Fiatalodó közösség, megmerevedő egyház - interjú Ötvös József lelkésszel (Ötvös József református lelkipásztor 1952. augusztus 27-én született a Maros megyei Pókán. A Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1977 és 1983 között a Görgényszentimrei Missziói Egyházközségben szolgált, majd 1983 és 1995 között Jedden volt lelkipásztor. 1995–2002 között a marosvásárhelyi VIII. Cserealji Egyházközség, 2002-től a marosvásárhelyi I. Vártemplom Egyházközség lelkésze. 2000-től a Marosi Református Egyházmegye esperese, 2001-től az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, generális direktora. Kötete: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok (Kolozsvár, 2004), több rádióadást szerkesztett, és száznál több cikke jelent meg hazai egyházi és világi kiadványokban. Több hazai és nemzetközi egyházi és világi szervezet tagja, a hazai GAW (Gustaw Adolf Segélyszervezet) elnöke.)
„Az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. ”
A kommunizmus idején sokan olyan neveket adtak gyermekeinknek, amelyek nem fordíthatók románra. Három fiáé nemcsak lefordíthatatlan, hanem jó hangzású, patinás magyar név. Tudatosan választottak? – A nyolcvanas években nősültem, akkor született az első két fiam. Akkor már a szülőfalum nevét sem lehetett magyarul leírni. Tehát félig-meddig tudatos, belső ellenállás lapul a nevek mögött. Csíksomlyói születésű feleségemet Emese Erzsébetként, engem viszont Iosifként vezettek be az anyakönyvbe, hivatalosan ma is az vagyok. Feleségemmel mindketten választottunk neveket, így lett az elsőszülött Koppány Bulcsú, a középső Ajtony Atilla – a régi helyesírás szerint –, a harmadik pedig Tétény Álmos. Valójában Töhötöm kellett volna hogy legyen, de az nem talál az Ötvöshöz, így ennek a Tétény változatát választottuk. A kedvenc neveink különben a Taksony és Szörény voltak, de az előbbi csúfolkodásra adott volna okot, a Szörény meg összeolvadt volna az Ötvös szó végével.
Lesz-e lelkészutánpótlás a családban?
A nagyobbik fiunk történész, és éppen értesített, hogy Arad közelében kelta sírra bukkant. Apósomat ’56 miatt elítélték, tehát ő a magyar forradalom szellemében élt, és ez az unokáján csapódott le – érdekli a történelem. A középső most végzi a konzervatóriumot Kolozsváron, már tanít a népfőiskolán. Klasszikus zenei képzéssel a tarsolyában talán dzsessz- és rockzenével foglalkozik majd. A kisebbik most kezdi a középiskolát, talán ő majd a papi pályán folytatja.
Szülei pókai földművesek voltak. Gyerekkorában gyakori jelenség volt, hogy egy paraszti származású fiúból pap lett?
Már a teológián tanultam, amikor tudatosodott bennem, hogy mennyire igaz rám is, amit ott tanítottak: a lelkészi munka hivatás, ugyanakkor ebben az is benne van, hogy valaki hív minket. Ha az emberben nem párosul az isteni hívás és a hivatástudat, akkor nagyon nehéz ezt végigcsinálni. Utólag értettem meg, hogy tizenkettedikes koromban következett be az életemben az elhívás, amit akkor nem ismertem fel. Számomra mindig megnyílt valamilyen tér. Egyedüli gyerek voltam. Mikor az első osztályt kezdtem, indították meg nálunk az 5–8. osztályt. Elődeimnek, ha tanulni akartak, más faluba kellett menniük iskolába. Gyerekkoromban értették meg a pókai emberek, hogy a kollektív gazdálkodás visszalépést jelent az életükben. Roszszabb lett a megélhetés, ezért majdnem mindenki megpróbálta taníttatni a gyermekét. Ennek a káros következménye az lett, hogy kiürültek a falvak. Ugyanakkor egy-két felnőtt is meghatározta az életemet. Amikor elvégeztem a 4. osztályt, akkor került oda két évre tanítani Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka későbbi igazgatónője, aki 5. és 6. osztályban magyarra és oroszra tanított. Később édesapámmal úgy döntöttünk, hogy mezőgazdasági szakiskolában fogok tanulni.
Tipikus, becsületes parasztcsaládban nőttem fel, ahol értéke volt a földnek, a földművelésnek. Deé Nagy Anikó azt javasolta, iratkozzam be a Bolyai Farkas Középiskolába, de édesapám eleinte félt, hogy nem állom meg a helyem. Amikor leérettségiztem, olyan egyetemet kerestem, ahol nem szükséges a romántudás. A bentlakás pedellusa, Kiss Géza javasolta a teológiát. Édesapám is egyetértett vele, hogy pap legyek. Ő azért nem lehetett pap vagy tanító, mert egyedüli fiú volt a családban, és a földdel kellett foglalkoznia. De mély hitű ember volt. A nyolcvanas években a teológia magyar sziget volt, zárt közösség, ahol kifejlődött bennünk a magyarság iránti felelősségérzés, de ez szerintem nem a tananyagból, hanem a légkörből származott. 1958–59-ben, az ’56-os forradalom után a teológián kemény rendőrségi beavatkozás történt, embereket vittek el, és akkor az intézmény „magába zárkózott”, hogy megelőzze az ilyesmit. Engem is felelősségre vontak, amikor marosvásárhelyi középiskolásokkal egy kolozsvári vendéglőben találkoztunk, de a teológia felvállalta, hogy a résztvevőket megbünteti. Mai napig hálás vagyok ezért, hogy a professzorok vállalták ezt a fajta igazságtalan büntetést azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az államhatalomnak.
Az egyetemi évek után Görgényszentimrére került. Ott mekkora gyülekezetet, milyen helyzetet talált? – Aki jelessel végzett, államvizsgázott, kérhette, hogy doktorálhasson, és én jelentkeztem is, viszont az akkori püspök nem akarta ezt engedni. Így is bejutottam a szebeni teológiára, viszont fél év után mégis állami kinevezést kaptam. Ezt nem lehetett visszautasítani, mert akkor elvesztettem volna a diplomámat. 1977. március 5-én utaztam Szentimrére, az autóbuszon hallottam, hogy azelőtt való este földrengés volt. Ez úgynevezett missziós egyházközség, amelynek nagyon szép múltja van. Görgényszentimre fejedelmi vár volt, a községben kiváló erdészeti iskola működött, s ami ritkaságszámba ment: a papi lak előtt aszfaltozott út volt. A reformátusság kisebbségben volt. Az a falu a hatvanas években még polgári közösségként működött, például két magánfodrászattal, a polgári családok napszámosokkal dolgoztattak.
Egyházilag az egész Görgény-völgye hozzám tartozott – a katolikus Görgényüvegcsűr, a zömében ortodox Laposnya, Libánfalva, Hodák. Akkor még nem volt magyargyűlölet, csak a marosvásárhelyi pogrom idején fejlődött ki. Annak idején egy budapesti hölgy kérésére a libánfalvi kocsmában román parasztoktól tudtam meg, hol van eltemetve a hölgy fia, akit katonaként mészároltak le, s ott temették el a román temetőben, amikor visszavonulóban volt a magyar hadsereg. Az az ortodox pap is segített a sírt felkutatni, aki 1990 márciusában felszólította a románságot, vonuljon be Marosvásárhelyre. Később Alsóidecset is hozzám csatolták, ez eredetileg szász település volt, a szász templomban egymás után, békésen folyt a román-ortodox, a német-evangélikus és a magyar-református szertartás. Ha a politikum nem avatkozik közbe, akkor e vidéken jól megférnek egymással a különböző ajkú emberek.
Ebben az időszakban sikerült templomokat felújítania, sőt egy új templom építése is a nevéhez fűződik. – Görgényszentimrén és Üvegcsűrön kevés pénzből, helyi erőből, némi holland segítséggel tataroztunk templomokat. Lelkipásztori szolgálatom alatt épült új templom Marosagárdon, ahol ortodox, görög katolikus és református hajlék van egymás mellett. A görög katolikusok a rendszerváltás után visszavették a templomukat az ortodoxoktól, akik emiatt nekifogtak építkezni, de mivel túl sok téglát vásároltak, a többletet felajánlották a református gyülekezetnek, amely a régi vályogtemplom helyett újat épített.
A Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Jedd már egészen más világ volt, mint a Görgény-völgye, majd következett Vásárhely, ahol a belvárosi, vártemplomi gyülekezet lelkésze lett. – Vásárhelyen – Jedd után – előbb a cserealji közösség élére kerültem. Érdekes kihívás volt. Varga László tiszteletes szolgált ott, ő akkor politizált, s ha el kellett mennie valahova, akkor én helyettesítettem, hiszen ez a gyülekezet közel esik Jeddhez. Mikor elment nyugdíjba, engem hívott a közösség. Kelemen Ferenc, a rádió munkatársa interjút készített velem, és én elmondtam, hogy egyházi műsoraiban néha hibás kifejezéseket használ. Erre ő azzal válaszolt, hogy meghívott műsort szerkeszteni. Így bekerültem a város közéletébe, ismert lettem, rádiós műsoriamból, a lapokban megjelent cikkeimből született a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetem. Cserealja az 1988–89-es években alakult közösség, amelyet Csiha Kálmán hozott létre a népes lakótelepen, a Tudor negyedben. Sok magyar fiatal költözött ide faluról, hiszen ez volt ez egyik megélhetési lehetőség. Több mint 5000 reformátust tartottak nyilván, nagy részük a Nyárád- és a Küküllő mentéről származott. A cél az volt, hogy ne veszítsük el őket. Varga László tudta, hogy közösségi épületre van szükség, de református templomra nem adtak építési engedélyt, ezért egy polgári házat vettek meg, s kiütötték a belső falait. Így lett – sokáig torony nélküli temploma a közösségnek.
A Vártemplomba bekerülni, az ide tartozó református gyülekezet élére állni bizonyára rangot jelent egy lelkésznek. – Kihívást is jelentett, nem bántam meg, hogy átjöttem, bár élőbb gyülekezet volt a cserealji. Ez a gyülekezet kissé Marosvásárhelyt szimbolizálja. Itt 3700 a nyilvántartott hívek száma. Elődöm, Fülöp G. Dénes 18 évig a legmegfelelőbb pásztora volt a gyülekezetnek. Helytállt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, és a rendszerváltás után kiváló külföldi kapcsolatai révén sok mindent meg tudott valósítani. A huszadik század kiválósága volt ő a Vártemplomban – Tóthfalusi József, Csíky József, Mester István után. 2002-ben ment nyugdíjba, és a presbitérium jó ideig kereste az utódját, végül rám gondoltak. Sok lelkipásztor „kiég”, mert nincsenek sikerei. Nálam ez nem következett be. Egyik komoly sikerélményem az orgonához kapcsolódik. Mikor idekerültem, a Vártemplomban a régi, műemlék orgona nem működött, helyette elektromos orgonát használtak. Egy Csehországban lengyelként született ismerősöm, aki 16 évesen Németországba menekült, értesített, hogy ott fölöslegessé vált egy orgona. Molnár Tünde orgonaművész ajánlotta, fogadjuk el, nem baj, ha egy templomban két versenyorgona van. A gyülekezet úgy döntött, hogy előbb a régit kell megjavíttatni. Így is történt, majd a németországit is működőképessé tettük, így két működő orgonánk van, e téren a Vártemplom egyedülálló az erdélyi református templomok között. Ez azért jó, mert Erdélyben a templom már nemcsak egy lelki közösség vasárnapi találkozásának a helyszíne, hanem magyar kulturális közösségi hely. Fülöp Dénes a nyolcvanas években a templom melletti termet gótikus közösségi teremmé építtette újra, az esperesi hivatal tanácstermében pedig mostanában képzőművészeti kiállításokat szervezünk.
A Vártemplom gyülekezetében hogyan alakult a hívek száma?
Amikor idekerültem, Fülöp Dénes azt mondta: egyik legfontosabb feladat az öregekkel való foglalkozás, mert ez a városrész kiöregedett. De pár év múlva megfordult a dolog, eltávozott az élők sorából az idős generáció, bár jobbára még most is az idősek járnak templomba, 250–300-an. Viszont húsvétkor a fiatalok is megjelennek, igaz, általában külföldön élnek, s az ünnepekre hazajönnek. De most már az itthon élők körében is sok a keresztelő, a konfirmáció. És ami igen örvendetes: egyre több magyar család vállal harmadik gyereket. A gyülekezet korképe szerint nagyjából kiegyenlítődtek a generációk, viszont igaz, hogy számszerűen fogy.
Mi a véleménye a rendszerváltás után megerősödő jehovista és egyéb, kisebb egyházakról? – Ma ez már nem annyira jellemző. Ennek a folyamatnak vannak pozitív vonatkozásai is. Például az, hogy a pünkösdista egyház meg tudta szólítani a cigány közösségeket, és bizonyos mértékben civilizálta ezeket. A hagyományos egyházaknak ez nem sikerült. Pedig fontos dolog, hiszen Erdélyben becslések szerint egymillió roma él. Talán a Hit gyülekezete talált leginkább utat a fiatalok felé. Úgy látom, hogy ezek az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. Egyik katolikus társam fogalmazott úgy: a mi legnagyobb problémánk, hogy az egyház kezd megmerevedni.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület már korábban beindította öntisztulási folyamatát, sorozatosan leplezik le azokat a református lelkészeket, akik kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsági szervekkel. Az Erdélyi Református Egyházkerület körében próbálják-e feltárni ezt a káros kapcsolatrendszert? – Rájöttünk arra, hogy e téren még mindig folyik a manipulálás. A mi egyházkerületünk létrehozott egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítja, hogy az eddig ismert anyag alapján a lelkészek együttműködtek-e a Szekuritátéval. Ez azt is jelenti, hogy megvédenek esetleg ártalmatlanul meggyanúsított embereket. Ehhez arra van szükség, hogy mindenki kérje ki az iratait, és mutassa fel azokat. Én láttam a saját iratcsomómat, illetve annak egy részét megkaptam Bukarestben. A nyolcvanas években több esetben kihallgattak, a belügyisek tudták rólam, hogy vannak nyugati kapcsolataim. Felkészültem rá, hogy mi lesz a dossziémban, és nem az volt benne, amire számítottam. Tehát valakik még mindig szelektálnak. Igényeltem, fedjék fel annak a húsz személynek a nevét, akik rólam jelentettek, ez fokozatosan zajlik, egyelőre hat nevet ismerek, egyházi személyek is vannak közöttük.
A püspökhöz eljuttatott, velem kapcsolatos iratcsomóban viszont ezeknek már csak a fele jelenik meg. Sajnos egészen reális képet még nem lehet összeállítani. Iratokat visszatartanak, amelyekről nem akarnak beszélni, vagy fel akarnak használni valakik ellen. Az irataim között olyasmi is szerepel, hogy én jelentettem valakiről, és amikor utánanéztem, kiderült: Baciu százados tesz jelentést egy velem folytatott beszélgetés alapján. Erre mondhatnám, hogy az egész nem igaz. De ha igaz, akkor minek tekinthető ez? Az én jelentésemnek? Vagy az ő jelentésének? Az ő szemükben mi, tanárok, lelkészek eleve irredenta elemekként voltunk elkönyvelve. Tehát én hat olyan személynek a nevét ismerem már, akik rólam jelentettek, és ezek után újból elolvastam a jelentéseket. Örülök, hogy szembesültem velük, mert soha annyi jót nem mondtak rólam, mint ők. Egyikük egyetemi tanár. Nekem senki nem ártott, semmilyen hátrányt nem szenvedtem 58 éves koromig amiatt, hogy esetleg felkértek valakit, jelentsen rólam.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyar nyelvföldrajz
Murádin László (Harasztos, 1930. nov. 29.) nyelvész. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1954). Még egyetemi hallgató korában a Magyar Nyelvészeti Tanszék gyakornoka, majd ugyanitt tanársegéd. 1958-tól a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetének tudományos munkatársa, 1964-től főkutató. Az akadémia nyelvtudományi intézetében 1968 óta az egyetlen romániai nyelvészeti és irodalomtörténeti szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárástan, a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai. Részt vett a keleti székely, moldvai csángó és aranyosszéki tájnyelvi atlaszok adatgyűjtő munkájában. E tárgykörben megjelent tanulmányai a NyIrK-ben: Az ikes ragozás állapota és használatának nemzedékek szerinti megoszlása Háromszéken (1957/1); Mutatvány az „Aranyosszéki Tájnyelvi Atlasz”-ból (1958/1-4); Az ly hang a moldvai csángó nyelvjárásban (1965/1). A mintegy 3400 címszavas kérdőfüzettel végzett, 136 falura kiterjedő általános nagyatlasz, a Romániai Magyar Nyelvjárások Atlasza nyelvföldrajzi adatainak gyűjtője, a mű szerkesztője. Szaktanulmányai általában e témához kapcsolódnak, s az atlasz adataira épülnek a NyIrK hasábjain. Legutóbbi kötete: Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nyelvészeti tanulmányok. Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010. Alább közöljük a kötet Előszavát.
Életemből több évtized nyelvföldrajzi kutatással, a nyelv földrajzi, azaz térbeli vizsgálatával telt el. Az ilyen jellegű kutatás a nyelvföldrajzi módszer alkalmazásával válik elérhetővé. Lényege, hogy minden fontos hangtani és alaktani sajátosságot, a hagyományos népi kultúra szókincséből reprezentatív mennyiséget felölelő kérdőfüzet segítségével a vizsgált terület kijelölt településein, kutatópontjain a kérdésekre adott feleletek alapján a közösség nyelvjárását felmérje, és térképlapokon, a térképlapok alapján összeállt nyelvatlasz formájában szemléltesse. A térképlapok száma a kérdések és a kérdésekre adott feleletek számától függ. A megfelelő számú térképlap alapján összeállított nyelvatlasz teszi lehetővé a különböző nyelvjáráscsoportok rendszerszerű leírását, a nyelvjárástípusok összehasonlítását, a jelenségek, a rendszertagok területi elhatárolását és az adott nyelvjárás meg az irodalmi nyelv viszonyának megállapítását.
A nyelvföldrajzi gondolat a XIX. század végén született annak érdekében, hogy a nyelvi, nyelvjárási jelenségek összemérhetőek legyenek és egymáshoz való térbeli viszonyukban szemléltethetővé váljanak. A német Georg Wenker volt a nyelvföldrajz megteremtője és az első nyelvatlasz összeállítója (Sprachatlas von Nord- und Mitteldeutschland, 1881). Sikerén felbuzdulva megszületik a mintegy negyvenezer kutatópontot felölelő nagy német nyelvatlasz (Deutscher Sprachatlas), anyagát 1927 és 1956 között tették közzé Wenker utódai. A nagy francia nyelvatlasz megteremtése J. Gilliéron és E. Edmond nevéhez fűződik (Atlas lingvistique de la France, 1902–1910). Az előfutárok között említenünk kell még K. Jaberg – J. Jud olasz és dél-svájci atlaszát (Sprach- und Sachatlas Italiens und der Südschweis, 1928–1940), valamint a románok Sever Pop és Emil Petrovici gyűjtötte általános nagyatlaszát (Atlasul lingvistic român. I. –II., 1938).
Bár a magyaroknak a XIX. század második és a XX. század első felében nyelvjárási leírásokban, nyelvjárási monográfiákban, tájszójegyzékekben és -szótárakban gazdag a szakirodalmuk, a nyelvföldrajzi módszer alkalmazásában, a magyar nyelvatlasz megteremtésében a magyar dialektológia nem tartozik az úttörők közé. E hiányt pótlandó, az első magyar népnyelvkutató értekezlet 1941-ben felkérte Bárczi Gézát a magyar nyelvatlasz munkálatainak előkészítésére és megszervezésére. Ennek keretében készül el Szabó T. Attila szerkesztésében, Gálffy Mózes és Márton Gyula adatgyűjtése alapján az első magyar nyelvatlasz-mutatvány: Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé”-ből (EM. 49. 1944), majd Bárczi szerkesztésében: Mutatványok a magyar nyelvatlasz próbagyűjtéseiből (Bp., 1947). Később, a táji nyelvatlaszok mellett, megszületik a nemzeti mértékű magyar nyelvatlasz: A magyar nyelvjárások atlasza, I – VI. (Bp., 1968–1977), benne 22 erdélyi magyar kutatóponttal.
Ha a romániai magyarság táji nyelvhasználatára fordítjuk a figyelmet, értékelnünk kell, hogy a nyelvföldrajzi módszerrel készítendő táji nyelvatlaszok megalkotásának óhaja a kolozsvári nyelvészek körében továbbra is meg nem kerülendő feladattá vált. Az 1940-es évek végén megindul a moldvai csángó nyelvjárás nyelvföldrajzi anyaggyűjtése, minden csángó lakta település nyelvjárásának felmérése. Az elkészült atlasz kéziratának kiadását a korabeli viszonyok nem tették ugyan lehetővé, mégis az atlasz évtizedekkel később napvilágot látott (Gálffy Mózes — Márton Gyula – Szabó T. Attila: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza (I –II. Bp., 1991). S tulajdonképpen ide, a moldvai csángó nyelvjáráskutatáshoz kapcsolódik az én nyelvföldrajzi tevékenységem kezdete is.
Mint a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének tagja, részt vettem a moldvai csángó, a keleti székely, önálló vállalkozóként az Aranyos-vidéki táji nyelvatlaszok anyaggyűjtő munkájában, 1948-tól pedig – mint a Román Akadémia Nyelvészeti Intézetének kutatója – a mintegy 3400 címszavas kérdőfüzettel végzett, 136 falura kiterjedő általános nagyatlasz, A romániai magyar nyelvjárások atlasza (I–IX. kötet, 1955–2010) anyaggyűjtője és szerkesztője voltam. Az időközben szakfolyóiratokban megjelent s részint e kötetben felsorakoztatott tanulmányaim e témához kapcsolódnak. Népújság (Marosvásárhely)

A második bécsi döntés 70. évfordulójára szerveznek megemlékezést Csíkszeredában
A második bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából szervez megemlékezést szombaton Csíkszeredában a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM).
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után 11 nappal történt bevonulás évfordulóján szervez megemlékező ünnepséget. Ezelőtt 70 évvel vonult be Csíkszeredába a Horthy Miklós vezette magyar sereg.
Csíkszeredában körülbelül egy hete magyar nyelvű plakátok hirdetik az eseményt.
A rendezvény megszervezésére a HVIM szeptember 1-jén kérte a csíkszeredai polgármesteri hivatal jóváhagyását.
„A második bécsi döntés 70. évfordulójára szeretnénk megemlékező ünnepséget szervezni”, indokolták kérésüket, amelyet a helyi hatóság szeptember 6-án, a rendőrség és a megyei csendőrség később hagyott jóvá.
Elsőként Mircea Duşa, a Szociáldemokrata Párt képviselőházi frakciójának vezetője emelt szót a rendezvény ellen, pénteken kérte a román államot, lépjen fel minden ilyen jellegű eseménnyel szemben.
„Meg vagyok döbbenve, és teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen rendezvényt jóváhagyott a városvezetés, a rendőrség és a csendőrség. Sértőnek találom, hogy engedélyeznek egy olyan rendezvényt, amelyen Erdély elfoglalását ünneplik, amelynek következtében a második világháború végéig több ezer kegyetlenség, a horthysta fasizmus által okozott tragédia történt, és égbekiáltónak találom, hogy az eseményen, egy művelődési házban Horthyt méltatják, akit az egész világ háborús bűnösként elítél azokért a szörnyűségekért, amiket tett. Határozottan felszólítom az illetékes állami intézményeket, lépjenek fel, és járjanak el a törvényes előírások szerint”, szögezte le Mircea Duşa.
Ladányi László Zsolt szerint azonban a rendezvénynek nem lenne szabad vitákat gerjesztenie, hiszen azt jóváhagyta a csíkszeredai polgármesteri hivatal, de hozzátette: „fontos, hogy az a törvények tiszteletben tartása mellett zajlódjék le”, még akkor is, ha ő maga, közéleti személyiségi minőségében nem ért egyet a szélsőséges megnyilvánulásokkal.
Korodi Attila Hargita megyei RMDSZ-es képviselő szerint Horthy Mikós nem annyira negatív személyiség, miként azt a történészek bemutatták, sokkal inkább vitatott személyiség. Mint mondta, a csíkszeredai rendezvény nem a történelmi esemény, hanem a szervezők miatt gerjeszt indulatokat.
„Miként Antonescu is vitatott személyiség, Horthyról is elmondható ugyanez. A holnapi (szombati – szerk. megj.) rendezvénnyel az a gond, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezi, és ez csak feszültséget kelt”, mondta Korodi Attila.
Szerinte „a románoknak nincs, mitől félniük, mert az ilyen megnyilvánulások periférikusak, és ha a magyar vezetőknek sikerül pontra tenniük a szélsőséges szervezeteket, akkor nem lesz gond, mert továbbra is a perifériára szorulnak”.
Szász Jenő MPP-elnök is úgy véli, a HVIM kezdeményezése elhibázott, mert nem kívánatos interetnikus feszültségeket gerjeszt az egyesült Európában.
„Szerintem ismernünk kell a múltat úgy, ahogyan az volt, reálisan és objektíven, de nem szabad, hogy a múlt negatív pillanatai visszarántsanak. Ez nem azt jelenti, hogy 2010-ben az ilyen eseményeknek revizionista üzenete van, de nem oly módon kellene fellapoznunk a történelemkönyvet, hogy mások érzékenységét sértsük. Akik ezt teszik, valószínűleg tévednek. Az egyesült Európában együttműködésre vagyunk ítélve, közös jövőnkről kellene tárgyalnunk, megértést és támogatást kellene kapnunk a többség részéről a magyar közösség kollektív jogainak törvénybe foglalásáért”, fejtette ki Szász Jenő.
Szombaton délben a csíkszeredai állomás közelében huszárok vonulnak a városközpont felé, így emlékezve Horthy Miklós csapatainak 70 évvel ezelőtt történt bevonulására.
Este hét órától a városi művelődési házban Tompa László magyarországi történész tart előadást Horthy Miklós életéről.
Mediafax. Nyugati Jelen (Arad)

Orvosok vallomása
Két újabb évfolyamkönyvvel gazdagodott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről írt könyvek sora. Pénteken délután a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt mutatták be a dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi László Ildikó által szerkesztett köteteket – Múló évek sodrásában és Sokaknak világítottunk –, amelyekben a szerkesztők felkérésére az 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok írták le életük történetét.
A 200-nál több igaz vallomásból kirajzolódik az erdélyi magyar sors, s annak „kórtörténete” is. „Az a korszak, amikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt az egyik nyomás megtévesztő módon képes volt fellépni a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörben is”, olyan csapdát állítva, amelyet sokak nem tudtak kikerülni. Ebben a korszakban kerültek a marosvásárhelyi egyetemre az ország minden részéből azok a fiatalemberek és lányok, akik átélték a második világháborút, s akik közül sokan hittek a kommunizmus hazug szavaiban. Az 1956-os eseményeknek s az azt követő megtorlásoknak, a besúgórendszer kiépítésének kellett megtörténnie ahhoz, hogy a gyűlölködés magvait elszóró osztályharcos tanítás mögött felismerjék e valóságot – hangzott el az est házigazdája, dr. Bárányi Ferenc beszédében és dr. Szász István Tas könyvelemzésében. Mindketten a kizárt diákok között voltak, s felcserként, illetve bányában töltött évek után kerülhettek vissza az egyetemre.
Vallomása szerint dr. Nagy Lajos, aki az 1959-es évfolyam történetét szerkesztette, korábbi írásaiban és könyvében azt próbálta megfejteni, hogy „egynadrágos egyetemistaként” miként válhatott osztályellenséggé, aki csak évfolyamtársai végzése után két évvel fejezhette be tanulmányait.
„Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ki ezt? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor…” Ha mindezt előre tudjuk, vajon nekiindulunk-e? – tette fel a kérdést a bemutatón dr. Szász István Tas. Amelyre könyve előszavában dr. Bárányi Ildikó meg is adja a választ: „mert orvosként helytállni olyan emberpróbáló negyven év alatt, mint amilyen nekünk jutott az ezredvégen, az mindenik egy külön sikertörténet a maga nemében”. A mi nemzedékünk felvállalt egy hivatást, személyisége kiteljesítése, családja fenntartása mellett a rábízott közösség minden gondját-baját is. Ezért érzik a vallomást író orvosok közül sokan úgy, hogy nem éltek, dolgoztak hiába, s bár nehéz volt, ugyanúgy cselekednének ma is.
A könyveket olvasva a szerzőkkel egyet is érthetünk, hisz az 1959–1960-ban végzett orvosok közül az átélt nehézségek ellenére sokan olyan érdekes és változatos, sikeres pályát futottak be, „beélve az egész világot”, ami keveseknek adatik meg. S hogy az osztályharcos évek kellemetlenségei és nehézségei ellenére mégis miért ragaszkodnak annyira egyetemükhöz, ahogy sehol máshol nem teszik az egykori hallgatók, arra kiváló tanárok magatartása, példaképe, a hajdanvolt fiatalság kellemes pillanatai, a szórakozás, a sport, az ifjúkori szerelmek, a diákokat befogadó város szellemisége lehet a magyarázat.
A könyv másik érdekessége, hogy a múlt eseményei között nem hallgatják el eltévelyedett társaik tévedéseit sem, amelyekben dr. Szász István Tas szavai szerint „tanulságot keresnek és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul, és nem gyűlölködést, bosszút”. A vallomásokból az is kiderül, hogy milyen sokoldalú, mennyi tudományos vagy művészi adottsággal megáldott fiatalokat formált orvosokká a vásárhelyi egyetem. Ezt bizonyította az a festmény is, amit a volt kolléga, dr. Nagy Zoltán orvos, festő és pilóta készített az egykori évfolyamtársról, Bács Ferencről, akit a magyar színjátszás szerencséjére másfél év után eltanácsoltak az egyetemről.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Vitatott megemlékezés: elítélik a HVIM csíkszeredai rendezvényét
A szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, a gyakorlatban is léteznie kell – mutatott rá Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere annak kapcsán, hogy számos román politikus támadta a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szombati rendezvényének engedélyezése miatt. A szélsőséges szervezet a II. bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepséget a hargitai megyeszékhelyen, román és magyar politikusok azonban elítélték és úgy vélték, a polgármesternek nem kellett volna jóváhagynia.
„Polgármesterként egyetlen rendezvény engedélyezését sem utasítottam vissza, mert véleményem szerint a szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, de a valóságban is léteznie kell” – reagált a bírálatokra a Mediafax hírügynökségnek az elöljáró, hangsúlyozva, hogy a törvény sem tiltja az ilyen típusú rendezvényeket.
A szeptember 11-i megemlékezésen mintegy harminc huszár vonult be a városháza előtti térre, élükön egy székely népviseletbe öltözött férfivel fehér lovon, Horthy Miklós 1940. szeptember 11-i csíkszeredai bevonulását szimbolizálva. Mintegy tíz feketébe öltözött fiatal Nagy-Magyarország zászlaját, tíz idős férfi, a magyarországi vitézi rend képviselői Nagy-Magyarország címerét vitték.
A rendezvényen Ráduly Róbert Kálmán polgármester is jelen volt, aki rövid beszédben idézte fel a 70 évvel ezelőtti esemény jelentőségét. Ezt követően a polgármesteri hivatal előtt szavalatok és magyar hazafias énekek hangoztak el, a résztvevők a magyar és a székely himnuszt is elénekelték. Az eseményen mintegy 200-an voltak jelen.
A rendezvénnyel a szervezők a II. bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából megemlékeztek arról, hogy 11 nappal a döntés aláírása után a Horthy Miklós vezetette csapatok bevonultak Csíkszeredába. Az emlékünnepséget a polgármesteri hivatalon kívül a rendőrség és a csendőrség is engedélyezte. Este a művelődési házban Tompa László magyarországi történész tartott előadást Horthy életéről.
Duşa állami fellépést vár
A rendezvény több román és magyar politikus ellenérzését is kiváltotta. Mircea Duşa, a Szociáldemokrata Párt (PSD) parlamenti csoportjának alelnöke felkérte a kormányt, hogy lépjen fel az ilyen és hasonló rendezvények ellen. „Szörnyű. Érthetetlen számomra, hogy a polgármesteri hivatal, a rendőrség és csendőrség engedélyezett egy ilyen rendezvényt. Hogy jóváhagyták Erdély megszállásának megünneplését, egy olyan eseményét, amely a II. világháború befejezéséig több ezer kegyetlenkedéshez, a horthysta fasizmus okozta drámákhoz vezetett. Elfogadhatatlan, hogy Horthyt, akit az egész világ háborús bűnösnek tart a művelődési házban méltassák” – jelentette ki Duşa.
A szocialista politikus által mondottakra reagálva Ladányi László Zsolt, Hargita megye prefektusa kifejtette, az ilyen rendezvényeknek nincs miért ellenérzést kiváltaniuk, azonban „fontos, hogy ne ütközzenek törvénybe”. „Nem értek egyet a szélsőséges rendezvényekkel, bármilyen oldal is szervezze ezeket. Úgy értékelem, azonosak a gondjaink, ezért szerintem a békés egymás mellett élés a legfontosabb” – fogalmazott Ladányi.
„Pontra tennék” a szélsőséges szervezeteket
Ezzel szemben Korodi Attila RMDSZ-es képviselő arra mutatott rá, hogy Horthy Miklós nem annyira negatív szereplő, amennyire a történészek beállítják, inkább vitatottnak nevezhető. Úgy vélte, a szombati rendezvény nem is annyira történelmi háttere, mint inkább a szervezők miatt váltott ki ellenérzéseket.
„Akárcsak Antonescuról, Horthyról is elmondható, hogy vitatott figura. A rendezvénnyel az a gond, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, amely csak feszültségeket gerjeszt” – hangsúlyozta Korodi. Kifejtette, a románoknak nincs mitől tartaniuk, hiszen csak időszakos megnyilvánulásokról van szó, és „ha a magyar vezetőknek sikerül pontra tenniük a szélsőséges szervezeteket, akkor ezek is ritkává válnak”.
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke a rendezvény kapcsán elmondta: meg kell ismerni a múltat, de ez objektívan kell hogy történjék. „Mindez nem jelenti azt, hogy 2010-ben az ilyen megmozdulásoknak revizionista jellegük van, azonban nem szabad úgy fellapoznunk a történelmet, hogy ezzel másokat sértsünk. Akik ezt teszik, valószínűleg hibáznak” – vélte a polgári párti politikus. Hozzátette, „egy egyesült Európában együttműködésre ítéltek bennünket, a közös jövőnkről kellene beszélnünk, és megértést, támogatást kellene találnunk a többségi nemzet részéről a magyar közösség kollektív jogainak megszerzéséhez.
Mint ismeretes, 1940. augusztus 30-án Bécsben Németország és Olaszország külügyminiszterei döntöttek Erdély sorsáról. A bécsi döntés értelmében Erdély északi részét Magyarországhoz csatolták, a déli rész Romániánál maradt. Egy hónappal később a magyar csapatok bevonultak Észak-Erdélybe. Krónika (Kolozsvár)

Új tanév meglepetésekkel?
Meglepetéseket is tartogathat a diákok, tanárok és szülők számára a ma kezdődött új tanév, ugyanis Markó Béla RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes szerint a kormány sürgősségi rendelettel fogadhatja el az oktatási törvénytervezetet. Amennyiben nem gyorsul fel az oktatási törvénytervezet vitája, a kabinet sürgősségi kormányrendelettel fogadtatja el a jogszabály decentralizációra vonatkozó részét, és ennek nyomán az iskolák átkerülhetnek az önkormányzatok hatáskörébe – jelentette ki Markó Béla. Az RMDSZ már megállapodott ebben a Demokrata-Liberális Párttal (PDL), mondta el a szövetségi elnök az Erdély Televízió Többszemközt című közéleti műsorában.
Kifejtette: a tanintézetek decentralizációja hatalmas lehetőség az önkormányzatok számára, hiszen ezt követően már nem Bukarest, hanem a helyi közösségek dönthetnek az iskolákat érintő kérdésekben.
Példaként említette az intézmények működtetését, az igazgatók személyét, illetve a tanintézeteket érintő fejlesztéseket is. A műsor házigazdájával, Lokodi Imrével folytatott beszélgetésen Markó arról is szólt, hogy az RMDSZ elégedetlen, amiért az elmúlt parlamenti ciklusban nem sikerült elfogadtatni az oktatási törvényt, ezért a következő időszak prioritásának tekinti, hogy felgyorsítsa a szenátus oktatási bizottságában elakadt jogszabály vitáját.
A pedagógusokat is súlyosan érintő költségcsökkentő intézkedések kapcsán megerősítette: a „fűnyíró” politikának vége, az RMDSZ nem fogad el több megszorítást, és azon lesz, hogy december 31-e után a pedagógusok kedvezőbb bérezésben részesüljenek, hisz erre van lehetőség, mondta.
Diákbarát lesz az új törvény
Bízik benne, hogy hamarosan felgyorsul a tanügyi törvény vitája, és a tervezet jelenlegi formájában léphet törvényerőre – nyilatkozta a Krónikának Király András oktatási államtitkár is. A szakember úgy véli, a képviselőházon már túljutott törvényjavaslat kisebbségi oktatásról szóló fejezetének sok pozitív hozadéka lesz a magyarul tanulók számára, ezért azt reméli, változtatások nélkül fogja azt elfogadni a felsőház.
Mint ismeretes, a tervezet szerint a román nyelvet speciális tankönyvekből, kvázi idegen nyelvként tanulhatnák a más anyanyelvű romániai diákok, illetve azokat a tantárgyakat, amelyeket eddig az állam nyelvén tanultak, mint a történelem és a földrajz, szintén anyanyelvükön sajátíthatnák el. Király András szerint azonban nemcsak ez a fejezet, hanem az egész törvénytervezet jobbá teheti a romániai oktatást, ha megszavazzák a honatyák. Mint magyarázta, az óraszám csökken, a tanterv sokkal szellősebb lesz, és egészében sokkal inkább koncentrál a készség- és képességfejlesztésre, mint mostanáig.
A szakállamtitkár úgy véli, kifejezetten diákbarát törvényről van szó. Ha sikerül elfogadtatni a szenátusban, hatásait a 2011–2012-es tanévben érezhetnék a diákok és oktatók, bár mint megtudtuk, bizonyos kitételek már minisztériumi rendelet formájában életbe is léptek, ilyen az iskolák vezetőtanácsainak összetétele, amely megváltozott, illetve az iskolaigazgatók kinevezése, amely egyre inkább a tanintézet saját döntésének eredménye. Király András azt reméli, az oktatásügy is egyre decentralizáltabbá válhat.
Ma kezdődik a tanév
Ma 3,2 millió diák és óvodás számára kezdődik meg az új iskolai-óvodai év. A magyar diákok számáról egyelőre még nincs összesített adat, tudtuk meg Király Andrástól, de az államtitkár ígérete szerint mára ezeknek az információknak is birtokába jut. Az új tanév 36 tanítási hétből áll, és 117 munkanapot foglal magába – néggyel többet, mint az előzők – és 2011. június 17-én zárul. Az első félév december 21-éig tart, az elemisták és az óvodások számára november 1–7. között vakáció lesz. A téli szünidőt december 22. és 2011. január 4. között kapják ki a diákok. Az első félév január 28-áig tart. A két félév közötti vakációra január 29. és február 6. között kerül sor. A második félév 2011. február 7-én kezdődik, majd április 16–25. között tavaszi vakációra mennek a diákok. A második félévet június 17-én zárják. A nyári vakáció június 18-ától szeptember 11-éig tart, egy héttel rövidebb, mint az idei. A diákoknak a hivatalos munkaszüneti napokon sem kell iskolába menniük.
Az új tanév kezdetén több mint 10 ezer rendőr vigyáz a rendre és a biztonságra az iskolák környékén – közölte a román rendőrség. Az iskolák szerepelnek az autós járőrök útvonalában, de folyamatosan ellenőrzik a tanulók közlekedési útvonalát is. A rendőrök naponta jelen lesznek az órák kezdetén és végén az iskolák környékén, de járőröznek majd akkor is, amikor nincs tanítás, mert sok iskolában van sportpálya, melyeket órák után is használnak a diákok.
A rendőrség szerint az elmúlt tanévben csökkent az iskolások által elkövetett bűncselekmények, illetve a kiskorú áldozatok száma is. A iskolákban és óvodákban regisztrált bűnesetek száma 25 százalékkal volt kevesebb, mint a 2008–2009-es tanévben. A diákok által elkövetett bűncselekmények aránya 30,3 százalékkal, az iskolás áldozatok aránya 12,68 százalékkal csökkent. A visszaesés a rablások esetében a legjelentősebb, 48,7 százalékos, a testi sértés 41,7, a fenyegetés 39,7 százalékos. A román rendőrség kidolgozott egy akciótervet az idei tanévre a biztonságos légkör megteremtése érdekében az iskolákban és környékükön. Az intézkedések a bűncselekmények megelőzésére, az iskolák őrzésére és az azonnali közbelépésre vonatkoznak.
Tüntetésre készülnek a szakszervezetek
Az Országos Tanügyi és a Spiru Haret Szakszervezeti Szövetség egyébként a tanévnyitáson jelen levő politikusok mellőzését kérte. A két szakszervezet pénteken megalapította a Tanügyi Föderációk Ligáját, és bejelentette, hogy a következő hónapokban több tiltakozó megmozdulást is szervez a pedagógusok bérének csökkentése és az elbocsátások miatt. Gheorghe Izvoranu, a Spiru Haret-szövetség elnöke kifejtette: ez a liga Románia, a tanügyi rendszer és a pedagógusok katasztrofális helyzete miatt fontos.
Úgy vélte, a szakszervezetek tevékenységének összehangolása révén nő ezek hitele és hatása. Mint mondta, október 5-én, a Pedagógusok Világnapján tüntetést szerveznek a Cotroceni-palota előtt, beadványokat nyújtanak be az Európai Bizottsághoz, és részt vesznek a szeptember 29-i brüsszeli tüntetésen. Újságírói kérdésre, hogy miért nem lépett be a ligába a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Szövetsége (FSLI), az Alma Mater Szövetség és a többi tanügyi érdekvédelmi föderáció, Marius Nistor, a Spiru Haret ügyvezető elnöke elmondta: „Mert mi meg akartuk találni, és meg is találtuk a szükséges erőt, hogy áthidaljuk mindazt, ami elválaszt bennünket”. Krónika (Kolozsvár)

Sikeres fellépés Nyíregyházán
A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa és a Szatmári Református Gimnázium Gyermekkórusa Nyíregyházán a Luther téri evangélikus templomban adta elő az „Ő az Úr, Ő a Király” című tematikus koncertjét.
A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa és a Szatmári Református Gimnázium Gyermekkórusa Nyíregyházán a Luthertéri evangélikus templomban adta elő az „Ő az Úr, Ő a Király” című tematikus koncertjét, amelyet Higyed Gyöngyi karnagy vezetett. A házigazda lelkipásztor, dr. Kovács László Attila, aki a Kolozsvári Protestáns Teológia zenetanára is nagy örömmel és szeretettel köszöntötte a kórusokat. Elmondta, az a nagyszerű a szatmári egyesített kórus összetételében, hogy a kórust kísérő profi zenészek mellett lelkipásztorok, gyülekezeti tagok és gyermekek együtt éneklése kínálja azt a különleges zamatot, amelynek nem csak vájtfülű élvezője lehet a hallgatóság, hanem szívével, lelkével is felfogja és befogadja az üzenetet. A házigazdák kedves, kifogástalan vendéglátása arról a testvéri szeretetről tett bizonyságot, amellyel az együvétartozást erősítették. Amellett, hogy nagyszerű zenei élményben lehetett részük a hallgatóknak a kórusokat vendégül látó Luther téri templomban, a koncert egyben ünnepi megpecsételése volt annak a jubileumi eseménynek, amellyel Szatmárnémeti és Nyíregyháza közötti testvérvárosi szerdőzés aláírásának tizedik évfordulóját ünnepelték.
erdon.ro

A „legnehezebb” tanév
A pedagógusok szociális gondjai rányomták bélyegüket a tegnapi iskolakezdésre
A huszonöt százalékos fizetéscsökkenést tanúsító bérszelvényt is tüntetően kitűzte tegnap a mellére a tegnapi tanévnyitón több ezer pedagógus. A tanárok ezzel kívánták jelezni: az utóbbi két évtized egyik legnehezebb tanévének néznek elébe.
Fordítsanak hátat a politikusoknak! – szólította fel tagjait a Spiru Haret tanügyi szakszervezet a tanévnyitó alkalmával; az érdekvédők attól tartottak, az oktatási intézményekben zajló tegnapi ünnepségek politikai üzenetváltásra nyújtanak majd lehetőséget. A szakszervezet figyelmeztetése ellenére azonban országszerte nem csak részt vettek a politikai pártok képviselői, de fel is szólaltak az ünnepségeken.
Leszámolnak a fűnyíróval?
Daniel Funeriu tanügyminiszter az aradi Dimitrie Ţichindeal pedagógiai líceumban mondott rövid ünnepi beszédet, amelyben arra figyelmeztetett, égetően fontos a román tanügyi rendszer hitelének helyreállítása. A tárcavezető – aki a hétvégén arra kérte a pedagógusokat és iskolaigazgatókat, rövid és hatékony legyen a tanévkezdő ünnepség – megköszönte a tanároknak, hogy a szolidaritás jegyében elfogadták a megszorító intézkedéseket. A miniszteri felszólalással majdhogynem ellentétes tartalmú üzenetet juttatott el az RMDSZ a sajtóhoz.
Emil Boc kormányfő televíziós üzenetben szólt a hazai diákokhoz és szülőkhöz. A miniszterelnök azt ígérte, hogy a tavalyi nehéz év után „kisüt a nap” a hazai tanügyben, a következő időszak kulcsfontosságú lehet a minőség biztosítására.
Emil Boc szerint a pozitív tendenciák már most is tapasztalhatóak: a diákok több mint kilencven százaléka korszerű, engedélyezett tanintézményben kezdheti meg tanulmányait, a legutóbbi érettségi eredményei pedig azt mutatják, hogy a hazai oktatási rendszer a megszerzett tudás alapján értékel.
Markó Béla arra figyelmeztetett, hogy a „fűnyíró” politikának vége, az RMDSZ nem fogad el több megszorítást, és azon lesz, hogy december 31-e után a pedagógusok kedvezőbb bérezésben részesüljenek. Erre a szövetségi elnök szerint azért van lehetőség, mert bár a béralap nem nőhet számottevően a jövő évben, a költségcsökkentést előirányzó intézkedések és az idei leépítések lehetővé teszik, hogy a rendszerben dolgozóknak növekedjen a fizetése.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt elnöke pedagógusként és szülőként nyílt levélben fordult tegnap a hazai pedagógustársadalomhoz és a szülőkhöz. Az ellenzéki politikus az utóbbi két évtized legnehezebb tanévének nevezte a következő időszakot, amelyet szerinte a nélkülözés és az állami klientúraépítés jellemez.
Lészen törvény?
Az idei tanévkezdés egyik legfontosabb kérdése, hogy hosszas várakozás után életbe lép-e az oktatási reformot előirányzó törvénycsomag. Markó korábbi közlése szerint az RMDSZ megállapodott a Demokrata–Liberális Párttal: ha nem gyorsul fel az oktatási törvénytervezet vitája, a kabinet sürgősségi kormányrendelettel fogadtatja el a jogszabály decentralizációra vonatkozó részét, és ennek nyomán az iskolák átkerülhetnek az önkormányzatok hatáskörébe.
A kormányfő-helyettes emlékeztetett arra, hogy az oktatási intézmények decentralizációja, akárcsak a kórházi szerkezetváltás, hatalmas lehetőség az önkormányzatok számára. Ennek köszönhetően már nem Bukarest, hanem maguk a helyi közösségek dönthetnek az iskolákat érintő kérdésekben, ideértve az intézmények működtetését, az igazgatók kinevezését, illetve a tanintézményeket érintő fejlesztéseket is.
Mint arról korábban beszámoltunk, az új oktatási törvény lehetőséget teremt a differenciált románnyelv-oktatásra az érettségiig: ez azt jelenti, hogy a kisebbségi osztályok tanulói idegen nyelvként, külön tanterv szerint sajátíthatnák el ezt a tantárgyat a líceumban is. A decentralizáció szempontjából fontos kitétel, hogy a kisebbségi pedagógusok részarányos képviseletet kaphatnak az iskolaszékekben, a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok után pedig az iskolák emelt szorzóval juthatnak támogatáshoz.
Tanügyi drámák
Drámai hangú dokumentumot hozott nyilvánosságra a Tanügyi Szabad Szakszervezet (FSLI) az idei iskolai év nehézségeivel kapcsolatban. „A pedagógusok bére 25-50 százalékkal csökkent, az iskolák helyreállítása, korszerűsítése várat magára, nagyon sok tanügyi dolgozó vesztette el az utóbbi hetekben a munkahelyét” – áll a FSLI mérlegében.
Az érdekvédők arra figyelmeztetnek, csak azért halasztották el a tanévkezdő általános sztrájkot, hogy a szülők és a gyerekek számára ne okozzanak az első napokban áthidalhatatlan problémákat. Ugyanakkor a szakszervezeti tömörülés azt javasolta kétszázezer tagjának: a tanévnyitón a tiltakozás jeleként jól látható helyre tűzzék ki a fizetéscsökkenést tanúsító bérszelvényt.
A felhívással kapcsolatban a lapunk által megkeresett pedagógusok ellentmondásosan nyilatkoztak. „Megalázónak érzem a tiltakozásnak ezt a formáját, a megszorító intézkedések ugyanis nem csak minket, hanem a szülők többségét is érintik. Ha az ünnepi hangulatot ilyesmivel terheljük, úgy tűnhet, saját sérelmeinket túlbecsüljük” – nyilatkozta lapunknak Elena Crişan Bihar megyei pedagógus.
„Mindenképpen tiltakozni kell valahogy, mert a mostani bérviszonyok mellett lehetetlen nemcsak hogy jó munkát végezni, de teljes állásban megmaradni. Én az idei tanévben másodállást vállaltam, egy számítástechnikai cégnél, napi tizenhárom órát fogok dolgozni, fogalmam sincs, hogy lehet ezt bírni” – panaszkodott az ÚMSZ-nek Balog Loránd matematikatanár. A FSLI képviselői azt ígérik: a napokban összeáll a következő időszakra érvényes sztrájknaptár, és folytatódnak a júniusban abbamaradt tiltakozó akciók.
Sok a gyerek, kevés a fizetés
A válság jegyében kezdték a tanévet a szórványban élő és a székelyföldi magyar közösségek is. Déván az öt éve működő Téglás Gábor Iskolaközpontban Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő figyelmeztetett a következő időszak nehézségeire, és arra, milyen lehetőségeket biztosíthat európai perspektívából a jól működő tanügyi rendszer.
„A jövő európai társadalma a tudás és az összetartozás társadalma. A Téglás Gábor Iskolaközpontnak egy ilyen európai jövő felépítésében kell élen járnia” – mondta a politikus. A Téglás Gábor Iskolaközpontban több mint 600 diák kezdi meg az új tanévet, ötven, túlnyomórészt szakképzett pedagógus irányításával. Idén két első osztály indul, 32 diákkal. Az öt éve működő iskola minőségi oktatást biztosít a Hunyad megyei magyar diákoknak, az idei érettségin a tanulók 97,5 százaléka vizsgázott sikeresen, szemben az országos 69,3 százalékos aránnyal.
Hargita megyében 39 ezer diák kezdte el tegnap az idei tanévet, 3700-an először ültek iskolapadban. A lapunknak nyilatkozó Ferencz S. Alpár főtanfelügyelő szerint bizakodásra adhat okot, hogy az idén többen iratkoztak be a napközibe és óvodába, mint tavaly: 13.500 kisgyerek élvezi ezt a típusú ellátást. A főtanfelügyelő figyelmeztetett: a pedagógusoknak rendkívül feszült helyzetben kell helytállniuk, elhivatottságuk és elkötelezettségük határozza meg ezt a tanévet. Új Magyar Szó (Bukarest)

Stúdióba szorít a válság
„Szeptember huszadikán véget ér a nyári szünet idejére és az új évad első hónapjára hirdetett készenléti munkanélküliség a Tamási Áron Színházban” – jelentette be tegnap a sepsiszentgyörgyi intézmény sajtófelelőse. A három hónapig tartó munkabeszüntetés által a színház mindössze annyi pénzt tudott megspórolni, hogy az intézmény jövőjét veszélyeztető lépések nélkül vészelje át a 2010-es év utolsó három hónapját
Kényszerből erényt
A megszorítások következményeként a szilveszteri produkció kivételével a 2010– 2011-es évad valamennyi új előadása stúdiótérben kerül bemutatásra, ily módon a színház vezetősége csökkenteni tudja a díszletek előállítási költségeit is, melyek anyagi fedezete jelentős mértékben visszaesett az elmúlt évadokhoz viszonyítva.
Művészi szempontból szeretné gyümölcsöztetni az új helyzetet a színház vezetője, a stúdióelőadások adta új lehetőségeket kihasználva úgy, hogy erényt kovácsol a kis költségvetésű, kis térben létrehozott alkotásokból.
„Abból indultunk ki, hogy kis térben kisebb a költségvetés, és ezt a helyzetet megpróbáljuk gyümölcsöztetni, ami a színésznek és a közönségnek is jó, erősíti a kapcsolatot” – mondta Bocsárdi László színházigazgató, aki lapunknak arról is beszélt, hogy a szeptember huszadikán véget érő három hónapos kényszerszabadság egy speciális helyzet volt. A színház dolgozói bár bejártak, az intézmény nem termelt, vagyis nem hozott létre újabb előadásokat, nem adott el és nem vásárolt.
Új bérletek, régi minőség
„Lehetőleg ugyanolyan jó minőséget szeretnénk továbbra is nyújtani a nézőknek, mint eddig” – fogalmazott Bocsárdi, aki az új típusú bérletektől is azt várja, hogy mindenki elmenjen a színházba és megnézze a produkciókat, az újakat és a korábbiakat is.
„Azokat is szeretnénk becsalogatni az előadásainkra, akik eddig nem jártak színházba, de azokat sem szeretnénk elveszíteni, akik munkahelyi elfoglaltságaik miatt nem érnek rá éppen azon a napon színházba menni, amelyre a hagyományos bérlet szól” – nyilatkozta az igazgató.
Az eddig meghirdetett felnőtt és diákbérletek mellett – mindegyik négy előadást foglal magában, ezek közül egyik választható az elmúlt évek sikeres előadásai közül – az idén a sepsiszentgyörgyi intézmény három új bérlettel lepi meg a közönséget. Ábel bérlet egészségügyi dolgozóknak, lelkészeknek, délutáni váltásban dolgozóknak. A bérletet rugalmassága miatt olyan nézőknek kínálja a színház, akik elfoglaltságaik miatt nem tudnak a hagyományos bérletek adott napjain színházba menni. A Bakk Lukács bérlet „azoknak szól , akik azt hitték, nekünk nincsen humorunk” – tudhatjuk meg a sajtóközleményből.
A Tamási Áron halhatatlan hőséről, Bakk Lukácsról elnevezett bérlet kiváló alkalmat kínál a színháztól évek, vagy akár évtizedek óta elpártolt nézőknek is arra, hogy megnézzék, milyen manapság a színház, hogy viccelnek (akár komoly dolgokkal is) ebben az új évezredben. A harmadik típusú új bérlet a Visszajáró bérlet, színházszeretőknek, és mindazoknak, akik úgy érzik, semmit sem szalaszthatnak el.
Megszorítások jegyében
A szokásos két bemutató helyett idén ősszel a sepsiszentgyörgyi színházban egy bérletes előadás, Shakespeare A velencei kalmár című színműve készül el Bocsárdi László rendezésében, főszerepben Mátray Lászlóval és a Sepsiszentgyörgyre nemrég visszatért Szakács Lászlóval. Bérleten kívüli szilveszteri produkcióként Alexandre Dumas A három testőr című regényéből készült musical-átirat kerül bemutatásra Selmeczi György rendezésében, mely előadásban a Tamási Áron Színház művészei mellett újra fellépnek majd a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekesei is.
Bérletes előadásként mutatja be továbbá a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Csehov Három nővér című darabját Keresztes Attila rendezésében, a vendégjátékra 2010 októberében kerül sor.
Az intézmény 2011-es tavaszi terveit is a válság jegyében fogalmazta meg. Az új bemutatók sorát Tom Stoppard Árkádia című darabjának bemutatója zárja majd. Amennyiben ezt az intézmény anyagi lehetőségei megengedik majd még két további bemutatóra is sor kerülhet, gyerekelőadásként (9-től 99 éves korig) Ðorde Lebovic Az ezredik éjszaka című darabja Zakariás Zalán rendezésében, kamaratermi produkcióként pedig Jean Genèt Cselédek című drámája Bocsárdi László rendezésében. Műsorra tűzik még Kolcsár József Zabhegyező című ingyenes egyéni előadását, mely J. D. Salinger regénye alapján készült.
Elmúlt bizalmatlanság
Bocsárdi lapunk arra a kérdésére, hogy az önkormányzat nyár eleji bizalmatlankodása mennyire viselte meg, röviden így válaszolt: „Ha a javaslataimat elfogadják és beleegyeznek abba, hogy a magam választotta munkatársakkal dolgozzam, akkor több időm marad az alkotásra is”.
Amint arról lapunkban beszámoltunk Bocsárdi ősztől versenyvizsga nélkül maradhatott a sepsiszentgyörgyi színház igazgatója, miután az elmúlt öt évben folytatott tevékenységét vizsgáló bővített bizottság engedékenyebb volt, mint az első, amely nem adott neki elég nagy jegyet ahhoz, hogy folytathassa munkáját.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lassítják az árvízkárok helyreállítását a késő kormánytámogatások
Nehezíti az árvízkárok helyreállítását, hogy késlekedve érkezik Kovászna megyébe az áradások során megrongálódott házak helyreállítására és újjáépítésére ígért kormánytámogatás. A napokban két ház felépítésére elegendő, 34,5 köbméter betontéglát és a szükséges fémszerkezeteket szállították a térségbe. Az építkezést azonban csak akkor kezdik el, ha minden szükséges anyagot megkapnak, közölte György Ervin prefektus. A vonatkozó rendelet értelmében a térségben 152 lakás helyreállítását és három újjáépítését támogatja a kormány. Az általános terv szerint a kétszobás házakat 60,5 négyzetméteren építik meg. A kormánybiztos abban bízik, hogy az első hó lehulltáig befejezik a munkálatokat.
Három házat Szitabodzán és Bácsteleken kell újjáépíteni, de megyeszerte vannak javításra szoruló otthonok. Constantin Filofi, Szitabodza polgármestere a Krónikának elmondta: az újjáépítendő házak még mindig állnak, azonban annyira meggyengült a tartószerkezetük, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatnak.
Ezek tisztességesen megépített, jól megalapozott téglaházak, amelyeket nem visz el könnyen az ár, de például az egyiket tíz év alatt tíz alkalommal öntötte el a víz. Az elöljáró szerint az önkormányzat és a lakosok is segítenek: a nyolcvanas éveiben járó házaspárt például a rokonok fogadták be, amíg az új ház megépül.
Szükség van a segítségre Bölönben
Bölönben is nagy szükség van a segítségre, hiszen a sorozatos áradások nyomán házak rongálódtak meg, az iskola épülete megcsúszott, míg a polgármesteri hivatal irodáit ki kellett költöztetni – mondta lapunknak Sikó Imre polgármester. A falut szorgalmas emberek lakják, mindenki önerőből próbálja helyreállítani a házát, az önkormányzat kevés cementtel tudott segíteni, ellenben sürgős lenne a kormány által beígért támogatás, mondta Sikó, aki szerint a község vezetői már a lemondást fontolgatták a támogatás késlekedése miatt.
Bölönben két híd rongálódott meg az áradásokban, az egyik teljesen beszakadt, közel száz ház teljesen elszigetelődött, ezekhez még az építőanyagot sem lehet odaszállítani. Az elmúlt héten a megye 3,5 millió lejt kapott a környezetvédelmi minisztériumtól árvízvédelemre, ebből kétmillió lejt különítettek el a Bölön-patak szabályozására, a part megerősítésére. Sürgősen fel kell javítani az óvoda melletti beszakadt részt, hisz nincs kerítés a tanintézet udvara és a szakadék között.
Korábban a környezetvédelmi tárca tízmillió lejt utalt ki Háromszéknek a gátak megerősítésére, mederszabályozásra. Mint arról beszámoltunk, jelenleg a Debren- és a Kovászna-patak medrének tisztítása zajlik, a hét folyamán pedig 13 árvíz sújtotta településen kezdődnek el a munkálatok.
Kovászna megyében idén nyáron néhány települést több alkalommal is elöntött az ár, a prefektúra összesítése szerint az áradások vidéken 71,6 millió lej kárt okoztak. A legtöbb pénzbe, hozzávetőleg 30 millió lejbe az infrastruktúra helyreállítása kerül, 12,3 kilométer megyei, 103 kilométer községi utat kell felújítani, illetve a két bölöni híd helyreállítása is jelentős összegre rúg.
Önerőből építkeznek Udvarhelyszéken
Csak akadozva vagy egyáltalán nem érkeznek a támogatások az udvarhelyszéki árvízkárok helyreállítására is. A települések lakói ennek ellenére megpróbálják önerőből megjavítani azt, amit lehet. A Székelyudvarhely melletti Felsőboldogfalva község szinte minden faluján végigsöpört az ár augusztus 8-án, hatalmas rombolást okozva. A kormánytámogatást várják, de nem sok reményt fűznek hozzá, és más forrásokra sem számíthatnak, hiszen az elöntött ingatlanok alig öt százaléka biztosított – mondta el a Krónikának Sándor József polgármester.
Hozzátette, egyelőre az utak és a közintézmények helyreállításán dolgozó gépek bérét sem tudták kifizetni, ennek ellenére folytatják a munkálatokat, összefogással és a helyi vállalkozók segítségével próbálják helyreállítani a rendet.
Nem sokkal jobb a helyzet a Homoród mentén sem, ahol eddig 15 ezer lejt kaptak a megyei tanácstól és némi ígéretet további támogatásokra, amelyekre egyelőre várni kell. A Homoródszentmártonhoz tartozó településeken augusztus 7-én pusztított az ár, a végső kárfelmérés után 1,7 millió lejre tehető a rongálás értéke. A beérkezett pénzt az utak és hidak helyreállítására fordították, a munkálatokban a helyi közbirtokosság is részt vállalt – mondta el lapunknak Jakab Attila alpolgármester. Mint kiderült, olyan települések is vannak, ahová egyáltalán nem jutott pénz, azonban a lakosok közmunkával, vagy adott esetben saját költségen újra járhatóvá tették az utakat. Mivel a házak nagy része itt sincs biztosítva, az azokban keletkezett anyagi kár helyrehozása is a lakókat terheli.
Hargita megyének eddig 7,5 millió lejes támogatást hagyott jóvá a kormány a Környezetvédelmi Alapból árvízvédelmi munkálatokra. Négymilliót egy zsögödi vízgyűjtő gát építésére szánnak, míg 3,5 millió lejből a Fehér-Nyikót és mellékpatakait szabályoznák.
Jól haladnak Magyarlapádon
A szintén árvíz sújtotta Fehér megyei Magyarlapádra is egyelőre csak a házak újjáépítéséhez szükséges tégla és cement érkezett meg, a kavicsot, a maltert és a festéket még várják – tudtuk meg Jenei Csillától, az árvízkárosultak megsegítésére alakult helyi bizottság RMDSZ-es tagjától. A magyarlakta községben négy házat kell újjáépíteni, míg további 80 javításra szorul. A négy újjáépítendő otthon közül egy faház és egy téglaház már elkészült.
A faházat többnyire adományokból, az egyik szászsebesi építőipari cég segítségével húzták fel, míg a téglaházat saját forrásokból újítják fel – magyarázta a Krónikának Jenei Csilla. A maradék két ház közül az egyik építésén már dolgoznak, a másik felújításához azonban csak ezután fognak hozzá. Fehér megyében még a Marosújvárhoz tartozó Csongván építenek újjá hat házat. A térségben júniusban több mint 21,5 millió lejes kárt okoztak az áradások, míg júliusban újabb 60,5 millió lejes kárt regisztráltak az ítéletidő nyomán. A természeti katasztrófában egy 66 éves nő életét vesztette.
A Máramaros megyei Felsővisónak 400 ezer lejt utalt ki a kormány az árvízkárok helyrehozatalára. A júliusi áradásokban tönkrement utak miatt mintegy 170 ház maradt elszigetelődve. A munkálatokhoz már hozzá is láttak, nyilatkozta lapunknak Vasile Ciolpan polgármester. Mint mondta, a kapott összegnek a duplájára, vagyis 800 ezer lejre lenne szükség ahhoz, hogy az utakat meg tudják erősíteni. A kapott pénz ugyanis csak foltozásokra elegendő, így félő, hogy a következő áradás újra elviszi az utakat, öszszegzett az elöljáró
Bíró Blanka, Dénes Emese, Kiss Előd-Gergely, Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával
Idén jelent meg két kötetben a Kányádi Sándor által a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak nevezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó része. A lexikon főszerkesztője, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója, Dávid Gyula bevallotta: elégedetlenséget érez a 42 éves munka végén.
A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.
Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)
A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal. Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.
A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.
A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.
Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően. – 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.
Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.
Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.
Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

„Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!”
Szűk hat hónapja egy utcai verekedést követően kissé másabb időszámítás kezdődött Székelyudvarhelyen: az incidens óta napi téma, hogy egyre gyakoribbak a városban az erőszakos cselekedetek, melyek során ártalmatlan embereket félemlítenek meg, bántalmaznak vagy fosztanak meg javaiktól. Szőke László hadat üzent az alvilágnak.
Az eset erőszakellenes civil megmozdulást eredményezett: áprilisban kisebb utcai tiltakozásra került sor, majd májusban a témában lakossági fórumot is tartottak. Utóbbin többek között az is kiderült, hogy fényes nappal egy unitárius lelkészt bántalmaztak, illetve a lakásmaffiáról, egyáltalán a székelyudvarhelyi szervezett bűnözésről is szó esett. A témát Szőke László székelyudvarhelyi–budapesti újságíró „karolta fel”: internetes blogján „nyomozásba” kezdett, hogy – mint mondja – feltárja az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve korrupt kapcsolataikat. Szőkével egy internetes csevegő segítségével készítettünk interjút.
A fekete-fehérrel jól felkavartad a port Udvarhelyen, ha tetszik, egy olyan darázsfészekbe nyúltál, melyet mindenki elkerül. Jogos hát a kérdés, hogy ki Szőke Laci, és mit akar? – Hm, Szőke Laci semmivel sem több, mint aki volt: egy firkász, aki hisz abban, amit csinál. Semmi extra, semmi székely Zorró. Olyasvalaki, aki kötődik saját szülővárosához, s úgy érezte, hogy ha tehet valamit, akkor tennie kell azért, hogy az udvarhelyi viszonyok normalizálódjanak valamelyest. Udvarhelyen ugyanis elszabadult a pokol – egy kis túlzással –, most már a város mindennapjait is fenyegeti egy jól szervezett alvilági csoport, akiknek sikerült mindent behálózni. Jelenlétük most már szemmel látható, hatalmuk szintén, életterük megnőtt, most már a közösséggel is érintkeznek, nemcsak saját köreikkel. Ez pedig értelmetlen erőszakban, buta kivagyiságból fakadó garázdaságokban, de jól működő bűnözői tevékenységben is megnyilvánul. Az alvilág rátörte az ajtót Székelyudvarhelyre!
Ténykedéseddel, annak eredményességével kapcsolatosan megoszlanak a vélemények: sokak szerint ütsz-vágsz amerre érsz, bizonyítékok nélkül.
Ez a reakció természetes, el sem várhatok mást. Több hónapnak, akár évnek is el kell telnie ahhoz, hogy az udvarhelyi alvilág hálóját fel tudjam fedni. Apró, sziszifuszi munka, indult azzal, hogy névtelenektől érkezett infókat kapok, melyeket leellenőrzök. Lassan jönnek a névvel vállalt konkrét esetek, jelentkeznek a sértettek. Az ügyek kapcsán nő az érintettek köre, lassan megismerjük a különböző feljelentésekből, perekből, panaszokból azokat, akik részei ennek az alvilági hálózatnak. Én nem vehetem át semmilyen hatóság (rendőrség, ügyészség, önkormányzat) hatáskörét, de nyilvánossá tudom tenni, hogy mi zajlik az említett hatóságok, intézmények tudtával.
Híradásokból is tudjuk, a világ minden sarkán léteznek bűnszövetkezetek... – A világ okosabb sarkain tudja az alvilág is, hogy hol a helye. Ezeknél a fiúknak elszállt a realitásérzékük. Amikor a nyílt utcán összevernek egy unitárius lelkészt minden következmény nélkül, ott már valami nagyon nem stimmel. Azt a közösséget sem tisztelik, melynek a vérét szívják. Ettől veszélyesek ezek a székely nagyfiúk... – Udvarhelyen a maffia és létezése egyfajta tabu: hivatalos jelentésekben nem beszélnek róla, nyilvánosan pedig a közember sem, egyedül a fekete-fehér lóg ki a sorból. Egyáltalán miről szól az általad nyomozott világ? – Sok száznyi, a szóban forgó fiúkra vonatkozó nyomozati anyag van például a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságnál, büntetőpereik is folynak itt-ott, van köztük több is, akik börtönviseltek, némelyiküket az Interpol is körözte. Legutóbbi információim szerint gyilkos is van köztük, szóval nem mai bárányok ezek. Mindennapjaikat nem fenyegeti a rendőrség és bűnüldözés erős keze, mert sokukat megvették, megszervezték magukat és kapcsolataikat annyira, hogy egyelőre szabadon garázdálkodhatnak. A közösségi nyilvánosság ereje nagy, Székelyudvarhely viszont még nem atomizálódott annyira ebből a szempontból, hogy ne lenne hatása annak, akit a „város a szájára vesz”. Ez természetes, és egy egészséges közösség önvédelmét is szolgálja az ilyen jelenségek esetén. – Nevekkel, fotókkal hozakodsz elő, ez pedig jogi szempontból is egy merész „vállalkozás”. – Óvatos vagyok, de félni nincs mitől. Amikor ezt a szakmát választottam, azt, hogy nemcsak szemlélője vagyok a jelenségeknek, hanem azokat befolyásolni is tudom, nos, a fenyegetettséget természetesként kellett elfogadni. Az szinte mindegy, hogy ez a fenyegetettség milyen természetű. – Ha itthon lennél, akkor is ilyen „bátran” viselkednél, vagy a távolság megvéd? – A távolság most hasznos. Nem tudom, miként viselkednék, ha otthon lennék, különben, ha nem véletlenül sodródom bele ebbe, akkor más módszert, nem egy személyes blogot választok fórumnak. De így alakult. A távolság véd is, hiszen a hirtelen felindulásból elkövetett seggrepacsit nem tudják majd elfogadtatni a fiúk, ha utaznak ezért mondjuk 700 kilométert. Ekkora út alatt mindenki megnyugszik. – Miben reménykedsz? Felébred bennünk a civil kurázsi, összefogunk, atomizálódunk? Te is azt mondtad, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! – Én nem reménykedem, tudom, hogy mit akarok: feltárni az udvarhelyi alvilág viselt dolgait, szereplőit, viszonyait, illetve a korrupt kapcsolataikat. Ezeket nyilvánosságra hozom, bizonyítékokkal alátámasztott verziómat pedig elküldöm azoknak a hatóságoknak, melyeknek ilyenkor illik. Én nem fogok senkit letartóztatni, csak információt és adatokat gyűjtök – jelen esetben az illetékes hatóságok helyett, nekik ugyanis a jelek szerint más elfoglaltságaik vannak. – Perbe hívtak-e? – Ó, nagyon sok munkától megmentenének, ha perbe hívnának, hiszen így személyes adataikról „hivatalból” értesülnék, illetve az általam feltárt bizonyítékok, netán tanúvallomások egy perirat hivatalos részei lennének, ami már – ugye – nem pletyka. Ha kirakatperre kerülne sor, mert erre is számítani lehet, nos, akkor sincs semmi baj, hiszen tudni fogjuk, hogy a rendőrségen, ügyészségen és bíróságon kik az embereik. Az eddig névtelen támogatóknak, segítőknek hirtelen arcuk lesz, nekem csak arról kell majd gondoskodnom, hogy ez időben eljusson a potenciális áldozatokhoz, hogy tudják, kik lehetnek sárosak azokban az intézményekben, melyek az áldozatokat lennének hivatottak védeni, nem a bűnözőket. – Látod a végét? Ki fog „nyerni”? – Szerintem Székelyudvarhely, mert kap egy leltárt saját alvilágáról. – Egy bűnszövetkezet általában szerteágazó tevékenységet folytat. Az udvarhelyi miből él, hol tartasz feltáró munkáddal? – Mindennel foglalkoznak: drog, lakás- és telekügyek, lopott autók, biztosítási csalások, prostitúció, védelmi pénzek, lopások, zsarolások, betörések. – 500 000 forintos pénzjutalmi kereted van. Honnan a pénz, vannak támogatóid, „csendes társaid”? – Pénzt saját célra vagy személyesen nem fogadok el. Ígéretem van arra, hogy néhány vállalkozó támogatna egy tájékoztató kampányt, mellyel a lakásmaffia potenciális áldozatait kellene figyelmeztetni arra, hogy vadásznak rájuk. Sajnos ők nem olvasnak blogot, így másként kell elérni őket. Jó lenne a helyi sajtó, de ők még hallgatnak, mert amiről nem írnak, az nem is létezik – szerintük... Van támogatás arra, hogy elkészüljön az udvarhelyi alvilág arcképcsarnoka, egy 12 ezer példányos kis füzet, mellyel könnyebb lesz navigálni az udvarhelyi éjszakában. Ezt valamikor az év végén kellene kiadni. * Szőke László
1970-ben született Székelyudvarhelyen. Húszévesen az Udvarhelyi Híradó napilapnál alkalmazzák, ahol rövid idő alatt felelős szerkesztő lesz. Három év múlva már az Ati-Beta Televíziónál dolgozik, ahol a kezdeti „építkezésben” vesz részt. Szintén három év múlva az induló Príma Rádióhoz kerül. Kicsit kokettál a politikával is, önkormányzati képviselő, majd a polgármesteri hivatala sajtóreferense lesz. „Kitérőként” az Udvarhely Székhez szerződik. A hetilap megszűnését követően rájön, számára beszűkült a szakmai tér, így nagyot lép: Budapesten az RTL Klubhoz és az Axel Springerhez igazol át. 2007-től a Magyar Nemzet munkatársa, külsősként többfelé is dolgozik. Jelenleg a Holding (Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió és Hír TV) úgynevezett belső hírszolgálatának egyik vezetője. Az a feladata, hogy a Holding újságíróit zárt rendszerben kiszolgálja témákkal. Ezen hírügynökségi, témaajánló szolgálatot saját ötlet alapján valósíthatta meg.
Máthé László Ferenc. Hargita Népe (Csíkszereda)

Fekete-Fehér interjú a Bűnös Városból
Szőke László nemrég a székelyudvarhelyi állóvízbe hajította bele a kisváros állítólagos maffiahálózatának szereplőit. Hogy ne Udvarhely legyen a székely Sin City.
A magyarországi média hamar felkapta a székelyudvarhelyi, ám Budapesten dolgozó újságíró (és családja) megfenyegetésének történetét. A Duna TV-től a TV2-ig mindenhol bemutatták az udvarhelyi érintettek durva, helyenként mégis röhögést kiváltó reakcióját Szőke László blogjára.
Az erdélyi média ingerküszöbét eddig valamiért nem érte el a maffiasztori. A bloggerrel beszélgettünk.
Székelyudvarhelyen egyre többen fedezik fel maguknak a blogod. A most tizenéves generációnak: ki is vagy te, és mi közöd a városhoz?
Újságíró lennék, vagy inkább olyasvalaki, aki ebből él. Amúgy udvarhelyi vagyok, 2002-ig voltam viszonylag állandó szereplője az otthoni médiának: Udvarhelyi Híradó, ATI-BETA TV (most már Digitál 3 TV), Príma Rádió, Udvarhely Szék. Ezeknél a médiumoknál nemcsak dolgoztam, hanem a megteremtésükben is részt vettem, többnyire mint főszerkesztő. Aztán jött 1996-ban a politika, 4 év önkormányzati képviselői tevékenység - függetlenként - a legtöbb szavazattal megválasztva. 2002-re úgy éreztem, hogy elfogyott a tér számomra Udvarhelyen, nem indíthatok megint egy újabb médiumot. Elég volt, beszűkültek a lehetőségeim, és nem voltam eléggé szervilis típus sem...
A blogon több udvarhelyi problémáról írtál (ANL-lakások például), de a maffiás sztorival nagyon belenyúltál valamibe. Honnan jött a téma? Miért érzed úgy, hogy ezzel nem felesleges foglalkozni?
Alkatilag fogékony vagyok az ilyen ügyekre, rendkívül megviselnek azok a helyzetek, amikor valaki kihasználja egy-egy áldozat kiszolgáltatottságát. Mellesleg, amolyan témakeresőként működtetek egy csalásellenes blogot/hírgyűjtő oldalt is (Internetdetektív), ahol önkéntes munkában próbálunk segíteni áldozatoknak túljutni a bürokrácia útvesztőin.
A Szentimre utcai verekedés okán írtam egy bejegyzést, akkor vált világossá, hogy otthon valami nem stimmel, ez már erős az én „sokat látott” szemeimnek is. Azonban nem volt tudatos döntés, hogy beszállok, az események sodortak az elején. Tulajdonképpen belekeveredtem.
Később a családomat és engem ért fenyegetések juttattak el arra az elhatározásra, hogy ezt bizony végig kell csinálni, innen már nincs visszaút! Akik ezt megtették velem, bármit megengednek maguknak, ezt nem hagyhatom, ha úgy vélem, tudok is tenni valamit. Hát ezzel próbálkozom.
Mondhatjuk akkor, hogy ezt már módszeresen, projektszerűen csinálod? Mik a konkrét célok?
Azzá vált, módszerré. Adva van a fórum (a blog és hozzászólások), viszonylag nagy olvasottság Udvarhelyen, és ezt kell(ett) használni arra, hogy valamiféle akcióterv elkészülhessen. Meglepő, de működik. Megnyílnak az emberek, először névtelenül, később névvel is. Kezdenek beszélni, még néhány hónap, és képes leszek névre lebontva feltérképezni az udvarhelyi alvilág kapcsolati hálóját. A nagy fegyverük, a rejtőzködés odalesz - bár ezek már nem is rejtőzködtek igazán.
Mindent nyilvánossá teszek, hogy közösségen belül mindenki odakerüljön, ahová való. Nehogy arra ébredjünk négy év múlva, hogy egy ilyen arc lesz mondjuk a polgármester Székelyudvarhelyen. Mert pénze amúgy lehet, hogy lesz rá, erkölcsi háttere semmiképp - már ha időben megtudja mindenki, hogy kik is ők valójában.
Meglepett, hogy mennyire szervezett és erős lett az udvarhelyi alvilág. Felnőtt és megszervezte magát egy bűnözői generáció Udvarhelyen, ahová a román alvilág - nyelvi kirekesztettsége okán - nem tud betelepedni. Így kiépült a „saját” alvilág, s mivel kisváros, a bűnözés szinte minden területén „nyomulniuk kell”, hogy életszínvonalukat tarthassák. Volt kb. tíz évük, hogy mindent behálózzanak, hogy a korrumpálható hivatalnokokat megkeressék, megzsarolják akár. Így kezdtek el mostanában a szürke gazdaságban is megjelenni.
Székelyudvarhelynek bizony szembesülnie kell saját mocskával, különben összekeverednek a szerepek: bűnözőből lesz a köztiszteletnek örvendő, irigylésre méltó mintapolgár - kizárólag a pénze miatt, és a becsületesen dolgozó emberből lesz a másodrendű polgár. A korrumpált udvarhelyi közélet pedig ezt a folyamatot erősíti, még tíz év, és Udvarhely lesz a székely Sin City.
Tényfeltáró újságírás és crowdsourcing: hatékonyan használod a legmodernebb webes eszközöket. Úgy érzed, könnyebb így elérni az olvasókat és áldozatokat? Vagy ugyanígy működne ez húsz éve is, internet nélkül?
Hm, ez még nem tényfeltáró újságírás, hanem virtuális kocsmaasztal, ha viccesen akarnék fogalmazni. Viszont bizonyíték lehet ez az egész akció arra, hogy ma már egy közösség bármelyik tagjának lehetősége van arra, hogy viszonylag nagy nyilvánossághoz jusson. Csak ehhez nem kell az intézményesült, hagyományos média.
Az is igaz viszont, hogy vannak csoportok - estünkben például a lakás- és telekmaffia potenciális áldozatai -, akiket nincs mód elérni helyi sajtó nélkül. És a közösségi titokzsákon könnyebb lyukat ütni ma már az internettel, vége a szőnyeg alá söprésnek. Esély sincs arra, hogy az eltussolás sokáig működjön, még a zárt székelyföldi közösségekben sem!
Az első posztok után telefonon többször is megfenyegettek, ezután feljelentést tettél. Hogy áll a vizsgálat az ügyben?
Nyomozati szakaszban van az ügy, azaz a fenyegetők ellen tett feljelentést megalapozottnak találta a rendőrség. Beazonosították az elkövetőket, folyik a nyomozás, egyelőre ennyit tudok. Azért Magyarországon, mert itt, a HÉV-en ért az első fenyegető telefonhívás.
Sok komment foglalkozik azzal, hogy nincsenek bizonyítékok az általad elmesélt ügyekben. A háttérben gyűlnek a tanúvallomások és bizonyítékok, vagy csak az elmesélés tényére szorítkozol?
Én újságíró vagyok, nem bíró. Vallomások vannak, és jönnek folyamatosan. Konkrét, megtörtént esetek, melyeknek valamilyen nyoma van valamelyik hatóságnál, tehát biztosan megtörténtek.
Én nem teszek egyebet, mint idézem az elkövetők nevét, és röviden ismertetem a történetet. A lényeg a részletekben van: ha tíz esetben ugyanaz az elkövetői kör, illetve ehhez társul büntetett előéletük, jelenleg is folyó büntetetőpereik, nyugodtan nevesíthetek. És teszem is.
A. E. Manna.ro

Levél Szüleimnek, Erdélynek – 1940. szeptember
Az alábbi levél 1940. szeptemberében íródott, a bécsi döntést, majd a bevonulást követő napokban. Írója Paál Árpád István, aki kolozsvári iskolái után Budapesten végezhetett egyetemet, és ekkor Diósgyőrön gyakornokoskodott. Szüleihez, és rajtuk keresztül az erdélyiekhez írt levelében az évtizedeken át várt esemény bekövetkeztének öröme olyan hangulatokat kelt, melyből a mai ember számára is kiérezhetővé válik a tiszta, nem más nemzetek kárára megnyilvánuló öröm, az erdélyi lélek ragaszkodása, a szülőföld tisztelete.
Drága jó Szüleim!
Nektek írom ezt a levelet, de rajtatok keresztül írom mindazoknak, akiket elválasztott idáig valakitől a „határ”, akik vártatok bennünket haza a bevonulókkal. Mentünk volna, szerettünk volna ott lenni, nem a főhelyeken, nem ünneplésre számítva, csak valahonnan, egy eldugott kis erkélyről, egy utcaszegletről megpillantani a régen várt álombeteljesülést. Leírom ezeket a hazavágyódással teli napjainkat, leírom az érzéseinket, hogy megmaradjon emlékként, bizonyítékaként annak a szeretetnek, amivel a magunkénak hisszük a mi újra magyarrá lett kis hazánkat, Erdélyt.
Azon a péntek délutánon, csendes, napsugaras időben mondta be a rádió a bécsi döntést. A 22 éve várt öröm hihetetlen elkövetkezése, a sok-sok színes álom beteljesülése szinte belénk fojtotta az örömöt. Nem tudott kitörni belőlünk, nem tudtuk elhinni a hírt, nem tudtunk gondolkozni akkor, csak ültünk egymással szemben a feleségem meg én, két Erdélyből kiszakadt lélek, s a bennünk született ezernyi kérdés közül nem tudtuk melyik legyen az első. Aztán újra szólt a rádió. Valaki, a tények száraz bejelentése után, az első érző szavakkal köszöntötte Erdélyt, valaki ezrek és ezrek szeméből elindította a megkönnyebbítő könnyeket. Mert megkönnyebbültünk akkor, végre hinni tudtunk, végre végigcsordulhatott az arcunkon az öröm és sírtunk, sírtunk úgy, ahogy csak az örömtől lehet, sírtunk úgy, ahogy sohasem tudott megsiratni a két évtizedes szenvedés. A felszabadult érzés egyszerre tevékennyé tett. Ismerősök, levelek, táviratok útján igyekeztünk biztosítani a hazamenetelünket. Tudom akkor minden odavaló így tett, s senki sem álmodta, hogy lemaradunk.
Vasárnap jött, Várad felejthetetlen ünnepe! Milyen érzés lehetett annyi idő után újra elimádkozni a himnuszt. Nem bírt bennetek maradni, kitört belőletek, s Várad ezzel a vasárnappal mutatta meg igazi magyar arcát, amikor mert lelkesedni, szuronyerdő közt, sortűz, s a vesztes uralom kicsinyes bosszúvágya közepette mert tüntetni, himnuszt imádkozni, szívében a 22 éve várt örömmel. Oh milyen büszkék voltunk akkor mi, odavalók!
Másnap jött a lehangoló hír. 30 napig polgári személyek nem mehetnek a visszacsatolt területre. Istenem csak mi, mi hazavágyók tudnánk megmondani mennyi nekünk ez a 30 nap. Nem tudtunk ebbe belenyugodni, autós kirándulást terveztünk. A többség azonban kimondta, hogy a hosszú út miatt „nők kizárva” jeligével történjék a hazamenetel. Végre megértettem velük, hogy az én kis feleségem nem a látványosságért menne oda, az álmai, a vágyai, a kisebbségi élet alatt beleidegződött érzései viszik most őt haza. Megértették, belegyeztek. Akkorra megjött a végső határozat, a kirándulást sem engedélyezik. Milyen délelőtt volt! De az idő rohant tovább, már nem lehetett semmit sem csinálni.
Csütörtök reggel 7 óra. Megszólalnak az ország összes harangjai, búgva, zokogva, imádkozva kísérik a honvédeinket arra, az ősi Kárpátok felé. Délelőtt Szatmárra vonulnak be. Akkor tudtuk meg, hogy a Kormányzó Úr is velük van, Ő csatolja újra ide az ősi városokat. Még egy utolsó erőlködéssel, telefont, levelet, táviratot igénybevéve megpróbálunk engedélyt szerezni az utazásra, de hiába, nem mehetünk. Így virrad ránk, messze Tőletek, a legszebb váradi nap, 1940. szeptember 6-ika. A rádió mellett kuporgunk, könnyes szemeinken át mennyivel többet látunk mi, odavalók, mint a többiek, mint amit elhozhat ide az a kis mikrofon. Látjuk az állomástól a Bémer térig hullámzó tömeget, látjuk a virágzuhatagot, látjuk a sok-sok ismerős, örömtől síró-nevető arcot, látunk Benneteket, a szeretteinket, a sok-sok zászlót, az ismert szónokokat, s látjuk, sírva látjuk a honvédek élén köztetek lovagló beteljesült álmot.
A könnyeink festenek felétek ezerszínű szivárványt, felétek – örömben úszó otthoniak, feléd magyar lelkű Várad.
Aztán elcsendesedett a rádió, csak a lelkünkben élt tovább az otthoni ünnep. Jöttek rendre a közvetítések. Nagybánya, Beszterce, Dés, jött a kolozsvári örömmámor, a székely falvak, a gyönyörű völgyekben nem hiába álmodó kis székely városok ünnepe. Eljött mind ide hozzánk. Azóta minden visszaadott helységbe elérkeztek az álomhonvédek, mindenütt szabadon szólhat a magyar imádság.
Mi is megnyugodtunk. Az utazási tilalom miatt érzett zúgolódás megértéssé szépült, s vigaszra talált. Mert vigasz az nekünk, hogy ennyire fájt nem otthon lenni, hogy ennyire szeretjük a mi kis hazánkat, s ha Bennetek örökké élő emlékek lesznek az elmúlt napok, bennünk örökké örömöt, önbizalmat, otthonszeretetet szülő érzés lesz a most érzett fájdalom.
Csak októberben mehetünk haza. Csak akkor, amikor elhervadt már minden elhintett virág, amikor eltűnik az utcák zászlódísze, eltűnnek a honvédeket fogadó diadalkapuk, s az örömmámort a megszokottság szürkesége váltja fel. Mi csak akkor mehetünk, de a lelkünkben ünnep lesz, virágzuhatagos, zászlódíszes ünnep lesz az a nap.
Várjatok bennünket is örömmel, várjatok a lelketek színes virágaival. Ne éreztessétek, hogy nekünk, akik nem voltunk ott végig, nekünk nem is volt jogunk részt kérni az örömötökből. Ne éreztessétek ezt, mert mi nem a munka elől menekülni, nem a szenvedések elől szabadságban élni jöttünk ide. Bennünk örök fájó emlék lesz az eddigi elválásokat megszomorító határ, bennünk fel fog sírni mindig az elszakítottság miatt idáig érzett árvaság. Mi itt is az otthonért, a kicsi hazánkért dolgoztunk, a munkánk nevet, megbecsülést szerzett Erdélynek, s ha néha hazamehettünk, mi vittünk nektek buzdítást, reményeket, ha sokszor fájó színészkedéssel is, mégis mi adtunk nektek színes álmokat, amiket nem láthattunk beteljesülni!
Várjatok minket is örömmel, színes virággal, ünneplő köntössel, várjatok minket is, mert nekünk is jogunk van az örömünket sírva ünnepelni.
Árpád Közreadja: Paál Gábor. Erdély.ma

Kormányzati mérleg
Elégedettséget igyekszik sugározni Markó Béla RMDSZ-elnök, kormányfő-helyettes. Próbálja elhitetni a nagyvilággal s talán magával is: kormányzati szerepvállalásuk nem teljes csőd, van, lesz hozadéka az ország polgárai és a magyarság számára is.
Nincs könnyű dolga, hisz a kabinetnek, melynek túlélésében jelentős szerepet vállaltak, egyetlen elfogadható, koherens lépése sincs, hibát hibára halmoznak, kiútkeresés helyett fokozzák a zűrzavart, mélyítik a válságot. A Markó által sorozatosan dicsért, s elmondása szerint nekik, no meg a magyar Cseke Attila miniszternek köszönhető egészségügyi decentralizáció rákfenéi nap mint nap előtűnnek, a jó elképzelés sebbel-lobbal, átgondolatlan intézkedésekkel történt megvalósítása miatt hol egyik, hol másik kórházban robban ki botrány, tüntetés, olykor akár verekedés is. Az önkormányzatok miatt érdemes kormányon lenni, hisz így pénzt kaphatnak beruházásokra — hangzott oly sokszor, ám most ez sem látszik megvalósíthatónak. Üres az államkassza, nem jut sem iskolák, sem megkezdett sportcsarnokok befejezésére, utak feljavítására. Befektetésekre csak pályázatokon, többnyire EU-s alapokból elnyert pénzek kerülnek, ezek odaítélése pedig — reményeink és hivatalos állítások szerint — nem politikai színezettől függőek. Az RMDSZ hatalmi regnálása nemzetpolitikai kérdésekben sem hozott előrelépést. Gyermekeink továbbra is románul tanulják a történelmet, földrajzot, ugyanolyan zsúfolt órarend szerint, központosított iskolákban próbálják fejükbe pumpálni az információhalmazt. Újabb tanévet veszítenek, s jelenleg csak a halovány RMDSZ-es fenyegetőzések próbálják éltetni a reményt, hogy egy esztendő múlva talán másképp lesz. A kisebbségi törvény ma már csak arra alkalmas, hogy időnként követelés vagy ígéret szintjén emlegessék, a regionális átszervezésről, a Székelyföldi Fejlesztési Régióról mind ritkábban szólnak a magyar politikusok, s ha megteszik, kormányzati partnerük élesen utasítja rendre őket. Még a megyei intézményvezetők cseréjét sem sikerült véglegesíteniük itt, Háromszéken sem, ahol pedig már január közepén bejelentették a gyors és sikeres megállapodást a demokrata-liberálisokkal. Nagyon erős meggyőzőképességre van szüksége Markó Bélának, hogy elhitesse: van értelme hatalmi szerepvállalásuknak, mikor már azt sem mondhatják el, legalább néhány kilométer leaszfaltozott utat nyertek az autonómia feladásáért cserébe.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem javult a nemzetiségi arány (Megyei intézményvezetők)
Összeállította a Kovászna megyei prefektúra az intézményvezetők jelenlegi helyzetére vonatkozó jegyzéket, az elmúlt fél évben ugyanis követhetetlenné vált, hol maradt helyén a korábbi vezető, hol került vissza posztjára a régi igazgató, és melyik hivatalt irányítja új főnök.
A kormányhivatal listáján 41 megyei intézmény szerepel, jelen pillanatban 24-nek román vezetője van, 17-nek magyar.
Az RMDSZ kormányra kerülését követő megyei egyezkedést igen gyorsan, már januárban tető alá hozták, és Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök rendkívül sikeresnek nevezte az elért eredményt, bejelentése szerint a megvitatott intézmények kétharmadát ,,sikerült megszereznie” az RMDSZ-nek. Utóbb azonban kiderült, a kását nem eszik éppen ennyire forrón, alkotmányellenesnek nyilvánították a vezetőcseréket szabályozó kormányrendeletet, és elkezdődött a hercehurca. Időközben néhányan, a liberális kormány által kinevezett, a DLP—SZDP-kabinet által menesztett vezetők közül bíróságon támadták meg leváltásukat, és pert nyertek. Így kerül vissza magyar vezető a munkaügy élére vagy a pénzügyi igazgatóságra, s valamilyen úton-módon sikerült egy-két új embert kineveztetni néhány vezetői posztra, például az Egészségügyi Biztosítópénztár élére. Ez tehát a pillanatnyi helyzet, korántsem nevezhető sikertörténetnek, és távol áll az RMDSZ sokat hangoztatott célkitűzésétől: a nemzetiségi arányoknak megfelelő arányt elérni a megyei hivatalok vezetésében.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az oktatási reformnak a decentralizációra kell épülnie
Az RMDSZ és a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők állásponja szerint az oktatási törvény annyira fontos az oktatási rendszer reformja szempontjából, hogy amennyiben a jogszabály továbbra is akadozik a Szenátusban, akkor sürgősségi kormányrendelet révén kell elfogadtatni az rendszer decentralizációjára vonatkozó részét.
Ez azonban továbbra is csupán mentőmegoldásnak tekinhető, az RMDSZ ugyanis az oktatási törvény mihamarabbi elfogadtatásában érdekelt – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön, Kolozsváron, a magyar tanfelügyelők találkozóján.
A szövetségi elnök elmondta, a tanácskozáson az oktatási rendszer helyzetéről, a magyar tanintézmények sajátos gondjairól, valamint a készülő oktatási törvényről volt szó. Mint mondta, a magyar oktatási szakemberek is azon az állásponton vannak, hogy a tanügyi reformnak egyértelműen a valós decentralizáció irányába kell mutatnia, ezt pedig a most készülő törvény szolgálná a legjobban. Hozzátette: a tanfelügyelők számos konkrét és hasznos javaslattal jöttek főként a tekintetben, hogy milyen módszerekkel lehet fenntartani az anyanyelvű oktatás minőségét a jelenlegi nehéz pénzügyi-gazdasági helyzetben. A javaslatok olyan szempontból is fontosak, mondta, hogy az oktatás törvény gyakorlatilag még nyitott, így bármilyen megalapozott szakmai észrevételt be lehet még emelni.
A megbeszélésen sok olyan konkrét, megoldásra váró probléma is felmerült, mint a pedagógusok bérezése, az iskolák finanszírozása, vagy az elkezdett beruházások, fejlesztések kérdése is. Ez utóbbi kapcsán Markó Béla kifejtette: a kormánynak mindent meg kell tennie, hogy törlessze az eddigi iskolafejlesztések során felhalmozott állami tartozásokat, és be kell fejeznie a fontosabb beruházásokat: ez egyébként gazdaság-ösztönző intézkedésnek is tekinthető, hiszen az állami kifizetések sok céget menthetnek meg a működésképtelenségtől.
A szakmai egyeztetés fontosságáról szólva a miniszterelnök-helyettes kifejtette, az oktatási ágazatban felmerülő általános problémák mellett a magyar oktatás számos sajátos gonddal is küzd: a legnehezebb helyzetben kétségtelenül a magyar szórványiskolák vannak, ezek működtetése az alacsony gyereklétszám miatt egyre nehezebb, emiatt alapvetően fontos, hogy megteremtsék a fenntarttásukat biztosító törvényes keretet.
A nemrég elfogadott nyugdíjtörvény kapcsán Markó Béla elmondta: bár nem ért egyet a jogszabály egyes rendelkezéseivel, mint például azzal, hogy a nők számára a férfiakéval azonos nyugdíjkorhatárt szabtak meg, álláspontja szerint a törvény megteremti a keretet arra, hogy a nyugdíjak kérdését ezentúl egy egységes rendszer szabályozza, de fontos a nyugdíjak közötti gyakorta igen jelentős különbségek kiegyenlítése szempontjából is.
A tanácskozáson az RMDSZ részéről jelen volt még Takács Csaba ügyvezető elnök, Lakatos András, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke, Király András oktatási államtitkár, valamint Szőcs Domokos, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója is.
erdon.ro

Magyar tanfelügyelőkkel találkozott Markó Béla RMDSZ-elnök Kolozsváron
Az RMDSZ és a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők álláspontja szerint az oktatási törvény annyira fontos az oktatási rendszer reformja szempontjából, hogy amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is akadályokba ütközik a szenátusban, akkor sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadtatni a rendszer decentralizációjára vonatkozó részét.
Ez azonban továbbra is csupán mentőmegoldásnak tekinthető, az RMDSZ ugyanis az oktatási törvény mihamarabbi elfogadtatásában érdekelt – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes csütörtökön Kolozsváron, a magyar tanfelügyelők találkozóján.
Még „nyitott” a törvény
A szövetségi elnök elmondta, a tanácskozáson az oktatási rendszer helyzetéről, a magyar tanintézetek sajátos gondjairól, valamint a készülő oktatási törvényről volt szó. Mint mondta, a magyar oktatási szakemberek is azon az állásponton vannak, hogy a tanügyi reformnak egyértelműen a valós decentralizáció irányába kell mutatnia, ezt pedig a most készülő törvény szolgálná a legjobban. Hozzátette: a tanfelügyelők számos konkrét és hasznos javaslattal jöttek, főként azzal kapcsolatosan, hogy milyen módszerekkel lehet fenntartani az anyanyelvű oktatás minőségét a jelenlegi nehéz pénzügyi-gazdasági helyzetben.
A javaslatok olyan szempontból is fontosak, mondta, hogy az oktatási törvény gyakorlatilag még nyitott, így bármilyen megalapozott szakmai észrevételt be lehet még emelni. A megbeszélésen sok olyan konkrét megoldásra váró probléma is felmerült, mint a pedagógusok bérezése, az iskolák finanszírozása, vagy az elkezdett beruházások, fejlesztések kérdése is. Ez utóbbi kapcsán Markó Béla kifejtette: a kormánynak mindent meg kell tennie, hogy törlessze az eddigi iskolafejlesztések során felhalmozott állami tartozásokat, és be kell fejeznie a fontosabb beruházásokat: ez egyébként gazdaságösztönző intézkedésnek is tekinthető, hiszen az állami kifizetések sok céget menthetnek meg a működésképtelenségtől.
A szakmai egyeztetés fontosságáról szólva a miniszterelnök-helyettes kifejtette, az oktatási ágazatban felmerülő általános problémák mellett a magyar oktatás számos sajátos gonddal is küzd: a legnehezebb helyzetben kétségtelenül a magyar szórványiskolák vannak, ezek működtetése az alacsony gyereklétszám miatt egyre nehezebb, emiatt alapvetően fontos, hogy megteremtsék a fenntartásukat biztosító törvényes keretet.
Veszélyben az utánpótlásképzés
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának elmondta, az iskolák decentralizációját a következő tanévtől mindenképpen életbe kell léptetni. A magyar nyelvű oktatás szempontjából ez azért fontos, mert új iskolahálózatot kell kialakítani, és ennek a struktúrája teljesen más kell legyen Kovászna és Hargita megyében, mint a szórványban. Elmondta, a kolozsvári találkozón megfogalmazódott, hogy helyi, megyei szinten tökéletesíteni kell a kölcsönös információáramlást az oktatásban érintett tényezők – önkormányzatok, iskolák, tanfelügyelőségek, civil szféra – között, mert az oktatás a helyi közösség igényeit kell kielégítse.
Véleménye szerint nagy hangsúlyt kell fektetni a tanárképzésre, hiszen a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma, matematikusok, fizikusok és a magyar szakos tanárok vannak kevesen. A következő néhány évben Kovászna és Hargita megyében összesen 60 matematikatanár vonul nyugdíjba, elsősorban városokban, és ha nem fordítanak figyelmet az utánpótlásképzésre, komoly gondok adódhatnak.
Az egyetemeken nem pedagógusokat, hanem kitűnő szakembereket képeznek, így a matematikusok, fizikusok többsége nem a tanügyben keres állást, és ezen változtatni kell – hívta fel a figyelmet Keresztély Irma. Mint mondta, a kolozsvári találkozó résztvevői kezdeményezték, hogy a következő ülésen a felsőoktatásban dolgozókkal beszéljék meg, hogy az egyetemek kínálatát igazítsák a piaci igényekhez. A találkozókat megyei szinten is rendszeresítik, a következő megyeközi megbeszélésre februárban kerül sor, amikor a kiértékelésekről, a tanárok továbbképzéséről lesz szó.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Test, lélek, irat összefonódása - interjú Bernád Rita főlevéltárossal
Szorgalom, kíváncsiság, kitartás és pontosság – ezek a legfőbb jellemzői egy levéltárosnak, aki ideje nagy részét régi, poros, penészes iratok társaságában tölti. Az eredmény: több „kilométernyi” rendszerezett irat, nyolc gyűjtőlevéltár. Minderről Bernád Ritát, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosát faggattuk.
Hogyan lesz valakiből levéltáros?
Ha röviden akarok válaszolni, azt mondom, hogy rengeteg tanulással és egy kis szerencsével, amit esetemben inkább isteni gondviselésnek neveznék. Amikor szülővárosomban, Gyergyószentmiklóson érettségiztem a Salamon Ernő Gimnáziumban, álmokat szőttem, mint minden frissen végzett diák. Az isteni gondviselés Gyulafehérvárra „terelt”, ahol muzeológiát tanultam. Már az egyetemi évek alatt inkább a könyvek, a papírok világa vonzott, mert meggyőződésem, hogy az ember testből, lélekből és iratból áll. Mindenkiről van valami feljegyzés, ami a legrégebbi időkben barlangrajz formájában jelent meg, aztán papiruszon, majd pergamentekercseken, később papíron és ma már elektronikus formában marad meg. Már az első szakdolgozataim régi könyvekről szóltak, így jutottam el a Batthyány-könyvtárba, és román nyelven írtam dolgozatot magyar könyvekről, történelmi emlékekről. Ekkoriban még a levéltár fogalma eléggé távoli volt számomra, de szerettem a régi könyveket, és izgatott a kutatás. Aztán 2000 júliusában az érsekség munkatársa lettem, akkoriban még román–magyar fordítóként, illetve dokumentációs titkárnőként dolgoztam.
De fél év múltával a kezébe adták a levéltár kulcsát...
Igen ám, de amikor bementem a hét raktárból álló helyiségbe, ahol több mint ezer folyóméter – vagyis egy méter magasságban egy kilométer hosszúságban kirakott – irathalmaz állt, elveszettnek éreztem magam. Idő kellett ahhoz is, hogy a dobozokba rendszerezett iratokhoz merjek nyúlni. Következő nyáron jött Szögi László magyarországi professzor egy egyetemista-csoporttal, akik már elkezdték a meglévő anyagok feldolgozását, nekik segédkeztem. Aztán Szögi professzor ösztönzésére beiratkoztam az ELTE posztgraduális levéltárosi képzésére, közben mindvégig dolgoztam a levéltárban, és amit elméletben megtanultam, azt gyakorlatban alkalmazhattam.
Miből áll a munkája?
Az ezeréves történelmi múlttal rendelkező erdélyi egyházmegye iratait kell rendszerezni, megőrizni és hozzáférhetővé tenni, illetve a kutatószolgálatból. Előbbi közel sem egyszerű feladat, mert ugyan az elején évente két alkalommal egy-egy hétre jött Szögi professzor a diákjaival rendszerezni az anyagot, de az év többi részében magamra maradtam. Ez nem olyan munka, hogy jön a főnök és megmondja, mit kell tenni, nekem kell eldöntenem mindennap, mi a legfontosabb, amivel foglalkoznom kell. Ezenkívül jönnek az egyetemisták, a kutatók, akik mondanak egy címszót, s nekem kell előkeresnem az ezer folyóméternyi anyagból pontosan azt a dobozt, amiben az illető adatokat talál a dolgozatához. Emellett pályázatokat is írok, hiszen ezeket az értékeket európai normáknak megfelelő tárolóeszközökben kell tartani, ami rengeteg pénzbe kerül, de pénz kell a kötetek, okmányok restaurálására is. Ezért már több pályázatot is benyújtottam a Nemzeti Kulturális Alaphoz, és eddig mindenik nyertes volt.
A munkájához tartozik az is, hogy eljár elhagyatott plébániákra, és olykor poros padlásokról, pincékből gyűjtögeti össze „kincseit”.
Kezdetben a Gyulafehérvárhoz közeli településekről az érsekségre bejáró papok ösztönzésére indultam el felfedezőútjaimra. Jöttek a papok, látták, mivel dolgozom, és mondták, hogy tíz, húsz, negyven, hetven kilométerre tőlem lévő elhagyatott plébánián is vannak régi iratok, és jó lenne, ha azokat is megőriznénk. Felajánlották, hogy amikor hetente-kéthetente mennek misézni egy-egy filiába, elvisznek kocsival, és mise után megnézhetjük az iratokat. Előbb a közelebbi településekre mentem, aztán egyre távolabbra.
Milyen állapotok fogadták egy-egy elhagyatott plébánián?
Úgy képzeltem el, mint a Csipkerózsika mesében: minden ott volt, csak éppen az idő állt meg. Ott voltak a régi iratok, de esetenként ötvenéves por, pókháló fedte, innen kellett összegyűjteni, és biztonságos helyre szállítani. És volt példa olyanra is, hogy a Mária Terézia-oklevélen a pecsétet elvágták, és az iratot átlyukasztották, hogy a sínes dossziéban elférjen. Mindez természetesen nem a papok hibája, hisz ők nem szakemberek, és csak jót akartak azzal, hogy a maguk módján megpróbálták megőrizni az anyagokat.
Melyik volt a legrégebbi irat, amit ilyen körülmények közepette találtak meg? – Atyhában, Székelyudvarhely mellett talált rá Pénzes Lóránd kollégám egy Bethlen Gábor korából származó, 1625. március 15-én keltezett okmányra, melyben a fejedelem felszólítja az unitárius superintendenst, hogy ne háborgassák hitük gyakorlásában a római katolikusokat, és adják vissza a templomukat.
Mára már sikerült valamennyire rendszerezni az egyházi iratok hagyatékát, és ezek zömét biztonságos helyen tárolják. Volt-e valamilyen modell, mely alapján elindulhattak? – Nem volt ilyen, mondhatni ebben is az isteni gondviselés vezérelt, mert ennyire rendszerezett hagyaték nincs Magyarországon, de még Németországban sem. Magyarországon még mindig plébániák padlásain porosodnak a régi egyházi iratok, nálunk viszont már sikerült nyolc gyűjtőlevéltárban rendszerezni 630 működő, illetve elhagyatott plébánia és szerzetesrend anyagait. Gyulafehérváron vannak a hunyadi és a fehérvári főesperesi kerületek iratanyagai, Gyergyószentmiklóson a Gyergyói-medence plébániáinak okmányai, de Sepsiszentgyörgyön, Szamosújváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is működnek gyűjtőlevéltárak.
Jánossy Alíz. Krónika (Kolozsvár)

Az önmérséklet nem cenzúra
Még ha számtalan buktatója és akadálya is van, tenni kell valamit az etikátlan, az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartás szankcionálásáért.
Az írott sajtó és az online média felelősségéről szóló viták nem újkeletűek. Az öngyilkosságok megelőzéséért létrehozott romániai egyesület például a napokban újfent felhívta a figyelmet a sajtó szerepének jelentőségére az öngyilkosságok számának alakulásában, pontosabban a sajtó eltúlzott és etikátlan magatartására.
Képmutatás lenne azt állítani, hogy az írott sajtó hibátlan. A piacorientált sajtó, azaz a könnyen emészthető, éppen ezért könnyen értékesíthető bulvár számára nincsenek alapvető emberi jogok, nincsenek szabályok. Persze olvashatni olyan ellenvéleményeket, hogy nem muszáj megvenni, hogy egy kattintással ki lehet védeni a bulvár sokkoló hatását, én azonban nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen leseperhető a téma.
Azok, akik a használati szokás, a választás lehetőségéről beszélnek, csak az olvasóra gondolnak, azonban a kérdés másik oldalán ott vannak azok, akik alanyai a bulvármédia mocskolódásának. Hangsúlyozom: nem politikusokra, közéleti személyiségekre gondolok. Nem azokra gondolok, akik ilyen vagy olyan jogi vagy más úton meg tudják védeni magukat, hanem elsősorban a kiszolgáltatott áldozatokra.
Konkrétan: a pár hónappal ezelőtt történt döbbenetes medgyesi eset után a bulvársajtót ellepték az áldozatokról készült, nagyított felvételek. Kíváncsi lennék arra, hogy ebben, vagy hasonló ügyben mennyire mentség a sajtószabadság védelme? Mennyire jogos azzal az ürüggyel, hogy az olvasónak joga van az információhoz, baleset, gyilkosság, öngyilkosság kiszolgáltatott áldozatairól készült színes és részletes sorozatképekkel teletömni a sajtót? De vegyünk más példát.
Mennyire független és korrekt az a sajtó, amely nyomozati iratok kivonatát (lásd Liviu Man esete, aki újságíróként maga is megtapasztalhatta az írott sajtó tökéletlenségét) vagy a magánügyeket részletező periratok anyagát teregeti ki? Erre az utóbbira jó példa a Tőkés László válóperét részletező és véleményező sajtómagatartás, amiről – egyébként nagyon helyesen – így írt Ambrus Attila újságíró, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) egykori elnöke: „Románia főügyésze, Laura Codruţa Kövesi beismerte, nem tudja megakadályozni, hogy az érintetteknek orvosolhatatlan erkölcsi károkat okozó ellenőrizetlen és nem bizonyított információk ne szivárogjanak ki a bíróságokról, az ügyészségről. Politikai vagy üzleti érdekből a bírók, ügyészek megsértik a szakmai titkot és a sajtó informátoraivá válnak. A média pedig nem finnyáskodik, holmi szakmai, erkölcsi alapon nem utasítja vissza a hírként tálalható pletykát.”
A Prigoană-féle törvénytervezet vitatható. Számtalan pontjával – például a licensz bevezetése, az írott és az online média bevonása a Országos Audiovizális Tanács (CNA) fennhatósága alá – nem értek egyet. Amiért aláírtam (és szeretném hangsúlyozni, hogy a jogszabály végleges formáját hosszas vita előzi meg, tehát lehetőség van annak módosítására), az a tervezet alapgondolata.
Még ha számtalan buktatója és akadálya is van, tenni kell valamit az etikátlan, az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartás szankcionálásáért. Ez pedig az én elképzelésem szerint nem a CNA (tehát nem a politikai pártok által kinevezett tagokból álló Audiovizuális Tanács) feladata, hanem médiaszakembereikből álló, politikailag független szervezet – például a Román Sajtóklub vagy a magyar sajtó esetében a MÚRE – lehetne. Tehát nem valami külső szabályozásról, hanem saját etikai kódexük elfogadásáról és annak törvényerőre emeléséről lenne szó. Az önmérsékletre, fegyelemre egy újságírónak is szüksége lehet, előnyére válhat. Ettől még nem lesz cenzúra, pláne nem politikai.
A kemény logikára, érvelésre épített kritikára egy politikusnak vitathatatlanul szüksége van. El is fogadom, meg is hallgatom, tiszteletben tartom, de csak azután, miután elég indíttatást érez az újságíró arra, hogy információját alaposan leellenőrizze, magyarán megkérdezze azt a bizonyos jelzős politikust, hogy mire is gondolhatott. Így a szakmailag kifogástalan újságíró elkerülheti azt a szerencsétlen helyzetet, hogy kioktató hangnemben valótlan állításokat adjon alanya szájába.
Máté András. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Új, őszi arculat az Erdély Tévén
Új, őszi arculattal jelentkezik szeptember közepétől az Erdélyi Magyar Televízió (ETV). A változás legfontosabb szempontja a fiatalos lendület és az erdélyi táj szépségeinek, pillanatképekben való bemutatása. A zenei aláfestést a folk-jazz zenét játszó nemEZ zenekar készítette a tévének.
Az arculatváltás szellemében szeptember 29-től, új, 10 részből álló, dokumentumfilm sorozat is indul (szerdánként 20 órától, ismétlés pénteken 20 órától és szombaton: 10-tól). A Retropolisz rendezője Keresztes Péter, szakmai irányító Guttmann Szabolcs, narrátor Szabó Emese, szerkesztő-operatőr Tóth Orsolya, szerkesztő-riporter Bodó Előd, az ETV felelős szerkesztője.
„Ezzel a sorozattal be akartuk mutatni, hogy Erdélyben mennyire gazdag az épített örökség, és érdemes ezzel foglalkozni, mert az amit látunk az nem egy téglarengeteg, hanem épülő- szépülő történelem és valóság. Elsősorban a fiatalokhoz szólunk. Érdekes történetekkel, nem pedig száraz adatokkal próbáljuk megszólítani őket” – nyilatkozta lapunknak Keresztes Péter. A televízió szerint úgy az új arculat, mint a dokumentumfilm értékközvetítés.
„Mindkettőt fiatal csapat készítette és az Erdélyi Magyar Televízió szemléletvilágát tükrözik” – hangsúlyozza a televízió vezetősége. A dokumentumfilmhez játék is kapcsolódik. A tévénézőknek nem kell mást tenniük, csupán figyelmesen végignézni az egyes részeket, és telefonon vagy sms-ben válaszolni a filmek végén látható kérdésekre. Az Erdélyi Magyar Könyvklub jóvoltából értékes könyveket lehet nyerni. Minden rész, a hét folyamán ismételten megtekinthető lesz. Új Magyar Szó (Bukarest)

Aláírásgyűjtés Bákai Magdolnáért
Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke szólított fel minden könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, aláírásukkal támogassák, hogy a korábbi gyergyószentmiklósi könyvtárigazgató állását visszakaphassa. Mezei János polgármester mint mondja, ennek csak örvendeni tud.
„Bákai Magdolna a Hargita Megyei Művelődési és Nemzeti Örökség Igazgatóságnál betöltött menedzseri szerződése idejére kérte a könyvtárigazgatói tisztségből való felfüggesztését, eközben munkaviszonya a Városi Könyvtárral nem szűnt meg, a helyi tanács pedig ideiglenesen nevezte ki helyettesét. Ezért értetlenül állok azon tény előtt, hogy visszahelyezési kérelmét a Polgármester úr elutasítja. Annál kevésbé értem ezt a hozzáállást, mivel Bákai Magdolna személyében egy lelkes, odaadó könyvtárost és könyvtárvezetőt ismertünk meg, akinek szívügye a könyvtár, számos rendezvényt szervezett, tevékenysége ideje alatt pezsgett az élet a gyergyói könyvtárban; mindannyian csodáltuk rengeteg energiája miatt” – áll Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke által fogalmazott felhívásban. Mint már olvashattak róla, a könyvtárigazgató 2009 nyarától a Hargita Megyei Kulturális Igazgatóság igazgatója lett, könyvtárigazgatói állásából felfüggesztették, helyettesét pedig az ő távollétének időszakára nevezték ki, ami a papírforma szerint 2012 júniusáig tartott volna. Bákai Magdolna munkaviszonya azonban a vártnál hamarább szűnt meg a kulturális igazgatóságnál, így visszaülne a könyvtári székbe. Az ügy már a prefektúrát is megjárta, tanácsülésen is terítékre került, a polgármester akkor azt ígérte, jogászok segítségével keres megoldást, hisz a helyettessel kötött szerződés érvényes. Ez mostanáig nem sikerült, a sürgetését pedig immár aláírásgyűjtéssel próbálják nyomatékosítani, és több mint 200 támogató került ehhez.
„Bákai Magdolna mindig fontosnak tartotta a továbbtanulást, a képzéseken vagy személyes tapasztalat által szerzett tudást maximálisan alkalmazta és hasznosította munkájában. Biztos vagyok abban, hogy a Megyei Művelődési Igazgatóság vezetőjeként szerzett tapasztalataival a gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár és Gyergyószentmiklós város kulturális életének fejlődését szolgálja majd. Ezért kérem, hogy helyezzék őt vissza tisztségébe, és kérek minden romániai és határon túli könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, hogy amennyiben egyetért az itt megfogalmazott véleménnyel, írja alá a beadványt” – olvasható a felszólításban.
Mezei János ennek kapcsán lapunknak rövid választ adott: „Levélben válaszoltunk Bákai Magdolnának: keressük a megoldást. Nagyon örvendek, hogy ennyire foglalkoztatja Gyergyószentmiklós sorsa a könyvtárosok szövetségének vezetőségét, és hogy ennyien szívükön viselik kollégájuk karrierjét, lehetőségét. Örvendek, és ebben a törekvésben én is szeretnék segíteni nekik.”
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

Prioritás az önrendelkezés - interjú Király Andrással
Az oktatási rendszer reformja szempontjából a decentralizáció lenne az első fontos lépés Király András oktatásügyi államtitkár szerint. A szaktárca RMDSZ-es tisztségviselője a Krónikának adott interjúban kifejtette: biztos abban, hogy az új oktatási törvénytervezet mihamarabbi elfogadása számos problémát kiküszöbölhet a tanügyi rendszerben.
A képviselőház módosításokkal elfogadta a kormány által beterjesztett új tanügyi törvénytervezetet, a szenátusban azonban elakadt a tervezet cikkelyenkénti megvitatása és szavazása. Meglátása szerint mikor léphet érvénybe az új törvény, és milyen megoldásokat kínál a rendszerben adódó problémák megoldására? – Az oktatási rendszerünkben felmerülő gondokat kétfelé oszthatjuk. Külön kell tárgyalnunk az oktatás minőségével, megszervezésével kapcsolatos problémákról, és külön az intézményrendszer továbbfejlesztéséről. Az egyik legfőbb gond, hogy sok helyen abbamaradt az iskolaépületek rehabilitációja. A felújítási munkálatok viszonylag gyorsan, látványosan haladtak nagyjából 2005 és 2007 között, 2008-tól már botladoztak, és 2009-ben teljesen leálltak. Meg kell találnunk a megoldást arra, hogy kilépjünk ebből a stagnálásból, jelen pillanatban azonban nem látom a rövid távú megoldást erre. Hatalmas a lemaradás ezen a téren. Az oktatás minőségét, az oktatás szervezését illető kérdéseket csak akkor tudjuk megválaszolni, csak úgy tudunk előrelépni, ha egyrészt a főtanfelügyelőkkel, helyetteseikkel, másfelől az iskolaigazgatókkal, tagozatvezetőkkel folyamatosan konzultálunk. Persze mindenki arra vár most, hogy jelenjen meg az új tanügyi törvény, hogy egy kicsit szellősebb legyen a tanterv és az oktatás egész menete, és végre jókedvű gyerekek jöjjenek ki az iskolakapukon, ezt azonban komoly szervezési munka kell hogy megelőzze. Bízom benne, hogy hamarosan felgyorsul a tanügyi törvény vitája, és a tervezet jelenlegi formájában léphet törvényerőre. A képviselőházon már túljutott törvényjavaslat kisebbségi oktatásról szóló fejezetének sok pozitív hozadéka lesz a magyarul tanulók számára, ezért remélem, változtatások nélkül fogja azt elfogadni a felsőház.
A magyar tanfelügyelők múlt heti találkozóján, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett, elhangzott: amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is késik, sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadni a decentralizációra vonatkozó részét. Mennyire fontos ez az oktatási rendszer reformja szempontjából? – Ennek is ugyanaz a lényege, mint minden decentralizációnak: a döntést ott hozzák meg, ahol annak hatása van. A legfontosabb hozadéka az, hogy az iskola közössége, vezetősége dönthet majd arról, hogy hány osztályt szeretne működtetni, milyen szakokon, milyen szintig, illetve a helyi önkormányzat is tudni fogja, mit és hogyan lehet megfelelően finanszírozni, milyen eszközökkel lehet támogatni az adott intézményt.
Felháborodást váltott ki számos erdélyi megyében, hogy több tanintézetben politikai alapon cserélték le az igazgatókat és igazgatóhelyetteseket, akiknek augusztus 31-én lejárt a mandátuma. Mi erről a véleménye? – Nem hiszem, hogy ezzel a kérdéssel különösebben foglalkozni kellene. A diák, aki a padban ül, nem RMDSZ-es, nem demokrata-liberális, és nem polgári párti. Annak, aki elnyeri az iskolaigazgatói tisztséget, elsősorban a diák és az iskola érdekeit kell néznie. Magam is pedagógus vagyok, függetlenül attól, hogy RMDSZ-tag is – a politikai hovatartozás szerintem egy tanintézet vezetésénél nem kell hogy szempont legyen. Az egyetlen elvárás, hogy az ember sikeres legyen a munkájában, s hogy az intézmény, amelynek az élén áll, megfeleljen az elvárásoknak. Az igazgatók kinevezésének hamarosan meglesz a szabályzatba foglalt módja, szigorú feltételekhez lesz kötve: bizonyos végzettség, szakmai tapasztalat, képesség lesz szükséges a funkció betöltéséhez. Eleve nem lehet majd párttag egy iskolaigazgató, innentől az élet bizonyosan megoldja majd ezt a kérdést.
A magyar tanfelügyelők kolozsvári találkozóján a tanárképzés hiányosságairól is beszéltek. A tanfelügyelők arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma… – Véleményem szerint a nagy baj az, hogy az egyetemi órabeosztás következtében a gyakorlati képzésre nem jut elég idő, nem foglalkoznak vele eleget. A hallgató nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy gyakorlatban tanulja meg a szakmát. Régebben ezt jól megoldották a tanító- és óvónőképzők: „belesulykolták” a diákokba a pedagógusi hivatást. Az egyetemek ezt a kérdést mintha félvállról kezelnék. Azt hiszik, a fiatal tanár magától tanulja meg, mi a teendő az osztályteremben. Ez nem igaz. Vannak a pedagógiának írott szabályai, de íratlanok is. Ezért foglalkozik az új tanügyi törvény kiemelten a pedagógusi karrier építésével. Persze az egyetem mint autonóm intézmény továbbra is úgy működteti a szakjait, ahogy eddig, de az iskola, ahová a végzős bekerül, fenntarthatja magának a jogot, hogy csiszoljon az új tanerőn. Ennek alapján minden iskolában lesz egy tapasztalt tanár, aki mentorként segíti, figyeli a kezdőket az első évükben, és végül értékeli is a munkájukat. Ugyanezen a találkozón fölmerült a tankönyvek problémája is mint az oktatás elengedhetetlen kelléke. Sajnos ez specifikus kisebbségi kérdés: kis létszámú közösségeket nehéz megfelelő tankönyvvel ellátni. Mi azt szeretnénk, ha akár szponzorok, akár pályázatok útján megtalálnánk a módját, hogy a magyar diák is naprakész tankönyvet kapjon, vagy megteremteni a lehetőséget, hogy külföldről hozhassunk be tankönyveket. Ez nehéz, mert Romániában csak a minisztérium által jóváhagyott tankönyvek használata engedélyezett. Úgy vélem, hogy a készséget fejlesztő tantárgyak, mint az ének-zene, a rajz vagy hasonlók esetében a gyakorlati oktatás mellett akár a Magyarországról behozott tankönyvekből való elméleti tanítást is elfogadtathatnánk.
A magyar tanfelügyelők múlt heti találkozóján, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett, elhangzott: amennyiben a jogszabály elfogadása továbbra is késik, sürgősségi kormányrendelettel kell elfogadni a decentralizációra vonatkozó részét. Mennyire fontos ez az oktatási rendszer reformja szempontjából? – Ennek is ugyanaz a lényege, mint minden decentralizációnak: a döntést ott hozzák meg, ahol annak hatása van. A legfontosabb hozadéka az, hogy az iskola közössége, vezetősége dönthet majd arról, hogy hány osztályt szeretne működtetni, milyen szakokon, milyen szintig, illetve a helyi önkormányzat is tudni fogja, mit és hogyan lehet megfelelően finanszírozni, milyen eszközökkel lehet támogatni az adott intézményt.
Felháborodást váltott ki számos erdélyi megyében, hogy több tanintézetben politikai alapon cserélték le az igazgatókat és igazgatóhelyetteseket, akiknek augusztus 31-én lejárt a mandátuma. Mi erről a véleménye? – Nem hiszem, hogy ezzel a kérdéssel különösebben foglalkozni kellene. A diák, aki a padban ül, nem RMDSZ-es, nem demokrata-liberális, és nem polgári párti. Annak, aki elnyeri az iskolaigazgatói tisztséget, elsősorban a diák és az iskola érdekeit kell néznie. Magam is pedagógus vagyok, függetlenül attól, hogy RMDSZ-tag is – a politikai hovatartozás szerintem egy tanintézet vezetésénél nem kell hogy szempont legyen. Az egyetlen elvárás, hogy az ember sikeres legyen a munkájában, s hogy az intézmény, amelynek az élén áll, megfeleljen az elvárásoknak. Az igazgatók kinevezésének hamarosan meglesz a szabályzatba foglalt módja, szigorú feltételekhez lesz kötve: bizonyos végzettség, szakmai tapasztalat, képesség lesz szükséges a funkció betöltéséhez. Eleve nem lehet majd párttag egy iskolaigazgató, innentől az élet bizonyosan megoldja majd ezt a kérdést.
A magyar tanfelügyelők kolozsvári találkozóján a tanárképzés hiányosságairól is beszéltek. A tanfelügyelők arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyar oktatásban egyre több a hiányszakma… – Véleményem szerint a nagy baj az, hogy az egyetemi órabeosztás következtében a gyakorlati képzésre nem jut elég idő, nem foglalkoznak vele eleget. A hallgató nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy gyakorlatban tanulja meg a szakmát. Régebben ezt jól megoldották a tanító- és óvónőképzők: „belesulykolták” a diákokba a pedagógusi hivatást. Az egyetemek ezt a kérdést mintha félvállról kezelnék. Azt hiszik, a fiatal tanár magától tanulja meg, mi a teendő az osztályteremben. Ez nem igaz. Vannak a pedagógiának írott szabályai, de íratlanok is. Ezért foglalkozik az új tanügyi törvény kiemelten a pedagógusi karrier építésével. Persze az egyetem mint autonóm intézmény továbbra is úgy működteti a szakjait, ahogy eddig, de az iskola, ahová a végzős bekerül, fenntarthatja magának a jogot, hogy csiszoljon az új tanerőn. Ennek alapján minden iskolában lesz egy tapasztalt tanár, aki mentorként segíti, figyeli a kezdőket az első évükben, és végül értékeli is a munkájukat. Ugyanezen a találkozón fölmerült a tankönyvek problémája is mint az oktatás elengedhetetlen kelléke. Sajnos ez specifikus kisebbségi kérdés: kis létszámú közösségeket nehéz megfelelő tankönyvvel ellátni. Mi azt szeretnénk, ha akár szponzorok, akár pályázatok útján megtalálnánk a módját, hogy a magyar diák is naprakész tankönyvet kapjon, vagy megteremteni a lehetőséget, hogy külföldről hozhassunk be tankönyveket. Ez nehéz, mert Romániában csak a minisztérium által jóváhagyott tankönyvek használata engedélyezett. Úgy vélem, hogy a készséget fejlesztő tantárgyak, mint az ének-zene, a rajz vagy hasonlók esetében a gyakorlati oktatás mellett akár a Magyarországról behozott tankönyvekből való elméleti tanítást is elfogadtathatnánk.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Az első húsz év (Megjelent)
Fennállásának huszadik évfordulóját egy könyv kiadásával is ünnepli a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, amelyet ma 18 órakor mutatnak be a Székely Nemzeti Múzeumban. Fekete Réka Táncbeszéd című beszélgetőkönyvében közel negyvenen vallanak az együttes munkájáról.
Tegnap hivatalosan is elkezdődött a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hat napon át tartó huszadik születésnapi ünnepsége a Székely Nemzeti Múzeumban — mert ha e két évtized alatt nem került saját székházuk, méltó helyet kellett találniuk a sokakat vonzó rendezvénynek — az együttes fennállása óta tartott bemutatói, az általuk szervezett különféle találkozók plakátjaiból, illetve az utóbbi években a Henning János által a táncegyüttes és az M Stúdió előadásairól készített fotókból nyílott kiállítással. Huszadik születésnapját ünnepli a Háromszék Táncegyüttes, de gyökerei a vadrózsás időkbe, az erdélyi nagyvárosokból a Székelyföldre kiszorított táncházas évekre nyúlnak vissza, ezt a köszöntőbeszédeket mondók mindenike — Vargha Mihály múzeumigazgató, Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes vezetője, Tamás Sándor, a társulatot fenntartó megyei önkormányzat elnöke — hangsúlyozta. Miként azt is, hogy ha húsz évekkel ezelőtt műfajon belüli rendszerváltást hozott az együttes, most egy korszak zárult le a társulat életében — s természetszerűleg újabb kezdődik. Addig is a járd ki, lábam, járd ki most jegyében nagyszerű koncerttel zárult a tegnapi este, Gázsa és zenekara húzta a talpalávalót, s táncra perdült a rozsdás csontú egykori táncházastól az alig totyogó utánpótlásig mindenki.
Táncbeszéd
(részlet a könyv előszavából)
Szomjunkat olthatjuk, ha vizet iszunk, de azt a természetes éhséget, mely hagyományos népi kultúránk megismerésére irányul, csak az csillapíthatja, ha minél közelebb kerülünk hozzá. Ennek a gondolatnak legszebb és legtalálóbb megfogalmazását Kodály Zoltántól ismerjük, aki szerint: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Egy évforduló ürügyén éppen erről az igyekezetről tartom érdemesnek szólni, miszerint egy nemzedék úgy kezdett hozzá a kodályi gondolat érvényesítéséhez, hogy először megszerezte magának a népzenéből és néptáncból fakadó életérzést, majd rájött, annyira jól érzi magát benne, hogy ennek a kultúrának a művelése, tanítása és további megismerésére irányuló törekvése életformájává vált. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes létrehozásában ugyan szerepet játszott az is, hogy alakulása egybeesett az 1989 utáni szellemi nyitással, de megvalósítása nem lett volna lehetséges, illetve nem azt az irányt vette volna, ami valóban az értéket képviseli, ha nincsenek olyan fiatalok, akik az 1970-es évek végén alakult táncházakban, falujárások alkalmával már korábban megmártóztak a hagyományos népi kultúra szépségeiben és rejtelmeiben, megfertőződtek apáink zenéjével, táncával, és megérezték azt a szomjúságoltó érzést, amiről előbb szóltam. (...)
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fehér lovas
A második bécsi döntés kapcsán sokan és sokat írtak Horthy Miklósról, hadd mondjam én is el a nevéhez kapcsolódó élményeimet. Az első az, hogy sok erdélyi gyerekkel együtt, olyan nagy magyar voltam azalatt a pár év alatt, hogy nagyobb már nem is lehettem! Ugyanis ingem-gatyám piros-fehér-zöld vászonból készült. Édesanyám elmondása szerint, a nemzeti zászlón kívül más kelmét sokáig nem lehetett kapni a falusi boltokban.
Arra is jól emlékszem, hogy vonultak az utcán a leventék, és énekelték: „Horthy Miklós, én is a tied vagyok / Viselem a fényes kisszuronyom. / Kisszuronyom, rózsafa a nyele / Rá van írva Horthy Miklós neve”.
Meg arra is emlékszem: édesapám mennyire örült, hogy 1940 után született kisebb testvéreim nevét már magyar k-val írták a községházán, nem ch-val, mint a nagyobbakét a román hatóságok. Meg arra, hogy édesapám román barátja, az avasi Torz Toma, milyen boldogan újságolta, hogy mostanában náluk is mindig lehet cukrot venni. Meg arra is, hogy megszűntek a lopások a falu határában, többé senkinek nem hajtották el a lovát, birkáját a románok, nem szedték le a cseresznyét, almát, s nem törték fel a hegyi présházakat.
Aztán jött a második világháború, s megint elhajtották a jószágot, feltörték a présházakat, rettegésben éltünk. A változó hatalom átkozva ejtette ki Horthy nevét, és minden rosszért őt okolták. Jóllehet a nürbergi perben fel se merült, hogy háborús bűnös lenne, a magyar kommunisták fasisztát csináltak belőle, tápot adva a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, hogy sok volt magyar katonát, lakost fasisztaként kezeljenek, táborba hurcoljanak, elűzzenek.
A rendszerváltás utáni években egyszer átutaztam Kenderesen, s megnéztem a Horthy-mauzóleumot. Azok után, hogy mennyi mindent írtak róla a zsidótörvényekben játszott szerepéről, csak ámultam, amikor megpillantottam a Horthy szobra elé frissen letett koszorú feliratát: „A hálás zsidóságtól”. A múlt években még tovább árnyalódott róla a kép. Kaptam több korabeli pénzt. Például 1941-ben kiadott pengőt, hatnyelvű, köztük román felirattal (zece pengei). S kaptam olyan 1943-ban dátumozott iskolai bizonyítványt, amely egyértelműen igazolta, hogy a szatmári magyar diákok Horthy idejében is tanulták a román nyelvet. Mi több, kötelező volt! Ezek alapján kérdem: ha Horthy románfaló, akkor Iliescu, Băsescu és a többiek milyen jelzőt érdemelnek?
Kétségtelenül nem könnyű, de vajon nem kellene-e mégis árnyaltabban, indulatok nélkül megrajzolni a történelmi kényszerpályán mozgó fehér lovas képét?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Politika és líra között
Beszélgetés Markó Béla kormányfőhelyettessel, az RMDSZ elnökével
Miközben Markó Béla kormányfőhelyettessel a kormánypalotában beszélgettünk, lent, a bukaresti Victoria téren szakszervezeti tüntetésre gyűlt a tömeg. Az RMDSZ elnökét az elmúlt kilenc hónap kormányzásáról kérdeztük – kilenc hónapról, melyek alatt a válság elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, új adónemek jelentek meg.
Miközben mi itt, a kormánypalotában beszélgetünk, lent a téren szakszervezeti tüntetésre gyűl a tömeg. Kilenc hónap kormányzás van emögött a koalíció mögött, és Emil Boc kormányfő a hét elején a parlamentben tartott beszédében úgy fogalmazott: a neheze még hátravan. Kilenc hónap alatt a gazdasági válság teljesen elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, különböző új adónemek jelentek meg... mi lesz még?
A legsúlyosabb megszorító intézkedés a 25 százalékos fizetéscsökkentés volt a költségvetési intézményeknél. Ez december 31-ig szól, tehát január 1-jétől más rendelkezéseknek kell érvénybe lépniük, és a fizetéseknek január 1-jétől a mostani állapotokhoz képest nem csökkenniük kell, hanem növekedniük. S miután ezekben a hónapokban a különböző minisztériumok költségcsökkentést és személyzetcsökkentést hajtottak végre, erre van is lehetőség.
Ez nyilván kategóriánként változik majd, most készül az a törvény, amely szabályozza. Természetesen más módon is érintheti a lakosságot egyik-másik intézkedés. Például a hozzáadottérték-adó emelése kihat az árakra is, ezért sokan ugyanabból a pénzből kevesebbet vásárolhatnak. Ahol szerintem még van szükség intézkedésekre, az a közigazgatás további ésszerűsítése.
Ez egyébként nemcsak költségmegtakarítással járna, hanem magát a közigazgatást is hatékonyabbá tenné. Minden prognózis azt ígéri egyébként, hogy jövőre valamelyest javul a helyzet, tehát nem esünk, hanem – ha nagyon keveset is – emelkedünk. Ez azt jelenti, hogy ha a meghozott intézkedések működnek, ha melléjük tudunk tenni gazdaságélénkítő intézkedéseket is – itt viszont elégedetlen vagyok, mert vajmi kevés történt –, akkor jövőre nem látványosan, de egy árnyalattal jobb lehet a helyzet.
Az RMDSZ gazdaságélénkítő csomagjának mi lett a sorsa?
Most, amikor beszélgetünk, több vállalás tekintetében is ketyeg az óra. Például azt ígértük, hogy eltöröljük azt a bizonyos minimáladót a kiscégek esetében, október elsejétől. Tudomásom szerint a pénzügyminisztériumnál ott van, előkészítve a szükséges intézkedés, hétfőn tárgyalunk róla a koalícióban, és elindítjuk. Ez gazdaságélénkítő intézkedés, hiszen a gyengén működő cégeket nem fojtogatni kell, hanem valahogy egy kis levegőhöz juttatni.
Ott vannak más, közvetve gazdaságélénkítést szolgáló lépések is: például az, hogy elkezdtük kifizetni az állam adósságait a vállalkozók felé. Az elmúlt években számos beruházás indult – óvodák, iskolák, utak, hidak –, de számos elvégzett munka nincs kifizetve. Meg kell nézzük, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos, fiatal vállalkozóknak szánt hitelkártya-rendszerrel is, amelyet mi javasoltunk (az úgynevezett Kogălniceanu-terv – szerk. megj.), és amelyre szintén egyezség van.
Ezenkívül az RMDSZ részéről vannak még olyan, aprómunkának tűnő, de fontos kezdeményezések, mint amilyen a napszámosmunka rendezésére vonatkozó törvénytervezet. Ám a nagylélegzetű gazdaságélénkítő intézkedésekkel kapcsolatosan én látok egy állandó vacillálást. Egy ilyen válságidőszakban, amikor a költségvetés egyébként is sanyarú, a pénzügyminisztérium sündisznóállásba helyezkedik, és egyszerűen nem akar pénzt adni semmire.
Márpedig semmiből általában semmi lesz, viszont ahhoz, hogy infrastruktúrát lehessen fejleszteni, ami munkahelyeket, jövedelmet jelentene jelentene sokak számára, pénzre van szükség. Ilyen időszakban valóban kevés a pénz, de európai uniós támogatásoktól, pályázati lehetőségektől elesni azért, mert nem tudjuk kifizetni az önrészt, nem szabad.
Ha pozitívumokkal és negatívumokkal kellene mérleget készíteni, összességében milyennek nevezné ezt a kormányzást? Pozitívum a kórház-decentralizáció, de ugyanakkor az egészségügy helyzete katasztrofális. Pozitívum a tanügyi törvénytervezet, de itt is van egy „de”: elakadt a törvényhozásban. Más részről negatívum például, hogy megnőttek az adók, itt a „de” az lehet, hogy legalább nem kell sorbaállni a kifizetésükért...
Most olyasmit mondani, hogy a mérleg pozitív, szinte nevetséges lenne. A mérleg ahhoz képest pozitív, hogy mi lett volna, ha az RMDSZ nincs kormányon. Így már meg tudom közelíteni a kérdést, és biztos, hogy például a kórház-decentralizáció nem történt volna meg. Ezt sokan úgy tekinthetik, mint egyfajta rögeszmémet, mert az elmúlt hónapokban sokat hivatkoztam rá. Mások pedig arra gondolhatnak, hogy mivel más egyebet eredményként nincs mit mondanom, folyton ezt hozom fel. Nem, én ezt valóban nagyon fontos precedensnek tartom.
Tulajdonképpen ez az első alkalom, hogy egy nagyon fontos területen a döntések jelentős részét áttettük az önkormányzatokhoz, és még ennél is komolyabb lépés ilyen irányban az oktatással kapcsolatosan lesz: azt szeretném, ha az oktatás területén is sikerülne tiszta vizet önteni a pohárba – vagy legyen meg az új oktatási törvény, vagy másmilyen módon a decentralizációt itt is hajtsuk végre.
Persze ettől nem lesz több pénz az egészségügyre vagy az oktatásra, hiszen akár Bukarestnek vannak alárendelve a kórházak és az iskolák, akár az önkormányzatoknak, ebben a pillanatban a pénz ugyanannyi lenne, vagyis kevés. Viszont azt kell mondanom, hogy abból a kevés pénzből is helyben, a helyzet ismerői remélhetőleg jobban fognak dönteni, mert ha nem, az azt jelenti, hogy önkormányzataink nem képesek ilyen fontos területeket adminisztrálni.
Elég kevés jut ki a közvélemény elé abból, ahogyan a koalícióban vitáznak partnereikkel. Miként zajlanak ezek a viták?
Állandó vitában vagyunk több kérdésben is, és általában két szemlélet ütközik. Az én álláspontom ilyenkor – és a Kelemen Hunor kulturális miniszteré, és általában az RMDSZ-é – az, hogy a piacgazdaság körülményei között vannak olyan területek, amelyeket az államnak fokozottan a védelme alá kell vennie.
A kultúra ilyen, és az oktatás is ilyen. Ezért voltak a hosszú vitáink a szerzői jogi kérdésekről és hasonló problémákról is, mert ütköztünk egy olyan látásmóddal, hogy kevés a pénz, ilyen körülmények között nem tudunk engedményeket tenni, és így tovább. Az RMDSZ talán egy ilyen szemléletet tart ébren a koalícióban, ez volt a nyugdíjakkal kapcsolatban is a véleményünk, hogy a kisnyugdíjasokat nem szabad érinteni.
Ha már pozitívumokról és negatívumokról volt szó: az mindenképpen pozitívum, hogy a román–magyar viszony, legalábbis államközi szinten, nemcsak hogy felhőtlen, hanem talán az eddigi legjobb. Küszöbön áll a közös kormányülés is, melyek lesznek a fő témák?
A szervezési kérdésekért a kormányfőtitkárság felel, tartalmi kérdésekről pedig abban egyeztünk meg a miniszterelnökkel, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter lesz a felelős, ő összesíti az elképzeléseket. Régen nem volt közös román–magyar kormányülés, és számos aláírásra váró egyezmény, szerződés összegyűlt. Én még nem láttam egy ilyen leltárt, de hamarosan el fog készülni.
Ami a romániai magyar– magyar ügyeket illeti, vélhetően párttá alakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, vagy legalábbis a szándék egyértelmű. Hogyan alakítaná át egy ilyen fejlemény az RMDSZ és a Tőkésék közti viszonyt? Legutóbb Tőkés bírálta az RMDSZ-t kormányzati részvételéért...
Tőkés László valamikor benne volt az RMDSZ-ben, együtt dolgoztunk, és én akkor is úgy láttam, hogy szűk volt neki ez a ruha. Azután – én úgy tudom – bábáskodott a Magyar Polgári Párt létrehozásánál is, és aztán az a ruha megintcsak nagyon szorítani kezdte. Úgyhogy én nem nagyon hiszem, hogy az ő számára a megoldás az lenne, hogy politikai pártot hozzon létre. De ez az ő döntése.
Én mindenesetre rossz döntésnek tartom, mert valamiképpen ellentmond annak, ami most jól-rosszul, de működik, és ez az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum és az a Magyar Összefogás, amelyet sem mi, sem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács eddig nem kérdőjelezett meg. Ha pedig valaki azért akar pártot alapítani, hogy legyen egy kés, amit folyamatosan az RMDSZ oldalába döfjön, azt meglehetősen veszélyes dolognak tartom. Tudtunk együttműködni, tudtunk összefogni, vitázunk is, veszekszünk is, persze, de ez belefér a politikába.
Hogy bírálják a kormányzati részvételünket? Nos, én erről azt tudom mondani, hogy Tőkés László agyba-főbe szokta dicsérni koalíciós partnerünket. Úgyhogy ebből csak azt érthetem, hogy – ha rossz, hogy az RMDSZ szövetségre lépett a Tőkés László által legjobban szeretett, értékelt, méltányolt Traian Băsescuval és a Demokrata-Liberális Párttal –, akkor az erdélyi magyarság politikai képviseletének szerintük úgy általában nem kell kormányoznia.
Az RMDSZ most azzal a Băsescuval kormányoz, akit nem támogatott a tavalyi elnökválasztáson, miközben Tőkés Lászlóék igen. Valami zavar lehet tehát, ha arról az oldalról kárhoztatják ezt a kormányzást – amely kormányzással egyébként nekem rengeteg problémám van! –, csakhogy én ebben a pillanatban az alternatívát abban látom, hogy jól kormányzunk vagy rosszul, és kevésbé abban, hogy meneküljünk ellenzékbe.
Közeledik az RMDSZ jövő februári kongresszusa, és javában folyik a találgatás, hogy Markó Béla indul-e újabb elnöki mandátumért. Eldöntötte-e már?
Igen, nagyjából tudom, hogy hogyan képzelem el a magam pályáját, és mit szeretnék, ami az RMDSZ-politikát illeti. De ez valószínűleg most, a szombati SZKT-n sem fog úgy kinézni, hogy én azt mondom: utánam az özönvíz, vagy hogy azt mondom: foggal-körömmel, de ott maradok, ahol vagyok. Szeretném, ha az SZKT-n is és utána is arról tudnánk beszélni – ebben én partner leszek, ebben részt akarok venni –, hogy mi módon, milyen tisztségben folytatom.
Tisztújítás mindenképp lesz az RMDSZ-ben, tehát akár vállalok jelölést, akár nem: annak, aki jelölteti magát, meg kell méretkeznie. Szeretném, ha arról beszélnénk, hogy hogyan tudjuk továbbépíteni – ha kell, átépíteni – az RMDSZ-t úgy, hogy az elkövetkező időszak egyáltalán nem könnyű kihívásainak megfeleljen. Nehéz időszak következik, ennek az időszaknak az értelmezésében, a megoldások keresésében részt akarok venni. De hogy nekem ezt majd a következő négy évben is az RMDSZ elnökeként kell-e tennem vagy másképp, ezt el kell döntenünk a következőkben.
Milyennek szeretné látni az RMDSZ-t ebben a négy évben?
Ez a mostani sok szempontból rossz pillanat a stratégiai tervezésre, a távlati gondolkozásra. Én magam is találkoztam olyan vélekedésekkel, hogy most minek kell az oktatási törvénnyel foglalkozni, amikor sokaknak egyszerűen a megélhetés a gondjuk? Ilyenkor kétségtelen, hogy nehezebb identitáris kérdésekről beszélni.
Én olyan RMDSZ-t látok ezentúl is, amely beleszól az országa sorsába, és beleszól az általános gazdasági kérdések megoldásába is. Egyébként húsz év elteltével érvényes az, amit húsz évvel ezelőtt elterveztünk, és amiből húsz év alatt sok mindent megvalósítottunk, és sok mindent nem: egységes magyar képviseletnek kell kiküzdenie a magyar közösség számára megfelelő jogi és intézményes kereteket.
Haladunk e felé – igaz, hogy lassan, és ilyen válságos időszakban még lassabban –, de azok az intézkedések, mint amilyen a kórház-decentralizáció, szintén az autonómia irányába mutatnak, tehát nem igaz, hogy nem lehet ilyen döntéseket válságban meghozni. Szerintem az RMDSZ ma már egy olyan felelős politikai szervezet, amelyet sem Romániában, sem Magyarországon, sem Európában nem lehet megkerülni, bár biztosan lesznek, akik megpróbálják majd.
Markó Béla költő idén megjelent szonettkötetéből olvasom: „Én a kertemből nézem a világot, / míg nézi a világ a kertemet, / egyenlőtlen harc: kevesebbet látok, / mint ahányan láthatnak engemet.” Ennyire vágyik az intimitásra?
Aki politikára vállalkozott, ne panaszkodjék. A politikusi státusnak vannak előnyei és hátrányai, és annak a tisztségnek, amelyet én már hosszú idő óta viselek a nagy előnye az, hogy befolyásolni lehet fontos döntéseket, ha kompromisszumok árán is. Ezért áldozatokat kell hozni. A politika nem nyolcórás munka, hogy reggel bemegyünk a munkahelyünkre, valamikor délután hazamegyünk, és nem különösebben foglalkozunk azzal, ami a munkahelyünkön történt.
A politika reggeltől estig, és estétől reggelig zajlik, fölszippantja az embert. Jóval kevesebb idő jut a magánéletre, a családra, a művelődésre, s a magánéletünk ráadásul átlátható, mert a politikustól ezt várják el. Én ez ellen mindig berzenkedtem, hiszen mindenkinek szüksége van egy olyan szférára, amely az övé... és én a magam számára nem tartom jónak azt, hogy kevés idő jut a magánéletre.
Azt sem igazán tudom, hosszú távon mennyire békíthető össze a politika és az irodalom, nekem ez legalább egy évtizedig nem sikerült. Ami az intimitást illeti, alapjában véve azt gondolom, aki nem teremti meg a többé-kevésbé teljes élet lehetőségét, aki a kultúrát, a családot és más fontos dolgokat elhanyagol, egy idő után a politikában sem tud teljesíteni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást” -
emlékezik vissza egyetemista éveire Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese
Hétfőtől az egyetemisták számára is elkezdődik a 2010–2011-es tanév. Egy újabb évfolyam veselkedik neki a felsőfokú képzés rejtelmeinek Kolozsváron és szerte az országban, hogy elképzeléseinek, álmainak valóra váltásához szükséges szakmai tudást megszerezze. A tanulás mellett azonban a fiataloknak a kikapcsolódásra is lehetőségük nyílik, az otthontól távol valamivel korlátlanabb formák között. Régen is volt, ma is van erre alkalom, a különbség a dolgok mikéntjében, hogyanjában rejlik. Magyari Tivadar médiaszociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettesét az egyetemista státusról kérdeztük, ugyanakkor arról is, hogy mitől voltak másak, egyáltalán miként zajlottak húsz évvel ezelőtt egy egyetemista hétköznapjai.
Rohanó világunkban számos dolog megváltozott, átértékelődött. Hogyan látja, mi a helyzet az egyetemista státussal kapcsolatban, avagy: mit jelent manapság egyetemistának lenni?
Napjainkban sokféle egyetemista típus van, nehéz lenne egy átlagos leírást adni róluk. Sok jó és szép élményt, kalandot, de sokak számára aggodalmakat, elbizonytalanodást, létbizonytalanságot jelent az egyetemista élet. Látjuk a vidám diáktársaságokat, amelyek színt és hangulatot hoznak a városba, de sok magányos, elidegenedett, saját magát és helyét nem találó diák is itt lézeng közöttük. Az egyetemnek meg kellene találnia az utat mindegyikükhöz.
Milyen volt egyetemistának lenni húsz évvel ezelőtt, a ’90-es évek elején? Mi volt más akkoriban?
Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást. Több órára kellett bejárni az egyetemre: akár heti 35–40 óra is volt, kötelező jelenléttel. Többet ültünk a könyvtárak olvasótermében, mert egyrészt olyanok voltak a szemináriumi feladatok vagy a vizsgatételek, hogy szükségét éreztük, másrészt pedig még nem létezett fénymásoló és mai értelemben vett számítógép. Majdnem minden nem kolozsvári lakhelyű diák bentlakásban lakott. Akkor is volt gólyabál, voltak könnyűzenei koncertek, természetesen megtűrt hazai együttesekkel. A bulik „házibulikban” zajlottak, valakinél otthon, estétől reggelig vagy a bentlakásban. Éjfélkor már jött Moldovan, a rendőr. Eloltották a villanyokat, megállították a zenét, pisszenés sem volt, hogy a rendőrviccekből kölcsönzött személy ne találja meg a bulizó szobát. Elég jó filmvetítéseket is szerveztek a studházban, emellett pedig különben is sokat moziztak a fiúk: ha a fiúbentlakásban valaki egy-két órát egyedül akart maradni a kedvesével, a többiek moziba mentek.
Ennyi söröző nem volt akkor, olykor még a boltban sem lehetett sört kapni. Egyik-másik diák hátizsáknyi sört vásárolt valahonnan, és feketén árulta a bentlakásban. A folyosón diszkréten kiírta például ezt: „BR 45. 5 lei”, sör, azaz „bere” kapható a 45-ös szobában, 5 lej egy üveg. Magyar diákok „magyar buliba” is mentek. A fiúk inkább a reál- és mérnöki szakokra jártak, a lányok humán, főleg tanárképző szakokra. Csak a reál szakokon maradt fenn végül a magyar tagozat, ott is egyre sorvasztották.
Ön az egyike azoknak, akik húsz évvel ezelőtt elindították a Szabadság egyetemista mellékletét, a Campust, és gyakorlatilag az elmúlt években is volt alkalma figyelemmel követni az abban végbemenő változásokat. Milyen fórumot teremtett a Campus az egyetemisták számára?
Bizonyára akkor úgy gondoltuk, hogy a Campus jelenti a diákok írásbeli fórumainak a csúcsát, de a Campus csak az egyik fórum volt. Utólag is remélem, hogy a magyar diákszövetség lapjaként hozzájárult ahhoz, hogy azokban az években a KMDSZ a legmodernebb és az egyik legerősebb romániai magyar civil szervezet legyen. A Campusnak, mint a Szabadság napilap mellékletének szerepe volt abban, hogy a város magyar lakosságához közel kerüljön az egyetem, a magyar nyelvű oktatás, a diákok, a fiatal újságírók igyekeztek mindenféle rendezvényen, körön, vitán jelen lenni és tudósítani.
Az egyetemista évek szép lassan elröpültek, a diák időközben felnőtt, szociológus, a BBTE magyar tagozatának vezetője és rektorhelyettes lett. Mennyire volt rögös ez az út? Melyek voltak a vezérlőelvei, amelyek az egyetem mellett tartották?
1990 után számos szakot román és magyar változatban is újra kellett indítani, fel kellett építeni. Már gyakornok koromban is állandóan a tanítás, a kutatás, a továbbtanulás mellett nyakig kellett lenni a bürokráciában, a törvények szövegében, a szervezésben. Hosszú évekig tanszéktitkár voltam: órarendet, bértáblázatot, munkaköri leírást, honlapot készítettem, mindenféle kimutatást, megvalósíthatósági tanulmányt, jegyzőkönyvet, szakindítási dossziét, sok fontos vagy felesleges papírt. Vezérlőelveimet most találom ki a kérdésre, ha magamba nézek: szerettem jól végezni az oktatásszervezést, mindezt lehetőleg jó hangulatú, derűs csapatban. Nem mindig sikerült. A rektori hivatalban talán igen, akár a csapatnak azt a részét nézem, amely főleg a magyar tagozat ügyeiben segít, akár az oktatási rektorhelyettesi munkámat illetően. Amikor a magyar oktatók megválasztottak, kifejezetten arra kértek, hogy legyen minél több szakmai munka és kerüljem a „politizálást”. Emiatt azt hittem, hogy sivár és élményszegények lesznek ezek az évek. De tévedtem: egy sor jó helyzetet így is ki lehetett használni, sőt váratlanul, észrevétlenül. Sok értékes embert helyzetbe lehetett hozni, sok hülyével meg kitolni, feje felett megtenni valamit, avagy elnézni szépen a feje felett.
Milyen mértékben sikerül bevonni az igazán tehetséges diákokat az egyetemi munkába?
Mostanra a legtöbb magyar tagozatos szak mögött nagyon jól kiépültek azok a szervezeti keretek, amelyekben szívesen dolgoznak a diákok. Javarészüket maguk a diákok kezdeményezték, gondoljunk a Mikó Imre Szakkollégiumra például. Naponta írok alá mindenféle kérvényt, amiben ilyen vagy olyan terem, felszerelés, berendezés használatát kérik a magyar diákok ismertebb vagy ismeretlenebb szervezetei, csoportosulásai különböző rendezvényeik megszervezéséhez. Úgy látom, növekedett az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), valamint az egyetemi lelkészségek szerepe, és a tehetségápolás terén kulcsfontosságúvá vált a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) léte is. Ez utóbbi ernyőszervezete a közben megszületett különféle szakmai szerveződéseknek.
Egyre gyakrabban halljuk, hogy az egyetem „diplomás munkanélkülieket” nevel, és bizony nem egy esetben igaz is, hogy a diák képtelen elhelyezkedni az adott szakterületen. Hogyan látja, mi mindenre lenne szükség ennek orvoslása érdekében?
Sokkal több és jobban szervezett szakmai gyakorlat kell, ugyanakkor a gazdasági szereplőkkel való jobb kapcsolatok kialakítása is lényeges szempont ennek kapcsán. A BBTE még mindig egyik legjobb egyetem az országban. Sok probléma, tévút terheli, de erről csak később szólhatok, akkor pedig a kellő könyörtelenséggel és szókimondással fogom megtenni. Mandátumom utolsó tanévébe lépek, most az egyik legfőbb célom, hogy jó helyzetbe hozzam azt a személyt, aki a helyemet átveszi.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)