„Tőkés László nem veszélyezteti Románia nemzetbiztonságát”
Iulian Fota védelmi és nemzetbiztonsági ügyekért felelős államfői tanácsadó pénteken Nagyváradon kijelentette: Tőkés László európai parlamenti alelnök tevékenysége nem jelent „nemzetbiztonsági problémát”.
Iulian Fota Nagyváradon részt vett az első romániai nemzetbiztonsági tematikájú, angol nyelvű folyóirat bemutatóján.
Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye Tőkés László EP-alelenök kezdeményezéseiről, köztük egy új erdélyi magyar autonomista párt létrehozásának szándékáról, Iulian Fota azt mondta: Tőkés kezdeményezése nem valós probléma.
„Nem szabad eltúloznunk egy egyéni kezdeményezést. Az nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot” – mondta Fota, aki szerint az elmúlt 70-80 évben biztonsági szempontból Romániának még sosem volt ennyire jó státusa, mint most.
„Ezek a kezdeményezések (Tőkés László kezdeményezései – szerk. megj.) inkább egy politikai játszma részei” – vélekedett az államfői tanácsos, aki szerint Romániának kitűnő a kapcsolata Magyarországgal.
„Jelenleg Románia nemzetbiztonságát semmi sem veszélyezteti világosan” – szögezte le Iulian Fota.
A nagyváradi egyetem pénteken mutatta be a Romanian Journal of Security Studies angol nyelvű negyedéves folyóirat első számát. Ez az első angol nyelvű nemzetbiztonsági tematikájú kiadvány Romániában. Az eseményre meghívták Iulian Fotát is.
„Nagyon fontosnak tartom, hogy az önök városában a rendkívül jelentős biztonság területével foglalkoznak” – nyilatkozta az államfői tanácsos a folyóirat bemutatására, valamint a Nagyváradon immár a harmadszorra meghirdetett Európai Biztonság mesteri programra utalva.
Nagyváradi látogatása során Traian Băsescu államfő nemzetbiztonsági tanácsadója más védelmi szakértők társaságában részt vett Az európai biztonság dimenziói című, az egyetem Aula Magna termében megszervezett konferencián is.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

A tisztességes polgári sajtó utáni vágyról
Jó egy évi szünet után ismét megjelent a romániai magyarság egyik legkülönösebb sorsú közéleti hetilapja, az Erdélyi Napló. Az 1991-ben napilapként, majd még ugyanazon év őszén hetilapként Nagyváradon indult, pártállami előzményekkel nem rendelkező lap több külső és belső átalakulást, illetve tulajdonosváltást ért meg az évek során, míg 1997-től polgári hetilapként volt jelen a honi sajtóprérin. Nemzeti, autonomista elkötelezettsége, a hatalommal szembeni kritikus hangvétele miatt az utóbbi időben kikerült a Bukarestből és Budapestről egyaránt támogatott lapok sorából, így 2009 nyarán az időközben Kolozsvárra költözött kiadó kénytelen volt átmenetileg beszüntetni a kiadását. A magyarországi fordulatot követő újabb tulajdonosváltás tette lehetővé a feltámadását, a múlt héten jelent meg az új sorozat első, kereskedelmi forgalomba még nem került száma, tegnapelőtt pedig a második, immár a piacon is. Mellékelten azt az írást nyújtjuk át a próbaszámból a Reggeli Újság olvasóinak, amivel az Erdélyi Napló előző (egyben lapunk alapító) főszerkesztője mintegy üdvözölte a hetilap újraindulását.
Amikor e sorokat ütögetem be a számítógépbe, éppen az 51. születésnapomat ünnepelhetném – ha volna rá okom. Nem okoz örömet sem az évek múlása, sem a magánkalendárium pirosló betűje, és legkevésbé az, ami az előző születésnapom óta történt – velem, velünk, Erdéllyel, az országgal, a világgal. (Talán a magyarországi fordulat lehetne ok a jubilálásra, de én például már annyira szkeptikussá váltam a politika kerekének ide-oda- és főleg visszatekeredése láttán, hogy már a kimúlt és lábamnál fekvő medve bőrére sem merek inni.)
Ezért aztán inkább nosztalgiázom az örömködés helyett. Mert még a komputer billentyűzetéről is az jut eszembe, hogy amikor jó húsz évvel ezelőtt felcsaptam firkásznak – mi tagadás, éppen ezen lap alapító főszerkesztője, Stanik István nógatására, bár 1990 tavaszán Erdélyi Napló még nem létezett –, csak hírből vagy esetleg a televízióból ismertük azt a fajta számítógépet, ami ma olyan közhasználati eszköz szinte, mint mondjuk a kenyérpirító. Rejtekhelyekről előszedett ócska Erikákon, külföldről adományként kapott, lepukkant böhöm hivatali írógépeken gyártottuk éjt nappá téve cikkeinket, esti nyomdai szolgálatokon ismerkedtünk az ólombetűkkel, kézi- és gépszedéssel, cinkográfiával, a kutyanyelvvel, kefelevonattal stb., olyan eszközökkel, eljárásokkal, technikákkal, amelyeket alig két évtized alatt olyannyira túlhaladott az idő, hogy korunk újdondásza már nem is találkozik velük. Az elektronikus, digitális érában éhen halt a nyomda ördöge is, sőt sokan ma már az írott és nyomtatott médiát is temetik-temetnék, azokkal az újságírókkal együtt, akik gondolatokat is akartak-akarnak közvetíteni, nem csupán szakmányban gyártani a megrendelt méretű és tartalmú szövegeket...
Húsz év csak egy röpke pillanat a történelemben – pláne a magyar sajtó történetében –, de nekem és kortársaimnak szinte egy fél élet, s ha megborzongok, ha belegondolok: vannak ma is pályatársaim, akik előző fél életüket a lélek- és nemzetromboló kommunista propaganda szolgálatában töltötték el (mondjuk ki: önként és dalolva), hogy 1989 utáni másik felét vagy vezekléssel, vagy – ami borzasztó és megbocsáthatatlan – ugyanolyan szervilis (gy)alázatban éljék meg és át. Erdélyi sajtónk legsötétebb fejezete: ezek a régi és mai bértollnokok sajnos egy olyan utánpótlásgárdát neveltek ki és állítottak maguk mögé, amelyikben nyoma sincs a hivatástudatnak és szakmai igényességnek, mert az ilyesmi egyszerűen nem kifizetődő.
Apropó nosztalgia: amikor 1991 tavaszán, a második RMDSZ-kongresszusra időzítve „piacra dobtuk” az első, nem Bukarestben szerkesztett és nyomtatott „országos magyar napilapot” Erdélyi Napló néven, hamar kiderült: Nagyváradról nem lehet terjeszteni, mert bár piaca még csak-csak lett volna, de a kommunikáció és szállítás akkor még annyira fővárosközpontú volt, s az infrastruktúra annyira harmadik világbeli, hogy a friss reggeli napilap többnyire esti vagy másnapi olvasmányként jutott el az emberekhez. (Húsz év telt el, de ma is decentralizációval és korszerű infrastruktúrával házalnak a választások előtt mindent megígérő politikusaink, magyarok és románok egyként, igaz, az akkori progresszió mára regresszióba csapott át, pedig a külvilág tömérdek pénzt feccölt bele Romániába, hogy Európa hátsó bejárata nézzen ki valahogy. De amíg van mit lopni, addig itt mindenki, aki odafurakodik a közöshöz, az lopni fog. Az RMDSZ nevű egykori magyar egység is szertefoszlott mára, s a lopkodásnak, csalásnak, átverésnek ebben is volt jócskán szerepe.) Tovább emlékezve: még ugyanazon év őszén, szinte ugyanaz a csapat feltámasztotta az Erdélyi Naplót, de már csak hetilapként – még ez a megnyilvánulási forma is a sajátos balkáni állapotokat tükrözte, hiszen egy naplót valójában naponta vezetni kell, de nekünk csak hetente adatott meg az írás-közlés-nyomtatás lehetősége.
A többes számot elhagyva jelzem nyomban: nem fogok a Erdélyi Napló közel két évtizedes történetével előállni, nem is tehetem, mert bár ott voltam az indulásánál, többszöri átalakulásánál, 1997-es polgári hetilappá igazításában is enyém a fő „bűn”. Talán a Kolozsvárra való – nem feltétlenül hátrányos – átköltözésében is közrejátszott 2003-as távozásom a lap éléről, ám onnantól a tavaly őszi kényszerű – és lám, szerencsére átmeneti – megszűnéséig a lap történetét nem nekem kell megírnom, mint ahogy az 1993-96 közöttit sem, amikor különböző más lapoknál próbáltam ki magamat. (Abban az időben igyekeztem kievickélni azokból a sajtóműhelyekből, amelyekben a túlélő szocializmus és a versenypárttá váló RMDSZ dominálni kezdett.)
Egy biztos: boldog időszaka az Erdélyi Naplónak sosem volt abban az értelemben, ahogy a politikai-üzleti klikkek által eltartott romániai magyar médiumok munkásai a boldogságot elképzelik – a hosszú pórázon és óvó tenyéren tartást, a mikrofonállványból politikussá, de legalább irodavezetővé való avanzsálást, a kultúraktivizmust és szinekúrát. Ezért reménylem magam (is), hogy előbb-utóbb mégiscsak létrejön egy olyan konstelláció a magyar nemzetpolitikában, amely a gondolat- és szólásszabadságot a rendigényűséggel, értékfelmutatással, innovatív és invenciózus hagyományápolással párosító, tisztességes polgári sajtónak kedvez. Talán ezen csillagállás előszelének tekinthető az Erdélyi Napló újraindulása is, amit csak üdvözölni tudok, nosztalgiázva is sok értő olvasót kívánva neki. Mert volt idő, amikor ez az olvasótábor nagyobb volt, mint az összes kis honi pártújságé együttvéve. (Egy jelképes főhajtással hadd emlékezzem meg bár zárójelben is azokról az egykori kollégákról és olvasókról, akik ezt az újraindulást már nem érhették meg.)
Lectori salutem!
Dénes László, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A nagyváradi kőszínház felépítésének története
Nagyvárad – A váradi kőszínház felépítésének száztíz éves évfordulója alkalmából pénteken délután mutatták be Nagy Béla Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897-1902) című könyvét.
A mai nap különösen fontos a számunkra: száztíz éves lett a színházunk – e szavakkal köszöntötte a megjelenteket Dimény Levente, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője. Megfogalmazása szerint az évforduló köré szervezett egész napos rendezvények fénypontja a könyvbemutató, hiszen egy olyan alkotást ismertetnek, amely arról szól, hogy mennyire akarta a város ezt a színházat, és mennyi mindent volt hajlandó tenni azért, hogy felépülhessen.
Tisztelgés az építők előtt
Péter I. Zoltán helytörténész, az esemény moderátora arra emlékeztetett: 110 évvel ezelőtt ebben az órában már gyülekezett a közönség az első színházi bemutatóra. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy már hetekkel a premier előtt lefoglalták a helyeket, és státuszkérdésnek számított a nagyszabású eseményen való részvétel. – Tíz évvel ezelőtt is egy jubileumi könyvet adott ki Nagy Béla – ő az, aki a nagyváradi Szigligeti Színháznak történelmet írt, fogalmazott Péter I. Zoltán, arra kérve a szerzőt, hogy a legújabb kiadvány megszületésének „miértjét” válaszolja meg. – Az itteni polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy színházat építsen. A siker a harmadiknak jutott – ez a könyv tisztelgés akar lenni a nagyváradi polgárság ama generációja előtt, amely ezt a gyönyörű palotát felépítette – válaszolta Nagy Béla. Közülük kettőről részletesebben is szó esett a könyvbemutatón: dr. Hoványi Géza és Bús Dávid munkásságának bemutatásával tisztelegtek az előtt a nemzedék előtt, akiket 110 évvel ezelőtt méltán ünnepelhettek.
Dr. Hoványi Géza elkötelezett volt az ügy iránt, a városi tanács színügyi bizottságának elnökeként egyike volt azoknak, aki „kitaposta” a városnak a színházat. Nagy Béla a nézők soriban leszármazottait is köszönthette, a nagyváradi Kristófi család tagjait. Németországból került Nagyváradra, a saját képességei, tehetsége révén vált a város főmérnökévé Bús Dávid, akinek leszármazottait szintén a közönség körében köszönthette a szerző. „Kőkemény szakember” volt, aki hatalmas munkát végzett az építkezést megelőzően és közben is.
Rajongó szeretet
Ismert, hogy mit építettek – de hogyan? Ez utóbbi kérdésre ad választ a könyv, amely két részre oszlik. Az első felében a szakértői véleményezések, hivatalos levelezések találhatóak, míg a másodikban a színház építését felügyelő bizottság jegyzőkönyvi anyaga. „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal a bontáshoz kezd” – áll az egyik korabeli dokumentumban, hiszen miután az önkormányzat elrendelte a kisajátítást, először bontottak, és csak utána építettek eleink.
Sok érdekességet megtudtunk az építkezés körülményeiről. Mint elhangzott, valóságos harc folyt a két városrész, Olaszi és Újváros között a színház helyszínéről. Végül is az az érv győzött, hogy a színházat a hosszú távú városrendezés keretében építsék meg, és ugyancsak ennek keretében szüntessék meg az Olasziban lévő bazárszorost. Szó esett többek között arról is, hogy kőkemény anyagi büntetéseket helyeztek kilátásba, ha a vállalkozók nem tartották be a szabott határidőket, és hogy a váradiak milyen rajongó szeretettel viszonyultak a még csak épülőben lévő színházhoz: tanácsi határozattal kellett végül megtiltani a látogatást és az ezzel járó akaratlan rongálást (voltak azért kivételek is, mert a „kiváltságosaknak” és kíséretüknek továbbra is joguk volt az épület bejárására…)
A nagyon jó hangulatú, tartalmas és érdekes könyvbemutató végén Dimény Levente ez utóbbi gondolatra visszautalva fogalmazta meg: kívánja, hogy a váradi közönség ismét azzal a rajongó szeretettel viszonyuljon a színházhoz, ahogy eleink tették azt 110 évvel ezelőtt. A rendezvény – amelyen Hajdu Géza, Kovács Levente és Meleg Vilmos színművészek működtek közre – dedikálással zárult. erdon.ro

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik Saulusokból tényleg Paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi, a másik oldalon konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, de a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. No de miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, másik pillanatban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve épp az ő pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tisztelgés a színházépítők nemzedéke előtt
Október 15-én volt száztíz esztendeje annak, hogy megnyílt Váradon a kőszínház. A jubileum egyik fontos rendezvénye volt az a kötetbemutató, melyen NAGY BÉLA Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című könyvét ismerhették meg az érdeklődők. Az eseményen a közönség sok érdekességet tudhatott meg a teátrum megépítésének mikéntjéről.
A váradi színház színpadán megtartott találkozón először Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetője köszöntötte a résztvevőket. Szólt annak fontosságáról, mennyire akarta a város a színházat, s mennyi mindent tettek elődeink ezért a gyönyörű épületért.
Az Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című kiadványról a szerzővel, Nagy Bélával Péter I. Zoltán helytörténész beszélgetett. A könyv szerkesztője tíz esztendeje is írt egy jubileumi könyvet, Nagy Béla avatott ismerője és kutatója a váradi Szigligeti Színház történelmének. A helytörténész azt is megjegyezte: 1900. október 15-én már javában gyülekeztek az emberek a színházban. Státusszimbólum volt részt venni az első bemutatón, hetekkel előtte helyet kellett foglaltatni a premierre.
Nagy Béla elmondta: a váradi polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy teátrumot építsen. A siker a harmadik generációnak jutott. A kötet tisztelgés a színházépítő nemzedék előtt. Beszélt e nemzedék két jeles képviselőjéről, akik sokat tettek azért, hogy Váradon kőszínház lehessen. Hoványi Géza, a Takarékpénztár vezérigazgatója volt a színügyi bizottság elnöke volt. Az ízig-vérig közéleti személyiségnek számító Hoványi egyike volt azoknak, akik „kitaposták” a városból ezt a színházat. Nagy Béla köszöntötte a közönség soraiban ülő, Hoványi-gyökerekkel is rendelkező Kristófi János festőművészt és családját.
Az álom mit sem ér, ha nincsenek szakemberek. Busch Dávid főmérnök irgalmatlanul nagy és precíz munkát végzett az építkezést megelőzően és a színházépítés tizenöt hónapja alatt is. Hoványi törzsökös bihari származású ember volt, Busch viszont Németországból került Váradra, még magyarul sem tudott. Tehetsége révén vált főmérnökké, vitte végig az építkezést. A színháztörténész Busch Dávid leszármazottait is üdvözölte az eseményen.
„Az, hogy mit építettek eleink 110 éve, jól látható. A könyv megírásakor az érdekelt, hogyan”- fogalmazott Nagy Béla. A város önerőből teremtette elő a pénzt. A kötet első részében szerződések, levelezések, szakértői véleményezések találhatók, a második felében pedig a színház építését felügyelő bizottság üléseinek teljes jegyzőkönyvi anyaga olvasható. A dokumentumokból kiderül például, hogy: „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal bontáshoz kezd.” Vagyis nem pusztaság volt a színház helyén, hanem sűrűn beépített városrész volt. (A tizenöt hónapba még a bontás is beletartozott, nemcsak az építés!) Arról is tudomást lehetett szerezni, hogy vita tárgya volt Újváros és Olaszi között, hogy hová építsenek. Végül is az átfogó városrendezési koncepció lett a döntő érv az ügyben.
Az összejövetelen a Szigligeti Társulat művészei – Hajdu Géza, ifj. Kovács Levente, Meleg Vilmos – olvastak föl részleteket korabeli dokumentumokból.
Több ízben is elhangzott az: milyen lelkesen rajongással szerette a színházat az akkori polgárság. A társulatvezető azzal búcsúzott: azt óhajtja, hogy a mostani közönség is ezzel a lelkesedéssel szeresse a színházat.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Közeledik a könyvvásár
Ínséges idők járnak az erdélyi magyar kiadókra
Kevesebb mint egy hónapot még várniuk az írott szó szerelmeseinek az ősz egyik legfontosabb kulturális eseményére, amely ezúttal nem "ütközik" a filmbarátok kedvelt rendezvényével. A XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra idén az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál utáni héten, november 11-13. között várják a Gutenberg- híveket. A Nemzeti Színház előcsarnokában sorra kerülő eseményről Király Istvánnal, a szervező Romániai Magyar Könyves Céh és a Mentor Kiadó igazgatójával beszélgettünk.
– Milyennek ígérkezik a 16. könyvvásár kínálata?
– Körülbelül ugyanannyi kiadót, illetve kereskedőt várunk a Nemzetibe, mint tavaly. Eddig 39-en jelezték részvételi szándékukat, és még számítunk két jelentkezőre. A magyarországiak hét önálló standon, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének közös asztalánál mutatják be kínálatukat. Idegen nyelvű könyvekkel idén is itt lesz az Oxford és a Fischer Kiadó romániai kirendeltsége. Új jelentkezők ezúttal nem ígérkeznek.
– A könyvvásárhoz rendszerint számos kulturális rendezvény kapcsolódik. Körvonalazódott-e már az idei program?
– Minden erdélyi magyar kiadónak lesz könyvbemutatója, dedikálással egybekötött közönségtalálkozója. A vásár első napján, csütörtökön délután 6 órától a Kultúrpalota kistermében megtartjuk a hagyományos irodalmi estet is, melynek témája: A gyermek az új magyar irodalomban. Az est meghívottai Lazckfy János és Háy János, a moderátor szerepét Láng Zsolt tölti be. Természetesen a Szép könyv-díjak átadása sem marad el.
– Nem gondoltak arra, hogy a Színház téren uralkodó állapotok miatt más helyszínre költöztessék a könyvvásárt?
– Nincs olyan más helyszín, amely méltó lenne ehhez a rendezvényhez, ugyanakkor anyagi szempontból sem lenne jó megoldás a vásárt elköltöztetni. Remélem, hogy az elkövetkező hetekben könnyebben megközelíthetővé teszik a színházat, elképesztő, hogy öt hónap alatt nem sikerült ezt megoldani.
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban mennyire érzékelhető a gazdasági válság?
– Az idei könyvvásárra feleannyi új könyvvel készültek a kiadók, mint a tavaly. A Mentor Kiadó a múlt évben 49, idén csak 13 friss kiadvánnyal jelentkezik, és örülünk, ha az év végéig még hét könyvet publikálhatunk.
A könyv krízise már 2006-ban elkezdődött, erre tevődött rá a gazdasági válság. Az elmúlt négy hónapban kevesebb, mint felére csökkent az érdeklődés a kiadványaink iránt, a bevétel mindössze 29 százalékát teszi ki a kiadásoknak. Nincs kereslet, nem kell a könyv az embereknek. Nemrég 8 alkalmazottunktól kellett megválnunk, 5-nek pedig négyórásra csökkentettük a munkaidejét. Ezzel gyakorlatilag felére csökkentettük a munkaerőt. Félő, hogy a könyvesboltunkat is be kell majd zárni. Nagyon számítottunk arra, hogy beindul a Márai-program, és a magyarországi könyvtárak vásárolnak a készletünkből történelmi forrásdokumentumokat, hiánypótló néprajzi munkákat. Erre azonban nem került sor, a program halasztódott. Azt szokták mondani, hogy aki időt nyer, életet nyer, de ez fordítva is igaz: aki időt veszít, életet veszít.
– Előfordulhat, hogy a jövőben a könyvvásár is elmarad?
– Ez csak a marosvásárhelyi közönségtől függ. Az eddigi években is a helyi könyvbarátok tartották el ezt a rendezvényt, és ha a kiadóknak idén sem kell a keresletben csalódniuk, visszatérnek egy év múlva is.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Tiszteletköröket futott Schmitt Pál Bukarestben
Magyarország elnökének kötelessége valamennyi magyar emberhez közel jutni, politikai nézetektől függetlenül – válaszolt Schmitt Pál az ÚMSZ azt firtató kérdésére, hogy az RMDSZ mellett az EMNT, az MPP és az SZNT vezetőivel is megbeszélést folytat romániai látogatásán. A Bukarest után Erdélybe utazó magyar államfő mindvégig szívélyesen beszélt román vendéglátójáról.
Magyarország köztársasági elnökének kötelessége valamennyi magyar emberhez közel jutni, politikai nézetektől vagy vallástól függetlenül – válaszolt Bukarestben Schmitt Pál az Új Magyar Szó azt firtató kérdésére, hogy a magyar államfő tegnap elkezdett romániai látogatásán az RMDSZ mellett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt vezetőivel is megbeszélést folytat.
„Magyarország köztársasági elnökeként nyitva kell tartanom az ajtót mindenki előtt, mindenkinek a kívánságait és a javaslatait meg kell hallgatnom” – magyarázta Schmitt Pál.
Előzékeny sportdiplomata és nyájas tengerész
A magyar államfő tegnap a Cotroceni-palotában vendéglátójával, Traian Băsescu elnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján ugyanakkor lapunknak elmondta, a román államfővel egyetértettek abban, hogy az RMDSZ fontos kormányzati tényező Romániában, és azt ecsetelte, hogy Traian Basescu „megelégedéssel beszélt” az RMDSZ kormányfőhelyettesének és három miniszterének munkájáról, kiemelve azt is, hogy Kelemen Hunor személyében magyar nemzetiségű miniszter vezeti a román kulturális tárcát. „Sokatmondó, hogy a román kultúrát egy magyar emberre bízták” – tette hozzá elismerően Schmitt.
A sportdiplomatából lett magyar államfő egyébként mindvégig előzékenyen és szívélyes hangnemben beszélt román vendéglátójáról, még ha előbbi kérdésünk némileg ki is zökkentette. Az udvariasságra a román elnök is udvariassággal válaszolt, Băsescu nem győzte hangsúlyozni, hogy a két ország közötti kapcsolat soha nem volt ennyire jó, mint most. Olyannyira, hogy a magyar állampolgárság megadásának tíz évvel ezelőtt Bukarestben még nagy port felvert ügyével kapcsolatban a román elnök az ÚMSZ kérdésére azt válaszolta: Romániának semmiféle kifogása nincs az új magyar állampolgársági törvény ellen, amely 2011 január elsejétől lehetővé teszi a magyar állampolgárság megszerzését valamennyi romániai magyar számára.
„Az anyaországok kötelessége lehetővé tenni egy másik országban élő etnikai kisebbségek számára az állampolgárság könnyített megadását” – szögezte le lapunknak Băsescu, aki emlékeztetett, hogy Románia hasonlóan járt el a moldovai románok esetében.
Autonómia-értelmezések
A két államfő által megvitatott témák közt az autonómia is szerepelt. Ezzel kapcsolatosan Băsescu a „közösségek autonómiáját” hangsúlyozta, Schmitt viszont a három magyar megyéről tett említést.
Basescu után Schmitt Emil Boc miniszterelnökkel, Markó Béla miniszterelnök-helyettessel és a parlament házelnökeivel folytatott eszmecseréken hangsúlyozta: Magyarországot és Romániát közös értékek kötik össze. Emil Boc miniszterelnök elsősorban azt kérte Magyarországtól, hogy részrehajlástól mentesen kezelje Románia schengeni csatlakozását.
Schmitt – aki a nap folyamán repülőgéppel Marosvásárhelyre utazott – a Márton Áron halálának 30. évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepségen a magyarok összefogására hívta fel a figyelmet.
„Amennyi szenvedést az erdélyi magyarságnak az elmúlt kilencven esztendőben ki kellett állnia, a természet törvényei szerint már fel kellett volna adnia. Több mint két emberöltő – ennél rövidebb idő alatt is országok, népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról. Ennyi idő éppen elég lehetett volna, hogy a magyarok már ne akarjanak önmaguk lenni” – fogalmazott Schmitt Pál.
Ma délelőtt az egyházi vezetőkkel tervezett munkareggelit követően a magyar államfő részt vesz a Magyarok XXI. címet viselő fórumon, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, majd Nagyváradra utazik, ahol ellátogat a Partiumi Keresztény Egyetemre, végül pedig megkoszorúzza Szent László és Bethlen Gábor szobrát.
Salamon Márton László, Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Egyetemfejlesztés államfői részvétellel
Az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta tegnapi marosvásárhelyi és nagyváradi látogatása során Schmitt Pál. A Magyar Köztársaság elnöke úgy vélte, az anyanyelvű oktatásnak fontos szerepe van abban, hogy az erdélyi magyarság létrehozhassa magának a saját értelmiségét, de abban is, hogy a fiatalok az itthon maradást válasszák a külföldre költözés helyett. Az államfő Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kollégiumának alapkövét tette le, míg Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem kettős jubileumi ünnepségén vett részt. A két felsőoktatási intézmény vezetői a magyar államfő jelenlétében közös szándéknyilatkozatot írtak alá egy egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia kidolgozásáról.
Marosvásárhelyen és Nagyváradon folytatta erdélyi látogatását kedden Schmitt Pál. A Magyar Köztársaság elnöke elsőként az erdélyi magyar egyházfőkkel találkozott a Maros-parti városban. A zártkörű munkareggelin a történelmi egyházak szerepét méltatta, mondván, hogy kisebbségi sorsban főként ők és lelkészeik azok, akik a lelket tartják a határon túli magyarságban. A megbeszélés során az egyházfők legfőbb gondjaikat ismertették az államfővel. „Az elnök úr megígérte, hogy tőle telhetően mindent megtesz a romániai restitúciós törvény felgyorsítása és alkalmazása érdekében. Elmondta, hogy gondjainknak különböző fórumokon adott és ad hangot, így már Traian Băsescu államfőnek is felvetette a témát” – számolt be lapunknak a találkozóról Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese. A délelőtt folyamán Schmitt Pál a Magyarok XXI. elnevezésű fórumon vett részt, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanáraival és diákjaival találkozott. Elmondta, egy nappal korábban legalább harmincszor ejtette ki a tanintézet nevét, amikor valamennyi vendéglátójától – a román államfőtől a bukaresti szenátus elnökéig – az egyetem akkreditálásának támogatását kérte. „Semmi sem fontosabb a tudás alapú társadalomnál” – hangsúlyozta többször is a diákoknak.
Versenyképes tudást kért
A köztársasági elnök a Sapientia zsúfolásig telt vásárhelyi aulájában kifejtette: a Magyar Köztársaság elnökének az a feladata, hogy összefogja a magyar nemzetet. Emlékeztetett arra a három fogadalomra, amelyet elnöki mandátuma elején hirdetett meg. Eszerint mindent el akar követni, hogy a magyar nyelvet ne hagyjuk veszni, hiszen a nyelv ápolásra, szeretetre és gondozásra szorul. Ahhoz is hozzá akar járulni, hogy a magyar fiatalok mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag egészségesek legyenek. Azt is megfogadta, hogy köztársasági elnökként annyi oktatási intézménybe látogat el, amennyibe csak tud. Fontosnak tartotta, hogy az erdélyi egyetemen a tudást magyarul szerzik meg a fiatalok. „De az sem közömbös, hogy az ott kapott tudás hogyan hasznosul, a diploma segítségével el lehet-e helyezkedni, vagyis versenyképes tudásról van-e szó” – mondta a köztársasági elnök. Felhívta a figyelmet a „minőségi tanulás fontosságára”, és a jelen lévő diákokhoz fordulva hozzátette, hogy ehhez „minőségi diákokra” is szükség van. A köztársasági elnök osztotta az intézmény vezetőinek véleményét, miszerint nagyon fontos az egyetem akkreditációja, amely a román állam támogatását is jelentheti.
Dávid László rektor ugyancsak az egyetemen szerzett tudás hasznosulásáról beszélt. Megállapította: egy oktatási intézménynek természeténél fogva semlegesnek kell lennie, Erdélyben egy magyar egyetem mégsem lehet teljesen semleges. Állást kell foglalnia a nemzeti kérdésekben, például az autonómia témájában, hiszen nagyban függ ettől is az egyetem finanszírozásának ügye. Megállapította: „most megvan a politikai szándék arra, hogy ránk is figyeljenek”.
Vizet kapott pezsgő helyett
A Sapientia aulájában megtartott ünnepi beszéde után Schmitt Pál kivonult az egyetem udvarára, ahol egy második épület alapkövét helyezte el. A tanintézet ugyanis rég kinőtte jelenlegi kereteit, ezért a Sapientiát működtető alapítvány kuratóriuma tágas, korszerű bentlakás építésére szánta el magát. A kollégium alapkövét, akárcsak hét évvel ezelőtt a főépületét, ezúttal is zuhogó esőben tették le. A földbe egy időkapszulát is elhelyeztek, melyben a kollégium frissen, a magyar államelnök által is aláírt alapszerződése kapott helyet.
Magyarország álláspontját tolmácsolva Schmitt Pál a diákoknak tartott beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy nem országhatárokban gondolkodik; számára a nemzet határa ott húzódik meg, ahová szívével is ellát. Ezzel lényegében megerősítette az egy nappal korábban a Kultúrpalota Tükörtermében megfogalmazottakat. „Az alkotmány értelmében tízmillió magyarnak lehetek az elnöke. De mégis, és még azért is, én tizenötmillió magyar elnökének vallom magam” – mondotta az államfő az állófogadáson, ahol koccintás előtt vette észre, hogy poharába nem pezsgő, hanem víz került. Schmitt Pál viccesen reagálta le a házigazdák bakiját, hátrányos helyzetű elnöknek nevezve önmagát.
Szintén mosolyt fakasztott az államfő egy másik, ezúttal komolyan gondolt kijelentése, mely Marosvásárhely polgármesterére vonatkozott. Az államfőt annyira meghatotta Dorin Florea és mindaz, amit a városért és lakóiért tesz, hogy szerinte az elöljáró „olyan ember és úgy gondolkodik, hogy akár magyar is lehetne”.
Kettős jubileum Nagyváradon
„Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós” – idézte Széchenyi István gondolatát Schmitt Pál köztársasági elnök immár Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) fennállásának kettős jubileumán tartott ünnepi istentiszteleten. Az elnök Tőkés László meghívására érkezett délután a bihari megyeközpontba, hogy részt vegyen azon az ünnepségen, amellyel a PKE tíz-, illetve jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola alapításának húszéves évfordulójáról emlékeztek meg alapítói, oktatói és diákjai.
„Erkölcsi tartozás törlesztésének mondható Schmitt Pál marosvásárhelyi és nagyváradi látogatása a sivár december 5.-ék, valamint a Kempinsky-szállodai cinkos koccintgatások és a közmondásos hétről a valóságos nyolcra kiegészülő szűk esztendők fájdalmas korszaka után” – mondta köszöntőjében Tőkés László, aki Schmitt Pált követte az Európai Parlament alelnöki tisztségében. Köszönetet mondott a köztársasági elnöknek azért, hogy a határon túli magyarság ügyeiért Bukarestben is közbenjárt, hiszen, mint fogalmazott, Európába kell megérkeznünk, hogy többé ne érezzük „bozgornak”, hontalannak magunkat, hanem az „idegenség világából kiemelkedve végre honra leljünk e hazában”. Köszöntése végén Tőkés László bejelentette: a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem Schmitt Pál jelenlétében közös szándéknyilatkozatot ír alá egy egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia kidolgozásáról. A két felsőoktatási intézmény által szignált nyilatkozat lényege, hogy „egy akarattal magukénak vallják a nemzeti közösségünket megillető, önálló egyetemi rendszer kiépítésének küldetését”, és ehhez az erdélyi és anyaországi magyar közösség hathatós erkölcsi és szakmai támogatására számítanak. Az erdélyi, magyar nyelvű felsőoktatás stratégiáját a továbbiakban közösen kívánják létrehozni.
Széchenyi számtalanszor idézett kijelentésének gyakorlatba ültetése volt az erdélyi magyarság legegyértelműbb, de nagyon nehezen elérhető célja a huszadik század végén – mondta el beszédében Schmitt Pál. A Sulyok István Református Főiskola megalapításáig pedig vajmi kevés esélye volt arra az itteni magyar fiatalnak, hogy érettségi után is anyanyelvén folytathassa tanulmányait. Tíz esztendővel ezelőtt pedig a főiskola egyetemmé alakult, ezzel a vágy valósággá lett. Az elnök azt hangsúlyozta, mekkora szerepe van az anyanyelvű oktatásnak abban, hogy az erdélyi magyarság létrehozhassa magának a saját értelmiségét, de abban is, hogy a fiatalok az itthon maradást válaszszák a külföldre költözés helyett – főleg akkor, ha az egyetem piacképes szakokat működtet.
Váradi Biblia ajándékba
Schmitt Pál a beszédek után kitüntette a Partiumi Keresztény Egyetem alapításában kulcsszerepet játszó személyeket, majd ő maga is ajándékot vehetett át: Kovács Zoltán, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka az 1661-ben nyomtatott Váradi Biblia fakszimile példányát ajándékozta az államfőnek. Schmitt köszönetképpen arra hívta fel a figyelmet, hogy értelmetlen azt keresni, mi választ el bennünket, határon túli és anyaországi magyarokat egymástól, mert valójában semmi: az EU mint közös közigazgatási egység, illetve a keresztény hit is csak összeköti, nem elválasztja a tizenötmillió magyart. Az államfőt, illetve a jubileumát ülő egyetemet Cornel Antal, a Nagyváradi Egyetem rektora, Jávor András, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese és Dávid László, a Sapientia rektora is köszöntötte. Schmitt Pál rövid sajtótájékoztatóján azt mondta, Erdélyben járva az volt az érzése, hogy hazajött. A székelyföldi autonómiát illetően nem kívánt az újságírók kérdéseire válaszolni, azt azonban elmondta, Tőkés Lászlót történelmi személyiségnek tartja, aki éppoly jelentős ebben a térségben, mint Vaclav Hável vagy Lech Walesa a maga hazájában. Azt mondta, nagyra értékeli, hogy az EP-ben mindig az emberi jogok és a kisebbségek védelmében szólal fel. Az államfő felkereste a Római Katolikus Püspöki Palota kertjét, a Petőfi parkban megkoszorúzta Szent László, illetve Bethlen Gábor szobrát, majd visszautazott Budapestre.
Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Nem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató
Kolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét.
A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt.
Tisztelt hölgyek és tisztelt urak!
Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze.
Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva.
Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket.
Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt.
Tisztelt hölgyek és urak!
Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott.
A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét.
Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására.
Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes
státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön.
A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Nemzeti ünnepet és hivatalos nyelvet Székelyföldnek
November elsejéig az MPP-s tanácstagok minden háromszéki helyi tanácsban beterjesztik azt a határozattervezetet, amely elfogadása esetén helyi hivatalos ünneppé válik március 15-e és a város, falu saját ünnepe – jelentette be Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke.
Így kívánnak érvényt szerezni az idén március 14-én megszervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés (SZÖN) elfogadott határozatainak, és szeretnék, ha a helyi testületek nemcsak Háromszéken, de a Székelyföldön mindenütt megtennék ezt a lépést. Arról is döntöttek, hogy kérik, az Európa Tanács (ET) küldjön jelentéstevőt, aki felméri a székelyföldi helyzetet, értékeli, mennyire jogos az itt élő magyarság autonómiakövetelése. Érvényt kívánnak szerezni a SZÖN harmadik határozatának, amely a magyar nyelv székelyföldi hivatalossá tételére vonatkozik, ehhez azonban parlamenti döntésre lenne szükség. Az RMDSZ-es képviselőket kérik meg, terjesszék be az erre vonatkozó törvénytervezetet, ha elutasítják, akkor szintén az ET-hez fordulnak, a testület ugyanis egymillió aláírás összegyűjtése esetén hajlandó határozatot elfogadni egy-egy üggyel kapcsolatosan.
Az MPP addig is kéri a székelyföldi polgármestereket, önkormányzatokat, használják a magyar nyelvet, a határozatokat, nyomtatványokat anyanyelvükön is készítsék el, hisz erre a törvény is lehetőséget biztosít, amivel, sajnos, nagyon sokan nem élnek – mondta Kulcsár Terza József.
Háromszék, Erdély.ma

Kegyelmi időszak a nemzetpolitikában
– EP-alelnökké történő megválasztása nagy hullámokat vetett a román politikában. Hogyan barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ön által képviselt értékrend, és szókimondás az eddiginél is több ellenséget szerzett?
Tőkés László:
– Az EP-alelnöki megválasztásommal úgy vagyok, mint az anya, aki gyerekének megszületésével, a boldogság örömében kész elfeledni a szüléssel járó fájdalmakat. Az esemény minden hordaléka ellenére érhet-e nagyobb megtiszteltetés annál, mint három éves európai parlamenti küldetés után, az övön alul ért támadások kereszttüzében mégiscsak alelnökké válasszanak, és azt a tisztséget tölthessem be, amelyet Schmidt Pál országgyűlési elnök, majd államfő látott el? Az öröm közösségi jellegű: az EP-alelnökség közösségi szempontból nyer értelmet. Schmidt Pál nyomdokába lépve egyszerre képviselhetem az egész kárpát-medencei magyar nemzetet a magyar EP-képviselők sorában, a nemzetek közösségében, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy Romániát is képviselhetem: ezt sem szabad elhanyagolni, ennek az államnak vagyok a polgára. A romániai állampolgárság a közeljövőben ki fog egészülni a magyar nemzeti állampolgársággal – az elsők között leszek, akik ezt igényelni fogják. Vissza kell kanyarodnom Temesvárhoz, ahol magyarok és románok együtt emelkedtünk fel a Ceausescu-diktatúra ellen. Most más szinten, más körülmények között élem át ugyanazt az örömöt.
– Három év alatt több olyan kezdeményezés kötődött képviselői munkájához, amelyek megvalósításra, kiteljesedésre várnak. Hangsúlyosan foglalkozik a keresztény Európa gondolatával: számos idevágó rendezvényt szervezett, többször is szót emelt ebben az ügyben. Rögeszméje a kommunista múlttal történő szembenézés, az elszámoltatás. Többször felszólalt a romániai magyarság jogfosztottsága ügyében, illetve önrendelkezést, autonómiát követelt közösségünknek. Milyen eséllyel lehet ezekben a kérdésekben eredményt felmutatni az Európai Parlamentben?
– Ügyeink különböző szinteken helyezkednek el: van, aminek már kötelező törvényereje van, vannak állásfoglalások, amelyek irányadónak számítanak az Európai Unióban. Eszmei téren a kereszténység és a hitbeli értékek képviseletét tartom a legfontosabbnak: egy olyan Európában, amelynek egyik fele az ateista ideológia uralma alatt élt, másik fele az elvilágosiasodás, a nyugati szekularizáció lélekoltó világában található, hivatásomnak megfelelően egyfajta igehirdető feladatra vállalkoztam. Ki kell mondani, hogy Európának szüksége van a keresztségre, nehogy értékközösségből puszta érdekközösséggé silányuljon. Amikor Brassóban elkezdtem lelkészi pályám, Albu Dezső principálisom rámkérdezett: mi jut eszébe az embernek, ha az utcán kéményseprővel találkozik? Azt válaszoltam, hogy a kémény. Szavait idézve, a lelkipásztorról, Erdély képviselőjéről Európában az Isten, az egyház kell az emberek eszébe jusson. Fontossági sorrendben következik mindaz, ami magyarságunkkal, nemzeti sorsunkkal kapcsolatos. Az a munka, amit Gál Kinga, Schmitt Pál, Szájer József, Surján László vagy Becsey Zsolt elkezdtek Magyarország európai uniós felvételekor, azt 2007-2008 fordulóján sikerült tovább vinni. Nagy bizonyossággal ma már többen hallottak Transilvániáról, a képviselők közül többen ismerkedtek meg Erdélyországgal, mint amennyien addig odafigyeltek. Ez nehezen írható be az elért eredmények lajstromába, de mégis egy folyamat részeként kell értékelnünk. Mandátumunk kezdete óta a három régióból – Magyarországról, Erdélyből és a Felvidékről – származó 19 magyar néppárti képviselő, kiegészülve a többi magyar EP-képviselővel képes lesz arra, hogy Erdély és a határon túli magyarság ügyét, illetve az összeurópai kisebbségi ügyet előbbre vigye. Konkrét eredményként könyvelhetjük el a totalitárius diktatúrák egységes elítéléséről szóló, kettős mérce nélküli határozatot, amely 2009 áprilisában mértékadó módon a nemzetiszocializmus mellett helyére tette a kommunista diktatúrát is. A határozat megnyitotta az utat a kommunizmus bűntetteivel való szembenézésre, az erkölcsi, politikai és a jogi igazságszolgáltatás előtt. – A ciánalapú bányászati technológia megfékezésére született idei EP-határozat mennyire jelenthet biztosítékot Erdélyben a verespataki aranybánya megnyitásának megakadályozásához?
– Az elsöprő többséggel elfogadott EP-határozat rendkívüli fontosságú Erdély számára: a környezet és a humán szféra védelmének új dimenziójáról szól. Környezetvédelmi szempontból az időzített bombaként ható kockázati tényezők kiiktatását szabályozza a határozat: igen szigorú megelőző intézkedések szükségességét hangsúlyozza, hogy elkerülhetőek legyenek a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett nagybányai ciánszennyeződés, vagy a közelmúlt tragédiája, a magyarországi vörösiszaphoz hasonló környezeti katasztrófák.
– Említette a Prágai Nyilatkozatot, illetve a kommunizmust elítélő EP-határozatot. Az az érzése az embernek, hogy szűkebb pátriánkba ennek a szele is alig jut el. Miként vélekedik arról a folyamatról, amelyet nagy jóindulattal a kommunista bűnök átvilágításának nevezhetünk?
– Sajnos nem tudjuk behozni a húsz év lemaradást: a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának hatalmi kiiktatása, vagy a berevoieşti-i gödör „beiktatása” nagyon megnehezítette munkánkat. A posztkommunizmus húsz év utáni döbbenete mondatja velem azt, hogy nem szabad ebben a kérdésben megalkudni. A posztkommunista világ még mindig olyan képet mutat, mint az elaknásított kambodzsai vagy balkáni területek a háború után. A régi rendszer működtetői ma is „karban tartják” a múlt erőszakszervezeteinek és titkosszolgálatainak a mechanizmusait, vagy annak egyes részeit. A prófétai ige érvényes: a romokat el kell takarítani, és új épületeket kell felhúzni. Nem lehet sem homokra, sem romokra építeni, mert azt az első vihar elsodorja. Folytatni kell az erkölcsi, politikai és netalán büntetőjogi felelősségre vonást. Ebben szövetségesünk a Marius Oprea és Vladimir Tismăneanu nevével fémjelzett, a kommunizmus bűntetteinek feltárása és feldolgozására szakosodott intézmény. – Magyarországi kormánypárti politikusok megnyilatkozásaikban önt erdélyi iránytűnek tekintik a magyar-magyar kapcsolatok újjáélesztésében. Az erdélyi magyar belpolitika ma nehéz helyzetben van: a különféle platformok és politikai tömörülések helyüket keresik, miközben egymással nehezen vagy egyáltalán nem kommunikálnak. Lát-e esélyt olyan párbeszédre, amely a közösen elfogadott nemzetpolitikai célok mentén kiegyezést hozna?
– Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy elszalasztottuk a ’89-ben Isten által adott kegyelmi időt, és lekéstünk minden európai vonatot. Idén, 2010 áprilisában visszanyertem hitemet abban, hogy az Úristen meghosszabbította a kegyelmi időt, így a rendszerváltozás nem marad torzóban. Nem akarom eltúlozni a magyarországi választási eredmények fontosságát, de bizonyos, hogy Kárpát-medencei mértékkel nézve igazak a nemzet miniszterelnökének, Orbán Viktornak szavai, hogy forradalom ment végbe a szavazófülkékben. Ebből kell kiindulnunk. Ha a határon túli magyarság elszalasztja azt a kivételes alkalmat, hogy az 1956-os és az 1989-es korszakalkotó összefogás után 2010-ben újból összefogjon, akkor megérdemeljük sorsunkat. A rendszerváltozással felérő magyarországi kormányváltás révén egy olyan politikai helyzet alakult ki, amit a határon túl is ki kell használnunk. Ezt az Európai Parlament szintjén meg is előlegeztük: nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor Magyarországon jó irányba indul el a politika, a Felvidéken ellentétes folyamatok kezdődjenek Bugár Béláék révén. Délvidék biztató jelek vannak, és Erdélyben is nyitottnak tűnik a helyzet: össze tudunk-e fogni a szó valódi értelmében, a demokratikus pluralizmus, az egymás tisztelete és megbecsülése szellemében, a közös nemzeti céltudatosság jegyében? Ha ezt most nem tesszük meg, akkor nagy baj lesz. Egyesek nagy előszeretettel próbálnak megosztó, viszálykeltő emberként feltűntetni: ez a régi, titkosszolgálati módszerekre emlékeztet. Nem kell saját védőügyvédemként szólnom, elég, ha megemlítem, hogy mit jelentett a 2007-es, illetve a 2009-es európai parlamenti választásokon való összefogás, az erdélyi magyar összefogás ódiumának a vállalása. Volt, aki leárulózott, volt, aki azt mondta, hogy bekebelezett a másik oldal. Egyik sem igaz! Meg kell találnunk az összefogás kulcsát, és be kell kapcsolódnunk abba a nemzeti összefogásba, amely az összetartozás és a magyar állampolgárság kiterjesztésének törvényes talaján állva képes nemzetpolitikai rendszerváltozást elérni.
– A polgári oldalon nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel az ön döntését. Ez az összefogás az RMDSZ-t nem tudta megváltoztatni, hiszen a magát erdélyi magyar érdekképviseletnek nevező szervezet ma sem elkötelezettebb az autonómia ügye iránt, mint három évvel ezelőtt. A külső körülmények hatására történő összefogás vajon nemzetpolitikailag jó útra terelheti az RMDSZ-t? – Kérdéséről a róka fogta csuka jut eszembe: vajon az RMDSZ talált fogást rajtunk, vagy mi találunk fogást az RMDSZ-en? Ezt a döntést nem önfejűleg és nem egyedül hoztam meg. Az összefogás egyházaink hallgatólagos vagy nyilvános támogatásával történt. Orbán Viktor még jövendőbeli miniszterelnöki áldásával jött létre az egyezség és a polgári oldal jelentős részének a jóváhagyásával. A csúcstartó 2009-es választások eredményein ez kitűnt. Az RMDSZ romlatlan választói bázisának egy része szintén támogatta az egyezséget, tehát mindkét oldalról voltak szövetségeseink. Ez nem irányult senki ellen: azt sajnálom, hogy nem tudott kiteljesülni. Ennek a politikai irányvonalnak a jövendő a próbája. Ma olyan szövetségi rendszer ereje és lehetősége vesz körül, amelyben még az a rossz is, amit egyesek joggal kifogásolnak, jóra fordítható. Jobban kell bíznunk saját erőnkben, és ne az RMDSZ rossz oldalára alapozzunk.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lejárt a nyolc szűk esztendő – Szőcs Géza számára az egész magyar kultúra fontos
Szőcs Géza kolozsvári költő, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként vett részt Csíkszeredában a hatodik Filmdok fesztivál díjkiosztó ünnepségén. A díszvendéggel székelyföldi látogatása alkalmából a napi politikáról, erdélyi kapcsolatairól, a magyar össznemzeti kultúra jövőjéről és kilátásairól beszélgettünk.
A filmdok fesztivált eddig csak távolról követtem, soha nem volt alkalmam személyesen is jelen lenni az eseményen. Ettől függetlenül felfigyeltem rá és sajnálattal vettem tudomásul, hogy egy adott pillanatban úgy tűnt, magyar állami támogatás híján a rendezvény kimúlik. Az új kormány hivatalba lépésével örömmel tapasztaltam, hogy van remény és lehetőség a filmdok feltámasztására. Megtettük a megfelelő lépéseket, és azért is jöttem örömmel az eredményhirdetésre: kicsit úgy érzem, a fesztivál a mi gyermekünk is, vagyis az új kulturális minisztérium államtitkárságáé.
Mennyire érte meglepetésként, amikor felkérték a miniszteri ranggal bíró, kultúráért felelős államtitkári poszt betöltésére?
Többször elmondtam már: meglepetés volt és mégsem. Eredetileg egy elméleti koncepció kidolgozása lett volna a feladatom. Pontosabban az, hogy miként lehetne helyrehozni azt a tudatrombolást, amelyet az elmúlt évek, évtizedek okoztak a magyar lelkületben. Miután ezt a felkérést elfogadtam és igyekeztem eleget tenni a kihívásnak, beleástam magam a kulturális intézményrendszer valóságába. Bevallom, elrettentő kép tárult elém. Amikor felkértek a szakterület irányítására, fenyegető hangokat hallottam magamban: ebbe csak belebukni lehet, ne vállald el. Közben annyi bizalmat éreztem és annyira megtisztelő volt a felkérés, hogy csak igent mondhattam. Pedig jó ideje eldöntöttem már, hogy nem fogok visszatérni a politikába: sem a parlamentbe, sem a végrehajtó hatalomba.
Valószínűleg sok támadás éri kolozsvári származása miatt, ugyanakkor az erdélyiek minden bizonnyal több odafigyelésre számíthatnak az anyaország részéről.
Örömmel hallok az erdélyiek bizalmáról, de el kell mondanom, hogy sok fanyalgást, sőt egyenesen rosszindulatú nyilatkozatokat is láttam ebből az irányból kinevezésem óta. Ennek dacára csak azt ígérhetem, amit az én helyzetemben bárki más ígérne: a határon túli magyarság a legjobbra és maximális támogatásunkra számíthat. Egységesen fogjuk kezelni a magyar kultúrát: a továbbiakban elképzelhetetlen a diszkrimináció és a hátrányos helyzet tudatos kialakítása vagy fenntartása. Nem egy tízmilliós, hanem egy tizenvalahány milliós közösség kultúrájáról, értékeiről, feladatairól, intézményi működéséről lesz szó. Ezt könnyű kijelenteni, de megvalósítani a legjobb szándék ellenére is nehéz.
Megnevezne néhány akadályt?
Most hívott fel valaki a frankfurti könyvvásárról: kiderült, a magyarországi könyvterjesztők cinizmusa folytán, a határon túli kiadók nem jutottak felülethez. Kérdem én: milyen más lehetősége van az erdélyi, a felvidéki vagy a délvidéki magyar kiadónak bemutatkozni a nemzetközi porondon? Nemrég néhány kiadó értesítést kapott: ha vannak Frankfurtban kiállítandó kötetei, néhány napon belül elküldhetik. Ezt tekintsük naiv és komolytalan ügykezelésnek. A Magyarország határain kívüli magyar kiadók átgondolt és előkészített bemutatása megoldatlan, bár én személyesen minden magyar műhely helyzetbe hozását támogatom, ez a saját felelősségem is. Azzal a kínálattal kellene megjelennünk, amit a közel tizenötmilliós lehetőségünk határoz meg. Más ügyek vonhatták el a figyelmünket, nem foglalkoztunk kellőképpen a vásárral, mert azt hittük, minden megy a maga jól bejáratott útján. Tévedtünk.
Beszéljünk a magyarországi sajtótámogatásról is: az elmúlt években a hazai ellenzéki, vagy ellenzékibb média teljesen kikerült az RMDSZ pénzosztásából. Lesz-e változás?
Helyzetem eleve nehéz, mert elfogultnak és ellenzékinek számítok, pontosabban RMDSZ-ellenesnek állítanak be. Időnként feltételezett vendettáimról röppennek fel teóriák, és sorolhatnám. Éppen ezért óvatosan közelítem meg a kérdést. Véleményem már sok évvel ezelőtt megfogalmaztam egy tanulmányban, amely a Magyar Kisebbség című folyóiratban jelent meg, Az RMDSZ faszarizmusa címmel. Már akkor jeleztem, hatalmas koncepcionális gondok vannak a kisebbségi területekre eljuttatott pénzek elszámolásával kapcsolatban. Konkrétan: ki és milyen elvek alapján osztja el a magyar adófizetők pénzét? Miután a világon semmi nem homogén, az erdélyi magyar közösség preferenciái sem írhatóak le homogén képletekben. Tömbmagyarságtól és szórványtól függetlenül nem lehet minden elvárásnak eleget tenni. Kétségtelen viszont, hogy valamiféle monopóliumot kiépíteni és megőrizni még eredményessége esetén is reménytelen dolog. Akinek jól megy, az a pénzcsapnál tolong, aki meg nem fér oda, az rosszul jár: így még az a hatásfok sem érhető el, amit a rendszer működtetői feltételeznek. Végtelenül differenciáltan, nagy odafigyeléssel és felelősségtudattal kell megtalálni a valóban támogatandó kulturális célokat. Ezeket a szándékokat nem írhatja felül a napi politika, nem válhatnak annak játékszerévé.
És a sajtó?
Nyilván a sajtó is a kultúra része, de egy napilap önmagában nem kulturális termék, csak hordozója annak. Ebben a dologban nem én vagyok a kompetens, hanem a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által irányított struktúra, amit jelenleg Répás Zsuzsa államtitkár vezet. Az általános vélemény az, hogy véget kell vetni mindenféle hegemóniának. Nyilvánvalóan van átjárás és konzultáció a tárcák között, ez nem is lehet másként. Megkockáztatom azt az állítást, hogy az erdélyi magyar sajtóra jobb napok várnak a nyolc szűk esztendő lejártával. Bár az ország anyagi-pénzügyi helyzete olyan amilyen, biztos, hogy a meglévő forrásokból az erdélyi magyar média teljes palettájának részesülnie kell.
Sokszínűbb lett az erdélyi magyar politika: kivel és milyen szinten tartja a kapcsolatot?
Örök életemben pártellenes voltam. Az átkosban is inkább elszenvedtem a párton kívüliség hátrányait, de nem léptem be. Annak idején az RMDSZ-nek is azért lettem tagja, mert vezetővé választottak, és ezzel automatikusan együtt járt a tagság. De – ideértve a Fideszt is – soha semmilyen más pártnak nem voltam tagja. Meggyőződésem, hogy a világ egyetlen országa, ahol a pártok a maguk valós és kívánatos fontossága szerint vannak jelen a társadalom életében, az Svájc. Rendkívül károsnak tartom, hogy barátságokat, sőt családi viszonyokat mérgez meg a pártpreferencia. Igyekszem emberi kapcsolataimat függetleníteni attól, hogy ki milyen színekben nyilvánul meg a közéletben. Az RMDSZ-szel például nincsenek intézményes kapcsolataim, de jó kapcsolatban állok néhány vezető képviselőjükkel, ugyanakkor vannak barátaim az MPP-ben és Tőkés Lászlóval az élen az EMNT-ben is. Ennek továbbra is így kell maradnia, mert a politikai zászlók cserélődnek, de a barátságok megmaradnak.
Kultúráért felelős államtitkárként globálisan tekint Erdélyre, vagy vannak kedvencei, például színház, vagy bármi más?
Alig van olyan terület, ami – ha szóba kerülne – ne lenne rendkívüli fontosságú. Kiemelt helyet érdemel a műemlékvédelem, a színház, az irodalom, a zene, a film, a sajtó. Szinte komolytalannak tűnik, hogy minden nagyon fontos, de valóban az: ez az értékvilág, amelyen belül az erdélyi magyar meg tudja élni, és kifejezésre tudja juttatni hovatartozását.
Jakab Lőrinc, Erdély.ma

Új párt, új remény – EMNT-tisztújító közgyűlés
Leginkább az új párt alakítása, céljai foglalkoztatták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tisztújító ülésére összegyűlteket, sok fiatal, új arc jelent meg, a jelek szerint politikai alakulatok környékén eddig még nem próbálkozó generáció keresi helyét, számosan érdeklődnek a közélet, a politika iránt. A budapesti, brüsszeli szerencsés konstelláció ad reményt az újrakezdéshez — mondta a sepsiszentgyörgyi ülésen Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke.
Jakabos Janka, a háromszéki EMNT elnöke felvezetőjében arra figyelmeztetett: hinni kell a közösség építő erejében, az erdélyi magyarságot ki kell mozdítani jelenlegi állapotából, a kiábrándultságból, meggyőzni, hogy nem járható út a tenni akarástól való eltávolodás. Antal Árpád polgármesterként és az RMDSZ helyi elnökeként köszöntötte szervezete „szövetségesét”, az EMNT-t, „csak együtt tudunk eredményeket elérni” — mondotta, és leszögezte, „függetlenül attól, hogy az EMNT civil szervezet marad, vagy párttá alakul, partnerként fogjuk kezelni”. Toró T. Tibor rögtön felszólalása elején tisztázta, a párt egy külön szervezet lesz, az EMNT továbbra is mozgalom marad, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül helye lesz benne mindenkinek, aki az autonómiáért tenni kíván. Kiemelte, Tőkés László támogatja az autonomista párt létrehozatalát, ám nem kíván ennek elnöke lenni, ezt el kell fogadniuk, hisz „nem kellene lehúzni az erdélyi magyar politikai harcok mocsarába”. Az új alakulat létrehozói vállalják a Tőkés által képviselt értékrendet, és azért szánták rá magukat e lépésre, „mert fontos politikai döntéseket csak pártpolitikai eszközökkel lehet kikényszeríteni”.
A jó kétórás ülésen legtöbb szó a bejegyzés előtt álló pártról esett, erre vonatkoztak a teremből érkező kérdések is, némelyek üdvözölték a kezdeményezést, mások az erdélyi magyarság egységét féltették. Akadt, aki az MPP-ért aggódott, és azt ajánlotta, az új párt inkább a Partiumban, Belső-Erdélyben építkezzék, mások az évek óta folyó szócséplést emlegették, az autonómia érdekében tett konkrét lépéseket hiányolták. „Nagyon sok jóindulatú ember próbálta vinni a zászlót, de átvették az irányítást a politikai kalandorok” — idézte fel a korábbi történéseket Sántha Imre református lelkész, aki az autonómia elkötelezettjeként arra kért biztosítékot, hogy nem ismétlődik meg ugyanez. A kételyeket Toró T. Tibor próbálta eloszlatni: az autonómia elkötelezettjeiként próbálnak tevékenykedni, ám ehhez erős bukaresti jelenlétre is szükségük van. Brüsszelben Tőkés László EP-alelnökké választásával jelentős súlyt nyert programjuk és a magyar kormány nemzetegyesítő politikája, Tőkés budapesti hitele új lehetőségeket teremtett. Itthon az RMDSZ és az MPP is bizonyította, érdekből vagy kényelemből nem vállalja az autonómiaharcot, ezért van szükség az új pártra, csak így érhető el áttörés Bukarestben. Toró hangsúlyozta, legutóbb 1990-ben volt ennyire kedvező a politikai helyzet, a „csillagok állása”. Az EMNT ülésének végén megválasztották az elnökséget, maradt az eddigi elnök, alelnökök, és még néhány szakosztállyal bővült is listájuk. Az új párt megalakításáról az EMNT november 27-i országos közgyűlésén hoznak határozatot.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Október csodája
El lehet játszani a gondolattal, mi történt volna, ha másképpen zajlik le minden 1956 véres őszén, de sajnos, csak játszani lehet ezzel a gondolattal, ezzel a meghökkentő ötlettel, mert minden úgy történt, ahogyan történt, pontosan úgy, és most már soha nem tudjuk meg, hogyan történt volna, ha Magyarország terve sikerül, ha az orosz csapatok mégis Szuezbe mennek, ahová különben is irányították őket, ha a Nagy Imre-kormánynak sikerül kivívnia az ország függetlenségét, a szabadságot, ha sikerül kiszakadni a béketáborból, ha kivonulnak a Magyarországon akkor és még azután harmincöt évig ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok, megmaradt volna-e a nemzeti egység, ami az októberi forradalom elvarázsolt napjaiban létrejött, s ami az ország zimankós története során kevésszer, szinte soha nem jöhetett létre, milyen irányba mozdult volna el Magyarország, mi lett volna a munkástanácsokkal, a gazdasággal, a demokráciával, igen, a kérdéseket lehetne folytatni, számtalan kérdés van még, de ugyanakkor megtörtént, ami megtörtént, a Vörös Hadsereg tankjai és hadosztályai Szuez helyet mégiscsak Magyarországra vonultak be, Budapestet lőtték szét tizenkét év után megint, immár másodszor, igen, tudjuk, bevonultak megvédeni a világbékét, és az Egyesült Államok, Nyugat-Európa nem kockáztatott a kicsi Magyarországért. Noha költői, nem véletlenül, ennek a kicsi országnak a hősiességét és mártíriumát harsogták kelettől nyugatig, de mindhiába, a világ akkori nagyhatalmai nem kockáztattak, esetleg, ha segítséget nyújtanak Magyarországnak, amelyről a felkelők egy része naivul annyit ábrándozott, amelyben vakhitű kétellyel ugyan, de annyira reménykedett, talán tényleg a harmadik világháború kitörését kockáztatják, és egészen egyszerűen egy atomháború kockázata a képzeletbeli mérleg serpenyőjében többet nyomott a latban, mint az esetleges segítségnyújtás, ezért aztán a világ hatalmasságai sorsára hagyták Magyarországot, s Hruscsov meg a dühös kínai, a mindenáron megtorlást akaró keletnémet és román vezetés valósággal belehajszolta a megalkuvó Kádárt ezekbe az iszonyú megtorlásokba, sokasodtak az akasztófák, dúlt a terror, dugig teltek a börtönök, aztán elmúlt ez is, forgott a történelem mókuskereke, és jött még harminchárom év, amíg végre megvalósultak az ötvenhatos forradalmárok álmai, bár nem teljesen úgy, ahogyan ők elképzelték, hiszen a nemzet függetlensége megvalósult ugyan, de a nemzeti egység már csak azért sem jöhetett létre, mert a különböző szekértáborok marni kezdték egymást a hatalomért, a nemzeti egység pedig egyszeri csoda maradt, néhány elvarázsolt nap, amikor a magyarok nem egymással vitáztak, nem egymásra acsarkodtak, hanem egyetértettek mindenben, hiszen céljaik közösek voltak, s önös érdekeiket már csak ezért sem helyezték a köz érdeke elé, haza és haladás ismét egybeolvadt, igen, mindenképpen ez ötvenhat októberének igazi csodája, elbűvöl és elvarázsol ma is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Hogy ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk" (részletek egy interjúból)
Búcsú Toró Tibortól
Az újabb veszteségről, a fizikus dr. Toró Tibor professzor elhunytáról lapunkból is értesülhettek már az olvasók. Emlékezetét megőrizzük, rokonszenves egyéniségét most búcsúzóul egy marosvásárhelyi interjú részleteivel is megpróbáljuk felidézni. A beszélgetést akkor rögzítettem magnószalagra, amikor 1992-ben a KZST és a Megyei Könyvtár meghívottjaként tartandó előadásokra érkezett városunkba. Nem gyakran, de mindig szívesen jött ide, hiszen megszállott Bolyai-kutatóként vonzotta az a település, amelyet a két nagy tudós neve is fémjelez. A teljes interjút pár éve a Míg a magnó összekapcsolt című kötetbe is beválogattam. Ezúttal a reáliákat képviselő tanár irodalmi vonzalmaira valló részt ragadjuk ki a párbeszédből.
– Itt érinthetjük a beszélgetésben a marosvásárhelyi előadásának egyik érdekes vetületét. Ez az ön sokirányú foglalatosságára is fényt derít. Kiderül, hogy a mai szakosodott világban is szoros kapcsolat lehet a reál és humán tudományok között. Összefüggésbe hozható például József Attila költészete és az antianyag.
– Meggyőződésem, hogy a megismerés minden formáját fel kell használni, a művészetet is. Humán oldalról is jöhetnek olyan információk, amelyekre az egzakt tudományoknak szüksége lehet. A tudományos és művészi alkotás amúgy sem válik el annyira egymástól, mint ahogy egyesek gondolják. Kevesen tudnak József Attila transznegatívumról szóló elméletéről. Ő a művészetekből kiindulva jutott el az antianyag, illetve az első antirészecske, a pozitron fogalmához. A szimmetriára alapozva, ami a művészet egyik sajátossága, feltételezte, hogy ha létezik negatív elektron, kell lennie pozitronnak is. A fizika akkor ezt még fel se fedezte. Különben a megmaradás nagy törvényeit a fizikában mind a szimmetria törvényéből lehet levezetni. Persze, a szimmetriatörésnek is szerepe lehet a megismerésben. József Attila ezt is megfogalmazza egyik versében. Azt mondja a szimmetriasértésre, hogy " a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol".
– A zseni tehát minden különösebb ismeret nélkül felismerhet, előreláthat bizonyos rejtett jelenségeket?
– Kevéssé ismert, hogy József Attila korának egyik legműveltebb embere volt. 1923–24-ben Szegeden, amikor a francia–magyar szakot elkezdte, atomfizika előadásokra is járt, vizsgázott is belőle. A híres magyar elméleti fizikus, Ortvay Rudolf előadásait hallgatta, Bécsben, Párizsban is foglalkozott ilyesmivel. Egy bécsi levelében fogalmazta meg a transznegatívum kérdését. Olvasta a kor legmodernebb asztrofizikai könyveit, és ez verseiben is tükröződik.
– Nyilván ön nemcsak József Attiláról tud ilyen különlegességeket. Az irodalom, a színház, a művészetek is vonzzák. S ha már eljutottunk a személyesebb dolgokig, el kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt, amikor rádióinterjút készítettem önnel, majd később az újságban közöltem beszélgetést, innen is, onnan is megdorgáltak, az elvtársak orroltak miatta. Tudta, hogy felkerült a hatalom feketelistájára? Sejtette, hogy közbelépett a szekuritáté?
– Hogyne tudtam volna. 1984-ben egy hónapig napi nyolc órán keresztül hallgattak ki a szekuritátén. Azzal vádoltak, hogy egy földalatti magyar irredenta mozgalom egyik vezetője vagyok, összekötő kapocs Bukarest, a Székelyföld, Magyarország és a nyugat között. Koncepciós pert akartak kreálni ellenem. Teljesen alaptalan volt a vád, a tervük végül nem sikerült.
– A támadást az is magyarázhatja, hogy a régi barátok a diktatúra ellen nyíltan kiálló Kányádi Sándorral együtt jártak a székelyudvarhelyi református kollégiumba.
– Igen, ez is közbejött. A kihallgatás 14. napján az őrnagy nekem szegezte a kérdést, hogy mit írt be Kányádi a nálam levő verseskötetébe, amely Magyarországon jelent meg. Mondtam, hogy abba semmit. Nem hitte. Tényleg volt egy ilyen kötetem. Abban benne van Sándor Halottak napja Bécsben című híres verse. A teljes változat. Az itthon kiadott Szürkület című kötetében a vers hiányos, egy részét a cenzúra kivétette, a hiányt pontok jelzik. Kányádi, akinek tehette, beírta a kiszedett sorokat. Érdemes itt felidézni azokat, nálunk nagyon kevesen ismerik. A hazai könyvben így van: "mennyben s pokolban szószóló légy érettünk közbenjáró"... E két sor után következik a kihagyás. Ekképp hangzik: "Fölséges uram kend/ hogyha férkőzése/ volna közelébe/ kérje meg odafent// hogy vetne már véget/ a nagy protokollnak/ dolgaink romolnak/ s bizony hogy avégett// // s lenne védelmünkre/ hogy ne kéne nyelvünk/ féltünkben lenyelnünk/ s önnön szégyenünkre"... Hát erről van szó. Ezt többen látták nálam, valaki besúgta. De az információk nem voltak tökéletesek, a magyarországi könyvben keresték a beírást. Én ezt a kötetet bevittem, s vele együtt Kányádi verseinek akkoriban kiadott román nyelvű válogatását is. Ioan Alexandru, a mai nagy ortodox román költő írt hozzá szép előszót. Abban a könyvben a vers hiánytalan, a cenzúra nem talált a magyar eredetiből kitiltott sorokban sem áthallást. Bemutattam a kötetet és ott maradt náluk, gondoltam, legalább művelődnek egy kicsit. Az ügy aztán még tartott vagy két hétig, nem zárult le, de többet nem hívtak. A könyvemet egy jó év múlva kaptam vissza.
N. M. K. Népújság (Marosvásárhely)

Szavak hátterében – Erdély nem Dél-Tirol, nem Katalónia, nem Finn- vagy Svédország, az erdélyi magyarságbak saját önálló útját kell járni
Schmitt Pál romániai látogatása után az erdélyi magyar internetes fórumokon többen is támadták a Magyar Köztársaság elnökének azt a Bukarestben elhangzott mondatát, amely a Magyar Távirati Iroda megfogalmazása szerint így hangzott: „Schmitt Pál (...) kifejtette: arra biztatja a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat.”
Néhány vélemény a szelídebbek közül azután átcsorgott egy-két erdélyi napilapba is, a jegyzetelő újságírók voltaképpen arra utaltak, hogy a romániai magyarságot az említett állampolgári és családi kötelességeikre fölösleges emlékeztetni, hiszen a közösség tagjai köztudottan jó adófizetők, utódaikat pedig tisztességre nevelik. A kisebbségi jogok nem ok és okozati viszony eredményeként, nem a hasonló állampolgári magatartás következményeként, hanem alanyi jogon járnak a romániai magyar közösségnek.
Vajon miért hangsúlyozta ki a román fővárosban is az etnikai autonómia gondolatát támogatni óhajtó magyarországi államelnök a bevezető megállapítást? Csak tanácsadói vagy beszédírói fogtak mellé? Netán valamilyen más megfontolást is követett?
A véletlenszerű megfogalmazást kizárva, az ésszerű magyarázatok irányában alighanem két úton is el lehet indulni. Egyrészt nem szabad feledni, hogy a volt sportdiplomata Schmitt Pál elnöki megválasztásáig az uniós parlament alelnöki tisztségét is betöltötte, márpedig az ilyenszerű mondatok – legalábbis részben – hozzátartoznak a különböző országokba látogató politikusok udvariassági szólamaihoz.
Másrészt viszont joggal feltételezhető, hogy az új magyar kormány azt szeretné, ha nemzeterősítő intézkedései nem keltenének különösebb feszültséget a szomszédos országokkal kialakított kapcsolataiban. E tekintetben lényeges bizonyíték Schmitt Pálnak a hónap elején Horvátország fővárosában, Zágrábban mondott beszéde Antall József szobránál.
„Rossz együttélésből, a különféle népekkel való acsarkodásból már kaptunk jó pár történelmi leckét. Most az egymásra utaltság, a bizalom könyvében nyílhatott új fejezet. Világos volt: csak annyi jóindulatot várhatunk a szomszédos államoktól, amennyivel mi is viseltetünk irántuk. Csak annyira fog becsülni minket Európa, amennyire képesek leszünk megélni saját európaiságunkat.”
Ez egy igen lényeges gondolat magyarázza azokat a diplomáciai körutakat is, amelyeket Magyarország külügyminisztere hivatalának elfoglalása előtt és után is megtett a szomszédos országokban, igyekezve tisztázni a kettős állampolgársággal kapcsolatos aggodalmakat.
A magyar kormány nincs könnyű helyzetben. Nem csupán a Jobbik és vele együtt a szélsőjobboldal eszméinek budapesti parlamenti bevonulását kell kivédenie a világ előtt, hanem azoknak a már meghozott intézkedéseknek a hatását is, amelyek nyilvánvalóan sértik egész sor európai multinacionális cég pénzügyi-gazdasági-kereskedelmi érdekeit.
Magyarország bármilyen erélyesnek is tűnő, egyoldalú intézkedésekkel nem hagyhatja magát elszigetelni szűkebb-tágabb környezetétől, a huszonegyedik században csak olyan, kellőképpen rugalmas nemzetépítő politikák képzelhetők el, amelyekre nem aggathatók a diktatorikus, az autartikus és más hasonló jelzők.
És ha már az elnöki látogatásnál tartunk, Schmitt Pálnak ezúttal Marosvásárhelyen hangzott el még egy olyan mondata, amelyet érdemes megjegyezni mind Magyarországon, mind a romániai magyarság politikai és más köreiben.
„Bizony, az erdélyi magyarok nem élhetik a mások életét. Sem az anyaországiakét, sem a romániai többségi társadalomét, sem az egyes pártokét! Nem kölcsönözhetnek utat más európai népektől, nem cserélhetik el kisebbségi sorsukat mások hasonló helyzetével.” Következésképpen Erdély nem Dél-Tirol, nem Katalónia, nem Finn- vagy Svédország, az erdélyi magyarságnak saját önálló útját kell járnia és ettől még a magyarországi politikai pártok sem foszthatják meg.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Egyszerűsített honosítási eljárásról
Január elsejétől érvénybe lép az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény. A magyar hatóságok ezekben a hónapokban készítik elő a feltételeket az igénylések benyújtásához és az állampolgárság megadásához. Balogh György csíkszeredai konzul az egyszerűsített honosítással kapcsolatos kérdésekre válaszolt.
Nem kampányidőszakra szól a magyar állampolgárság igénylése, a lehetőség január elsejétől folyamatosan biztosított lesz – hangsúlyozta Balogh György azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudnak felkészülni az igénylések fogadására. Nagy gondot jelent számukra, hogy nem lehet előre látni a jelentkezések ritmusát. Tekintettel arra, hogy a folyamat elindítása téli hónapokra esik, amikor mind az utazás, mind a várakozási idő eltöltése nehézségekbe ütközik, azt tervezik, hogy kizárólag előzetes bejelentkezés alapján fogadják az ügyfeleket: telefonon vagy interneten lehet majd időpontot kérni a magyar állampolgárság igénylésének benyújtására. Balogh György konzul hangsúlyozta: nem változott meg a magyar végrehajtó szervek elkötelezettsége az ügy iránt, mindössze azt igyekeznek elérni, hogy a jelentkezők a lehető legegyenletesebb elosztásban tudják benyújtani kérelmeiket. A jelentkezők programálásával tudják megelőzni a hosszas várakozásokat.
Új irodát nyit a konzulátus
A Hargita Népe értesülése szerint a magyar konzulátus új irodáját a Lazarus Házban nyitják meg. Ezt az információt Balogh György nem kívánta sem cáfolni, sem megerősíteni. Kis türelmet kért az új iroda hollétének bejelentéséig, államtitkári szintű döntés az épületről ugyanis ezen a héten történik.
Arra vonatkozóan pedig, hogy hány új alkalmazottja lesz ennek az irodának, elmondta: a magyar külügyminisztérium részéről az új főkonzul mellé még egy új konzult neveznek ki erre a munkára (tehát három konzul fog dolgozni Csíkszeredában), és december közepén hat új adminisztratív ügyintéző érkezik. Amennyiben az igénylések száma nagyobb személyzetet kíván, a külügyminisztérium állományának tartalékából azonnal munkába állíthatók további munkatársak. Ami pedig a helyi alkalmazottakat illeti, a konzul elmondta: anélkül, hogy meghirdették volna, milyen állásokra várnak jelentkezőket, ötven önéletrajz van máris az asztalán. Ezeknek átvizsgálását, kiválogatását a héten kezdik el. Egyelőre nem tisztázott, hány személyt tudnak alkalmazni, mindenkit interjúra sem hívnak be, de azt megígérte Balogh György, hogy minden kérelmezőnek választ adnak.
Friss hír, hogy minden valószínűség szerint szombattól lesz élő a www.allampolgarsag.gov.ro portál, ahol az érdeklődők minden, a magyar állampolgárság igényléséhez szükséges tudnivalót megtalálnak.
Takács Éva, Hargita Népe (Csíkszereda)

Húsz éve alakult
Szatmár megye — Az RMDSZ szatmárnémeti szervezete ez év novemberében ünnepli megalakulásának húsz éves évfordulóját. A szervezet születésnapja alkalmából november 13–án, a Szatmárnémeti Északi Színházban elismerésben részesülnek azok a személyek, akik kiemelkedő tevékenységet folytattak a szervezetépítés terén.
Az esemény keretén belül fellép a nyíregyházi Szabolcs Táncegyüttes, valamint elismerésben részesülnek azok a személyek, akik az elmúlt két évtizedben kiemelkedő tevékenységet folytattak a szervezetépítés terén. Ugyancsak a húsz éves évfordulókapcsán november 14–én, vasárnap 18 órai kezdettel a Dinu Lipatti Filharmónia koncerttermében Lajkó Félix hegedűvirtuózt hallgathatják meg az érdeklődők — tájékoztatott a szatmárnémeti szervezet elnöke, Kereskényi Gábor. erdon.ro

A forradalom szikrája
(részletek)
Kuszálik Péter
A romániai gengszterváltás körüli események – tova húsz év után is – újabb és újabb írásműveket inspirálnak. E korszakot négy hónapnyira becsülik (Temesvártól az 1990-es többpárti választásokig), de ebből én csupán a kezdetekre, különösképpen a forradalom szikrájára fókuszálok. Mert az roppant derék dolog, ha az ember fia hirtelen fölindulásból (vagy előre megfontolva) megtagadja, hogy kilakoltassák a temesvári lelkészlakásból, s ezzel valamely arányban hozzájáruljon a gengszterváltás nemes folyamatához, de a forrongás elmúltával dolgos esztendők következnek, melyekhez alaposság, szakmai tudás, kiegyensúlyozottság, józan értékítélet szükségeltetik.
A forradalmárok helyét átveszik a reformpolitikusok. Ez törvény. Mert az utca népe fel tudja ugyan borogatni a hatalom szekerét, de nem tud reformokat, alkotmányt szövegezni. A reformokat nem közfelkiáltással hagyatják jóvá egy népgyűlésen, ezervalahány ártatlan résztvevővel, más annak a módja. – A szerepek ki vannak osztva, s ki a szerepét nem tudja eljátszani, azt kifütyülik, leváltják, félreállítják. Nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékaim a romániai gengszterváltás igazi történetéről, így magam is csak spekulálgatok a lehetséges változatok özönében. (...)
1989/90 fordulóján történt, ami történt, a vélemények különbözősége jegyében egymásnak ellentmondó írások születtek, kérem az olvasót, hogy írásomat is csak annak tekintse. E szamizdat csupán a jéghegy csúcsa! Az anyaggyűjtés során elsősorban a sajtóközleményekre alapoztam, s hol vannak még a titkosszolgálati források... (...)
Hálátlan dolog a ’nemzet nagyjairól’, a ’zászlóvivőkről’ terhelő adatokat közzétenni, de minden nemzetben annyi önbírálatnak is kell lennie, hogy hűvös elmével fogadja egy-egy demitizáló szöveggyűjtemény megjelenését. Darázsfészek, tudom. A Purgatórium is megszülte a maga vitácskáit, ám az olvasói vélemények döntő többsége elismerte, hogy azt „a kötetet meg kellett írni”, mert „ezekről az eseményekről nem tudtunk” és „szomorú dolog, de el kell fogadni”.
Egy korai figyelmeztetés
Szilágyi Aladár – azok után, hogy elolvasta Sáfrán István könyvét – nyílt levélben tette közzé a véleményét. (Kelet-Nyugat, 1990. febr. 22.) – Amit kifogásolt: a magyarországi újságíró túlzott gyorsasággal írta meg a könyvét, emiatt sok pontatlanságot tartalmaz, ugyanakkor Sz. A. nem ért egyet a kötet által képviselt eszmeiséggel sem.
Idézem: „A Tőkés Lászlóról írottak bizonyára helytállóak, hitelességüket a tiszteletes úr tudná igazolni. Csakhogy egy ellenvélemény – lehet, hogy előítélet – mocorog bennem. Mindaz, amit és ahogyan a magyarhoni és más külországi publicisták a ’Tőkés sztori’-ból gyártanak, nagyrészt a szenzációra épül, kísértetiesen emlékeztet a sztárcsinálás gyakorlatára. Évekkel ezelőtt sokat ártott nekünk a Nálatok kialakított Sütő-kultusz [nota bene: ez a levél a véres márciusi események előtt íródott]. Úgy hiszem, Sütő Andrásnak is... Számunkra ő a primus inter pares az erdélyi írói rendben.
De alakját egyoldalúan és túlságosan felnagyították, s így árnyékát is megnövelték, mely sokáig rávetült az erdélyi magyar irodalomra, s ezáltal sok, jobb sorsra érdemes életmű maradt számotokra részleges vagy teljes homályban. Ne tegyétek ugyanezt Tőkés Lászlóval! Emberi nagyságát, bátorságát, karizmatikus egyéniségét valóban csodáljuk, de minden esztendőnek megvoltak a maga mártírjai mifelénk.” (Sz. A. több példát is ad, 1958-cal kezdődően.)
Két példát idéznék a kötet lapjairól:
„Ez a könyv a 20. század egyik legnagyobb eseményének a krónikája egy református erdélyi magyar pap szavaiból felépítve. (...) Ez az ember Krisztus édestestvére! Nagy hatalmat adott Néki az Úr! Ő küldte. Nemcsak Nekünk, hanem Közénk!” (Végh Antal fülszövege; Sáfrán: borító.)
„Tőkés László az első nem-mel, amit a temploma szószékéről kimondott, megdöntötte Nicolae Ceauşescu kommunista diktatúráját. Nem egyedül, [hanem] a hívekkel együtt, azokkal a magyarokkal és románokkal, akik mindent kockáztatva kiálltak az igazságért.” (Bertha Bulcsu előszava; Sáfrán: 7.) – Nosza! Itt van Krisztus kisöccse, akinek egyetlen szavába került megdönteni a diktátor hatalmát... Ki a Szentírást ismeri, tudja, hogy Krisztus nem diktátorok megdöntésére használta az Úrtól kapott hatalmát. Értem én, hogy egy jó reklámszöveggel a matrachulladékot is dohányként lehet eladni, de pusztán kereskedelmi megokolásból nem kellene ekkora jelzőket akasztani László barátunk nyakába. Nem szabad a Messiás-tudatot erősíteni egy mezítlábas halandóban, mert számtalan mellékhatást eredményez.
S hogy ez az idejekorán kimondott jámbor óhaj nem talált meghalló értelemre, azt n számú idézettel tudnám igazolni. Sokan még ma is istenként tekintenek a lelkészre, holott ő n+1 esetben igazolta, hogy csak egy gyarló ember, nem Messiás.
Szilágyi Aladár 1990 februárjában a személyi kultusz átkaira figyelmeztetett, de már elkésett vele. A temesvári segédlelkész már 1989 nyarától VIP-nek számított (...) s ez a VIP-árnyék – minden átkával és áldásával – azóta is rávetül az életére, karrierjére.
Őszintén kívánom: óvja meg őt a Megváltó a sztárok csúfos bukásától! Új Magyar Szó (Bukarest)

Szatmárnémeti önkormányzata megérett a kétnyelvűségre
A város tanácsosai ismét elfogadták az utcanévtáblák magyar nyelven is történő feliratozást. Májusban helyezte el a szatmárnémeti városháza közterület-fenntartó főosztálya azt a Kálvin téri utcanévtáblát, amelyen a feliratozás már magyar nyelven is megjelent. Ekkor úgy tűnt, ez kezdete a város európaizálódásának, a történelem folyamán többségivé vált románság végre megbékélt a helyzettel, el kell fogadnia, hogy akár tetszik, akár nem, Szatmárnémetiben egy nagy számú magyar lakosság kitartott kultúrája mellett, illetve ragaszkodik anyanyelvéhez, a törvényes jogával pedig élni kíván. Az említett tábla kihelyezése után, RMDSZ-es városatyáink fellelkesedve az eredménytől, elhatározták, hogy további utcanévtáblákat tétetnek ki a megyeközpontban, amelyek szintén kétnyelvűek. Olyan hét újabb utca ügyét vitték a tanács elé, amelyek eddig nem rendelkeztek névvel, így a frissen elnevezett utcák immár kétnyelvű táblákat kaptak. Ezek a következők voltak: Betyár utca, Rigó utca, Bodza utca, Mező utca, Kertész utca, Kaptár utca és Kalász utca.
A Szatmárnémeti Városi Tanács egyhangúlag el is fogadta június 24-én a javaslatot, amelyben szándékosan olyan neveket választottak az utcáknak, amelyben sem a román-, sem a magyar etnikum nem találhat kivetnivalót. A város alpolgármestere, Kereskényi Gábor akkor a szatmar.ro-nak elmondta, a továbbiakban több hasonlóan pozitív elbírálásokra számítanak a román városatyák részéről.
A névtáblák legális kihelyezése azonban mind a mai napig nem történhetett meg, mivel Szatmár prefektusa, Giurca Radu bíróságon megtámadta a határozatot, az indok pedig az volt, hogy nem kérték a Névadó Bizottság jóváhagyását.
Természetesen senki nem lepődik meg a prefektus szemfülességén, hiszen köztudott, mennyire szereti nyomon követni a főleg magyarságot érintő kérdéseket. Úgy tűnik azonban, hogy a prefektus kis manővere is csak hátráltatni tudta, de megállítani nem a nyelvtáblák kényelvtűsítését. A csütörtöki ülésen ugyan is 16 igen szavazattal és 6 tartózkodással elfogadták a határozatát, amelynek értelmében a közeljövőben felkerülhetnek végre az épületek falaira az új, kétnyelvű megnevezések.
Az eredeti hét utca mellé szerdán még két utca elnevezését határozták el egyébként a városatyák, ezek pedig a következők: Cseresznyefa utca és Gesztenye utca. Az RMDSZ javaslatával a négy Demokrata Liberális Párt tanácsosai: Ghilea Sorin, Godanca Dumitru, Popdan Rodica és Ardelean Claudiu, valamint két szociáldemokrata: Ardelean Eugenia és Solschi Viorel nem értett egyet és tartózkodással szavaztak. Kereskényi elmondása szerint a civil szervezetekkel és a lakossággal is konzultálni fognak a további utcanevek tekintetében, mivel megoszlanak erről a vélemények. Az egyik megoldás – ami rengeteg magyart felháborítana, ugyanakkor egyszer már elesett egy korábbi ülésen – az lenne, hogy egyszerűen lefordítsák a mai elnevezéseket is magyarra, ebben az esetben azonban a történelmi utcák elvesztenék eredeti nevüket. A régi nevekre való visszatérésre a román tanácsosok nem hajlanának, a jelenlegit és az egykorit egyszerre használni pedig törvény szerint nem lehet, mivel ez párhuzamos elnevezést jelentene.
Egy harmadik megoldás egy olyan tábla elhelyezése lenne, amelyen feltüntetnék az utca eredeti elnevezését is az ingatlanok oldalán. Választék tehát van kevésbé rossz és rossz között, a kérdés csupán az, sikerül-e legalább egy a szatmárnémeti magyarság számára is viszonylag elfogadható határozatot elérni a Szamos parti városban.
Egyedi Zsolt
szatmar.ro, Erdély.ma

Az erdélyi tudomány kötetei
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) több tudományos kötetét ismertették tegnap este a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A rendezvényen jelen volt az EME korábbi elnöke, Egyed Ákos akadémikus is. Vargha Mihály múzeumigazgató az EME és a Székely Nemzeti Múzeum közötti kapcsolat folytonosságát említve köszöntötte a kolozsvári vendégeket: Egyed Ákos mellett Sipos Gábor történészt, az EME új elnökét és W. Kovács András tudományos főmunkatársat. Fórumot kell biztosítani ezeknek az igen szűk rétegnek szóló könyveknek — vélekedett Vargha. Sipos Gábor jubileumiként emlegette az igényes kiadású könyveket, azok az EME tavalyi, 150. évfordulója alkalmával láttak napvilágot, ő maga azokról beszélt, melyek az EME kiemelkedő személyiségeit, illetve gyűjteményeit ismertetik. Egyed Ákos két kötetről szólt, mindkettő gróf Mikó Imréhez, Erdély Széchenyijéhez kötődik. Egyik, felhívásait és beszédeit tartalmazva, tükrözi az ,,ő nagy koncepcióját”, miszerint az erdélyi magyarság számára fontos az intézmények alapítása, azok éltetése. Felidézte az EME 1859-es alapítása idején időszerű nemzetiségi és politikai alapelvet, melynek értelmében minden erdélyi nemzetnek létre kellett hoznia a maga intézményrendszerét. ,,Mai körülmények között legalább annyira fontos a nyelv és a hagyomány kérdése, mint annak idején volt, ehhez az alapelvhez az EME hűséges maradt” — hangsúlyozta Egyed Ákos.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Falvaink – Csíkverebes, Hargita megye
A falu az Alcsíki-medence eldugott kis települése az Olt partján, a Verebes-patak mentén, 655 méter tengerszint feletti magasságban. Csíkszentkirálytól a 123A jelzésű megyei úton közelíthető meg. Fő utcája a 123 A jelzésű megyei utat kelet-nyugat irányban keresztezi.
A községközponttól, Tusnádtól 3 km-re fekszik.
A falu sokszor leégett.
A Benes rétláp területét borvízforrások táplálják. Több helyen okkerlerakodások figyelhetők meg. A láp az Olt bal oldali árterületén húzódik. A tavasszal virágzó, rózsaszínű lisztes kankalinnak (Primula farinosa) itt van az egyetlen Hargita megyei előfordulása. A láp közelében elbozótosodott égerfa-, fűzfa-, és törpenyír-ligetek vannak. A Benes-láp folytatásának tekinthető a Nagytusnádtól dél-nyugatra elterülő Nyírkert és az Újtusnádtól északra, az Olt jobb partján lévő Varsavész. Itt él a szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica) és a kék csatavirág vagy fűzlevelű gyöngyvessző (Polemonium caeruleum).
A faluban sok gazdaság udvarán borvízforrások bugyognak föl. A vasúti megálló melletti borvizet egykor palackozták, ma elhagyottan áll.
A vasúti megálló mögött a Kicsi Csemő nevezetű, ritka növényekben gazdag rétláp terül el.
Római katolikus temploma egyes feljegyzések szerint a 15-16. század fordulójáról való. A templom a barokk korban átalakult. Diadalíve is barokk. Két ajtajának kőkerete leszelt ívű, kési gót, belül vésett rozettákkal díszítve.
Csíkverebes előbb Kozmásnak, majd Tusnádnak filiája.
A verebesi őrző angyalok kápolnája 1770 és 1775 között épült. Az eredeti fatorony helyett 1836-ban épült a jelenlegi. Az oltárképet, amely az őrző angyalokat ábrázolja, 1810-ben hozták át a régi tusnádi kápolnából és az olvasható szöveg szerint 1771-ben Tompos Péter kozmási plébános költségén vásárolták. A kápolnának egy 15-16. századi szenteltvíztartója van. A búcsút szeptember első vasárnapján tartják. Erdély.ma

Egy püspök vértelen vértanúsága
Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspököt lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerték és tisztelték, aki egyben a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt
Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök után a kommunista diktatúra újabb áldozatát avatták boldoggá Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök személyében.
Minden hatalom üldözöttje
Az 1911-ben a Torontál vármegyei Feketetó községben született Bogdánffy Szilárd a temesvári piarista gimnáziumban tanult, majd Budapesten szerzett hittudományi doktorátust, a Központi Papnevelő Intézet növendékeként. Ezt követően a nagyváradi egyházmegye papja lett. Lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerte és tisztelte mindenki, aki ugyanakkor a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt.
Mivel következetesen és nyíltan védte az üldözötteket, szembe kellett néznie a román csendőrség zaklatásával. Ám később a nyilasok is fenyegették, mivel zsidókat rejtett el a teológián és mentett meg ily módon a biztos haláltól. Azonban zsidó körökben sem örvendett osztatlan rokonszenvnek, tekintve, hogy az orsolyita Merici szent Angéla Harmadrend megalapításával a keresztény családok erősítését szorgalmazta.
Hűséges – mindhalálig
Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a titokban szentelt püspököket. A bukaresti nuncius így 1949 februárjában püspökké szentelhette. Amikor a kommunista hatóságok a katolikusokat a román ortodox nemzeti egyházba akarták beolvasztani, szembefordult a hatalommal. Az elsők között tartóztatták le.
Négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban. „Meddig hisz Istenben?” – kérdezték vallatói. Nagyon sokat kínozták, verték. „El lehet viselni” – mondta rabtársainak. A börtönben is társai vigasztalása foglalkoztatta. Naponta kereste a szeretetszolgálat lehetőségeit: elrejtett kenyérdarabokat adott a legyengültnek, cigarettát a dohányosnak, más helyett cipelte a nehéz zsákokat. Ezért a börtönőrök többször megverték.
Ellenállása miatt a hatóságok hazaárulás bűnével vádolták – 12 évi kényszermunkára ítélték, mely alatt tüdőgyulladást kapott, a börtönorvos azonban nem adott neki gyógyszert. „Nem kár, ha elpusztul a nép gyilkosa” – mondták fogvatartói. 1953 október 1-jén halt meg a nagyenyedi börtönben.
Az egyházhoz való hűségéért szenvedett. Halála vértelen vértanúság volt.
Többszáz évig eltarthat
A katolikus egyház boldoggá avatási eljárása (latinul: beatificatio) a szentté avatási eljárás első része. A szentté avatás (latinul: canonisatio) a pápának az az ünnepélyes kijelentése, amellyel egy halott személyről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, és előírja a szentek jegyzékébe való felvételét. A boldoggá avatás a szentté avatás előfeltétele, utóbbihoz két csoda igazolt kimutatása szükséges. A vértanúk esetében viszont nincs szükség csodára. Az Apostolok Cselekedetei szerint az első vértanú, Szent István volt.
A szentté avatást 1170-ben III. Sándor pápa vonta a pápa hatáskörébe. A boldoggá avatás rendjét VIII. Orbán pápa (1623–1644) határozta meg, s ez igen csekély változtatásokkal máig érvényes. Eszerint: először a területileg illetékes püspök kivizsgálja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák. Ha az illető szent híre beigazolódik, tíz év múlva indítják a pápai felülvizsgálatot.
Amennyiben a jelölt halála után 50 évvel szentségének a híre még eleven, s legalább egy csoda történt általa, akkor a pápa boldoggá avathatja. A boldoggá avatott személy „boldog” (beatus) címet és korlátozott tiszteletet nyer és bekerül a szentek névjegyzékébe. Egyben meghatározott területen (ország vagy szerzetesrend) nyilvánosan tisztelhetik (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehetik ki, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.
A boldoggá avatás rendjét legutóbb II. János Pál pápa 1983. január 25-i keltezésű, Divinus perfectionis magister című apostoli konstitúciója határozta meg.
A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációját 1588-ban alapították, azóta ez foglalkozik a boldoggá- és szentté avatások ügyével. Ez a kongregáció részletesen szabályozza, hogy milyen feltételek mellett fogadja el hitelesnek a csodát. Minden egyes esetet kilenc teológus tanulmányoz, függetlenül egymástól, majd egy közös gyűlésen megvitatják az ügyet.
Elemzéseiket továbbítják a bíborosi testületnek, a végső döntést a pápa hozza meg. Hogy mennyire körültekintő az egyház a végső szó kimondásában, jól jelzi az, hogy a boldoggá- és szentté avatási eljárások gyakran évszázadokig is elhúzódnak.
Magyar boldogok
XVI. Benedek pápa 2005. május 4-én úgy döntött, hogy a jövőben nem ő fogja vezetni a boldoggá avatási szertartásokat, azt átruházza a boldoggá- és szentté avatási kongregáció prefektusára, José Saraiva Martins bíborosra. A szentté avatást azonban a jövőben is maga végzi. Ez volt az első jelentős változtatás XVI. Benedek hivatalba lépése óta. Elődje, II. János Pál mindig maga celebrálta a boldoggá avatási szertartásokat is.
A legutóbbi magyar boldoggá avatására 2009. október 31-én került sor, ekkor Meszlényi Zoltán egykori esztergomi segédpüspök nyerte el a megtisztelő titulust.
Az idők során huszonhét magyar személyt avattak boldoggá. Közöttük van Árpád-házi Erzsébet és Jolánta, Apor Vilmos győri püspök, mártír, Báthory László pálos szerzetes, IV. Károly király, esztergomi Özséb, a pálosok alapító atyja, temesvári Pelbárt, az obszerváns ferences rend tagja, Romzsa Sándor munkácsi püspök, Salkaházi Sára, szociális nővér, Sebestyén, első esztergomi érsek.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Magyar Tudomány Napját ünneplik Székelyudvarhelyen
Kétnapos rendezvénnyel ünnepli Székelyudvarhely a Magyar Tudomány Napját, amelyen idén a családfakutatás szerepel az előadások fő témájaként. „Azt tapasztaljuk, hogy egyre többen érdeklődnek családjuk eredete iránt.
Többnyire a levéltárakban kezdik a kutatást, de van rá példa, hogy hozzánk, történészekhez fordulnak, és most ezeknek az embereknek szeretnénk segíteni, ugyanis Udvarhelyszéken még elég kevés tapasztalt kutató dolgozik ezen a területen” – mondta el a Krónikának Kolumbán Zsuzsa szervező.
Az esemény kapcsán november 5-én és 6-án a család eredetét kutató tudományos előadásokat, kiállításokat, koncerteket tartanak a Hargita Megyei Tanács, az Areopolisz Egyesület és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. A rendezvény péntek délután a 10 éves Areopolisz Történelmi és Társadalomtudományi Kutatócsoport tevékenységének kiértékelésével kezdődik a székelyudvarhelyi városi könyvtárban.
Szombaton tíz órától tudományos konferenciára kerül sor neves hazai és magyarországi szakemberekkel, előadókkal, az eseményt továbbá a családkutatással foglalkozó Erdélyi Genealógiai Társaság bemutatkozó kiállítása színesíti. A szombati záróünnepség 18 órától kezdődik a művelődési ház koncerttermében, ahol a zenét a sepsiszentgyörgyi Snaps Vocal-Band biztosítja, ugyanakkor átadják az Udvarhelyszéki Tudományért díjat a Magyar Tudomány Napján.
Dénes Emese, Krónika (Kolozsvár)

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

Toró T. Tibor: jövő év derekára megszülethet az új autonomista párt
A közelmúltban a romániai magyar sajtó felröppentette a hírt: új párt bejegyzésére készülődik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Lapunk újraindulásával fontosnak tartottuk már az első lapszámban körüljárni a témát, hiszen az EMNT kezdeményezése több szempontból is fontos: a szavazóit durva gazdasági megszorításokkal kiábrándító RMDSZ, illetve a semmitevés béklyójában vergődő Magyar Polgári Párt mellett egyre nagyobb azoknak a romániai magyar szavazóknak a tábora, akiket a meglévő két pártnál egy sokkal hitelesebb politikai erő tudna visszacsalogatni a szavazófülkékbe. Az is fontos szempont lehet az új párt bejegyzése körüli döntésben, hogy az Orbán-kormány számára Tőkés László személye széles körű megbecsülésnek örvend. A témát egy interjú erejéig Toró T. Tiborral, az EMNT ügyvezető elnökével jártuk körül. Magától adódik a beszélgetést indító kérdés:
— Milyen elvárásaik vannak az új magyar kormánytól?
— Nagy elvárásokkal tekintettünk a magyarországi változások elé. Amint az elmúlt években Tőkés László többször is megfogalmazta: a rendszerváltozás kiteljesedése mellett valódi rendszerváltásra van szükség a magyar nemzetpolitikában is. Elvárásunk az volt, hogy mind a szimbolikus gesztusok, mind a mindennapi életet érintő konkrét cselekvések terén változás történjen. Az új kormány, és a kétharmados országgyűlési többség eddigi tevékenységében nem is csalatkoztunk. Jó érzés volt látni, hogy az Országgyűlés megalakulása után szinte azonnal napirendre kerültek a határokon átívelő nemzetegyesítésre vonatkozó törvénytervezetek. A trianoni békediktátum 90. évfordulójára időzített, a nemzeti összetartozásról szóló tanúságtétel törvénye volt az első ilyen. A második már túlmutatott a szimbolikus gesztuson, hiszen a magyar állampolgársági törvény módosítása nyomán, gyorsított eljárással adható meg a magyar állampolgárság a határon túli magyarok számára. A két jogszabály elfogadása új nemzetpolitika kezdetét jelenti. Nyilván azt szeretnénk, ha a határokon átívelő nemzetegyesítési program minden szinten megmutatkozna. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) készen áll arra, hogy minden jó kezdeményezésnek partnere legyen, illetve olyan kérdésekben, ahol közvetlenül érintettek vagyunk, akár kezdeményezők is lehessünk.
— Milyen nemzetpolitikai témában kezdeményezne az EMNT?
— A magyarországi politika régi adóssága az alkotmányozási folyamat kiteljesítése , hiszen az az alaptörvény, amely alapján az utóbbi húsz évben Magyarország működött, 1989-ben kapta jelenlegi formáját, az akkori demokratikus ellenzék erői és a meggyengült állampárt közötti kompromisszum alapján. Ez az alkotmány a rendszerváltozás elindítására elégségesnek, kiteljesítésére és befejezésére azonban kevésnek, a nemzetegyesítésre pedig alkalmatlannak bizonyult. A nemzetpolitikai rendszerváltáshoz biztos, hogy új, az egész nemzethez szóló alkotmány kell! Ennek megalkotása közös feladat, amiből mi is ki szeretnénk venni a részünket. Fontosnak tartanánk, ha az új alkotmánytervezet preambulumába a Szent István-i örökségre és a keresztény értékek fontosságára való utalás mellé az egységes magyar nemzetre vonatkozó passzus is bekerülne. A jelenlegi alkotmánynak az a mondata, amely Magyarország felelősségét érinti a határon túli magyar nemzetrészek iránt, konkrétabb megfogalmazást kell kapjon. A magyar nemzetegyesítési program megfelelő alkotmányos garanciákat igényel, amelzekre később újabb törvényeket, jogszabályokat lehet építeni.
— A magyar kormány nemzeti párbeszédet hirdetett meg Magyarországon: a magyar nemzetpolitika szerves részeként ennek a párbeszédnek szerte a Kárpát-medencében működnie kell ahhoz, hogy nemzetpolitikailag fontos kérdésekben előre tudjunk lépni. Milyen esélyt lát arra, hogy Erdélyben a különböző politikai csoportosulások között valóban jövőbe mutató párbeszéd jöjjön létre?
— Elsődlegesen az a magyarországi folyamat a fontos, amely megteremti a nemzetpolitikai műhelyeket, és az ehhez kapcsolódó intézményeket. Nagy jelentősége van a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által koordinált nemzetpolitikai államtitkárságnak, és igen fontos az a tárcaközi koordinációs bizottság, amely összehangolja a nemzetpolitikai szempontból jelentőséggel bíró kormánystruktúrák erre vonatkozó döntéseit. Az újjászülető MÁÉRT-ban szintén a nemzetpolitikában gondolkodó magyarországi és határon túli politikusokat kell közös asztalhoz ültetni. A párbeszéd erdélyi részét természetesen nekünk, idehaza kell megoldanunk. Az erdélyi magyar politika sokszínű. A Magyar Polgári Párt megjelenésével bipolárissá váló erdélyi magyar politika lassan-lassan multipolárissá bonyolódik, amelynek igazi oka az, hogy ez a két pártpolitikai szereplő közül egyik sem képes az autonómia-program hiteles és eredményes képviseletére. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak folyamatosan párbeszédre és az autonómia érdekében történő közös cselekvésre ösztökélte őket. Erre alakult 2009-ben az EP-választási együttműködés fontos melléktermékeként az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, amely azonban kevés igazi eredményt hozott: a párbeszéd is csonkára sikeredett – az MPP képviselőit nem sikerült érdemben bevonni a tárgyalásokba, a közös cselekvés pedig főleg az RMDSZ ellenérdekeltségén akadt el. Ennek ellenére úgy érezzük, van még tartalék ebben a testületben, ha sikerül a virtuális kerekasztalhoz odaültetni azokat is, akiknek széke eddig üres maradt. Konkrétan a Magyar Polgári Pártról (MPP) és a Székely Nemzeti Tanácsról (SZNT) van szó. A két szervezetet érdemes külön tárgyalni. Az SZNT, amely önmagát székelyföldi közképviseletként határozza meg – bár szerintem ettől még távol áll – elvi okokból tartotta magát távol a tárgyalásoktól, de a maga konok-kitartó módján a Székelyföld területi autonómiájának kérdését sikeresen tartja a közbeszéd napirendjén. Bár pártpolitikai célokat nem fogalmaz meg – egyféle székelyföldi autonómia-lelkiismeretként próbál viselkedni a közéletben – szerintem ott a helye, ahol az autonómia-program érvényesítésének módozatairól próbáljuk az annyira szükséges konszenzust kialakítani. A másik hiányzó szereplő, a Magyar Polgári Párt az RMDSZ pártpolitikai alternatívájaként határozta meg önmagát. Az EMNT az elején úgy vélte, hogy saját civil-politikai eszközeivel katalizálni tudja a politikai szereplőket abban, hogy határozottan vállalják föl az autonómia ügyét. Be kell látnunk, hogy ez ritkán sikerült. Az RMDSZ az autonómiát inkább csak retorikai szinten vállalja föl, amikor azonban konkrét politikai cselekvésre van szükség, megtorpan: a bukaresti politikai szerepvállalás – a kormányzati ellenérdek – felülírja az autonómia ügyét. A Magyar Polgári Párt – hogy finoman fogalmazzak –, a jóra való restség bűnébe esve, tétlenségével tesz az autonómia ellen. Csak a Székelyföldön több száz önkormányzati képviselője és tucatnál több polgármestere van, de pártként képtelen ezeknek az amúgy elkötelezett és rátermett embereknek szakmai segítséget és politikai hátországot biztosítani, hogy sikeresen képviseljék saját településük és az autonómia ügyét. Be kell látnunk, hogy civil-politikai szervezetként eszközeink igen korlátozottak: az autonómia ügye iránt elkötelezett és azért hatékonyan cselekedni hajlandó pártpolitikai szereplő nélkül nincs áttörés. Ez a felismerés vezetett oda, hogy kimondjuk: ha a létező pártok ezt a szerepet nem tudják, vagy nem akarják felvállalni, akkor létre kell hozni egy igazi autonomista pártot.
– Legalább tizenöt éve az erdélyi magyar polgári oldal igen sok kritikát fogalmaz meg az RMDSZ-szel szemben. Az MPP-nek nem sikerült hatékony alternatívát nyújtania. Vajon sikeresebb lesz-e téren az EMNT párttá alakulása?
— Az EMNT nem pártosodik, nem is szeretném, hogy párttá váljon. Az EMNT legfeljebb a maga mozgalmi eszközeivel segíthet azoknak, aki elszánták magukat a pártalapításra, közben pedig megmarad annak, aminek született: széles merítésű, pártok feletti civil-politikai mozgalomnak, amely eddig kivívott súlyával és tekintélyével az integrált – területi és kulturális — autonómia koncepcióját emberközelbe hozza. Ez a tekintély jelentős részben elnökének, Tőkés Lászlónak köszönhető, aki immár harmadik éve az Európai Parlament pulpitusáról képviseli az autonómiatörekvéseket, és néhány hónapja az EP alelnökeként még nagyobb súllyal tudja megjeleníteni követeléseinket. Az EMNT feladata, hogy az autonómia-ügyben meghatározza azt a zsinórmértéket, amelynek segítségével az ettől eltérők lepleződnek. Verbálisan az erdélyi magyar politika nagy része autonomista, de általában megrekednek ezen a szinten, és amikor konkrétan dönteni kell, megtorpannak vagy sumákolni kezdenek. Az RMDSZ ezt hosszú évek óta művészi szinten műveli, az MPP pedig most tanulgatja. Sajnos, a választás szabadságának biztosítása – bár fontos a demokrácia-deficit kiküszöbölése szempontjából – nem elegendő egy valós alternatíva kiépítéséhez, ehhez ennél több kell. Egy autonomista pártnak a dolga, hogy elkötelezett és rátermett embereket hozzon döntéshozói helyzetbe, és aztán segítse őket munkájuk végzésében. A Mozgalomnak pedig továbbra is az a dolga, hogy az autonómia ügyét közelebb vigye az emberekhez és megértesse velük, hogy mindennapi életüket fogja pozitívan befolyásolni, ha sikerül megvalósítani. Ha elegendően sok embert sikerül erről meggyőzni, az autonómia ki fogja vájni a maga medrét. Egy olyan megduzzadt folyammá válik, amelynek az egységes nemzetállam bűvkörébe zárt többségi politika nem tudja útját állni.
— Az elmúlt húsz évben sokat beszéltünk az autonómiáról, de semmi nem valósult meg belőle. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a romániai magyarság két évtizede nyomtalanul telt el. Hogyan foglalná össze e sikertelenség okait?
– A sikertelenség fő oka az, hogy politikai elitünk fősodra igazából soha nem hitt az autonómia-programban, vagy ha az elején igen, ez hamar elmúlt. A bukaresti politikát lassan kitanuló, annak sajátosságaihoz jól igazodó magyar politikusok érdeke az évek folyamán folyamatosan átalakult. Rájöttek, ha az autonómia-programot sikerre vinnék, a bukaresti érdekkijárás veszít fontosságából, mert az igazán fontos döntések a hatáskörök és a források „hazatelepítése” következtében már otthon, Erdélyben születnének, az autonómia által megteremtett közigazgatási struktúrákban. Ezért az autonómiaprogramot ügyes retorikai fogással úgy odázzák el, hogy megteremtésének esélyét mindig a bizonytalan távolba tolják ki. Az RMDSZ vezetői számára mindig van valami, ami miatt a nagy stratégiai célok nem időszerűek, ennek hátterében azonban az rejtőzik, hogy valójában nem is akarják az autonómiát, hiszen annak sikere a kijárásos politika végét jelentené. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács történelmi érdeme, hogy létrejöttével és kiállásával nem engedte azt, hogy ez az elbukarestiesedett (egyes román elemzők szerint teljesen „elmitikásodott”) magyar politikai gárda eltüntesse az autonómia-programot a történelem süllyesztőjében. Ezért az autonómia-ellenes politikusok továbbra is kénytelenek autonomista retorikába csomagolni a semmittevést vagy az elodázást, esetenként a nemzetárulás határait súroló lépéseket. Ez azonban egyre nehezebb, egyre hiteltelenebb a tartalom nélküli autonomista frázis. Az RMDSZ-nek mindeddig sikerült az egyre magasabbnak látszó parlamenti küszöböt átlépni, de tartok tőle, hogy a hitel-készlet a végét járja: jelenleg olyan kormánykoalíció tagjaként járatja le magát, amely minden eddiginél brutálisabban nyúl bele az emberek zsebébe, ellehetetlenítve mindennapi életüket. Ezért is szükség van a hitelét vesztett képviselet leváltására és a politika rehabilitálására.
— Az új magyar kormány bevallott szándéka, hogy a kárpát-medencei magyar autonómia-formák megvalósítását segítse. Elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenlegi politikai alakulatok ezt a törekvést Erdélyben érdemben képviselni tudják?
—Nem hiszem, hogy az RMDSZ képes lenne egy új, radikális nemzetpolitikai megújulásra. A belső hatalmi játszmákban jelenleg egymással szembenálló csoportok nem abban különböznek egymástól, hogy valamelyikük a Bukarest-centrikus politikát fel akarná váltani Erdély-centrikus, az autonómiát célzó politikával, vagy ha akad ilyen, az teljesen esélytelen.. A Szövetség tisztújító kongresszusa előtt néhány hónappal nem látom annak jelét, hogy Markó Béla bármelyik lehetséges kihívója elutasítaná a bukaresti kijárásos politikát, tehát nem számítok érdemi változásra. A MPP-ben pedig éppen a semmittevés az akadálya annak, hogy az RMDSZ reális alternatívája legyen. Az MPP-s önkormányzatok nem azért nem dolgoznak autonómia-ügyben, mert nem lennének rátermett embereik, hanem mert semmiféle segítséget nem kapnak a központi pártvezetéstől. Mindezek után megalapozottan állítható: ma nem úri passzió az autonomista párt létrehozása, hanem erkölcsi és politikai kötelessége azoknak, akik hisznek az autonómiában. Meggyőződésem, hogy Erdélyben ezek alkotják a többséget, még akkor is, ha ideig-óráig megtéveszti őket a hamis retorika.
– Mikorra jegyeznék be az új pártot?
— Ha azt akarjuk, hogy már a következő választásokon tényezővé válhasson, jövő év első felében létre kell hozni. Én azt szeretném, ha a pártalapításról az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács testületeiben konszenzusközeli álláspont alakulna ki. Az EMNT november végén tartja esedékes évi küldöttgyűlését. Itt világos döntést kell szülessen: a küldöttek egyetértenek-e egy igazi autonomista párt létrehozásával, és a mozgalom támogatja-e a kezdeményező személyeket ezen törekvésükben? Ha a döntés megszületik, egy fél év alatt össze lehet hozni az új pártot. Én hiszem azt, hogy erre létezik igény és értelemszerűen megfelelő támogatottság. Fontos kimondani, és a kétkedőket megnyugtatni: nem egy harmadik pártra van szükség, hanem az első valódi AUTONOMISTA pártra. Másként fogalmazva: végre egy igazi Tőkés Pártra. Nem Tőkés László személyes pártjára – bár nem tagadom, azt szeretném, ha a párt és Tőkés László, az EMNT elnöke és a Kárpát-medencei magyar nemzetegyesítés szimbolikus alakja között olyan szoros viszony alakulna, hogy kölcsönösen segíthessék egymást a nemzetpolitikai szolgálatban – hanem egy olyan pártra, amely hűséggel, alázattal és konok következetességgel képviseli az erdélyi politikában azt az értékrendet, amelyet Tőkés László neve fémjelzett az elmúlt húsz évben. Azt a programot, amelyet Tőkés László jelenített meg egyházi vezetőként, politikusként, közéleti emberként, az egyik legismertebb magyarként szerte a nagyvilágban.
— Ismerve a politikai realitásokat, és azt, hogy ön a párbeszéd híve, meg kell kérdeznem: az új párt a meglévő erdélyi magyar pártok valamelyikének koalíciós partnere lesz-e a választásokon?
— Az új párt megjelenésével nem veszíti értelmét az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum. Az EMEF-nek igazából ezt követően lesz tétje. Ma azért nem tud eredményt felmutatni, mert az RMDSZ lebecsüli tárgyalópartnerét. Az RMDSZ a parlamenti és a kormányképviselet monopóliumával rendelkezik, és úgy gondolja, hogy mindez elegendő eszköz ahhoz, hogy ne kelljen érdemben egyeztessen döntéseiben, a párbeszédet pedig csak tessék-lássék, propaganda-célzattal folytatja, nem azért, mert számolni akar partnere álláspontjával.. Amennyiben az EMEF keretében az EMNT, és párt-szövetségese potenciálisan rendelkezik az RMDSZ-éhez hasonló eszközökkel, a tárgyalások új tétet kapak. Innentől kezdve nem tartom kizártnak, hogy a politikai racionalitás talaján maradva, új impulzust kap az együttműködés és ez magyar választási koalíció vagy akár választási párt formáját öltse. Tehát az autonomista párt újabb tétet és újabb esélyt adhat a párbeszédnek, az együttműködésnek és az összefogásnak Az viszont előre borítékolható, hogy olyan programban nem leszünk partnerek, amelynek középpontjában nem a mi integrált autonómia-koncepciónk van.
Kisréti Zsombor, Erdélyi Napló (Kolozsvár)