Az RMDSZ nem, a pénze igen!
Futnak a patkányok! – mondják a hajósoknál, ha jön a vihar. Persze azokra a gyengébb jellemű társaikra is célozva, akik menten eltűnnek a fedélzetről, ha egy nagyobb széllökés megingatja a hajót. Aztán vihar múltával előbújnak és eljátsszák, hogy mennyire helytálltak, nekik köszönhető a túlélés.
Azt mondja Csavaros, aki több sikeres kulturális rendezvényt szervezett: bár nem sokan tudják, ő mindig is fideszes volt, mert őt az RMDSZ semmiben nem támogatta! Azt hittem, nem jól hallok, ezért kérem, hogy ismételje meg. Megismétli: őt az RMDSZ semmiben nem támogatta!
Zavar, amit mond, mert ismerem a valóságot, ezért szemébe vágom: hamar elfelejtette, hogy több díjat is kapott a szervezettől, ha nem is annak nevével, hanem az általa támogatott alapítvány révén. Az se jut eszébe, hogy rendezvényei mögött ott volt az RMDSZ, nem csak azzal, hogy a szervezőkkel és ingyenes telefonhasználattal segítette, de a megfelelő közösségi teremhez is általa jutott.
Más. Renoválják a többszáz éves templomot. Kérdem honnan ennyi pénz? Válasz: a hűséges hívektől! Csak tőlük? Csak és csak! Ejnye, mondom, már utána nézek, mert kisebb templomokra is adtak már kormánytámogatást. Igazam volt, erre is adtak, az RMDSZ közbejárására. (Mellesleg az elmúlt években csupán Szatmár megyében harmincnál több magyar templom renoválásában segítettek az RMDSZ parlamenti képviselőinek lobbizásával kapott kormányzati pénzek).
Csak hát most, hogy ilyen csapnivalóan mennek az ország dolgai, s a kormány tagjaként Markóék is a megszorító intézkedésekre szavaztak, nem illik az RMDSZ-szel dicsekedni. Még, ha úgy jönne a pénz, hogy a magyar nemzeti összefogást támogatja! Így másképpen hangzana. De ki az a barom, aki a román kormányhoz benyújtott kérvényre ilyesmit írna? Adna csak Kövér László nagy nemzeti szólammal akár pár ezer forintot, többször is felolvasnák! Lám, az RMDSZ millió forintot érő segítségét meg elhallgatják, mert az adott helyzetben nem lehet rajta a nemzeti masni.
Ám észre kellene venni: hiába várják most nálunk is nagyon sokan a szívet bizseregtető nemzeti szöveg mellé a forint milliókat, nem jön, mert egyelőre Kövérék odahaza is nagyon szűkmarkúan kénytelenek mérni. Mert odakoppint az IMF.
Ismerőseimnek nem győzöm hangoztatni: hiába tartják markukat a forintokra, mert nekünk a pénzt továbbra is Bukarest adja. Lássunk tisztán! Ami túlról jön, az csak arra jó, hogy szívünket birizgálja, de a mindennapira csak morzsa. Azt itt kell kiverekednünk.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Önkormányzati lakások jutányos áron eladók – Magyarországon
A Tornya–Battonya határátkelőtől mintegy húsz kilométerre lévő Mezőkovácsháza polgármesteri hivatala újsághirdetésben kínál értékesítésre egy tucat önkormányzati tulajdonban lévő lakást a Békés megyei településen.
De nemcsak magyarországi lapokban adott fel hirdetést, hanem például a Nyugati Jelenben is. A gazdasági válságban így próbálják növelni a város bevételeit, vagy reménykednek a romániaiak magyarországi ingatlanfelvásárlási lázában, hogy így hamarabb elkelnek ezek a lakások? Egyik is, másik is – derült ki a Bakos István mezőkovácsházi polgármesterrel folytatott telefonbeszélgetésből.
Az önkormányzati bérlakások fenntartása nem kifizetődő, egyre kevesebb lehetőségünk van ezek felújítására – mondta az elöljáró. – Sajnos nagyon sok bérlő, aki szociálisan rászoruló, lelakja ezeket, a közműszolgáltatásokat kikapcsolják, és tulajdonképpen fel kell mondanunk a bérleti szerződéseket. Ezért inkább azt választjuk, hogy értékesítjük a lakásokat. Nálunk a lakásvásárlási kedv nem túlzott, viszont lakás van jó pár darab.
Jellemző az, hogy romániaiak vesznek ingatlant Mezőkovácsházán, mint történt az Battonyán, ahol az elmúlt három-négy évben közel hatszáz ingatlant vásároltak meg román állampolgárok?
Ez ma Európában bevett szokás, és Mezőkovácsházán is jellemző. Több romániai magyar, vagy romániai román család költözött ide. Mezőkovácsháza a kistérségnek a központja, szép, rendezett kis város, termálvizes gyógyfürdővel, gimnáziummal, járóbeteg-ellátórendszerrel, aránylag jó szolgáltatási lehetőségekkel. Reméljük, a jövőben lényegesen gyorsabban fog fejlődni a térség kistelepüléseinél, mert adott az infrastruktúra. Én hiszek és bízok ennek a városnak a létjogosultságában és az életerejében. Hogyha Battonya hatszáz ingatlant tudott értékesíteni romániai vásárlók körében, akkor Kovácsháza ennél lényegesen jobb körülmények között lévő település.
Számottevő az ott letelepedett, ingatlant vásárolt romániai családok száma?
Igen, mert a helyhatósági választásokra készülve még a román kisebbségi önkormányzat is meg fog alakulni. Lakik itt vagy száz-százötven Romániából áttelepült ember.
Többnyire olyanok, akik ott élvezik a nyugdíjas éveiket?
Nem csak. Fiatalok és nyugdíjasok is vannak, nagyon vegyes a kép. Hasznos polgárai a városnak. Nincs különbözőség, de nem is tartjuk nyilván a különbözőséget. Egy társaság vagyunk.
Ezek az ingatlanárak – négyszázezer forinttól hét és fél millióig – milyenek a magyarországi ingatlanpiacon?
Az alsó régióban helyezkednek el. Nem az a célunk, hogy csak meghirdessünk valamit, hanem, hogy meghirdessük, és el is adjuk. Olyan áron kínáljuk, amilyenért Magyarországon is érdeklődnének utána.
Volt már érdeklődő a hirdetés alapján?
Most is van egy érdeklődő, és romániai.
Mezőkovácsháza rövid története
A település és környéke ősidők óta lakott terület, a 9. században már templomos hely volt. A város neve a hagyomány szerint Hunyadi János fegyverkovácsaitól származik, de egy másik származtatás szerint a török harcok után elnéptelenedő korból való; ezen a pusztán vezetett keresztül az út, amin a szarvasmarhákat hajtották a bécsi vásárokra, és az út mellett egy élelmes kovácsmester házat épített. Abban az időben a kovácsok a mesterségük mellett emberek és állatok gyógyításával is foglalkoztak, így érvágást is végeztek, sőt szállást, élelmet is biztosítottak az átutazóknak. A Bittó család – a puszta főbérlőjeként – 1814-ben, az akkori Észak-Magyarországról származó magyar és szlovák telepesekkel népesítette be Kovácsházát, mint szerződéses dohánykertész telepítvényt. Ez az újratelepítés képezi a mai Mezőkovácsháza alapjait. A mezőgazdaság mellett jelentős volt a juhtenyésztés. 1883-ban készült el az Arad–Csanádi vasútvonal, s ez Mezőkovácsházát is bekapcsolta az országos közlekedés vérkeringésébe. Forgalmas útállomásként tartották nyilván az Orosháza–Arad útvonalon, sőt – mivel akkoriban a Szárazér még dereglyékkel hajózható volt – hajóval akár Hódmezővásárhelyig vagy Szegedig is el lehetett jutni innen. Városi rangot 1986-ban kapott. Körülbelül hétezren lakják.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Összefogással idén is lesz PMN
Szatmár megye – A privát és a közszféra összefogásával kerül megrendezésre augusztus 26. és 29. között a kilencedik Partiumi Magyar Napok rendezvény, melynek fő célja a hagyományőrzés erősítése és a történelmi önismeret fejlesztése.
Az augusztus 26. és 29. között megrendezésre kerülő kilencedik Partiumi Magyar Napok tervezett programját ismertette tegnap Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke, Stier Péter, a rendezvény koordinátora és Magyar Lóránd, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alelnöke. Bár a szervezők szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatnak, mégis igyekeznek minden korosztály és minden réteg számára változatos programot szervezni. A költségek egyharmadát a Szatmár Megyei Tanács, egyharmadát a Szatmárnémeti Helyi Tanács állja, egyharmadát pedig vállalkozók támogatásaiból fedezik. Ilyen formában a rendezvény példaértékű lesz arra, hogy gazdasági válság idején is lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni a magán és a közszféra összefogásával. A szervezők célja az volt, hogy ha már Partiumi Magyar Napok, akkor ne csak szatmárnémeti helyszíneken legyenek a rendezvények, hanem a Partium más településein is. Ez anyagi okok miatt idén nem valósulhatott meg, de sikerült az, hogy az előadók több településről érkezzenek.
A tervezett programokból
A négynapos program közül egy esemény az, amelyre tíz lejes belépődíjat kell fizetni. Ez nem más, mint az augusztus 26–án, csütörtökön 19 órakor az Északi Színházban kezdődő József Attila-est, Földes László (Hobo) előadásában. Az előadásra augusztus 15–től lehet jegyet vásárolni. Pénteken 18 órakor az Északi Színházban lesz a hivatalos megnyitó, melyet egy nyíregyházi néptáncegyüttes műsora követ. A Kossuth–kert nagyszínpadán 20 órától Hobo Blues Band koncert, 22 órától a kaplonyi Retro Mania szórakoztatja a közönséget. Szombaton a Kossuth–kertben egy kis– és egy nagyszínpadon folytatódik a rendezvény. A kisszínpadon gyerekek számára mutatnak be bábjátékokat, gyermekelőadásokat és ugyancsak gyerekek számára szerveznek gyerekműsorokat. Az Ady Endre Társaság szervezésében egy magyarországi lovagrend lovas, íjász és fegyverbemutatón idézi fel az elmúlt korok történelmét. 18 órától a kisszínpad mellett táncházat szerveznek, a nagyszínpadon lesz néptáncbemutató, fellépnek a tasnádi Teletinik, a Kolozsvári Opera művészei operett részleteket adnak elő, lesz Bródy koncert. Vasárnap 11 órától ismét gyerekműsorok várják a kicsiket a kisszínpadon. Bemutatkozik a nagybányai Turul Lovagrend, hallhatunk Rákóczi–korabeli zenét. Idén sem marad el a politikai talk show, amelyre meghívást kapnak politikusaink, közéleti személyiségeink, akiknek kérdéseket lehet feltenni a kettős állampolgárságról és megye problémáiról. 16.30 órától a nagyszínpadon népzenei műsor fog következni, majd a Harag György Társulat művészei szórakoztatják a közönséget. Fellép Ihos József (Kató néni), majd Varga Feri és Balázsi Betti koncertezik. A Vasile Lucaciu sétányon, a múzeum melletti téren 21.30 órakor Charlie és a Tátrai Band koncertje zárja a rendezvényt.

Újabb árvízek Háromszéken
Háromszéken huszonnégy települést érintettek a hétvégi áradások: Kovásznát trópusi égszakadás sújtotta, Orbaiszék, Erdővidék, az Olt mente számos településén okozott gondokat a víz. Kézdivásárhely környékén egy 19 éves lányt villámcsapás sújtott, tegnap a sepsiszentgyörgyi megyei kórház intenzív osztályán ápolták kómás állapotban.
Harmadszor pusztított az ár Orbaiszéken
Harmadszorra került idén víz alá Zabola és Páva. A vasárnap esti ár minden eddiginél pusztítóbb volt, két hidat, tucatnyi átereszt rongált meg. Közel háromszáz hektár mezőgazdasági terület is víz alá került. Az utakról több mint ezer köbméter sódert, homokot mosott le, néhol csak a száz évvel ezelőtti kövezés maradt meg — mondta el Ádám Attila polgármester. A kár értékét meg sem próbálták még felmérni, de a helyrehozatal meghaladja önerejüket — hangsúlyozta. Tegnap reggel a tűzoltóság és saját motorpumpáik segítségével a pincékből, kutakból szivattyúzták a vizet. Már hétfő hajnalban elkezdték az utak melletti sáncok kiásását, az összegyűlt iszap, hordalék eltakarítását.
Papolcon az országúton átívelő hidat megkerülte az ár, elöntötte a szomszédos gazdaságot, majd az úttesten áthömpölyögve tért vissza medrébe. Pákéban is nagy volt a veszély, de összefogással megmenekült a falu. A Kovászna vize rönköket, hordalékot tornyozott össze, a falu és Barátos lakossága egész éjjel a torlaszok szétverésén dolgozott. Kisborosnyón hetven udvart öntött el a Nagypatakról lefolyó víz. Nagyborosnyó megmenekült, mert a nagypataki vízfolyás Kovászna-patakba torkollása előtti szakaszán korábban megemelték a gát magasságát. (Bokor)
Trópusi égszakadás Kovásznán
Vasárnap délután évek óta nem tapasztalt felhőszakadás sújtotta Kovásznát. Mindössze két óra alatt 65,7 liter csapadék hullott négyzetméterenként. Ezt a szívkórház meteorológiai állomásán mérték. Az égszakadás jégesővel kezdődött, 3—5 mm nagyságú szemcsemérettel, majd rendkívül agresszív villámlás kíséretében úgy zúdult az eső két órán át, hogy közben a hőmérséklet nem esett 22 Celsius-fok alá. Ez a jelenség már a trópusi esőzés kategóriájába lenne sorolható, ha nem kezdődött volna jégesővel, így a maga nemében akár parafenoménnek is lehet nevezni. A hirtelen megduzzadt Kovászna-patakán hatalmas mennyiségű faanyagot, szénaboglyát, tyúkpajtát, műanyag palackokat... vitt a víz, de volt, aki traktorgumit, fejőszéket is látott. Pincéket, kutakat, műszaki alagsorokat öntött el, több helyen a városi szennycsatorna betört földszinti fürdőszobákba. (Gyila S.)
Huszonnégy település érintett
Nem csak Orbaiszéken, Háromszék majd minden régiójában gondot okozott az árvíz. A Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem végleges adatai szerint huszonnégy települést, négyszáz háztartást, harminc pallót érintett az ár. Erdővidéken Bölönben mintegy félszáz háztartásban tett kárt a víz, emellett megrongálta a 103E megyei utat, melyre korlátozást is elrendelt a rendőrség a 3,5 tonnánál nehezebb járművekre, de Baconban, Középajtán is gondok adódtak. Az Olt mentén Sepsibükszádot, Mikóújfalut, Málnásfürdőt sújtotta az árvíz, Zalánpatak részben elszigetelődött, itt a brit trónörökös, Károly herceg birtokait is elöntötte az ár. (Farcádi)
Embert sújtott a villám
A megyei kórház intenzív osztályán ápolják azt a 19 éves lányt, akit villámcsapás sújtott vasárnap délután Kézdivásárhely környékén. A barátjával sétálgatott egy legelőn, mikor a zivatar kitört, és bár körülötte a juhok mind elpusztultak, a lányt a kísérője által riasztott mentősök újjá tudták éleszteni. Dr. Albert István igazgató-szóvivő közlése szerint kómás állapotban van — a létfenntartáshoz szükséges szervei ugyan tökéletesen működnek, és mozgatni tudja végtagjait, az agyát ellenben súlyos károsodás érte, és emiatt még mindig életveszélyben forog. De mivel már az is csodával határos, hogy túlélte a villámcsapást — általában azok menekülnek meg, akiket a magas feszültségű kisülésnek csak a szele érint, ezen a betegen viszont átment, látszik a helye —, és erős, fiatal szervezetről van szó, az orvosok remélik a legjobbakat. A teljes felépülés is lehetséges, de minden attól függ, hogy az agyi vérzés mennyire tud lokalizálódni, és ez a következő napokban dől el — magyarázta a kórház vezetője, hozzátéve: a sérült lány ellátásához minden szükséges műszaki felszereléssel rendelkeznek.
(demeter) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Kultúránkban hordozzuk..."
Szuicidprevencióról Mayer Tamással
Míg szűkebb környezetünkben a gazdasági válság kezdete óta nem nőtt az öngyilkossági ráta – a Maros megyei, csökkenő tendenciát mutató statisztikákat két héttel ezelőtt ismertettük mellékletünkben –, a világszintű felmérések ilyen értelemben igen elgondolkoztatóak. Az Egészségügyi Világszervezet adatai1 szerint 2000-ben egymillió befejezett öngyilkosságra került sor a világban, illetve kétmásodpercenként próbált meg valaki véget vetni az életének. Ilyen mutatók mellett fokozott felelősség hárul az idén 50 éves Nemzetközi Szuicidprevenciós Szövetségre, illetve az európai, országos vagy akár helyi szinten működő szervezetekre. Elejét lehet-e venni az öngyilkossági ráták további növekedésének, illetve sikerrel járhat-e a mutatók "visszabillentésére" irányuló törekvés? A jelenségről a svédországi SPES3 megbízott országos titkárságvezetőjével, Mayer Tamással beszélgettünk.
– Mire engednek következtetni a svédországi statisztikák?
– A legutóbbi hivatalos adatok 2008-ból származnak, melyek szerint 1970 óta az öngyilkossági ráta egyenletesen csökkenő tendenciája volt érzékelhető. 1970-ben százezer lakosból 22-23 vetett véget életének, 1980-ban 19-20, 1990-ben 17, 2000- ben és 2008-ban pedig 12-13. Tudomásom szerint az öngyilkossági ráta jelenleg nálunk kicsivel magasabb, mint Romániában. Svédországban az öngyilkosság férfiaknál kb. háromszor olyan gyakori, mint a nőknél, így a 15–44 éves korosztályon belül férfiak esetében ez a vezető halálozási ok, míg a nők körében "csak" a második leggyakoribb! Régóta világjelenség, hogy a szebbik nem képviselői közül ugyan többen kísérlik megtenni a végzetes lépést, de a férfiak impulzívabbak, drasztikusabb módszerekhez folyamodnak, s emiatt az ő esetükben sokkal gyakrabban végzetes a kísérlet. És ami igen figyelemreméltó: a teljes lakosság tekintetében folyamatosan csökkenő tendencia ellenére a 15–24 év közötti svédországi fiúk körében az öngyilkossági ráta hosszú ideje gyakorlatilag változatlan. Hogy mi ennek a magyarázata, arra még keresik a választ a kutatók.
– Ön jó húsz éve él Svédországban, de rendszeresen hazalátogat Magyarországra. Bizonyára figyelemmel kíséri az otthoni adatokat.
– Míg a nyolcvanas években Magyarországon nagyon magas volt, 40-45 között mozgott az öngyilkossági ráta, az utóbbi évtizedekben látványos csökkenés érzékelhető, de a ráta még mindig igen magas: 25 körüli. Számos, magyarságkutatással illetve szuicidológiával foglalkozó szakember megfogalmazta már, hogy az öngyilkosságra való hajlam feltehetőleg a kultúránkkal összefüggésben álló sajátosságunk. Ezért bizonyára ezzel is magyarázható, hogy nemcsak a magyarországi, hanem a világ bármelyik táján élő, magukat magyarként azonosító személyek körében4 – az adott ország fejlettségétől függetlenül – magasabb az öngyilkossági ráta, mint a lakosság egészében. Az öngyilkossági statisztikákat sajnos torzíthatja, ha a hátrahagyottak – netán a hatóságok alkalmazásában állók – valamiért eltitkolják az esetek egy részét, illetve, ha valahol korábban a nem teljesen egyértelmű eseteket is öngyilkosságnak számolták, egyszer csak elkezdik azokat balesetnek minősíteni.
– A SPES 1987-ben alakult, jelenleg 12 megyei szintű szervezettel és három járási szintű részleggel rendelkezik. Ön a Stockholm megyei szervezethez tartozik.
– Célkitűzéseink között szerepel, hogy mind a 21 megyének legyen saját SPES-szervezete. Helyi csoportjaink elsősorban a hozzátartozók számára igyekeznek támaszt nyújtani – országos szövetségünk jogelődje is kifejezetten ebből a meggondolásból alakult, csak 1997 körül bővült tevékenységi köre –, de ez is egyféle szuicidprevenciónak számít, a hátrahagyottak ugyanis sok esetben késztetést éreznek arra, hogy "kövessék" az elhunytat. Az öngyilkosság feldolgozása az egyik legnehezebb feladat, az érintettek folyamatosan azon tépelődnek, mit tehettek volna a kilátástalannak érzett helyzetből menekülni vágyó személy megmaradásáért. Az öngyilkosok meggyászolása legalább három évig szokott tartani, de vannak olyan tagjaink is – többnyire házaspárok –, akik már évtizedek óta így élnek, a gyász életformájukká, személyiségük részévé vált. Helyi csoportjaink legkomolyabb eredményének az számít, ha gyakorlatilag megmenthetjük valakinek az életét. Az elmúlt 2-3 évben ennek legalább három esetben magam is voltam szem- és fültanúja Stockholmban.
– Hogy zajlanak ezek a foglalkozások?
– Képzett személyek beszélgetnek a hozzátartozókkal. Aki nem akar a csoport előtt megnyílni, félrevonulhat az egyik irányítóval. A képzett beszélgetők is lehetnek érintettek, de fontos, hogy a feldolgozás előrehaladott szakaszában legyenek. Ezek a találkozások azért is fontosak a hátrahagyottak számára, mert megszüntetik lelkükben az elszigeteltség – netán: kitaszítottság – érzését, hiszen végre akadnak emberek, akik igazán megértik a fájdalmukat, s akikkel semmilyen idevágó beszédtéma sem tabu. Heti rendszerességű esti összejöveteleinken korábban nagyon szélsőségesen alakult a létszám, hol ketten, hol tizennyolcan voltunk a néhány képzett beszélgetőn kívül, de idén folyamatosan sokan jönnek hozzánk, és szinte mindig legalább két újonnan hátrahagyott is részt vesz a foglalkozáson. Ez minden bizonnyal annak is tulajdonítható, hogy tavaly ősz óta Stockholm megye valamennyi rendőrautójában van tájékoztató lap megyei szervezetünkről, amelyet az öngyilkosságról értesített hozzátartozóknak át tudnak nyújtani.
– A svéd kormányzat mennyire érzi szívügyének a szuicid-prevenciót?
– Ezen a téren az utóbbi fél évtizedben megtörtént a régóta várt nagy áttörés. 2003-2006 között átfogó felmérést végeztek a svéd pszichiátria helyzetéről, s javaslatcsomagban részletezték a szükséges tennivalókat5. A készítők mindvégig nagymértékben támaszkodtak a Nemzeti Mentál-higéniás Együttműködés nevű, pszichés betegek és hozzátartozóik szervezeteit egyesítő ernyőszervezetre is, melynek a SPES volt az egyik kezdeményezője. 2007-ben végre az illetékes miniszter is kiállt a SPES első számú szívügye: az öngyilkossági "Vision Zero" mellett. 2008-ban így a svéd közegészségügyi kormányprogramba is bekerülhetett egy új, szuicidprevenciós fejezet, benne a "Vision Zero"-val és kifejezetten a SPES számára megfogalmazott feladatokkal!6 Tavaly pedig nagyszabású, többéves multiplikátor-képző program indult annak érdekében, hogy megváltozzon a svéd lakosság hozzáállása a pszichés betegségekhez – s ez segíteni fogja mind a szuicidprevenció, mind a hátrahagyottak támogatásának ügyét.
– Mayer Tamás nem először jár Marosvásárhelyen.
– Tavaly is részt vettem a Segítők Baráti Körének konferenciáján, idén novemberben is eljövök. Nagyszerű dolgokat művelnek ezek az emberek! Eléggé nyilvánvaló, hogy Vásárhelyen is – és egész Erdélyben – jó szolgálatot tehetne egy szuicidprevenciós és hátrahagyottakat segítő szervezet. Múlt év tavaszán Faludi Csilla aneszteziológus asszisztenssel közösen elindítottuk hát a Marosvásárhelyi Szuicidprevenciós Kezdeményezést: internetes körlevelet küldtünk ki olyanoknak, akikről úgy gondoltuk, támogatnák az ötletet. 21 címzettnél jártunk sikerrel – nagy örömünkre két- két pszichiáternél illetve lelkésznél is –, s néhány találkozóra is sor került. Ugyan folyamatosan számíthattunk a Diakónia Keresztyén Alapítvány és a Segítők Baráti Köre megértő és aktív segítségére, mégis már egy éve pihentetni kényszerülünk az ügyet, mivel a továbblépéshez már szükség lenne egy olyan szervezetre, amely "adoptálja" az "újszülöttet", anyagi hátteret és erkölcsi súlyt egyaránt biztosítva számára. Ami a – remélhetőleg hamarosan új erőre kapó – kezdeményezés legsürgősebb tennivalóit illeti: első lépésként egy nyitókonferenciára, távlatilag pedig egy telefonos lelkisegély-szolgálat beindítására gondoltunk. Tudományos kutatások eredményeire alapozva szinte biztosra vehető, hogy hatékony öngyilkosság-megelőző munkával Erdélyben mintegy 300-500 (!) magyar életét lehetne megmenteni évente. S mivel ráadásul a magyarságra vonatkozó öngyilkossági statisztikákban is bizonyára túl vannak reprezentálva a kollektív identitás megőrzése szempontjából kulcsfontosságú humán értelmiségiek és művészek: ennél jobb – netán még közös cselekvési programhoz is vezető – beszédtémát nemigen tudnék ajánlani az erdélyi magyarság politikusainak!
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Gyerekek a szórványból
În sfârşit! Azaz Végre, megérkeztünk! ― mondja az a vajdahunyadi első osztályos magyar kislány, ki Árkoson a hosszú út után lehuppan ágyára. Hogy megkönnyebbült sóhaját románul közölte társával, észre sem veszi ― ez ,,természetes” a szórványban élőknél, a környezetükben beszélt nyelvről anyanyelvükre és vissza az átjárás már-már tudattalan. S ez a beolvadás első lépcsőfoka is.
Éppen ennek megelőzéséről szól a Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata által kezdeményezett, Összetartozunk szórványprogramnak a gyerekek táboroztatására vonatkozó része, melyet immár az ősz óta az iskolások közötti levelezés készít elő. A Székely Mikó Kollégium diákjai a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont V―VIII. osztályos, Böjte atya ,,gyerekeiből” álló csapatát fogadták a Benedek-mezőn, illetve Árkoson a Váradi József Általános Iskola diákjai a vajdahunyadi magyar tagozatos elemistákkal együtt töltöttek el néhány napot, majd ugyancsak a Benedek-mezőn a Mikes Kelemen Főgimnázium a dévai magyar középiskola egy másik csoportját látta vendégül.
Június, július folyamán mintegy kétszáz Hunyad megyei és háromszéki gyerek nyaralt együtt itt és Szászvárosban, programjuk nagyon változatos volt, a Háromszék és Sepsiszentgyörgy látnivalóival való ismerkedés mellett kézműves-tevékenységek, népdaltanulás, sportprogramok is szerepeltek a tevékenységek között, olyannyira, hogy még szabad idejüket is mindig kitöltötte a közös játék, az ismert népdalok éneklése vagy a filmnézés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megalázó felújítás: nem állítják helyre a magyar emlékeket Marosvásárhelyen
Nem állítják vissza a magyar történelmi személyiségeket ábrázoló vitrailokat a régi marosvásárhelyi városházára, és a megyei önkormányzatnak, illetve a prefektusi hivatalnak otthont adó épületet elcsúfító, magyarellenes szövegeket tartalmazó márványtáblákat nem távolítják el a javában zajló restaurálás során. Az egymillió lejre rúgó munkálatokat az tette elkerülhetetlenné, hogy az épület kocsifelhajtója és előcsarnoka egy öt évvel ezelőtt szakszerűtlenül elvégzett munkálat következtében megrongálódott.
Jelentős, egymillió lejt érő restaurálási munkálatokba kezdtek Marosvásárhely régi, tornyos városházán. A részleges helyreállítási munkálatok során az előcsarnokban és a lépcsőházban kicserélik a villanyhálózatot, kijavítják a plafonon megjelent repedéseket, majd sablonok segítségével festik újra a szecessziós motívumokat.
Megtisztítják továbbá a csillárokat, kijavítják a csempeburkolatot, felcsiszolják a márványpadlót. A bejáratnál ezzel párhuzamosan megerősítik a megsüllyedt boltíveket, illetve megjavítják a fölötte található erkélyt. A szakemberek szerint a hat hónaposra tervezett beavatkozást az idő és egy néhány évvel ezelőtt elkövetett hanyag felújítás tette szükségessé. Akkor úgy padlózták újra a díszteremből nyíló erkélyt, hogy az esőlevezetőket eltömítették, a magának egérutat nyerő víz pedig lényegesen megrongálta az épület szerkezetét.
A régi, szecessziós stílusban épült városháza Marosvásárhely szimbólumának számít, amely a múlt század elején Bernády György városépítő polgármester idején készült a lakosság pótadójából. A szecessziós épületet két budapesti műépítész, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Ottjártunkkor szorgos fiatalok ifj. Molnár Dénes, Kiss Lóránd és Pál Péter irányításával éppen az előcsarnok falait és plafonjait tisztították.
A helyreállítási tervet készítő marosvásárhelyi Proiect Rt. műépítésze, Keresztes Géza elmondta, az idei restaurálási szakaszban két fontos dolgot kell megoldani. „Az esővíz beszivárgása miatt a kocsiáthajtó egyik lába megsüllyedt, emiatt a boltív megrepedt. Mivel az a falat is húzza előre, az előcsarnok plafonján is megjelentek a repedések, mindez egy korábban, szakszerűtlenül végzett munkálatnak köszönhetően” – vélekedett a tervező. Építőmérnök kollégája, Csákány Dezső mára sem derítette ki, ki lehetett az, aki a boltívek fölötti erkélyen úgy cserélte ki a kőpadlózatot, hogy elzárta a vízlevezetőket. „A szakszerűtlen és engedély nélkül végzett munkálatnak nincs gazdája. Pedig alig néhány évvel ezelőtt végezték el” – tette hozzá.
Eredetiség – már csak az emlékezetben
A főbejárat feletti szecessziós vonalvezetésű attikafal díszítése több ízben is változott. Eredetileg a város régi címere színes majolika virágdíszek közé került, a Marosvásárhely szabad királyi város székháza felirattal. Ezt még Trianon után a bevonuló román hatalom lecserélte, majd Erdély visszafoglalása után néhány esztendeig semmiféle felirat nem ékesítette a falat. Az 1950-es évek végén a virágdíszek eltűntek, de felkerült a város új címere.
Ez sem bizonyult hosszú életűnek, mert 1965-ben az épületet átvevő Román Kommunista Párt jelvénye váltotta. Ekkor a főbejárat előtti kocsifelhajtó és nyitott terasz felépítményének kőből faragott mellvédjéről a város és a vármegye címerét is lefaragták. Hasonló sorsra jutott az előcsarnok oldalfalában lévő nagy emléktábla is, melyet összetörtek. A város egykori színes címere a főlépcső berakásos üvegablakából is kikerült, megürült helyét az ólomkeretben közönséges üveggel pótolták. A lépcsőpihenő két oldalán díszes keretben egy-egy rózsaszínű márványtáblát helyeztek el, melynek felirata örökítette meg a székház tervezőinek és kivitelezőinek nevét.
A kommunisták hatalomra kerülése után a két márványtáblát kalapáccsal törték darabokra. Nem úszta meg a magyarellenesség tombolását az emeleti gyűlésterem sem. Az öt színes ólomberakásos üvegablak közül valamikor a középső Ferenc József királyt ábrázolta Szent István palástjával, a többiekben Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Deák Ferenc és Kossuth Lajos portréi voltak. Ezeket még 1921-ben kiszedték. A vitrailok egy része néhány éve közszemlére került a megyei múzeumban. Állapotuk azonban lehetővé tenné, hogy bármikor visszakerüljenek a helyükre.
A sértő táblák maradnak
Kérdésünkre, hogy mi lesz a főbejárat körüli homlokzatra összezsúfolt, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák sorsa, sem Bartha József, sem Márton Katalin nem tudott pontos választ adni. A megyei önkormányzat gazdasági, illetve beruházási igazgatója nem tudnak arról, hogy a főbejárat restaurálása alkalmával szó lenne a táblák leszereléséről. Annak ellenére, hogy már évek óta felmerült valamennyi tábla eltávolításának lehetősége, erre nem valószínű, hogy az idei helyreállítási munkálatok alkalmával sor kerül.
„A táblák nem illenek egy ilyen jellegű épület főbejáratához. Ezt már többször is hangoztattam, és szorgalmaztam az eltávolításukat, de mindmáig nem találtam meghallgatásra. Ha jól tudom, annak idején még csak építkezési engedéllyel sem rendelkeztek azok, akik a feliratokat kifüggesztették” – nyilatkozta lapunknak a megyei önkormányzat gazdasági igazgatója. Kolléganője, Márton Katalin sem tud arról, hogy a restaurálás során a bejáratot visszaállítanák eredeti formájába. „Úgy tudom, nem volt szó a táblák eltávolításáról” – mondta. A pontos választ Lokodi Edit Emőkétől szerettük volna megtudni, ám a munkálatok leszerződtetését aláíró megyei tanácselnök nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. „Most nincs időm nyilatkozni, mert dolgozom” – fizetett ki kurtán-furcsán.
Az 1990 után, a kolozsvári Funar-modell szerint felkerülő román nyelvű márványtáblák a Maros megyét a „horthysta terror alól felszabadító” 15 ezer román hős halottnak, a trianoni döntést megelőző balázsfalvi nagygyűlés résztvevőinek, az első világháborúban elesett román katonáknak és a ’89-es forradalom helyi áldozatainak állítanak emléket. A forradalmárszervezetek már évekkel ezelőtt elkészíttettek egy kétnyelvű táblát is, de annak felszerelését a mindenkori prefektus akadályozta, mondván, hogy a régi városháza nem karácsonyfa, ahova mindenki kiaggathatja a tábláját. A feliratos márványdarab sokáig a kabinetfőnök irodájában rostokolt. Egy ötödik tábla, amelyet 2000 után a prefektúra hallgatólagos beleegyezésével és a megyei önkormányzat asszisztálása mellett, szintén a román nacionalista szervezetek a torony talapzatára helyeztek, azokról az állítólagos bebörtönzött román embereknek állít emléket, akiket a torony alatti pincében a magyarok tartottak fogva és kínoztak meg.
„Elvonatkoztatva a táblák szövegétől, ezeknek akkor sem lenne helyük a bejáratnál, főleg a jelenlegi, összezsúfolt formában. Kifüggesztői nem is kaptak rá engedélyt. Eltüntetésükhöz sajnos nem elegendő a műemlékvédelmi hatóságok véleményezése, politikai akaratra is szükség lenne” – fejtette ki Keresztes Géza. Megítélésében a márványlapokat múzeumban kellene közszemlére állítani.
A vitrailokról szó sem lehet
Míg a magyarságot sértő táblák valószínűleg a helyükön maradnak, sem az előcsarnok falára festett címerek, sem a lépcsőházi díszes ablakok ólomkristályos vitrailjai hatvan év után sem kerülnek vissza. A nacionalista-kommunista hatalom által eltávolított magyar történelmi címerek, illetve Kossuth Lajos, Deák Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor arcképei és Ferenc József koronázást ábrázoló képe továbbra is múzeumi tárgy marad.
„Műemlék jellegű épületről lévén szó, mi szerettük volna valóban eredeti állapotában visszaállítani, de a prefektúra közbenjárására a művelődési minisztérium nem hagyta jóvá a címerek visszahelyezését” – sajnálkozott Márton Katalin. Az üvegfestmények már korábban a helyükre kerülhettek volna, amikor egy magyarországi szakembercsoport elvégezte az összes díszablak restaurálását és a hiányzó elemek kiegészítését. A művelődési minisztérium azonban akkor is negatívan véleményezte a teljes helyreállítást. Kelemen Hunor kulturális tárcavezetőt lapzártánkig nem sikerült elérnünk, azonban a felújítási munkálatokat még elődje, Theodor Paleologu engedélyezte ebben a formában.
Főbejárat csak főbejáróknak
A fél év múlva elkészülő munkálatokat a nagyközönségnek aligha lesz alkalma megcsodálni. Az épületben működő két intézmény, mellőzve a civilizált államok gyakorlatát, húsz évvel a diktatúra megdöntése után is mindössze az oldalsó mellékbejáratot tartja nyitva az ügyfelek számára. A főbejárat a mai napig is csak a kiváltságos helyzetet élvező intézményvezetők, alkalmazottak és politikusok előtt áll nyitva.
„Bárhol Európában a személyzet az oldalsó vagy hátsó bejáratot használja, a főbejárat az adófizető állampolgároké. Úgy látszik, nálunk megrekedt az idő, vagy csak az épületben dolgozó vezetők cserélődtek, a pórnépet lenéző mentalitás maradt a régi” – panaszolta el lapunknak a város egyik jó hírnévnek örvendő nyugdíjas pedagógusa, akit ottjártunkkor éppen a szolgálatot teljesítő őr ellentmondást nem tűrő hangon a kiskapuhoz küldött át. Hasonló véleményt képvisel Keresztes Géza is, mondván, hogy ebből is kitűnik, mennyire tiszteli a politikai hatalom adófizető szavazóbázisát.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Hungarikum
Úgy döntöttem, hogy szerény ismereteimmel magam is gyarapítom a megkülönböztetett jelzővel, piros-fehér-zöld szalaggal forgalomba hozandó magyar nemzeti termékek számát.
Az első általam javasolt hungarikumot, más régi magyar falusi játékokkal együtt, augusztus végén, a szatmári Partiumi Magyar Napok gyermekműsorán mutatom be.
A jól hangzó név miatt egyelőre magyar vuvuzelának hívom, de a bejegyezésnél már a régi magyar nevét használom. Garantálom: totál csődbe viszi a dél-afrikai vuvuzelát, s fellendíti Magyarországot, mivel az én vuvuzelám olyan egyszerű, hogy mindössze három nyesés a bugylibicskával és kész. S ezzel elárultam, hogy az anyaga is könnyen fellelhető, pláne nyáron.
Kölyökként, ha egy kis lármát akartunk csapni (például, ha a bakter részegségében elfelejtette a dobolás szövegét, Lika néni megint káromkodva ment haza a kocsmából, netán megelégeltük, hogy a tiszteletes úr sok zsoltárt magoltat be velünk), vettük a bicskát, lementünk a kertbe, nyestünk pár szál izét (mert ez még titok) aztán volt olyan sípolás, tülkölés, hogy anyánk is kiszaladt a seprűvel.
Javasolnám továbbá, hogy hungarikum legyen több olyan egyszerű étel, mint a sült krumpli, sültalma, nudli (másként angyalbögyörő), hagymaleves, lekváros derelye, tökkáposzta. Annyira egyszerű étkek ezek, hogy megválthatnák a világot az éhezéstől, fényesítve a magyar nevet.
A jó borok közül is csak azokat nevezném hungarikumnak, amelyek vidám nótákat csalnak elő és derűsebb életszemléletet adnak a káromkodásra és öngyilkosságra fölöttébb hajlamos magyarnak. Azokat, amelyek nem Mohácsot, Világost, Trianont, s még csak nem is a magyarfaló Ficót, Slotát juttatják eszünkbe, hanem elsősorban és inkább azt: miként verte be Botond buzogányával Bizánc kapuját, sétált be Mátyás Bécsbe, sarcolta meg Hadik András Berlint, s miként lett a magyar anyanyelvűek gyülekezete az amerikai atombomba kidolgozásában fő szerepet játszó tudósok csapata. Mert, ha sokat emlegetjük, hogy mi sikertelen, sőt tragikus nép vagyunk, sokan el is hiszik, még akkor is, ha történetesen a Kanári-szigeteken nyaralnak, szarvasgombát vacsoráznak egy előkelő párizsi vendéglőben, Kemény Dénes vízilabdázói zsinórban negyedszer is megnyerik az olimpiát, az OTP pedig nem az EU második, hanem a világ első bankja.
Csak ne legyen a remek kezdeményezés a kormánypárti brancsszellem eszköze, hogy csupán a színe miatt még a gatyamadzagot is hungarikumnak nyilvánítsák. Mert semmi nem lehet ártalmasabb hírünknek, mint az olcsó, giccses, banális magyarkodás.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Válságban a kultúra Háromszéken (Elbocsátás művelési intézményeknél)
Igen érzékenyen érinti a háromszéki kulturális intézmények — művelődési központok, múzeumok, könyvtárak, színházak — tevékenységét a kormány utasítására az önkormányzatok által végrehajtott létszámcsökkentés.
Szerencsésebb esetben az intézmények a be nem töltött állások felszámolásával oldják meg a helyzetet — mint például a Székely Nemzeti Múzeumban. Másutt azonban számos alkalmazottól kell megválniuk az intézményeknek — például a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola vagy a Bod Péter Megyei Könyvtár esetében —, és ennek következményei riasztóak lehetnek.
A múzeum megússza
Úgy tűnik, különösebb „vérveszteség” nélkül ússza meg a kötelező leépítést a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Vargha Mihály igazgató szerint az előírt tizennyolc munkahelyes leépítést úgy oldják meg, hogy felszámolják a létező, de az alkalmazási tilalom miatt betöltetlen állásokat. Ennek következtében egyetlen munkatárstól sem kénytelen elköszönni a múzeum vezetője. „Szívfájdalommal mondunk le a megfelelő működésünkhöz feltétlenül szükséges posztokról, de így legalább senkit sem kell utcára tennünk” — fogalmazott az igazgató.
A részben szerencsés helyzet előidézéséhez az is hozzájárult, hogy a múzeum 2009 végén már elköszönt attól a tizenkét munkatársától, akik nyugdíjasként tevékenykedtek.
Gondban a könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban korántsem ennyire fájdalommentes az átmenet. „Nekünk hét és fél munkahelyet kell megtakarítanunk, amit betöltetlen állások felszámolásával, szerkezeti átalakításokkal, illetve fél munkaidős állás felajánlásával igyekeztünk megoldani — tájékoztatott Szonda Szabolcs igazgató. — Három és fél állást azonban, sajnos, így is csak leépítéssel tudunk felszámolni.” Az intézményvezető jelezte, hogy a könyvtár szakmai és az adminisztratív részét egyaránt érinti a tényleges „karcsúsítás”, konkrétumokat azonban nem mondott, arra való hivatkozással, hogy a döntést elsőként maga szeretné közölni az érintettekkel. Szonda Szabolcs egyelőre nem tudja, de valószínűsíti, hogy a személyzetcsökkentés jövőben a könyvtár nyitvatartási rendjét, az elkezdődött digitalizálási munka ritmusát, az intézmény promóciós tevékenységét is érzékenyen érinti.
A legnagyobb érvágás
A megyei önkormányzati alárendeltségbe tartozó intézmények közül a legnagyobb érvágást a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kénytelen elviselni. Az elmúlt tanévben 650 hallgatót kiszolgáló iskolában 48 tanár adott órát, közülük 24-en az intézmény teljes körű alkalmazottjaiként. A sürgősségi kormányrendelet nyomán Szilágyi Zsolt igazgatónak 15,5 állás megszüntetését kell kigazdálkodnia, ami a részmunkaidős munkatársak egy részétől való elköszönést jelenti. A várható következmények igencsak riasztóak: megszűnik az iskola kézdivásárhelyi és bodzafordulói kirendeltsége, a baróti pedig erősen szűkíti kínálatát. Az említett városokból származó érdeklődők a sepsiszentgyörgyi iskolában képezhetik magukat, ahol a tanárok 50—100 százalékos óranövekedés és 25 százalékos bércsökkentés mellett igyekeznek majd fenntartani az iskola hírnevét. (Csinta)
Az M Stúdió alkalmazott is
„Gyerekének” elvesztésével, de alkalmazottak elbocsátása nélkül úszta meg a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a leépítési hullámot. Az elmúlt időszakban nagy volt a mozgás az együttesnél, sokan elmentek, adminisztratív személyzet és táncosok egyaránt, az alkalmazások zárolása óta tíz betöltetlen állás gyűlt fel — ezeket írta most le Deák Gyula, a táncegyüttes vezetője. Fájlalja viszont, hogy meg kellett válnia az M Stúdiótól, hiszen a Háromszék Táncegyüttes édesgyermeke volt, együtt dolgoztak, közös műszakkal, közös elképzelésekkel.
Az M Stúdió tizenkét fős személyzetét a Tamási Áron Színház vette át, a háromszéki művelődési intézmények közül ez az egyetlen, amely nem csak megmenekült a leépítéstől, de alkalmazni is tudott. Ami meg úgy lehetséges, hogy nemrég módosították a kötelező létszámcsökkentésre vonatkozó rendeletet olyképp, hogy azokra az önkormányzati fenntartású előadói intézményekre nem vonatkozik, melyeket 1989 előtt alapítottak. A Tamási Áron Színház 1948-ban létesült, tehát megmenekült a leépítésektől.
Nem így az Andrei Mureşanu Színház, melyet ugyan 1987-ben alapítottak a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház román tagozataként, de önálló intézményi státust 1992-ben nyert. A megyeszékhelyi román színháznál a be nem töltött állások megszüntetése mellett még három alkalmazottnak kellett távoznia.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat által fenntartott harmadik kulturális intézménytől, a Kónya Ádám Művelődési Háztól nem kellett senkinek távoznia, ott a három be nem töltött állást számolták fel.
Papíron nagyarányú leépítés történt még a Kovászna Megyei Művelődési Központnál, itt a húszfős keretlétszámot tizenkettőre csökkentették, elbocsátani viszont csak egy alkalmazottat kellett (takarítónő), miután a hét be nem töltött állást felszámolták. (vop)
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalhoz költségvetési szempontból két művelődési intézmény, a Vigadó és a Báró Wesselényi Miklós Könyvtár tartozik. A leépítés egyik intézményt sem érinti különösebben, a Vigadó továbbra is négy egész és egy fél műszakban dolgozó munkatárssal marad, míg a városi könyvtártól egy könyvtáros és egy takarítónő nyugdíjba vonulásával senki mást nem kell meneszteni, a könyvtár öt alkalmazottal működik tovább.
A múlt esztendőben alakult színházat nem érinti a karcsúsítás, mert egyesület működteti. (Iochom)
Orbaiszéken Zágon érintett
A kovásznai művelődési ház és a könyvtár egyetlen alkalmazottját sem bocsátják el — közölte Lőrincz Zsigmond polgármester. Tordai Cecília, a művelődési ház igazgatója szerint jelenleg hatan dolgoznak teljes munkaidőben, ketten részmunkaidőben, de ez nem elég, legalább egy teljes referensi állásra lenne még szüksége az intézménynek.
Zabolán sem bocsátanak el, Barátoson is marad a félnormás könyvtáros, itt nincs is kultúrigazgató, mert az otthont visszakapta az egyház, Nagyborosnyón a szerkezeti felépítésben 22 állás szerepel, de csak 13 és fél betöltött, így egyetlen alkalmazottat sem kell útra tenni.
Az orbaiszéki összképet Zágon „rontja”: a leépítés itt a könyvtárost is érinti, teendőit a következőkben a Mikes Kelemen Kulturális Központ igazgatója látja el. (Bokor)
Új korszak előtt a baróti művelődési ház
A baróti művelődési háztól szeptembertől öt személyt bocsátnak el, a könyvelőnőt a polgármesteri hivatalhoz helyezik át, a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár három alkalmazottja közül egynek mondanak fel, a négy falusi kultúrotthonban napi kétórás munkaidőben tevékenykedők mindegyikétől megválnak.
A legnagyobb érvágás a művelődési házat érte, hiszen az elbocsátottak közt van az intézmény vezetője, két műsorszervező, a raktáros és a takarító is.
A még hivatalban levő igazgató, Velencei András szerint a leépítéssel nem érnek el jelentős megtakarítást, hiszen a fizetések amúgy sem voltak magasak, a huszonöt százalékos csökkentés után pedig mindössze 500—600 lej lesz az átlagbér, viszont az ingatlan havi bére és téli hónapokban a fűtésszámla nem változik. „A művelődési ház tevékenysége nem csökken jelentősen, hiszen a megtartott műsorszervező-oktató által végzett tevékenységek folytatódnak, viszont komoly gondot okoz majd a kisegítő személyzet hiánya. Két emberre hárul mindaz a feladat, amit nyolcan végeztünk. Nekik kell átvenniük a raktáros, a kasszás és részben a takarítói feladatokat is, nekik kell elvégezniük a plakátolást is, de ezzel egy időben ott kell lenniük az irodákban, termet is kell rendezniük, kapcsolatot kell tartaniuk a partnerintézményekkel, esetenként pedig délután is vissza kell járniuk. Az az érzésem, nehezebb időszak vár a maradókra, mint a távozókra” — nyilatkozta Velencei András. (Hecser) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely? Magyar ? Székelymagyar?
Azért annyira rossz dolgunk nem lehet, ha egy ideje azon vitatkozunk, hogy mennyire magyar a székely, vagy mennyire nem, adja Isten, ennél nagyobb baj ne érjen, a véleménykülönbségek dacára. Egyébként meg erről beszélni, vitatkozni azért is vicces számunkra, mert mindezt magyar nyelven tesszük, és ez önmagában választ ad mindenféle kérdésre.
Ha már a nyelvnél tartunk, akkor érdemes kicsit az irodalommal is foglalkozni, ez manapság ismét divatos, hogy aszongya, tényleg, akkor van-e székely irodalom, s ha igen, akkor az milyen állat?
Úgy vélem, minden irodalomelméleti vélekedés dacára, hogy az irodalomközeli embereknél nagyjából az ötven felettiek azok, akik erre határozott nemmel válaszolnak, a fiatalabbak óvatosabbak ezzel, vagy egyenesen meggyőződésük, hogy van.
Sántha Attila jeles kollégánk például, akit joggal nevezhetünk a ,,székely irodalom rabonbánjának”, esküszik ennek létezésére, s ebben alighanem ott van igaza, ahol annak idején a transzközép irodalom meghirdetésekor: amiben hiszünk, az van, és punktum.
A ,,transzközéppel” bevált a dolog, kitűnő alkotók sorait szabadította rá a kortárs erdélyi és összmagyar irodalomra.
Ha már Sánthát említjük, beszéljünk hát kicsit a napokban megjelent székely irodalmi antológiáról is. Címe, nem véletlenül: Iszkiri a guruzsmás berbécs elől, csak hogy az anyaországi is értse, hogy ő ezt nem érti. (Azonkívül meg egy Sántha-vers címe.) Sántha többnyire ,,székelyül” ír, pontosabban a székely nyelvjárást emeli kiáltványszintre.
A székely antológia másik karizmatikus szerzője Orbán János Dénes, aki a kötetben a rá jellemző sokszínűséggel, mívességgel és polgárpukkasztással van jelen. Ha létezne székely Borges, ejsze’ Orbán János Dénesnek hívnák.
Fekete Vince, aki a hajdani új és jelenleg közép-nemzedéknek a mentora, e kötetben legfőként tárcákat, tárcanovellákat közöl: az ő írásaiból leginkább a székely kisváros vagy a székely átlagember hétköznapjai köszönnek vissza, olyan otthonosan, amilyen a kapufélfán gubbasztó macska.
Muszka Sándor, az antológia szerzői közül a legfiatalabb, ismét új műfajt hozott magával, leginkább talán székely ,,stand-up comedy”-nek nevezhetnénk, és üdeségével, mindannyiunk számára ismerős fordulataival sok hivatásos humoristát megszégyeníthetne.
Az ötödik szerzőről nem szólok azon egyszerű oknál fogva, hogy az jómagam vagyok, és én éppen e helyen elmélkedem a székelymagyarságról.
Ezek mind külön műfajok, mind irodalom, és mind székely.
Ugyanakkor mind magyar, ez kétségtelen.
Külön-különféle ízek, amelyek kitűnően egybeolvadnak egy terített asztalon. És ugyanolyan jól kiegészítik ezt a menüsort, ha mindenáron székelyül akarunk látni, Kányádi versei, Tamási írásai, de akár Nyirő József vagy a kortárs székelyföldi, nevesebb költők-írók alkotásai.
Arról vitatkozni, hogy létezik-e külön székely irodalom, éppen olyan vidám, de önmagában véve értelmetlen dolog, mintha a székely konyháról értekeznénk. Persze, van székelygulyás, van ,,üstbetej”, és van kékes túró — de ez mind igen közeli rokonságban áll a palóclevessel, vagy hétvezér-tokánnyal, a brassói aprópecsenyéről és Újházy-tyúkhúslevesről nem is beszélve.
A magyar konyha része az egész — nos, ugyanúgy ezek az irodalmi székely ízek is az egyetemes magyar irodalom részei.
Hogy önmagában is meg lehet enni, sőt, jól is lehet lakni vele, az tény. De attól még egy ,,nemzeti konyha” részei.
Másként szólva: székelyesen főzünk, de magyarosan eszünk.
Iszkiri a guruzsmás berbécs elől - Székely irodalmi antológia. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Idén 88.067 állást számoltak fel az állami szférában
Emil Boc kormányfő szombaton Iasi-ban kijelentette: az állami szférában 88.067 állást számoltak fel, ebből 14.462 be nem töltött, 73.605 betöltött állás volt.
Mint mondta, ezen posztok egy részében az elbocsátási folyamat éppen most zajlik. "Minden elbocsátás jogszabály alapján történt, bizonyos esetekben az elbocsátási folyamat éppen most zajlik. Munkánk eredménye 2011-ben és 2012-ben látszik majd meg. Ez egy részeredmény, az ütemtervet tartjuk, a folyamat nem zárult le. Minden területen annyi ember marad, amennyire szükség van" – szögezte le. Emil Boc azt is elmondta: felkért mindenkit, hogy az elbocsátásoknál vegyék figyelembe a hozzáértést.
"Ez az átszervezési folyamat kulcsa, éspedig: a hozzáértők maradjanak, a többiek keressenek maguknak más munkahelyet" – nyilatkozta a kormányfő. Hozzátette: az elbocsátott alkalmazottaknak lehetőségük lesz szakmai átképzésen részt venni vagy az országos szinten mintegy 10.000 nyilvántartott be nem töltött állás közül választani.
Mint mondta, a kormány támogatni fogja a magánszférát, hogy az állami ágazatból elbocsátott munkaerőt be tudja fogadni. Népújság (Marosvásárhely)

Több mint 88 ezer állami állást számoltak fel
Emil Boc kormányfő szombaton a Iaşi Megyei Prefektúrán tartott sajtóértekezletén bejelentette: az állami szférában idén 88 067 állást számoltak fel, ebből 14 462 be nem töltött, 73 605 betöltött állás volt.
„Minden elbocsátás jogszabály alapján történt, bizonyos esetekben az elbocsátási folyamat éppen most zajlik. Munkánk eredménye 2011-ben és 2012-ben látszik majd meg. Ez egy részeredmény, az ütemtervet tartjuk, a folyamat nem zárult le. Minden területen annyi ember marad, amennyire szükség van” – szögezte le a kormányfő. „Felkértem az illetékeseket, hogy az elbocsátások a képességek alapján történjenek. Ez az átszervezési folyamat kulcsa: a hozzáértők maradjanak, a többiek keressenek maguknak más munkahelyet” – nyilatkozta Boc.
Emil Boc azt is elmondta: az elbocsátott alkalmazottaknak lehetőségük lesz szakmai átképzésen részt venniük, vagy állást találniuk az országos szinten mintegy 10 000 nyilvántartott üres munkahely közül. A kormány ugyanakkor támogatni fogja a magánszférát, hogy az állami ágazatból elbocsátott munkaerőt be tudja fogadni – tette hozzá.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Nem tolongtak a Jobbik vásárhelyi baráti körének megalakulásán
Első határon túli baráti körét alakította meg Marosvásárhelyen a szélsőjobboldali pártként elkönyvelt magyarországi Jobbik. A hétvégére meghirdetett eseményre közel húsz szimpatizáns gyűlt össze a Szegedi Csanád EP-képviselő által Vásárhely belvárosában nemrég nyitott irodájában. A baráti körbe beiratkozottak egyből párttagságot is nyertek, függetlenül attól, hogy Erdélyben valamelyik politikai alakulatnak a tagjai vagy sem. Marosvásárhely után a Jobbik az idén még Baróton, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon szeretne baráti köröket alakítani.
Stílusosan, fehér ingben és vitézkötéses Bocskai-mellényben fogadta a Jobbik első határon túli baráti körének alakulására érkezőket a párt európai parlamenti képviselője, Szegedi Csanád. A Marosvásárhely központjában bérelt negyedik emeleti kis irodát közel húsz, többnyire helybéli, illetve a városban tanuló fiatal érdeklődő töltötte meg. A közép- valamint az idősebb korosztályt nagyjából egy-egy személy képviselte. A bemutatkozásból és a beszélgetésből hamar kiderült: senki nem akar kimondottan politizálni. Az összeseregletteket a közösségért való tenni vágyás vezényelte a baráti kör alakuló ülésére.
Az érkezők nem is tudták: belépésükkel párttagságot is nyernek. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az erdélyi magyarság közérzetének javulása érdekében mielőbb tenni kell. Valami olyasmit, amit a romániai magyar pártok nemigen vállalnak fel – állapították meg az ifjak. Ezt hangoztatta Szegedi Csanád is, aki úgy érzi, a jobbikosoknak be kell kapcsolódniuk a város közéletébe. „Nem politizálni, hanem első sorban megemlékezéseket, kulturális eseményeket szervezni akarunk. Ugyanakkor, amikor és ahol szükség van, a város magyarsága érdekében is hallatjuk majd szavunkat” – mondta a házigazda szerepébe került vendég. Szegedi gyorsan hozzáfűzte: a Jobbik Baráti Köre majd a románsággal való jó együttélés jegyében próbálja a magyar érdekeket képviselni.
Hogy miért éppen Marosvásárhelyen, és a közeljövőben talán Baróton, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és más erdélyi településeken? „Azért, mert a Jobbik egy határokon átívelő párt, amely Budapesten az erdélyi magyarságnak is meg szeretne felelni” – magyarázta a Szegedivel együtt érkező Novák Előd országgyűlési képviselő. Ilyen tekintetben a jobbikosok már is van, mire büszkélkedjenek – hangsúlyozta a két fiatal politikus, majd a Trianon-emléknap és a tanulók határon túli, egykori magyar területre való kirándulások állami finanszírozásának a megszavazását nevezte a parlamentben eltöltött első néhány hónap legnagyobb eredményének.
Nem népes, de lelkes tábor
A baráti kör alakuló ülése előtt Szegediék mintegy tíz-tizenöt személyre számítottak, végül tizenheten gyűltek be a képviselői irodába. „Az egyik barátom javaslatára iratkoznék be a Jobbikba. Nem látok semmi kivetnivalót abban, hogy ezek a fiatalok a nemzeti érzelmekre és értékekre alapozva, kissé másként, főként a közösségért politizálnak, nem mint azok, akik húsz-harminc éve képtelenek megválni székeiktől” – érvelt belépése mellett egy neve elhallgatását kérő fiatal. Kérdésünkre, hogy miért nem vállalja névvel is tagsági minőségét, a huszonéves fiú környezete előítéleteire hivatkozott. Mint mondta, meghökkenésére még azok közül is, akik kimondottan magyar érzelműek, visszahúzódást tapasztalt. „Az egyik unokatestvérem megpróbált lebeszélni a baráti körbe való belépésről, mondván, hogy mi lesz, ha kitudódik, hogy anyai nagyanyánk román volt?” – mesélte a fiatalember.
A közép- és az idősebb nemzedék távolmaradására vonatkozó felvetésre Vitus Örs irodavezető derűlátóan reagált. Mint mondta, a péntek esti csak az alakuló ülés volt, még sokan csatlakozhatnak a baráti körhöz, és egyébként is számítanak a tapasztaltabb személyekre. Hozzátette: az iroda mindössze másfél hónapos működtetése alatt több mint kétszázan megfordultak az Ifjúsági utca 2. szám alatti épületben, jobbára idős emberek. Kíváncsian kérdeztük, egy magyarországi párt brüsszeli képviselője miként segíthet egy romániai magyarnak. „Többnyire jogi tanácsadással. Az az igazság, hogy olyan kérdésekkel fordultak eddig hozzánk, amire eleve lenne megoldás, csakhogy az emberek nem tudják, hova menjenek – látta be Szegedi Csanád, aztán elszólta magát: – A többség lényegében gratulálni jött az irodanyitáshoz”.
Örültek „a Spielmannok támadásának”
Felvetésünkre, hogy a megjelent tizenöt-húsz személy kissé nem kevés a több száz értelmiségihez képest, akik a nyár elején a Jobbik marosvásárhelyi jelenléte ellen aláírásukkal tiltakoztak, Vitus Örs irodavezető határozott nemmel válaszolt. „Nem tudom, hogy az aláírók mennyire értelmiségiek, mint ahogy azt sem, hogy valóban több százan vannak-e. Mindaddig, amíg a listán Michael Jordan vagy Biszku Béla neve is szerepel, akik közül egyik sem értelmiségi, de még csak nem is vásárhelyi, nem hinném, hogy ezt a tiltakozást komolyan kellene venni. Egyébként Kézdivásárhely polgármestere és mások is tiltakoztak amiatt, hogy valaki az ő nevükben is aláírta az elektronikus formában közlekedő levelet” – fejtette ki Vitus Örs.
Irodavezetője eszmefuttatását Szegedi Csanád azzal toldotta meg, hogy ugyanúgy, ahogy Magyarországon az SZDSZ és az MSZP támadásai elismerést jelentenek a Jobbik számára, „Erdélyben a Spielmannok támadása” is felér a dicsérettel. Kérdésünkre, hogy EP-képviselőként, azon kívül, hogy a tiltakozást kezdeményező Spielmannok egyike zsidó származású, még mit tud Sebestyén Spielmann Mihályról, Szegedi szintén kérdéssel válaszolt: „Spielmann zsidó? Nem tudtam.” Marosvásárhely és egyben Erdély egyik legelismertebb történésze és könyvtárosa, a Teleki Téka vezetője, Sebestyén Spielmann Mihály közíró volt az első, aki az iroda megnyitása után a Népújság hasábjain az auschwitzi áldozatok, valamint félig kiirtott családja nevében tiltakozott az ellen, hogy Marosvásárhelyen vagy bárhol Erdélyben a Jobbik irodát vagy bármi egyebet nyisson
Konzervatívok: nem kell a Jobbik Romániában
A Konzervatív Párt (PC) kéri a román hivatalos vezetést, hogy nyilvánítsák nemkívánatos személynek Szegedi Csanádot. Bogdan Diaconu PC-alelnök szerint erre azért van szükség, mivel a jobbikos EP-képviselő „uszította” a székelyeket, hogy vonuljanak az utcára és követeljék az autonómiát. „Veszélyes precedenst teremt ez az uszítás. Kérjük a hatóságokat, hogy ne nézzék tétlenül a Románia szétdarabolását célzó uszításokat és nyilvánítsák nemkívánatos személlyé Szegedi Csanádot” – írta vasárnapi közleményében Diaconu.
„Mi ez a Jobbik párt, amely idejön, hogy kioktassa Romániát? A Jobbik elnevezése hasonlít a Csillagok háborújának egyik szereplőjére, Jabbára, akihez kapzsiságában hasonlít is. Ha a magyar politikusok Románia egy részét akarják, nem szabad elfelejteniük, hogy ez a föld a románoké, akárcsak századokkal ezelőtt, amikor ők barbárokként elözönlötték ezt a vidéket” – fogalmaz a PC alelnöke.
A PC alelnöke úgy véli, a romániai Jobbik-szervezetek létrehozása Erdély egy része autonómiájának támogatása céljából „nyílt támadás” a román alkotmány és az állam ellen. Ezért a konzervatívok kérik, hogy a hatóságok tiltsák be a Jobbik romániai tevékenységét.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rosszabbik
A hétvégi történések megmutatták, miért is veszélyes az erdélyi és a partiumi magyarság önrendelkezési törekvéseire az, hogy a Jobbik „baráti körének” megalapításával gyakorlatilag tagtoborzásba fogott Erdélyben. Elöljáróban szögezzük le: a Jobbik – bármennyire is fájdalmas – legitim parlamenti párt, amelynek országgyűlési jelenlétét tavasszal a szavazók mintegy tizenöt százaléka tartotta fontosnak.
A baj az, hogy jelen pillanatban ez a párt az, amely a gesztusok szintjén el tudja hitetni a forrófejűbb vagy elkeseredett határon túliakkal, hogy érdemben is tesz értük valamit. Az új magyar kormány ugyan elfogadta az állampolgárság könnyített megszerzéséről és a nemzeti összetartozás napjáról szóló törvényt, de sokak számára ezek elvont, nehezen megfogható történések – főleg annak fényében, hogy az új törvényt csupán januártól alkalmazzák, ráadásul még számos homályos pont nehezíti az eligazodást az igénylés feltételeit illetően – , míg a Jobbik EP-képviselője, Szegedi Csanád hajlandó volt „leereszkedni” az emberek közé.
Ez persze érdemben semmit nem jelent, de a gesztuspolitika szintjén hatásos lehet, mivel kitűnően felhasználható propagandaként. A baj csak az, hogy nem csupán a Jobbik tudja kihasználni a lépés propagandaértékét, hanem a román szélsőséges körök is. Jól példázza ezt a Konzervatív Párt reakciója, amelyben Szegedi Romániából való kitiltását követeli, amiért a Jobbik autonómiát szorgalmaz a magyarok számára, és egyetért Tőkés Lászlóval abban, hogy ezért a célért a békés tömegtüntetéstől sem kell viszszariadni. Kellő rosszindulattal bármi belemagyarázható a Jobbik erdélyi haknizásaiba, és biztosak lehetünk abban, hogy bizonyos körökből nem hiányzik a rosszindulat.
A pártot szélsőséges alakulatként tartja nyilván a közvélemény, márpedig az itteni magyaroknak az hiányzik a legkevésbé, hogy önrendelkezési törekvéseiket egy magángárdát gründoló, cigányozó-zsidózó párttal azonosítsák, vagy hogy Tőkés László EP-alelnököt az EP-ben egy kuka tetejéről ebédelő Szegedi Csanáddal emlegessék egy lapon. Ennek kivédése nem csupán az erdélyieken múlik, hanem az anyaországi kormánypártokon is, amelyek talán elgondolkodhatnának azon: nem szabadna engedni, hogy a határon túliakkal való ilyen szintű közvetlen kapcsolattartást a Jobbik sajátítsa ki.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

Új magyar párt alakul
Erdélyi Erő néven új politikai pártot készül megalakítani egy csíkszeredai csoportosulás. A kezdeményezők – akiknek élén Éltes Zoltán, a hajdani Romániai Magyar Kisgazdapárt főtitkára áll – augusztus 17–19-ére, a csíkszeredai Fenyő Szállodába hívták össze az alakuló ülést.
Az Erdélyi Erő, mely számít a térségbeli román, német és cigány nemzetiségűekre is, 2012-ben – az RMDSZ-szel koalícióban – a parlamentbe és a kormányba is be szeretne kerülni, 2030-ra pedig Európa második Svájcává szeretné fejleszteni a régiót. Az erdélyi magyar politikai paletta jelenlegi szereplői többnyire komolytalan és amatőr kezdeményezésnek tartják a pártalapítási próbálkozást. „Mivel 1989-ben nem volt egy valódi rendszerváltás Erdélyre vonatkozóan, így most az Erdélyi Erő alakulat kemény munkával arra törekszik, hogy 2010. augusztus 17–19-én megszervezze az alakulat kongresszusát” – kezdi az egyelőre csak a világhálón közzétett felhívását az új erdélyi politikai pártot alapítani szándékozó csoportosulás.
kezdeményezők nemzetiségtől, kortól, vallástól, nemtől függetlenül minden olyan Erdélyért tenni akaró polgárt elvárnak az alakuló ülésre, aki hajlandó aláírni a világhálón megjelentetett belépési nyilatkozatot. Ennek alapján a leendő párttag lelkiismeretét nem terhelheti „Erdély nemzeteinek elárulása, a régió gazdasági javainak és az ott élő közösségek anyagi javainak elbitorlása, elkótyavetyélése vagy zsugorítása”. Ugyanakkor nem lehet volt besúgó, és nem használhatott diktatórikus, megtorló módszereket a tisztességes polgárok fizikai és szellemi épségének veszélyeztetésére vagy korlátozására.
Ez a párt nem az a párt
Kérdésünkre, hogy ennek a pártnak van-e köze a Tőkés László EP-képviselő által emlegetett esetleges harmadik erdélyi magyar párthoz, Éltes Zoltán nem adott egyértelmű választ. „Elképzelhető, hogy valahol majd kapcsolódik ahhoz az elképzeléshez. Tény, hogy egyelőre még nem egyeztettünk Tőkés Lászlóval” – ismerte el a csíkszeredai jogász. Éltes, aki valamikor a hajdani Romániai Magyar Kisgazdapárt főtitkára volt, nem rejtette véka alá, hogy ideológiailag az Erdélyi Erő közelebb áll a Székely Nemzeti Tanácshoz (SZNT), a Magyar Polgári Párthoz (MPP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT), mint az RMDSZ-hez.
A felvetésre, hogy miért van szükség egy újabb politikai alakulatra, Éltes Zoltán elmondta, hogy a jelenlegi két párt bizonyos vezetőinek nevéhez számos törvénytelenség fűződik. „Úgy érzem, a ’89 előtti politikai rendőrséget a gazdasági rendőrség váltotta. A Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszót húsz év maszatolás után a Villák proletárjai, egyesüljetek! felkiáltással lehetne helyettesíteni. Ezért is van szükség új, makulátlan emberekre, olyanokra, akik elfogadják a belépési nyilatkozatban felsoroltakat” – jelentette ki a Krónikának a kezdeményező.
Éltes Zoltán szerint az új alakulat hangsúlyozottan gazdasági programjával hódítana, de az autonómia kivívása is szerepelne céljai között. Az Erdélyi Erő elsődleges célja már 2012-ben – az RMDSZ oldalán – bekerülni a hazai törvényhozásba és a kormányba. Távlatilag, 2030-ig Erdélyt Európa második Svájcává szeretnék fejleszteni. Egyelőre nem tudni, hogy a kezdeményezők között akadnak-e ismert politikai vagy közéleti személyiségek. „Vannak, de hozzájárulásuk nélkül nem adhatok ki neveket” – mentegetőzött Éltes.
Nem örülnek a konkurenciának
A várakozásnak megfelelően fogadták az esetleges harmadik erdélyi magyar párt megalakulását a másik két politikai csoportosulás képviselői. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint már jó ideje nyilvánvaló, hogy egyre többen próbálják – jobbról is, balról is, itthonról meg az anyaországból – valamiként megtörni az RMDSZ egységét. „Úgy veszem észre, hogy egyre több embernek a politikában is evés közben jön meg az étvágya. Hogy szükség van egy harmadik erőre vagy nincs, ezt majd a választópolgárok döntik el. Szerintem az erdélyi magyarság legerősebb ütőkártyája az utóbbi húsz évben az egységes, erős politikai fellépés volt. Az is igaz, hogy nagyon sokak számára kellemetlen ellenfélnek számít az RMDSZ. De hát demokrácia és pluralizmus van, így mindenkinek megvan a pártalapítási joga” – szögezte le lapunk érdeklődésére Takács.
Éltesék ötletétől Kiss István, a Magyar Polgári Párt alelnöke sem lelkesedett. Az RMDSZ ügyvezető elnökétől eltérően, Kiss bizonyos bírálatokat is megfogalmazott az új alakulat kapcsán. „Csak a világhálón közzétett felhívást ismerem. Beleolvastam, de az ott megjelent információk alapján egyáltalán nem tűnt komoly kezdeményezésnek. Egy magára adó politikai alakulat előbb a programjával rukkol elő, és csak utána kezd tagságtoborzásba” – vélekedett Kiss István. Ugyanakkor hozzátette: az erdélyi magyarságnak nincs szüksége a további osztódásra, illetve egy harmadik pártra.
Felvetésünkre, hogy a polgári oldal annak idején elvetette az osztódás vádjait, Kiss elmondta: az RMDSZ a baloldalt, az MPP a jobboldalt képviseli. „Ilyen körülmények között nem tudom, hogy az Erdélyi Erő kiket akar megnyerni magának” – fejtette ki az MPP országos alelnöke. Kiss nem tart attól, hogy amennyiben valóban megalakul, az Erdélyi Erő az MPP tagságából faragna le. „Aki át akart nyergelni valahová, megtette eddig. Ráadásul ez a csoportosulás vagy párt, vagy minek nevezzem, nem feltétlenül csak a magyarokat célozza meg” – tette hozzá Kiss.
Az egyébként szintén a párttá válás gondolatával foglalkozó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetői szerint nem szabad komolyan venni Éltes Zoltán és a köréje tömörülők kezdeményezését. Toró T. Tibor, az EMNT alelnöke egyenesen „diverziónak vagy amatőrködésnek” nevezte a párt esetleges létrejöttét. „Az utóbbi húsz esztendőben még voltak hasonló próbálkozások, de sorra elbuktak. Az Erdélyi Erő néhány napig, legfeljebb hétig beszédtéma lesz, utána azonban lecseng” – vélekedett Toró T. Tibor.
Szkeptikus politológus
Szász Alpár Zoltán politológust arról kérdeztük, hogy a romániai magyarság elbír-e egy harmadik pártot, illetve hogy szükség van-e erre. A kolozsvári szakember szerint egy 1,4 milliós közösség akár többet is elbírna, csakhogy a politikai alakulatoknak minden egyes választás előtt meg kellene találniuk a módját annak, hogy egyikük – akár koalíció árán is – elérje az ötszázalékos bejutási küszöböt. „Hogy szükség van-e rá, erre sokkal nehezebb válaszolni, hisz ez nagyon sok tényezőtől függ. Én viszont feltennék egy harmadik, költői kérdést is: van-e annyira bölcs az erdélyi magyar politikai elit, illetve választóközönség, hogy tudjon mit kezdeni egy esetleges harmadik párttal? Ezt már a jövő válaszolja meg” – vélte Szász Alpár Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A székelyek helyett a cigányok gondjai érdeklik az ENSZ-t
Bemutatták árnyékjelentésüket az ENSZ egyik bizottságának a három romániai magyar civil szervezetet képviselő küldöttek, ám a bizottság a Székelyföld autonómiájára vonatkozó dokumentum helyett inkább a Romániában élő cigányok helyzetére volt kíváncsi. A történethez némi magyar–magyar vita is kapcsolódik.
Részben a Romániában élő magyar kisebbség problémáival foglalkozott augusztus 9–10-i ülésén az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD) Genfben. A bizottság a román állam hivatalos országjelentését tárgyalta, illetve az ülés előtt két úgynevezett árnyékjelentésből is tájékozódott a kisebbségek romániai problémáiról.
A testülethez eljuttatott árnyékjelentés egyikét három erdélyi magyar civil szervezet – a Pro Regio Siculorum Egyesület, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács –, a másikat pedig a romák helyzetével foglalkozó Romani Criss Egyesület terjesztette be. Az előbbit dr. Hantz Péter és Cunnold-Benkő Erika képviselte, míg a román kormányküldöttséget Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke vezette, szakértőként a román delegációban további két magyar tisztségviselő, Markó Attila kisebbségügyi államtitkár és Szőcs Domokos is helyet kapott.
Hantz a lapunknak küldött közleményben rámutat: „A magyar civil szervezetek képviselői előadásukban Székelyföld területi autonómiájának, továbbá a romániai magyar oktatásnak a kérdéskörét érintették.” Kitér arra is, hogy a bizottság tagjai számos, a magyar kisebbség helyzetét firtató kérdést intéztek a román kormányküldöttséghez, ám Hantz szerint a kormányküldöttség magyar tagjainak többsége hozzászólásában nem említette a magyar kisebbséget érintő kérdéseket. „A magyar civil szervezetek delegációjának vezetője szerint Markó Attila egyetlen problémakört leszámítva a konkrétumok kerülésében és a román országimázs megőrzésében volt érdekelt.”
Markó Attila az MTI-nek kedden elmondta: Hantz vádja alaptalan, hiszen ő maga is kitért az autonómia kérdésére, annak ellenére, hogy a bizottság csak az egyéni jogok kérdéskörével foglalkozik. Rámutatott: jelezte az ülésen, hogy a magyar kisebbség igényli az autonómiát, és beszélt a romániai decentralizációs törekvésekről, bár az ENSZ-bizottság tagjai már hétfőn közölték: a testület nem foglalkozik az autonómia kérdésével. Szerinte az ENSZ dokumentumai túlságosan általánosak ahhoz, hogy a romániai magyarság még megoldásra váró problémáit orvosolhassák. Emlékeztetett arra, hogy az ENSZ most egyebek között a ruandai népirtást vizsgálja. „Ilyen közegben nehéz azt mondani, hogy Romániában olyan rossz, amikor máshol embereket mészárolnak le az utcán” – mondta Markó Attila.
Asztalos Csaba, a kormányküldöttség vezetője szerint az autonómia megteremtéséhez politikai döntés szükséges, amelynek Romániában kell megszületnie. Asztalos az Origo portálnak nyilatkozva kifejtette azt is, hogy a bizottság tagjai részéről a roma közösség helyzetével kapcsolatban voltak kritikai megjegyzések. A romák oktatáshoz való hozzáférése, a körükben tapasztalható nagyfokú munkanélküliség, illetve az ellenük irányuló gyűlöletbeszéd kérdésére fókuszáltak. Vizsgálták azt is, hogy a gazdasági válság mennyire érinti a nehéz helyzetben lévőket, főleg a szegény romákat.

Székelyföld az ENSZ-ben (Beszélgetés Cunnold-Benkő Erikával a genfi meghallgatás tanulságairól)
Augusztus 10-én és 11-én az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén bemutatták a romániai kisebbségek helyzetéről szóló ,,árnyékjelentést”, amelyet három magyar civil szervezet — a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) — kezdeményezett.
A Pro Regio Siculorum Egyesület ügyvezető elnöke, Cunnold-Benkő Erika politológus részt vett a Székelyföldről szóló fejezet kidolgozásában és bizottság előtti bemutatásában. Igen tanulságos genfi tapasztalatait hazatérte után Sepsiszentgyörgyön osztotta meg velünk.
Hogy került a Pro Regio Siculorum Alapítvány az ENSZ elé terjesztett árnyékjelentés előkészítői közé?
Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke hosszas előkészítés után lehetőséget kapott, hogy bemutassa az ENSZ-nek a magyar felsőoktatás helyzetét. Ő úgy gondolta, jó lenne ezt összekapcsolni Székelyföld területi autonómiájának ügyével. Több szervezetet megkeresett, és végül ránk esett a választása.
Jó néhány hónapos munka után megszületett a végső változat. Milyen szempontokra figyeltetek?
Megvoltak a kritériumok, amelyeket figyelembe kellett vennünk. Igyekeztünk a lehető legreálisabban, legütősebben vázolni az erdélyi magyarság problémáit, helyzetét. Ugyanakkor szerettük volna, hogy szinte minden szervezet számára vállalható legyen a szöveg, nem akartuk mi, a kezdeményezők kisajátítani.
Magyar vádaskodás
― Utólag pont a kormányt képviselő magyarok részéről hangzott el olyan vád, hogy ez a szöveg sokkal inkább politikai volt, mint szakmai. Mi erről a véleményed?
Nyilvánvaló, hogy van politikai része is, nem lehet Székelyföld autonómiájáról úgy beszélni, hogy annak ne legyen politikai felhangja, de elsősorban a szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt. Nem is értem a felvetést, a kettő hol ütközik? Miért probléma ez? Az volt a célunk, hogy bemutassuk a létező gondokat, ezt másképp nem lehetett.
A másik, ugyancsak az említett magyarok által megfogalmazott vád az volt, hogy főként kollektív jogokról szóltatok, nem egyéni jogokról?
Nem helyes ez a megfogalmazás. A bemutatót és az árnyékjelentést egyaránt arra hegyeztük ki, melyek azok az egyéni jogok, amelyek sérülnek, ha nincsenek meg a megfelelő keretek. Úgy érzem, ezzel egy kicsit meg is fogtuk a bizottságot. Adott helyzeteket mutattunk be, például, ha a bíróságon nem tudom anyanyelvemen megvédeni egyéni jogomat, akkor az egyéni jogom sérült, ha a rendőr megállít, és nem tudok vele magyarul beszélni, mert román, akkor az egyéni jogom sérült. Olyan helyzetet vetítettünk ki, amely átmenet az egyéni és kollektív jogok között. Azt is elmondtuk, hogy noha a törvények szavatolnak bizonyos jogokat, a valóságban ezek alkalmazása nem történik meg.
Életszerűen
― Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a meghallgatás?
A bizottság tizenöt-húsz tagú volt, és rendkívül sokszínű. Voltak benne afrikaiak, ázsiaiak, voltak olyanok, akik támogattak, és olyanok is, akik nem. Kiemelném az ír, az angol és az orosz képviselőt, ők már előzőleg is segítették Hantz Pétert, hogy meghallgatásra kerüljön ez az ügy. Az árnyékjelentést másfél órás, vetítéses előadáson mutattuk be. Nagyon érdekes volt látni, hogy most először szembesültek a kérdéskörrel. Éppen ezért úgy érzem, nagy volt az érdeklődés, új dolgokkal jöttünk, megpróbáltuk pergően, életszerűen bemutatni, s látszólag sikerült az érdeklődésüket felkelteni. A raportőr (a bizottság vezetője) francia volt, amitől az elején tartottunk, de nagyon korrekt volt. A bemutató után gyakorlatias kérdéseket tettek fel, és ebből is láttuk, melyek voltak azok a témák, amelyek felkeltették az érdeklődésüket. Elmondták, valóban látják, hogy történik diszkrimináció, de megkérdezték, hogyan magyarázzuk, hogy az RMDSZ igen fontos politikai szerepet tölt be a román kormányban. Válaszunkból megtudhatták, hogy az RMDSZ is számos beadvánnyal próbálkozik, például a kisebbségi törvénnyel, de nincs elegendő parlamenti többsége, hogy érvényesítse elképzeléseit. Felvetették azt is, miért kell nekünk autonómia, csak azért, hogy kiterjedt nyelvi jogaink legyenek? Mi pedig elmondtuk, az autonómia nemcsak a nyelvi jogokról szól, hanem megakadályozza a régió etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletet, a militarizálást és számos olyan kérdést, amely csak nyelvi jogokkal nem megoldható.
Kérdések a román kormány képviselőihez
― Jelen lehetettek a román kormány képviselőinek meghallgatásán? Az hogyan zajlott?
Megjelent a nagyon népes román delegáció, magát az ENSZ-bizottságot is meglepte, hogy ilyen sokan jöttek. A delegáció vezetője (Asztalos Csaba ― szerk. megj.) ismertette Románia hivatalos jelentését, amely nagyon általánosan nyilatkozott az összes romániai kisebbségről, és leginkább a romákkal foglalkozott. Konkrétumot szinte semmit, politikailag korrekt szövegeket tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a delegáció a román kormány érdekeit védi.
Ezután a raportőr ismertette álláspontját, és megfogalmazta kérdéseit. Nagyon érdekelte őket, hogy a Diszkriminációellenes Tanács vagy az Etnikumközi Hivatal mennyire független intézmény, mennyire hozhat autonóm döntéseket, kitértek a romák helyzetére, a gyakorlati eredményekre voltak kíváncsiak.
Ezt követően tértek rá a mi árnyékjelentésünkre. Megkérdezték az anyanyelvhasználat jogát, a gazdasági diszkriminációt, mert nagyon részletesen beszéltünk arról, hogy az infrastrukturális beruházások, a fejlesztési pénzek elkerülik Székelyföldet. A végén pedig kitértek az autonómiakövetelésre is. A román delegáció tagjai ekkor kezdték fogni a fejüket, mindenki jegyzetelt, addig nagyon vidámak és kedélyesek voltak.
Ezután következtek a bizottság tagjainak személyes kérdései. Nekünk nagyon sokat segített például az orosz küldött, aki ott is diszkriminációt látott, ahol nekünk eszünkbe sem jutott. Rettenetesen fel volt háborodva azon, hogy a román jelentésben az ukránokat, oroszokat és ruténokat egy kategóriába sorolták, és megfogalmazta, ha Románia ilyen lezserül kezel egy ilyen kérdést, elképzeli, hogy milyen lehet a valós helyzet. Felvetette, hogy Románia a hontalanokat és az idegeneket is egy csoportba sorolja. Az ír képviselő azt kérdezte, hogy a bíróságon biztosítanak-e magyar dokumentációt a magyar vádlottnak? Az angol képviselő is sok fontos kérdést fogalmazott meg, s ezért is pozitív a végső benyomásom. Hisz beszéltünk az ügyről, konkrétan, nem általánosan. Szerintem az lepte meg a legjobban a román delegációt, hogy nem egy elvont autonómiahőbörgéssel szembesültek, hanem konkrétumokkal, amelyekkel sokkal nehezebb vitatkozni.
Hátrányban
― Beszéltetek-e a román küldöttség magyar képviselőivel?
Én nem, mert úgy éreztem, nincs, amit beszélnem velük, de Hantz Péter igen. Különben akkor szembesültünk azzal, mit jelent, hogy magyarok vannak a román kormányküldöttségben, amikor a brazil képviselő azzal kezdte a hozzászólását, hogy látja, Asztalos Csabának hívják a küldöttség vezetőjét ― gondolom, a román tag mondta el neki, hisz nem volt ahonnan tudnia, hogy ez magyar név ―, ő abszolút meg van elégedve, és nyugodt a magyarság helyzetével kapcsolatosan, mert ha a román kormánydelegációt egy magyar ember vezeti, nincs miről tárgyalni.
Milyen hozadéka lehet ennek a meghallgatásnak?
Nagyon fontos, hogy immár van írásos bizonyítéka: egy ilyen komoly nemzetközi szervezet odafigyelt Székelyföld gondjaira. Úgy érzem, ha bekerül az ENSZ-dokumentumba, hogy bizonyos problémák azért léteznek az erdélyi magyarság ügyében, és ezeket javítani kell, az már jelentős előrelépés. Bár nem lesz kötelező érvényű, de azért illik az ENSZ ajánlásait betartani. Fontos, hogy sikerült kivinnünk az országból ezt az ügyet egy olyan nemzetközi fórum elé, amely először szembesült vele. Nem szerezhetünk támogatást ezekhez az ügyekhez, ha nem ismerik. Ez, hogy odamentünk, érdeklődtek, mellénk álltak, segítettek, mutatja, hogy a legkevésbé sem veszett ügy, csak meg kell találni azt a hangot, retorikát, amely célravezető. Megváltozott a világ, ma már nem lehet eredményt elérni nemzetközi színtéren a már megszokott, archaikus erdélyi magyar politikai retorikával. Ügyeseknek kell lennünk, meg kell találnunk azt a hangot, ahogy eladható, elfogadtatható az ügyünk. Szerintem ez a tanulság a legfontosabb hozadéka az ENSZ-bizottsági meghallgatásnak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Cunnold-Benkő Erikával a genfi meghallgatás tanulságairól
Hétfőn és kedden az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén bemutatták a romániai kisebbségek helyzetéről szóló „árnyékjelentést", amelyet három magyar civil szervezet – a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), a Pro Regio Siculorum Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – kezdeményezett.
A Pro Regio Siculorum Egyesület ügyvezető elnöke, Cunnold-Benkő Erika politológus részt vett a Székelyföldről szóló fejezet kidolgozásában és bizottság előtti bemutatásában. Igen tanulságos genfi tapasztalatait hazatérte után Sepsiszentgyörgyön osztotta meg velünk.
– Hogy került a Pro Regio Siculorum Alapítvány az ENSZ elé terjesztett árnyékjelentés előkészítői közé? – Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke hosszas előkészítés után lehetőséget kapott, hogy bemutassa az ENSZ-nek a magyar felsőoktatás helyzetét. Ő úgy gondolta, jó lenne ezt összekapcsolni Székelyföld területi autonómiájának ügyével. Több szervezetet megkeresett, és végül ránk esett a választása.
– Jó néhány hónapos munka után megszületett a végső változat. Milyen szempontokra figyeltetek? – Megvoltak a kritériumok, amelyeket figyelembe kellett vennünk. Igyekeztünk a lehető legreálisabban, legütősebben vázolni az erdélyi magyarság problémáit, helyzetét. Ugyanakkor szerettük volna, hogy szinte minden szervezet számára vállalható legyen a szöveg, nem akartuk mi, a kezdeményezők kisajátítani.
Magyar vádaskodás
― Utólag pont a kormányt képviselő magyarok részéről hangzott el olyan vád, hogy ez a szöveg sokkal inkább politikai volt, mint szakmai. Mi erről a véleményed?
– Nyilvánvaló, hogy van politikai része is, nem lehet Székelyföld autonómiájáról úgy beszélni, hogy annak ne legyen politikai felhangja, de elsősorban a szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt. Nem is értem a felvetést, a kettő hol ütközik? Miért probléma ez? Az volt a célunk, hogy bemutassuk a létező gondokat, ezt másképp nem lehetett.
– A másik, ugyancsak az említett magyarok által megfogalmazott vád az volt, hogy főként kollektív jogokról szóltatok, nem egyéni jogokról?
– Nem helyes ez a megfogalmazás. A bemutatót és az árnyékjelentést egyaránt arra hegyeztük ki, melyek azok az egyéni jogok, amelyek sérülnek, ha nincsenek meg a megfelelő keretek. Úgy érzem, ezzel egy kicsit meg is fogtuk a bizottságot. Adott helyzeteket mutattunk be, például, ha a bíróságon nem tudom anyanyelvemen megvédeni egyéni jogomat, akkor az egyéni jogom sérült, ha a rendőr megállít, és nem tudok vele magyarul beszélni, mert román, akkor az egyéni jogom sérült. Olyan helyzetet vetítettünk ki, amely átmenet az egyéni és kollektív jogok között. Azt is elmondtuk, hogy noha a törvények szavatolnak bizonyos jogokat, a valóságban ezek alkalmazása nem történik meg.
Életszerűen ― Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a meghallgatás?
– A bizottság tizenöt-húsz tagú volt, és rendkívül sokszínű. Voltak benne afrikaiak, ázsiaiak, voltak olyanok, akik támogattak, és olyanok is, akik nem. Kiemelném az ír, az angol és az orosz képviselőt, ők már előzőleg is segítették Hantz Pétert, hogy meghallgatásra kerüljön ez az ügy. Az árnyékjelentést másfél órás, vetítéses előadáson mutattuk be. Nagyon érdekes volt látni, hogy most először szembesültek a kérdéskörrel. Éppen ezért úgy érzem, nagy volt az érdeklődés, új dolgokkal jöttünk, megpróbáltuk pergően, életszerűen bemutatni, s látszólag sikerült az érdeklődésüket felkelteni. A raportőr (a bizottság vezetője) francia volt, amitől az elején tartottunk, de nagyon korrekt volt. A bemutató után gyakorlatias kérdéseket tettek fel, és ebből is láttuk, melyek voltak azok a témák, amelyek felkeltették az érdeklődésüket. Elmondták, valóban látják, hogy történik diszkrimináció, de megkérdezték, hogyan magyarázzuk, hogy az RMDSZ igen fontos politikai szerepet tölt be a román kormányban. Válaszunkból megtudhatták, hogy az RMDSZ is számos beadvánnyal próbálkozik, például a kisebbségi törvénnyel, de nincs elegendő parlamenti többsége, hogy érvényesítse elképzeléseit. Felvetették azt is, miért kell nekünk autonómia, csak azért, hogy kiterjedt nyelvi jogaink legyenek? Mi pedig elmondtuk, az autonómia nemcsak a nyelvi jogokról szól, hanem megakadályozza a régió etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletet, a militarizálást és számos olyan kérdést, amely csak nyelvi jogokkal nem megoldható.
Kérdések a román kormány képviselőihez
― Jelen lehetettek a román kormány képviselőinek meghallgatásán? Az hogyan zajlott?
– Megjelent a nagyon népes román delegáció, magát az ENSZ-bizottságot is meglepte, hogy ilyen sokan jöttek. A delegáció vezetője (Asztalos Csaba ― szerk. megj) ismertette Románia hivatalos jelentését, amely nagyon általánosan nyilatkozott az összes romániai kisebbségről, és leginkább a romákkal foglalkozott. Konkrétumot szinte semmit, politikailag korrekt szövegeket tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a delegáció a román kormány érdekeit védi.
Ezután a raportőr ismertette álláspontját, és megfogalmazta kérdéseit. Nagyon érdekelte őket, hogy a Diszkriminációellenes Tanács vagy az Etnikumközi Hivatal mennyire független intézmény, mennyire hozhat autonóm döntéseket, kitértek a romák helyzetére, a gyakorlati eredményekre voltak kíváncsiak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hová lettek a Vatra iratai? (Pörgésben a 6. EMI-tábor)
Kánikulai meleg mellett érdekes előadások jellemezték a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén zajló 6. EMI-tábor tegnapi napját. A rendezvényre Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét és Vona Gábort, a Jobbik elnökét is várják.
Alig nyitott tegnap a tábor, máris ,,súlyos” témáról értekeztek a központi előadói sátorban: az erdélyi magyarság demográfiai kilátásairól. A Kárpátia és az Ismerős Arcok előző esti koncertje után ugyan kissé akadozó volt még a hallgatóság koncentrálása, de azért nem volt baj az érdeklődéssel. A Népszámlálás 2011 című programpont keretében Csép Sándor, az Áldás Népesség Mozgalom elindítója irányításával voltak kénytelenek szembesülni a jelenlévők a nem túl szívderítő népesedési perspektívákkal. Kincses Előd ügyvédnek a marosvásárhelyi Fekete Márciusról szóló előadása a téma ismerői és a laikusok számára egyaránt érdekfeszítő volt. Megtudhattuk például, hogy Borbély László jelenlegi környezetvédelmi miniszter adta a román hatóságok kezére a Vatra Românească alapító iratait, amelyeket Kincses bízott Borbély gondjaira a ’90 márciusi események forgatagában.
Nagy tömeg hallgatta végig az ’56 Erdélyben című programpontot is. A téma közismert kutatója, Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész mellett egykori elítéltek — Ervin atya, Orbán Péter, Jámborné Péter Szabó Ilona — emlékeztek a hazai magyar értelmiség összeroppantását és megfélemlítését szolgáló megtorlásra. A hallgatói kérdésekre válaszolva Tófalvi többek között elmondta, hogy kutatásai során maga is találkozott ,,intő” jelekkel, lakásába többször is betörtek, pótolhatatlan iratok is áldozatul estek a hívatlan látogatásoknak.
Simó P. József Tibor csíksomlyói pszichológus szerint igenis, van élet az AIDS után. Erről a Keskeny út sátorban tartott előadása keretében értekezett, ahol a többnyire kamaszkorú hallgatóság kérdésözöne többek között a HIV-pozitív emberek nemiélet-lehetőségeire is kitért. A témához kapcsolódó film — A bakancslista — vetítésekor a nézőknek különleges részletekre is figyelniük kellett, ha részt akartak venni az azt követő játékban.
Állandó műszak volt a film- és borsátorban, de a művészsátorban, az EMI-társalgó sátorban vagy a gyereksátorban sem volt egyetlen pillanatnyi üresjárat sem. Csak az nem vett részt valamelyik programon, aki röplabdázott, vagy az EKE által szervezett, nehéznek hirdetett gyalogtúrán vett részt, amely tegnap a Libán-tetőn át Gyergyócsomafalváig kilenc kilométeren át vezette a túrázókat. Lapzártakor a táborlakók és külsősök erősen készültek a napzáró Avatar- és Edda-koncertre.
A 6. EMI-tábor hét végi programjában szombaton a Radikális változás Magyarországon? című programpontban Vona Gáborral, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnökével találkozhatnak, míg Regionalizmus és/vagy autonómia? címszó alatt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Bodó Barna politológus, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere fejti ki nézeteit. A zárónapon, vasárnap 14 órától az új magyar kormány nemzetpolitikájáról, a magyar állampolgárság kérdéséről Kövér László, az Országgyűlés elnöke beszél.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százlábúak a Gyimesekben
A borospataki tánctábor titka
A csűr valóban csűrszerű, tánccsűr szálegyenes fenyőgerendákból ácsolt, vakolatlan, akarom mondani, nem tapaszos, mint a környező porták családi lakóházai. Mellette hagyományosan rakott búbos kemence, és mintha tiszteletünkre ezt is megrendelték volna, a friss kenyér illata vegyül a patakpart friss levegőjével.
Kerekeskút, színszerű szabadtéri társalgó vagy ebédlő nyitott oldalakkal, az asztallapok egyetlen hatalmas fenyőtörzsből vágott, egy méternél szélesebb átmérőjű deszkalapok. Tíz centi vastagságúak. A Százlábú táncegyüttes legényeinek legalább fele kellene, hogy ezek valamelyikét a helyéről elmozdítsák. Természetesen ők nem asztalmozgatás végett jöttek ide. A tánccsűr belső méretei is robusztusak. Itt értem meg a galériás szó jelentését is: a csűr szénapadlásának magasában széles karzat fut körbe, ahonnan a zajló eseményeket szemlélni lehet. A csűr ugyanis nemcsak tánctáborok fogadására alkalmas, hanem lakodalmakat, keresztelőket, egyéb társas összejöveteleket is tartanak itt. Kétszáz személy befogadására alkalmas. Az ácsolat, a gerendázat keresztkötései szabadon is láthatóak, az épület teljes szerkezete megmutatja magát. Táncos csapatépítés
Virág Endrével, a Százlábú együttes vezetőjével újraismerkedünk — valamikor a Háromszék néptáncegyüttes táncosaként ismertem meg —, a tánccsűr melletti ebédlő egyik rusztikus asztala mellé telepedünk. Ezt megelőzően hosszasan figyeltem a csűrben zajló életet. Előbb az éppen soron levő tájegység zenei életét — énekelt kincsét — tanulták. Idén a mezőségi táncok voltak a táborozás programjában. Utána fergeteges tempójú táncokba kezdtek. Előbb a csűr egész padlózatát elfoglaló, lazább szerkezetű csoportosulásban, majd változott a koreográfia: a csűr mintegy harmadába tömörültek, a laza táncformációt szorosabb váltotta fel. Az együttes vezetőjétől tudhattam meg, ez a ,,sűrített táncváltozat azt formázza, hogy a tömeges kultúrházépítéseket megelőzően a táncosok egy-egy házat, csűrt béreltek ki, ezek különböző nagyságúak voltak, s a táncosoknak ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk.
Kísérőmet a Százlábú együttes mibenlétéről kérdezem.
Virág Endre: A közösség tagjai többnyire sepsiszentgyörgyiek. Sepsiszentgyörgyön alakult négy évvel ezelőtt. Százlábú, mert mintegy ötven párral indultak. Az ötven táncospárnak száz lába van. Most negyvenhatan vannak Borospatakán, de a tánc, a játékok oktatóival és a zenészekkel ez a szám is kikerekedik a száz lábra. Feleségem, Virág Imola ugyancsak táncoktató, de mi most inkább tánckarvezetők vagyunk. A megyei művelődési központtól még hárman jöttek el olyanok, akik játékokat tanítanak: Nagy Tünde, Simon Réka Ágnes, Gönczi Vass Ildikó. Olyan játékokat kértem tőlük, hogy ezek a csapatépítésre összpontosítsanak. Tízen vagyunk a három zenésszel együtt. A zenészek Szamosújvárról jöttek: Tóni, Zsombor és Árpi. A becenevükön szólítjuk őket. Tizenhét-tizennyolc évesek. Mi mindig fiatal zenészekkel dolgozunk. A gyerekek közötti kommunikáció így természetesebb. Négy évvel ezelőtt, amikor az együttes alakult, az volt a cél, hogy a fiatalok olyan közösséget képezzenek majd, ahol biztonságban érzik magukat. A gyerekek a táncosnyelvezettel tudnak kommunikálni, s eközben a magyar kultúrát magukba szívják, magukba építik. Ez egy hermetikus csapat. Hárman-négyen négy év alatt lekoptak. Elmentek. De ennek ellenére ma is száz lábon állunk.
A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek.
A fiatalok mind iskolások. A legfiatalabb most 14 évet tölt, a legidősebbek 16 évesek. Négy évvel ezelőtt tíz-tizenkét évesek voltak.
Virág Endre egész beszélgetésünk során legsűrűbben használt szava a Százlábú néptáncegyüttes jellemzésére: a közösségépítés és a csapatépítés. Elméleti képzettsége, tájékozottsága valósággal meglep. Tudja, mikor mit, miért tesz. A borospataki táncos, énekes alkotóműhelyt a maga összetettségének teljességében érzékeli, és ezeket a külső körülményeket támaszként használja. Nem (csak) oktat, tanít, nem dresszíroz, hanem az önmegvalósítás és a csapatban történő megvalósulás elemeiként kapcsolja — kapcsolják — be munkájukat a fiatalok életvitelének formálásába. Kérdezem, hogy a csapatépítés szempontjából melyik az ideális táncoló életkor? — Táncolni mindig lehet. Kisgyerek korban kell elsajátítani. Amikor felnőnek, ha nem éltek organikus életet, ha nem beleszülettek, nem belenőttek a gyerekek a táncba, akkor a foci a menőbb, a komputer a vonzóbb. Amikor a kisebbeket is bevonjuk a csapatba, csak játékokat tanulunk. Népi játékokat. A komputeren is játszanak egy virtuális személlyel vagy egyébbel. Itt együttesen, közösen, csoportosan játszanak olyan játékokat, amelyekben egymás képességeit kipróbálják. Az egyéni játékokból csoportos játékok lesznek. Ezekből ritmusjátékok, s a ritmusjátékból már tánc lesz. — Milyen sorrendben kezdik beépíteni a fiatalokba a tánc formanyelvét, a táncos kommunikációt? — A táncoknak is vannak fokozatai. Moldvaival kezdtünk, felcsíkivel, ezek könnyebbek, hamarabb nyújtanak sikerélményt. Ezek után következtek a nehezebb fokozatok. A moldvai táncok archaikusabbak. Hamar nyújtanak sikerélményt, mert van egy-két motívum, ez ismétlődik egy tánccikluson belül többször. Hamar meg lehet tanulni, és ezek a táncok alkalmasabbak arra, hogy a fiatalok hamar kitombolják magukat. Az energiát, örömet, indulatot, dühöt akár. A reneszánsz korához kötődő magyar népi táncok nehezebb fokozatúak. A magyar parasztság ezeket asszimilálta, a saját ízlésvilágához igazította. Páros táncok, individuális táncok, legényesek is lehetnek. Ezekhez már érettebb életkor szükséges.
Valamikor a gyermekek beleszülettek egy közösségbe, az esküvőktől a keresztelőkig beilleszkedtek a közösségek életébe. Beléjük ivódtak ezek a szokások.
A mostani gyerekeknek nem adattak meg ezek a körülmények. Városon születtek, ahol több náció is
él. Nincsenek helyi szokások.
— A székelyföldi kisvárosok lakossága is többnyire falusi eredetű... — Erdélyi szinten Háromszék polgárosodott a leghamarabb. Emiatt hamar kivetkőztek a szokásaikból, ezek a szokások ódivatúaknak minősültek. A viselet is. A kalákás munka is. Ma nehéz elmenni egy faluba, és a valamikori táncokat visszatanítani. Ami övék, a mienk is
— Az első világháború után Erdély és az egész Magyarország szintjén komoly gyűjtőmunka folyt. A budapesti archívumban hatalmas anyag található. Háromszékről nagyon kevés a táncos anyag. Ha létesül egy együttes, a helyiek mindig a miénket keresik. Itt a polgári táncok maradékaiból lehet összehozni valamit.
A gyerekek szintjén nem az a legfontosabb, hogy csak az övéket tanulják. Tágabb értelemben a magyar nemzet tagjaiként a más tájegységek táncai is az övék. És a kultúrában nincsenek éles határok, úgyhogy a román táncok, a cigány táncok is az övék. Mi nem ,,nagy magyarokat nevelünk, nem ez a célunk, hanem elsősorban az, hogy közösségben érezzék magukat, s így nem szakadnak el ettől a földtől, így maradnak vagy lesznek magyarok. A következmény az, hogy a magyar kultúrába nőnek bele, ezt viszik, éltetik tovább.
A gyerekeket idehoztuk Gyimesbe, száztíz kilométerre Sepsiszentgyörgytől. Itt nemcsak néptáncot, népzenét és népi játékokat tanulnak. Az egész környezet, ez a skanzen, az, hogy itt sütött házi kenyeret esznek, házi koszton élnek, felújított, régi házakban alusznak, s ezek összessége rendkívüli hatással van az alakuló életszemléletükre. A gyerekek itt falvakra lebontva is ismerkedhetnek a táncokkal, szokásokkal, játékokkal. Így rögzül bennük: ez borospataki anyag. Ez palatkai, ez mezőségi. Láthatják, hogy milyen különbség lehet zenében, viseletben, táncban, szokásokban is. A csodálatos az, hogy ezek mégis valahol együvé tartoznak. A különbségek onnan eredhetnek, hogy az egyik település lehetett jobbágyfalu, a másik lehetett valamelyik uraság lakóhelye. * Szóval, népdallal szólva Tegnap a Gyimesben jártam. Bolondgombát nem vacsoráztam, de a teljes kiőrlésű lisztből sütött, a borospataki asszonyok dagasztóteknőjéből a búbos kemencébe került friss kenyeret nemcsak megkóstoltam, hanem vásárfiaként egy egészet haza is hoztam. A kenyér ízét is, a kenyér mellé való faluismeretet is, amelynek jelképes és igazi csúcsa az 1330 m magas, az 1000 éves határ hegycsúcsára a csíkszépvízi közbirtokosság által emelt emlékkereszt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harai Pál börtönemlékei
Harai Pál, szentkatolnai születésű nyugalmazott kanonok A börtönévek papi emlékei (Medgyes, 2010) címmel adta közre meghurcoltatása, sanyarú sínylődése epizódjait. Az előszóban dr. Czirják Árpád pápai prelátus így ír: „Harai Pál mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja őket, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál.”
A nagy lexikális tudással rendelkező, de végtelenül szerény ember szelíd lelke és törékeny alkata ellenére nagyon kemény tud lenni, ha a helyzet ezt megköveteli – áll a Székely Hírmondó 2010. június 25-i számában. „Hit, nemzet, becsület, emberség dolgában nem ismer tréfát, és hajlíthatatlan. Bár 83. évét tapossa, sugárzik belőle az életerő és energia. Szellemi és fizikai frissessége hitén kívül talán a közösségért felelősséget vállaló ember állandó tenni akarásából fakad. Könyvét sem öncélúan, hanem közelmúltunk feltárásának szándékával írta, hogy az elkövetett borzalmakat megismerve elkerülhessük azokat a csapdahelyzeteket, melyek megismétlődhetnek. Életét a közösségépítés és nemzetvédés jegyében küzdötte végig. Egyszerű földműves emberek gyermekeként született Szentkatolnán, 1928. január 25-én. Miután beiratkozott a gyulafehérvári teológiai főiskolára, azt bezárták a román hatóságok, ezért a növendékek otthon készültek, és titokban vizsgáztak. Márton Áron püspök és a teológia tanárainak 1949-es letartóztatása után azonban ez a lehetőség is szertefoszlott. Nehéz időszak következett, amely alatt alkalma volt megismerkedni a szekuritáté vasöklével is. Végül sok viszontagság után, 1952-ben szentelték pappá. Aradon, majd Sepsiszentgyörgyön, Csíkdánfalván és Brassóban volt káplán. A magyar forradalom leverése után ő is a megtorlás áldozatává vált, ugyanis 1958-ban koholt vádak alapján letartóztatták, és 10 év börtönbüntetésre ítélték. A román kommunista pokol Duna-deltai állomásainak megjárása és hat év kényszermunka után általános amnesztiával szabadult.
1985-ben Medgyesre, pályafutásának utolsó állomására került. A rendszer bukása után, a püspökség támogatását nélkülözve, saját vagyonát is felhasználva építette fel a Szent István templomot, valamint a hozzá tartozó Kolping ifjúsági és közösségi házat. A madarasi Hargitán vásárolt területen ifjúsági Kolping - tábort épít és működtet, s Baromlaka határában egy mintafarm létesítésének gondolatával vett házat. Ez utóbbi terve viszont rajta kívül álló okok miatt sajnos meghiúsult.
Helytállása és közösségformáló munkája elismeréseként Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben, az RMDSZ pedig Ezüstfenyő-díjban részesítette. Jelenleg a medgyesi vendégház egy szerény szobájának lakójaként segíti paptársai áldásos tevékenységét, immár nyugdíjasként.” (Bedő Zoltán)
Alább részleteket közlünk Harai Pál könyvéből.
Hogy mennyire kiosztott szerep és adott esetben még előre megjelölt felelet szerint történt a tárgyalás, álljon itt a következő eset. Macskási Pál az egyik vádlottól – nem írom ide a nevét – azt kérdezte, miért fordultak a katolikus papokhoz ezzel a levéllel. „Azért – hangzott a válasz –, mert tudtuk, hogy Márton Áron püspök rendszerellenes, és éppen ezért hathatós támogatást reméltünk a katolikus papoktól.”
Azonnal átvillant az agyamon, hogy ez a válasz betanított szöveg, lecke. Ezt már nem tudtam elviselni. Felugrottam a székről, és indulatosan ordítottam: „Hazudik, összejátszottak a szekuritátéval. Ha ez nem így lenne, hogy lehet az, hogy az EMISZ főnökét, Orbán Lászlót jóval utánam (talán augusztus 16-án) tartóztatták le. Honnan tudtak a levélről?” Talán mondtam még mást is, de nem folytathattam, mert két vagy három milicista rám ugrott és lenyomott a székbe. Nem akartam leülni, s még a kabátot is letaszították a vállamról.
Macskási bíró rendreutasított: „Mit gondol, tisztelendő uram? A szószéken van? Márton Áronnak ilyen papjai vannak?” Kis idő múlva szünetet tartottak, a törvényszék folyosójára kísértek, leültettek a fal melletti padokra. Egyszer csak Bartos őrnagy állt meg előttem, és fogait vicsorgatva mondta: „Tisztelendő uram, ezért még számolunk!”
*
Az ítélethirdetés 1959. március 19-én, Szent József napján történt. A 79 vádlott 1148 év, azaz ezeregyszáznegyvennyolc év börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást kapott.
*
Örömmel írtuk a lapokat, ha adtak. Mikor édesapám, máskor édesanyám és Janika, pap öcsém nevére címeztem. Így akartam kitapogatni, hogy életben vannak-e, arra gondolva, ha esetleg meghaltak, nem kapok csomagot, vagy megjelenik a feladó címen az özvegy jelzés.
Az élelmiszereken kívül nem kérhettünk mást. Igen nagy szükségem lett volna gumicsizmára. Kérni nem szabadott, de ha küldtek, kiadták a rabnak. Elhatároztam, hogy kérni fogok. Ki kellett találnom, hogyan rejthetem el a kérést. Sikerült is úgy elrejtenem, hogy nem találták meg. Ez nem az élelmiszerek között szerepelt, hanem a címzésben. Akkor éppen édesanyám címére küldtem a lapot: Harai Tereza, Loc. Catalina, str. Gumicsizmát nr. 42. Raionul Tg. Sacuiesc, regiunea Brasov. Arra gondoltam, hogy a Gumicsizma a levelezőlapot ellenőrző őrnek esetleg valami furcsa, kiejthetetlen, „bozgor” névnek tűnhet, de a szentkatolnai postásnak, még inkább szüleimnek valami mást fog jelenteni. Távolról sem gondolták, hogy elment az eszem, hanem arra, amire nagy szükségem van. A következő csomagban megjött a csizma, és ki is adták, nagy örömömre. Használtam, és sok kolléga is kölcsönkérte, amikor szolgálatos volt, és az udvaron bokáig érő sárban el kellett hozniuk a cseberben az ételt.
Szabadulásomkor, 1964-ben a csizmáimat hazavittem. Jó szolgálatot tettek. Emlékként meg kellett volna őriznem őket, de sajnos, elkallódtak. Megfakulva ugyan, de megmaradt az a lap, hogy az utókor emberei is láthassák, hogy az 1960-as években a Harai család a Gumicsizma 42. szám alatt lakott.
*
Leültettek a fűre, és a géppisztolyos katonák között kíváncsian vártuk, mi történik. A láger politikai tisztje jelent meg, és beszédet tartott nekünk. Mondanivalója a munkánkról szólt, amivel nem volt megelégedve. Nem fenyegetett, de nagyobb munkaütemet sürgetett. Némán hallgattuk végig, amiket a kukoricakapálás fontosságáról mondott. Sem ő, sem pedig a rabok többsége nem számított arra, ami ezután történt. A mindegyre nekünk szegezett kérdésre: „De ce nu lucrati?” (Miért nem dolgoztok?) – egyszeriben felszólalt egy bukaresti származású rab, ha jól emlékszem, Mihály király tanácsadója volt. Mondanivalója lényege: a rabok tudják, hogy mennek haza. Honnan tudjátok? – hangzott a politikai tiszt kérdése. – „Olvastuk az újságban” „Milyen újságban? Honnan kaptad az újságot?” Megkapta a választ, de olyant, hogy ma is mosoly jelenik meg az arcomon, amikor erre gondolok.
„Jöttünk az úton a kukoricásból, és összegyűrt újságot pillantottam meg, amit fölvettem. Újságpapírba csomagolt szalonna volt benne. A szalonnát megettem, és az újságot elolvastam.” Láthatóan zavarba jött a tiszt, de nem adta be a kommunista derekát. Ha még él, biztosan nagyobb nyugdíjat kap, hogy ilyen derekasan és gerincesen kiállott a kommunista ámítások és hazugságok mellett.
*
Az állomásra érve jegyet váltottunk, mindenki oda, ahol letartóztatták. Ugyanis egészen szigorú utasításunk volt, hogy hazaérkezésünk után legkésőbb 24 órával jelentkezzünk annál a szekuritáténál, ahol letartóztattak.
Az utazás részleteire nem emlékszem, de a brassói megérkezésre igen. Ahogy leszálltunk, elcsodálkoztunk a fogságunk ideje alatt épült modern állomáson. Elhatároztam, hogy gyalogosan megyek föl a plébániára. Nemcsak azért, mert általában kíváncsi a természetem, hanem mert reméltem, hogy találkozom néhány ismerőssel. Letartóztatásom előtt elég sok ismerősöm volt, hisz több mint négy évig vezettem Brassóban különböző lelkipásztori munkákat: szentmiséket, keresztelőt, temetést, esküvőt, nagyon sok gyermeket tanítottam hittanra. Sok más vallású ember is az ismeretségi körömbe tartozott. Brassó utcáin a Kolostor utcai templomig gyalogolva egy árva lélekkel sem találkoztam.
Hat év alatt ennyire megváltozott a világ és benne az emberek? Köztük én is?
(Válogatta: B. D.) Népújság (Marosvásárhely)

„Szép ez az ország, csak kár, hogy lakják”
Nem egyszer szó esett már arról, választottaink mennyire el vannak rugaszkodva a valóságtól. A héten a román médiában nagy port vert fel, hogy az államelnök „munkára akarja fogni” a tanárokat. Traian Băsescu szerint a nemzedékek nevelőinek nagyobb az órabérük, mint neki magának. Ugyanis legfrissebb számításai szerint amíg a tanárember heti tizenhat, addig őelnöksége napi ugyanannyi órát áldoz a nemzet oltárán. És ha egy tanárember nem tartja méltányosnak a javadalmazását, vállaljon másodállást. Napi négy óra mellett megteheti.
A nemzet egyik kolozsvári napszámosa nem állhatta meg szó nélkül, mert egyenes adásban elsorolta, mennyi időt is vesznek igénybe egy tanár napi teendői, csak hogy tudják választottaink is, akik valószínűleg húsz esztendő óta a Marsról igazgatják az ország dolgait. A pedagógus azt is elmondta, hogy mivel ingázik, havi 700 lejes fizetésének egy részét erre költi, így hó végén már a legalapvetőbb élelmiszerre sem futja fizetéséből. Ugyanis a 250 lejes útiköltségnek csak az egyharmadát térítik meg.
Ezzel párhuzamosan a közmédiák közreadták, hogy ebben az évben törvényhozóink szolgálati járművei 1,5 millió lej értékű üzemanyagot emésztettek fel. Ezen már felháborodni sem érdemes, minősíteni annál inkább nem. Azok után talán már nem is ajánlatos, hogy nemrégiben szintén Băsescu a Nemzetvédelmi Tanács egyik ülésén nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőként tüntette fel a sajtót.
Ennyi elnöki aranyköpés mellett igazán jól elfér Emil Boc miniszterelnök kijelentése is, miszerint „ez van, akinek nem tetszik, mehet Isten hírével munkát keresni külföldre, ennél többet nem tudunk biztosítani”. Az egyik román hírcsatorna politikai műsorában részt vevő sajtósok felháborodására egy másik meghívott vendég a törvényhozó testületből meg is fejelte a minden további ágálást leszerelő kormányfői okosságot: „Szép ez az ország, csak kár, hogy lakják. Ezentúl ez sem lesz gond” – mondta. Ennyi cinizmussal már a sajtónak sincs mit kezdenie. Csak az a fájó, hogy mi, magyarok is alanyai vagyunk ennek a minősíthetetlen kormányzásnak. Az erdélyi magyar is ugyanúgy „megszívleli” ezt a miniszterelnöki „tanácsot”, mint román honfitársa, és elhagyja szülőföldjét. Cinkos kormányképviseletünket pedig egykoron nagy történelmi felelősség fogja terhelni a magyarok kivándorlása miatt. Jó lenne ezen elgondolkodni, ha még érdemes.
Sütő Éva, Reggeli Újság
Erdély.ma

Tőkés László újabb fellebbezése a Királyhágómelléki Egyházkerülethez
2010. július 21-i Nyilatkozatomban tételes formában idéztem a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Választási Szabályzatának az egyes egyházi tisztségekre való jelölést kizáró előírásait, és önkéntes visszalépésre szólítottam fel azokat az – egyházmegyei – jelölteket, akikre a Szabályzat 2. szakaszának idézett megszorításai vonatkoznak.
Annak láttán, hogy a személyeskedést kerülő, elvi felvetésemnek nem sok foganatja volt, és kilenc egyházmegyénk területén több olyan lelkészi és világi személy is jelölést nyert és fogadott el, akikre nézve a Szabályzat vonatkozó előírásai világosan kimondják és meghatározzák, hogy „egyházi tisztségre nem jelölhetők”, vagy jelölésük „nem ajánlott”, – 2010. július 3-án újabb, ez alkalommal az előbbinél jóval konkrétabb Nyilatkozatot tettem közzé, melyben az érintett személyek jelöltetésének a megfellebbezését, valamint a választási bizottságok felelős, szabályos és következetes eljárását szorgalmaztam az óvások elbírálása tekintetében.
A sajtóból vett tájékoztatás szerint: „Minden óvás elutasítva!” (Bihari Napló, 2010. augusztus 14.) – vagyis a fellebbezések törvényszerű és felelős elbírálására irányuló figyelmeztetés is hatástalan maradt. Az Egyházkerületi Választási Bizottság – rosszul felfogott – erejének, valamint határozatai megfellebbezhetetlenségének tudatában még bár szemszúrásból sem, egyetlen egy benyújtott óvásnak sem adott helyt, és ezáltal minősített, illetve minősíthetetlen esetekben engedett szabad utat az egyes egyházmegyei jelölteknek.
Cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag, olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását visszautasító 2/2010. számú EVB-határozatot is saját kézjegyével látta el.
A sajnálatos szakszerűtlenséggel és szokványos hivataloskodással határozatokat hozó EVB egész munkájára a következők a jellemzők:
Szinte teljességgel figyelmen kívül hagyja a KRE Választási Szabályzatának mértékadó előírásait (lásd VSZ 2. szakaszának 3. és 4. bekezdései).
Ügyet sem vet a fellebbezéshez mellékelt bizonyító dokumentumokra, melyeket nem is mellékel az egyes eseteket elbíráló határozatokhoz, illetve amelyeket teljességgel elhallgat.
Sem az Országos Átvilágító Bizottság (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja.
Egyetlen jogász, egyházi jogtanácsos segédletét sem veszi igénybe, illetve a jogi szakvéleményezés érvényesítését teljességgel mellőzi.
Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta – szavazattöbbséggel alátámasztott – tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Az elmondottaknak megfelelően az EVB:
1. A Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15.05.2008, valamint p 4901/07/05.02.2008 számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot nem igényli (lásd az EVB 2/ és 3/2010. számú határozatát).
2. A Berke Sándor egyházmegyei missziói előadó-jelölt – egykori – kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02.12.2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy „A jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy – nevezett – együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel”. Itt úgyszintén hiányzik az EÁB elbírálása (lásd EVB 3/2010. számú határozatát).
3. Úgyszintén felmenti Nagy Sándor nagykárolyi esperesjelöltet, akiről nem csupán a CNSAS DJ/2790/05.10,2009. számú bizonylata (lásd mellékelve: Adeverinţă) ismeri el, hogy mindösszesen 48 (azaz negyvennyolc) informátori jelentés fűződik nevéhez, hanem ráadásul az EÁB és az Egyházkerületi Igazgatótanács is megállapítja róla, hogy „szervezett és titkos formában, aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/ informátora volt” (lásd az EÁB 26/210. határozatát). Mindezek ellenére, az EVB azzal indokolja felmentését, hogy az EÁB „terhelő bizonyítékok hiányában (?!) nem vonja meg választhatósági és választói jogát” (lásd az EVB 6/2010. számú határozatát).
4. Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB szintén a saját Anyaszentegyházunk írott – és erkölcsi – törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt „minden egyházkerületi – és zsinati – tisztségéről” való „önkényes és elfogadhatatlan” lemondását (lásd az Igazgatótanács 684/2007. és a PH 416/2007. számú iratait) figyelmen kívül hagyva, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy „nem a presbiteri tisztségéről mondott le” [sic!] (lásd az EVB 3/2010. számú határozatát).
5. Seres Dénes zilahi jogtanácsosjelölt esetében minden bizonnyal az – RMDSZ-es – politikumé volt a döntő szó. Ezt az embert annakidején éppen az egyházmegyei jogtanácsosi tisztségétől fosztották meg hűtlen szolgálata miatt – attól a tisztségétől, melyre most újrajelölik. Közismert továbbá a feleségével, Seres Magdolnával közösen folytatott, áldatlan – hatalmi – harca a Zilahi Református Wesselényi Kollégium ellenében, és ezzel együtt – világi peres eljárásai Bogdán Zsolt mostani esperessel, valamint Püsök Csaba és Oláh Mihály lelkipásztorokkal szemben. Az EVB szerint – mindezek ellenére – „a vád nem felel meg teljesen a valóságnak, inkább személyi konfliktusok állnak a háttérben” (lásd az EVB 5/2010. számú határozatát).
6. Visky István, Kondor Endre és Fazakas Ferenc bihari lelkipásztorok, valamint Mike Pál érmelléki esperesjelölt esetére nézve a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést – viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s „szektás irányhoz” tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül – és legfeljebb a választók lelkiismerete tiltakozhat az ellen, hogy – belülről bomlasztó – „szektás” elemeket állítsanak felelős egyházi tisztségekbe.
Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy az EVB tisztelt tagjainak „lelkiismerete” miért fordul szembe a Választási Szabályzatot elfogadó közgyűlési atyák lelkiismeretével… (lásd az EVB 3. és 4/2010. számú határozatait). Mindent egybevetve, mérlegelve és megfontolva, a következőket állapíthatjuk meg és mondhatjuk ki:
A volt nacionál-kommunista rezsim, illetve a Ceauşescu-féle diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Szekuritáté. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazatukat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak.
1989-ben Temesváron kezdődött el a Ceauşescu-diktatúra bukása. Akik fegyvertelenül szembeszálltak az istentelen parancsuralmi rendszerrel – az ő áldozatuk, Temesvár szelleme kötelez bennünket: királyhágómellékieket!
„Tudatában voltak-e a jelöltlistákat állítók, hogy minek vetették meg a melegágyát, amikor pártkatonákat jelöltek a tisztségekre?” – teszi fel a kérdést Pártegyház című írásában Gábor Ferenc köröstárkányi Testvérünk (lásd Reggeli Újság 2010. július 27.). Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen „elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak” minősítik az egyházi átvilágítást (lásd erdon.ro, 2010. március 9.), és „imádságos szentségükkel” azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként – mutatis mutandis – tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?!
Nem szabad felednünk: az ateista kommunizmus az Anyaszentegyház létére tört; azon problémáink legtöbbje, melyekkel húsz év óta viaskodunk: közvetve vagy közvetlenül a diktatúra átkos öröksége. Azért: „ne legyen közösségünk a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel”! – int bennünket az Apostol (Ef 5,11).
Illesse őszinte elismerés azokat a fellebbezőket, akik a sötétség erői ellenében védik az Egyház becsületét!
Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett – és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával.
Az egyházmegyei választógyűléseken az óriási – lelkiismereti és erkölcsi – felelősség, hogy 2010. augusztus 27-i üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatait!
Tőkés László. Erdély.ma

Intelem a hazafiságra
Mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván… törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára, miképpen éljen tisztességes és békés életet…” – áll az Intelmekben, amelyet Szent István királyunk fiához, Imre herceghez címzett szent hagyatékában.
Benne van politikai programja, az európai beilleszkedés és keresztény társadalmi életformaváltás szándéka. Benne van a nemzeti elv éppúgy, mint a nemzetek felettiség, a nemzeti hagyományok megőrzése és a politikai önállóság. A II. Szilveszter pápától kapott apostoli királyavató Szent Korona pedig erősítette függetlenségét a Német-római Birodalommal és Csehországgal szemben. Ugyanakkor a legendaíró valós történeti hagyományt rögzített, miszerint országa felajánlása a Szűzanyának egy sajátosan magyar államelméletnek – a Regnum Marianumnak – az alapját vetette meg. E mögött az a mélységes meggyőződés és hivatástudat állt, hogy a király Isten felkentje, hogy népe földi és örök jólétét szolgálja, elősegítse. Szent István rájött, hogy királyságát Krisztus királysága megnemesíti, sőt a Megváltó ad igazi támpontot ehhez a szolgálathoz. Nem féltette népe ősi történelmét és kultúráját a kereszténységtől, nem krisztustalanított, ősmagyar hitet akart konzerválni, hanem ellenkezőleg, megérezte, hogy Krisztus felemel minden nemzetet, – a magyart is, – anélkül hogy bármelyikük elveszítené saját értékét. A kereszténység inkább erőssé, teljessé teszi a népeket és örök célt ad nekik. Ezt történelmünk mindvégig igazolta. Szent István is Krisztusban találta meg a „hiteles nemzeti felemelkedés forrását.” (Székely János pk.) Ezért építette népe jövőjét erre a sziklára.
Ma már alig van Európában király, nemhogy keresztény király. A demokratikus berendezkedésű köztársaságokban a hatalom jól elkülöníthető ágai garantálják a törékeny egyensúlyt, hogy a nép képviselete, az állampolgári jogok ne szenvedjenek csorbát, és az állam is betölthesse meghatározott szerepét. A parlamentáris rendszerekben a pártokba tömörült választók lipinkáznak egymással a hatalomért, és maga a politika kifejezés is erre az értelemre szűkült le. Ha valaki tenni akar a népéért, hazájáért, föltétlen valamilyen párt színeiben kell ügyeskednie az országgyűlésben, hogy egy gondolat, egy javaslat, egy ötlet, egy újító, a köz javát célzó megoldás, egy közös érdek törvényerőre jusson.
Akkor mit tehetünk, ha jó hazafiak akarunk lenni? Négyévenként szavazzunk, aztán kuss? Ne szóljunk bele a hozzáértők dolgába? Hisz állítólag a politika is szakma, mint az asztalosság vagy a cipészet… Menjünk utcára, gyűjtsünk aláírást, ha valamivel nem vagyunk elégedettek? Alapítsunk szélsőjobb, balközép, nemzeti, liberális vagy a többségnek mindenáron megfelelni akaró pártot? Vetítsük ki elvárásainkat olyanokba, akik hallani sem akarnak arról, hogy élünkre álljanak? Nem kell király, mégis kell király?
A legfontosabb majdnem kimaradt. Szent István népe karizmatikus vezetője volt. Aki az eget is összekötötte a földdel. Karizmájának titka, ez az égi összeköttetés. A spirituális kapocs a karizmák ajándékozójával, a Mindenható Istennel, akit Jézus Krisztusban felismert. Vajon hány szentéletű politikusunk van? Mert, ha azok lennének, nem akarnák leváltani a népet… Vajon Szent István népe, együtt és személyenként is ugyanazt a jövőt akarja-e, mint amit a szent király fiának felvázolt az intelmekben? Vajon az evangélium alaptörvényétől elszabadult hazafiság, a másokra ellenfélként, sőt legyőzendő ellenségként tekintő, nemzetieskedő, erőfitogtató magyarkodás mennyire tükrözi Isten akaratát? Csak mi akarjuk, hogy mindenáron fenn- és megmaradjunk, vagy ezt Isten, szívünkbe írt törvényeinek megtartásával képzeljük el? Mert, ha hitben, erkölcsben, életfelfogásban nem újul meg Erdély és Magyarország népe, akkor lehetnek választások, lehet önrendelkezés, lehet jobbik vagy rosszabbik gárda az oldalunkon,- Szent Királyunknak nem lesz, akikért „mennyei érdekérvényesítő képességét” latba vetnie, magyarán közbenjárnia. Augusztus 20-a, minden magyarok ünnepe, a kenyér-áldás ünnepe ugyanis ezt jelzi. Van nekünk égi párfogónk. A Magyarak Nagyasszonya és Szent István ma is nyomon követi a székelyek ébredését, élni- és tenni akarását. Az anyanemzet feltámadása a sok csendes imának is köszönhető…A szent magyarok égi családja drukkol értünk, és kijárja számunkra az égi áldást. Ehhez viszont kellünk mi is.
Akár oly módon, hogy kitöröljük szívünkből a gyűlöletet, megszüntetjük lelkünkben az ellenségképet, nem hamis hazafisággal, és türelmetlen csörtetéssel hergelünk másokat magunk ellen, hanem tudással és a szeretet intelligenciájával söpörjük félre a gáncsoskodást és a rosszindulatot. Megélve a hitet és otthonnak tekintve egyházunkat, ahová egy nagycsaládként tartozunk, megbecsülve őseink hitét – hagyományát – földjét – szabadságszeretetét és áldozatos munkáját, szentnek tartva mindazt, ami Szent Istvánnak is szent volt: család-haza-egyház. Amikor -vezetőinkkel az élen- hallgattunk jól működő lelkiismeretünkre, és az evangéliumhoz szabjuk tetteinket, nem pedig a Bibliát vagy az egyházat akarjuk szennyezett, önző énünkhöz idomítani… Amikor a bizalom erős szálaival fogódzunk egymásba a másikban fellelhető jóakaratra alapozva :- nos akkor „Mária országa”, a magyar haza nemcsak a magasban valósulhat meg…
Sebestyén Péter
Központ. Erdély.ma

Befalazott áldozatokat keresnek
Különös vizsgálat indult a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában, a mai Gyermekpalotában, tegnap délelőtt tíz órakor: a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) nevű civil szervezet kezdeményezésére elkezdtek feltörni egy falszakaszt az épület alagsorában, tizenhárom olyan személy holttestét keresve, akiket a múlt rendszerben a helyszínen kivégeztek, majd feltételezhetően befalaztak.
Az áldozatok a kommunista rezsim ellenállói voltak, akik szabadcsapatokba verődtek, és az Erdélyi Érchegységben bolyongva kerestek menedéket. A Szekuritáté 1949 februárjában, márciusában és májusában valamennyiüket letartóztatta. A katonai bíróság tizenöt évtől életfogytiglanig tartó ítéleteket hozott ellenük. A kolozsvári bíróság fegyházába szállított tizenhárom elítéltet 1950 áprilisában a Szekuritáté saját székházába kérette. Itt Mihai Patriciu igazgató parancsára kivégezték, majd a feltételezések szerint befalazták őket az alagsor egyik helyiségébe.
Két hete felfedeztük az ellenállók egyik menedékhelyét az Öreghavason, ahol a Szekuritáté embereivel dúló harc nyomán tizenegyen estek foglyul. Közülük öten lelték végzetüket a kolozsvári székházban – magyarázta Marius Oprea, az CICCR koordinátora. Az archív adatok egyértelműen tanúsítják, hogy 1950. április 2-án és 5-én a Szekuritáté székházába 13 fogoly érkezett, akik nem élték túl a vizsgálatot, holttesteik pedig eltűntek – folytatta.
Kutatásunkat a Volt Politikai Elítéltek Egyesületének megkeresése nyomán kezdtük el – válaszolt kérdésünkre Gheorghe Petrov, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeti szakembere, aki az CICCR önkéntes munkatársaként dolgozik. A tizenhárom elítélt holttestének befalazásának lehetőségét egykori foglyok visszaemlékezései, és többnyire közvetett tanúvallomások támasztják alá. Mindemellett az épület alaprajzából ítélve, az alagsor gyanúsan vastag falszakasza mögött további térrész rejtőzhet – folytatta a régész.
A tegnapi kutatások eredményei némiképpen alátámasztják a feltételezést: a több oldali fúrás nyomán egy körülbelül tíz méter hosszú és három méter széles betonkeret került elő, amelynek belseje földdel telített. – A betonlapok és a földréteg között üreget találtunk, ami arra utalhat, hogy egy térrészt megtöltöttek földdel, majd betonnal kiöntöttek. Egy-két napon belül kiderül, hogy találunk-e emberi maradványokat – jelentette be Marius Oprea a délutáni sajtótájékoztatón.
A katonai ügyészség hatáskörébe tartozó ügyben hivatalból vizsgálat indult. – A hatóságoknak kötelességük az eltűntek holttesteit felkutatni, és a tetteseket azonosítani – hangsúlyozta Oprea, hozzáfűzve: noha Románia hivatalosan elítéli a rezsim bűneit, mindeddig nem történt meg az egykori államapparátus képviselőinek felelősségrevonása, akiknek kezéhez embertelen kínzások és gyilkosságok tapadnak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)