsomag.
- A kormány a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal és az Európai Unióval kötött megállapodások miatt kényszerpályán van. A szerződés április végén jár le. Ebben az időszakban nekünk az volt a fontos, hogy megteremtsük a költségvetési egyensúlyt, elindítsuk a nagy ágazatok reformját, és hogy egészséges alapokra helyezzük – egészen 2016-ig – azt a költségvetési politikát, amely 2009 végén teljesen felborulni látszott.
- És látszik a kényszerpálya vége?
- A stabilizáció jelen pillanatban lezárultnak tekinthető. Viszont a gazdaságélénkítő csomagot csak akkor lehet elővenni, ha van tartalék. Nagyon komolyan gondolkodunk azon, hogy még idén csökkentsük a munkáltatói adóterhet. Az első hónapokban biztosan kisebbek lesznek a bevételek, és a kiesést valahonnan pótolni kell. Korábban is mindig az volt a kérdés, hogy az átmeneti időszakot hogyan vészeljük át. Úgy látom, a most készülő, újabb valutaalapi egyezmény biztosítani tudja ehhez a tartalékot.
- Az egyensúlyteremtés része a munkatörvénykönyv elfogadása is? Miért erőlteti a kormány ezt a népszerűtlen intézkedést?
- Nem tudom, mennyire népszerűtlen, hiszen a szakszervezetek alig tudnak összegyűjteni ezerötszáz embert tüntetni. A mostani munkatörvénykönyv a legmerevebb Európában, rugalmasabbá kell tenni, ellenkező esetben lemaradunk. Természetesen, aki hozzászokott ahhoz, hogy elkötelezi a szakszervezeteket és a munkaadói oldalt négy-tíz évre, az zavartan nézi a tevékenykedésünket. Másfelől a munkáltatói oldalon azt látom, hogy ennek a módosításnak igenis örvendenek.
- Azért nem mindenki: a nagyvállalatok például a szakszervezetek oldalára álltak.
- Teljesen elégedett nem lehet mindenki. Ha a munkaadói és a munkavállalói oldalon egyaránt van elégedetlenség, az azt jelenti, hogy egyiknek sem kedvezel túlságosan, megtaláltad a helyes középutat, ami egy társadalomban az egyensúlyt jelenti. Nem szabad a munkavállalót sem kiszolgáltatni, sőt védeni kell, de a munkaadót sem kell olyan helyzetbe hozni, hogy akarja, nem akarja, meg kell tartania a munkást. Legalább ennyire fontos, hogy a feketén dolgozókat vissza kell hozni a reálgazdaságba.
- A gazdaság az azonnali kihívás, hosszabb távon az RDMSZ a társadalomépítésre összpontosít. Hogyan teszi ezt?
- Az erdélyi magyarság igényli, hogy azokon a területeken, amelyek az identitásunkhoz kapcsolódnak – az oktatás és a kultúra egyes területein – társadalomépítéssel is foglalkozzunk. Ez számunkra nem újdonság, de sok minden megváltozott húsz év alatt. Ezért tartom fontosnak, hogy egy kicsit újragondolva ismét belevágjunk. Ez nem azt jelenti, hogy az alapítványi, egyesületi szférát ellenőrizni akarja bárki. Ahol viszont kezdeményező szerepet kell vállalni, ott kezdeményező szerepet vállalunk, ahol csupán partneri viszonyra van szükség, ott partneri viszonyt alakítunk ki.
- Ez az a bizonyos kinyújtott kéz, amiről megválasztása után beszélt?
- Ami a magyarságot illeti, inkább nyitott kapuról beszélnék: befogadóbbá tesszük az RMDSZ-t. A kinyújtott kézzel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra (EMNT) gondoltam, mindazokra, akikkel 2009-ben az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében kialakítottuk a Magyar Összefogást. És természetesen mindazokra a politikai partnereinkre, akikkel határon belül, határon kívül együttműködni kívánunk.
- Markó Béla leköszönő elnök a kongresszuson azt mondta, „újra kell kötni a szövetséget". Elég lesz ehhez tágra nyitni a kaput?
- A szervezetben minden magyar embernek meg lehet találni a helyet, amelyet tudása, tapasztalata szerint el tud foglalni. Ugyanakkor tudatosítani kell minden egyes politikusban: nagyon fontos megismerni az emberek problémáit, de ugyanolyan fontos ezekre megvalósítható válaszokat adni. Ha hitelesek tudunk maradni egyenként, akkor a befogadó szervezet, a sokszínűséget értékelő és erősítő szervezet – a nyitott kapu, amiről beszéltem – megvalósulhat. Készül egy erdélyi konzultáció, nagyon pontos képet szeretnénk kapni a közösség elvárásairól. De a konzultáció arra is jó, hogy az emberek lássák, a szövetség velük foglalkozik, az ő problémáik a fontosak. Ezt időről-időre meg is kell majd ismételni. Azt a bizonyos szövetséget mindig újra kell kötni. Tévedés, hogy az egyszer megkötött szövetség elegendő egy egész életre.
- Érvényes ez a bukaresti partnerekre is?
- Más logika szerint, de érvényes. Az RDMSZ egyik erőssége az, hogy nyitott tud maradni – tárgyalóképes. Másfelől az ellenzéknek meg kell értenie, hogy az RMDSZ, amely most a másik oldalon áll, később ugyanolyan szavatartó lesz, ha átalakulnak a belpolitikai viszonyok és szövetségek.
- Kormány vagy ellenzék, mindkettőhöz parlamenti képviselet kell. Ha budapesti hátszéllel megalakul az Erdélyi Magyar Néppárt, az RMDSZ a parlamenti küszöb alá szorulhat. Az EMNT nem zárkózik el az összefogástól, ellenkezőleg. Megtörtént a kapcsolatfelvétel?
- Ahogy ígértem, a kongresszus után kapcsolatba léptem mindazokkal, akik az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumban jelen voltak. Tőkés Lászlóval már a megválasztásom másnapján beszéltem. Abban állapodtunk meg, hogy folytatjuk a beszélgetéseinket.
- A Magyar Polgári Párttal keresik a kapcsolatot?
- Ahogy ők viselkednek velünk és az EMNT-vel, nem hiszem, hogy ott kellene keresnünk a párbeszéd csíráit. Ahol mérget kevernek az RMDSZ-nek, ott nincs miért keresni a párbeszédet.
- A nagyváradi kongresszus egyik meghatározó pillanata volt a Fidesz képviselőjének sokak szerint fenyegető beszéde. Ehhez képest a kongresszus végén ön békülékeny hangot ütött meg.
- Nem hiszem, hogy nekünk egy új fejezetet hadüzenettel kell megnyitni.
- Gratuláltak önnek a Fidesz részéről?
- Többen is felhívtak, illetve küldtek üzenetet.
- Rendezhető a nem éppen felhőtlen viszony?
- Türelemmel, bölcsességgel, nyitottsággal igen. Közös érdekeink, de elsősorban közös értékeink vannak. Mind a Fidesznek, mind az RMDSZ-nek érdeke, hogy ez a viszony szoros és partneri legyen. Ez a magyar-magyar és a magyar-román kapcsolatokat is erősíti. Ebben a térségben nagyon fontos, hogy ezek a kérdések megnyugtatóan rendezve legyenek, és azt gondolom, hogy ilyen szempontból is új fejezetet kezdünk. Természetesen türelem is kell hozzá, mert mi tagadás, lehetett érezni, hogy van egyfajta bizalmatlanság mindkét irányból.
- Bizalmatlanság vagy érdekütközés?
- Utóbbi is lehet, de nem akarok belemenni. Egyfajta bizalmatlanság érezhető volt az elmúlt években. Márpedig a bizalom minden partneri viszonyban nagyon fontos.
- Marad akkor az egyenlő közelség keresése?
- Nem fogalmaztam így.
- Markó Béla elnökségének ez volt az egyik vezérelve.
- Nyilván ezt a kérdést vele kell megbeszélni, nem velem.
- Mi lesz az, amin még változtat elődje politikájához képest?
- Az értékeket illetően semmiben, hiszen ezek az erdélyi magyarság értékei. Az út, amelyen elindultunk, a parlamentáris politika marad, nem keresünk más politikai eszközöket. Az alapvető célok – autonómia, kollektív jogok – tekintetében nem történik változás. Ilyen szempontból folytonosságra van szükség. A munkamódszereket illetően lesznek változások. Minden ember magával hoz egyfajta szemléletet, minden vezető másként közelíti meg a döntéshozatalt. Szemléletváltásról is lehet beszélni, nemzedékváltásról is. A lényeg az, hogy ne ott változtassunk, ahol nincs rá szükség, és az értékeket, célokat illetően nincs szükség változtatásra.
- Ha a fontos célkitűzéseket nézzük, a mínuszok közé kell sorolni az autonómiát és az önálló állami egyetemet. Milyen időtávlatban látja ezeket megvalósíthatónak?
- Nem szabad pontos napot és órát adni. Ha parlamentáris eszközökben gondolkodunk, a hét százalékunkhoz mindig kell 43 százalékot találni, hogy valamit el tudjunk érni. Ehhez folyamatos párbeszédre van szükség, de a mentalitásnak is változnia kell. 1990-ben egy magyar felirat miatt borult lángba Marosvásárhely, ma a magyar feliratokat a társadalom nagy többsége elfogadja. A dél-tiroliaktól megtanultuk, hogy újabb és újabb határidők kitűzésénél sokkal fontosabb a következetes politizálás, a partnerkeresés.
- Mintha az állami egyetem már nem volna annyira fontos.
- Kérdés, hogy az egyetemalapítást önmagában értéknek tekintjük, vagy nem. Szerintem csak akkor lehet értéknek tekinteni, ha ezzel minőségi oktatást is tudsz biztosítani, és a meglévő intézményes kereteket nem vered szét. Az egyetem nem népdalcsoport, nem lehet alapítani egyet egyik napról a másikra, és főleg nem az oktatók ellenében. Amíg nincs egyetértés a magyar oktatók között, a politikusok nem tehetnek mást, minthogy megpróbáljanak nyitottak lenni, érvelni, konszenzust teremteni.
Szőcs Levente
nol.hu, Erdély.ma

Élet Magyarországon kívül
„Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet.” Móricz Zsigmond szavai ezek – az írónak a két világháború közötti, felvidéki haladó magyar ifjúság világlátását méltató szavai.
Olyan szavak, amelyek heves vitát váltottak ki a kor irodalmi-közéleti berkeiben, amelyek miatt Móricz Zsigmondot a hazaárulás és a magyarellenes propaganda vádjával illették a korabeli sajtóban a magyar közélet és irodalom olyan, azóta elfeledett alakjai, mint Négyesy László. Az a Négyesy László, akit 1931-ben, hetvenéves születésnapján fejedelmi pompával ünnepeltek meg filológuskörökben, és hatalmas kötetben méltatták, mint a konzervatív magyar szellem legfőbb apostolát. De aki mára a történelem szemétkosarába került, mert az idő nem neki adott igazat. Nem őt, hanem az akkori közhangulattal szembeszállni merészelő Móricz Zsigmondot emelte a nagy magyar írók sorába. Sem Négyesyt, sem Pekár Gyulát, aki a budapesti Petőfi Társaság 1931. március 15-i ünnepi gyűlésén Móriczot bacillushordozónak nevezte, és azzal vádolta, hogy „beállt az egyik utódállam magyarellenes propagandistájának”. Sem pedig a szélsőjobboldali nézeteket valló Milotay Istvánt, aki csehbarát írónak nevezi Móricz Zsigmondot, és azt ajánlja neki, „hogyha annyira tetszik a csehországi szociálisabb és demokratikusabb légkör, akkor költözzék oda”.
A szitkokat és átkokat szórók kórusából akkor olyan elszigetelt hangok disszonáltak csupán, mint az első világháború, Trianon traumája után felnőtt új felvidéki generációt példaképének tekintő Erdélyi Fiatalok kolozsvári folyóirat szerkesztőié. A kolozsvári folyóirat hasábjain „A régi és az új magyarság harca” című cikkében Jancsó Elemér kelt Móricz Zsigmond védelmére, a „seregestől rátámadó konzervatívokkal” szemben.
Bár Móricz aligha szorult védelemre – a Pesti Naplóban és a Nyugatban írt válaszcikkeiben így ostorozta vádolóit: „Trianon semmit se változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben.” A felvidéki magyar ifjúságról Móricz úgy véli: „magyarok ők, magyarabbak, mint az itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.”
Tanulságos történetek ezek a mai magyar közélet számára is. Hiszen ma is a „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet” típusú retorika dívik a budapesti kabinetekben. Ma is nemzetárulózók kórusa átkozza ki, próbálja elhallgattatni, de legalábbis túlkiabálni a józan, haladó hangokat. Ez a kórus pedig olyannyira tud taszítani, hogy a kisebbségi lét „babiloni fogsága” édesebbnek, okosabbnak, emberségesebbnek tűnik tőle bármiféle anyaállam-polgárságnál.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

Bakk-Dávid Tímea
MENŐ A MAGYAR BESZÉD
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában.
Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről.
Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben
Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök.
A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel.
A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban.
Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja.
Ahol menő magyarul tudni
„Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián.
Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít.
A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta.
A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük.
Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot.
Csíkból Csíkszeredába – s vissza
Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar.
Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz.
A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”.
Aki próféta a saját falujában
A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják.
Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani.
„Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak.
Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog.
Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára.
A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék.
"Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít.
„Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!”
Transindex.ro

Rádió, televízió: megfigyelés alatt a beszélt nyelv
Szakemberek készítettek felmérést a magyar média nyelvi sajátosságairól
A romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságainak feltérképezését célzó, 2010 novemberében végzett felmérés tanulságait összegezte tegnap délben a Minerva Kulturális Egyesület székházában tartott szakmai beszélgetésen Szász Attila, az Országos Audiovizuális Bizottság (CNA) alelnöke, illetve Murvai Olga, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) tanára, dékánhelyettese és Vincze Hanna Orsolya, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció és Közkapcsolatok tanszékének adjunktusa, akik kutatáskoordinátorok szerepét töltötték be. A temesvári, nagyváradi, szatmárnémeti, kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai és bukaresti audiovizuális médiumokra összpontosító felmérés azt vizsgálta, hogy a riporterek, műsorvezetők mennyire tartják be a regionális köznyelvi normát, és melyek azok a nyelvhelyességi kritériumok, amelyeknek hiánya zavaró az egészséges nyelvérzék számára.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és a Sapientia EMTE média és kommunikáció szakos oktatóinak és kutatóinak közreműködésével megvalósított, a Communitas Alapítvány által támogatott projektben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) mellett partnerként vett részt a CNA alelnöke, Szász Attila is, aki kiemelte: a felmérés nem bíráló jelleggel készült, és nyilván bizottsági bírságolást sem eredményez, elsődleges célja volt ellenben a megfelelő nyelvhasználat szükségességének a médiaorgánumok általi tudatosítása.
– Ez egy előzetes módszertani egyeztetést feltételező, a 2010. november 15 és 30. közötti időszakból begyűjtött hanganyagokat vizsgáló próbafelmérés volt, így valamennyi górcső alá vett médiaorgánumnak jeleztük mintavételi szándékunkat – magyarázta Murvai Olga, hozzáfűzve: a soron következő felmérés esetében az értesítés elmarad. A kutatást végző szakemberek mindenekelőtt azonosították a megértést befolyásoló, kommunikációs zavarokat keltő nyelvhasználati megnyilvánulásokat, valamint rangsorolták a regionális köznyelvben sem elfogadható sajátosságokat – hangsúlyozta.
Az elektronikus média hír- és beszélgető-műsoraira, s kizárólag az adott intézmény alkalmazottainak beszédére irányuló vizsgálat hangképzési, lexikológiai, mondat-, és szövegalkotási szempontokat vett figyelembe. Főként Erdély területét érintő kutatásról lévén szó, a köznyelv kategóriájától elkülönítették a regionális köznyelv fogalmát, amely kismértékű alak- és mondattani eltérést is mutathat a táji hagyományoknak megfelelően. Mindemellett a köznyelv nemcsak nyelvjárásokkal érintkezik közvetlenebbül, hanem a román nyelvvel is, így a nyelvhasználati szabályokat még rugalmasabban kellett felfogni – magyarázta. A tanulmány nem hibalajstromként készült: a vizsgált médiaszervek legnagyobbrészt hasznosnak minősítették a már zavaróan szembetűnő nyelvi rendellenességekre figyelmeztető jelentést – tette hozzá.
A felmérés nyomán körvonalazódott, hogy a média- és kommunikációs szakképzésben milyen kérdéskörökre ajánlatos hangsúlyt fektetni. Valószínűsítették, hogy a beszélt nyelv és a média nyelve kölcsönösen befolyásolja egymást. A médiának, ilyenképpen, tudatában kell lennie, hogy bizonyos köznyelvi jelenségeket felerősíthet – hangsúlyozta Vincze Orsolya. A szakember különbséget tett közszolgálati és a kereskedelmi médiának a beszélt nyelvhez való viszonyulásában: előbbi olyannyira figyel a helyes nyelvhasználatra, hogy adott esetben túlkorrigál, utóbbi pedig az „utcai” köznyelvet használja, és ezáltal felerősít olyan nyelvi jelenségeket (például a szlenget), amely az eredeti karikatúrájaként hangzik. Továbbá a nyugat-erdélyi média jellemző módon a magyarországi médiából kölcsönzi hangsúlyát, hanglejtését, névelőhasználatát, szófordulatait – részletezte.
Típushibának minősült egyébként a magán-, és a mássalhangzók időtartamának kitartása, illetve ki nem tartása, a határozóragok felcserélése, bizonyos ragok más ragok hátrányára való terjedése, a képzavaros szószerkezetek használata, különösen azokban a műsorokban, amelyek a beszélt nyelv követésére törekednek – magyarázta Vincze Orsolya. Hozzátette: a tervek szerint a felmérés legalább egy-két éven át folytatódik, és négy-öt további jelentés megfelelő alapot szolgáltathat egyfajta kézikönyv összeállításához is.
Vincze Orsolya elmondta: a vizsgálatot a romániai magyar írott sajtóra is kiterjesztenék, ez esetben a nyelvi normákkal való összehasonlítás egyértelműen könnyebb volna, ellenben a vállalkozás jelentős emberi erőforrások bevetését igényelné. A médiatípusok között egyébként az online média „fehér foltnak” minősül: nem tartozik sem a MÚRE, sem a CNA szabványrendszere alá – tette hozzá Szász Attila.
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) keretében működő Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottság berkeiben egyébként már jó ideje felvetődött egy médiakutató központ létrehozásának ötlete – mondta lapunknak Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció és Közkapcsolatok tanszékének oktatója, aki programszervezőként tevékenykedett a felmérésben. A vizsgálat során kiemelten jó volt az együttműködés a kolozsvári és a nyugat-erdélyi médiaszervekkel – emelte ki. Kádár Magor úgy vélte: a felmérés eredményei különösen hasznos eszközként szolgálnak majd az egyetemi képzésben.
ZAY ÉVA , Szabadság (Kolozsvár)

Nyelvünk használata a rádióban és televízióban
Kolozsvár – Szakmai beszélgetés mennyire tartózik a nagyközönségre vitatható. De jelen esetben ennek a szakmai beszélgetésnek több vonzata van, mely a hallgató számára már fellebbenthet bizonyos dolgokat, melyekről jó tudni neki is, mint egyszerű fogyasztónak.
Kolozsváron, második alkalommal, tartották meg azt a tudományos beszámolót, ami az audiovizuális médiában dogozók munkásságát, ismerteti. A Communitas Alapítvány támogatásával, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) és a Babeş- Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével elkészült az első romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló médiajelentés. Tehát a képi nyelvről ez esetben nem volt szó. A jelentést 2011. február 21-én mutatták be Marosvásárhelyen.
Kolozsváron, ennek a bemutatására a Minerva Egyesület székházába került sor, melyen jelen voltak a felszólalás sorrendjében: Szász Attila, az Országos Audiovizuális Tanács tagja. Dr. Murvai Olga Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzora, a programfelelős, és dr. Vincze Hanna Orsolya, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar, Kommunikáció és Közkapcsolatok Tanszék adjunktusa. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottságának elnöke (2010-től) a program vezetője. Szász Attila felvezető beszédében először is tisztázta, ennek a felmérésnek a szándéka nem büntető jellegű. A következtések tulajdonképpen javító szándékkal kerülnek megbeszélésre, melyből a megvizsgált intézmények munkatársai, a következetéseket vonhatnak le. Senkit nem akarnak kioktatni, vagy megbüntetni. De egy létező jelenségre föltétlenül felhívják a figyelmet, hogyan történik az anyanyelv helyes használata az általuk vizsgált intézményekben.
Dr. Murvai Olga háta mögött hatalmas tapasztalat halmozódott fel. Ismertette azokat a szándékokat, melyeket Péntek János, a BBTE nyelvtudomány professzora fogalmazott meg az általa alakított és vezetett Kolozsvári Akadémiai Bizottság egyik ülésén. Az intézmény egyik célja: „…óvni kívánja a közösséget az áltudományos nézetektől, a dilettantizmustól és provincializmustól, amely mindig fokozottabban veszélyezteti a peremrégiókat.”
Köztudott a kisebbségben élők anyanyelvének állandó kopása, romlása, idegen szavak használatának növekedése, melyet a globalizáció is elősegít. Az élő nyelvhasználatot talán a beszélt sajtóban lehet a legérzékletesebben lemérni. Ebből kiindulva a vizsgálati szándékot bejelentették minden olyan médiának, amelyet megvizsgálni szándékoztak. Majd 2010. november 15. és 30-ik közti időszakból bekértek a sugárzott anyagokból a rögzítéseket. Ugyanakkor jelezték, a következő felmérések alkalmával az ilyen fajta felmérés kiértesítése, elmarad. (Ami szerintünk azt jelenti, azok fognak rögzíteni, és elemezni, akik felmérésre szánják el magukat. Ugyanakkor azt is jelenti, a most elhangzottakat illik figyelembe venni.) Tisztázta azt is, milyen szempontokat fognak továbbra is figyelembe venni a felmérések alkalmával.
A megfogalmazódott tanulmányt ne vegyék az érintettek hiba lajstromnak. A felmérést végzők önkéntességi alapon dolgoztak, szabad idejüket feláldozva egy nemes cél érdekében. A végső, távlati szándék a kutatási eredmények könyvformájában való megjelenítése, amit pályázati alapból szándékoznak megvalósítani.
Dr. Vincze Hanna Orsolya a köznyelv és a média nyelv közötti összefüggésekről tartott kiselőadást, melyben a szakember elvárásait is ismertette. Megkülönböztetve a közmédia és a kereskedelmi média közötti nyelvhasználatot. Jelezvén azt is, hogy azon országrészek médiája, mely az ország nyugati felében működnek, mennyire jobban figyelembe veszik a szomszéd országból beérkező hatásokat. (Kimondatlanul is jelezve a környezet hatását a nyelvhasználat alkalmával). A szórványban élők, sokkal több kísértésnek kell, ellenálljanak. Míg a tömb magyarság bizonyos része a dialektusoktól sem mentes. Szerinte az ilyen felmérés hosszabb távú kell, legyen legalább, minimum, két éves, és többször megismételt ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje. Ebben az időben jobban bekapcsolódhatnak azok a civil szervezetek, melyek a nyelvápolást tartják feladatuknak, és ha ezt sikerül jól összehangolni, akkor az eredmények jelzik helyes, vagy helytelen úton járnak. Ez a megnyilvánulás, melyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete pályázott meg, a média, mint szakma számára rendkívül hasznos lehet. Az idővel való haladás csak előnyt jelenthet minden médiában tevékenykedő egyén számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Akik nem akarnak magyarul tanulni
Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.
A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket. Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat. Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség. Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Mátyás igazsága
A honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba.
Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük.
Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet).
De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban.
Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható.
A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága.
Hát akkor ennyit március 15-éről...
Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

Demográfiai riogatás: nem mind magyar, ami fénylik
Mennyire valós az a közvélekedés, hogy a magyarokat megpróbálták erőteljesen elrománosítani a kommunizmusban azzal, hogy mesterségesen szabályozták a lakosság vándorlását a megyék között?
Többek között ezt vizsgálta Veres Valér szociológus Románia demográfiai helyzete 1990-2009 között című előadásában, amire múlt héten ültünk be az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén. A BBTE docense a közel két órás beszélgetésen a romániai magyar népességet és az összlakosságot hasonlította össze a termékenység, elhalálozás, gyermekvállalási kedv, házasságkötések, válások, migráció szempontjából. Kiderült, nem mind magyar, ami fénylik.
Indexeléssel előznek az idősek
Közhelyszámba megy, hogy Romániában csökken a termékeny korú népesség aránya, ez viszont komoly problémákat fog hamarosan jelenti úgy a gazdaságra, mint a nyugdíjrendszerre nézve, hívta fel a figyelmet Veres Valér.
Míg országos szinten az öregedési index száz körüli értéket mutat, egész pontosan a 2008-as adatok szerint 98-at, addig a régiók között jelentős eltérések vannak. Az index kiszámításában a 65 év felettiek számát arányítják a 14 évnél fiatalabb népességéhez: minél nagyobb az idős népesség aránya, annál magasabb értéket mutat az index.
Nem okozott meglepetést az sem, hogy a fővárosban a legöregebb a lakosság (117,2), azaz 100 fiatalra 117,2 idős személy jut. Ennek egyik fő oka, hogy a városi népességben hosszú ideje sokkal alacsonyabb a születésszám. A legfiatalabb népességű régió Moldva, ahol a termékenység csökkenése a legkésőbb indult be az ország többi részéhez képest. Észak- és Dél-Erdélyben 89, valamint 90,4 az említett mutató.
Magyar arányok: megszámoltattunk
Közismert az is, hogy a huszadik század folyamán az erdélyi magyarság számaránya Romániában folyamatosan csökkent. Abszolút számokban anyanyelv szerint az 1910-es lélekszámot szokták alapul venni. 1930-ban a mai ország területére arányítva nemzetiség szerint tíz százalékát képezte a magyarság az ország össznépességének, és ehhez képest csökkent le 6,6 százalékra.
1930-ban nemzetiség szerint a magyarok lélekszáma 1,425, anyanyelv szerint pedig 1,554 millió volt. 2002-ben nemzetiség szerint 1,434, anyanyelv szerint pedig 1,447 millió magyart számoltak össze, de ez Románia összlakosságának mindössze 6,6 százalékát jelentette.
Románia és a romániai magyarok korfája a 2002-es adatok fényében eléggé hasonló, viszont azok a demográfiai változások, amelyeket az abortuszpolitika generált Romániában, jobban látszanak az egész ország népességén, és kevésbé az erdélyi magyarságon. „Ami azt is jelenti, hogy az intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, kevésbé tudták a népességszámot növelni a magyarok esetében, mint országos szinten”, mutatott rá a szociológus.
Veres Valér azt is elmondta, hogy szintén 2002-es adatokat véve alapul, nagyon jól kimutatható, hogy tendenciaszerűen elöregedettebb a magyar népesség az össznépességhez képest, ami szintén azt vetíti előre, hogy a népességfogyás az arányokat tekintve is folyamatos. A 70 és 74 év közötti magyarok száma például megközelítőleg 40 százalékos eltérést mutat a hasonló korú össznépességhez képest.
A vegyes házasságok magyarjai
A magyar-román vegyes házasságok száma és a gyermekek felvállalt nemzetisége szintén nem valami kecsegtető, ám „nem lehet azt mondani, hogy hovatovább egyre rosszabb lesz”. 1992-es és 2002-es adatok alátámasztják, ami már eddig sem volt titok: ha a családfő magyar nemzetiségű, nagyobb arányban lesznek a vállalt gyermekek is magyarok.
2002-ben 45 847 családban a családfő nemzetisége magyar volt, 29 555 gyermek született ezekben a családokban, ebből 9 413, vagyis a gyermekek 31,8 százalékát jelentették be magyarként. 46 372 család esetében vallotta magát románnak a családfő, 28 507 gyereknek adtak életet, és ebből 6 631, vagyis a gyermekek mindössze 23,3 százalékát jegyezték be magyar nemzetiségűként.
(1992-es adatok: 45 444 család magyar nemzetiségű családfővel, 32 341 gyermek született, a gyermekek 35 százalékát jelentették be magyarként. 48 969 család román a családfővel, 32 691 gyermek született, 17,1 százalékát jelentették be magyar nemzetiségűnek).
A szociológus szerint az adatok nagyon orientatív jellegűek, hiszen nem lehet tudni, hogy felnőtt korban a gyermekek nemzetisége valójában mi lesz. „Sőt annyira, hogy úgy gondolom, pont fordítva lesz, vagyis a magyar anyáknak a gyermekei lesznek 35 százalékban magyarok. Bizonyos mértékig még mindig érvényesül az erdélyi családokban egyféle patriarchális magatartás, de látjuk azt is, hogy a nagy többség mégis a román szülő irányába dönt függetlenül attól, hogy a férfi vagy a nő a magyar ajkú”, ecsetelte Veres Valér.
Az abortusz tiltása növelte a gyermekelhagyást
A születési és termékenységi ráták jelentősebb csökkenése Romániában már az 1950-es évektől folyamatosan megfigyelhető, 1966-ra viszonylag alacsony szintre jutott (14,3 ezrelék, vagyis ezer főre jutó élve születés száma), ekkor a nyers halálozási ráta szintje 8,2 ezrelék volt. A kommunista vezetés erre úgy reagált, hogy '66-ban betiltotta az abortuszt, amire a születések száma közel kétszeresére emelkedett egyetlen év alatt, 27,4 ezrelékre.
A rendszerváltást követően értelemszerűen a gyermekvállalás szintje alábbhagyott, 1989-ben 16 ezrelék volt országos szinten, '90-re már 13,6 ezrelék, 91-ben 11,9-re csökkent. Ezt követően a csökkenés lassúbbá vált, 94-től 11, 2001-től 10 ezrelék alá süllyedt, majd 2005-től 10 ezrelék fölé emelkedett. A nyugati kutatók nem egyszer hangoztatták, hogy a kommunizmus abortuszpolitikája miatt Romániában kialakult a szülők részéről egyfajta elidegenedés a gyermekek irányába, ezzel is magyarázható, hogy a szülők könnyebben elhagyták, elhagyják csemetéiket, mint más, aránylag civilizált államokban.
Városiaknak kedvezett a két évnyi gyes
A 2005-ös családpolitikai intézkedéseknek köszönhetően (két éves gyes) egy picit megemelkedett a gyermekek száma az országban. Ami ennél is fontosabb, a városi népesség körében viszonylag lényegesen emelkedett a gyermekvállalás szintje, a falusi környezetben ellenben tovább csökkent, mivel az intézkedések a munkaerőpiacon aktív nők számára adtak igazán facilitásokat.
„Az én értelmezésemben a csökkenésnek nem igazán ez volt a fő oka, hanem az, hogy Románia egyes régióiban, ahol még viszonylag magas volt a termékenység, mint például Moldvában, a modernizációs változások utolsó hulláma érhető tetten. Az a jelenség, ami az ország többi szegmensében már korábban lezajlott, Magyarországon pedig tíz-húsz évvel ezelőtt” – mondta a szociológus. Meglátása szerint a városi lakosság körében vállalt gyermekek a későbbiek során aktívabban tudnak majd részt venni például a munkaerőpiacon, hiszen általában a szülők nagyobb arányú befektetéseket tudnak rájuk fordítani.
A legszegényebbek halnak legkorábban?
A halandóság tekintetében az ország régiói között elég lényeges különbségek vannak, amelyek alig változnak. Mint kiderült, az ország déli, Duna menti, moldvai megyéiben, az ország legszegényebb régiójában a legmagasabb a halandóság.
Az 1990-2008. közötti csecsemő-halandóság vizsgálatából közvetlenül kiderül, hogy egy népesség mennyire foglalkozik az újszülöttekkel, milyen az egészségügyi ellátás. A csecsemő-halandósági ráta szintén a déli megyékben a legmagasabb, de meglepő módon szintén ide sorolható Szatmár megye is, Erdélyben egyedülálló módon. A Partiumban ugyanis nem annyira a csecsemő-halandóság magas, hanem a várható élettartam alacsonyabb.
Szatmár, Szilágy és Bihar megyében országos szinten is a legalacsonyabb a várható élettartam. Veres Valér szerint ennek oka általában az életmódban, az egészségügyi szolgáltatások színvonalában keresendő, ebben az esetben ellenben azért is meglepő a partiumi megyék besorolása, mert közel sem tehetők egy lapra gazdaságilag az ország legszegényebb megyéivel. „Ötletek szintjén például felmerült az is, hogy Szatmár megye több településén rossz minőségű a víz”, vázolta fel a lehetséges magyarázatok egyikét Valér.
A székely szaporulat a beolvadókat sem pótolja
Ami a természetes szaporulatot illeti, tehát a születések és a halálozások különbségét, az ország legnagyobb részére negatív mutatók jellemzőek. 1990-es, 2000-es és 2008-as adatok alapján a nagyon pici növekedéstől (2,9 ezrelék) egészen a mínusz tízig találunk értékeket.
A lakosság főleg a kelet-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) és a székelyföldi megyékben a legtermékenyebb, vagyis a születések és az elhalálozások egyenlege viszonylag jónak számít. Maros megye már nem tartozik ide. Néhány román, Suceava, Iaşi, illetve Konstanca megye szintén pozitív kivételt képez, a legnagyobb fogyás általában Havasalföldön, Nyugat-Erdélyben, Partiumban érhető tetten.
Kovászna megyében a 2002-es adatok szerint 1,3-1,4 gyermek jut egy termékeny korú nőre. Ahhoz, hogy a népesség egyszerű újratermelését biztosítani lehessen, vagyis ha az asszimilációt és az elvándorlást nem is számítjuk, 2,1 gyermeket kellene bevállalnia egy nőnek, hogy simán újratermelődhessen a lakosság. A szórvány megyékben ez a szám 1,1, vagy annál alacsonyabb.
„El kell mondani, hogy a szórványvidéken a természetes szaporodás mérése nagyon problematikus, az adatokban nagy hiányosságok vannak. Megtörténik, hogy a hivatalnokok, akik kitöltik a gyermekeket bejelentő statisztikai lapot, a nemzetiséget automatikusan románnak írják, főleg kényelmességből. Így a kevés magyar gyermek egy része nem magyarként kerül az adatbázisba” – mondta a kutató.
Hozzátette, ez azért sem jelent hatalmas érvágást, mert a mutatókat korrigálni lehet például a népszámlálási adatokkal. Egy ilyen korrekció pedig szintén azt bizonyította, hogy a nyugat-erdélyi és általában a szórványmagyarság termékenysége alacsonyabb, mint a székelyföldié. Partium és Erdély (1,24) ebben a tekintetben egy picit az országos átlag alatt marad.
A folytatásban a felnőttkori, demográfiát közvetetten befolyásoló döntésekről lesz szó: házasodás, válás, költözés. Mítosz-e az, hogy a kommunisták elrománosították a székely megyéket
Szabadság (Kolozsvár)

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat erdélyi magyar művészt díjaztak Budapesten
Balázs Imre József kolozsvári költőt, György Attila csíkszeredai prózaírót, Hatházi András és Péter Hilda kolozsvári színművészeket, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő szobrászművészt és Jakobovits Márta nagyváradi keramikusművészt tüntette ki pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter.
Hat erdélyi magyar művész kapott magyar állami kitüntetést a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át.
„Minden nemzet számára fontos alkotóinak megbecsülése. Meg kell becsülni azokat, akik nem elhallgatják, hanem működésbe hozzák az igazságot” – mondta köszöntőjében Réthelyi Miklós.
A kiemelkedő irodalmi tevékenységért évente 13 alkotónak átadott József Attila-díj idei kitüntetettjei között szerepel Balázs Imre József kolozsvári költő, a Korunk című művelődési folyóirat főszerkesztője, akinek egy gyermekverseket tartalmazó kötettel együtt eddig öt verseskönyve jelent meg, valamint György Attila csíkszeredai prózaíró, a Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, aki 2009-ben adta ki hetedik kötetét.
A kiemelkedő színművészeti és színháztudományi munkásságot elismerő Jászai Mari-díjban a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színművésze: Hatházi András és Péter Hilda részesült. Hatházi András színművészi karrierje mellett íróként, drámaíróként is tevékenykedik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, több filmben is játszott, legutóbb Marian Crişan Morgen című filmjének egyik főszerepét játszotta. A sepsiszentgyörgyi születésű Péter Hilda a szülővárosában lévő Tamási Áron Színházban kezdte pályafutását. Az UNITER-díjas színművész 2006-tól szerződött a kolozsvári színházhoz, a Varga Katalin című film címszerepét alakította.
A képzőművészet terén nyújtott kiemelkedő tevékenységért járó Munkácsy Mihály-díjjal az erdélyiek közül Kolozsi Tibor szobrászművészt jutalmazták. A Kolozsváron élő szobrászművésznek köztéri alkotási is vannak, ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait. A kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységet elismerő Ferenczy Noémi-díjjal idén a hagyományokhoz híven 12 alkotót, köztük a nagyváradi Jakobovits Márta keramikusművészt jutalmazták.
Pénteken többek között az esszé- és tanulmányírói teljesítményt elismerő Balassa Péter-, a mozgóképes területen kifejtett kiemelkedő alkotói, valamint művészi és tudományos tevékenységért járó Balázs Béla-, a kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért járó Erkel Ferenc- és a kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére alapított Liszt Ferenc-díjat is kiosztották a Néprajzi Múzeumban. A legmagasabb magyar állami kulturális kitüntetést, a Kossuth-díjat, amelyet az 1848-as forradalom 100. évfordulója alkalmából 1948-ban alapított az Országgyűlés, valamint a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek járó Széchenyi-díjat március 14-én osztják ki Budapesten.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar tagozatot akarnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
Tíz pontba foglalt zárónyilatkozatban kérik Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért című konferencia előadói a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Chartájának a módosítását.
vasárnap délután közzétett dokumentum többek között kitér az államilag finanszírozott önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre való igény jogosságára vagy legalább a tanügyi törvény által előírt önálló magyar vonal létrehozására. Az aláírók szót emelnek a jelenlegi diszkriminatív rendszer ellen, amely nem teszi lehetővé a magyar nyelvű gyakorlatok megtartását, ugyanakkor tiltja az anyanyelvű diplomamunka megírását, valamint a magyar nyelvű államvizsgát és doktori képzést.
A jelszó: módosítani a chartát
„A bevezetett megszorítások diszkriminatív jellege a magyar nyelvű oktatás sorvadásához vezetett (oktatóhiány, tudás-, anyanyelv-, identitásvesztés)” – állítják a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és az Optica-Optofarm által szervezett konferencia előadói, utalva a kommunista diktatúra részben máig is érvényes megszorításaira. Szintén a charta módosítását és a magyar tagozat létrehozását tűzte ki célul Nagy Örs, az egyetem helyettes rektora is.
„Nem csupán magyar vonalat, hanem magyar tagozatot akarunk – lehetőleg már a következő egyetemi évtől” – szögezte le a Krónika megkeresésére a profeszszor. Nagy Örs tudatában van annak, hogy sok minden múlik román nemzetiségű kollégáin, de azzal is tisztában van, hogy a magyar oktatók és diákok a törvény adta lehetőségbe kapaszkodnak. „Itt már nem az egyetem szenátusa dönt, hanem az új oktatási törvény előírásai” – mondta.
Kérdésünkre, hogy a tagozat létrehozásával mennyire lehetne önállósítani a magyar nyelvű oktatást, Nagy Örs nem tudott válaszolni. Szerinte egyelőre senki nem tudja, hogy egy leendő magyar tagozat gazdaságilag mennyire lehet független. „Egy biztos: az egyetemet ezentúl is a rektor irányítja” – tette hozzá a professzor. A charta módosításáról elmondta: a törvény hat hónapos határidőt szab annak módosítására. Ugyanakkor az oktatási minisztérium vállalta a nem megfelelő chartát benyújtó egyetemek szankcionálását.
Kerekasztal – feltételekkel
A záródokumentum harminc aláírója – köztük az egyházak, a civil, illetve a vállalkozói szféra képviselői – szerint a magyar oktatás önállóságának megteremtése érdekében fontos, hogy további egyeztető fórumok megszervezésére kerüljön sor 2011 tavaszán mind Erdélyben, mind Magyarországon.
A dokumentum megfogalmazói ugyanakkor fontosnak és örvendetesnek tartják, hogy a készülő új, magyarországi tanügyi törvény gondoskodni kíván a határon túli magyar oktatás támogatásáról. „A Magyar Köztársaság a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az önálló magyar nyelvű oktatás megvalósításának törekvéseit a hiányzó oktatók pótlásával, az utánpótlás képzésével, valamint egyes tudományos fokozatok megszerzésében nyújtott támogatással (rezidens- és doktori képzés) hathatósan tudja segíteni.
Ennek megvalósítása érdekében javasoljuk az együttműködési kerekasztal összehívását a négy magyarországi orvosi egyetem, a MOGYE vezetősége, oktatáspolitikusok és a támogató civil szervezetek részvételével” – olvasható a zárónyilatkozatban. Kérdésünkre, hogy ezt miként tartják megvalósíthatónak, mivel a MOGYE vezetősége nem vett részt a konferencián, és nem fogadja el tárgyalófélként a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesületet, a szervezet ügyvezetője és a konferencia szervezője, Ádám Valérián kifejtette, hogy a kerekasztal-megbeszéléseken való részvétel elutasítása rendkívül rossz fényben tüntetné fel a vásárhelyi intézet vezetőségét.
„Ha nem jönnek el, azzal csak azt bizonyítják, hogy sokkal fontosabbnak tartják saját kis beosztásuk megőrzését, mint az erdélyi magyarság képviseletét” – szögezte le Ádám. A RMOGYKE ügyvezető igazgatója ez esetben aláírásgyűjtést helyezett kilátásba, amelynek segítségével a tiltakozással egyetértők az egyetem vezetőségének lemondását követelnék.
A két fél közötti állandó feszültségnek csak az egyik jele az, hogy az egyetem vezetői nem jelentek meg a konferencián. „Arra hivatkoztak, hogy későn kapták kézhez a meghívót. Ennek ellenére már másfél hónappal a konferencia előtt elkezdtek telefonálgatni a magyarországi résztvevőknek, arra kérve őket, hogy mondják le részvételüket” – panaszkodott Ádám Valérián.
Szerinte azonban sokatmondó, hogy még ilyen körülmények között is Marosvásárhelyre látogatott és előadást tartott Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Palkovits Miklós, az MTA tagja és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanára, Dux László, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkára, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem dékánja, Galuska László, a Debreceni Egyetem tanszékvezetője, Wittmann Tibor, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője és Ertl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem helyettes dékánja. Jelen voltak, felszólaltak és a zárónyilatkozatot aláírták a hazai orvostudomány kiemelkedő személyiségei is, mint például Péter Mihály Heinrich, Péter H. Mária, Brassai Zoltán, Feszt György, Brassai Attila, Ajtay-Kincses Mária, Máthé János, Dudutz Gyöngyi, Puskás Attila, Nagy Előd, Csiszár Anna-Adrienn és mások.
Nagy Örs, a marosvásárhelyi egyetem helyettes rektora kifejtette, hogy jó ötletnek tartja a kerekasztal szervezését, mert minden beszélgetés hasznos lehet, ha eredménnyel zárul. A professzor szerint azonban ennek feltétele, hogy „olyan emberek üljenek tárgyalóasztalhoz, akik a jelenben élnek”. „Magyarán: olyan tárgyalópartnereket tudunk elfogadni, akik jól tudják, mi valósítható meg, és mi nem. Minden segítség jól jön, de annak megvannak a feltételei” – pontosított a MOGYE vezetője. Nagy Örs kifejtette: eddig csupán a budapesti Semmelweis-egyetem nyújtott hatékony támogatást a marosvásárhelyi felsőfokú intézménynek, a másik három anyaországi egyetem csak a nyilatkozatokig jutott el.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

Alkotmányos garancia a határon túli magyarság védelmére
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke az RMDSZ zuhanórepüléséről, a magyar-magyar párbeszédről, az anyaország védőhatalmi státusáról és a kereszténység szerepéről az Európai Unióban. – A nemrég lezajlott RMDSZ-kongresszusra önt nem hívták meg, noha 2009-ben az Összefogás Listáján, RMDSZ-színekben jutott be az Európai Parlamentbe. A kongresszuson a leköszönő elnök, Markó Béla keményen bírálta az EMNT-ét, utódja, Kelemen Hunor később párbeszédet ajánlott. 2011-ben milyen a viszony Tőkés László és az RMDSZ között?
– Hogy elkerüljek mindenfajta személyeskedést vagy önérzeteskedést, a kérdést nem az RMDSZ hozzám való viszonyából közelíteném meg, hanem az RMDSZ általános magatartása felől. Nézzük, hogyan viszonyul az RMDSZ a Fidesz Magyar Polgári Szövetséghez, és személyesen Orbán Viktor miniszterelnökhöz. Látnivaló, hogy az RMDSZ magatartásában nagy baj van. Jól kijön a román versenypártokkal, ünnepelteti magát Emil Boc-cal, Crin Antonescuval, Victor Ponta szociáldemokrata pártelnökkel. Miközben felvonul az egész levitézlett szoclib képviselet, ők csak a fideszes Pelczné Gáll Ildikót hurrogják le, neki mondják azt, hogy ne szóljon bele az erdélyi magyarok politikájába. Kiderül: ők mindig függetlenek voltak, és nem tűrték, hogy kívülről diktáljanak nekik, miközben minden elképzelhető tisztátalan román és magyar politikai erővel összeszűrték a levet. Innen kell megítélni, hogy hozzám és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz hogyan viszonyul az RMDSZ, vagy miként tekint a még meg sem lévő Erdélyi Magyar Néppártra? Bármit mondhat Kelemen Hunor, ez az általános viszonyulás nagy kételyeket ébreszt az emberben. Tény, hogy nagyon rászorulnak arra, hogy rendezzék viszonyukat az EMNT-vel, ezért ha fogcsikorgatva is, de belátják: valamit tenniük kell. Ezzel a kényszerhelyzettel magyarázható Kelemen Hunor békülékeny magatartása.
- Az RMDSZ új elnöke az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot szeretné újjáéleszteni. Újra indulhat-e egy ilyen körülmények között a párbeszéd?
– A kongresszus után telefonon felhívtam Kelemen Hunort és jókívánságaimat fejeztem ki neki. A politikusok nem önérzeteskedhetnek, pláne nem tehetik ezt a magyarság bőrére. Amint már utaltam erre, az RMDSZ részéről megegyezési kényszerhelyzet áll fenn. Az EMNT-nek és nekem is az a meggyőződésünk, hogy együttműködésre vagyunk ítélve. Erről egyetértés alakult ki Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács kihelyezett tanácskozásán. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy egymással tusakodjunk, egymással viaskodjunk: jó volna, ha a másik fél is így gondolkodna. Látni való azonban, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon csak addig működött a párbeszéd, amíg az RMDSZ erre rászorult. Magyarán csak az EP-választások idejére sikerült működésbe hozni a párbeszéd intézményét. Utána megnyugodtak, hogy a választásokon az RMDSZ nem vallott kudarcot, igaz, nagymértékben az EMNT-nek is köszönhetően. Ezt követően már elfeledkeztek az erdélyi magyar összefogásról. Zuhanórepülésében az RMDSZ még mélyebbre süllyedt, és ezt volt hivatott elfedni a kongresszusi feszticizmus. Ma még inkább rákényszerülnek az egyezkedésre, ugyanakkor azt is látni, miként sorakoznak fel a Fidesszel szemben. Mindez azt mutatja, hogy saját kárukra és a magyar közösség kárára is képesek további baklövéseket elkövetni. – A 2012-es választások kopogtatnak az ajtón. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményező testülete teljes gőzzel hozzálátott a pártbejegyzéséhez szükséges aláírások összegyűjtéséhez, tehát indulni szeretnének a jövő évi választásokon. Az RMDSZ a parlamentből való kieséssel riogat, közben az is nyilvánvaló, hogy az EP- és a romániai parlamenti választásokon csak a közös lista lehet eredményes. Valamennyi fél részére kényszerré válik a megegyezés… – Kézdivásárhelyen nyitottuk meg nemrég a helyi Demokrácia Központot, ahol közösségi fórumot is szerveztünk. Nagy meglepetésemre néhány tisztességes kételkedő ember még mindig azt firtatta, hogy miért szövetkeztünk 2009-ben az RMDSZ-szel. Türelmetlen és bántóan megfogalmazott felvetésére azt mondtam: önök közül ki vállalta volna azt, hogy az RMDSZ-szel való szembenállás következtében az erdélyi magyarok közül ne jusson be senki az Európai Parlamentbe? Miben vétettem a magyar ügy ellen, hogy ott vagyok és Brüsszelben képviselem az autonómiát? És hellyel-közzel hárman képviseljük… Talán az sem volna tragédia, ha négy évre megszűnne a magyar parlamenti képviselet, ami tisztulást hozna maga után. Csakhogy ez olyan fegyvertény lenne az RMDSZ kezében, amit nem lehet vállalni. Valójában arról vagyok meggyőződve, hogy jobb ott lenni, mint kívül maradni. Ha ezt elfogadjuk egyik abszolút prioritásként, akkor együttműködésre vagyunk ítélve.
– Beszéljünk néhány gondolat erejéig a kormányzati szerepvállalásról. Az RMDSZ kormányzati részvételének sikerét a nemzeti oldalon sokan megkérdőjelezik: szüksége van az erdélyi magyarságnak arra, hogy képviselete mindig ott legyen a román kormányban, vagy annak holdudvarában? – Nehéz azt megállapítani, hogy az RMDSZ politikai prostitúciója nélkül mi lenne ma iskoláinkban, művelődési házainkban, sajtónkban, vagy hogyan élnének a székelyföldi magyarok, és hogyan boldogulna a szórványvilág? Egy nagyon beszédes ellenérvet hoznék fel az RMDSZ sikerpropagandájára. Vegyük az egyházi iskolákat és az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását: e hivalkodó politika ellenére, húsz évvel Ceauşescu halála után, sehol nem állunk. Néhány egyházi iskolát szemszúrásból visszaadtak, de ezek zsákban táncolnak. Alkotmánymódosításkor azzal etették meg az erdélyi magyar választókat, hogy azért kell elmenni szavazni, mert lesz felekezeti oktatás. A mai napig nincs felekezeti oktatás! Egy ösztövér állami-egyházi vegyeskereskedésben mozgunk. Ennek megfelelően iskolaépületeinket úgy adták vissza, hogy visszabérelik számunkra, ami a lehető legrosszabb megoldás. Az állam kiskaput kínál, hogy a román törvényeket – amely nem szabályozza az egyházi oktatást –, látszatszerűen betartsuk. Az iskola, mint intézmény, és mint tulajdon sincs rendezve. A Mikó-kollégiummal, a zilahi református Wesselényi-kollégiummal, az erzsébetvárosi vagy a máramarosszigeti iskoláinkkal ugyanez a helyzet: csúfolkodnak velünk, megvárják, amíg kipusztulunk. Alapvetően rossz irányba megy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. – Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács ülését követően megtartott sajtóértekezleten ön azt mondta, hogy Magyarországtól védőhatalmi státust, az utódállamok többségi politikusaitól tárgyalást, az Európai Uniótól az autonómia-törekvések támogatását kéri. Hol tartunk jelenleg autonómia ügyben? – Elvesztegettünk húsz évet, és ezért egyfelől a nacionalista, nemzeti-kommunista politika, a továbbélő titkosszolgálat tehető felelőssé, akik felőrölték, megosztották a magyarságot, beépültek sorainkba. Látom, hogy mi van az egyházamban! Ha az egyházamban ezt tapasztalom, mi lehet a politikai és a civil szférában? Ez a külső ok. A belső ok mi magunk vagyunk. Azzal áltattak bennünket és magukat egyes magyar politikusok, hogy a kis lépések opportunista politikájával nagy eredményt érünk el, és ráterelték a magyarságot az egyirányú útra. Hivatalos magyar politikusaink többé vagy kevésbé minden országban belementek ebbe. Magyarország nem tudott támogatni: ott is a posztkommunista politizálás uralkodott el. Európa meg azt szereti, ha itt csend van. Fájó szívvel várom, hogy mit hoz az idei népszámlálás? Nagyvárad magyarsága az első és a tizedik pártkongresszus között 30 ezerrel csökkent. A meglévő magyarságnak ugyanakkor olyan rossz a korfája, hogy ha valami csoda nem történik, borítékolni lehet végzetes megapadásunkat. De hasonló a helyzet Erdély más részeiben is. – Dél-Tirol autonómiatörekvését az mozdította előre, hogy Ausztria védőhatalmi státust gyakorolt egykori tartományának lakossága fölött. Mai körülmények között elvárható ez Magyarországtól? – Egyelőre megelégszünk Magyarország nem hivatalos védhatalmi politikájával: ez már meglévőnek tekinthető. Természetesen az volna a jobb, hogyha ez valamilyen politikai egyezség formájában is alakot öltene. Ezt most az alkotmányozás rendjén kellene rögzíteni. Az túl gyenge megfogalmazás, hogy Magyarország felelősséget érez a határon túli magyarságért. A felelősségvállalás jobb változat lenne, de ez is csupán frazeológiai szinten mozog. A politikai elköteleztetés erősebb formáját kellene alkotmányos módon megtalálni, mint ahogy a Lisszaboni Szerződésben már egy gyenge kisebbségvédelmi megfogalmazás is nagy eredménynek számít. A tavalyi két neves törvény, a trianoni emléktörvény és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvény feljogosít a reményre, hogy az elkezdődött folyamatban alkotmányos formát ölt a határon túliakkal szembeni anyaországi védőhatalmi státus. – Az Európai Uniótól milyen segítségre számíthatunk? – Erre a kérdésére nagyon nehéz választ adni. Gondoljunk a ciánügyben elért visszhangos eredményre. Elsöprő többséggel szavazta meg az Európai Parlament a ciántechnológiára vonatkozó tilalom ajánlását. Egyelőre úgy néz ki, hogy az illetékes biztos, és az Európai Bizottság semmibe veszi a kötelező erejű határozatot, és azt a tiltakozást, amit a világ globális elszennyeződése idején az egész világ követel, elvár Európától. Látni való, hogy mennyire erős, kőkemény ellenérdekek működnek: a kisebbségi és regionális nyelvek chartáját sem mindenki írta alá. És az emberjogi keretegyezményt sem! Itt már a szavazatoknál keményebb érvek érvényesülnek. Ezért fűztem hozzá az Európával szemben támasztott követelmények mellé, hogy le kell ülni a többségi nemzetek politikusaival, és kétfelől kell fúrni az alagutat. Itthon kell rákényszerítenünk a politikumot arra, hogy komolyan vegye követeléseinket, de ez nem fog menni ilyen kongresszusi light-menetben, a kormányban való részvételt öncélnak tekintő politizálással. Kacagnak rajtunk: még elélünk öt évig a kisebbségi törvény ígéretével. Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumban megállapodtunk arról, hogy a kisebbségi törvénytervezet egy kiinduló pont: az RMDSZ urai közben úgy adják el a törvénytervezetet, mintha már itt volna a Kánaán. És akkor még hol állunk az autonómiától. Addig nincs mit beszélni európai segítségről, amíg mi magunk nem vívjuk meg saját harcainkat. Ezért tartom a KMAT összejövetelét rendkívül fontosnak: eddig a legreprezentatívabb formában és mértékben voltunk együtt, de a nagy hiányzó megint az RMDSZ. Hívtuk őket, de nem jöttek el. Mit mondjunk a kongresszusra, ha két napra rá ilyen hamis színben tűnik fel a párbeszédről szóló fogadkozás. – Brüsszelben tárgyaltak a Lisszaboni Szerződés alapján elindítható állampolgársági kezdeményezésről is. Egymillió aláírást kellene összegyűjteni hét országból a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására. Milyen hozománya lehet egy ilyen kezdeményezésnek? – Ebben a témában két szintről beszélhetünk. Egyrészt az aláírások puszta megléte óriási siker volna, és a jelképes politizálás szintjén hordozna nagy üzenetet, sőt politikai fegyver lenne az aláírások puszta összegyűjtése is. Ugyanakkor a másik szinten ez még távolról sem jelenti azt, hogy ez a fontosnak mutatkozó politikai eszköz működni fog. Annyi gát van beépítve, olyan sok akadály áll útjában az állampolgársági kezdeményezés érvényesülésének, hogy csupán egy szép politikatörténeti eseménnyé minősülhet. Még ha kedvező minden körülmény, és minden feltételnek eleget teszünk, sőt még ha egy parlamenti közvitán el is tudjuk fogadtatni az érveinket, akkor is azt mondhatja az Európai Bizottság, hogy nem indít törvénykezdeményezést. Ez jogában áll. Mégis el kell indítani a kezdeményezést optimizmussal: tegyük meg azt, ami rajtunk múlik, és a többit bízzuk a Jóistenre. Tudni kell azonban, hogy az állampolgári kezdeményezés ügye kockázatos pálya, eleve el lehet rontani. Óva intem azokat, akik egyeztetés nélkül előre sietnek, és szeretetre méltó voluntarizmust gyakorolnak: egy rosszul megfogalmazott, az európai országokban kételyeket ébresztő kezdeményezés eleve kudarcra van ítélve. Fokozott mértékben szükséges az, hogy a KMAT tagjai, a magyar közösségek egyeztessenek, és a közösségi politikai bölcsesség útján járjunk. Az aláírásokhoz szükséges hét országból öt itt van a Kárpát-medencében. – EP-alelnökként az utóbbi időben sokat foglalkozott az Európán kívüli országok keresztényüldözésével. Ha az Európai Unióban nem is üldözik a keresztényeket, látni kell, hogy minden lehetséges módon igyekeznek őket marginalizálni. Példa erre az Unió idei, 2011-es naptára, amiből szándékosan kihagyták a keresztény ünnepeket. Milyen jövője van a kereszténységnek az Európai Unióban? – Ma Nyugat-Európában nagyfokú képmutatás mutatkozik ezen a téren. Az emberi jogokat elvi szinten védi kiemelten az Európai Unió: ha egy homoszexuális vagy egy fogyatékos embert bármilyen bántódás ér, nagy valószínűséggel nyilatkozat lesz belőle, és tiltakozást vált ki. Ezzel szemben a kereszténység ellen kollektív módon elkövetett visszaélés, hátrányos megkülönböztetés legtöbbször nem éri el az európai törvénykészítők ingerküszöbét. Ha a koptoknak patakban folyik a vére, ez önmagában nem háborítja fel a liberális vagy szocialista képviselőket annyira, mint ha a hamburgi utcán elakasztanak egy mohamedán bevándorlót. Az Európai Parlamentnek kifejezetten van egy keresztényellenes, vagy a kereszténység iránt érzéketlen szárnya. A másik oldalhoz képest ez általában többséget képvisel. Hasonló a helyzet az Európai Bizottságban is. Január 31-én ülésezett Catherine Ashton asszony vezetésével a Külügyi Tanács: hiába szorgalmazták többen is az üldözött keresztények védelmét, a konkrét döntést elhalasztották. A támogatók egy része jó esetben azt mondta, hogy együtt ítéljük el a mohamedánok és más vallások üldözését. Ha világviszonylatban az üldözöttek 75 százaléka keresztény, és vér folyik az alexandriai utcákon, vagy szitává lövik az egyetlen iszlám országbeli keresztény minisztert, Shabhaz Bhattit Pakisztánban, aki egyébként közel állt hozzám, akkor mire várunk? Ha ezt még mindig partikuláris emberjogi kérdésként kezelik, akkor felteszem a kérdést: hogyan állunk a kereszténység védelmével Krisztus után 2000 esztendővel? 2011-ben Krisztus követői még mindig szabad prédává válhatnak, mint az őskereszténység idejében?
Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Csángó magyarok tettek állampolgársági esküt
Csángó magyarok tettek ünnepélyesen magyar állampolgársági esküt a március 15-i nemzeti ünnepen tegnap a Budai Várban. Nagy Gábor Tamás (Fidesz—KDNP) I. kerületi polgármester köszöntőjében kiemelte: történelmi ez az ünnep a csángó magyarok szempontjából. A honosítással a csángó magyarok évszázados kirekesztettsége szűnik meg, és magyarsághoz tartozásuk megkérdőjelezhetetlenné válik — mondta.
Azok, akik a magyar állampolgárság mellett döntöttek, egyértelműen bizonyítják a bennünket körülvevő többségi nemzetek beolvasztási kísérleteinek kudarcát. Az állampolgárság felvétele nemcsak a múltnak és múltról szól, a nemzetet nemcsak a közös múlt, hanem ugyanannyira a közös jövő is összetartja — hangsúlyozta. A polgármester — aki szemmel láthatóan meghatódva szólt a csángó magyarokhoz — úgy fogalmazott: lehet, hogy némely dologban különbözőek vagyunk, másként gondolkodunk a világról, egyvalami mégis közös bennünk: a magyarságunk, a nyelvünk és a hitünk, és ez mindennél erősebb kötelék. Ezt az egyszerű érzést, a magyarságunk megélésének érzését évtizedeken keresztül el akarta venni tőlünk egy nemzetellenes hatalom — mondta. A határokon túl élő magyarokat folyamatos megaláztatás, hátrányos megkülönböztetés érte és éri, sajnos, mind a mai napig, így nem volt joguk, hogy anyanyelvükön tanuljanak, misézzenek, és még ezen túlmenően a moldvai csángók évszázadokon át éltek számkivetettként. A csángók egy része azonban minden történelmi törvényszerűséget meghazudtolva megtartotta magyarságát, őrizte kultúráját, táncait, zenéjét, ősi, ízes dialektusát, és őrizték álmaikat, mert álmodni mindenki anyanyelvén álmodik — emelte ki. "Köszönjük az ezeréves ősi imádságokat, a csodálatos népdalokat" — tette hozzá. A közel száz csángó magyar eskütétele után csángó kulturális fesztivált rendeztek a Kapisztrán téren a nemzeti összetartozás jegyében. A rendezvényt Potápi Árpád (Fidesz), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke nyitotta meg, aki kiemelte: amire olyan nagyon sokáig, gyakorlatilag huszonegy évet kellett várni, az ezen a hétvégén megvalósulhatott. A kormánypárti politikus szavait a téren taps fogadta, amikor azt mondta, üdvözli a csángó magyarokat a magyar nemzet tagjai között, ahová mindig is tartoztak. Most már hivatalosan is magyar állampolgárok — fogalmazott, és arra kérte őket, legyenek büszkék állampolgárságukra, magyarságukra, és ösztönözzék, hogy minél több moldvai csángó magyar éljen e történelmi lehetőséggel. A moldvai csángókkal külön foglalkozik az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény. Eszerint nekik nem kell bizonyítaniuk, hogy felmenőik Magyarország területén éltek, ők valószínűsíthetik magyar származásukat. Ez az igénylőnek vagy felmenőinek a családneve vagy születési helye alapján történik, de elősegíthetik más okmányok is, például magyariskola-látogatási igazolás, de mellékelniük kell egy magyar nyelven írt önéletrajzot is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Együtt ünnepelt Kelemen Hunor és Tőkés László
Az összefogás szükségességére, a könnyített honosítás megadásának fontosságára, az első állampolgári eskük által szerzett boldogságra reflektáltak az erdélyi és a partiumi városokban megszervezett március 15-i megemlékezések szónokai. Szinte kivétel nélkül történelminek nevezték az idei ünnepet, s további együttes fellépést sürgettek. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta csíkszeredai beszédében Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes.
A székely zászló ünnepélyes felvonásával kezdődött a március 15-i megemlékezés Csíkszeredában. Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Borboly Csaba Hargita, Tamás Sándor Kovászna, illetve Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök, Korodi Attila képviselő, Gyerkó László szenátor jelenlétében vonták fel a Székely Mózes családjától származó zászlót a megyeházára. Az eseményre Tamás József, római katolikus püspök adta áldását, majd beszédében összetartásra buzdította a magyar nemzetet.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára szervezett megemlékezés a Petőfi Sándor Általános Iskolánál folytatódott. Kiss Ernő, az intézmény vezetője beszédében hangsúlyozta, a március 15-ei ünnepség hivatása, hogy „erőt adjon, tanítson, felemeljen és irányt mutasson a mai világban. Március 15. nemzetté változtatott egy népet”. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere Csík vármegye szemszögéből ismertette az 1848-as történéseket, és arra buzdította a tanítókat, alapítsanak „nemzetvédő köröket” – a mai, divatos környezetvédő körök mintájára –, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt megismerhessék saját történelmüket.
A nagyszabású megemlékezésre és koszorúzásra délután került sor a Mikó-vár előtti téren rangos vendégek jelenlétében. Kisebb felzúdulást okozott, hogy az ünnepség a román himnusszal kezdődött, de rögtön utána felcsendült a magyar nemzeti ima is, ami megnyugtatta a kedélyeket. Csíkszereda polgármestere ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy új nemzeti létminimumra van szükség, illetve olyan helyi és önkormányzati képviselőkre, akik felesküdtek a területi autonómiára.
„Kivettük mi is a részünket a szabadságharcból, a csíksomlyói gimnázium tanulói mind bevonultak honvédnek, de egyik sem jött vissza. Sötétség borult akkor ránk. És mit csinál az ember a sötétben? Álmodik. Éjszaka ma is, akár csak 1849 után, álmodunk, az anyanyelvünkön. Sajnos sok helyen akkor van baj, amikor felébredünk” – mondta Ráduly. A polgármester hozzátette, szükség van arra, hogy ne csak éjszaka, álmainkban, hanem nappal, a valóságban is egyenlők legyünk. „Siculi sunt omnes nobili – a székelyek nemes emberek, ugyanakkor szabadok és egyenlők is, tegyünk róla, hogy mindenhol így legyen, ahol magyarok élnek” – zárta gondolatait Ráduly Róbert.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, kulturális miniszter úgy vélekedett, a szabadságharc a 19. század legnagyobb magyar teljesítménye volt, hiszen a nemzet a szabadság nevében összefogott és együtt mozdult. Kelemen hangsúlyozta, bár ma már természetes, hogy szabadon emlékezhetünk, szabadon ünnepelhetünk és mondhatunk beszédet, 21 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen egyetlen felirat lángba borította a várost.
„A dolgok mindig visszafordíthatóak, így nem szabad feladnunk a vágyat, hitet, akaratot, reményt, hogy szabadon éljünk” – szögezte le az elnök. Kelemen hozzátette, a jövőben a kollektív jogok, az önrendelkezés kerül majd terítékre, így akkor is szükség lesz az öszszefogásra, a márciusi ifjak példájára. „A nemzeti identitásunkért folytatott harc csak összefogással, tisztánlátással és célkövető magatartással lesz eredményes.
Ehhez minden magyar emberre szükség van. Az idősekre, akiktől nemzeti történelmünket, hagyományaink tiszteletét tanulhatjuk meg, a felnőttekre és fiatalokra, akik életerejükkel táplálják közösségünket és a gyerekekre, akik a magyar jövőt biztosítják a szülőföldön. Csak így lesz erős közösség az erdélyi magyar közösség. Csak így tudjuk közösen megszabni azt az irányt, amely a múltból jön, és a jövőbe vezet” – fejtette ki.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében úgy fogalmazott, magyarokként hitet kell merítenünk őseink példájából, illetve le kell vonnunk a történelmi tanulságokat. „Csak akkor van megmaradás, ha az egész népben benne él a történelem és a büszkeség, hogy érdemes ehhez a nemzethez tartozni” – mondta. Semjén kifejtette, a történelem során mindig ugyanaz volt a megmaradás parancsa: Szent István korában a szuverén állam megteremtéséért és a keresztény Európához való csatlakozásért küzdöttek, 1848–49-ben a haza és a haladás volt a jelszó, 1956-ban pedig azt skandálták, vonuljanak ki az oroszok, legyen független Magyarország.
A miniszterelnök-helyettes kiemelte, a megmaradáshoz azonban arra is szükség van, hogy együtt cselekedjünk, ahogy annak idején a különböző elveket valló Széchenyi, Kossuth és Deák is összefogott. Az első állampolgársági eskütételekre reflektálva Semjén elmondta, 2004-ben fekete gyertyát küldtek az Országházba, most azonban fehéret kaptak. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta.
A beszédek sorát Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke zárta. „163 esztendővel ezelőtt a márciusi ifjak forradalmi kiáltványának 12. pontja uniót hirdetett Erdéllyel. A 12. pont ritka gyorsasággal a beteljesülés útjára lépett: igazi 21. századi megoldásként, a határok fölötti nemzetegyesítés politikájának megfelelően, a nemzet közakaratából megvalósulóban a magyar unió – az Európai Unióban” – hangzott el. Tőkés az EMNT által működtetett demokrácia-központok szlogenjét ismételte beszédében: „Magyarnak lenni jó!” Majd kiegészítve zárta gondolatait: „Magyarnak, székelynek lenni jó!” Az ünnepséget koszorúzás követte, majd az egybegyűltek fáklyákkal vonultak a Gál Sándor-szoborhoz, ahol szintén koszorúkat helyeztek el.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Tizenötödik márczius
Másfél évtizeddel ezelőtt Székelyudvarhely főterén, a Patkóban sokezer embernek dübörögtem a Csatadalt – egy átlagos Petőfi-verset –, és közben azért imádkoztam, hogy egyszer majd legalább ennyi ember előtt a Nemzeti dalt is elszavalhassam... Jó Miklós Feri bátyám, derék magyartanárunk, aki egy ideje szintén Kolozsváron él, a megmondhatója, mennyit nyüszköltem én ekkor! A Nemzeti dal nem az a vers, amit Kányádi Sándor anekdotájával élve „mondani kell”. Ennek megkerülhetetlen pátosza van, így hát szavalom, tizenöt év múltán Kolozsvárott, a Kolozsvári Magyar Diáktanács szervezésében zajló ifjúsági ünnepségen, amolyan beugróként. A szolgálatos Petőfisándort mondvacsinált okokból nem engedték a színpad közelébe. Helyette vagyok én, a szervezők leleménye szerint egy patinás belvárosi polgárháznak a XXI. századhoz igazított emeleti ablakából. Termopán hazafiság. Értem is a derültséget, amint végigmorajlik az ifjúságon, én sem egészen erre vártam. De mégis: balra tőlem a szomszéd szobából gőgicsélt fel egykoron igazságos Mátyás, szemközt pedig nagy nemzeti egységben a Sapientia (Bocskai-ház) és a Röser-antikvárium falai visszhangozzák, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” Ilyen még Udvarhelyen sincsen!
Úgy érzem itt magam az ablakban, mint a Kalapos Band próbáin és koncertjein: minden aktív résztvevő legalább 15 évvel fiatalabb nálam. A Mátyás-ház előtt éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy a rögtönzött színpadot körülálljuk, de nem annyian, hogy a biztosításunkra kivezényelt karhatalmistáknak oda kellene figyelniük a tömeghangulatra. Vannak legalább harminc-valahányan. Bizonyára sokukban megfordul a gondolat: miért kell nekik a környéken ácsorogni, valahányszor a magyarok a templomba mennek? De teszik a dolgukat a mi pénzünkért: őriznek és védenek, míg a színpadon, a kolozsvári telefonháztól kőhajításnyira most a Kisbogáncs rokolyái kergetőznek.
„Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?” (Kányádi Sándor – Fekete-piros)
Kis csoportokba verődve művelődnek, unatkoznak, beszélgetnek a rend őrei, arra várnak, hogy ezek a gyermekemberek elzúgják ihaj-csuhaj forradalmukat, aztán mindenki mehessen haza szépen. Kossuth-nóta reloaded: „Éljen a magyar szabadság, menjetek haza!”
Otthon kellemetlen impulzusok érnek. Még mindig sok a mosatlan a kagylóban, ráadásul Csíkszeredában egy izomagyú „történelmi, tájékoztató jellegű akció” keretében nyilvános tárgyalást rendezett az utcán és felakasztotta Avram Iancu szalmabábuját. Ki reagáljon rá a televízióban, ha nem éppen egy magyarfaló? Akinek – az most mellékes, mennyire rasszista érvekkel motiválja – történetesen igaza van: ez egy barbár szertartás a XXI. században, amely éppen abba az ázsiai sötétségbe röpít vissza minket, ahová kívánnának sokan. Ez nem holmi „kisze, kisze, orra pisze” farsangi bábuégetés, hanem egy ünneplő közösség méltóságának és egy másik, tolerálni tanuló közösség érzékenységének arculcsapása. Ugyanaz az ármány, amely kijátszotta negyvennyolcban Kossuth és a magyar szabadságharc ellen a nemzetiségeket. A hírek tehát fő műsoridőben, a japán apokalipszis és Monica Columbeanu családi szappanoperája között idén sem egy méltóságteljes ünnepségről szólnak… Oldandó a feszültséget előkerül egy történelmi csemege, miszerint Avram Iancu szeretője, életének megmentője mégiscsak egy abrudbányai magyar lány, bizonyos Farkas Johanna lett volna!
Ezek után már az sem zavar, hogy az anyaországba szakadt hazánkfiainál az eszmebarikád egyik oldalán fülkeforradalmat, a másikon alkotmányos puccsot emlegetnek. Pedig ama nevezetes 12 pont, amelyre még a barikád tetején egyensúlyozók is szívesen hivatkoznak, ezzel a felszólítással – mintegy ünnepélyes preambulummal – kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” A mondat végére szelíden csak pontot és nem forradalmi felkiáltójelet tettek a negyvennyolcas szövegezők. De kit érdekel az ilyesmi, ha már a történészek is azon vitatkoznak a köztelevízióban, vajon a kokárda kötésére vonatkoznak-e heraldikai szabályok, vagy sem? Hogy belülről kifelé olvasandó-e a hazafiság vagy kívülről befele. Lehet, hogy az én kokárdám is olaszosan van kötve? Garibaldi csálé, pardon: csárdás kis kalapján ott loboghatott Kossuth nevével a nemzetiszín szalag, nóta bizonyítja! Akkor ki annak a megmondhatója, hogy ne éppen Garibaldit ünnepljem olaszos kokárdámmal?
LACZKÓ VASS RÓBERT , Szabadság (Kolozsvár)

Nagyszerű – de nem népszerű
A román parlamentben a „magyar veszély” még mindig fontosabb, mint a kormány sorsa és az országot foglalkoztató valós problémák. Így a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történő elfogadása ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány vitája – azaz a kabinet esetleges megbuktatásának (szerény) lehetősége – eltörpült Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kövér László, országgyűlési elnök március 15-i, autonómiára biztató – és a román fél által nyilvánvalóan szándékosan félreértelmezett – kijelentései miatti „álháborgás” mellett. (Érdekes módon, a prímet éppen az RMDSZ-csalogató ellenzéki tömörülések, főleg a nemzeti liberálisok vitték...)
Igaz, a bizalmatlansági indítvány elfogadása vagy elbukása már nem volt olyannyira meghatározó; Bocék megmaradása vagy távozása nem ezen múlik. Kormánypárti források szerint ugyanis az államfő már nem idegenkedik annyira többrendbéli Boc-kormánya menesztésétől. Igaz, Traian Băsescu még most is úgy tartja, hogy a kabinet remekül teljesített, mennie csak azért kellene, mert nagyszerű – de kevésbé népszerű – intézkedéseit nem tudta kellőképpen eladni a választónak, így megítélése bizony megromlott. Ami kihat a tulajdonképpeni kormányfőre – az államfőre is.
Băsescu tehát megválna a kormánytól, csakhogy rá kellett döbbennie: ez nem olyan egyszerű dolog, mint eredetileg hitte-képzelte. Egyrészt nehezen határolhatná el magát a narancssárga kabinettől, hiszen neve elválaszthatatlanul összefonódott a kormányzási aktussal; nem titok: Emil Boc csapata csak olyan értelemben nevezhető a végrehajtás szervének, hogy szolgai módon végrehajtja a Cotroceni-palotából kapott utasításokat.
Másrészt furcsa módon, abban az országban, ahol mindenki a hatalomért marakodik, most csaknem mindenki vonakodik a miniszterelnöki tisztség felvállalásától. Az államfő által megkeresett technokraták – pénzügyi és bankszakemberek – megtagadták a politikai öngyilkossággal felérő megtiszteltetést. De a politikusok sorában sem nagy a tolongás a kormányfői bársonyszékért (az egyetlen „önkéntest”, Victor Pontát, a szociáldemokraták vezetőjét az államfő nem fogadná el), mi több, úgy tűnik, maguk az ellenzéki pártok is szívesebben hagynák, hogy a demokrata-liberálisok vigyék tovább, a jövő évi parlamenti választásokig, a gazdasági-pénzügyi válság mindinkább gerincroppantó és (ami számukra még fontosabb) mindenképpen népszerűségapasztó keresztjét.
Az ország jelenlegi súlyos helyzete önmagában is rendkívül nehézzé teszi a kormányzást, amelyet nem könnyít meg annak bizonyossága sem, hogy nagy valószínűséggel az új miniszterelnöknek is „játékos államfői” vezérlettel kellene dolgoznia.
Alighanem ez az oka annak, hogy Traian Băsescu mindeddig még párthívei előtt sem nevezte meg a rejtélyes technokrata miniszterelnököt. Nem nevezte meg, mert feltehetően még maga sem ismeri a nevet.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Nincs elég magyar iskola Váradon?
A Bihar megyei magyarság körében tapasztalható drasztikus népességcsökkenésnek csak két oka a negatív szaporulat és az elvándorlás: ugyanennyit számít ugyanis az egyre jelentősebb asszimiláció – véli Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezetének elnöke.
Mint mondja, a beolvadás egyebek közt azért is öltött ennyire veszélyes méreteket, mert megyeszerte lesújtó a magyar nyelvű oktatás állapota, legalábbis a lakosság arányához viszonyított számadatok alapján. Csomortányi röviden elmesélte, hogyan alakult az anyanyelvű oktatás a térségben: a trianoni döntés után az akkor még jócskán magyar többségű megyeszékhely tanintézeteiből kiszorították a magyar osztályokat, vagy vegyes iskolákká alakították a tanintézeteket, s mire a helyzet normalizálódott volna, a második bécsi döntést követően, 1945 után ez megismétlődött. Az 1989-es rendszerváltást követően a magyar egyházak, illetve a helyi önkormányzatok törekvéseinek köszönhetően valamelyest helyreállt a rend, de a friss adatok alapján még mindig nem viszonyul arányosan a magyar elméleti és szakközépiskolai oktatás kiterjedése a lakosság etnikai összetételéhez.
A megye kistérségeinek, illetve a megyeszékhelynek az anyanyelvi oktatást illető helyzetéről készített átfogó tanulmányt dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, az érmihályfalvi demokrácia-központ irodavezetője. Mint elmondta, a 2010–2011-es tanév beiskolázási adatait a legutóbbi, 2002-es népszámlálás eredményeihez hasonlítva kiderül, Nagyváradon az elméleti középiskolai oktatásban a legkisebb a hiány magyar osztályokból, de ez is legnagyobb részben a két egyházi iskola létének köszönhető.
Ha ugyanis a Lorántffy Zsuzsanna református, illetve a Szent László római katolikus gimnáziumot nem számítjuk, és csak az Ady Endre Gimnáziumot vesszük alapul, a város csaknem 28 százalékos magyarságának éppúgy egyetlen állami középiskolája van, mint a jóval kisebb létszámú német kisebbségnek – fejtette ki Szilágyi Ferenc. A városban még a Mihai Eminescu Főgimnáziumban van számottevő magyar osztály.
Évfolyamonként egy magyar osztály
Bihar megyének a legutóbbi cenzus adatai alapján szinte pontosan 600 ezer lakosa van, aminek mintegy 27 százaléka magyar – mondta el a földrajz szakos oktató. Ehhez képest a 243 idei kilencedik osztályból összesen 15 százaléknyi magyar, tehát nagyjából fele annak, amire az etnikai megoszlás alapján szükség volna. A szakiskolai oktatásban még rosszabb a helyzet, itt csak az összes 11 százalékát éri el a magyar osztályok száma, míg speciális oktatásban, látogatás nélküliben és estiben egyetlen magyar kilencedik sincs megyeszerte – tudtuk meg. Nagyváradon a legnagyobb a hiány, pedig a megyeszékhely „szippantja el” a térség legtöbb diákját, tehát itt volna szükség a legtöbb magyar osztályra – véli Szilágyi Ferenc. A város 14 szakiskolájából és szakközépiskolájából mindössze ötben van magyar oktatás is, de mindenütt évfolyamonként csak egy-egy. Szilágyi szerint emögött az a szándék áll, hogy megakadályozzák, hogy magyar anyanyelvű tanárokat legyenek kénytelenek alkalmazni.
Nem elég, amit az RMDSZ tett
Az előadó úgy látja, az RMDSZ közelmúltbeli törekvései, például a margittai és a nagyszalontai magyar iskolák létrehozása dicséretes, de nem elegendő. Azt javasolja, jöjjön létre a magyar oktatást kezelő autonóm tanfelügyelőség, és Nagyváradon is létesüljön még legalább egy színmagyar gimnázium – szerinte a legmegfelelőbb az volna, ha a mostani Mihai Eminescu Főgimnáziumot választanák ketté. Önálló magyar szakiskolát pedig többet is lehetne alapítani a megyében, hiszen volna rá igény – véli dr. Szilágyi Ferenc.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Interjú Benedek Dezsővel, a Georgiai Állami Egyetem professzorával (1950. május 14-én született Kolozsváron. 1973-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem angol–német szakán. 1978-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. A Pennsylvania Állami Egyetemen és Tajvanban tanult kulturális antropológiát. The Song of the Ancestors (Az ősök éneke) című doktori disszertációját 1988-ban védte meg. A Georgiai Állami Egyetemen kínai és japán nyelvet, kulturális antropológiát és összehasonlító irodalmat tanít. 1999 óta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára.)
„A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről.”
- Minek vagy kinek a hatására választotta hivatásként a kulturális antropológiát?
– Azt hiszem, hogy kulturális antropológusnak születtem. Mindig az érdekelt, hogy az emberek milyen nyelvet beszélnek, mit csinálnak, hogyan csinálják? Idővel aztán az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért teszik az emberek azt, amit, és miért úgy csinálják, ahogyan. Én ebben látom az alapvető különbséget a néprajzos és az antropológus között.
– Kutatómunkája során vélhetően megismert számunkra egzotikusnak számító kultúrákat is.
– Éveket töltöttem el Ausztronéziában, amely Tajvan, Szumátra és Timor háromszögében található. Egy kőkorszaki búvártörzs, a jamik körében éltem megfigyelő résztvevőként, ami azt jelenti, hogy az ember arra törekszik, semmivel ne hasson a törzsre, ellenben tanuljon meg mindent tőlük. Ágyékkötős négy év volt, amit a jamik között töltöttem.
– A civilizációból érkező, komforthoz szokott emberként mi volt a legnehezebb kihívás a kőkorszaki életformában?
– Az elején a legnagyobb nehézség abból adódott, hogy nemcsak búvárkodni, de úszni is alig tudtam. Persze megtanítottak rá, s nagyon fontos volt, hogy részt vegyek a munkájukban, mert akkor a családommal együtt részt kaptam a munka eredményéből. Engem egy olyan családhoz osztottak be, ahol nem volt fiúgyerek, s mivel a jamiknál csak a férfiak búvárkodnak, ők nem jutottak fehérjéhez. Ennek az oka az, hogy a taburendszer nem engedi, hogy egyszerűen szétosszák a halat – tehát aki nem dolgozik, az nem is kap a zsákmányból. Ez egy ősközösségi társadalom, őskommunizmus-szerű felállás, melyben törzsfőnök, sőt még öregek tanácsa sincs. Mindent a hitvilágban uralkodó tabu irányít, amelyben vakon hisznek. Egyébként ilyen helyen borzasztóan nehéz megélni, rengeteg erőfeszítéssel és veszéllyel jár. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy egészséges maradjak. Mindenféle trópusi fertőző betegséget összeszedtem a maláriától egészen a tífuszig, de kigyógyultam belőlük, s folytatni tudtam a munkát.
– Hogyan élik meg a jamik azt, hogy keményen meg kell küzdeniük az életben maradásért. Jelen van-e az életükben a stressz?
– Nincs. A taburendszer részletesen előírja, mit kell tenni ahhoz, hogy senkinek semmitől se kelljen félnie. Aki tudja, hogy mindent úgy tett, ahogy elő van írva, az teljesen nyugodt. Azt szoktam magyarázni a diákjaimnak, hogy ha megtesszük a maximumot, amit tudásunk szerint meg tudunk tenni, olyannyira, hogy annál jobban már nem tudnánk csinálni, akkor egészen más életet fogunk élni. Természetesen van olyan, ami a taburendszer dacára elkerülhetetlen, mégpedig a halál, s attól rettegnek a jamik.
– Meglátása szerint a nyugati társadalomban tudják-e az emberek, hogy a nyugodt élethez elég, ha megteszik a tőlük telhető legjobbat?
– Nem tudják. Ez a látásmód a vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés időszakában alakul ki, mikor az egyetlen bizonyosság abból származik, hogy mindent a legjobban csináltam, úgy, ahogy azt tenni kell. Mikor a búzát vagy a kukoricát elvetik, majd kinőtt, és ott van a mezőn, de van még egy-két hónap az aratásig, akkor nincs meg az illúzió, hogy van ráhatásom a dolgokra, hiszen közben akármi történhet: az árvíz elmoshatja, a tűz elégetheti, a sáskák megehetik. Az ember nem tudja elviselni, hogy semmiféle ráhatása ne legyen a helyzetre, ennek ellensúlyozására jelenik meg a mágia.
– Akkor a stresszes, szorongó nyugati ember alapvető problémája az, hogy olyan világban él, melyből száműztük a mágiát?
– Nem a mágia hiányzik, hanem a hit. Hit nélkül nem lehet semmit sem véghezvinni. Hit nélkül még ez a fizikai realitás is sántít. Mindegy, hogy miben, de ha valamiben annyira hiszünk, hogy soha meg nem kérdőjelezzük, akkor az úgy van.
– És hogyan válhat valaki hitetlenből valamiben hívő emberré?
– Ez teljesen egyéni. Az ember el kell hogy döntse, hogy ő hinni akar. Ez nagyon egyszerű akkor, ha végiggondoljuk a dolgokat, s rájövünk, hogy ezek nincsenek jól. Mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a világgal, az életünkkel, azzal, ahogy érzünk, de megszoktuk, hogy panaszkodunk, s aztán mindent ugyanúgy csinálunk, mint azelőtt.
– Ön például miben hisz?
– Én hiszek egy hierarchiában, amit lehet istennek vagy akármi másnak nevezni, s meg vagyok győződve róla, hogy ez mindent magában foglal, s rajta kívül más nincs. Elhiszem azt, hogy ez a hierarchia evolutív, hogy könyörületes, szeretetteljes, s én ennek része vagyok éppúgy, mint mindenki más.
– Mi az, amit mi, modern emberek eltanulhatnánk a jamiktól?
– Nekik az a meggyőződésük, hogy mindig, mindenkinek csak a legjobbat kell adni, mert ezáltal biztosítjuk azt, hogy mi is a legjobbat kapjuk. Náluk ez nagyon szépen működik. Nagyon emberséges, meleg szívű emberek, olyan melegséggel kezeltek engem, mint a saját családom. Sokkal emberségesebb az egymáshoz való viszonyuk, sokkal közelebb állnak a természethez, mint mi, ami számomra nagyon sokat jelentett. Amikor véget ért a kutatás és összepakoltam, akkor volt egy olyan opcióm, hogy ott maradjak. A döntés nem egy perc alatt született meg, napokig rágódtam rajta, hogy ott éljem le a hátralevő életemet, vagy visszatérjek Amerikába, és tegyem, amit kiróttak rám. Végül a sok ígéret volt az, ami visszatérésre bírt, ugyanis ez olyan közösség volt, ahol még nem járt kívülálló, s egy csomó nyelvész és antropológus várta az általam gyűjtött anyagot.
– Ön évek óta próbálja felhívni a figyelmet azon kihívásokra, melyek elé a változó világ állítja az erdélyi magyarságot. Miben látja a legnagyobb kihívást?
– A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Utána azonban egyre több pedagógus gyakran nem tartotta meg az óráját, nem vette komolyan, nem készült rá. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről. A multinacionális cégeket nem érdekli, hogy milyen diplomád van, magyar vagy-e, vagy román. A multik két-három hónapig tesztelik a tudásodat, s ha látják, hogy nem tudsz, akkor elküldenek. Ezzel van a gond, hogy a diploma névjegykártyává alakul át, leértékelődik, ami pedig igazán számít, az az, hogy tudsz, vagy nem tudsz. Márpedig mi nem tudunk. Mikor felfigyeltem erre e jelenségre és beszélni kezdtem róla az egyetemen, oktatói fórumokon, végigprédikáltam az egész országot, rettenetesen népszerűtlen lettem, sokan meg is utáltak. Az egyik tanszék, ahol nagyon pragmatikusan álltak az általam felvetett problémához, az a pszichológia volt, ahol olyan változásokat vezettek be, melyekről nem is hittem, hogy véghezvihetők, de Szamosközi István professzor megcsinálta. Sajnos ez teljesen lokális, a legtöbb helyen elzárkóztak a változtatástól. Ha ez így fog folytatódni, akkor a magyarok elkezdenek majd átiratkozni román szakra, hátha ott többet lehet tanulni.
– Úgy látja tehát, hogy az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyar kultúra fennmaradása?
– Előállhat egy olyan helyzet, hogy nem lesz érdemes magyarnak megmaradni, mert abból nem lehet megélni. Ha rossz az oktatás, akkor inkább elmegyek más nyelven tanulni. Manapság átlagosan mindennap kihal egy nyelv valahol a világon. Ez nem azt jelenti, hogy kihalnak az emberek, hanem hogy nem érdemes például baliul beszélni, mert akkor nem tudok megélni csak Balin, de már ott is inkább indonézül beszélnek. Következésképpen, ha nem megyek indonéz iskolába, és nem tanulok meg indonézül, akkor háttérbe szorulok, és nem tudok megélni. Tehát ha a magyar egyetem nem biztosít annyi tudást, hogy azzal meg tudjam keresni a kenyeremet, akkor inkább román iskolába megyek, s nem tudok majd olyan jól magyarul, mint aki magyarul tanult. A nemzet pedig nyelvében él. Ez hamar bekövetkezhet, és mire észbe kapunk, már meg is történt, s ha egyszer megtörtént, akkor visszacsinálni nem lehet.
Pengő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Volt egyszer egy magyar egyetem Marosvásárhelyen
Mint tudjuk, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a kommunista korszak elején költözött át Kolozsvárról a Maros-parti városba.
román állampárt sem tagadta a tudomány határokon való átívelésének szükségességét, mi több, megengedte, vagy talán inkább eltűrte azt is, hogy azokban a kezdeti időkben még magyar állampolgárságú oktatók is tevékenykedhessenek a marosvásárhelyi egyetemen: Obál Ferenc, Putnoky Gyula, Ludány György, Miskolczy Dezső, Vendég Vince, Haranghy László, Környei István, Krompecher István és Kasza László professzor. Az ő közreműködésükkel indult el magyar nyelven az orvos- és gyógyszerészképzés Marosvásárhelyen. Az itt elnyert okleveleket pedig világszerte elismerik azóta is. Ez azért nagy dolog, mert abban az időben ez volt az egyetlen, Romániában kibocsátott oklevél, amelyet ennyire megbecsültek. Ám nehogy úgy tűnjön, hogy nosztalgiázni akarok, netán visszasírni a kommunizmust, csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy a tudomány terjesztését még az elvtársak is támogatták.
Nincs oka továbbá senkinek sem arra, hogy gyanakvással, valamiféle hátsó szándék gyanújával tekintsen Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért címmel Marosvásárhelyt megrendezett konferenciára. Ahogyan létezett egykor egy Szabad Európa Rádió – amelyen hál’ istennek túlhaladt az idő, ugyanis, nomen est omen, közben megalakult maga a szabad Európa –, amelyről egykoron csak suttogni lehetett, mára már megvalósult, éppen csak meg kell tanulnunk élni ezzel a lehetőséggel, elfogadni, elsajátítani egymás kultúráját, együttgondolkodni a tudományok terén is. Az emberiséget még mindig fenyegető betegségeket együttes erővel kell leküzdenünk, hiszen nincs magyar, román, francia vagy német kórokozó, csupán az általuk okozott betegségek, melyeknek szintén nincs nemzetiségük. Együtt kell dolgoznunk. A tudomány nem áll meg a határokon, de sajnos a kórokozók sem. Van egy olyan vírus, amely a sötétséget kedveli, ott szaporodik a legjobban és a mindenkori „izmusokat” okozta és okozza: szocializmust, sovinizmust, fasizmust, egyszóval olyan járványokat, amelyek magát a társadalmat, sőt az emberi lelket betegítették meg. Végső fokon leépítették a gondolkodást, megszüntették, aláásták az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést.
Sok itt még a tennivaló, hiszen mindjárt új, demokratikusnak mondott korunk hajnalán látnunk kellett, miként vertük Marosvásárhelyen botokkal egymás fejébe a tudományt. Az oktatásnak ez a módja, reméljük, végérvényesen idejét múlta. A tudománynak nincs politikai hovatartozása, de ne is legyen soha! Mindezen gondolatok jegyében kívánjuk létrehozni azt a fórumot, amelyet kül- és belföldi, nyugalmazott vagy aktív egyetemi oktatóink tudása, odaadása alapoz meg és értékében gyarapít. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jelenleg multikulturális oktatási intézményként határozza meg önmagát. De legyen hála az egyre nyitottabb, demokratikusabb román társadalom adta lehetőségeknek, nem vágyálom többé az önálló magyar egyetemi karok létrehozása. Mint ahogyan azt is megértük, hogy idestova 80 év múltán visszanyerhettük magyar identitásunkat, állampolgárságunkat és mindezt a magyar és a román közgondolkodás pozitív átalakulása nyomán.
A Székelyföldi Vállalkozók Szövetségének egyik alapítójaként folyamatosan arra keresem a lehetőséget, hogy miként, milyen úton lehetne ebből a mélységes szegénységből kilábalni. Meggyőződésem, hogy ez csakis saját erőnkből, határozott összefogással lehetséges. Eleink is így vallották: segíts magadon, és az Isten is megsegít! Már a kezdet kezdetén azt javasoltam, hogy – akár apáink, nagyapáink – mi is álljunk össze, minden erdélyi magyar adjon be a közös kasszába havi egyetlen lejt. Érdemes lenne kiszámítani, mit jelentenének 21 év után az így létrejövő tőkének csak a kamatai. Vagyis milyen lenne, ha most volna mihez hozzányúlni, ha például, ne adj’ Isten, komolyabb népegészségügyi gondjaink támadnának. Azt vallom, hogy itt és most nem egymás ellenében, hanem egymásért kell élnünk és cselekednünk. Ha összefogunk, bármit elérhetünk. Akár eleink, akik téglánként gyűjtögették össze a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumra vagy a marosvásárhelyi Kultúrpalotára valókat, úgy mi is összeadhatnánk például az önálló erdélyi magyar egyetem építőköveit. Ezért érdemes most lélekben építkezni, hogy eljöhessen az idő, amikor már állnak a falak.
Jeremiás László (A szerző a marosvásárhelyi konferencia társszervezője)
Krónika (Kolozsvár)

Tanácstalanul
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük. Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük.
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük.
Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük. Hiszen ha mondjuk az 1848-as márciusi ifjak hirtelen feltámadnának, ők is a szabadságért tüntető tömegben és dobogókon lennének. Értjük azok tanácstalanságát is, akik az egyik oldalhoz szégyelltek, a másikhoz féltek csatlakozni; önmarcangolásuk megindító, de felesleges, hiszen – még lehet – mindenki pont oda áll, ahova akar, nem kell magyarázkodni.
Azt nem értjük, mit akart mondani a magyar miniszterelnök március 15-ikén, amikor kijelentette, hogy nem tűr el semmiféle diktátumot Brüsszeltől!? A sértésre, hogy az Európai Uniót párhuzamba állítja a szovjet birodalommal, külpolitikailag Orbán Viktor még nagyon sok választ fog kapni – felesleges azt nekünk minősítenünk. Isten őrizzen attól a szentségtöréstől is, hogy azt gondoljuk, minden magyarok miniszterelnökét annyira elragadta a hév, hogy már nem is tudta, mit beszél.
Ám ha ezt kizárjuk, akkor csak az a feltételezés marad, miszerint O. V. 1988-ban képzeli magát, és mint akkor az oroszokét, most az európaiak kivonulását követeli Magyarországról. Még mélyebbre hatolva forradalmi gondolkodásába: mivel az EU soros elnöke Magyarország és ő maga, ezáltal a saját kivonulását sürgeti. Vagy legalábbis kilátásba helyezi: nem engedi meg saját magának, hogy diktáljon saját magának! Ám félre az alkotáslélektani elemzéssel! Az elfogadott közös játékszabályok alapján az uniós törvények közösek, minden tagországra kötelező érvényüket nem lehet diktátumnak tekinteni. Tehát a legjobb esetben is a macsó kijelentés üres póz, másképpen fogalmazva marhaság.
Itthon az ünnepet régi kedves vendég bölcs szava aranyozta be. Azt értjük, hogy Semjén Zsolt számára a hely szelleme ismét serkentően hatott, és a híres nagyváradi peltzi napiparancsra emlékeztető direktívával összhangban kiadta az RMDSZ-nek, hogy mit kell tennie: fel kell hagynia azzal, hogy minden magyarországi párttal jó, konstruktív viszonyban akar lenni! Értjük, hogy Semjén és társai szerint az RMDSZ-nek csak a Fideszt szabadna elfogadnia. Azt nem értjük, hogy akkor viszont a magyarországi fő kormánypárt miért gáncsolja minduntalan az RMDSZ-t.
„Ha nem szeretsz, hát én szeretlek!” – ez nekünk túl bonyolult... És az ilyen felelőtlen nagyotmondásokból a felfokozott hangulatban még sok baj lehet.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)

75 éves az Erdélyi Könyv Egylet kapitánya
Veress Zoltán, az 1986-tól Stockholmban élő erdélyi magyar író, költő, műfordító és lapszerkesztő 75 évet töltött. Klasszikussá vált epikus gyermekversei (Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek) máig a legkedveltebbek közé tartoznak, de írt felnőttekhez szóló szépirodalmat, tudománytörténeti írásai két kötetben láttak napvilágot, s publicisztikája is jelentős.
Ki hát valójában Veress Zoltán, ez a sokoldalú literátus ember? Gyermekként biológusnak készült — vallja meg kérdésünkre. Növények, állatok, mezőgazdálkodás érdekelte, mint egyik, agráregyetemet végzett nagyatyját. Honnan tudhatta még akkor, hogy a sors más életutat szánt neki? Mást, sokkal nehezebbet, amely úgy kezdődött, hogy a 16 éves Veress Zoltánt több társával együtt börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Amikor két évvel később váratlanul szabadlábra helyezték, először az elmaradt érettségit kellett megszereznie, majd belátnia, hogy az akkor nagyon népszerűnek számító biológusképzésen a múltja nem jó ajánlólevél. Jelentkezett tehát a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol nem a múltjába, hanem a jelenébe kötöttek bele, így a Bolyai Egyetem magyar szakán folytatta tanulmányait. Itt sem maradhatott sokáig. 1958 Romániájában rendeletbe hozták ugyanis, hogy a politikai elítélteket el kell távolítani a felsőoktatás intézményeiből. Csakhogy ekkorra már neve volt, az Utunk című folyóiratnál várhatta ki a jobb időket, a 70-es évek elejét, amikor visszairatkozhatott az egyetemre. Minden tanárral tegező viszonyban voltam, mire letehettem a vizsgáimat — mondja a rá jellemző fanyar humorral. Aztán Huszár Sándor A Hét című, Bukarestben kiadott hetilaphoz hívta kolozsvári szerkesztőnek, s egészen addig végezte e munkát, amíg a Korunk folyóiratnál meg nem ürült a tudományrovat vezetőjének állása. Aztán gondolt egyet, s unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzszilván küldetéstudatra egyaránt. Nyilván nem csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben. Az egész elővázolt életépítmény ott maradt, s ha ezért valaki elítéli, hát lelke rajta. Irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát viszont továbbmentette, Stockholmban is megőrizte. Vagy inkább újraépítette? Talán ez utóbbi. Vitte az alapanyagot, s új építményt kreált belőle. Mert senki ne higgye, hogy idegen földön úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Az idegen föld mennyországa pőrére vetkőztet, úgy enged be a kapuján, a pitvarig esetleg, s az ember kezdheti elölről az önépítést, bizonyítást. Van, aki belerokkan, van, aki erősebb lesz tőle, s olyan is akad, aki újonnan szerzett erejével leszakít néhány csillagot, s hazaküldi... Kitalálta a Peregrinus Klubot, melynek "célja, hogy a Svédországban élő magyarok találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. Lakásom könyvespolcát szép könyvsorozat díszíti. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé szegődtek. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a "határon túli" nemzetrészek irodalmának támogatása. Elemzések, tanulmányok, szépirodalom a kötetek anyaga, értékük viszont jóval túlmutat önmagukon. Egy szerkesztői előszó húzza föl rájuk a vitorlát, s engedi tova négy égtáj magyarsága felé. Metaforám nem véletlen szüleménye, hanem a tizenegyedik kötet előszavának zárósorai ihlették: "Jelentőségünk az EKE most kezdődő második évtizedében talán csökkent, szerepünk és felelősségünk azonban növekedett." Ne kérdezzék, miért, én egy ilyen mondat mögé hajóskapitányt képzelek. Esetleg nagy utasszállító repülőgépét. De mindenképpen kapitányt. Olyan szilárd embert, akit ma már régi vágásúnak szokás nevezni, mert nincs benne semmi "jelentőségbe" kapaszkodó egoizmus, s amit tesz, azt "felelősségből", a közösségért cselekszi. Az EKE-kötetek előszóinak olvasása legalább akkora élmény, mint a további tartalom tanulmányozása. Az írások mélysége és időbeni terjedelme olyan portrét enged kibontakozni egy emigrációba kényszerült, de nemzeti, szellemi és kulturális hovatartozásában szilárdan álló magyar íróról, amelyre több interjú sem lenne képes. De ha már a kapitány hasonlattal éltem korábban, engedjék meg, hogy azzal is folytassam, méghozzá Noé történetével. Azon emberével, aki az özönvíz pusztítása elől nemcsak az életbe, hanem egy új korszakba mentette tovább a menthetőt, s akinek szellemalakja minden társadalmi-kulturális létet fenyegető vészhelyzetben ott kísért. Látták őt nagyon jól a felelős erdélyi értelmiségiek is. A mitológiai bárkaépítő sokat bolyonghatott a mi szép Erdélyünkben, mert parancsoló üzenetét még versbe is lehelte: "Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, /egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor) Akinek volt füle rá, s hajóépítő készsége és képessége, az aszerint cselekedett. Az EKE-könyvek Veress Zoltán bárkája, tartalmuk pedig pénzben nem mérhető értékű. No de lássuk ismét a kapitányt az előszók kormánykerekénél. Ha úgy általában kellene jellemezni a kötetek előfutár-írásait, akkor azt mondanám, hogy elsősorban a felelősségével nagyon is tisztában lévő ember szerénysége jellemzi. Épp csak bocsánatot nem kér ezért az önként fölajánlott bárkaépítésért, ezért a "könyves kalákáért", azért, hogy a könyvsorozat másik szerkesztője, Dávid "gyula" mellett ő lehet a "kende". A tudós higgadt józanságával méri minden szavát, mielőtt papírra veti, pedig a témák nagy érzelmi töltetűek. Megoldásra vár, ezért témává kell avatni például a magyar falu sorsát vagy a szórványosodást, a "nagy másságok tengereiben való szétforgácsolódást". Mártírjaink egy része is bekerül e bárkába, "akik egykor értünk is, helyettünk is helytálltak", s akikre olyan szükségünk van, mint "őskeresztényeknek a szentek legendáira". Menti a vidámságot, nem azért, mert okunk van rá, hanem mert néha "csak úgy bírjuk ki az egészet, ha röhögünk rajta", s közben olyan mondatokat fogalmaz, hogy megáll tőle a szívverésem: (a humor) "nem fizikai, hanem erkölcsi bosszúállás, vértelen és jelképes, mint a templomi áldozás vagy az úrvacsoravétel". Regényíró-pályázatokat hirdet társaival, s hogy egyszerre több mentendőt is bevagonírozhasson, témaként ajánlja a ’48-as forradalmat, majd a jelen állapotokat. Mert "az emlékezés: életjelenség". Az irodalmi mű pedig a közösség emlékezete. Kapitányi védelmét a kisebbség kisebbségeire is kiterjeszti, mert humanista ember nem csak a saját fajtáját menti. Olykor egymásnak feszül a hajó legénysége, s akkor a bárka szükségszerűen ezt is magával viszi: a turáni átok terhét a tizenhetedik kötet előszavában. Pedig addigra az eredetileg erdélyi értékeket begyűjtő kapitány akciója már jóval túlmutat az erdélyiség keretein. A kapitány épít, ment, kormányoz, s teszi mindezt Szent István szellemében s — határozott érzésem — védnöksége alatt. És miközben ment, irányt is mutat. Sokunk számára még nem követhető, de legalább érzékelhető s mélyen helyeselt irányt egy szebb, egy jobb, egy emberibb, egy biztonságosabb kikötő felé. Az EKE utolsó kötetében azt kértétek a szerzőktől, hogy rajzolják meg a hajó árbockosarából talán már érzékelhető kikötőt, "a mostaninál lényegesen értelmesebb világot". Csakhogy a lényeges dolgok — Saint-Exupérytől tudjuk — szemmel nem láthatóak, így a szebb, jobb világok sem, mert egy másik dimenzióban teremtődnek. A Te elkötelezett, magyarságban gyökerező emberségednek köszönhetően már létezik, hisz a Te EKE-bárkád "egy hordozható, a föld bármelyik pontján azonos hatásfokkal működő, megmaradási, identitásőrzési lelkivilág modellje". Jobb, "mint amilyent Mikes Kelemen már egyszer kipróbált Rodostóban"!
Boldog születésnapot!
Kovásznay Enikő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen
(MTI) – A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, az angol és magyar nyelvű köteteket csütörtökön mutatták be Budapesten, a Terror Házában.
Tőkés László európai parlamenti képviselő azt mondta: ritka pillanatai történelmünknek, amikor sikerül helyreállítani a természetes együttérzés és szolidaritás állapotát; a régóta leszakadt, megosztott, egymásnak uszított magyarok és cigányok egymásra találtak Marosvásárhelyen. "Annyira magától értetődően természetes, humánus és emberi volt, hogy éppen ez a varázsa ennek" – fogalmazott.
Balog Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára szerint a könyv egyik mondanivalója, hogy elhiggyük, rajtunk múlik, hogyan folytatódik a történet.
A könyvben a befogadás, a megaláztatás, az elutasítás egyaránt megjelenik, szép és jó, rossz és igaz történetek egyaránt vannak. Kifejtette: annak a jegyében indult el a fekete március dokumentálása, hogy miközben annyi rossz, de igaz történetünk van, ezekkel szemben azokat a történeteket, amelyek igazak és jók, sorakoztassuk fel. A cigányok, akik akkor kiálltak a magyarok mellett, megakadályoztak egy polgárháborús helyzetet a városban, sok ember életét konkrétan megmentették azzal, hogy a feltüzelt román erőszakot nem engedték eluralkodni – emelte ki az államtitkár.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója azt mondta, szerették volna, hogy ha a rendezvényt a Román Kulturális Intézetben tartják, mert úgy gondolják, azt, ami több mint 20 éve Marosvásárhelyen történt, el kell kezdeni "kibeszélni" a románoknak és a magyaroknak. Az intézet vezetőjével abban maradtak, hogy a könyvbemutatót ne tartsák ott idén, viszont jövő márciusban a Terror Háza Múzeumban tartsanak egy "nagyszabású beszélgetést" román és magyar résztvevőkkel.
"Kezdjük el ennek a nagyon fájó sebnek, ami a két szomszédos nemzetnek egy máig üszkösödő sebe, a kibeszélését" – fogalmazott a főigazgató.
Tavaly a Terror Háza Múzeum és a Polgári Kultúráért Alapítvány közös rendezvényén a magyarok mellett kiálló cigányok közül a Petőfi-emléklap a helytállásért nevű elismeréseket adott át Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi bizottsága elnökeként.
A könyv a díjátadón és emlékünnepségen elhangzott szerkesztett beszédek mellett visszaemlékezéseket és fotókat gyűjt csokorba angol és magyar nyelven. Népújság (Marosvásárhely)

Honosítás: félretájékoztat az RMDSZ
Sok esetben félretájékoztatta a honosításügyben hozzájuk fordulókat az RMDSZ – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, a helyi demokrácia-központ vezetője.
„Sajnos a magyarországi hivatalnokok arról tájékoztatnak bennünket, hogy sokan hiányosan kitöltött kérelmekkel, rosszul összeállított dossziéval érkeznek hozzájuk. Azt vettük észre, hogy az RMDSZ rosszul tájékoztatja a kérelmezőket, akiknek így később újra ki kell tölteniük a papírokat” – részletezte Veres-Kupán. Hozzátette: már őket is megkeresték olyan személyek, akik az RMDSZ-nél hibásan kapták kézhez papírjaikat.
A demokrácia-központ vezetője ugyanakkor arról is beszámolt, hogy péntek délben ünnepélyes keretek között zárják le az ezredik kérvényezői mappát, de január eleje óta már több mint 3 ezer érdeklődő kereste fel őket. „Az általunk öszszeállított és lepecsételt iratcsomók teljesen megfelelnek a magyarországi követelményeknek, és az ottani ügyintézők továbbra is számítanak a munkánkra” – szögezte le az irodavezető. Ugyanakkor megtudtuk, ezentúl a nyíregyházi kormányablak is fogadja az állampolgárságot igénylő szatmári lakosokat. Az EMNT szatmári elnöksége által szervezett március 15-i megemlékezésen tiszteletét tette Vinnai Győző a nyíregyházi kormányhivatal kormánymegbízottja is, aki együttműködéséről biztosította őket.
„A napokban családommal együtt Nyíregyházán adtam le az állampolgársági kérelmet, és úgy tervezzük, hamarosan csoportos utakat szervezünk testvérvárosunkba. Már jelentkezett a Szentlélek-plébánia teljes, 60 fős gyülekezete, de újabb csoportokat is szívesen fogad a nyíregyházi kormányiroda. Városnézéssel, kulturális programokkal egybekötött eseménnyé tehető így a kérelmek benyújtása” – részletezte az irodavezető. Mint elhangzott, az állampolgársági kérelmek típusnyomtatványa nemrég részben módosult, de akik már leadták, vagy kitöltötték azokat, semmit sem kell újraírniuk.
Emellett azt is megtudtuk, hogy az elváltaknak a válást igazoló bírósági végzés mellett a házassági anyakönyvi kivonatuk másolatát is mellékelniük kell, mert magyar házassági okmányt is kapnak. Veres-Kupán közölte, a demokrácia-központ később is az állampolgárok rendelkezésére áll, és segít a magyarországi anyakönyvi ügyek intézésében, ugyanis minden anyakönyvi változást az ottani állami szervek felé is jelezni kell.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Iancu Laura: a csángóság egy állapot
Veszprém – Amit ma csángó nyelvnek nevezünk, valójában nem is létezik. Inkább nyelvjárások vannak, amik településenként változnak. A csángóság pedig egy állapot. Ezeket a kijelentéseket Iancu Laura csángó-magyar író, költő, néprajzkutató tette, aki a minap a Vetési Albert Gimnázium tematikus hetének vendége volt.
A költőnő kérdésre válaszolva elmesélte: évek óta kétlaki életet él, sokat van távol, de mindig visszatér a ma másfél ezres lakosú szülőfalujába. Mint mondta, lelkileg ez mindig megviseli kicsit, hiszen sokat változott a település gyerekkora óta, a gyökereit már nem igazán találja.
Majd a költőnő a magyarságtudat témájára tért át.
A nyelv és a nemzeti identitás összefüggnek. A csángókat gyakran éri az a vád, hogy nincs magyar identitásuk, amivel nem értek egyet. Van, de ezt elsősorban a vallás határozza meg, aminek történelmi okai is vannak.
Hozzátette, a katolikus hit nagyon nagy szerepet játszik mindennapjaikban. A papnak hihetetlen hatalmat tulajdonítanak, a közösség tart tőlük, az átkától pedig kimondottan félnek. Olyannyira, hogy még néhány falubeli halálesetet is ennek tulajdonítottak, ami tovább növelte a pap tekintélyét. A csángó nyelv kapcsán az írónő elmondta, mindenki az erőszakos asszimilációról beszél, ő azonban nem csak ebben látja a problémát.
- A nyelvvesztés elsődleges oka, hogy nincs írott változata. Csak szóbeliségében él, amit otthon, kis közösségekben használnak. Emellett egy egynyelvű, tiszta román közeg veszi közre, ezért a csángók a hiányzó szavaikat a román nyelvből pótolják és nem a magyarból. Ahhoz, hogy az utóbbi kerüljön előtérbe, egy magyar nyelvű közegnek kellene körülölelnie minket.
„Félnyelvű" gyerekkoráról elmesélte, sorstársaival együtt az iskolában döbbentek rá, se a románt, se a magyart nem tudják igazán. Mivel a hét öt napját a mezőgazdaságban, a földeken töltötték, a hatvanas évektől kezdve pedig a tsz-ekben dolgoztak, nem volt módjukban tanulni. Az akkori politika és kormány érdeke is az volt, hogy a csángók írástudatlanok maradjanak, megtartva őket az egyszerű paraszti világban. Ezt szolgálta az is, hogy képzetlen, tanulatlan tanárokat küldtek ki hozzájuk. A „magasabb" kultúrával való találkozást egyedül az írástudó papokon keresztül a vallás jelentette. Innen is ered tehát a csángók erős vallásossága. - A csángóság állapot. Olyan, mint csángó „faj", etnikai értelemben nem létezik. Vagy magyar, vagy román. Éppen ezért szerencsésebbnek tartom a moldvai magyarság kifejezést – ezeket már a csángó identitásról, önmaguk meghatározásáról fogalmazta meg az írónő.
A csángómagyarság természetét firtató kérdésre válaszolva kifejtette, legjellemzőbb tulajdonságuk a kisebbrendűség. A hatalommal szembeni állandó alávetettség miatt sosem harcoltak például a jogaikért. Ebbéli próbálkozásaik kimerülnek néhány visszafogott, szerény hangvételű panaszlevélben. Iancu Laura kifejtette még, amit ma Magyarországon csángó folklór és néptánc címszó alatt a színpadokon láthatunk, az többnyire odahaza, náluk is már csak a színpadoké.
- Napjainkban igen kevés településen fedezhetőek fel például a tradicionális csángó menyecskeruhák. A legtöbben már nem hordanak népviseletet. Azok az idők elmúltak...
Szabó Zsuzsanna
naplo-online.hu. Erdély.ma

Jó hangulatban küzdöttek meg egymással a „katonák”
Vidámság, játék, kreativitás: ebben a szellemben töltötték március 19-ét mindazok az általános iskolás diákok – szám szerint 68-an –, akik a Partium és Közép-Erdély legkülönfélébb csücskeiből érkeztek Kolozsvárra, az Adj, király, katonát vetélkedő országos döntőjére. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) fiataljai immár ötödik alkalommal hirdették meg ezt a versenyt, amelynek célja, hogy az iskoláskorú gyermekekben növelje, erősítse az összetartozás érzését, kiemelje a család fontosságát, elősegítse egymás jobb megismerését. Az Unitárius Kollégium díszterme meghitt helyszínt biztosított az egésznapos, jó hangulatú program számára, amelynek során a résztvevők valódi családdá kovácsolódtak össze.
Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor, a MIT egykori elnöke és a vetélkedő egyik szellemi atyja bevezetőjében elmondta: az idei verseny anyagát (meséket, verseket) összefoglaló szöveggyűjtemény országos szinten 2500 kisdiákhoz jutott el, a vetélkedő helyi szakaszát pedig 43 helyszínen rendezték meg. A résztvevők egyre nagyobb száma miatt idén két országos döntőt szerveztek: a székelyföldi diákok számára külön alkalmat biztosítanak április 2-án Sepsiszentgyörgyön. – Nem csak azt vesszük figyelembe, hogy mit tudtok és mennyire készültetek fel a szöveggyűjteményből. Arra buzdítunk, hogy merjétek megmutatni, elmondani, amit tudtok. Virtuálisan itt minden gyermek nagycsaládossá válik. Kívánom, hogy később az életben is legyetek mindannyian nagycsaládosok – fejtette ki Bardócz Csaba, aki Csete Örssel, az Apáczai Közalapítvány igazgatójával és e cikk szerzőjével együtt látta el a nap folyamán a verseny zsűrizésének tisztét.
Molnár Imola és Rácz Norbert műsorvezetők a különféle helyszínekről érkezett gyermekeket háromfős „családokra” osztották, majd első próbaként minden családnak nevet, címert és jelmondatot kellett kitalálnia és bemutatnia. A kicsik fantáziája szárnyalt, ugyanakkor igyekeztek kötődni a verseny szellemiségéhez, így a legtöbb családnév igazodott a szöveggyűjtemény anyagának bizonyos mozzanataihoz, és a címerek is leginkább a bátorság, az erő, az összetartozás, a szeretet érzetét sugallták, és persze a győzniakarásét. Elszánt küzdelem folyt az almákért, hiszen pontok helyett alma járt, amely ugyancsak próbára tette az ifjú „katonák” tűrőképességét, mivel a pont-almákat csak a nap végén ehették meg. A vetélkedők során nem csak a szövegek ismeretét díjazták, hanem a résztvevők ügyességét, kreativitását, ötletességét is, a próbák során a versenyzőknek többek között cipőfűzőket kellett gyűjteniük, fészket építeniük, akadálypályán átkelniük, lufit felfújniuk eldurranásig és még számtalan egyéb feladatnak kellett eleget tenniük, hogy megkaphassák a kiérdemelt almákat, amelyek megszerzéséért a nap vége felé közeledve már elszánt rablást is folytattak, próbára téve saját és a társaik tudását is. A diákok lelkesen és kellő komolysággal álltak a feladatok megoldásához, a kísérők és nézők pedig remekül szórakoztak a különféle megmérettetéseken.
A nap végére kialakult állás szerint harmadik helyen végzett a Csókák családja, a második helyet a Csonka család érdemelte ki, míg az első helyet A három pillangó nevű család szerezte meg, mindannyian értékes nyereményekkel térhettek haza. Természetesen senki sem távozott üres kézzel: a szervezők és a támogatók jóvoltából minden egyes résztvevő emléklapot és apró ajándékokat kapott, valamint a nyári ikafalvi Hun táborban való részvétel jogát, ahová Bardócz Csaba szervező hívta meg őket. Az ötödik Adj, király, katonát vetélkedő idén is hű tudott maradni szellemiségéhez, bebizonyítva, hogy az általános iskolás korosztály még fogékony a klasszikus mesei értékekre, azok megőrzésére, átadására. Elismerés illeti a szervezőket helyi és országos szinten, valamint a kicsiket felkészítő pedagógusokat, amiért segítik ezen értékek fennmaradását.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)