Sirató ének Komáromy Józsefért
Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották.
Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott.
Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre.
Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése:
„Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét.
Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.”
A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak.
Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött.
TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

„Banális témák": mit jelentett Heltai Péter a Szekunak?
A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy a most Magyarországon élő médiaszemélyiség kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait.
Öt év alatt 17-szer rendelte be a későbbi tévés személyiséget, Heltai Pétert elbeszélgetésre a Securitate (Szeku), amiből a nyilvántartás szerint 28 jelentés született, ám ebből csak 15-öt találtunk meg a bukaresti levéltárban. A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy Heltai kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait, és érdektelen dolgokat mondott a tartótiszteknek. Ám továbbra sem lehet tudni, hogy a Heltaitól kapott információkat mire és hogyan használta fel a Securitate. „Nem tudom, hogy miért tette ezt. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megzsarolták, és nem önként jelentett, de a rendszerváltás után egyszer sem keresett meg azzal, hogy ez volt, nem mondta el, miért tette” – mondta decemberben a Hírszerzőnek Gáll Tibor Berlinben élő képzőművész, hozzátéve: nagyon elkeserítette, amikor kiderült, hogy az 1980-as években régi ismerőse, Heltai Péter jelentett róla a román állambiztonságnak.
A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval. A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla készült jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő bukaresti levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta.
Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (románul: informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Hírszerző magyarországi hírportál és a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott hálózati dossziéban szereplő jelentések szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A két tartótiszt, Rusu Valer és Gavril Neciu az öt év alatt 17 alkalommal találkozott Heltaival, a beszélgetésekről a Szeku nyilvántartása szerint 28 beszámoló készült, igaz, ezekből csak 15 lelhető fel a hálózati dossziéban. Számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat, az államvédelem szempontjából érdektelen eseményekről számolt be, sőt gyakran megvédte az ismerőseit, hangsúlyozva, nincs kapcsolatuk az ellenzékkel.
„Civilizáltan bántak vele”
„Nagyon nehéz megítélni Hegel tevékenységét, csak a Securitate 1980-as évekbeli működését feltáró történeti kutatás deríthet fényt arra, hogy mire és hogyan használta fel a Hegel révén szerzett információkat” – mondta Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. A CNSAS által őrzött „hálózati dossziéban” fellelhető, a tartótisztek által készített összefoglalók szerint Heltait 1982. szeptember 29-én azért szervezték be, hogy egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétéről még nem tudni –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól szerezzenek minél több információt. A belső használtra készült jelentések arra is utalnak, hogy az elsőéves egyetemistát vélhetően zsarolással – egy 1981-es magyar zászlós, „nacionalista” székelyföldi bulin való részvételre hivatkozva – vették rá az együttműködésre. Furcsa, hogy miközben 1982 nyarán, ősz elején a Securitate kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy kik szerkesztik az Ellenpontokat – Keszthelyit többedmagával novemberben le is tartoztatták – a szeptemberben beszervezett, de korábban is kihallgatott Heltait csak a következő év januárjában rendelik be először jelentéstételre. A januári beszámolóhoz fűzött kommentár szerint „a forrás alaposan ki lett képezve arra, tudja meg Keszthelyiről, mivel foglalkozik, mik a szándékai, milyen a környezete”. A jelentésből annyi derül ki, hogy Keszthelyi és ifjabb Kányádi Sándor (a kolozsvári költő fia – a szerk.) meglátogatta Heltait, akivel filozófiáról és irodalomról beszélgettek. Keszthelyi távozáskor beszámol neki arról, hogy gondjai voltak az állambiztonsági szervekkel, azonban civilizáltan bántak vele. A jelentés így végződik: „Keszthelyi nem tett említést a szamizdattal kapcsolatos szerepvállalásáról, ezt a forrás más személyektől tudja”.
A forró kása
Visszatérő elem a jelentésekben, hogy Heltai igyekezett elterelni a szót a politikai témákról. Amikor 1983-ben egy évfolyamtársnőjéről kérdezik, azt mondja, a diáklány jelen volt 1981-ben azon a Szent Anna-tó melletti táborozáson, ahol az úgynevezett „nacionalista” megnyilvánulás történt, azonban Hegel szerint a politikai jellegű demonstráción nem vett részt. Amikor egy évfolyamtársáról faggatják, azt válaszolja: úgy tudja, a pszichológia iránt érdeklődik, politikai nézeteit nem ismeri. A tartótiszt megjegyzéséből kiderül, a diák iránt azért érdeklődnek, mert „nacionalista-irredenta” anyagokat hozott külföldről.
Keszthelyiről többször is azt jelenti, hogy nincs kapcsolata az Ellenpontok Magyarországra költözött szerkesztőivel, az esküvőjére készül, könyveit árusítja. Kiköltözése után néhány héttel, 1985 februárjában Heltai meglátogatja Budapesten – erről az utazásról készült a leghosszabb, 15 kézzel írott oldal kitevő jelentés, melyet nem Hegel írt saját kezűleg, hanem a tartótiszttel való beszélgetés alapján készült egyfajta összefoglaló az elhangzottakról. Úgy tűnik, hogy a tervezett útról előre tudott a Securitate, erre egy korábbi jelentésben utalás történik. A budapesti út előtti találkozón született jelentés végén a tartótiszt megemlíti a budapesti utat és feladatként jelöli meg egy találkozó előkészítését Tamás Gáspár Miklóssal, valamint Ara-Kovács Attilával. A jelentés szerint Keszthelyi folytatja a tanulmányait, ösztöndíjat kap, és egy szociológiai vagy néprajzi szótár összeállításán dolgozik. Egy „kisebb buli” során, Heltai szóba hozta a román állambiztonságnak sok bosszúságot okozó – a romániai magyarok elnyomásáról rendszeresen beszámoló, a Ceauşescu-rendszert bíráló – Erdélyi Magyar Hírügynökséget is. A témát Heltai úgy vezette fel Keszthelyi számára, hogy a hírügynökségről a Szabad Európa Rádióból hallott. A barátja szerint elképzelhető, hogy a hírügynökség a már Budapesten élő egykori Ellenpontok-szerkesztő, Ara-Kovács Attila ötlete volt. Ám Heltai szerint Keszthelyi nem ismeri azokat a romániai személyeket, akiktől a hírek származnak, mivel azokat Ara-Kovács rendszeresen, szinte havonta cseréli. Heltai szerint barátja az Ellenpontok másik szerkesztőjével, Szőcs Gézával (az Orbán-kormány jelenlegi államtitkára – a szerk.) sem tartja már a kapcsolatot, mert Szőcs „viselt dolgai korábban kihatással voltak rá”. Heltai kétszer is összefutott Ara-Kováccsal Budapesten az utcán, de csak „általános, banális” témákról beszélgettek. A megbeszélt harmadik találkozóra a hírügynökség szerkesztője már nem ment el, mert megbetegedett. Ebben a jelentésben szóba kerül az Ellenpontok-ügyben 1982-ben letartóztatott, de később szintén Magyarországra költözött Józsa Márta (jelenleg az Magyar Televízió szerkesztője) is, akiről Heltai megjegyzi: ártatlan volt, őt Ara-Kovács, Szőcs és Keszthelyi „csak kihasználta”. A szintén kivándorolt Kiss Csabáról, Heltai egykori albérlőjéről és barátjáról a jelentés annyit tartalmaz: anyagi nehézségei vannak, éppen válik, egy biztos, hogy a politika iránt már nem érdeklődik (a román hatóságok 1981-ben őt is kihallgatták a Szent Anna-ügyben).
TGM utópisztikus gondolatai
A budapesti látogatás során Keszthelyivel együtt meglátogatták a magyar fővárosban élő kolozsvári származású filozófust, Tamás Gáspár Miklóst is. A filozófus hidegen fogadta kettejüket: Heltaihoz egyetlen, romániai eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatos kérdést sem intézett, mint ahogy Keszthelyi iránt sem mutatott érdeklődést. A jelentésben Heltai kitér arra, hogy Tamás Gáspár Miklós munkáinak közlésétől elzárkóznak a kiadók, nyíltan kijelentve, hogy ellenzéki akciói miatt nemkívánatos személy. Heltai elmesél egy érdekes történetet a filozófusról: egy 6-7 oldalas recenzióért a szokásos 6-700 forint helyett szokatlanul sok pénzt, 10 ezer forintot kapott – amit Tamás Gáspár Miklós úgy értelmezett, hogy a hatóságok azért segítik, hogy „befogják a száját”. Ám TGM-et nem lehet eltántorítani: bár igen magas szintű beszélgetésre hívták, ahol felajánlották, hogy hagyja el az országot, a filozófus ezt elutasította, azt mondván, ő jól érzi magát Magyarországon.
TGM jellemzésekor Heltai Keszthelyit idézi: a filozófust utópisztikus gondolatok foglalkoztatják egy határok nélküli Európáról, egyetemi kurzusai ugyanakkor nagy népszerűségnek örvendenek.
Kockázatos információk
A román állambiztonság számára vélhetően nem túl izgalmas, legfeljebb háttérként használható adatok – melyik fiúnak melyik lánynál van esélye, milyen jó előadó Steiger Kornél filozófus, Ara-Kovácsnak vannak butikos, csencselő barátai, Kiss Csaba a fizika helyett inkább a színházzal foglalkozik – mellett két olyan jelentés van, melyre a beszámolókhoz fűzött kommentárok szerint a tartótisztek felkapták a fejüket. A Valer Rusuval való első találkozóján Hegel beszámolt egy Józsa Mártával folytatott beszélgetéséről. Józsa egy magyarországi, féllegális szamizdatról mesélt neki, és azt is elárulta, hogy Romániában is voltak ilyen irányú próbálkozások kolozsvári és nagyváradi fiatalok részéről. Józsa név szerint Szőcs Gézát és Kertész Attilát említette, majd kitért arra, hogy a Securitate ez ügyben már kihallgatta. Heltai hozzáfűzi, Józsa és Kertész nagyon jó barátok. (Az Ellenpontok-ügyet erre az időszakra már felderítette a Securitate, az említett személyek szerepe is világos volt.) Ezt követően Rusu megjegyzi: mivel Józsa Márta folytatja az Ara-Kovács Attilával és Kertész Attilával való „gyanús kapcsolatát, ugyanakkor segíti az előbbiek kapcsolattartását Szőcs Gézával és Keszthelyi Attilával (a szekus rosszul tudta a nevet, helyesen: András), azt javaslom, hogy engedélyezzék Józsa Márta nagyon komoly figyelmeztetését az egység székházában”. Józsa a Hírszerzőnek azt mondta, ebben az időszakban számos alkalommal idézték be és hallgatták ki. Úgy emlékszik, 1983 januárjában is volt ilyen figyelmeztetésben része.
Szőcs Géza, a Securitate embere?
A másik jelentés, amire felkapta az állambiztonság a fejét, a Gáll Tiborról szóló 1985. decemberi keltezésű dokumentum, mely szerint Heltai és Gáll egy szegedi egyetemi hallgatók által tervezett történeti folyóiratról beszélgettek. Az egyik tiszt által összeállított dokumentum szerint Gáll a találkozón azt mondta, hogy a szegedi fiatalok szeretnének romániai írásokat is közölni, és ehhez szerzőket keresnek a kolozsvári egyetem történelem szakos hallgatói között. Mivel ennél többet Gáll nem mondott, a tartótiszt arra utasította Heltait, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot képzőművésszel, és kérdezze meg, milyen profilú lesz a szegedi történeti folyóirat. Ám erről több jelentés nem született.
A jelentésekhez fűzött kommentárok szerint a tartótisztek újabb és újabb feladatokat róttak ki Heltaira. Többnyire megelégedtek azzal, hogy továbbra is figyelje Keszthelyit, próbáljon minél többet megtudni Ara-Kovácsról vagy TGM-ről. Ugyanakkor 1985-től egy újabb feladat is megjelenik a megjegyzésekben: terjeszteni kell ellenzéki körökben, hogy Szőcs Géza és Keszthelyi a román hatóságok ügynöke. Heltai például Budapesten megkérdezte Keszthelyitől, hogy vajon nem azért hagyják Szőcsöt békén a hatóságok, mert a Securitate embere? Keszthelyi azt válaszolta, nem hisz benne, csak arról lehet szó, hogy Szőcs egy ismert, Herder-ösztöndíjas költő.
„Értem jöttek”
„Felütötték, kiszínezték ezeket a beszámolókat. Soha semmiféle felkészítés nem volt, nem állítottak rá senkire. Pontosan tudták, hogy mikor hol voltam, kivel beszéltem, ez alapján időnként – meg kell mondanom, elég szertelenül – beidéztek és kihallgattak. Ha nem mentem, ők jöttek értem, nem tudtam megszabadulni tőlük” – mondta Heltai a Hírszerzőnek, hangsúlyozva, hogy átköltözéséig nem is ismerte Szőcs Gézát.
„Amikor 1987-ben áttelepültem Magyarországra, magam mögött akartam hagyni az egész borzalmat. Nem volt egy könnyű pillanat, amikor 2009-ben belenézhettem a hálózati dossziémba” – magyarázta Heltai, hogy az elmúlt 23 évben miért nem beszélt arról, milyen viszonyban állt a Securitatéval. „Miután megnéztem az anyagomat, úgy gondoltam, hogy nekem tisztáznivalóm csak az egykori és jelenlegi barátaimmal van, velük meg is beszéltem a dolgot.” Heltai szerint ő a szekusokkal való találkozókon csakis olyan dolgokat mondott, ami köztudomású volt, amit előzőleg hallott a rádióban, továbbá igyekezett érdektelen dolgokról „fecsegni”. „Tudom, hogy senkinek nem ártottam, senkinek nem okoztam kellemetlenséget. Azokért a saját kezűleg írt kihallgatási jegyzőkönyvekért vállalom a felelősséget, a szekusok beszámolói és kommentárjai az ő írói munkásságuk része. Amennyiben az anyag csak arról szól, amit én magam írtam, a szekusok magyarázatai nélkül bizonyosan egészen más megvilágításba kerül” – hangsúlyozta Heltai Péter.
„Információértéke nagyon csekély”
„Nem feltétlenül a Szeku műve, hogy Heltai ismeretlenül is felkeresett ismert erdélyi embereket budapesti utazása alatt” – mondta Keszthelyi András, miután megmutattuk neki az őt is emlegető beszámolókat. „Aki kijött látogatóba, igyekezett minél többekkel találkozni, akár ismeretlenül is, cserében meg mesélt arról, hogy mi van otthon. Ez szerintem jellegzetes emigráns szindróma, nem kell hozzá feltétlenül a Szeku.” Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. Kiss Csaba színházi rendező Heltai barátjaként, későbbi lakótársaként több jelentésben is név szerint szerepel. Kiss szerint a CNSAS-től megkapott, a Heltaival való szekus találkozókról készült beszámolók, valójában jegyzőkönyvek információértéke nagyon csekély, közismert tényeket, sajtóban is megjelent, mindenki számára hozzáférhető információkat tartalmaznak – mintha olyan személytől származnának, akit megzsaroltak valamivel, de semmilyen igazán fontos dologról nem tud vagy nem akar beszélni. Ezek a jegyzőkönyvek tartalmilag Heltai Péter mellett tanúskodnak. „Ha végigelemezzük a ’jelentéseket’, azt tapasztaljuk, hogy Hegel sok barátját lebuktathatta volna, ha készülő ’kitelepülési’ névházasságuk fiktív voltát felfedi. Heltai tudta ezeket, de nem tett még csak célzást se” – mondta Kiss Csaba. Szerinte hasonló „stratégiával próbálták megúszni a beidézett vagy, erőszakkal bevitt erdélyi fiatalok a Securitate kihallgatásait. „Ez vonatkozik a leghosszabb, kézzel írt 15 oldalas budapesti jelentésre is, amelyből egyetlen épkézláb terhelő információ sem olvasható ki senkire nézve, ami eléggé furcsa egy ellenzékiekre ’ráállított’, fedőnévvel ellátott, ételjegyekkel és kínai tollakkal honorált ’informátortól’ – mondta Heltai egykori lakótársa. Kiss meg van győződve, hogy amikor a „jelentések” birtokosai végre nyilvánosságra fogják hozni a náluk lévő teljes szövegét – és nem csak kontextusból kiragadott, tendenciózusan értelmezett mondatokat ismerhet meg a közvélemény– akkor ez utólag Heltainak is igazságot fog szolgáltatni.
-
Ami a Szekut is meglepte Piros Simona történész szerint a Securitate működésében jelentős változás következett be az 1980-as évek elején. A kisebbségi-nemzetiségi intézményrendszer visszavágása ellen ugyanis korábban a baloldali nézeteket valló, a Román Kommunista Pártban tevékenykedő magyar értelmiségiek és politikusok inkább a Ceauşescuhoz vagy a Központi Bizottsághoz küldött levelekben tiltakoztak. Az 1980-as évek elején viszont feltűnt egy új generáció, amely a nyílt tiltakozást választotta. Az állambiztonságot meglepte az Ellenpontok nevű nagyváradi szamizdat újság jelentkezése, amely szűk körben terjedt ugyan, de a nemzetközi szervezeteknek és a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően viszonylagos ismertségre tette szert.
Az Ellenpontok nyíltan bírálta a rendszert, a Ceauşescu-diktatúra kisebbségpolitikáját, az emberi jogok betartását követelte. Az állambiztonság viszont hónapokig tehetetlen volt, nem tudta, hogy kik szerkesztik, írják. A román titkosrendőrség végül 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit; többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt.
Ezt követően a román állambiztonság szorosabb felügyelet alá vonta a társadalmat, a megelőzés lett a kulcsszó. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a különböző értelmiségi körökben legyenek forrásaik, a legjelentéktelenebb információmorzsákra is odafigyeltek. Ugyanakkor jelentős nyomás volt a vezetőség felől az alacsonyabb rangú tisztekre, hogy produkáljanak eredményeket, akik igyekeztek is megfelelni az elvárásnak: időnként kiszínezték a jelentéseket, felnagyították a különféle információk jelentőségét.
M. L. F., S. Z.,Erdély.ma

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Díjkiosztás táblaügyben
Bár nagyrészt lecsengett már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületének előterében lezajlott „táblabotrány” – minden csoda három napig tart, mondják, ráadásul ez afféle kisstílű, mezei csoda volt –, mégis érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni ezt a dolgot, legalábbis a történetnek azt a részét, amely a szenzációhajhászás során elsikkadt. Nevezetesen azt, hogy a táblakitevő pénzt, díjat kapott tettéért, vagyis ellenszolgáltatást: fizetség fejében „hősködött”. Ez pedig jóval jelentéktelenebbé teszi a történetet, mint aminek szánták.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tavaly meghirdetett pályázati felhívását már eleve megmosolyogtató, kissé gyerekes dologként könyveltem el, maga a megfogalmazás is eléggé nevetségesnek tűnt számomra (ez a része különösen tetszett: „A felhívás a táblák elfogyásáig érvényes”). A díjak külön elemzést érdemelnének, most csak kettőt emelnék ki: „kétszemélyes gyertyafényes vacsora”, „uszodai merülés könnyűbúvár felszerelésben” (természetesen mindezek mellé némi pénzösszeg is társult). Naná, hogy az embernek beindul a poénkodásra hajló kedve ilyenek hallatán/olvastán.
Aztán a „nagy nap” után a Transindexen megjelent cikkben (Magyarul dohányozni tilos? Botrány a BKB-s táblakitevő akció körül), a következő mondatnál már egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet kommentár nélkül hagyni: „A BKB elnöksége tegnap este e-mailben tudatta, hogy lezárult a táblás pályázatuk, amelyet Soós Sándor nyert meg”. Aha. Szóval akkor értsük úgy, hogy „elfogytak a táblák”? S ha igen, akkor hány volt? És ha több volt, akkor eddig miért nem verték ugyanígy nagydobra a dolgot mindannyiszor? A többi táblakitevő „hős” miért nem érdemelt nyilvánosságot? (Javasolom esetleg, hogy szervezzünk egy ilyen című tüntetést: követeljük a névtelen hősök felfedését).
Ha viszont eddig nem került sor ilyesféle egyéni akcióra, akkor az két dolgot jelent: csak egy tábla volt a BKB tulajdonában, az pedig átverés, és egyáltalán akkor milyen alapon hirdettek meg három díjat; vagy pedig senki nem jelentkezett eddig a BKB-nál – bármennyire is csábítóak voltak azok a díjak –, hogy kitenne táblát az egyetemre, és legyenek szívesek, adjanak neki egyet. Ezért hát be kellett valahogy fejezni ezt a „könnyű kis kalandot”, lehetőleg úgy, hogy senki ne maradjon szégyenben – szervezők, díjfelajánlók –, s még egy jó kis szenzációhajhász történetet is kanyarítani belőle (fogva tartott újságírók, agresszív kapus, miegymás). Hogy aztán szinte azonnal ki tudja jelenteni a BKB elnöksége: a pályázat lezárult, aki hunyt, hunyt, aki nem, az magára vessen – se romantikus vacsora, se uszodai alámerülés, tetszettek volna hamarabb észbe kapni, tisztelt hősjelöltek!
Mi pedig itt állunk, a nyertes „hőssel” a nyakunkon, aki nemsokára – az első díj meghatározása szerint ugyebár – a festői Dunakanyar fölött sétarepülve fog beinteni nekünk: „Tudakozó jobbra”!
Sok hűhó semmiért, zárhatnánk le a dolgot a shakespeare-i mű címét idézve. Csakhogy az az érzésem: nem éppen semmiért. E naiv, gyerekesnek tűnő játékocska háta mögött talán sokkal több minden van, mint gondolnánk. Valakiknek nagyon is jól jön ez a táblabotrány.
Köllő Katalin, Szabadság (Kolozsvár)

Honosítás: nem mindennapi élettörténetek az erdélyi külképviseleteken
Több filmforgatókönyvnek is témául szolgálhatnak azok az élettörténetek, amelyekkel a Magyar Köztársaság erdélyi külképviseleteinek, illetve a szükséges iratcsomók összeállításában segédkező demokrácia-központok munkatársai találkoztak januártól, amikortól igényelhető a könnyített honosítás. Nem kevésbé érdekesek a magyar származást igazoló okiratok sem.
Filmbe illő esetnek lehettünk tanúi néhány héttel ezelőtt, amikor Ibi néni, aki 1930-ban született, papírjaival együtt behozott egy régi fényképet” – idézte fel a Krónika megkeresésére Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvivője, akit arról faggattunk, hogy milyen érdekes, vidám, illetve szomorú élettörténetekkel találkoztak, amióta beindult a könnyítetthonosítás-igénylési roham a külképviseleten. A Balogh által említett fényképen Ibi néni (Szabó Ibolya) szerepel 10 éves korában egy bevonuló, ragyogó arcú magyar katona ölében. „Rendkívül spontán fotó, olyan érzése van az embernek, ha ránéz, mint a II. világháború után elhíresült Csók című képet nézve – az a fotó akkor készült, amikor az amerikai tengerészgyalogosok, meghallva a hírt, hogy véget ért a háború, spontán módon megcsókoltak fiatal lányokat az utcán. – Ezen a képen is ez az érzés látszik” – mesélte az ügyvivő.
A történet csattanója azonban az, hogy az Ibi néni papírjait újra áttekintő Böhm Dávid konzul jobban megvizsgálva a fényképet rácsodálkozott, hogy a fotó saját nagyapját ábrázolja, aki Erdélyben tartózkodott a bevonuláskor. A felismerést követően Böhm felhívta édesanyját, elkérte a létező összes korabeli fényképet, nagyapja katonakönyvét, amelyek mind azt igazolták, hogy a székely ruhás kislányt valóban Böhm Dávid konzul nagyapja tartotta a kezében. „Ez egy olyan történet, ami azt jelzi, hogy itt személyes találkozások is vannak, nem csak akkor, most is. Most összenő az, ami összetartozik – erről szól ez a történet, s akik egyszer találkoztak, újra találkozhatnak” – összegezte Balogh György ügyvivő. Noha a hivatalos ügycsomóhoz nem kötelező régi iratokat, fényképeket csatolni, Ibi néni a magyarországi munkatársaknak küldte a fotót. „A fénykép hátán ez a felirat szerepelt: sok szeretettel küldöm Budapestre azoknak a köztisztviselőknek, akik ezzel az üggyel foglalkoznak, hogy lássák, mi volt itt ezelőtt” – mesélte Balogh.
Az ügyvivő elmondta, nap mint nap hoznak be az emberek korabeli dokumentumokat, fényképeket, bizonyítványokat, amelyeket csak úgy lehetne méltóképpen archiválni, ha ezzel egy külön apparátus foglalkozna. „1916-os népfelkelési igazolványok, 1861-ből katonaelbocsátó irat, ami bizonyítja, hogy az illető 12-13 évig katona volt, tehát biztos, hogy 1848-ban is szolgált. Emellett számos megható levél és levélrészlet is érkezik be” – ecsetelte az ügyvivő.
Regényes sorsok Kolozsváron is
Nagyon sok különleges esettel, élethelyzettel találkoznak a kolozsvári főkonzulátus alkalmazottai is, a megható történetek gyakran megpróbáltatások elé állítják a hivatalnokot, hogy a törvény adta lehetőségek között, de a legnagyobb empátiával végezze feladatát – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Szűcs Zoltán konzul, aki egy nyolcvanas éveiben járó tanár megindító történetét osztotta meg lapunkkal. Az idős férfi Budapesten született, a szüleinek nyoma veszett a világháború forgatagában, ő árva maradt és a jelenlegi Románia területére sodródott. Utcagyerekként kóborolt, majd nevelőotthonba került. Magyarországról örökbe fogadó szülők jelentkeztek érte, ám végül mégsem került a magyar családhoz. A hatvanas években Romániában anyakönyvezték, az irataiban az szerepel, hogy apja-anyja és születési helye ismeretlen. A korábban magyar, valamint román nyelvet és irodalmat tanító férfi a konzulátus tájékoztató fórumán vetette fel első alkalommal, hogy ilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a honosítási törvény által támasztott feltételeket. Szűcs Zoltán elmondta, hosszasan beszélgettek, a kolozsvári férfi hangsúlyozta, hogy szimbolikusan, érzelmi okokból igényelné a magyar állampolgárságot, hogy mint annyian a korosztályából, ő is magyarként haljon meg, viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. Végül a családi iratok között előkerült egy budapesti örökbefogadási szándéknyilatkozat, ennek az okmánynak a hátán szerepelt egy mondat, hogy mikor és hol született az örökbe fogadandó kisgyerek. Ez alapján bizonyított, hogy az idős tanár Budapesten született, a honosításának tehát nincs semmilyen akadálya – mondta el a konzul.
Kiállítás készül
Eközben a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársaiban már meg is született az ötlet, miszerint kiállítást szerveznek azoknak az iratoknak a másolataiból, amelyekkel a hozzájuk fordulók igazolják magyar származásukat. Fénymásoltak már korabeli cserkészigazolványt, esküigazolványt, 1938-ban kiadott jogosítványt, zsold-, illetve cselédkönyvet, 1956-os vitézilovagrend-igazolványt, állampolgársági bizonyítványt is – részletezte lapunknak György László, a központ önkéntese.
Félnek a csángók
Szomorú és vidám történetekkel egyaránt találkoznak a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ munkatársai is a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállítása során. Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ ügyvezetője elmondta, számukra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor kiderült, Csángóföldön még mindig félnek a hatóságoktól, attól hogy megtorlásban lesz részük, ha magyarságukat vállalják. A Forrófalváról származó, Sepsiszentgyörgyön élő család minden tagja igényelte a magyar állampolgárságot, azonban a szülőfaluban maradt testvérek közül csak egy élt a lehetőséggel, ő is csak egyedül, a felesége és gyereke számára már nem kérte a honosítást. A forrófalvi férfi felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyakönyvi iratait nehogy hazaküldjék a falujába, mert akkor megtudja a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A dokumentumokat a sepsiszentgyörgyi testvérnek fogják postázni. Nemes Előd elmondta, kiderült, hogy a kilencvenes évek elején már nagyon sokan próbálkoztak, hogy visszaszerezzék a magyar állampolgárságot, összeállították a dokumentumokat, majd megkapták az elutasító választ, hogy lakhely nélkül nem jár az állampolgárság. Ezeket „a sokszor pimasz hangvételű” elutasításokat viszik be most a demokrácia-központba, elpanaszolják, hogy húsz évet kellett várniuk, amíg most végre megkaphatják az őket megillető magyar dokumentumokat. Általában régi magyar keresztlevelekkel, magyar iskolai értesítőkkel igazolják a magyar eredetet, kevés a honvédkönyv, de például egy 1943-ban kiállított nyilas elismerő oklevél is előkerült, amit elfogadtak, hiszen rajta volt a magyar hivatalos pecsét, tájékoztatott Nemes Előd. Megható a nyolcvan év feletti idős emberek hozzáállása, akik azért igénylik a magyar állampolgárságot, hogy „magyarként haljanak meg”. Aki már nem tud bemenni a demokrácia-központba, a gyerekét küldi, hogy intézze helyette a honosítási papírokat. Egy 1943-ban született hölgy a demokrácia-központban tudta meg, hogy ő élete első két évében már volt magyar állampolgár, ettől annyira meghatódott, hogy azután ötpercenként sírva fakadt, mesélte a központ ügyvezetője. Egy másik hölgy – arra utalva, hogy a demokrácia-központokban is alá lehet írni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató íveket – „Hol lehet aláírni Tőkést?” felkiáltással rohant be, meglehetősen zavarba hozva a központ munkatársait. Nemes Előd elmondta, január óta több mint háromezer kérelmező fordult meg a demokrácia-központban, ötszáz iratcsomót véglegesítettek.
Csabából Decebal
A marosvásárhelyi irodában már hetek óta nem számít különlegességnek az, amikor egy-egy román ajkú, de magyarul is beszélő személy fordul tájékoztatásért. Olyan román nemzetiségű személy is akadt, akit a nagymamája kísért el a Klastrom utcai demokrácia-központba, mert ő nem beszéli a magyar nyelvet. „Az ilyeneket kénytelenek vagyunk eltanácsolni, hisz nem jogosultak az állampolgárságra” – mondta el lapunknak Kali István irodavezető. Volt viszont arra is példa, amikor a Decebal keresztnévre hallgató középkorú férfi kikérte magának: apja-anyja magyar, és ő is annak született, becsületes neve pedig Csaba, csak hát annak idején az anyakönyvi hivatalban így románosították. „Természetesen ez a személy is, mint sok más, élni kíván az állampolgársági törvény adta viszszamagyarosítás lehetőségével” – számolt be az esetről Kali. A vásárhelyi EMNT statisztikájában az állampolgárságot igénylő legidősebb személy 94 éves, a legfiatalabb alig kéthetes.
Magyarab igénylő
Sok érdekes vagy megható esettel találkoztak a nagyváradi demokrácia-központ vezetői is az utóbbi néhány hétben – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a központ irodavezetője. Legutóbb például egy 91 éves nénihez szálltak ki otthonába Biharra, mivel ő maga már nem tud utazni. A hölgy most harmadjára lesz magyar állampolgár, 1920-ban ugyanis annak született, majd Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolásakor néhány évre újra az lett, 1945-ig. Most azt mondja, szeretne magyar állampolgárként meghalni – meséli az irodavezető. Egyébként, mint mondja, elsősorban az idősebbek kérnek náluk segítséget a honosítás kérelmezéséhez, ezért leggyakoribb, hogy valaki az 1940 és a 45 közötti állampolgársági igazolványával bizonyítja jogosultságát. Ám a spektrum igen tág, és mint Nagy József Barna megjegyzi, most kezd kiderülni, milyen sokan megtartották a magyar világból származó családi dokumentumaikat. Az iskolai bizonyítványokból, ellenőrzőkből, vasúti igazolványokból, katonakönyvekből kiállítást is szeretnének nyitni később – persze csak akkor, ha a dokumentumok tulajdonosai szívesen kölcsönadnák ezeket. Olyan is volt már, aki pálinka- vagy bormérési engedélyével igazolta magyar származását – meséli az irodavezető.
Az eddigi legkülönlegesebb eset, amivel a nagyváradi demokrácia-központban találkoztak, egy olyan házaspáré, amelyben a feleség csángó, a férj pedig Szíriából érkezett, és az úgynevezett magyaráb törzsből származik – ez a népcsoport mintegy 500 évvel ezelőtt vándorolt ki Észak-Afrikába, és bár magyar identitását nem őrizte meg az évszázadok alatt, sokan közülük sejtik, hogy rokonai a magyar nemzetnek – magyarázza az irodavezető. A férfi Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, és itt is dolgozik, most pedig honosítását kérné. A nemzetpolitikai államtitkárság közlése értelmében csak egy igazoló okiratra van szüksége arról, hogy valóban magyaráb származású, és el is indulhat a procedúra – azóta a férfi a dokumentumot meg is szerezte. Román nemzetiségűek is szép számmal jelentkeztek Nagyváradon – mondja Nagy József Barna. Kifejti: természetesen ők is kérhetik honosításukat, de csak akkor, ha valamenynyire beszélnek magyarul, ezt azonban nem a demokrácia-központ, hanem az illetékes hivatal ellenőrzi majd. A vegyes házasságok esetében persze általában ez nem probléma, hiszen ott a román fél is sok esetben többé-kevésbé beszéli a magyart.
„Olyan többméteres díszoklevelekkel is találkoztunk, amelyeket anno az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokai állítottak ki. Volt például egy 2×3 méteres, díszített, főerdészi kinevezés, vagy olyan katonai kitüntetés is, amelyet maga Nagybányai Horthy Miklós láttamozott” – tájékoztatott Veres-Kupán Enikő, a szatmárnémeti központ vezetője. Emellett számtalan katonakönyv, első világháborús hadikitüntetés, rendfokozat, csendőrigazolvány, kinevezés, megbízólevél, iskolai oklevél kerül elő a szatmári otthonokból, amelyekkel a kérelmezők az őseik vagy saját maguk magyar származását kívánják bizonyítani. A szatmári irodában a legfiatalabb kérelmező pár hónapos kisbaba, a legidősebb 90 éves bácsi volt. „Olyan idős személyek is igénylik az állampolgárságot, akik már súlyos betegek, és nehezen mozdulnak ki otthonról. Hozzájuk a múlt héten a kolozsvári konzul személyesen látogatott el átvenni az okiratokat. Megható, hogy az idős emberek is ilyen komolysággal kezelik az állampolgárság megszerzésének kérdését. Az idős Jékel házaspár például díszmagyarban fogadta a konzult, aki otthonukban látogatta meg őket” – tette hozzá a szatmári központ vezetője.
A Mikó utca 6. szám alatt található – a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemhez tartozó – Sebészeti és Műtéttani és Urológiai Klinika 1944. május 15-én keltezett sportorvosi igazolása a legkülönlegesebb irat, amellyel a felmenői egykori magyar állampolgárságát igazolta az egyik kérelmező – tudtuk meg Szabó Lillától, a kolozsvári demokrácia-központ irodavezetőjétől. Mint részletezte, a legtöbben a korabeli anyakönyvi kivonattal igazolják felmenőik magyar állampolgárságát, de hetente legalább egyszer ritka, különleges iratokkal érkezik valaki. A kérelmezők beleegyezésével fénymásolatot készítenek ezekről az okmányokról. A fent említett sportorvosi igazolást a Bástya Sportegyesület egyik játékosának állították ki, akit véglegesen eltiltottak a sportolástól. Az egyik legrégebbi okmány, amellyel jelentkeztek, 1908-as keltezésű, magyar és francia nyelven kiállított, Ferenc József korabeli útlevél. Az úti okmányt egy 23 éves rettegi (jelenleg Beszterce-Naszód megyei település) segédkereskedő nevére állították ki. Az útlevélből kiderül a segédkereskedő Romániába utazott, a Brassói Magyar Királyi Határrendészet Predeáli Kirendeltségének pecsétje legalábbis ezt tanúsítja. Szabó Lillától megtudtuk, meglehetősen gyakran fordulnak elő a beérkező iratok között az oktatási intézmények oklevelei. Ezek közül az egyik legérdekesebb iratott egy kislány nevére állították ki, amiért önként lemondott jutalomkönyvéről a „bombatámadást ért Református Kórház javára”.
Nem fél a csíki szlovák hokis
Könnyített honosítással kért magyar állampolgárságot egy szlovák jégkorongozó, aki jelenleg a HSC Csíkszereda csapatában játszik, és a magyar válogatott tagja szeretne lenni – írja a Magyar Nemzet. Ladislav Sikorcin a lépéssel vállalja azt is, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát. Jelenleg a magyar nyelvet tanulgatja, miután azt családi körben nemigen beszélik. Édesanyja szlovák ugyan, de beszél magyarul, anyai nagyanyja viszont magyarként született.
Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla: A magyarságom nem az állampolgárságomtól függ
Tizennyolc év az RMDSZ élén, két miniszterelnök-helyettesi mandátum, törvény a kisebbségi nyelvhasználatról és a magyar anyanyelvi oktatásról – Markó Béla a vele készített interjúnkban olyan ember benyomását kelti, aki derűvel áll fel a pártelnöki székből. Az RMDSZ nélkül kormány ma nemigen képzelhető el Romániában, hátországnak ott a kert és a szépirodalom, Székelyföld területi autonómiája pedig, ha nem is a láthatáron, de azon túl nem messze már felsejlik valahol. A politikusnak szinte csak a jól menő magyarországi megosztottságexport szúrja a szemét, az viszont nagyon. – Decemberben jelentette be, hogy távozik az RMDSZ éléről. Nem megfutamodás ez ebben a Romániában és Magyarországon is meglehetősen feszült pillanatban?
– Ha az elmúlt tizennyolc – de akár az RMDSZ alapítása óta eltelt huszonegy – évet vesszük, az igazság az, egyik pillanatban sem mondhattuk soha, hogy minden rendben van. Nehéz helyzet a mostani is, de azt nem állítanám, hogy különösen válságos lenne. Az RMDSZ működni fog. A politikai életben elfoglalt helyünk stabil, a román pártokkal kialakult egy partneri viszony, sőt ezzel együtt az a szemlélet is, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen, amikor a kormányzásról van szó. Ez a kilencvenes években még messzemenően nem így volt: időről időre megkérdőjelezték a létjogosultságunkat, volt, hogy be akartak tiltani. Én már egy olyan pillanatban köszönök le az RMDSZ elnöki tisztségéről, amikor a román politikai életben tiszta a helye és a szerepe a szövetségnek. Ez a Magyarországgal fenntartott viszonyban is így van. Van persze, aki felveti, hogy a Fidesszel nincs minden rendezve, ami igaz, csakhogy itt sem látok olyan objektív problémákat, amelyek miatt ezt a helyzetet ne lehetne normalizálni. Ez a feladat az RMDSZ következő elnökére vár. Azért döntöttem úgy, hogy most adom át a stafétát, mert a személyes politikai attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy tudnom kell, mikor hagyom abba – tizennyolc év olyan hosszú idő, amely óhatatlanul kopáshoz vezet. Egy paradoxonnal úgy is fogalmazhatnék, az általam képviselt irányt nélkülem mások esetleg jobban vihetik tovább.
– A távozásával kapcsolatos kommentárok között volt olyan, amelyik egyszerre nevezte önt karizmatikusnak és kiégettnek. Ennyire egyszemélyes párt lenne az RMDSZ?
– Döntésemnek van egy személyes vetülete is:mögöttem és előttem ott a másik hivatás, a szépirodalom. Ez sokak számára nyilván kevésbé fontos, mint a politika, de én úgy érzem, ha van még egy életem, azt most már erre akarom szánni. Megfutamodásról nincs szó, hiszen lassan-lassan már azok közé a kevesek közé tartozom, akik íróként – egyáltalán, olyan emberként, akinek volt egy másik hivatása – ilyen hosszú időn át a politikában maradtak. Úgy hagyom abba, hogy örülök, ha azt mondják, hogy karizmatikus vezetője voltam az RMDSZ-nek, de hivatásos politikussá sohasem váltam. Ezért is remélem, hogy a mostani pillanat egyúttal korszakhatár is. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ végigvitt egy küzdelmet a nyelvhasználati jogokért, az anyanyelvű oktatási jogokért, és ezt a küzdelmét végső soron siker koronázta. Betetőznünk annak a törvénynek az elfogadtatásával sikerült, amely teljes körű anyanyelvi oktatási jogokat biztosít, és csak örülhetek, hogy ez az én elnökségem alatt történt. Az új oktatási törvénnyel meg néhány önkormányzati hatáskörrel már átléptünk egy következő korszakba, amelynek a kollektív jogokért folytatott harc korának kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban nem folytattuk ezért is a küzdelmet. Az áttörés az oktatási törvénnyel – vagyis hogy az iskolák ügyében a helyi közösségek döntsenek – már megtörtént.
– Az RMDSZ a következő kongresszusán, február 26-án választja meg új elnökét. Ön székely, és a támogatását élvező jelölt, Kelemen Hunor is az. Fontos, hogy a szövetség elnöke székely legyen?
– A legnagyobb és legproblematikusabb közössége az erdélyi magyarságnak a székelység. Amíg például a Partiumban a földrajzi helyzetnél fogva is fogékonyak a modernizációs törekvésekre, a Székelyföld sokkal konzervatívabb és tradicionálisabb régió – nagy feladat, hogy itt is felgyorsítsuk a modernizációt. Ehhez szükség van olyan vezetőkre, akik belülről ismerik, akik otthon vannak Székelyföldön. A mindenkori RMDSZ-elnök egyik legnagyobb feladata másrészt az, hogy együtt tartsa a különböző érdekeket. Nem lehetünk elfogultak. Nem szabad hagyni, hogy a székelyföldi, a partiumi vagy a szórványérdekek szembekerüljenek egymással. Ha valaki megnézné a régebbi közvélemény-kutatásokat, látná: annak ellenére, hogy székely vagyok, voltak olyan pillanatok, amikor más régiókban népszerűbb voltam, mert Székelyföldön éppenséggel úgy érezték, nem vagyok elég radikális.
– Mi lesz ön után az RMDSZ-szel? Veszélyben látja a parlamenti képviseletet? Budapesti hátszéllel mostanában alakul új magyar párt Erdélyben.
– Az új párttal a nagy gondom az, hogy még senki nem magyarázta meg, a programja alapvetően miben különbözik majd az RMDSZ-étől. Kétlem, hogy pártalapítási szándékot lehetne alapozni arra, hogy vannak magyarországi politikusok, akik jobban kedvelik az új párt egyik-másik személyiségét, mint az RMDSZ politikusait. Az erdélyi magyar közéletben az elmúlt huszonegy esztendőben végbement egy változás. Azok, akik valamikor úgy álltak velünk szemben, hogy tagadták a parlamenti politizálás és a kormányzati szerepvállalás létjogosultságát, mára szintén politikusokká váltak, az Európai Parlamentben vagy máshol. Észre sem veszik, hogy miközben kiléptek az RMDSZ-ből, a szövetség által követett politika őket is legyőzte, illetve meggyőzte. Ez már nem az a megosztottság, mint két évtizeddel ezelőtt. A pártalapítási szándék így hatalmas felelőtlenség, és nagy ostobaság is, amelynek ebben a pillanatban nem mérhetőek fel a következményei. Az RMDSZ 2012-ben ettől még be fog jutni a parlamentbe. Ha szükséges, el kell gondolkodnunk az összefogáson is, úgy, ahogy a 2009-es EP-választáson az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már megtettük ezt. Az önkormányzati választásokon majd bemérjük, mi a helyzet az RMDSZ támogatottságával, de hogy egy divatos kifejezéssel éljek, azt a jóval több mint kétharmados – nyolcvan-egynéhány százalékos – támogatottságát a szövetség tartani tudja majd, egy új vezetőségnek pedig lesz lehetősége új energiákat generálni a szervezetben. Ezzel együtt tagadhatatlanul aggaszt a pártalapítási szándék, mert az nyilván nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Egyébként Romániában a koalíciós bejutási küszöb magasabb, mint az egyszerű, egy magyar–magyar szövetség pedig a kisebbség szavazati aránya miatt sem tudná ezt átlépni.
– 2008-ban egyszer már meghiúsult Erdélyben a magyar–magyar összefogás. Ön akkor beavatkozással vádolta meg Orbán Viktort az erdélyi magyar politikába. Ki tudják védeni az egymást követő magyar kormányok pórázra fogási kísérleteit?
– Ez az egyik kulcskérdése a jövő erdélyi magyar politikájának. Velem kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy újra és újra egységet kérek, és nem fogadom el a többpártrendszert Erdélyben. Ez valóban így van; én azt állítom, hogy egységes politikai fellépésre van szükség, és csak ezen belül lehet és kell kialakítani a politikai pluralizmust. Kevésbé emlegetik azt, aminek én ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok. Ez az önállóság. Akik nekünk így vagy úgy szemrehányást tettek, akik nem szeretnek, azoknak nem is az egységgel, hanem az önállóság elvével van gondjuk.
– Kik azok, akik önöket nem szeretik?
– Többször véleményt mondtam ezzel kapcsolatban. Neveket vagy pártokat most nem említenék sem Magyarországról, sem Romániából. Sem a mostani kormánypártból, sem a korábbiakból. Nem viszonyultak egyformán ehhez a kérdéshez, ez tagadhatatlan, de ha tisztességes vagyok, meg kell mondanom, hogy nem ugyanakkora vehemenciával, de többé vagy kevésbé mindenki megpróbálta maga alá rendelni az RMDSZ-t. Volt, aki óvatosan, udvariasan, csak sugallni akart álláspontokat és magatartást, és volt, aki ennél sokkal erőszakosabban lépett fel, ez nyilván alkati és koncepcionális kérdés is. Nem teszek egyenlőségjelet a próbálkozások közé. Ez a magyarországi–erdélyi viszonynak egy állandó problémája: mennyire tudunk mi, erdélyi magyar politikusok önállóan mozogni, miközben odaátról meg joggal elmondhatták, „de kedves barátaink, miért vártok támogatást tőlünk”? Itt persze nem párttámogatásról volt szó, de kétségtelen, hogy számítottunk hozzájárulásra művelődési és oktatási intézményeink, civil társadalmaink, egyházaink működéséhez, amit meg is kaptunk minden kormánytól, és joggal érezhették, hogy nekünk viszont hallgatnunk kellene rájuk. Nem voltak igazán éles, nyilvános és messzire visszhangzó viták emiatt, mert én ezt mindig kerültem, de lappangva tetten érhető volt a feszültség. Próbálkoztak román oldalról is persze, ami bonyolultabb és egyúttal reménytelenebb erőfeszítéseket jelent.
– Nem tart a széteséstől? A szövetség elnöki tisztéért jelentkezett olyan politikus – Olosz Gergely – is, aki olykor szóról szóra idéz a magyarországi jobboldal retorikájából.
– A szétesésnek megvan – mindig is megvolt – a maga kockázata. Sokszor jósolták már az elmúlt tizennyolc évben; voltak is olyan pillanatok, amelyekben az RMDSZ szét is eshetett volna, ha nem vigyázunk. Ha valaki ezt a szervezetet el akarja billenteni valamelyik oldalra, vagy egyeduralkodóvá akar tenni benne egy ideológiát, azzal szét is szakítja. Ebben a szövetségben változó arányban vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, bevallva vagy nem vallva be a hovatartozásukat. A szövetségben nem olyan vezetőre van szükség, aki esetleg rendkívül vehemens pártpolitikus, hanem olyanra, akiben van empátia és türelem meghallgatni a másikat. Ez egy másfajta vezetési stílust kíván.
- Támogatja az Európai Néppárt (EPP) az RMDSZ törekvéseit – különös tekintettel a Fideszhez fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyra?
– A Fidesz szintén EPP-tag, így ha a két párt között vita van, abba a brüsszeli vezetés jogos önvédelemből nem szól bele. Olyan vitánk azért nem volt, amelyiket ki kellett volna vinnünk Brüsszelbe, és megmondom őszintén, idegenkedem attól, hogy egy magyar–magyar vitában más ítélkezzen – legyen az akár az EPP, amelyik egyébként se nagyon tud mit kezdeni egy etnikai képviselettel. Fontos számunkra a megszólalás, hogy láthatóvá váljunk Európában, nagyon markánsan senki nem állt ki a kisebbségjogi küzdelmeinkért. A nagy európai pártcsaládok nem tudnak mit kezdeni velünk. Nincs egységes szemlélet, álláspont még kevésbé.
– Az imént arról beszélt, hogy ami a kormányalakítást illeti, az RMDSZ megkerülhetetlen tényező a román politikában. Mi történik, ha a 2012-es választásokon a nemrég alakult széles baloldali koalíció, a Szociálliberális Szövetség (USL) nyer?
– Ez kapcsolódik a Magyarországgal ápolt viszonyra vonatkozó kérdéshez. Ott ha az egyik kormánnyal jó együttműködésben volt az RMDSZ, a következő kabinet általában sértetten kezdte, hogy mi miért is álltunk szóba az ellenfelével. Ez pártlogikával érthető, de a kellő bölcsesség hiányára vall. Egy erdélyi magyar érdekképviselet ugyanis nem párt. Aki az egész közösséget akarja képviselni, az Magyarországgal szemben nem viselkedhet úgy, hogy amikor „ezek” vannak kormányon, akkor most ellenzékben vagyunk, szóba sem állva velük, elkerüljük a házuk táját is, és nem érdekel, hogy az illető kormány támogatja-e Erdélyt; amikor pedig jönnek „azok”, akkor mi is fellélegzünk. Ez lehetetlen. Román viszonylatban már nem ilyen egyszerű a helyzet, a magyarellenesség és a nacionalizmus miatt sem. Azt nem állíthatom, hogy az RMDSZ bárkivel szövetségre lépne, de ha egy kormányprogramban nincsenek nacionalista kitételek, amelyek tagadják az etnikumközi viszonnyal kapcsolatos álláspontunkat, miért ne tehetné meg? Az RMDSZ-nek nem ideológiai alapon kell szövetségeket kötnie Bukarestben. Egyeseknek persze nem tetszik ez, és jön is a vád, hogy túl nagy az alkalmazkodókészségünk, amire a válaszom az, hogy hatalmi helyzetbe kell hoznunk ebben az országban a magyar érdekképviseletet. Ellenzékbe csak akkor visszük az ügyet, amikor magyar- és reformellenesnek bizonyul az adott kormány.
– Egy több mint kétszer akkora ország, mint Magyarország miniszterelnök-helyetteseként munkájának hányad része jut kifejezetten a kisebbségi ügyekre?
– Elég jelentős hányada ebből áll; egyedüli miniszterelnök-helyettese vagyok a román kormánynak. Ez egy erős pozíció, és annak ellenére, hogy általános tisztség, a koalíció megkötésekor külön felelősségi köröket kértem az oktatási, a kulturális és a kisebbségi területért, ami azt jelenti, hogy minden olyan kormányhatározatnak és minisztériumi javaslatnak, amely a szaktárcáktól jön, kötelezően a jóváhagyásommal kell bírnia.
– Székelyföld mikor nyerhet területi autonómiát?
– Ez rendkívüli mértékben függ Románia átalakulásától. Ha a helyi autonómiát sikerül kellőképpen kiépíteni, ha a decentralizációs folyamatot sikerül felgyorsítani, ha működnek az oktatási reformintézkedések, ha felállítják a helyi rendőri erőket – aminek a törvényi kerete már megvan –, az azt fogja jelenteni, hogy a központosított nemzetállami szemléletet leépítjük. Ezután a területi autonómiára is megnő az esély. Egy merev, alkotmányos nemzetállamban is el lehet képzelni Székelyföld autonómiáját, de csak sokkszerűen, olyan külső ráhatással, mint amilyen az EU vagy az ENSZ. Van, aki ebben reménykedik, de a két intézményben mindeddig nem láttam hajlandóságot ilyesmire. A nemzetközi elfogadottságon persze dolgoznunk kell, hogy legyen, aki kívülről is támogatja az autonómiát, de a lassú átalakulásnak szerintem több esélye van a győzelemre. Hogy Székelyföld mikor lehet autonóm, azzal kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba. Már csak azért sem, mert 1989–1990-ben sokat jósoltunk, és én furcsállva hallgattam, hogy Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy felnőjön a demokráciához. Formálisan persze demokrácia van, de hogy a kellő mélységig hatol-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
– Egyik 2009-es előadásában azt mondta, Magyarország úgy tudja visszaszerezni stratégiai vezető szerepét a Kárpát-medencében, ha kiáll a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek önállóságáért. – Ez a múlt és a jövő legfajsúlyosabb kérdése.A határon túli magyar kisebbségeket két integrációs kényszer éri. Egyrészt a saját országunk társadalma akar minket minél inkább integrálni, aminek bizonyos fokig megvan a létjogosultsága, ha azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk együtt az ország javáért. Mi is ezt tesszük, amikor részt veszünk a kormányban, és nemcsak azzal foglalkozunk, hogy mi történik Erdélyben, hanem azzal is, hogy mi a Fekete-tenger partján, Olténiában vagy Moldovában – ez egyfajta integráció. Ennél erőteljesebb, és a belső óhajjal is találkozik a magyarországi integrációs szándék. Magyarország is integrálni akarja a nemzetet, beleértve minket is, hogy kialakuljon a közös intézményrendszer, hogy kompatibilis legyen a gondolkodásunk. Ennek így kell lennie: sokadmagammal gyerekkorom óta nekem is ez az álmom, hiszen számunkra a csodaország Magyarország volt. Közelről nézve aztán persze rájöhettünk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de ez így még rendben is van. Akkor kezdődik a baj, amikor ezt valakik kellő rugalmasság és bölcsesség hiányában nem tudják társítani azzal az igénnyel, hogy önállónak is kell lennünk. Magyarország úgy tud minket igazán a szülőföldünkön tartani, ha – hogy a kilencvenes évek óta ritkán hallható szólást idézzem – nemcsak halakat, hanem hálót is ad a kezünkbe, hogy mi magunk is foghassunk belőlük. A valódi megtartó erőt ez az önállóság jelenti, amikor van önálló életünk, hierarchiánk és oktatási rendszerünk is. Aki nem érti, hogy ez egy állandó dilemma, és hogy ebben az egymást kiegészítő ellentétpárban kell gondolkodni, az nagy hibát követ el.
– A maga részéről Magyarország most a kormányzati égisz alatt Erdélyben is felállított demokrácia-központokkal tenné vonzóbbá az integrációt.
– Ha a demokrácia-központok valóban úgy működnek, ahogy hallom, vagyis jelentős pénzbeli támogatást kaptak Magyarországról, akkor a véleményem egyszerű: ez azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar kormány, vagy aki adta – nem tudom, hogy ki – arra adott pénzt, hogy itt az RMDSZ-szel szemben egy pártot hozzanak létre, és ezáltal gyengítsék az erdélyi magyarság önálló politikai fellépésének esélyeit. Látszólag más céljuk is van, segíteni a kettős állampolgárságért folyamodókon, és ez rendben van, mert pénzbe kerül, azt viszont nemcsak tudjuk, sejtjük vagy halljuk, de nyilatkozták is ezeknek a központoknak a vezetői, hogy emellett szervezik a párttagságot is. Megkérdezik a jelentkezőket, nem lépnének-e be az új alakulatba. Valakik magyarországi pénzből fizetik a megosztásunkat.
– Meg tudja győzni az RMDSZ ezeket a pénzforrásokat a maga igazáról?
– Annak nemcsak hogy nem örülök, de mélységesen elítélem, hogy Magyarországról pénzt adnak itteni pártszervezésre, egy új párt létrehozatalára, miközben senki nem tagadhatja, hogy az RMDSZ politikai szervezetként jelentős eredményeket mutatott fel az elmúlt két évtizedben. Kiépítettünk egy teljes jogrendszert és hálózatot az anyanyelvhasználatra, hatalmas mennyiségű államosított földet, erdőt, ingatlant szereztünk vissza magánszemélyeknek és egyházaknak is. De nem vagyok híve annak, hogy másokra kenjük a saját hibáinkat. Nagyon egyszerű és veszélyes teóriák, hogy mi erdélyi magyarok jobbak vagyunk, mert minket a történelem erre vagy arra predesztinált, miközben a magyarországi magyarok…én az ilyesmiben nem hiszek. Végtére is azok, akik ezt az új pártot létre akarják hozni, erdélyi magyarok. A kérdés így az, őket meg tudjuk-e győzni, hogy ezt nem így kellene csinálni. Egyszer már megpróbáltuk a magyar összefogással, és a 2009-es EP-választáson állított közös lista visszhangos sikert is aratott. Én azt mondtam volna, itt meggyőztünk mindenkit, de úgy tűnik, mégsem.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy az RMDSZ a következő EP-választáson is közös listát indít Tőkés Lászlóval? – Ő most már a másik pártot szervezi, és abban a pillanatban, hogy ezt a másik pártot bejegyzik, felrúgja a magyar összefogást. Ettől még elképzelhető egy új összefogás, de ami létrejött, az azt hiszem összeomlik.
– Az RMDSZ-nek gyakorta vetik szemére, hogy a magyarországi baloldallal ápol bensőséges viszonyt; 1996-ban, a Horn-kormány alatt ön mégsem ment el a magyar–román alapszerződés aláírására. Mi az, amit megváltoztatna a dokumentumon?
– Az nyilvánvaló, hogy objektív feltételek miatt többet beleírni abba a szerződésbe nem lehetett, mint ami szerepelt benne. Itt inkább az a kérdés vetődik fel, alá kellett-e írni egyáltalán.
– Ön várt volna még?
– Valószínűleg igen. Az alapszerződésnek a valódi haszna annyi, hogy azóta nem folyik róla vita. Hogy az egész alapvetően mennyire tartalom nélküli dolog, az bizonyítja, hogy évek óta először tesznek fel nekem kérdést az alapszerződéssel kapcsolatban, illetve az, hogy sem magyar sem román politikust nem hallottam mostanában a dokumentumra hivatkozni, mondván, eszerint vagy aszerint a cikkely szerint valami nincs rendben. Jó, hogy megvan, de nem referenciaalap.
– Kihat-e valahogyan mégis a két ország jelenlegi viszonyára?
– Össze vagyunk kapcsolva; a határon nem áll meg semmi, sem a jó, sem a rossz, bár a jó néha igen, a rossz pedig soha. Ilyen szempontból nem állíthatom, hogy Magyarország ne tudna hatni Romániára és Románia Magyarországra, vagyis fontos lesz, hogy Magyarország mire képes a mi érdekünkben, de ebben a pillanatban szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy például a székelyföldi autonómia alapvetően a két ország viszonyától függ-e.
– Hanem mitől?
– Az erdélyi magyarság belső erejétől. A lassú, kitartó, türelmes, de kemény politizálástól. Ez a meghatározó tényező. Magyarország gyorsíthat vagy akár ronthat is ezen, de erdélyi magyarok nélkül ez nem fog menni.
– Hosszú kihagyás után tavaly szonett- és haikukötete jelent meg. Nehéz volt írnia?
– Vagy tíz éven át, amikor csak felmerült bennem, nagy szorongással gondoltam arra, tudom-e még valaha arra használni a töltőtollamat – még mindig azzal írok – amire régen, de végülis úgy tűnik, sikerült összefonnom az elszakadni látszó szálakat. Hogy milyen színvonalon, azt persze másoknak kell eldönteniük.
– Költőként és esszéíróként meglehetősen kevés metaforát használ a politikai beszédeiben. Magyarország viszont egy kicsit talán el is van kényeztetve ebből a szempontból.
– Szeretem a hatásos szónoklatokat, és értékelem, ha valaki politikusként kulturáltságról tesz tanúbizonyságot, ez kétségtelen, de ami engem illet, a politikában száraz, pragmatikus és nyers vagyok, sokkal inkább, mint mások – valószínűleg azért, mert versben ki tudom élni magam.
– Politikai irodalmat is művelni fog?
– Valamiféleképpen meg kell írnom ezt a húsz évet; itt kötelességről is szó van. Még nem tudom, milyen formában – memoár vagy más –, de el kell mondanom azt, amit erről a korról gondolok.
– Kéri majd a kettős állampolgárságot?
– Miniszterelnök-helyettesként nem, hiszen egy ilyen kérelem csak gyengítené a pozíciómat, és itt nem a személyes sorsomról van szó. Azután meglátom. Megmondom őszintén, hogy nálam az állampolgárság egyszerűen államiság kérdése. Minket valamikor ezelőtt több mint kilencven éve idekanyarítottak Romániához. Az állampolgárságot nem mi kértük, beleszülettünk, a másikról nem mi mondtunk le, elvették. Az állampolgárságnak számomra nincs olyan jelentősége, amelynek köze lenne a magyarságomhoz. Szimbolikus gesztusként – csak azért, hogy „magyarabb” legyek – nem fogom kérni a kettős állampolgárságot. Magyar nem ettől leszek. Nagyon őszintén: ha van valami gyakorlati fontossága a családom számára, esetleg elgondolkodom rajta. Bár ez az érvelés biztosan sokaknak nem tetszik.
______________________________________________________________________________ Tanár, költő és politikus
Mérsékelt, de ravasz politikus hagyja ott a pártelnöki tisztséget – méltatták az 1951-ben Kézdivásárhelyen született Markó Béla tevékenységét a román kommentárok. Az eredetileg magyar–francia szakos tanár, költő és szerkesztő vezetésével a Romániai Magyar Demokrata Szövetség először 1996-ban került kormányra; 2000-től 2004-ig pedig kívülről támogatta Adrian Nastase szocialista kabinetjét – ez alatt az idő alatt született a széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosító törvényi háló. Miniszterelnök-helyettes először 2004-ben lett a liberálisokkal kötött koalícióval, majd 2010-ben a Traian Basescu elnökhöz közel álló demokrata liberálisokkal szövetségben. A politikus rendelkezik a Románia Csillaga érdemrenddel is, igaz, 2004-ben a hivatalos díjátadón ezt nem vette át, mert Ion Iliescu volt elnök egyik utolsó húzásával Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetőjének is odaítélte.
nol.hu, Erdély.ma

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslat
(Az ún. ENSZ-memorandum)
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 16-I SZÁMÁBÓL
Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra – a többek [2. old.] között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek.
A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig – függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől – legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak.
Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük – nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát.
Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van – minden ellenséges nyomás ellenére – a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem – ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk – csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében.
Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.[1]
A.
I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét – melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt – Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került.
Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk.
Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak – a magyarságnak – viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál.
Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra.
A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra [3. old.] fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is.
A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig – lehetőségeihez képest – eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután – nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után – az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott – mint Románia és Jugoszlávia –, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és – főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület – nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig – egész Európa – legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt.
Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés – az új terület lakosságának számát nézve – 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy – mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért – túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a [4. old.] nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert.
Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban.
[ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32–46. p. Géppel írt, magyar nyelvű dokumentum. Minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével.]
1E mondat tartalmazza az eredeti elképzelés szerinti címzettet. Dobaiék a dokumentumot – a magyar kormányon kívül – az ENSZ-hez is el akarták juttatni.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Válasz Köllő Katalinnak
Első ránézésre a kétnyelvűség ellenfelei szokásos válaszlépésének tűnik a Díjkiosztás táblaügyben című írás, ahogy „poénkodásnak”, „hősködésnek”, „mezei csodának”, „szenzációhajhászásnak” állítja be a magyar feliratok kihelyezését a kétnyelvű Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
A cikk végére érve azonban elgondolkoztam, miért csúsztat és vezet félre szándékosan a cikkíró? Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla – még egyszer hangsúlyozom – a magát multikulturálisként meghatározó egyetemen, mitől ekkora „szenzáció”? Miért ijed meg annyira a kapus, mikor észreveszi a magyar feliratot, hogy két újságírót bezár az épületbe? Miért nevezi Köllő Katalin „táblabotránynak” az eseményt, ha a magyar felirat több órán keresztül senkit nem zavart, és „csupán” a kapus reakciója, ezen keresztül pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemé nevezhető nevetségesnek és – enyhén szólva – botrányosnak?
A kérdésekre nincs válaszom, de kötelességemnek tartom az újságíró által leírt ferdítéseket tisztázni:
Tény, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) pályázatot hirdetett magyar feliratok kihelyezésére a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, melynek csupán egy célja volt: a civil akciók folytatása annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egyetemen fennálló tragikomikus helyzetre. A BKB eszköztára igen széles: tüntetés, flashmob, civil engedetlenség, nemzetközi fórumok tájékoztatása, összefogás a haladó román értelmiséggel, nyílt nap. Most a pályázat következett.
A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára, a kétnyelvűség nemlétezésére akarták/akartam a közvélemény figyelmét felhívni. Szerintem sikerült. Bár Köllő Katalin cikke megpróbálja elbagatellizálni a célt.
Tény, hogy közel tíz tábla volt kihelyezve, a .bolyai.eu/tablak világhálós címen ezek sorsát bárki végigkövetheti. Köllő Katalin is.
A személyes érintettség okán hangsúlyozni szeretném: nem zöldfülűként jelentem meg a magyar egyetemért folytatott akciókban, hiszen az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetőjeként 2006 óta számos figyelemfelkeltő rendezvény szervezésében vettem részt. A cikkben többször is emlegetett nyereményt pedig felajánlottam a 3. királyfi vagy királylány című pályázat egyik különdíjasának (.aldasnepesseg.ro). (Köllő Katalin megnyugtatásáért írom, a pénzjutalmat és a sétarepülést is.) Ez a felajánlás – többek között – a Szabadság napilapban is megjelent.
Végezetül köszönöm Köllő Katalinnak, hogy e válasz révén újra a nyilvánosság elé tárhattam céljainkat, ezáltal is jelezve közösségünk számára: az állami magyar egyetem ügye továbbra is megoldatlan feladatként áll előttünk.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Nemcsak kötelezettségek, de jogok is
Kolozsvár - A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán AZ ERDÉLYI MAGYAR FELSŐOKTATÁS HELYZETE és KILÁTÁSAI című tanulmánykötetet mutatták be, amely 2010-ben, az Ábel kiadó gondozásában jelent meg.
Szilágyi Mátyás főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte: A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási munkacsoportja fogalmazta meg azokat az alapgondolatokat, melyeket a 218 oldalas könyvben az olvasók megismerhetnek.
Az erdélyi magyar felsőoktatás kérdése hangsúlyozott fontosságú. Műhelybeszélgetés keretében tárgyaljuk meg. Nézetek, vélemények eltérőek lehetnek. Jelentkezhet véleménykülönbség is. A cél a közös gondolkodás megvalósulása. Egyeztetés során állították össze a kötetet. Az értelmiség képzése, újratermelése, a versenyképes innovatív személyiség megformálása fontos.
Péntek János, nyelvész, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke, egyetemi tanár, szakterülete a nyelvtudomány; szociolingvisztika, dialektológia, kisebbségi nyelvhasználat, népnyelv és népkultúra viszonya.
Péntek János előadásában elmondta: az Ábel Kiadó gondozásában megjelent kötet, melyet Szikszai Mária szerkesztett, főtanulmányát „Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai” címmel, négyen írták Salat Levente, Papp Z, Attila, Csata Zsombor és Péntek János. Összesen 126 oldalt tesz ki, és részletesen elemzi mindazon problémákat, melyeket meg kellene oldani, nem beszélve arról, hogy jelzi, ki és milyen intézmények felelőssége, nem közömbösen viselkedni ezzel a kardinális elvárással szemben. Az országnak, de az országban élő, dolgozó tehát értéket alkotó, és adót fizető magyar ajkú polgároknak is szívügye. Nem lehet csak az anyaország nagylelkűségétől függő elképzelés, mert az itt élni és alkotni akaró magyarság elvárásait is figyelembe kell, venni.
Amint az Ajánlásban megfogalmazza „a KAB hozzon létre olyan Felsőoktatási Bizottságot erdélyi és magyarországi személyiségekből, amely a felsőoktatásban és a tudományos képzésben az általános közösségi érdekeket és az elengedhetetlen szakmai igényeket megfogalmazza és képviseli.”
Én ebből a mondatból az általános szót kivenném. Az általánosról évekig lehet beszélni anélkül, hogy konkrétan történjen valami.
A bizottság véleményét tükrözi a könyv.
A szakértői csoport másfél évig az előtanulmányokon munkálkodott, majd megírva a dolgozatot, juttatta azokhoz, akiket ők méltónak tartottak arra, hogy munkájukat véleményezzék. A visszaérkező vélemények bizonyos részét tudták bedolgozni a jelen könyvbe, a megmaradt véleményeket külön Függelékben közölték.
Az érdeklődők számára ezért is lehet rendkívül értékesek ezeknek a véleményeknek az ismerete, mert ihlető ötletadás is meghúzódhat a dolgozatban.
A befektetett munka következtében a szakértői csoport úgy érzi, ajánlást is tehet a felsőfokú oktatással kapcsolatban. Nincs olyan helyzetben, hogy kidolgozza az oktatási stratégiát, mert nincs döntési helyzetben. Költségvetéssel sem rendelkezik.
A tanulmánykötet a felsőoktatás kérdését holisztikus és kritikus szempontból elemzi. A különböző statisztikai adatok elemzéséből kiderül, hogy a magyar felsőoktatás alul reprezentált, alulfinanszírozott. A 35 ezer magyar anyanyelvű hallgatóból 11 ezer tanul magyar nyelven, mint ismeretes az egyetemi hallgatók száma 1 millió.
(Ehhez csak azt tehetném hozzá, hogy gondolkodó ember is kénytelen meglepődve tudomásul vennie, mennyire alulreprezentált a magyar egyetemisták száma. Holott az ország magyarsága az összlakosság 6.7 százalékát teszik ki Román hivatalos adatok szerint is.)
Salat Levente három kérdésre összpontosított.
Mi ez a tanulmány? Hogyan viszonyul a stratégia az igényekhez? Kinek szól?
Megállapítása szerint stratégiát csak olyan szereplő készíthet, akinek módjában van az erőforrások felhasználása. A forrás kérdése felveti az elszámoltathatóság kérdését. A felsőoktatás stratégiáját kormányszervek készíthetik. Egyensúly eltolódás következik be azon szereplők irányában, akik az erőforrások bizonyos részével rendelkeznek. A román állam bizonyos intézményei alulteljesítenek. Ennek következtében lépéskényszerbe hozták a magyar államot. A magyar adófizetők közpénzéből támogatják az erdélyi felsőoktatás bizonyos romániai intézményeit. A szereplők közül hiányzik a magyarság maga. Nem stratégiát képező szereplő az erdélyi magyarság. Sorsa azok kezében van, akik eljárnak a nevében.
Papp Z. Attila szerint statisztikai adatok bizonyítják, a 2009-ben érettségiző diák 56 %- a kerül be a felsőoktatásba. 25 százaléka tanul magyarul. Ebből 42% Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, 7 százalék a Sapientia EMTE-en. 5 százalék a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A műhelybeszélgetés interaktív módon zajlott. Felvetődött az állami és felekezeti középiskola közötti egyensúlyhiány, az új tanügyi törvény milyen lehetőséget biztosít a magyar nyelvű oktatás számára, a versenyképesség, az oktatás minőségének kérdése.
A 218 oldalas könyvben nagy mennyiségű statisztikai adat, táblázatok segítik az olvasottakat még jobban áttekinteni.
A három részre tagolt könyv bemutatja rendkívül érzékletesen a jelenlegi hazai felsőoktatási helyzetet, javaslatokat téve bizonyos változtatásokra, melyek csak az ország javára válhatnának elfogadásuk esetén.
A nem mindennapi könyv talán legizgalmasabb része a 199-205 oldalakon: Összefoglalás, konklúziók és javaslatok címmel, hat oldalon keresztül sorjázza mindazt a tennivalót, amit jó lenne, ha mindenki kellő figyelemmel ismerne meg.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

Mettől meddig is terjed a Mezőség?
Hiánypótló tanulmánykötetet ismertettek Kolozsváron: harminc néprajzi, művészet-, illetve művelődéstörténeti tanulmányban mutatják be a Mezőséget a szélesebb közönség számára is. A kötetből tizenhét híres mezőségi személyiség életét és munkásságát ismerheti meg közelebbről az olvasó.
Erdély egyik sokszínű, vitatott tájegységéről, a Mezőségről szóló tanulmánykötetet mutattak be Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén. A Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című kötet összesen harminc néprajzi, művészet- és művelődéstörténeti tanulmányt tartalmaz. Ugyanakkor az olvasó tizenhét híres mezőségi személyiség (köztük Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Nyírő Gyula, Barcsay Jenő, Wass Albert, Sütő András) élettörténetével és munkásságával is megismerkedhet.
„A mezőségi tájegységről szóló kötet eklektikus, interdiszciplináris jellegű, de a legfontosabb jellemzője talán az, hogy hiánypótló” – fogalmazott Könczei Csongor néprajzkutató a kötet bemutatásakor. Szerinte a könyvnek van néhány hiányossága is, egyrészt a használt fogalmak nem ugyanazt jelentik minden tanulmányban, másrészt: még mindig nincsen egyértelműen behatárolva a Mezőség, mint tájegység.
A könyvbemutatón kialakult baráti hangulatú beszélgetésen Keszeg Vilmos, a kötet egyik szerkesztője elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a néprajzos szakemberek számára még bőven akad feltárnivaló a Mezőségen, alapos munkát és odafigyelést érdemel ez a tájegység.
„Többszörösen is fontos könyvet tartunk most a kezünkben. Talán a kötet legfontosabb aspektusa, hogy felhívja a közvélemény figyelmét erre a térségre. Ugyanakkor régi adósságunkat róttuk le az egykor idegenbe szakadt mezőségi magyar emberek előtt” – fogalmazott Keszeg Vilmos. Mint kiderült, a Mezőségről szóló feljegyzések a tájegységet 1867-ben mint sárfészket írják le, 1911-ben viszont mint tündérkertről, paradicsomról beszélnek az odalátogatók.
Az 1970-es évektől, a táncházmozgalom elindulásával pedig a mezőségi embereket egyenesen mitikus környezetben szeretik látni a népművészet iránt fogékony utazók. A szakemberek szerint ezek az ellentétes szemléletmódok a környék korábbi földrajzi arculata megváltozásának, később pedig a társadalmi átalakulásoknak tudhatók be.
A kötet a 2006 és 2008 között ugyanebben a témában megtartott néprajzi konferenciasorozat összegyűjtött anyagát tartalmazza. A tanulmányokat korábban a Művelődés című folyóirat közölte, kötetbe gyűjtve is annak égisze alatt láttak napvilágot.
Sipos M. Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

Márton Árpád: az autonómia a negyedik hatalmi ág
Az RMDSZ a jelenlegi három hatalmi ág mellé negyedikként a helyi és regionális autonómiát szeretné bevezetni – jelentette ki Márton Árpád, a szövetség képviselője szerdán, egy bukaresti beszélgetésen, amelyen az alkotmányreformról esett szó.
„Az alkotmánymódosítás javított az alaptörvényen, nem eléggé. Szerintünk a kormányt a miniszterelnöknek kell vezetnie, az államfőnek pedig egyetlen állami intézményt sem szabadna irányítania. A negyedik hatalmi ág, a helyi és regionális autonómia, a helyi vagy regionális önkormányzatiság, a helyi önigazgatás mellett tesszük le a voksot” – szögezte le Márton.
Mint kifejtette, a parlament és a kormány közötti egyensúly helyreállítása érdekében az RMDSZ amellett kardoskodik, hogy korlátozzák a kormány sürgősségi rendeletek vagy egyszerű rendeletek kibocsátására, valamint a jogszabályokért való felelősségvállalásra vonatkozó jogát.
Leszögezte ugyanakkor, hogy az alkotmánymódosítás jelen pillanatban nem időszerű, hiszen sem a kormányzati, sem az ellenzéki oldal nem rendelkezik kétharmados parlamenti támogatottsággal.
EMIl Constantinescu volt államfő úgy vélekedett, az alaptörvény módosítása már csak azért sem időszerű, mert a polgárokat sem érdekli különösebben a téma, ezért egy erről megrendezett népszavazáson sem jelennének meg kellő számban. Mindezért szerinte Traian Băsescu jelenlegi államfő a felelős, aki olyan messzire ment az államfői hatalom megerősítésének szándékában a többi állami intézménnyel szemben, hogy sikerült kompromittálnia az alkotmánymódosítás témáját.
Szerinte az érdemi vita hiánya oda vezetett, hogy a polgárok labdarúgó-szurkolókká váltak, akik 2008-ban és 2009-ben már arra is képtelenek voltak, hogy a számukra jobb megoldást válasszák. „Nehéz elképzelni, hogy egy ennyire könnyen és gátlástalanul manipulálható nép jól döntene egy olyan alkotmányról, amelyet nem is ért” – vélte az egykori köztársasági elnök.
Petre Roman volt kormányfő a korrupció elterjedtségét és a kormány parlament rovására történő megerősödését nevezte az egyik legnagyobb gondnak. Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Pösze és raccsoló sajtó
Nagyítólencse alatt az audiovizuális média nyelvhasználati sajátosságai
A romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló felmérést mutattak be tegnap Marosvásárhelyen. A szakemberek a felmérés által az elektronikus média nyelvhasználatán szeretnének javítani.
A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével készített felmérést mutatott be tegnap Marosvásárhelyen Murvai Olga egyetemi tanár, Szász Attila, az audiovizuális tanács tagja és Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnöke.
„Az volt a célunk, hogy megvizsgáljuk a mintaanyagokon, a riporterek és hivatásos beszélők mennyire tartják be a regionális köznyelvi normát, melyek azok a nyelvhelyességi kritériumok, amelyeket nem követnek, és ez az egészséges nyelvérzék számára zavaró” – foglalta össze a felmérés célját Murvai Olga. Mint elmondta, a romániai magyar elektronikus médiatermékek monitorizálása november 15-én indult, a megfigyelés két nagy részre oszlott: a partiumi rádiókat és televíziókat a kolozsvári szakemberek, míg a marosvásárhelyi megfigyelők a „keleti részt” követték figyelemmel.
„Nem jelentés, hanem felmérés”
„Nem jelentés ez, hanem felmérés” – hívta fel a figyelmet Murvai. – Nem hibákat vadásztunk, hanem azokat a jelenségeket néztük, amelyek a kommunikációt zavarják”. A Sapientia–EMTE tanára a sajtótájékoztatón többször is hangsúlyozta, nem személyeskedésről van szó, senkit nem akarnak ezzel megsérteni vagy kipellengérezni, csupán a nyelv helyes használatára akarják rávezetni a sugárzott média munkatársait.
Római vagy „romai”? Volt vagy „vót”?
„Nem mindegy az, ha a rádióban a római helyett „romait” mond a műsorvezető, vagy a volt helyett a rövidebb és helytelen „vót” szót használja” – hozta fel példaként Murvai. Általános jelenségként említette az audiovizuális médiában dolgozók pöszeségét és a raccsolást, valamint a különböző kiejtésbeli rendellenességeket.
„Egyre jobban elterjed ebben a térségben az a mezőségi nyelvjárási sajátosság, amely a rövid és hosszú magánhangzókat és mássalhangzókat helytelenül használja, de hasonlóképpen nagy teret hódít a tipikus Maros-menti jellegzetesség, az „a”-zás is” – figyelmeztetett a leggyakoribb típushibákra Murvai Olga. Szász Attila előzménytelennek nevezte a tanulmány létrejöttét.
„Nem a bírságolás a célunk ezzel, és nem is a kritizálás, hanem az elektronikus médiában használt nyelv hatékonyabbá tétele” – magyarázta a CNA tagja. Karácsonyi Zsigmond szerint érthető az elektronikus újságírókat ért számos kritika, ugyanis sokat ront a színvonalon az, ha a rádióban és tévében használt nyelv az élő beszédet képezi le. Emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egyre több figyelem jutott az elektronikus médiában dolgozó újságíróknak, a szakma nemcsak figyelt rájuk, de képzési lehetőségeket is biztosított számukra.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Az újságíró ritkán dicsér
Politikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki.
A sajtó, az újságíró szerepe a politika, a politikus kritikája. Nem csupán a közössége, hanem a politikus érdekében is az, így teremti meg a kétirányú információáramlást lehetővé tevő bizalom hídjának épülését a vezetők és szavazók közt. Ezért húsz éves újságírói munkám során ritkán, ha memóriám nem csal, soha nem méltattam politikust. Most mégis megteszem, akkor is, ha tudom, néhányan sokatmondóan néznek majd rám, és azt kiáltják: Leleplezted magad, bértollnok!
A romániai magyar sajtóban is járja az a módi, hogy azokat a politikusokat érdemes dicsérni, akiknek egyre magasabban áll a csillaguk, s belerúgni azokba kell, mert lehet, akik veszítenek hatalmukból. Én maradok azok között az újságírók között, akik ennek a gyakorlatnak az ellenkezőjét cselekszik.
Markó Bélát akkor méltatom nyilvánosan először, amikor politikai karrierje csúcsán lemond az RMDSZ elnöki tisztségéről. A még ellenségei által is Markó-korszaknak nevezett tizennyolc év ugyanis a romániai magyarság történetének legjobb időszaka volt.
Akkor is, ha nem sikerült elérni az autonómiát, akkor is, ha nincs önálló magyar állami egyetemünk. Azzal a szükséges megjegyzéssel, hogy a kisebbségi jogi érdekérvényesítés nem csupán Markó Bélának és az RMDSZ-nek, hanem elsősorban az érdekvédelmi szervezet által hangoztatott társadalmi összefogásnak, az erdélyi magyar közösség józanságának köszönhető.
Markó Bélát, a politikust van, aki szereti, van, aki kétségbe vonja tevékenységét. Egy valami azonban kétségbevonhatatlan: elnöksége alatt, tizennyolc éven át az RMDSZ egyetlen választást sem vesztett el. Magyar vidéken megnyerte a helyhatósági választásokat, bejutott a parlamentbe, és 1996 óta támogatja a kormányzó pártot vagy éppen a kormánykoalíció tagja. Az európai parlamenti választásokon pedig a romániai magyarság számarányán felüli létszámban juttatott képviselőket Brüsszelbe. Markó Bélát 1993-ban, az RMDSZ harmadik kongresszusán választották elnökké. „Hogy jó vagy rossz döntés volt az én megválasztásom, az majd később kiderül. Bízzuk az utókorra, hogy eldöntse, ki volt államférfi és ki nem” – mondta 1996-ban, amikor így emlékezett a brassói kongresszuson született döntésre: „Az volt a szándék, hogy olyasvalaki kerüljön a szövetség élére, aki egyensúlyt tud teremteni. Egyébként engem sokszor idegesített, hogy az én alkatomhoz ez társul, mert én tulajdonképpen gyűlölöm a langyosságot, hiszen a langyosokat kiköpi az Úr, márpedig aki itt se áll, ott se áll, az langyos. Én nem vagyok igazán pártpolitikus. Az elmúlt években jó néhányszor kifogásolta egy-két román politikus, hogy nem eléggé markánsak az álláspontjaim. Ők jól érzékelték, hogy én nem voltam hajlandó teljes erővel ide vagy oda állni, előrerohanni, annyira elkötelezni magam, hogy mögöttem felégessem a hidakat. Ez nem mindenkinek rokonszenves...”
Az RMDSZ elnöke megvallotta, sokra tart bizonyos baloldali, és sokra tart jobboldali értékeket is, ő ezt megteheti, mert nem kényszerítette rá a helyzet arra, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. Elismerte, hogy ezt egyesek amolyan se hús, se hal állapotnak tartják, ám szerinte ez az erdélyi magyar politika, amely más, mint a magyarországi magyar politika, mert az erdélyi magyarság is más helyzetben van, mint a magyarországi magyarság.
Hogy mi lesz a sokszínű erdélyi egységnek a sorsa? Nos, az erdélyi magyar társadalom jövőjét kétségtelenül befolyásolja Markó Béla visszavonulása. Kérdés, hogy az elnökválasztás után a vesztesek el tudják-e fogadni vereségüket. Kérdés, hogy az új elnök milyen viszonyt alakít ki Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a FIDESZ-szel, a román pártokkal. Mennyire lesz befolyásolható?
Politikai vezetőként Markó Bélának az erénye éppen az volt, hogy nem hagyta, mások diktáljanak neki. Az erdélyi magyarságnak hasonló vezető(k)re van szüksége. Hogy megtaláljuk-e? A kérdés a brassói kongresszus előtt is hasonló volt, hiszen egy – ma már legtöbben elismerik – nagy kaliberű politikus, Domokos Géza helyére kerestünk alkalmas vezetőt. A válasz egy-másfél évtized múlva talán hasonlóan igenlő lesz...
Ambrus Attila , Új Magyar Szó (Bukarest)

Ki lesz az RMDSZ elnöke?
Megoszlanak a vélemények arról, hogy lesz-e meglepetés az elnökválasztáson. A szövetség jelenlegi irányítói, Markó Béla hívei igyekeznek egyértelműen azt sugallni, csak Kelemen Hunornak van valós esélye. Sorra érkeztek a területi, megyei szervezetek nyilatkozatai, majd mindenik azt kiáltotta világgá, hogy a jelenlegi művelődési minisztert támogatja.
Az elmúlt hetek RMDSZ-tájékoztatói, erdélyi magyar sajtóbeszámolói Kelemen diadalútját tükrözik: ment, látott és győzött, begyűjtötte a kongresszusi szavazás szempontjából amúgy semmilyen jelentőséggel nem bíró voksokat. Igen komolyan készül (készítik) az elnöki feladatra, és ezt mutatja az is, hogy egy ideje a román közvélemény felé is elsősorban ő közvetíti az RMDSZ álláspontját. Programjából főleg a háttéralkuk során rögzített változásokat ismerhettük meg: mit ígért Borbély Lászlónak, a marosvásárhelyieknek, a székelyföldi vezetőknek, no meg a Partiumnak, Közép-Erdélynek. Eckstein-Kovács Pétert főleg a román sajtó emlegeti az esélyesek között, a magyar média inkább érdekes színfoltként ismertette megnyilvánulásait. Az államelnök kisebbségi tanácsadója nem vett tudomást az esélyeit törpítő megjegyzésekről, kommentárokról, mindenütt ott volt, felszólalt, nyilatkozott, éles bírálatokat fogalmazott meg. Eckstein volt az, aki sorozatosan számon kérte a megyei, területi közgyűlések demokratikus döntéshozatalát, szóvá tette az esélyegyenlőtlenséget, és hogy a szövetség hivatalos apparátusa egyértelműen Kelement támogatja. Kifogásokat emelt amiatt is, hogy a nagy esemény szervezői, a szavazás lebonyolításáért felelős kongresszusi biztos, Kovács Péter és csapata nem pártatlan. Tárgyalt Tőkés Lászlóval is, nyitást ígért a szövetségen kívüli szervezetek felé, új stratégiát, amely biztosíthatja a magyarság parlamenti jelenlétét. A megyei találkozókon felvázolt programjának sok kedvelt eleme volt, többnyire rokonszenvvel viszonyultak hozzá a küldöttek, a szavazás mégis, legyen bár titkos, majd minden esetben Kelemen főlényes győzelmét hozta.
Olosz Gergely indulásának viharos bejelentése után szinte eltűnt. Nem vett részt a számára sikert nem ígérő megyei küldöttgyűléseken, nem járta az erdélyi településeket, de találkozott Orbán Viktorral, s nem késlekedett ezt díszes fotóval igazolni, és ő is tárgyalt Tőkés Lászlóval. Elsősorban a látványos imázsépítéssel foglalkozott, igaz, közben kipenderítették a frakcióvezetői székből, majd még egy hír érkezett: az SZKT ülésén próbált nagy magyar távlatokat felvillantani államelnök-választáshoz illő beszédében. Oly kevéssé volt jelen, hogy a román média szinte nem is említi a jelöltek között. Kezdeti nyilatkozatai után alig hallatott programjáról, terveiről, de igyekezett fontos helyeken, fontos emberek társaságában mutatkozni, többet ült Budapesten, mint Bukarestben, s a Duna tévé vitaműsoránál sem felelt meg neki a kolozsvári stúdió, hatásosabbnak találta, ha a magyar fővárosból fogalmazza meg üzenetét. Sokak által hangoztatott esélytelenségének kicsit ellentmondani látszik, hogy Markó Béla fontosnak tartotta ironikus sajtóközleményben helyretenni a kettejük találkozójáról kiadott Olosz-nyilatkozatot. Van, aki erényeként, mások hibaként említik, hogy a magyarországi kormányoldal félhivatalos szócsövévé vált, ha ő jutna az elnöki székbe, teljes mértékben a Fidesz–KDNP alárendeltjévé tenné az RMDSZ-t.
Legyen változás, de ne változzék semmi
Az eljövendő elnök személyénél is fontosabb azonban, hoz-e, s ha igen, milyen változást az RMDSZ-ben, a szövetség politikájában. Kelemen Hunor egyértelműen a markói örökséget viszi tovább, s félő, nehezen tudja belopni saját egyéniségét, elképzeléseit, hisz két erős személyiség szorításában kell majd kormányoznia. Markó Béla nem kíván visszavonulni, a számára kitalált tisztségek jelzik, befolyása jelentős marad, s ott lesz a háttéralkuknak köszönhető politikai alelnök, Borbély László. Olosz egészen más politikát ígér, Vissza a magyarokhoz jelszóval népszerűsíti elképzeléseit, konkrétumot azonban keveset árult el, magyarországi kapcsolatai ismertek, bukaresti román politikai és üzleti összeköttetései rendkívül rossz hírűek. Ecksteinről tudni lehet, élesen, szókimondóan fogalmazott mindig, amikor a demokratikus elveket látta sérülni, következetesen kiállt az RMDSZ sokszínűsége mellett, s pont ezek miatt nehezen hihető az oly sokszor hangoztatott vád: Băsescu embere, átjátszaná a szövetséget a demokrata-liberálisoknak.
A szombati elnökválasztáson 555 küldött dönt az elkövetkező RMDSZ-elnök személyéről, ezek többsége azonban éppen a jelenlegi vezetőség elkötelezettje, Markóéknak köszönheti jól fizetett állását, vezető funkcióját. Egy bejáratott rendszer részei, ahol tudják, hogyan, milyen áron juthatnak előbbre, nem akarnak radikális változást, csak éppen annyit, amennyi megmaradásukat szavatolja. Az elégedetlenek már jó ideje külön utakon, más pártokban, szövetségekben igyekeznek érvényesíteni elképzelésüket.
Mindennek tükrében már egyáltalán nem talányos, ki lesz az RMDSZ következő elnöke. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Útközben – Zabola és Budapest között
Első kötete, az Úrilányok Erdélyben című, önéletrajzi ihletésű lányregénye kapcsán sokat írtak mostanában a lapok Ugron Zsolnáról, aki az egyik legismertebb erdélyi arisztokrata család, az Ugronok leszármazottja. Tizenegy éves volt, amikor családjával Kolozsvárról Magyarországra települt át. Beszélgetés Ugron Zsolnával, az Úrilányok Erdélyben című könyv szerzőjével.
Ugron Zsolna kötete borítójának belső oldalán írja: „Soha nem gondoltam, hogy valaha újra Erdélyben fogok élni... Televíziós újságíróként, nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához...”
Zsolna – regénye tanúsága szerint – akkor került közelebbi kapcsolatba a Londonból Erdélybe áttelepült Gregorral, vagy ahogy ő mondja, Gergellyel, későbbi férjével, amikor erdélyi romos kastélyokról készített tévéfilmet. Gregor Roy Chowdhury-Mikessel két gyereket nevelnek Zabolán, az egykori Mikes-kastélyban. A „lányregényben” a szerelmi történet mögött felsejlik az egész erdélyi magyar arisztokrácia, a maga különleges ételeivel, szokásaival, szigorú etikettjével, nagyasszonyaival, furcsa alakjaival és felszámolásának a tragédiájával. Az Úrilányok Erdélyben erdélyi hódító útját is megkezdte azzal, hogy Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatták. A vásárhelyi könyvbemutató színes forgataga nyújtott keretet a szerzővel folytatott beszélgetéshez.
– Számos cikket írtak a könyve kapcsán, így szinte az „ismerősömnek” érzem, pedig ma találkoztunk először. Arról azonban nem olvastam, honnan származik különös keresztneve, a Zsolna?
– Jókai Mórnak Hargita című novellájában az Ugron családról szóló legenda olvasható. A történet a tatárjárás idején játszódik, a főhősnő Ugron Zolna, aki Ugron Ábrahámnak az unokája és Csala vezérnek a felesége, igazi székely amazon. Akit érdekel, járjon utána... Nagymamámnak három fia volt, nagyon szeretett volna egy lányt is, de nem született. Viszont én voltam az első lányunokája, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a következő Ugron Zolna. Nem tudom hogyan, de a Zolnából valamiképpen Zsolna lett. Valószínűleg azért, mert létezik Zsolna nevű helység, és emiatt ez a változat ismerősebben hangzott a szüleim számára.
– Korábban azt nyilatkozta: nem szeretne médiaarisztokratává válni. Ezt hogyan gondolta?
– Főleg Nyugat-Európában akad példa arra, hogy valaki a családja révén próbál érvényesülni, karriert befutni. Úgy gondolom, ez nem helyes. Azt szeretném, ha engem elsősorban íróként ismernének, s azután foglalkoznának azzal, hogy miként hívnak, honnan származom. Persze ilyen szempontból egy kicsit faramuci a helyzet, hiszen a témaválasztásom azt támasztja alá, hogy a származásomat fontosnak tartom. De talán, ha írok még néhány könyvet, akkor nem ez lesz a legfontosabb.
– Régóta írónak készült?
– Jogi végzettségem van. Jogászként lettem tévéhíradós, külpolitikai és belpolitikai hírszerkesztő. Soha nem készültem írónak, a sors hozta így. Mint a könyvbemutatón is említettem, szakácskönyvet szerettem volna írni. Aztán valaki, akinek nagyon sokat adok a szakmai véleményére, de nem szeretném itt felfedni a kilétét, arra biztatott, hogy a receptek, anekdoták köré írjak egy keretet. Az Úrilányok után szeretnék fikciós regényeket írni, valami teljesen mással foglalkozni, s aztán majd pár év múlva megírnám a mostani regényemnek a folytatását.
– Zabola és Budapest között „oszlik meg” az életük, itt is, ott is élnek. Mit szólnak a gyerekek ahhoz, hogy nem a nagyvárosban, hanem egy eldugott székely falu közelében, vadregényes környezetben élnek?
– A gyerekek valójában nem laktak még Budapesten, inkább útközben telt az eddigi életük, meg hát kicsik: egyikük kettő, a másik ötéves. Nem folytatunk még túlságosan kötött életmódot, sokat utazgatunk, de Zabolán van az otthonunk.
– A tévés szakmát könnyedén hagyta el?
– Könnyen ment. Talán azért, mert igen szerelmes voltam... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Gergelyt megismertem, már abbahagytam a televíziózást.
– Budapesten stílustanácsadóként is tevékenykedik, ez mit jelent?
– Molnár Bánffy Kata, aki elkísért az erdélyi könyvbemutatókra, sikeres, kiváló kommunikációs szakember, ő indított egy céget, amely nőknek segít: divatos kifejezéssel élve személyes márkaépítéssel foglalkozik. Én ebben segítek neki, hölgyeknek adunk tanácsot arra vonatkozóan, miként építsék a karrierjüket, miként kerüljenek vissza a munkaerőpiacra, ha „kihullanak” onnan.
– Zabolán vendégházat működtetnek. Elsősorban kik keresik fel?
– A zabolai birtokon hatszobás vendégházunk van, amelyet a kastélyhoz tartozó egykori gépházban rendeztünk be. 2006 óta panzióként működik. Főleg a nyári szezonban rengetegen jönnek külföldről, leginkább Angliából, Hollandiából és Franciaországból. A kastély impozáns épület, lakható is teljes egészében. Mi négyen élünk benne, valamint a sógorom a feleségével. Persze erdélyi viszonylatban nagy az épület, de például a Loire-völgyi kastélyokhoz viszonyítva már nem nevezhető tekintélyesnek...
– Körülbelül hány Ugront tartanak számon, és hol élnek ők?
– Nagyon sok helyen meg lehet őket találni: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Svájcban, Kanadában is... Nagy a család. Eredetileg három ága volt, ebből egy kihalt. A fiatfalvi ág leszármazottai többnyire Vásárhelyen élnek, s az úgynevezett szombatfalvi ág tagjai Kolozsváron, Budapesten laknak, illetve többnyire ők szóródtak szét a nagyvilágban.
– Édesapja, Ugron György és vele együtt a család a Szekuritáté zaklatása miatt települt ki Magyarországra. Konkrétan milyen „konfliktusa” volt az állambiztonsági szervekkel?
– Erről nem szívesen beszélek... Gondolom, nem az én tisztem nyilvánosságra hozni. Édesapám egyébként állatorvosi technikumot végzett. Másra nem volt lehetősége. Nagyon sok mindennel foglalkozott, például cirkuszi lovakkal, meg öttusázott is.
– Férje részben Mikes-leszármazott. Fűzik rokoni szálak Mikes Kelemenhez?
– Távoli rokonok. Anyósom, Mikes Katalin – hogy úgy mondjam – duplán Mikes. Mikes Kelemen távoli rokon, róla sokan tudják, hogy Zágonban született, de azt már kevesebben, hogy éppen Zabolán nevelkedett. Apósom egyébként bengáli származású, de a férjem már Ausztriában született. Úgyhogy a gyerekekkel németül társalognak.
Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ: kié itt a tér?
Kongresszus előtti beszélgetés Markó Béla leköszönő szövetségi elnökkel
Közéleti cikkeit, beszédeit tartalmazó, „Kié itt a tér” címmel nemrégiben megjelent kötetének zárszavában azt írja: ifjúkorát az a történelemszemlélet határozta meg, hogy a nagy társadalmi folyamatok áramában az egyes ember csak szalmaszál, alapvetően nem lehet befolyással a dolgok menetére. Most, két évtizednyi politikusi pálya után pedig azon töpreng, talán nem teljesen tudománytalan feltenni a kérdést: „mi lett volna, ha...?” Kevésbé metafizikai értelemben kérdezném öntől: mi lett volna, ha 1993-ban Brassóban nem választják RMDSZ-elnökké?
– Általában tudománytalannak tartják be nem teljesült alternatívákról beszélni a múlttal kapcsolatosan. Az angolszász szaknyelvben ezt kontrafaktuális történelemírásnak nevezik, vagyis amikor meg nem történt tényeket próbálunk számba venni azt elemezve, hogy miként alakult volna a történelem. Én azt mondom, ha én akkor nem vállalom az RMDSZ-elnökséget, akkor minden bizonnyal nagyon hamar visszavonultam volna a politikától, és folytattam volna írói és szerkesztői pályámat.
Én akkor nagyon sokat írtam, nagyon jól ment az írás, jóval több könyv állna most mögöttem, és egy jóval teljesebb irodalmi pálya. Egyéni életemben ezt meg lehetne így becsülni, hogy mi történhetett volna, ha...
Ami a romániai magyar politika alakulását illeti, nem tudom, hogy másként alakult volna-e, és ha igen, mennyire. Akkor nagy volt a kockázata annak, hogy szakad az RMDSZ. Két, nagyjából egyenlő erejű tábor feszült egymásnak, és az én vállalásomnak is az volt a lényege, hogy meg kell próbálni együtt tartani az RMDSZ-t. Ezt sikerült, nem rövid, hanem nagyon hosszú időre. Nem tudom, nélkülem ez így ment volna-e végbe, de a szakadás kockázata megvolt.
Húsz év alatt a világ sokat változott, az erdélyi magyar világ is, Románia is, Kelet-Európa is. Az említett kötetben olvasom egyik 1994-es beszédében a következőket: „Erdély egy mítosz, (...) de ez a mítosz nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról.” Elég meghökkentő most ezt olvasni. Változott a helyzet húsz év alatt?
– Ez a mítosz nem tűnt el teljesen. Két Erdély van: egy magyar Erdély és egy románok által meghatározott Erdély, és hát volt valamikor egy német Erdély is. Ez a mítosz szerintem él most is, de alapvetően végbement egy olyan változás, hogy ma már egyre általánosabb az együttélésen alapuló Erdély-kép. Az idézett könyvnek a címe is az, hogy Kié itt a tér, és akkor most az enyém és a tiéd helyett alakítjuk ki azt, hogy a miénk – magyaroké, románoké, mindazoké, akik itt élünk.
Hogy húsz év alatt miért kerültünk közelebb a közös Erdély lehetőségéhez? Azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a méltányos együttélésnek van esélye, hogy bizonyos helyzeteket jogilag is meg tudunk fogalmazni: a kétnyelvűség, az önkormányzatokban kialakított egyenjogúság bizonyíték azok számára, akik a két Erdélyből egyet akarnak kialakítani: ez igenis lehetséges.
Egy 1991-es és egy későbbi előadásában is összedőlt vörös kaptáraknak nevezi a kelet-európai országokat, ahol a megzavarodott méhek egymásnak szegezik fullánkjaikat. Megtanultak-e az elmúlt két évtized alatt ezek a népek nemcsak egyénként, hanem közösségként is élni a szabadságukkal?
– 1989 után rögtön, a kilencvenes évek elején volt a legnagyobb a szabadság foka, és talán még a demokrácia foka is. Ez meglepő, de ugyanakkor ezek a népek maguk próbálták kialakítani a demokráciarendszerüket. Ezután nagyon hamar bekövetkezett az az időszak, amely mindmáig tart, amikor tulajdonképpen igazodunk, jó értelemben, a mások által megállapított kritériumokhoz.
Ez jótékony hatású is volt, mert felgyorsított bizonyos folyamatokat, de ugyanakkor ezeknek a népeknek az önállóságát nem segítette. Készen kaptuk a nyugati mintát, több évszázados tapasztalatra alapuló kritériumrendszert, és ennek következtében mindmáig nem tanultuk meg teljesen az önállóságot és a szabadságot, és mindmáig megmaradt annak a veszélye, hogy többé-kevésbé puha diktatúrákat ültetünk a saját nyakunkra.
Ez a visszafejlődés érhető tetten most Románia és főleg Magyarország viszonylatában is...
– Nem utalnék külön Romániára vagy Magyarországra, de ha végignézzük a szocialista tömbből kikerült országokat, jól látható: itt az inga kileng és visszaleng. Erősen liberális társadalomépítési modellek próbálnak érvényesülni, aztán visszaleng az inga, és erősen jobbaldali nemzet- és közösségcentrikus ideológiák válnak uralkodóvá. Ez a jelenség az egész keleti tömbre jellemző.
Az erdélyi magyarság együtt ing a román ingával, vagy a magyarral, esetleg megvan nekünk is a magunk kis ingája?
– Nálunk erdélyi magyaroknál erős ideológiai tagolódás nem ment végbe. A helyzetünk és az ebből származó politikánk is megakadályozta ezt a közösséget, hogy ideológiailag tagolódjék, vagy netán polarizálódjék. Mivel ez egy kisebbségi helyzetben lévő közösség, amely nemzeti identitásához kapcsolódó jogokat akart kivívni ebben a két évtizedben, nálunk mindvégig egy konzervatív, tradicionalista szemlélet érvényesült – azt kell mondanom, hogy általában túlságosan konzervatív és túlságosan tradicionalista.
A politikának az volt a feladata, hogy ezt próbálja valamennyire feltörni, próbáljon modernizációs folyamatokat elindítani. Odáig nem jutottunk el, hogy egyén és közösség viszonyát vizsgáljuk, és erről folytassunk vitákat, de ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen egy kiegyensúlyozottabb társadalom, kiegyensúlyozottabb közösség voltunk ebben a két évtizedben, és céltudatosabb is.
A mi ingánk, ha volt, arról szólt, hogy mérsékeltebben vagy radikálisabban politizálni, és arról is, hogy modernizáció vagy bezárkózás legyen. Ebben a két évtizedben azok véleménye érvényesült, akik egy mérsékelt, párbeszéd- és együttműködés-párti politikát akartak.
Az RMDSZ tizedik, váradi kongresszusán leköszön az elnöki tisztségről. Mit fog mondani a küldötteknek, és mi a legfontosabb üzenete az utódja számára, bárki is legyen az a három jelölt közül?
– Az RMDSZ eddigi politikájának, az általam is követett politikának két állandója volt: az egyik az egység, erről több szó esett, és a másik – amelyik legalább olyan fontos, bár kevesebb szó esett róla – az önállóság. Én magam az elmúlt tizennyolc évben erre alapoztam koncepciómat: egységes és önálló romániai magyar politikára. Az utánam jövőknek is azt szeretném megfogalmazni: ezt a két elvet próbálják meg érvényesíteni.
Azt lehet mondani, hogy az RMDSZ most hullámon van, hiszen a romániai politikában jelenleg minden körülötte forog: kormánytöbbség, miniszterelnökváltás – mindent az RMDSZ kongresszusától tettek függővé a román politikai aktorok.
– Valóban, az RMDSZ nélkül nem ez a kormány, nem ez a kormánykoalíció volna Romániában, hanem valami más. Ez meg kellene erősítse azokat, akiket esetleg elbizonytalanítanak a bírálatok, a támadások, mert az, hogy Romániában ilyen sokat számít az RMDSZ, elégtétellel kell eltöltsön mindannyiunkat.
Árnyoldala, hogy az RMDSZ ennyire középpontban van, hogy a szakszervezetek is a szövetség kongresszusán akarják kifejezni szociális elégedetlenségüket...
– A szakszervezetek szabad véleménnyilvánítása a demokráciához éppúgy hozzátartozik, mint a politikai pártok és szervezetek szabad döntéshozatala. Az a szakszervezet, amely tüntetést szervez egy politikai szervezet kongresszusának időpontjában és helyszínén, és nyomást próbál gyakorolni az illető politikai szervezetre, szerintem súlyosan megsérti a demokráciát. A demokrácia szabályait márpedig kölcsönösen be kellene tartani.
Miközben Romániában az RMDSZ kulcsfontosságú tényező, Magyarországról gyengíteni próbálják, sőt megkísérlik teljesen kiiktatni a játszmából.
– Az RMDSZ nem lehet kiiktatni a politikából, de meg lehet próbálni gyengíteni, és az a pártalapítási kísérlet, amely mögött magyarországi támogatás van tudomásom szerint, csak arról szól, hogy megpróbálják megszorítani, az RMDSZ-t, rákényszeríteni arra, hogy bizonyos helyet átengedjen a politikai skálán, amelyet majd elfoglaljon ez a párt. Ez is veszélyes, hiszen az lehet az eredménye, hogy a 2012-es választásokon gyengébben szereplünk, és engem rendkívül aggaszt, hogy Magyarországról ezt támogatják.
Ez is olyan Kié itt a tér játszma, csak magyar–magyar viszonylatban.
– Igen, de ez azt az illúziót kelti, hogy itt már a tér a miénk, a románoktól már birtokba vettük, és most egymás közt kell eldöntenünk, hogy abból, amit birtokba vettünk, kinek mennyi jut. Erről szó sincs: ez a román–magyar birkózás a térért, egyáltalán nem zárult még le.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma

A harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet mutattak be Kolozsváron
Miklós Ágnes Kata irodalomtörténész A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában című kötetét mutatták be pénteken Kolozsváron, a Kolozsvár Társaság székhelyén. A főképpen a harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet a szerző jelenlétében Molnár Gusztáv egyetemi docens, valamint Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője ismertette. Balázs Imre elmondta: a könyv egyik jellegzetessége, hogy nem az irodalmi nemzedék tagjainak visszaemlékezései alapján rajzolja meg a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje erdélyi irodalmi életének történetét, hanem korabeli dokumentumok, ankétok, viták, körkérdések nyilvános anyagára összpontosít.
Szabadabb elnyomottak
A szerző elmondta: megpróbálkozott korábban az írókkal, költőkkel, eszszéírókkal is beszélgetni, azonban számos esetben egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat kapott, így mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik álláspont áll közelebb a valósághoz, elhatározta, hogy azokra a dokumentumokra fog támaszkodni, amelyeket a korabeli olvasók olvashattak a nemzedék tagjairól és vitáiról. Miklós Ágnes Kata egyébként a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, és elmondása szerint már 18 éves korában elkezdett foglalkozni ezzel a témával. „Amikor először olvastam a harmadik Forrás-nemzedékről, majd a műveiket is megismertem, csodálkoztam, hogy miért nem ismertem eddig ezeket az alkotókat” – emlékezett vissza a szerző, aki szerint az egykori Forrás-sorozatban első kötettel jelentkező úgynevezett harmadik nemzedék tagjai valamiért kevésbé ismertek, mint az első két nemzedékbe sorolt társaik. Balázs Imre József ismertetőjében kitért arra, hogy a könyv ennek a nemzedéknek olyan sajátosságaira mutat rá, mint az úgynevezett herbertizmus, azaz ezek az alkotók – mint Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter, az első két nemzedék alkotóival, például Sütő Andrással ellentétben – úgyszólván örökölték a foglalkozásukat, hiszen legtöbb esetben egyik, vagy mindkét szülő is tollforgató volt. Másrészt ennek a nemzedéknek a hatalomhoz való viszonya is más volt, mint elődeiknek, hiszen a hetvenes évek elejétől a diktatúra nem korlátozta olyan mértékben az alkotók munkáját, mint korábban, vagy később a nyolcvanas évek elejétől. Nagyon érdekesek például azok a viták, amelyek a sokuk példaképévé vált filozófusmester, Bretter György és Gáll Ernő, a Korunk akkori főszerkesztője között folytak arról, hogy mi az, amit még meg lehet jelentetni, és mi az amit már nem tanácsos.
Adottak voltak a szóértés feltételei
Molnár Gusztáv egyetemi tanár, az egykori nemzedék tagja, esszéírója szerint annak az időszaknak az egyik legfontosabb problémája az volt, hogy sokan kivándoroltak Magyarországra. Molnár szerint a kivándorlások okáról és következményeiről jó lenne akár nyílt vitát is szervezni. Molnár Gusztáv, aki később maga is Magyarországra távozott – mint mondta, félig-meddig kényszerből –, visszaemlékezett, amikor egyik társuk elmondta, hogy az anyaországba költözik, Bretter kijelentette: „Nem szabad elmenni, nincs értelme, kiírod magadból mindazt, amit innen viszel, majd visszajössz.” Mint elhangzott, nem szerettek kompromisszumot kötni azt illetően, hogy mit írhatnak meg és mit nem, de olykor kénytelenek voltak erre. „Ha egy mondatban kellene válaszolnom a könyv címében implicit módon feltett kérdésre, akkor azt mondanám: igen, akkor, a hetvenes években adottak voltak a szóértés felté-telei, és nemcsak a nemzedéken belül, de az idősebbekkel is hatékonyan tudtunk kommunikálni a fontosabb kérdésekről” – tette hozzá Molnár, jelezve, hogy a „hosszú hetvenes évekről” van szó, hiszen ’68-tól ’84-ig tartott az a szabadabb korszak. „A szerzőt nem a retrospektív nemzedékfelfogás érdekli, nem az, hogy a képviselők hogyan komponálják meg utólag a nemzedéki mítoszukat, hanem a tényeket próbálja figyelembe venni, és ez ezen a területen a szerző saját kutatási módszere. – értékelte a kötetet Molnár – Ha a máról beszélek, már az is tele van mítosszal, jó és rossz döntések lehetőségével. Az sem biztos, hogy ha a korabeli anyagokra támaszkodunk, akkor a reális történelmet kapjuk, de értékes próbálkozásról van szó.” Molnár Gusztáv az Echinox című irodalmi-kulturális folyóirat indulása körüli tévedésekkel szemléltette, hogy olykor a fennmaradt korabeli anyagok is annyira zavarosak, vagy éppen egymásnak ellentmondóak, hogy azok alapján sem lehet megtudni az igazat. Molnár hozzátette, hogy tanulmányozta az Ágoston Vilmosról és a róla magáról szóló szekuritátés dossziét. Mint mondta, ezek is értékes kordokumentumok lehetnek, sok mindenre rávilágítanának, ha megjelennének egy kötetben. Mint mondta: Balogh Edgár dossziéja például sokkal pozitívabb képet fest a Korunk egykori főszerkesztőjéről, mint ahogy a korabeli köztudatban szerepelt. „A szekuritáté szemében fekete bárány volt. Nem értettünk egyet a módszereivel, de egy csapatban játszottunk, és ez nagyon fontos volt” – mondta Molnár. A könyvbemutató végén többek között felszólalt a közönség soraiban ülő Egyed Péter, aki szintén e nemzedék képviselője.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

A 1989-es események után újonnan megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első kongresszusát, nem éppen véletlenül, Nagyváradon tartották meg. A X. alkalommal megtartott tisztújító kongresszust szintén Nagyváradon tartották meg. A két kongresszus között sok víz lefolyt a Körösön.
A hajdani RMDSZ mára sok mindenben átalakult, korszerűbbé vált. Politikusai mára már rég elsajátították a politika mesterség fogásait. Tevékenységük jelentősen hozzájárult az ország imázs jelenlegi arculatának kialakulásához.
A mai RMDSZ, az elmúlt idők tevékenységét számba véve, igazán meg lehetne elégedve önmaga teljesítményével.
Mégis a 18 éve tartó „Markó uralomnak” pontosan az elnök elhatározása következtében vége lett. Feltehetnénk a kérdést, miért érezte úgy Markó Béla, jöjjön helyette más, akit valahogy bevallottan ő is támogatott, és az vigye tovább azt a nehéz örökséget, amit rá hagyott?
A kérdést az eljövendők fogják megválaszolni. Mert az eljövendő, megjósolható, semmiképp sem lesz egy nyugodt diadalmenet.
Köztudott dolog a siker nemcsak barátot, de nagyon sok rosszindulatot is kivált.
Az RMDSZ- re sokan irigykednek, és sokan örülnének annak, ha a kormányból, a politikai életből eltűnne. Éppen ezért, és az országban emberi életet élni vágyó magyarságnak volna annyi önfenntartó ösztöne, hogy a szirénhangokból ki tudja szűrni mindazt, amire neki nincs szüksége, és nézve a saját érdekeit, olyan egységet tudna alakítani, amely pont az országban élő magyarság közös érdekeit tudja továbbra is eredményesen védeni.
Sok jó tanács. Baráti szó. Sok megbecsülést tükröző mondat hangzott el, de a szó és a tett, a taps és a cselekedet között óriási a különbség. Ne felejtsék, egységben az erő. Az egységet kell megőrizni, és akkor az RMDSZ nem vesztheti el parlamenti szereplésének lehetőségeit.
Én, mint a sajtó embere lehettem a kongresszuson jelen. A teremben ülve, figyelhettem az eseményeket, melyek számomra világosan jelezték, mennyire érték mind az, amit az RMDSZ fennállása óta megvalósított. De jelzést érezhettem abban is, mennyi kísértésnek tehető ki az RMDSZ.
A mindenkori RMDSZ vezetők legnagyobb feladata az országban élő magyarság igényeinek a kielégítése. Amíg ez sikerül, addig van létjogosultsága a szervezetnek.
Szombaton, Nagyváradon az RMDSZ X. Kongresszusa 371 igen szavazattal Kelemen Hunort választotta elnökévé.
– Az RMDSZ újonnan megválasztott elnöke saját bevallása szerint, mivel kicsit meg volt hűlve, nem álmodott semmit, vagyis nem emlékszik semmire abból, amit álmodott. Reggel mégis, amint mondja, riadtan ébredt fel.
– Mitől féltél?
Nem féltem, de sorjáztam, mi a legfontosabb, amit már most el kell kezdeni és megoldani. Amikor az ember túl van egy ilyen hajszán, akkor a következő napon a ráváró felelősségre gondol. Nagyon nagy munka vár rám. Markó Béla 18 esztendeje után, a léc olyan magasra van állítva, mely azt jelzi, nem könnyű az örökség. Sok munka vár ránk.
Az elkövetkező napokban sok megbeszélés vár, mivel mindenkivel nyitottan akarunk tárgyalni. Nagyon át kell gondolnunk a tevékenységünket.
– Az újonnan létrejött koalíció elég világosan értésére adta az RMDSZ- nek a tárgyalási szándékát.
– Ezt normálisnak is tartom. De a tárgyalástól a megegyezésig azért van egy út is.
Eckstein Kovács Péter 118 szavazatot kapott.
– Nem vagy az ember, aki azt vallod, az élet megáll. Az élet megy tovább.
– Én úgy indultam ebben a versenyben, hogy meg akartam nyerni. De a küldöttek többsége a folytonosságot, a biztonságot választotta. Az én ajánlatom a változás volt. A változással szemben általában van egy kis óvatosság.
– De mégis a küldöttek negyede jelezte, van miben újítani és kell is, újítani.
– Én nagyon remélem, az új elnök, akinek ezúton is gratulálok, lesz füle meghallani ezeket az üzeneteket.
– Az eljövendőkben mindazokat, melyeket eddig vallottál, nem akarod feladni, felülvizsgálni?
Én 20 éve dolgozom az RMDSZ – nek, fel sem merül annak a lehetősége, hogy én elhagynám a szervezetet, ugyanakkor felújításra van szüksége, még az új elnökkel is.
Végezetül befejezném két gondolatsorral: A politikai mesterség egyik nagy erénye, ha kellemetlennek tűnő dolgot is úgy tudsz közölni, hogy az ne sértsen egyetlen értelmes embert sem. Valamint a három szerző: Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István által írt „Kiáltó szó”-ból vett idézettel: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül, kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Újságírók az RMDSZ „hogyantovábbjáról" az m1-en
Az RMDSZ kongresszusa ahhoz képest, hogy történelmiként volt beharangozva és a média is nagy figyelmet szentelt neki, a vélemények szerint nem hozott változást a párt életében. Kelemen Hunor Markó Béla 18 éves elnökségét folytatja, tehát továbbra és részt vesz a román kormányban és a mindenkori magyar kormánnyal igyekszik jó kapcsolatot ápolni.
Dénes László, a Reggeli Újság főszerkesztője szerint a média és a többségi hatalom számára azért volt történelmi jelentőségű ez a kongresszus, mert azt próbálták kideríteni, hogy a most regnáló kormány bukik, vagy nem bukik. A kormány sorsa az RMDSZ-en múlik, ezért udvarolják körül a román pártok.
Gál Mária, a Népszava újságírója szerint az RMDSZ most olyan helyzetben van, amikor nem igazán látunk előre. Eddig tudni lehetett, hogy bármi van, az 5%-os küszöböt átlépi. Most nem lehet tudni, ezért azt sem, hogy érdemes-e ezt a másfél évet kormányon kihúzni vagy ellenzékbe kell vonulni, és onnan könnyebb lesz elérni a küszöböt. Mindez azért is bizonytalan, mert a népszámlálás még ezután következik, nem lehet tudni, hány magyar van Romániában, ahogy azt sem, hogy a megszorító intézkedések és a másik két párt miatt mennyire csappan meg a szavazótábor.
Erdély.ma

KMAT: magyar modell a 21. században
Elkezdődött kedden a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) kétnapos kihelyezett ülése Brüsszelben. A tanácskozáson a határon túli magyar politikai szervezetek többnyire elnöki szinten képviseltetik magukat.
Az ülés első részét Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke nyitotta meg, majd a magyar kormány részéről Répás Zsuzsanna, a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetője elmondta: az új kormány már első intézkedései között igyekezett újraéleszteni és újragondolni a magyar-
magyar kapcsolatokat, illetve azon nemzetpolitikai intézmények – MÁÉRT, KMKF, KMAT –egymáshoz való viszonyát, amelyek a nemzetpolitikai fordulat következményeként az egymásra találást és az együttműködést elősegíthetik.
Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke azt hangsúlyozta: mindent meg kell tenni azért, hogy a nyugat-európaiak számára alig érthető magyar ügyet a napirenden tartsuk. Ennek érdekében elnöksége alatt az úgynevezett kisebbségi intergroup arra törekedett, hogy a nemzeti kisebbségek ügyével foglalkozó intézményeket, műhelyeket szerte Európából összekössék egymással.
Sógor Csaba RMDSZ-es EP-képviselő felhívta a figyelmet a szakmaiság szükségességére. „Azt kell elérnünk – mondta a romániai magyar politikus –,hogy kisebbségi kérdésekben minket kérdezzenek meg”.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke felhívta a figyelmet: a magyar nemzetpolitika újdonság Európa e térségében, sem a románok, sem a szerbek, sem a szlovákok nem fordítanak ilyen kitüntetett figyelmet elszakított nemzeti közösségeikre.
Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségének (KMKSZ) elnöke a magyarság végveszélybe kerüléséről beszélt, Berényi József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának (MKP) nemrégiben megválasztott elnöke pedig megköszönte azt a szolidaritáshullámot, amely az utóbbi időben a magyar nemzet egésze részéről töretlenül nyilvánult meg a felvidéki magyarság irányában. Ennek köszönhetően a negyedik legjobb eredményt érték el a szlovákiai önkormányzati választásokon, mutatott rá a felvidéki politikus, akit a régi elnök, Csáky Pál is elkísért a brüsszeli tanácskozásra.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs kifejtette: a „kisebbség” megjelölés megtévesztő lehet az elszakított magyar nemzetrészek esetében, hiszen túl azon, hogy a Székelyföldön jelentős többségben élnek a székelyek, a modellként használható katalán és baszk autonómia-statútumokban a „nép” fogalmát használják.
A KMAT első ülésszaka három fontosabb napirendi pont megbeszélésével folytatódott. Az előkészített munkadokumentumok alapján közös álláspont kezdett körvonalazódni a közösségi autonómiák mint az európai stabilitás eszközei, a „magyar modell” 21. századi érvényessége kapcsán, valamint elkezdődött a vita a nemrégiben elfogadott polgári kezdeményezés mint érdekérvényesítési eszköz lehetséges használatáról is.
A bő kétórás megbeszélést követően a Magyar Néppárti Delegáció látta vendégül munkaülésén a KMAT tagjait. Gyürk András, a magyar delegáció vezetője köszöntőjében kiemelte: ilyen magas rangú nemzeti küldöttség még nem tisztelete meg látogatásával a magyar EP-képviseletet, ugyanakkor rámutatott: a nemzeti összefogás – vagyis az anyaországi, erdélyi és felvidéki EP-képviselők együttműködése – számukra az Európai Parlamentben ma már természetes.
Tőkés László, a magyar delegáció tiszteletbeli elnöke felvezetőjében hangsúlyozta: a nemzetegyesítés feladatán túl a nemzeti önrendelkezés általános rendezőelvét kell érvényesítenünk az egész Kárpát-medencében. Ehhez jelen pillanatban adottak a feltételek: a magyar Országgyűlés az állampolitikát meghaladó törvényeket fogadott el 2010-ben, így a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtétel, illetve a könnyített honosítás hozzájárult ahhoz, hogy végre a nemzetpolitikai rendszerváltoztatás is érdemben elkezdődhessen
Krónika (Kolozsvár)

Cél és eszköz
Nem túlzott Kelemen Hunor, amikor az RMDSZ elnöki tisztségébe való megválasztása utáni első percekben arról beszélt: hétfő reggeltől teljes erővel beleveti magát a munkába. A szövetségi elnökként mindvégig a szeme előtt lebegő cél a 2012-es választásokra való felkészülés lesz, a minél jobb választási eredmény és végeredményben a parlamenti jelenlét biztosítása a következő törvényhozási ciklusban.
Ennek a bejelentésnek az üzenete a lehető legjobb: nem ünneplünk győzelmet napokon, heteken át, hanem azonnal „munkaruhát öltünk”, a célra, a teendőkre, a feladatokra összpontosítunk. Mozgósító erővel bír, ugyanakkor szerénységet, szorgalmat, a választókkal szembeni alázatot mutat. Az RMDSZ új szövetségi elnöke tehát ígéretéhez híven hétfő reggel munkához látott: a kormány többi tagjával együtt a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történő elfogadásáról hozott döntést. A döntés célja Emil Boc miniszterelnök tolmácsolásában az, hogy a munkáltatók és munkaadók közötti viszony dinamizálódjon, „kiszürküljön” a feketemunka, kifehéredjen a szürkegazdaság. A szakszervezetek és munkáltatók zöme azonban egyaránt tiltakozik a kormány által az állam reformjának nevezett intézkedés ellen. És ez a munkatörvénykönyves csak egy azon döntések sorában, amelyek a nagyobbik kormánypártra haragították korábbi szavazóit, olyannyira, hogy a Demokrata-Liberális Párt jelenleg tavalyi népszerűségének egyharmada körül mozog. És még ha a kisebbik kormánypárt, az RMDSZ szavazói nem is azonosítják teljesen a szövetséget a népszerűtlen Boc-kormánnyal, az azért feltételezhető, hogy – ha nem is ugyanolyan arányban, de – a magyar választó is az urnáknál tervezi „megbosszulni” a kormányától „elszenvedett”, vélt vagy valós sérelmeit. Hogy éri el tehát az egyértelműen kinyilvánított célját – a következő választásokon való jó szereplést – az RMDSZ, ha már a kongresszus utáni első munkanapon a kormányban népszerűtlen döntést hoz? Akármilyen cinikusan is hangzik: szép dolog elvérezni a román állam Traian Băsescu- és Emil Boc-féle reformjának oltárán, de egy politikai szervezet erejét (legyen az bár kisebbségi érdekvédelmi szervezet is) népszerűségében és – négyévenként, vagy annál gyakrabban – szavazatokban mérik. Az RMDSZ létértelme romániai magyar érdekvédelmi szervezetként a kisebbségi jogok érvényesítése. (Politikai szervezetként pedig ugyanaz, mint bármely más politikai alakulaté, párté: 1. a hatalom megszerzése és 2. a hatalom megtartása – az utóbbi mindig nehezebb.) Ha a kormányzati szerep kisebbségi jogok elérésére ad kilátást, viszont veszélyezteti a parlamenti jelenlétet, meg kell gondolni, hogy megéri-e az eredmény a nagy kockázatot. Az ugyanis nem használ az RMDSZ kisebbségi jogérvényesítésének, ha netalán kiesik a parlamentből. A hatalom megtartásáról nem is beszélve...
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyar autonómiáról Brüsszelben
Tőkés László EP-alelnök meghívására Brüsszelben tartja kihelyezett ülését a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). A kétnapos tanácskozáson a határon túli magyar politikai szervezetek többnyire elnöki szinten képviseltetik magukat.
A fórumot tegnap délelőtt Tőkés László nyitotta meg. "Együttműkö­désre vagyunk ítélve" — szögezte le. A magyar kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője elmondta: az új kormány már első intézkedései között igyekezett újraéleszteni és újragondolni a magyar—magyar kapcsolatokat, illetve azon nemzetpolitikai intézmények — MÁÉRT, KMKF, KMAT — egymáshoz való viszonyát, amelyek az egymásra találást és az együttműködést elősegíthetik. Gál Kinga fideszes EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke azt hangsúlyozta: "mindent meg kell tenni azért, hogy a nyugat-európaiak számára alig érthető magyar ügyet napirenden tartsuk". Sógor Csaba RMDSZ-es EP-képviselő a szakmaiság szükségességét hangoztatta. "Azt kell elérnünk, hogy kisebbségi kérdésekben minket kérdezzenek meg" — mondotta. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke rámutatott: sem a szerbek, sem a szlovákok nem fordítanak olyan kitüntetett figyelmet elszakított nemzeti közösségeikre, mint a magyarok, pedig ez akár partnerségi alap is lehetne. Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke a magyarság végveszélybe kerüléséről beszélt, Berényi József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának nemrégiben megválasztott elnöke pedig megköszönte azt a szolidaritáshullámot, amelyet az utóbbi időben a magyar nemzet egésze mutatott a fel­vidéki magyarság irányában. A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs kifejtette: a "kisebbség" megjelölés megtévesztő lehet az elszakított magyar nemzetrészek ese­tében, hiszen túl azon, hogy Székelyföldön jelentős többségben élnek a székelyek, a modellként használható katalán és baszk autonómiastatútumokban a "nép" fogalmát használják.
A KMAT első ülésszaka három fontosabb napirendi pont megbeszélésével folytatódott. Az előkészített munkadokumentumok alapján közös álláspont kezdett körvonalazódni a közösségi autonómiák mint az európai stabilitás eszközei, a "magyar modell" 21. századi érvényessége kapcsán, valamint elkezdődött a vita a nemrégiben elfogadott polgári kezdeményezés mint érdekérvényesítési eszköz lehetséges használatáról is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar unió az Európai Unióban
Tőkés László EP-alelnök meghívására március 1-3. között Brüsszelben tartotta kihelyezett ülését a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). A határon túli magyar politikai szervezetek többnyire elnöki szinten képviseltették magukat.
Nemzetközi sajtótájékoztatóval zárult tegnap a KMAT brüsszeli kihelyezett ülése. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a KMAT három irányban is kezdeményezéssel él. Magyarországtól azt kérik, hogy vállaljon – egyelőre nem hivatalos formában – „védhatalmi státuszt” a határon túli magyar kisebbségek ügyében. A határon túli magyar közösségek a többségi nemzetek politikusaihoz azzal a felhívással fordulnak, hogy üljenek le velük tárgyalni, rendezzék az autonómiatörekvések kérdését. Végezetül az EU-hoz is fordul a KMAT, kérve, hogy az unió támogassa az autonómiatörekvéseket.
A Magyarország határain kívül élő magyar nemzeti közösségek számottevő szervezeteiből álló fórum tagjai zárónyilatkozatukban egyhangúlag megállapították, hogy megmaradásuk és fejlődésük egyedüli garanciája a területi, perszonális és sajátos jogállású autonómia formák biztosítása. Ennek érdekében minden törvényes eszközt felhasználnak, szögezték le az elszakított nemzetrészek képviselői, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek, hozzátéve: "a magyar kérdés ilyetén megoldása Európa stabilitása szempontjából is elengedhetetlen. "
A KMAT kétnapos ülése Tőkés László EP-alelnök meghívására kedd délelőtt kezdődött. Első ülésükön felrajzolták az Kárpát-medencében élő magyarság problématérképét. Tőkés László KMAT-elnök felvezetőjében megállapította: "együttműködésre vagyunk ítélve". A határon túli magyar szervezetek vezetői egyetértettek abban i, hogy a tavaly a Magyar Országgyűlés által hatalmas többséggel elfogadott két nemzetpolitikai rendszerváltozást jelentő törvény – a Nemzeti Összetartozás Törvénye, valamint a könnyített honosítást lehetővé tevő módosítás – új alapokra helyezte a magyar-magyar kapcsolatokat, immár érdemben elkezdődhet a határok feletti nemzetegyesítés. Ezért alakították újra a MÁÉRT-ot, jelentette ki a magyar kormány képviseletében jelen lévő Répás Zsuzsanna, a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetője, az elkövetkezőkben a nemzetpolitikai fórumok tevékenységének összehangolása következik.
A bő kétórás megbeszélést követően a Magyar Néppárti Delegáció látta vendégül munkaülésén a KMAT tagjait. Gyürk András, a magyar delegáció vezetője köszöntőjében kiemelte: ilyen magas rangú nemzeti küldöttség még nem tisztelete meg látogatásával a magyar EP-képviseletet, ugyanakkor rámutatott: a nemzeti összefogás – vagyis az anyaországi, erdélyi és felvidéki EP-képviselők együttműködése – számukra az Európai Parlamentben ma már természetes. Tőkés László, a magyar delegáció tiszteletbeli elnöke felvezetőjében hangsúlyozta: a nemzetegyesítés feladatán túl a nemzeti önrendelkezés általános rendezőelvét kell érvényesítenünk az egész Kárpát-medencében.
A delegációülés után az elszakított nemzetrészek képviselői Pelczné Gáll Ildikó fideszes EP-képviselő meghívására Kubinyi Anna textilművész Székelykapuk című kiállításának megnyitóján vettek részt. Délután egy nyilvános közmeghallgatás keretében az autonómia iránt elkötelezett szervezet 19 vezetője ismertette törekvéseik eddigi eredményeit, saját magyar közösségük jelenlegi helyzetét. Tőkés László hangsúlyozta, hogy minden egyes magyar közösségnek a saját helyzetének leginkább megfelelő autonómiaformát kell megtalálnia.
A találkozón Répás Zsuzsanna, a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője elmondta: a budapesti kormánynak a határon túli magyarok körében partnerekre van szüksége a nemzetpolitikához a hosszú távú megoldás megtalálása érdekében. A tartós megoldás legjobb formája az autonómia lehet – állapította meg.
Gál Kinga, az EP kisebbségi munkacsoportjának fideszes elnöke azt emelte ki: mindent meg kell tenni azért, hogy a nyugat-európaiak számára alig érthető magyar ügyet napirenden tartsák.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke arról számolt be, hogy a Vajdaságban a 2009-ben meghozott szerb törvény lehetővé teszi az autonómiához kapcsolódó jogok gyakorlását, főként kulturális, oktatási, nyelvhasználati területen. A törvény "nem álmaink netovábbja", de jelentős előrelépést jelent – mondta.
Berényi József, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke elmondta, hogy Szlovákiában az EU-csatlakozás után a kisebbségi jogok bővítése gyakorlatilag "befagyott".
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a regionális parlament, regionális kormányzat megteremtését eredményező székelyföldi területi autonómia érdekében folytatott küzdelmükről beszélt a közmeghallgatáson. Felhívta a figyelmet arra, hogy maga a román alkotmány is lehetővé teszi az önszabályozás alapján álló közhatalmi testületek létrehozását.
AZ esti munkavacsorán a magyar nemzeti közösségek vezetői többek között megállapodtak abban, hogy létrehoznak egy monitoring-rendszert a nemzeti kisebbségek védelme érdekében, autonómia-szabadegyetemet szerveznek, illetve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által tavaly december 1-jén kezdeményezett "Magyarnak lenni jó!" programot lehetőség szerint az egész Kárpát-medencére kiterjesztik. Ugyanakkor elfogadták az eddig csak megfigyelői státusban lévé felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) tagfelvételi kérelmét is. Felvetődött annak az igénye is, hogy az európai őshonos nemzeti közösségek védelmének lehetőségeit tételesen is fel kellene térképezni, viszont úgy döntöttek, hogy az előkészített munkaanyag alapján a soron következő KMAT-ülésen tanácskoznak erről érdemben.
Tegnap délelőtt a KMAT tagjai véglegesítették és elfogadták azt a két állásfoglalást, amelyekben többek között Európa stabilitásának és az őshonos nemzeti közösségek jogainak összefüggésében megállapították: a nemzeti közösségek autonómiája – miként azt pozitív európai példák egész sora bizonyítja – a többségi nemzetek érdeke is. „Mi, a múlt század világháborúit lezáró békeszerződések alapján Magyarország határain kívülre került, de szülőföldjükön megmaradni akaró őshonos magyar közösségek ezt a megoldást a belső, országhatárokat tiszteletben tartó önrendelkezés elvén alapuló közösségi – kulturális, sajátos jogállású települési és területi – autonómiák közjogi rendszerében látjuk. Ugyanakkor hisszük, hogy a békés, demokratikus eszközökkel elért közösségi autonómiák fontos pillérei lehetnek a térség stabilitásának, hiányuk vagy ellehetetlenítésük viszont komoly európai stabilitási kockázatot jelenthet” – olvasható a dokumentumban.
A másik állásfoglalás a Kárpát-medencei magyar ügyet taglalja európai összefüggésben. Ennek egyik megállapítása, hogy „bár az esélyegyenlőség, a szubszidiaritás és az önkormányzatiság az európai építkezés rendezőelvei, és minden hetedik európai polgár kisebbségi is egyben, jelenleg az Európai Unió működését szabályozó szerződések és dokumentumok mégsem beszélnek világosan a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek és a hozzájuk tartozó személyek sajátos jogairól. Éppen ezért az egyéni szabadságjogok, illetve az erre épített európai alapjogok dokumentumai mellett egy Európai Kisebbségvédelmi Charta megalkotását is elengedhetetlennek tartjuk.”
Az unió működését új alapokra helyező lisszaboni szerződés egyebek közt létrehozta a polgári kezdeményezés európai jogintézményét. Ennek lényege, hogy kellő számú tagállamból megfelelő számú állampolgár aláírásával a lakosság maga is kezdeményezheti uniós jogszabály megalkotását valamilyen kérdésben. Tőkés közölte, hogy ilyen állampolgári kezdeményezést terveznek az őshonos nemzeti kisebbségek státuszát illetően.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nem érnek rá magyarul tájékoztatni a szentgyörgyi tanácsosok
A sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es tanácsosok többnyire csak román nyelven nyújtották be tavalyi tevékenységükről szóló beszámolójukat a helyi önkormányzathoz, az MPP-s képviselő-testületi tagok eközben két nyelven vagy csak magyarul adtak számot munkájukról.
A jelentéseket az önkormányzat hivatalos honlapján hozták nyilvánosságra. Az RMDSZ-frakció nyolc tagja közül négyen töltötték ki a dokumentumot, és Sztakics Éva alpolgármester kivételével csak román nyelven számoltak be arról, hogy mit tettek az elmúlt évben. Klárik Attila frakcióvezető a Krónikának elmondta, az RMDSZ frakcióülésén már tárgyaltak arról, hogy megkésve ugyan, de magyarul is megírják és leadják a tevékenységi beszámolót. Klárik úgy fogalmazott, általában mindenki, személyesen ő is az elfoglaltságai miatt késett meg a magyar nyelvű tájékoztatóval.
jelentéseket az önkormányzat hivatalos honlapján hozták nyilvánosságra. Az RMDSZ-frakció nyolc tagja közül négyen töltötték ki a dokumentumot, és Sztakics Éva alpolgármester kivételével csak román nyelven számoltak be arról, hogy mit tettek az elmúlt évben. Klárik Attila frakcióvezető a Krónikának elmondta, az RMDSZ frakcióülésén már tárgyaltak arról, hogy megkésve ugyan, de magyarul is megírják és leadják a tevékenységi beszámolót. Klárik úgy fogalmazott, általában mindenki, személyesen ő is az elfoglaltságai miatt késett meg a magyar nyelvű tájékoztatóval.
Bíró Blanka, Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)