Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hanyatló magyar orvosképzés
A legfelsőbb bíróság újra vitatható jogerős ítéletet hirdetett: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a lehető legtörvényesebb, hogy a magyar tagozaton tanuló hallgatók számára román nyelven tartják a gyakorlati oktatást. Mindennek alapja, hogy egy – a felperesek által törvénytelennek tartott – felsőoktatási rendelet előírja, hogy az orvostanhallgatóknak a betegekkel románul kell kommunikálniuk.
És ebbe erőteljesen belekapaszkodott a MOGYE rektora és szenátusa, elfogadván a magyar oktatást hátrányosan érintő egyetemi chartát. Az egyetemi autonómiára hivatkoztak, természetesen. Az egykor híres vásárhelyi tanintézményben 2011-ben alakult ki feloldhatatlan konfliktus a román vezetés és a magyar tagozat között, mivel az egyetem vezérkara a már említett, intézményi autonómiára – alighanem az egyetlen helyeselt és működőképes autonómiamodell az országban! – hivatkozva nem léptette életbe a 2011-es oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. Hogy azért nem lehet magyar nyelvű a gyakorlati képzés, mert az orvostanhallgatóknak a betegekkel román nyelven kell beszélniük, sántít. Egyrészt, mert nyilvánvalóan abban az esetben beszélnek az állam nyelvén a páciensekkel, amennyiben azok román anyanyelvűek, ha magyarok, talán beszélhetnek velük magyarul is. Talán. Másrészt, a mindenkori kényszerítés leginkább aggasztó, ugyanis sérül a teljes magyar nyelvű oktatáshoz való jogosultság elve. Miközben lehet azon vitatkozni, miként tanulhatja meg a magyar orvostanhallgató a román szaknyelvet, jó lenne, ha maguk az érintettek dönthetnék el, román avagy magyar nyelven hallgatnák a gyakorlati órákat, azaz, bár lehetőség szintjén Marosvásárhelyen léteznie kellene teljes magyar nyelvű orvosképzésnek. Ha meg nyelvismeret híján lennének egykoron érvényesülési gondjaik, legyen az ő problémájuk. A legszomorúbb az egészben, hogy évek, évtizedek alatt a MOGYE a román–magyar konfrontáció emblematikus, állandó helyszínévé vált, lassan, de biztosan ellehetetlenítik a magyar tagozatot, miközben az egykor híres tanintézmény színvonala süllyed. Magyar szempontból vesztésre állunk, s ha eddig nem sikerült, már elég nehéz változtatni ezen a helyzeten. És ha a marosvásárhelyi veszteséglistát tekintjük, fájdalommal az orvosi egyetemet is fel lehet tenni e dicstelen jegyzékre. Eközben a székelyföldi, az orvostudomány iránt érdeklődő magyar fiatalok pedig mérlegelhetik, az ország mely román nyelvű orvosi egyetemét célozzák meg. Persze, amennyiben lehetőségük van, mehetnek nyugatabbra is – de az biztos, hogy majdan nem ők gyarapítják a Székelyföldön magyarul gyógyítók soványka táborát.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kós Károly és Sepsiszentgyörgy (Anthony Gall könyvbemutatója)
Nagy érdeklődés mellett mutatták be szerda délután a Székely Nemzeti Múzeumban Anthony Gall építész Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című, igen szép kivitelezésű kötetét. Vargha Mihály múzeumigazgató megjegyezte: bármihez nyúlt Kós Károly, arany lett belőle, de az is elhangzott, hogy Budapest után Sepsiszentgyörgyön épült a legtöbb Kós-épület, az alkotó szemléletmódját ismertté kell tenni az egész világon. Olyan szellemi örökség birtokosai vagyunk, amelyet ápolnunk kell – hangsúlyozta köszöntőjében Vargha Mihály múzeumigazgató. A kötet írója, mindenese, ötletgazdája újabb levéltári kutatások, előkerült Kós-dokumentumok, kisebb rajzok, illetve restaurált tervrajzok alapján bővíthette az eddigi ismeretanyagot, de falvakról, különösen Erdővidékről is értékes dokumentumok kerültek elő, a könyvvel százéves lemaradást tudunk pótolni, fűzte hozzá.
Az ausztrál származású, elismert Kós-szakértő Anthony Gall elmondta, nagyon sokan dolgoztak a köteten – Benczédi Sándor, Csáki Árpád, Boér Hunor és Szőcsné Gazda Enikő nevét emelte ki –, és mivel Kós Károly saját hagyatéka 1944-ben elpusztult, a mostani kötet kísérlet arra, hogy összegyűjtsék a város, a környék múltját, mert „a darabokból a továbblépéshez is kapunk egy kicsi erőt”. A könyv nemcsak dokumentum, hanem Kós szemszögéből mutatja be, miként kell ebből a múltból építkezni, és abból a szempontból is értékes, hogy jelzi, mi történt az elmúlt száz évben (Kós Károly 1911-ben került először Sepsiszentgyörgyre). Kós Károly építészetét meghatározza az a szemlélet, amely az általa tervezett Székely Nemzeti Múzeumra is érvényes: az nemcsak egy épületet, hanem a közösség, egy régió kultúrpalotáját jelenti. Mint Gall mondta, Kós Károly Sepsiszentgyörgyön élő fogalom, néhány levélrészlet utal a közte és a város közötti fél évszázados kapcsolatra, Sepsiszentgyörgy ugyanis Kós Károly egyik legfontosabb helye. Alapfy László grafikai szerkesztő a véletlenszerűen még mindig felbukkanó Kós-rajzok kapcsán további tisztázandó kérdéseket említett, Vargha Mihály pedig megjegyezte: a témában újabb kutatások szükségesek, illetve bejelentette, a könyvet kiadják angolul is, sőt, szeretnék lefordítani román nyelvre is. Benczédi Sándor a kötet egyik tanulmányának írójaként úgy vélekedett, Kós Károly minden itteni alkotása a Sepsiszentgyörgy iránt érzett szeretetének pici lelki tükrözése.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely falu építészeti értékei
Fiatal sepsiszentgyörgyi építészek ötödik alkalommal szervezték meg a Lábas Házban az Engem is érdekel az építészet rendezvénysorozatot, melynek során diákok kerülhettek közelebbi kapcsolatba az építészettel. Sepsiszentgyörgyi, illetve faluképhez kötődő programokat szerveztek, építészek előadásait hallgatták, kapcsolódva az Iskola másként hét eseményeihez.
Hiánypótló, nagyon fontos tevékenység, mert az iskolai tantervben nem szerepel építészet, műemlékvédelem, faluképvédelem – hívta fel a figyelmet Magyarósi Imola, hozzátéve, a rendezvénysorozat lelke Dumitrescu Cora építész, projektvezető. Utóbbi mellett Ambrus Hlavathy Zsófia, illetve Török Áron építészek vezették a diákfoglalkozásokat, a tegnap délután pedig egy látványos kiállítás nyílt. Székelyföldi, érzékeny témát járnak körül az alkotók, az igényes pannók képanyagát a tárlatot létrehozó építészek ismertették. A csíkszentléleki Esztány Győző csűrök újrahasznosításáról tartott előadást, míg a csíkszeredai Tövissi Zsolt a falusi ház bővítéséről szólt, arra bátorítva az érdeklődőket, az igényeket könnyebb és olcsóbb alakítani, mint egy épületet.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nekünk jár, nekik jut
Jókora követ dobott az erdélyi állóvízbe az Átlátszó Erdély nevű blog: tegnap elkezdte közzétenni, hogy 2009 óta mire és miként költi az RMDSZ a román kormánytól kapott költségvetési támogatást. Alapos tényfeltárás után Sipos Zoltán újságíró sorozatot indít erről a vitatott kérdésről, olyan adatok közzétételét ígéri, amelyről eddig az átlagos erdélyi magyar ember jóformán semmit nem tudott.
Nem is tudhatott, hiszen a jogszabályi és az elszámoltatási előírásoknak mindvégig figyelmesen megfelelő érdekvédelmi szövetségnek – a közpénzből juttatott támogatás nem pártnak, hanem parlamenti képviselettel rendelkező romániai nemzeti közösségeknek folyósítható – a törvényben rögzített állami intézményeknek kellett elszámolnia, s ezt mindenkor be is tartották. Az érdeklődőket pedig a hivatalosan ugyan közzétett, ám valójában csak igen körülményesen elérhető dokumentumok tanulmányozására bátorították, honlapjukon, más nyilvános fórumokon pénzügyeiről, támogatási rendszeréről nem lehetett információt szerezni. Pedig a román jogalkotó megfogalmazása szerint az RMDSZ kezelője – és nem címzettje – a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásnak, a közzétett információk szerint ugyanakkor 2009–2015 között mintegy 28 millió eurónak megfelelő juttatásról van szó. Nyilvánvalóan a pénzt nem lehet repülőből szétszórni Erdély magyar lakta térségei fölött, de hogy mi a méltányos megoldás, arról már lehet vitatkozni. A támogatás összértékének 20–25 százaléka megpályázható ugyan a Communitas Alapítványnál, viszont a többi saját belátás szerint költhető el, célirányosan ugyan – székházak működtetésére, ingatlanok vásárlására, alkalmazotti fizetésekre, szolgálati autókra stb. –, de meglehetősen nagyvonalú elszámoltatás mellett. Mindez, persze, mind jogszerű. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke is ezt emelte ki gyors reagálásában, olvasásra is ajánlva az Átlátszó Erdély sorozatát: „hiszen két dolog derül ki, a szövetség pénzügyeire vonatkozó minden adat hozzáférhető, és az utolsó bani is törvényesen van elköltve”. Amit a törvény nem tilt, az megtehető. Ám az erdélyi – költségvetésileg is támogatott – magyar ember joggal várhatná el, hogy legalább tudjon arról, ami járna neki, de nem jut. A nyilvánossággal az RMDSZ bármiféle gyanakvást elkerülhetett volna, lefegyverezhette volna az örök bizalmatlanokat, akik szerint saját malmukra csorgatják a költségvetési forrásokat. De nem ez történt, noha tehették volna, nem érezték szükségesnek, hogy a szavazótábor is tudja, mire használták a romániai adófizetők pénzét. Ezért borítékolhatóan jókora hullámzást eredményez majd az erdélyi állóvízbe dobott kő. Hiszen az átlagos erdélyi magyar ember közelébe sem kerül a támogatására szánt közpénznek, s bizony, évekig tartó titkolózás után elég nehéz megmagyarázni, hogy a szűk körben hozott, pénzelosztással kapcsolatos döntések nem saját érdekek, hanem kizárólagosan közösségi szempontok szerint történtek.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíksomlyó méltósága
A kilencvenkilencedik évében járó Antal atya budapesti zarándokvonattal érkezett Csíksomlyóra. Böjte Csaba ferences szerzetes Gyergyószentmiklóstól kísérte, s azt tapasztalta, a napokban szemműtéten átesett idős pap rendkívüli formában van, a vonaton több beszédet tartott.
Csaba testvér megilletődve, a „zarándokok iránti tiszteletből” azt írta, „csodálom az emberi akaraterőt, mely képes a szeptemberben kilencvenkilenc éves csont-bőr testet ilyen csodálatos erővel mozgatni! Adjon a jó Isten mindannyiunknak Antal atya lendületéből, a jó Istent és drága népünket hősiesen szolgáló lángoló szeretetéből!”
Antal atya egyike a csíksomlyói pünkösdszombati nagybúcsúra induló, több százezer zarándoknak. A magyarság legnagyobb vallásos, ugyanakkor a hit mellett közösséget is erősítő ünnepére az egész világból jönnek, legtöbben a Kárpát-medencéből, Székelyföldről érkeznek, és a Somlyó-nyeregbe idősnek, fiatalnak, betegnek és egészségesnek egyaránt ki kell kapaszkodnia. Ez a minimális zarándoklat megkerülhetetlen, test és lélek próbája. A csíksomlyói ferencesek Légy az irgalmasság arca című felhívásukban hangsúlyozzák, az irgalmasság nyitott, szent kapuja fogadja az érkezőket a csíksomlyói kegyhelyen, miközben a zarándoklat lehetőséget kínál arra, hogy ki-ki saját élettörténete alapján lajstromba vegye azokat a jeleket, eseményeket, „amelyek az irgalmas Atya cselekvésére utalnak”. „A fizikai út, amely elvezet a kegyhelyre, olyan lelki úttá válik, amelyen megtalálod az irgalmas Atyához visszavezető utat, megízleled az elmélyült imádság gyümölcsét, felfedezed életed értelmét.” Az út, az értelem s az irgalmasság kapcsán érdemes visszakanyarodni Márton Áron szavaihoz is, aki egy papszentelés alkalmával így szólt tanítványaihoz: „az Úristen nem azt nézi, hogy mennyit ájtatoskodunk, hanem hogy mennyire vállaljuk az ő törvényeit. Csak olyan mértékben vagyunk keresztények, amilyen mértékben igazságosak, nagylelkűek, irgalmasak, békességes szívűek embertársaink iránt. Ha a szeretet a világban megfogyatkozik, a keresztények felelősek, a keresztények között is azok, akik a szeretet nagy titkának boldog birtokosai. Ezt hirdessétek”... Van tehát egy nap, immár több száz éve, amikor a világ magyarjainak egyszerre adatik meg a belső útkeresés lehetősége. Ám hogy ezt Csíksomlyón ki, miként éli meg, magánügy. Miként az is opció kérdése, valóban hitbéli, tartásbéli megerősödésre fordított e kegyelemteli zarándokút, vagy mindez csak valamiféle világias kinyilatkoztatás. De az a legszebb, hogy erről nem kell vallani, e viszonyulás lelkiismereti kérdés marad. A búcsú, a zarándoklat lehetőség a mélységek feltárására. Ez Csíksomlyó méltósága, mely százezrek tekintetében tükröződik, tükröződhet, s bizony, isteni kegyelem lenne, ha az ott felmutatott magyar erő és egység más napokra is átsugározna.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hídemberek kellenének
A mennyiben az államelnök által megfogalmazott nézet – miszerint a román nemzet stratégiai érdeke a tolerancia hídjainak építése – következetesen és széles körben tetten érhető lenne, jó levegőjű országban élhetnénk. De nem élhetünk, noha a maga módján Klaus Iohannis is ezt szeretné. Hiszen azt mondta a Tolerancia Hídjai nevű bukaresti szemináriumon: Románia „abban az áldásban” részesült, hogy területén számos etnikai, kulturális és vallási kisebbség él.
Szépen hangzó szavak, csak kár, hogy kissé üresek. Egyrészt, mert ezt az áldást még ma is sokan átokként értelmezik, másrészt, más romániai környezetben, más fórumon vélhetően Iohannis sem fogalmazná meg ugyanezt. De – és ez a súlyosabb – eddigi ténykedésével maga az elnök sem azt igazolta, hogy érzékenyen és értően reagálna a romániai magyar közösséget érintő problémákra. Noha erdélyi szászként maga is kisebbségi, vezette is a Romániai Németek Demokratikus Fórumát, államfővé választása óta a kisebbségi problémákhoz inkább politikusként, mintsem a nemzeti közösségek sorsához empátiával viszonyuló államférfiként viszonyul. Legbeszédesebb a Tőkés László állami érdemrendjének visszavonása, e gesztusával ugyanis nem a valós forradalmárok, hanem a nacionálkommunisták táborába sorolt. És folytatható a hosszúnak tetsző sor: március tizenötödikén nincs magyarokat üdvözlő szava, autonómiakérdésben következetesen hallgat, de az is furcsa, hogy az RMDSZ legutóbbi kongresszusán elhangzó köszöntőjét, illetve annak a hivatal honlapjára felkerülő önkritikusabb változatát rövid időn belül másra, jóval semlegesebbre cserélte – azóta is talány, miért. Egy szó mint száz, akkor lehetne hitelesen szólni kisebbségek sorsáról, ha cselekedetek és kijelentések egyaránt összhangban lennének. De sajnos, nincsenek.
Iohannis értékelésének – az ország modernizációjának fontos tényezője volt, hogy a többség és kisebbség mindig konszenzusra jutott – Kelemen Hunor minapi nyilatkozata is ellentmond. A politikus azt fogalmazta meg, hogy Románia lassan modellértékűvé válik abban, miként nem alkalmazza az általa ratifikált európai egyezményekbe foglalt kisebbségi és nyelvi jogokat. De Tőkés László is kifejtette a minap: felháborítónak tartja, ahogy a román állam a kisebbségi nyelvhasználati jogokat kezeli.
És bizony ezek az ütköző szemléletmódok nem valamiféle konszenzusos állapotra utalnak. S bár egy köztársasági elnök nem módosíthat ezrek, százezrek szemléletén, szavának, cselekedetének mégis lehet súlya, irányt mutathat. Ám másfél évvel megválasztása után egyre inkább úgy tűnik, erdélyi, székelyföldi magyar gondok orvoslásában nem az a hídember, akire számítottunk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harcosok nyomában György Attilával
Vérvonal lett volna a címe, aztán Temesi Ferenc javaslatára született a Harminchárom – hangzott el pénteken este Sepsiszentgyörgyön György Attila regényéről, „valószínűtlen családtörténetéről”, melynek kapcsán a szerző vallja: „Minden, ami nem lehetetlen, igaz. És minden, ami valószínű, előbb-utóbb bizonyossággá válik.”
György Attila csíkszeredai író (fotó), a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Harminchárom című regénye 2002-ben jelent meg, idén a kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület újra kiadta, ez alkalomból beszélgetett a szerzővel Bogdán László író a Tein Teaházban. Harminchárom hős története a 33 fejezet, a család végtelen vonulásainak lehetünk tanúi, magyarázta, az első, Caius Tarquinius nevű etruszk harcos történetéből számtalan elágazás, út nyílik, az ő leszármazottainak története a regény, a harminchárom történet címe azonos a hősök nevével. György Attila hőseiben közös – hangoztatta Bogdán –, hogy szeretik a szabadságot, és ezért hajlandóak életüket is áldozni, a hősök állandóan harcolnak, a harc az elemük.
Nem mindenki harcol karddal, harc az is, amikor helyesen cselekszel, helyesen dolgozol – jegyezte meg György Attila, hozzáfűzve: ha nincs érték, amiért harcolni érdemes, az az élet nem is érdekes. A harminchárom történet ezer évet jelent, Krisztus előtt 50-ben kezdődik és 1971-ben, György Attila születése évében ér véget. Könyvének utolsó hat fejezete már a realitás talaján jár, a saját, valós családtörténete, a harmickettedik, Dénes című fejezet például gyimesi üknagyapját idézi. Bogdán László felvetésére, miszerint történelmi regénye vállalja a személyességet, a hősök egyes szám első személyben szólnak, György Attila azt válaszolta, a történelem semmit nem ér, ha nincs emberi élet benne. Megjegyezte azt is, Ugron Zsolna felajánlotta, megírja a Harminchárom női változatát. Könyvének végszavában György Attila azt írja: „A hely, a térség szelleme az, ami valószínűsíti a valószínűtlen családtörténeteket. Itt, a népek országútján ősidők óta latin, kelta, parthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudja, milyen népek keveredtek a népek teremtésének csodálatos receptje szerint. Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, parthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyők. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerű.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki erdélyi maradt (Korniss Péter fotókiállítása)
Nincs Korniss Péternél fontosabb magyar, erdélyi fotográfus – hangsúlyozta tegnap este a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Damokos Csaba képzőművész. Korniss Péter fekete-fehér fotóit a Kárpát-medence falvaiban készítette, tárlatán látható képei 1967-től kezdődően negyven évet pásztáznak, és a paraszti világot, annak változásait tükrözik.
Két éve látta Korniss Péter fotókiállítását Csíkszeredában, és akkor határozta el, hogy képeit Sepsiszentgyörgyön is be kell mutatni, mert úgy érezte, itt a helye – magyarázta Damokos Csaba. Korniss Péter munkássága beleillik a nagy magyar fotográfusok sorába, néhányuk – Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Szipál Márton – fényképeit a megyeszékhelyen is látni lehetett. Antal Árpád polgármester is köszöntötte a fotóst, mondván, örülünk, hogy megmaradt erdélyi embernek (Korniss Péter ugyanis Kolozsváron született 1937-ben, de családjával 1949-ben Budapestre költözött, azóta ott él, szerk. megj.) A polgármester azt is megjegyezte, kulturális vonatkozásban Sepsiszentgyörgy összerdélyi feladatokat is átvállalt, s az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a város felkerüljön Európa kulturális térképére, nem volt hiábavaló. Tóth Gödri Iringó művészettörténész Korniss Péter alkotásairól szólt, kiemelve, nagy magyar fényképészekről nemcsak múlt időben, hanem jelen időben is beszélhetünk, Korniss Péter pedig egyik közülük. Sajtófotói után ismerkedett meg az archaikus világot, népi életet bemutató fotóival, melyek már a hetvenes években világszínvonalat képviseltek. Korniss Péter nem egyszerűen megörökít, fényképei élnek és mesélnek, történetet mondanak, kíváncsivá teszik a nézőt, aki arra gondol, vajon mi történhetett a képeken látható emberekkel? Az is érződik ugyanakkor – magyarázta Tóth Gödri Iringó –, hogy fotóinak szereplői a fotós régi ismerősei, az embereket családtagként közelíti meg, betekintve világukba.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A másság hangjai Kolozsvárról
Nemcsak azért érdemes figyelni a Kolozsváron a román–magyar kerekasztalon elhangzott nyilatkozatokra, mert kritikus szavakkal illették a székely szabadság napján hazafiasan bírságoló marosvásárhelyi csendőrséget, hanem mert a kincses városból immár a jó értelemben vett erdélyiség hangjai szólnak.
És bár e regionalizmusnak természetesnek kellene lennie – nálunk semmi nem természetes! –, volt idő, nem is oly nagyon régen, amikor Kolozsvár a dohos és a vad nacionalizmus otthonát jelentette. Ami persze nem szívódhatott fel nyomtalanul...
A regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen tehát az ActiveWatch bukaresti civil szervezet megrótta, azaz „szólásszabadságból elégtelen” diplomával tüntette ki az általa túlbuzgónak tartott Maros megyei csendőrséget. Adrian Szelmenczi azt is megjegyezte, Romániában 98 évvel a gyulafehérvári nyilatkozat után is „háborúban legyőzött félként” viszonyulnak a magyarokhoz, olyan, mintha az állam kisebbségei ellenében fogadta volna el alkotmányát. Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke szerint Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és saját polgárai közül is csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizáció átmentésével a jobb élet esélyéről mondanak le. E szervezet egyébként Erdély autonómiáját tűzte zászlajára, s célja, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Tudor Duică, a Demokratikus Erdély Liga társalapítója úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy a főváros a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Mi több, Emil Aluaş, a Pro Vest Alapítvány elnöke egyenesen azt javasolta, az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően és határozottabban fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat.
Persze, ezek egyelőre csak szavak. Ám a regionalizmus erdélyi, sőt, romániai képviselőinek gondolatait érdemes rögzíteni, kiindulópontként kezelni, mert céljuk közelíthető az erdélyi, székelyföldi magyarok céljához. Hiszen önérzetes bánsági, bukovinai, máramarosi – a sor folytatható – emberekhez hasonlóan mindannyian jobb életminőséget, azaz kevesebb központosítást és korszerűbb államot szeretnének. Azt, hogy sorsuk fontos kérdéseiről maguk dönthessenek, s ha ezt önrendelkezésnek vagy autonómiának nevezzük, pusztán meghatározás kérdése. A másság Kolozsvárról érkező hangjai pontosan azt igazolják, hogy e vágy nem csupán valami székelyföldi, sokak által becsmérelt sajátosság, hanem egyetemes és emberi célkitűzés. Kapaszkodjunk tehát bátran Lucian Constantin nézetébe: mivel alig hihető, hogy lenne épeszű ember, aki elutasítana egy jobb romániai életminőséget, vélhetően csak idő kérdése, és a valós regionalizmus érdekében nem ezrek, hanem tízezrek, százezrek fognak szövetkezni.
Szépen, okosan és békességben, hiszen másként nem is érdemes.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírfoszlány a szórványból
Miközben hetekig a választási kampányról szóló hírek uralták a közéletet, alig lehetett hallani a szórványról. A csendesen málló térségek hétköznapjairól. Igaz, magyar szempontból a szórványban a választási küzdelemnek kisebb a tétje, a közösség önkormányzati képviselői legfennebb szövetségesként számíthatnak, hiszen szórványvidéken egyre kevesebb a magyar érdeket képviselő választott. Persze, a végvárakon azért még állnak a katonák, s ahogy lehet, védik a bástyát. Ahogy lehet, ahogy tudják.
Erdélyi, székelyföldi magyar gond, hogy a tömbben élők viszonylag keveset tudnak e csendesen szétmálló térségekről, az ott élőkről. Egyrészt, mert kikopott a közbeszédből a belső anyaország fogalma – mely szimbolikusan Székelyföld egyfajta védhatalmi státusát jelentette volna a szórvány felett –, másrészt, mert valóban nehézkes a kapcsolattartás a szórványban és a tömbben élők között, s hiteles odafigyelést, törődést csak emberi kapcsolattartás eredményezhet. Leegyszerűsítve: nem tudunk egymásról, mert nincs időnk egymásra. Ezen az áldatlan helyzeten próbál változtatni a maga módján a Diaszpóra Alapítvány: Facebook-profiljukon ugyanis számos szórvánnyal kapcsolatos információ követhető. Hírfoszlányokat, apró, de egy-egy közösség szempontjából igen jelentős történéseket tesznek elérhetővé az érdeklődők számára. Az alapítvány munkatársai évek, pontosabban évtizedek óta elkötelezett őrzői a szórványmagyarságnak, Vetési László református lelkész és csapata intézményt pótolva szolgálja az ügyet. Bejegyzéseikből nemcsak az derül ki, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára készülődve az Erdélyben egyedülálló, bürkösi magyar-szász templom feljavításáért is próbálnak cselekedni, hanem a szintén apadó szász közösségre is rápillantanak a jó értelemben vett, több nemzetiség sorsára figyelő erdélyi szellemiség jegyében. A Maszol cikkével emlékeztetnek a jellegzetes szórványsorsra: a Szeben megyei, egykor meghatározó szász közösséggel rendelkező faluban, Veresmarton az evangélikus templomban az idős Eginald Schlattner lelkész hétről hétről egyedül hirdeti az igét, a gyülekezet tagjai ugyanis már rég kivándoroltak Németországba, s a négy, még életben maradt idős lélek már nem tud elmenni a templomig...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy más hírcsatornákon derűsebb jelentések is érkeznek: július 2-án a Fehér megyei Tűrön negyedik alkalommal szerveznek magyar napokat, a mulatságon az uzoni Atlantisz Fúvószenekar is muzsikál. A tűri esemény azért is kerül a háromszékiek látókörébe, mert a megyeháza, illetve az RMDSZ Összetartozunk szórványprogramjával vállalta, hogy felkarolja a Hunyad és Fehér megyei magyarokat. E szándékot az új önkormányzati képviselő-testületnek is tovább kellene éltetnie, erősítenie olyan tartalmas cselekedetek révén, amelyek segíthetik az érintetteket abban, hogy felemelt fejjel, magyarként létezhessenek a végeken. A legjobb az lenne, ha politikusok, civil szervezetek és egyházak összeadnának minden tudást és tapasztalatot, amit ezen a téren szereztek, hiszen addig kell szórványbeli nemzettársainkra figyelni, ameddig van, aki örüljön e figyelemnek. Hogy a szórványvidéki magyar templomokban ne ismétlődhessen meg a veresmarti látomás: áll egyedül és rendületlenül a lelkész a templomban, és hirdeti Isten igéjét.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lelkész, aki képekkel prédikált (Tusványos kulturális nyitánya)
Transzcendencia címmel nyílt tegnap képzőművészeti kiállítás a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). A rangos tárlat a Németh–Kriza „összmagyar” gyűjteményből mutat be válogatást, számos erdélyi magyar képzőművész műve látható. A megnyitón beszélők méltatták Németh Géza néhai református lelkészt, kiemelve: nemcsak abban segített, hogy a diktatúra elől menekülő erdélyi magyar emberek otthonra találjanak Magyarországon, hanem határon túli műalkotások befogadását is támogatta.
A kiállítás-megnyitó egyben az idei Tusványos kulturális nyitóeseménye, azon Németh Géza fia, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke mellett több táborozó, politikus is részt vett. A házigazda Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntője után Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere megjegyezte: egy gyűjtemény egy személy, egy család eszmei névjegykártyája. „Látva ezt a gyűjteményt, jobban megértem – hangsúlyozta Antal Árpád –, miért képviseli Németh Zsolt azt az eszmeiséget, amit képvisel, hiszen olyan családban nevelkedett, ahol a Kis-Magyarországon túli világ, Erdély és az erdélyi művészet jelen volt a mindennapokban. Innen származhat cselekvési kényszere az erdélyi magyarok érdekében, mint például a számunkra oly jelentős bálványosi, tusványosi folyamat elindítása is. Németh Zsolt egyike azon kevés magyarországi politikusoknak, akik az értéket teremtő, szülőföldjükön mAradó, megmAradó erdélyi magyar politikát támogatták és támogatják. Tevékenysége során a politika és a képzőművészet kéz a kézben jár, az első pillanattól támogatta az EMŰK létrehozását Sepsiszentgyörgyön, egyetértve velünk abban, hogy a művészet terén mi itt összerdélyi feladatokat kell felvállaljunk. Köszönöm szépen mindazt, amit tett a művészet és a nemzetpolitika terén”.
A kiállítást először Szentendrén mutatták be, onnan érkezett Sepsiszentgyörgyre – közölte Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kiemelte: Németh Géza és felesége, Kriza Judit sorsa, élete példázza az értelmiség felelősségét a Kárpát-medenceében. Németh Gézáék nemcsak embereket menekítettek, hanem értékes alkotásokat is befogadtak – tette hozzá. A mintegy négyszáz alkotásból álló gyűjteményből kiállított nyolcvan művet Szepes Hédi kurátor válogatta, s mint fogalmazott, egy gyűjtemény is önálló alkotás, élete pedig olyan, mint a szivárványé, megszületik, tündököl és elenyészik, ha hagyjuk. „De nem hagyjuk” – nyomatékosított a művészettörténész. Németh Zsolt felolvasta Somogyi Győző festőművész sorait a tárlatról, majd édesanyjával és édesapjával kapcsolatos emlékeiről, keresztény művészeti gyűjteményük születéséről szólt. Somogyi írásában azt körvonalazta, miként találta meg a templomból kitiltott, rézkarc terjesztővé lett lelkipásztor az apostoli hivatás új lehetőségeit, azaz kálvinista lelkészként Németh Géza „képekkel prédikált”. Németh Zsolt megjegyezte, ő maga is megismerte azokat a romantikus körülményeket, amint az országhatáron átcsempészték a festményeket, s most nagyon örül, hogy a tavaszi szentendrei kiállítás után az áramlat iránya visszafelé is mutat. Ez a gyűjtemény szerinte nagyon jól tükrözi a művészet területén a nemzeti integráció tartalmát, jelentőségét, mely nemzeti integrációt az elmúlt huszonvalahány esztendőben a politikában egyelőre elégtelen eredményekkel próbáltak megvalósítani. Szülei halála óta a három Németh testvér gyarapítja a gyűjteményt, egy későbbi szerzemény pedig maga a csoda, Németh Zsolt kedvence: Plugor Sándor hat kiállított grafikája, a Stáció című tusrajz sorozat részei, melyeket most mutatnak be először. Németh Zsolt az EMŰK szükségessége kapcsán kijelentette: közgyűjteményeink életében is filmszakadás történt, teljes hagyatékok várnak feltárásra és bemutatásra.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb kisebbségvédelmi kudarc
Több sebből vérzik a hazai kisebbségpolitika. Egyrészt ismertek az erdélyi, Székelyföldi magyarságot hátrányosan érintő intézkedések, másrészt az országhatáron kívül élő románok most azért elégedetlenkednek, mert úgy érzik, Bukarest magukra hagyta őket.
A határon túl élő románok képviselői ezt a marosfői nyári egyetemen hangoztatták, a szerbiai Timok-völgyi képviselőjük pedig kerek perec kimondta, a román diplomaták többet ártanak nekik, mint használnak. Rendhagyó módon a határon túliak panaszáradata most elnyomja a Székelyföldi románok megszokott sirámait. Igaz, elég nehéz túlharsogni azt a komor helyzetjelentést, amelyet a Timok völgyében élő, mintegy 350 ezer fősre becsült vlachok képviselője, Predrag Balasevici fogalmazott meg: a szerbek ellenkezése miatt nem érvényesülnek alapvető, nemzeti identitásukhoz köthető jogaik, nem részesülnek román nyelvű oktatásban, s a saját iskolák mellett hiányoznak templomaik is, de anyanyelvű sajtójuk sincs. Mint Balasevici mondta, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák vezetőik identitásmegőrző tevékenységét, „oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben.”
E tragikus helyzetjelentést követően szólalt fel a fórumon Traian Băsescu. A volt államfő ráérzett e lehangoló helyzetben rejlő politikai potenciálra, és máris megfogalmazta bírálatát, pontosabban javaslatát. Eszerint Románia megvétózhatja Szerbia EU-csatlakozását, ha a balkáni ország továbbra is fütyül arra a kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodásra, amely a szerbiai román kisebbség jogait biztosítaná. A 2012 márciusában Brüsszelben aláírt dokumentumban ugyanis Bukarest a román kisebbség jogainak tiszteletben tartásához kötötte Szerbia EU-tagjelölti státusának megadását, mert sérelmezték azt, hogy Szerbia nem ismeri el a Timok-völgyi román kisebbséget. Nehezen hihető, hogy Băsescu intelmeit megszívlelnék a döntéshozók. A szakértői kormánynak sem ideje, sem ereje nincs e helyzeten változtatni, s a választások után sem ez lesz elsődleges. Ám hogy Bukarest érzéketlen a más országokban élő románok súlyos, nemzeti önazonosságukat érintő problémái iránt, különös, de nem teljességgel meglepő. Hiszen egy többségi nemzet akkor lehet igazán fogékony idegenbe szakadt, illetve szomszédos államokba született nemzettársai sorsa iránt, ha maga is elkötelezett a kisebbségvédelem tekintetében. Ha nem is érzi át teljességgel, de legalább nyitott, és érteni próbálja e sajátos problémakört. De – közel száz évvel a Gyulafehérvári ígéretek után – ez nem mondható el, így félő, hogy mArad a nemzetállami közöny, melynek egyik következményeként maguk a Timok-völgyi román jogfosztottak is feledésben mAradnak.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvár a célkeresztben
Túl szép lett volna, ha az egyre erősödő Kolozsvári Magyar Napok ellen nem indítottak volna nemtelen, aljas támadást. Évek óta látszik ugyanis, hogy a kulturális téren egyre jobban és igényesebben teljesítő rendezvény túllépi a Kincses Város határait, markáns magyar sajátossága mellett kelet-közép-európai tekintetben is jelentős, s mindez az erdélyiség gondolatával rokonszenvezőknek egyaránt fontos és kedves. Talán a magyarok mellett más nemzetiségűek is felfigyelhettek erre a Kolozsvári ízre, ami arra is utal(t), hogy sikeresen felül lehet kerekedni a kilencvenes évek brutális magyarellenességén.
De a rendezvénysorozat már emészthetetlennek bizonyult a konokul vicsorító nacionálkommunista háttérerőknek, s a köztévé hírcsatornáján támadásba lendültek. A Nagy Feró és a Beatrice zenekar koncertjéről közölt manipulatív tudósításukban amiatt jajveszékeltek, hogy az együttes XX. század című dala hódolna Sztálinnak és Hitlernek, illetve az Iszlám Állam terrorszervezetnek, vitatottnak és revizionistának nevezték a magyar együttest. A veterán rockzenészt, illetve a koncereteken használt háttérképek forgatókönyvét ismerők ennél képtelenebb gondolatot el sem tudnának képzelni, ám az abszurd okfejtés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Kolozs megyei rendőrség hivatalból vizsgálatot indítson. Próbálják kideríteni, hogy a Beatrice koncertjén kivetített Hitler- és Sztálin-képek háborús bűnösök dicsőítésének minősülnek-e. A közszolgálati televízió tehát ferdít, vagyis közpénzből uszít, a szintén államilag fenntartott rendőrség pedig veszi a lapot. Gergely Balázs, a magyar napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke vasárnap esti záróbeszédében is kifogásolta, hogy a román médiában példátlan támadás érte a rendezvényt. Korábban úgy fogalmazott, a közszolgálati televízió egyértelműen kifordította a szám üzenetét, ugyanis a dalban elrettentésképpen szerepel Hitler, Sztálin és az Iszlám Állam, és megengedhetetlen, hogy a közszolgálati televízió ennyire célzatosan és egyoldalúan tudósítson. A köztévé híradójában szerepelt ugyanis videómegosztóról bemásolt koncertrészlet, amelyen Nagy Feró azt énekelte: „csak azért is lesz, Kolozsváros ismét magyar város lesz”, ám Gergely Balázs szerint ez a szám nem hangzott el a mostani koncerten. Noha a főszervező bízik benne, hogy a hatóságok tisztázzák az ügyet, a történet egy újabb, lendületes magyarellenes gesztus, amely a kilencvenes évek szellemiségét idézi. Ezt emeli ki egyébként a Kolozsváriakat támogató fővárosi ActiveWatch Bukaresti jogvédő szervezet is, amely fehér hollóként erkölcsi jóvátételt és helyreigazítást kért a köztévétől. A magyar napok elleni támadással nemcsak a rendezvényt szervező csapat, egy tartásos fesztivál került célkeresztbe, hanem ismételten úgy tűnik, a nemzetállam féltői szívesebben látnák Kolozsvárt a nacionalizmus fellegváraként, mintsem Erdély vagy az erdélyi magyar kultúra fővárosaként.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely árnyékában
Ha az egészséges önérzettel rendelkező román emberek valóban nyitottan, elkötelezetten és nem szűk látókörűen követnék sorsuk, országuk, nemzetük alakulását, figyelnének a Magyar Országgyűlés elnökének Marosvásárhelyen mondott szavaira.
Kövér László ugyanis a Vásárhelyi Forgatag fővédnökeként a kulturális rendezvénysorozat nyitógáláján nem csupán arról beszélt, hogy az 1990-ben élt magyar közösség minden második tagja hiányzik ma Marosvásárhelyről, hanem a térségünkben élő nemzetiségek számára is üzent. Akinek tehát van füle, hallhatja: „Előbb-utóbb a román emberek is kénytelenek lesznek szembesülni azzal, hogy őket is kísérti a Marosvásárhelyi, az erdélyi magyar sors: vannak olyan erők és érdekek a nagyvilágban, amelyek hasonlóan el akarják idegeníteni a románokat a szülőföldjüktől, hasonlóan szét akarják zilálni nemzeti önazonosságukat, hasonlóan meg akarják őket fosztani hitbéli kapaszkodóiktól.” Noha nehezen képzelhető el, hogy Kövér László szavai hirtelen megvilágosodást jelentenének a román ajkú polgárok számára, az egymásrautaltság tényének ismételt kinyilatkoztatására érdemes lenne felfigyelniük. A házelnök ugyanis nem véletlenül említ geopolitikai játszmákat, amelyek következményeként veszélyeztetett az európaiak szülőföldhöz való joga, miként az sem megalapozatlan, hogy minden európai polgárnak kijut a Marosvásárhelyi magyar sorsból, reményből és félelemből. Igaz, alig hihető, hogy román felebarátaink nagyon megilletődnek egy saját városukat, közösségüket érintő majdani Marosvásárhelyi analógia víziójától. Ám tekintve Európa jelenlegi helyzetét, veszélyeztetettségét, elképzelhető, hogy tíz-húsz-harminc év múltán mégis igazat adnának Kövér Lászlónak. Mindezek persze nem orvosolják, még csak nem is enyhítik az erdélyi magyarság Marosvásárhellyel kapcsolatos veszteségérzetét. A fájdalom mArad, mint ahogy a kihívás is állandósul: erdélyiek, anyaországiak alakíthatnák úgy a nemzetpolitikát, hogy hasonló traumák ne ismétlődhessenk meg. De a Kárpát-medence, illetve Kelet-Közép-Európa népeinek egymásrautaltsága tekintetében sincs új a nap alatt. Nemcsak azért, mert Ady már 1908-ban harsogta: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat mArad”, illetve „Mikor fogunk már összefogni... Magyarok és nem magyarok?”, hanem azért is, mert mind egyértelműbb: Dunának és Oltnak valóban egy a hangja. Míg az elmúlt száz év gyűlölködésről és viszályról szólt, a következő száznak az egymásrautaltságról kellene szólnia. Nem feltétlenül azért, mert hirtelen nagyon megszerettük egymást, hanem főként azért, mert a már említett geopolitikai játszmák, folyamatok mindannyiunkat arra kényszerítenek, hogy sorsunkat közös érdekeink szerint alakítsuk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi tudományosság
Az 1902-es kezdet – bizony, rég volt –, majd a 2002-ben tartott centenáriumi emlékezés – száz év magány? – után jövő tavasszal újra Székely tudományos kongresszust szerveznek. A 2017. áprilisában tartandó rendezvénynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) ad otthont, a fórum szervezését pedig a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezte.
Bakk Miklós politológus, az EMTE Kolozsvári docense, a székely kongresszus főszervezője elmondta: klasszikus értelemben vett nemzetközi tudományos konferenciát szerveznek; az 1902-es székely kongresszust is azért hívták össze, mert az Osztrák–Magyar Monarchiában Székelyföld leszakadó periféria volt, a lemAradás és a kivándorlás határozták meg kilátásait. „Székelyföld napjainkban is az erdélyi történelmi régiók között inkább leszakad, mint felzárkózik” – hangoztatta. Elképzeléseik szerint a konferencia átfogja a Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágakat, és minden olyan kutató részt vehet, aki a régióról valamilyen releváns kutatást végzett. Rámutatott: a konferencia megszervezésével elindítható Székelyföld regionális tudományos stratégiájának a kidolgozása is. Ennek kapcsán a Főtérnek adott interjúban Bakk Miklós megjegyezte: „Persze, kissé hangzatos szómágiának tűnik egy ilyen »regionális tudományos stratégia« emlegetése. A sikeres nyugat-európai régiók gondolkodnak regionális tudományos stratégiákban, amellyel tulajdonképpen humán erőforrásaik hosszú távú tervezését is segítik. Én azonban itthon arra gondolok, hogy amennyiben a Székelyföldi tudományos kutatóhelyek között létrejön egy konzorciális, laza, de állandó együttműködés, az már stratégiának tekinthető”.
Hogy a 2002-ben, a Kolumbán Gáborék által szervezett Tusnádfürdői centenáriumi konferencia után újra leltárt próbálnak készíteni a Székelyföldi, tudománnyal foglalkozók, fontos és szükséges, persze kérdés: mit tekintenek Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágnak, illetve hogy ez kizárólagos szempont-e? De jó lenne rögzíteni azt is, mely intézményeket, milyen szakterületeket említhetünk „Székelyföldi tudományos kutatóhelyekként”.
Hogy e kongresszusra csak most kerül sor – ugyanis, ha valamiféle kiindulópontnak tekintjük a 2002-ben tartott alapozó és emlékező rendezvényt, akkor is tizenöt év telt el azóta –, jobb későn, mint soha. Hiszen oly sok, a Székelyföldet érintő társadalmi és szakmai probléma mellett a térség tudományos kutatással foglalkozó intézményeinek helyzete sem rózsás, a tudományos kutatói pálya pedig – miként az egész országban, illetve Közép-Kelet-Európában – csak keveseknek, a nagyon eltökélteknek és az igazán jól teljesítőknek jelent kihívást. Ráadásul eredményes és nemzetközi szinten is elismert kutatónak lenni lényegesen többet jelent egy egyetemi oktatói állásnál. A probléma egyik oka, hogy a kutatók nagy részét alig fizetik, immár évtizedek óta. S ha mindez önmagában nem lenne elég, gondként megemlíthető az intézmények közötti versengés. Bakk Miklós ennek kapcsán megjegyzi: „Sok akadály van, az együttműködésre való képesség nem túlságosan jellemzi a mi intézményi kultúránkat. Rejtett rivalizációk is léteznek, elég, ha csak a Sapientia és a BBTE ( Babeş–Bolyai Tudományegyetem, szerk. megj.) közötti viszonyra utalok”.
Nagy fába vágják tehát fejszéjüket a kongresszus szervezői. De mindez szükséges, mert őszinte leltárt kellene készíteni, s megfogalmazni végre, holt tartunk, mik az esélyeink, mit tudunk, mit lehet s mit nem. Míg társadalom- és humántudományok tekintetében viszonylag könnyebb, illetve megoldhatóbb helyzetben vannak a kutatók, ez kevésbé mondható el a természettudományok művelőiről. Ma már ugyanis nyilvánvaló, világszinten elismert matematikus – amennyiben úgy vélik, hogy ez érinti Székelyföldet – úgy lehet valaki, ha évente több hónapot tölt kutatással külföldi egyetemeken, ezt ma hányan teszik, tehetik meg térségünkben? De jól állunk, mert egy ilyen matematikusunk bizonyosan van, ám ugyanakkor az is aggályokat keltő kérdés – és nem csak e tudományág tekintetében –, hogy a mai középiskolai oktatás mennyire tereli a mindenkori tudományos kutatás irányába a Székelyföldi diákokat? De más lényeges műszaki hátteret igénylő tudományágak területén dolgozók is jól tudják, akkor léphetnek előre, ha tekintélyes nyugati, amerikai egyetemekkel tudnak együttműködni, s bizony nagy dolog, hogy erdélyi, Székelyföldi kutatók – fizikusok például – dolgoznak ilyen helyeken. Ugyanakkor itt mihez kezd, hogyan él például egy Amerikából hazatelepedett, földtannal foglalkozó szakember? Természetesen, amennyiben a geológiai kutatás vonatkoztatható Székelyföldre. Vagy miben bízhatnak azok a Székelyföldet választó fiatal orvosok, akik esetleg érdekeltek lennének a kutatásban is, miként láthatnak távolabb egy megyei kórház mókuskerekénél? A kérdések folytathatóak. Szerencsére van jó néhány, nemzetközi téren elismert fiatal szaktekintély, akik jó példának számítanak, akikkel szövetkezni érdemes és szükséges.
Mivel Erdélyben, Székelyföldön korszerűen tudományos kutatást végezni kemény dió volt és mArad, lesz, miről beszélni a székely kongresszuson. A rendezvény akkor lehet igazán sikeres, ha a résztvevők nem csupán a maguk kutatási adatait ismertetik, hanem víziókat is próbálnak körvonalazni, jövőbe tekintő, őszinte válaszokat adnak Székelyföld tudományosságát érintő kérdésekre. Ez egyfajta kiindulópont lehet, a szakemberek nyilvánosan állást foglalhatnak: mAradnak kizárólagosan a Székelyföld korlátain belül, avagy úgy vélekednek, a határátlépés elkerülhetetlen, mert nincsenek csak Székelyföldhöz kapcsolódó tudományágak, csupán – és jó esetben – Székelyföldön élő kutatók, akik illeszked(het)nek egy nemzetközileg is elismert tudományos közösséghez.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népi fürdők őszies színfoltjai (Rejtőzködő Székelyföld)
Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött el a Székelyföldi fürdőépítő kaláka Csíklázárfalván, amelynek eredményeként évente egy-egy új népi fürdőt teremtettek előbb Hargita megyében, majd Háromszéken. Amolyan Székelyföldi sajátosságok, kis ékszerdobozok jöttek a világra, amelyek – hasonlóan számos más értéktárgyunkhoz – nem hivalkodóak, inkább szemérmesen rejtőzködőek, s melyeket, ha valaki látni akar, hát meg kell keresnie. A 2001-ben elindított mozgalom szépen példázza az összefogásban rejlő lehetőséget, miközben az elmúlt másfél évtized alatt éppen az összefogás fogalma vált elhasznált szlogenné, amely inkább a közös erő hiányára, mintsem létezésére utal. Másfél évtized után a népi fürdők mai állapota nem feltétlenül rózsás. Rápillantva háromra az első hullámban építettek közül – Nyírfürdő, Sóskútfürdő és Sószékfürdő –, felemás az élmény, látni szépet is, de csúnyát is. Szubjektív vázlatunk egy Csomád környéki útvonalra villant, amely autóval kényelmesen bejárható egy nap alatt. A térségben különleges helyszínek sorakoznak, megannyi, szemnek és léleknek egyaránt kedves.
Lázárfalvi nyitány
Szép, őszi napon egyszerűen jó Csíkkozmásról Lázárfalva felé kanyarodni, a Csomád vulkáni kúpja felé tartani, majd átsuhanni a jellegzetes, végállomásszerű településen. Az út egészen a falu határában lévő Nyírfürdőig visz, a helybéliek azt mondják, a gólyafészkes villanyoszlopnál kell jobbra térni. Az első Székelyföldi fürdőépítő kaláka alkalmával, 2001-ben újjáépített Nyírfürdő ma is meglepően jó állapotban várja látogatóit, ez ellenben néhány más népi fürdő esetében már nem mondható el, például a tőszomszédságában lévő, 2002-ben felújított tusnádi Nádasfürdőt a téma ismerői már kevésbé javasolják megtekintésre, rögzítvén, hogy az szinte teljesen elpusztult. És ez nem egyedi példa. A 2001. augusztus 4-én kezdődött lázárfalvi kalákához egy különös fürdőzési történet is kapcsolódik, miként Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva 2013-ban megjelent, Székelyföld fürdői című könyvében olvasható: „Ábrahám Lajos polgármester (közigazgatásilag Lázárfalva Csíkkozmás községhez tartozik, szerk. megj.), aki nem hitte, hogy egy hét alatt elkészül a fürdő, a következő könnyelmű fogadást tette: – Ha elkészül a medence, akkor ruhástul megfürdöm. Augusztus 12-én a polgármester ruhástul megfürdött.”
Aligha múlhatott ezen a csobbanáson, hogy maga a fürdő jól tartósítottá vált, a konzerválás kulcsa vélhetően a lázárfalviak törődésében keresendő, abban, hogy kis fürdőjüket magukénak érzik, s tesznek is azért, hogy jó állapotban mAradjon meg. Megéri, mert tágas, szellős, egyszerűen jó levegőjű hely. Nyírfürdő kissé magasabban fekszik a falunál, így a jó kilátás biztosított: a közelben a Csíki-havasok, távolabb pedig a Hargita szürkéskék vonulata. Erős a büdösgödör, azaz a mofetta szaga, de a mintegy két méter széles, négy méter hosszú medence vize is határozottan bugyog. A fából épített fürdő és környéke rendezett, nyírfák ölelik. Borvízforrás, lábáztató, öltöző, illemhely is található, tőszomszédságában később vendégház és fedett, asztalos rész is épült. Az utóbbi épület hasonmása megtalálható Sószékfürdőn is, ám egyik helyszínen sem derül ki, valójában mi a rendeltetése, egy tábla csupán annyit jelez, hogy a létesítmény Hargita megye Tanácsának támogatásával jött létre, illetve az is olvasható: „Építjük Székelyföldet”. Az viszont már nem derül ki, hogy a házat ki, milyen feltételek mellett lakhatja, használhatja.
Lázárfalva tehát közel, a mofettával szemben lévő oldalra kilépve szépen látszanak a házak, de alapvetően csend honol. Megnyugtató itt lenni, aki békességet keres, jó eséllyel talál, aki társasággal nézelődne, beszélgetne, falatozna, jó helyen jár. És persze fürödni is lehet, a víz nem piszkos, csak immár nyilvánvalóan hideg, a medence körüli faburkolat viszont aránylag ép, nem is korhad. Amikor nincs tömeg, ricsaj, Nyírfürdő a nyugalom szigete. A nyírfák miatt kicsit lengyeles, kicsit oroszos, ám valójában ízig-vérig székely.
Lugas helyett posványos
A fürdőlátogatás a Nyergestető irányába folytatható, a történelmi emlékhelyen túlhaladva, majd a Kászonok felé ereszkedve, az út bal oldalán fák közé rejtve húzódik a jobb időket látott kászonújfalusi Sóskútfürdő. Állapota siralmas, a nyár közepe óta csak a termetes kereszt körüli fű lett kisebb, a fürdő állapota továbbra is lehangoló. Megkopott, megfakult, megrogyott minden, a bejárat is lomboktól, gaztól takart.
A Kászonújfalu szomszédságában lévő, évekkel ezelőtt üde és hangulatos fürdőt a kalákázók 2004-ben varázsolták az út mellé, lehetővé téve a mindenkori vándornak, hogy pihenjen, szusszanjon egyet emberi, meghitt környezetben. Persze, aki több órára vagy akár egy egész napra érkezett, az is barátságos, egyedi környezetbe került. Hiszen ez is szellős, jó kilátást biztosító hely, ám az egykori lugas mára bozóttá és gyommá változott, a fák között elhelyezett asztalok rozzantak, nem a látogatók, hanem falevelek pihenőhelye. Az egész inkább út menti vécé jellegű, mintsem fürdő: szemetes, a padmAradványok alig használhatók, a medence körüli faszerkezet korhadt, a lábáztató már alig látszik a növényzettől, s a felirata szerint a cukorbaj kúrálására javallott forrásra pedig egy jókora fa dőlt. Hónapok, de lehet, évek óta így van. A jókora asztalnak, padoknak otthont adó fedett rész padlója foghíjas, a mennyezeti gerendákra az erre járók bicskával vésték be keresztnevüket, a primitív pusztítás nyomait.
Posványos, otthontalan hely. Romlása megállíthatatlannak tűnik.
Fűzkápolna a pusztában
A Sóskútfürdőről lehangolódottan visszafordulót a Nyergestetőn túl, Csíkkozmás előtt Sószékfürdő fogadja. Hármas kereszt jelzi a letérőt, s földút vezet a sík, nedves területen lévő fürdőig. Sószékfürdő 2003-ban öltötte magára mai gúnyáját, melyet aránylag jó állapotban őriz. A vendégház semmiféle életnyomot nem mutat, ám mellette fedett, hosszú asztal padokkal, rendezetten. A ház itt is később került a fürdő területére.
Az persze kevésbé valószínű, hogy a derék csíkkozmásiak a tenger helyett inkább fürdőjüket részesítenék előnyben, ám ha mégis, akkor ez a lokálpatrióták fellegvára. Persze, nem jut mindenkinek tengerpart, ezért értékelendő a sós Sószékfürdő, amely érdekes, izgalmas hely az ingoványos, lápos mezőben. Fapalló vezet az ötszögű, fényben úszó kis fürdőhöz, majd az árnyékos Fűzkápolnához, ez az egyedüli fedett hely a fürdő területén, benne kis padok, fapadlóból, sugarasan kialakított járdával, amely helyenként szétesőfélben. A középen lévő, rovásírásos kőtömb körül le lehet ülni, s a szakrális tér egyediségét a fűzfák összefonódása, a lombok oltalmazó ereje adja. Meditációra alkalmas hely, a fűzfalevelek közötti réseken pedig távolabbi hegyek, dombok sejlenek. Csend, béke, szellő, fuvallat. A bensőségesség érzetét csak a romlás, a pusztulás apróbb, itt is érzékelhető jelei csorbítják: korhad a fa, ingatag az ösvény, s már maga az ötszögű fürdő is javításra szorul. Ám délután napfény költözik a kis medence köré, s aki leül padjára, ellenfényben láthatja a háttérben őrködő Csomád tömbjét. Megismételhetetlen kép.
Pár méterrel odébb három sószék kínálja magát, vagyis sós vízbe épített székek. Érdekes szerkezet, csak a fürdővíz füves, mohás, apró élőlények hemzsegnek benne. Nem lehet nagyon kívánt így az ülőfürdő, de a sószékek látványa, akár kissé magasabbról, a közeli meredélyről, csipkebogyós ágak szövetén át, megragadó. A fürdő szélén egy kis, mélyedésszerű szentély, kőből kialakított grotta imát mondókra vár.
A szomszédos dombon eközben számosan és serényen szedik a pityókát. * Három aprócska székely fürdő tehát: Sóskútfürdő a gazdátlanság jelképe, ha kisebb mértékben ugyan, de Sószékfürdő birodalmába is beköltözött az erózió, Nyírfürdő pedig hű mArad önmagához. Három helyszín, három sors. Tündöklés és bukás. Nem csak építeni nehéz, talán még nehezebb gondját viselni mindannak, amit összefogással sikerült feltámasztani, majd odaajándékozni egy-egy kisközösségnek. Melynek tagjai tehetségük és tudásuk szerint bánnak vele.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világ közepe
Erdővidék aprócska falujában, Kisbaconban nem csak Benedek Elek kultusza miatt lüktetőbb az élet. Az egykori fényesség, a büszkeség ugyanis nem elegendő a mai eredményességhez: az értékeiket szemmel tartó kisbaconiak azt tudják, és a jelek szerint igen alaposan, hogy számukra Kisbacon a világ közepe, az a hely, ahol érdemes élni.
Talán ez az egészséges öntudat – nevezhető akár lokálpatriotizmusnak is – alapoz meg minden egyéb törődést és figyelmet, munkát és elkötelezettséget, mely Erdővidék e kis szegletében fellelhető. A kisbaconiaknak ugyanis nem mindegy, mi és hogyan történik velük, értékeikkel, de legfőképp maguk tesznek azért, hogy az érték ne egy megfoghatatlan, vitatható jelentésű fogalom legyen, hanem tartalommal telített. Nemcsak értéket leltároznak, amolyan muzeális értéktárat készítenek, hanem elevenné teszik örökségüket: a falu lakói, a népi mesterségek őrzői, a Bodvaj Egyesület és a református egyházközség tagjai egyaránt azért cselekednek, hogy gazdag hagyatékuk portájukat ékesítse ma is, holnap is. E sajátos kisbaconi arculat egyrészt egyenesíti tartásukat, élhetőbbé és elviselhetőbbé teszi a hétköznapokat, másrészt érdeklődőket, látogatókat is vonz, vagyis mindannyian egy nagyobb, jelentősebb véráramba kerülnek. Amikor kisbaconi koordinátákat jegyzünk, nem csupán számokat rögzítünk, hanem főként azt a tényt, hogy a kistérség élhető és éltető hely. És hogy ilyen élhető és éltető helyeink, közösségeink legyenek, nem elég a kulturális és a természeti adottság. Emberek kellenek, fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt, akik hatékonyan mozgatják a szálakat, akik tesznek azért, hogy a közösség ne süllyedjen, hanem emelkedjen. Ők lendítik előre Kisbacont is, kovászemberek kellenek Székelyföld minden szegletébe. Kik nemcsak kinyilatkoztatnak, hanem tettekkel bizonyítanak. Kik nemcsak álmodoznak, hanem álmaikat meg is valósítják. És bár sok múlik egy-egy önkormányzat, egy-egy intézmény támogatásán, nélkülük, kovászemberek nélkül egy kis vidéki közösség sorsa, jövője bizonytalanabb mArad. Székelyföldi tanyán, falucskában, községben egyaránt ott van, ott lesz élet, ahol a meglévő úton elindultak valamilyen irányba. Mert mind lehet tükörsima az aszfalt, ahol helyben állnak, ott helyben is mAradnak. Fő, hogy dolgozzanak, üzeni Kisbaconból rendületlenül Benedek Elek. De Erdővidékről üzennek maguk a kisbaconi atyafiak is, ki-ki a maga portájáról: érdemes élni, s tekintsünk tisztelettel, alázattal otthonunkra, szülőföldünkre; érdemes kézbe vennünk saját sorsunkat, érdemes magasra tekintenünk; de nem érdemes másokra várni, helyettünk soha senki nem cselekszik. És mindezt hitelesen mondják, példájuk, erejük egyaránt igazolja, hogy az a világ közepe, amit annak tartunk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szőke Erika képi metaforái (Székelyföldi Grafikai Biennálé)
Az előző, harmadik Székelyföldi Grafikai Biennálé fődíjasa, Szőke Erika grafikusművész mutatkozott be Terítsd ki a lepedőt! című egyéni kiállításával tegnap este a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben. A fiatal felvidéki művész Nagykéren él, jobbára fotográfusként ismert, képzőművészeti alkotásaiban főként fotó és grafika határterületén építkezik.
Immár hagyomány, hogy az előző biennálé díjazottjának egyéni tárlata látható a Magmában, így Fürjesi Csaba és Péter Ágnes után most Szőke Erika alkotásai tekinthetők meg – mondotta köszöntőjében Kispál Attila. A negyedik székelyföldi grafikai szemle bővülő rendezvényeire hívta fel a figyelmet Siklódi Zsolt, majd Csanda Máté művészettörténész megnyitója következett. A többnyire családi gyökerű sorozatokat értelmezte, megjegyezve: „a legtöbb alkotás mélyén rejlő lényegiség a könnyen felejthető tematikus egységek, szimbólumrétegek és motívumkoszorúk mögött az idő”. Az alkotó „gyűjtöget, rendszerez, archivál, barkácsol, összeilleszt és szétszabdal, variál és újraír, egymásba forraszt különböző tőről fakadó, más és máshonnan származó emlék- és képzetregisztereket”. Nem a múltból lesz emlék, hanem az emlékezetből lesz a múlt – idézte Douwe Draaisma pszichológust, emlékezetkutatót, végül a közönség figyelmébe ajánlotta a művész családi univerzumának képi metaforáit.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtők
A tudománnyal magas szinten foglalkozókról ritkán szólnak hírek, jobbára azért is, mert az elhivatott kutatók rendszerint kerülik a reflektorfényt. Dolgoznak konokul, kitartóan, s eredményeiket nem a tévében, hanem a szakma rangos, világszinten elismert kiadványaiban közlik. Így aztán őket, munkásságukat többnyire csak szűk berkekben ismerik, illetve legfennebb akkor kerülhetnek a figyelem középpontjába, ha állást foglalnak valamiféle társadalmi kérdésben. De a hitelességét, tartását mindennél fontosabbnak tartó tudományos kutató – noha rendszerint érdeklődéssel követi, mi és miért történik a világban – általában nem arra törekszik, hogy álláspontját egyenes adásban fejtse ki.
A most Csíkszeredában bemutatkozó, a székelyföldi minőségi tudományos kutatás ügyét zászlajára tűző Pro Scientia Siculorum Egyesület megalakulása azonban lényeges fejlemény. Egyrészt azért, mert székelyföldi kötődésű, élvonalbeli kutatók azért szövetkeznek, hogy magas szintű tudásukat a Székelyföld javára is fordítsák, másrészt, mert olyanok kezdeményezik ezt a szakmai összefogást, akik saját példájukkal igazolják, akár egy székelyföldi faluból nekigyűrközve, kizárólagosan önerőből is nagyon messzire lehet jutni. Ezt bizonyítja az egyesület ötletgazdája, a sepsiszentgyörgyi Kristály Sándor, aki Csíkszentdomokosról indulva vált világszinten elismert matematikussá. És amikor most indítékként arról beszél, minden nemzetnek sikerült összefognia tudományos elitjét, akkor nemcsak példát említ, hanem egy székelyföldi lehetőségről, esélyről is szól.
A székelyföldi kötődésű tudományos kutatók összefogása ezért nem pusztán egy újabb szakmai testületet jelent, hanem annál sokkal többet. Hiszen az alapítók arra a kérdésre is választ keresnek, miként léphet előre a Székelyföld a magas szinten művelt tudomány által, illetve hogy miként fordítható a térség javára a tudás? És eközben tudományos értékteremtőinkre mérceként is tekinthetünk, hiszen azt mutatják, kiváló eredményt alázattal, tartással, tudással lehet elérni. Ezért is lényeges a kezdeményezők alapelve, miszerint a Székelyföld tudományosságáért cselekvő kisközösség tagja csakis az lehet, aki már nemzetközi szinten bizonyított, kizárólag a tudományos teljesítmény a mérce.
És mi más szavatolhatja Székelyföld vállalható jövőjét, ha nem a teljesítményre, a minőségre alapozott szemlélet? Ki lehet hitelesebb azon értékteremtőknél, akik bizonyították, nagy erő a tudás, ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, legfontosabb mai feladataink egyike a tehetséges fiatalok felkarolása. Hiszen ők jelenthetik az utánpótlást, ők folytathatják azt, amit a mai értékteremtők tesznek: elismertséggel, méltósággal mozoghatnak, dolgozhatnak a világban, tudnak mindenről, mi szakmájukban időszerű, ám szívük mindig  Székelyföldért dobog.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely mellett
A magyar nyelv napja alkalmából Hargita megye tanácsa a kulturális és oktatási kiválóságot elismerő Kájoni János-díjjal tüntette ki Berszán Lajost, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapítóját. E hírtöredék láttán nem csak az iskolaalapító Berszán atya bátorságára, következetességére, a magyarul tanulni óhajtó csángó gyermekek számára nyújtott lehetőségre gondolunk, az Marosvásárhelyre is irányítja figyelmünket.
Mert minden, egyházi iskolához kapcsolódó történés most Marosvásárhelyhez is kötődik. Az egykori székely főváros mai római katolikus gimnáziuma szimbólumértékűvé vált, s ha az ellene irányított, koncepciósnak tűnő hatósági eljárás kapcsán valaki a magyar szóhoz, a magyar iskolához való elidegeníthetetlen jogunkra gondol, megalapozottan teszi.
Kétségtelenül érdekes fejlemény, hogy az egyházi iskola azután kezdte szúrni az éber szemeket, miután augusztusban tanteremvita alakult ki az egyházi épületeken osztozó két intézmény, az említett katolikus gimnázium és a román tannyelvű Unirea Főgimnázium között. Az Unirea diákjai ugyanis szintén a római katolikus egyháznak 2004-ben visszaszolgáltatott épületegyüttesben tanulnak. És a magyar iskola létrehozását ma már törvénytelennek tartják, folyamatban a korrupcióellenes ügyészség eljárása. Emiatt a hétvégén Erdély-szerte tüntettek, a katolikus egyház és az RMDSZ pedig közös memorandumban tiltakozott az államfőnél és a miniszterelnöknél. „Egy magyar iskola zavartalan működése nem egyszerűen igazságszolgáltatási kérdés, hanem az etnikumközi viszonyokat érintő súlyos politikai ügy, amelyért a politikai vezetőknek felelősséget kell vállalniuk” – hangsúlyozzák az aláírók. Egyébként kíváncsian várjuk, nyernek-e valamiféle bírósági megerősítést a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozói elleni állítások. Ha lesz is vádemelés az ügyben, az eddigi példák alapján elhúzódó, véget nem érő eljárásra számíthatunk.
E kérdéskörben lényeges a Deutsche Welle publicistájának vélekedése: Horaţiu Pepine azt állítja, az iskolaalapítás adminisztratív ügy, amelyben nincs helye a korrupcióellenes ügyészségnek. „Ez az alapvető kérdés: joguk van-e a magyaroknak (újra)alapítani egy saját iskolát egy olyan helyen, amely saját történelmi örökségük? A többi már részletkérdés” – írja, majd nyomatékosít: „a korrupcióellenes ügyészeknek nincs mit keresniük ebben az egyenletben, legfeljebb egy kimondatlan politikai döntés végrehajtójaként”. Ilyen körülmények között a román kormány és elnöki hivatal sem teheti meg – hangsúlyozza Pepine –, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségének „alibijére” hivatkozva hallgat, ezzel ugyanis „egy elnyomó politika bűnrészeseivé” válnak.
Jó lenne, ha a nacionalista kórussal látványosan szembeforduló Pepine sorait számosan olvasnák. Mert szavai súlyosak, és úgy szól mellettünk, hogy valójában a normalitás mellett áll ki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős mérce
A választási kampány véghajrájában igen sebesen menesztette Dacian Cioloş miniszterelnök Temes megye magyar alprefektusát, mert egy szerdai interjúban autonómiáról és nemzetállamról mert beszélni. Csütörtökön már ki is tették a szűrét. Nem az a dolga, hogy kommentálja, hanem hogy betartsa az alkotmányt, hangzott a kormányülést követő verdikt, mely kísértetiesen emlékeztet a fegyveres alakulatok szállóigéjére, miszerint a parancsot végrehajtják és nem kommentálják. Már-már azonos kaliberű a kilencvenes években a bányászok által megfogalmazott gyöngyszemmel, mely szerint „mi dolgozunk és nem gondolkozunk”.
Egy nap leforgása alatt repítették tehát a bánsági magyar alprefektust, s bizony, december tizenegyedike előtt e nyolcadikai gyorsaság igen beszédes és aggályos is egyben. Furcsa, de e gesztussal azt üzenik, legalábbis nekünk, hogy egy vezető magyar kormányhivatalnoknak nem lehet véleménye. Pedig, Cioloş és társai éppen véleményük okán tűntek elfogadhatóbbaknak, ám nincs olyan politikai alakulat, olyan réteg, mely választási esztendőben, különösen a kampány finisében ne rántaná elő a magyar kártyát. Cioloş sem volt elég erős, hogy elvesse belügyminisztere javaslatát, inkább leépítette bánsági alárendeltjét. Kár volt, többet veszített, mint amennyit nyert.  Mert Marossy Zoltán csak annyit mondott, hogy egy terület autonómiája nem azonos a terület elszakadásával, és az autonómia Európában arra megoldás, hogy a döntéseket minél közelebb hozzák az állampolgárokhoz. „Ez pedig Romániában is kívánatos. Én is szeretném, hogy legyen autonómia” – hangsúlyozta. Valójában Romániában számos gondolkodó román ember szeretné, hogy centralizáció helyett inkább autonómia legyen, csak hát ez jelen viszonyok közepette vállalhatatlan nézet. Ám Marossy még azt is kifejtette, a román alkotmány elhibázottan tekinti nemzetállamnak Romániát, mert a nemzetállam fogalma nem számol Románia más nemzetiségű lakóival, és ez már végképp emészthetetlennek bizonyult, a jelek szerint nem csak a nacionalizmus zászlaját lengetőknek. Pedig csak mérlegelni kellene, a másik fél szempontjaira is gondolni. Arról nem is beszélve, hogy a székelyföldi túlbuzgó kormányőrök és főhivatalnokok a jogszerűségre hivatkozva rendületlenül gyárthatják zászló- és feliratos ügyeiket, sorozatosan megalázhatják a magyarságot, e kérdéskör valahogy nem kerül a kabinet asztalára, emiatt egyetlen kormányhivatalnoknak sem kell bűnhődnie. Így Cioloşék gesztusa azt erősíti meg, kettős a mérce, s kérdés, hogy ez változhat-e valaha.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egészségtelenség mértéke
Noha a győztes mindent vinne, elég határozott az ellenállás Liviu Dragnea személyét illetően, legalábbis az államfővel tegnap egyeztető pártok részéről. Maga az SZDP küldöttsége alkotmányossági kifogásokra hivatkozva nem vett részt tegnap a Cotroceni-palotában tartott tanácskozáson, miként hűséges csatlósa, a Călin Popescu Tăriceanu vezette alakulat is távol maradt, jelezvén, egy-két miniszteri székecske mindenkor előbbrevaló, mint a néhai, állítólagos szabadelvűség.
Klaus Iohannis mind a liberálisoktól, mind a Mentsétek meg Romániát Szövetség küldötteitől azt hallotta, számukra elfogadhatatlan, hogy egy választási csalás miatt jogerősen elítélt politikus, azaz Dragnea vezesse a szociáldemokraták új kormányát, de azt is leszögezték, az SZDP-kabinet megalakulását sem tudják támogatni. Valamelyest visszafogottabban fogalmazott Kelemen Hunor, mondván, az RMDSZ a törvény betartásához ragaszkodik, s nem személyre szabottan ugyan, de egyetért az államfővel abban, hogy büntetett előéletűeknek nem adna kormányalakítási megbízást. Önmagához hű maradt Traian Băsescu, aki ismételten magát ajánlotta miniszterelnöknek, mintegy jelezve, nem tudja eldönteni, mi hatásosabb szimpatizánsai szemében, a bohóc szerepe, avagy a kőkemény ellenzékiség ígérete. A nemzeti kisebbségek – a magyar közösség politikusai nem tartoznak ebbe a csoportba – képviselőinek nyilatkozata semmitmondó, inkább az SZDP melletti felsorakozás szándéka érződött szavaikból. Persze, azt is lehet mondani, a parlamenti mandátumok számát tekintve, illetve a valószínűsíthető Dragnea–Tăriceanu összeborulás tükrében, hogy – csak remélni lehet, hogy Kelemen Hunor hű marad  szavaihoz, miszerint nem miniszteri tisztségekre áhítozik – a pártok képviselői által hangoztatott ellenállásnak alig van gyakorlati jelentősége, mert az SZDP többsége nehezen megkerülhető tényező kormányalakítás tekintetében. Igaz, amolyan gordiuszi csomó továbbra is a Dragnea-dilemma. Vélhetően csak idő kérdése, és indul a szociáldemokraták úthengere, de addig is vigasztalásképp ütközet utáni, gyengécske jeleneteket látunk, melyek egyáltalán nem szépítik a vereség lehangoló érzetét. Tájkép csata után. Az a koalíció adja majd a miniszterelnököt, amely parlamenti többséget sorakoztat fel maga mögött – jelentette be némiképp sejtelmesen Klaus Iohannis, értékelve a tegnapi tárgyalás-sorozatát. A következő egyeztetést az új parlament beiktatása után hívja össze, nevekről most hivatalosan nem esett szó, azt viszont megjegyezte, az SZDP elutasítja az államfővel való együttműködést, és ez a magatartás egészségtelen. Igen, az, mint ahogy az is egészségtelen, hogy valószínűsíthetően miniszterelnök-jelölt lehet az, akit jogerősen elítélnek választási csalás miatt, illetve az, hogy szavazóinak ez nem számít. Különben is, mi egészséges mifelénk?
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temesvári képeslapok
Hogy ma kétszáz lej ellenében gyönyörködni, illetve szörnyülködni lehet a diktátor és b. neje egykori bukaresti palotájában, annak kommunista, ám jórészt hazai termékekre építő bizarr luxusában, népviseletbe öltöztetett sakkfiguráiban – Nicolae ugyanis szenvedélyes sakkozó hírében állt, eközben  házimozijában amerikai gengszterfilmeket nézett, míg Elenát a Dallas legújabb epizódjai bűvölték el –, a rezidencia alagútrendszerében, illetve atombiztosnak mondott bunkerében, mindez nyilvánvalóan a 27 évvel ezelőtti romániai forradalomnak köszönhető. Melynek szikráját, miként jól ismert, Tőkés László akkori temesvári lelkész robbantotta ki, illetve, az 1989. december 15-én őt a belvárosi református parókia körül élőlánccal védelmező temesváriak. Magyarok, románok egyaránt.
Nem újdonság tehát, hogy az akkori forradalom – melyet később ellopottnak, egyszerűen csak rendszerváltásnak, avagy puccsnak nyilvánítottak – egyaránt román és magyar gyökerű. Ezért is sajnálkozik ma Tőkés László, mondván, „kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani”. Mert ma nemcsak az sajnálatos, hogy 27 évvel ezelőtt nem sikerült gyorsan elindulni a magyar közösség céljai felé, hanem, hogy azóta is „az eltévelyedés állapotában” vagyunk.
Közel három évtized múltán ott tartunk, hogy az egyik mostani temesvári emlékezés, a városi önkormányzat ünnepi ülésén bekiabáltak az egykori forradalmárok, kifogásolván – joggal –, hogy a forradalomban való állítólagos részvételük okán olyan személyek is temesvári díszpolgári címet kaptak, akik 1989 előtt együttműködtek a Securitatéval. Hát ez egy mai temesvári képeslap, s bizony, e bánsági, különös színfolt szinte mindent elárul az ország irányvonaláról. Mely lehetett volna más is, de csak ennyire futotta, igazolván, hogy miként az anyag sem vész el, csak átalakul, az egykori hazai titkosszolgálatok sem adták fel, csupán az új idők kihívásaihoz igazodtak. Megalapozottan hangsúlyozza most Tőkés László: felemás érzésekkel érkezik Temesvárra a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, a Securitate túlélte a rendszerváltozást. Évente ismétlődnek a képernyőkön nyolcvankilenc decemberének emlékezetes képsorai, s csak nézzük, miként foszladozott szanaszét az akkori remény, s töprengünk, hogyan történhetett, hogy közel harminc év után szinte vörösebb az ország, mint e szűk három évtized alatt bármikor? Pörögnek tehát a képkockák, felszáll a helikopter, menti irháját a diktátor és b. neje, a szabadság hirtelen érkező mámorát ünneplik százezrek, pedig a kocka már el van vetve...
Eltelt huszonhét év, egy fél, szerencsésebb esetben harmadnyi élet, és ha van rá idő s e célra kétszáz lej, megpillantható immár a kivégzett Ceauşescuék lakosztálya is. És akár postázható egy képeslap: az élet szép, köszönjük, jól vagyunk...
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Változtatni a nemzetállami beidegződéseken
Bármikor felmondhatjuk az együttműködést – állítja Kelemen Hunor a kormány parlamenti támogatásáról beszélve. Az RMDSZ elnöke szerint a szövetség azért döntött a konstruktív együttműködés mellett, mert belátták, így esély nyílhat a kisebbségi ügyek rendezésére, rá-adásul a kormányprogram nemzeti kisebbségekre vonatkozó passzusának nagy része az RMDSZ-től származik.
Kisebbségi tekintetben az elmúlt években nemcsak a Kelemen Hunor által is emlegetett lemaradás nőtt, a visszalépések száma sokasodott, hanem romlott az Erdélyben, Székelyföldön élő magyarság közérzete is. Nemcsak a nemzeti szimbólumok ellen indított ostoba, érthetetlen hadjárat miatt, hanem főképp azért, mert a magyar közösség megalázása szinte központosítottá vált a legapróbb ügyektől – kiderült például, hogy Sepsiszentgyörgy önkormányzatának nem áll jogában zöldövezetet létrehozni a prefektúra épülete előtt! – egészen a legsúlyosabbakig. Utóbbira jó példa az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának önkényes leállítása, mi több, a visszaállamosítás. Amolyan kilencvenes éveket idéző állapotba csöppentünk, annak minden kisugárzásával.Ha tehát Dragnea és csapata komolyan gondolja, hogy egy normálisabb országot hozzanak létre, akkor ez az elvarratlan kisebbségi szálak rendezése nélkül lehetetlen. Hogy mennyire a múlté az a fajta otromba nacionalizmus, amelyet például Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter is heveny módon képviselt, mennyire vált politikai értelemben felnőtté az egykori nagyromániás hölgy, miként Dragnea állítja, biztosítván egyben az RMDSZ-t arról, hogy egyik minisztere sem lesz majd magyarellenes – mindez majd kiderül.Ám hogy mindenféle konstruktív együttműködési kísérlet hallatán az erdélyi, székelyföldi magyar ember kétkedő, az mind politikai, mind történelmi vonatkozásban érthető. Sőt, az lenne a furcsa, ha most hirtelenjében valamiféle harsány bizakodási hullám kerítené hatalmába azokat, akik jól tudják, a mindenkori nacionalizmus csakis szörnyűségeket eredményez. Ezen az indokolt keserűségen akkor lehet túllépni, ha a tények majd azt igazolják, hogy a most nagyvonalúan megtámogatott kormánykoalíció nem élt vissza az RMDSZ bizalmával. És ez a szerencsésebb forgatókönyv.
Nincs könnyű helyzetben az RMDSZ: ha ugyanis a mostani kényszerházassággal nem tudnak a kisebbségeket érintő eredményt, kompromisszumot kicsikarni a győzelmi mámorban úszó koalíció politikusaitól, ha a változtatás szükségszerűségéről nem tudják meggyőzni magát Liviu Dragneát, akkor az a bukással egyenértékű lesz. Nem az együttműködés újbóli felmondása lenne a cél, mondván, megpróbáltuk, de nem ment, hanem valahogyan változtatni kellene az erdélyi, székelyföldi magyarok sorsát, életét nehezítő hatalmi önkényen, nemzetállami beidegződéseken, a dohos szemléleten. Mindazok számára tehát, akik komolyan gondolják az érdekképviseletet, a mostani nekifutamodás kisebbségi tekintetben újabb esélyt jelent. Azonban nem elég kiszaladni a pályára, s úgy tenni, mintha küzdenénk, eredmény kell. Kísérletezésre már nincs idő. 
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Télikabát a kerítésen
Egyre nagyobb a szükség, egyre több a dolga a segélyszervezeteknek, határon innen és túl. Felértékelődőben a mindenkori segítő emberek, hiszen ők mozgatják, működtetik, töltik meg tartalommal és lélekkel az efféle mozgalmakat. Télen, fagyban és hóesésben még több a nélkülöző, sokasodik a tennivaló, ilyenkor számít igazán, ha mindazok, kik megtehetik, meleg ruhával, főtt étellel segítenek a rászorulókon.
Sepsiszentgyörgyön, az unitárius egyházközség kerítésén napok óta kiaggatott ruhák, fölöslegessé vált télikabátok díszelegnek azért, hogy akinek hasznára válik, leakaszthassa és elvihesse. Hiszen az otthoni ruhásszekrények egy részében sokasodnak, gyűlnek az évek óta nem használt ruhadarabok, s bizony vannak, nem is kevesen, kiknek még turkálós meleg ruhára sem telik. Ezért a templom bejáratánál most rendhagyó módon találkozik a kínálat a kereslettel, a fölösleget felajánlók jóvoltából a szükséget érzők találhatnak maguknak valót, ami esetlegesen jobb az eddigi elnyűtt, kopott ruhadaraboknál. Kabát, sapka, sál, kesztyű, minden, mi ilyenkor nélkülözhetetlen. A mozgósító, a kezdeményező az unitárius egyház, illetve annak segélyszervezete, a Gondviselés Segélyszervezetháromszéki csapata. Ez mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert a Magyar Unitárius Egyház éppen tegnap, a vallásszabadság emléknapján ünnepelte születésnapját. Hasonló, Szabad Fogas nevű ruhafelajánlást Erdély más városaiban is tartanak e napokban, Kolozsváron szintén unitárius kezdeményezésre, ám másutt más felekezetek is bekapcsolódtak e szabadtéri ruhagyűjtésbe. Ennek kapcsán akár az is végiggondolható, otthonainkban mennyi a használatlan ruhadarab, mi az, ami szükséges, s mi az, mi évek óta csak kacat, s bizony, az is érzékelhető, hogy sokszor a kevesebb még a ruhatárban is több. Ha lehetősége nyílna rá, bizony, az egészségesen gondolkodó ember a fölösleget oda irányítaná, irányíthatná, ahol nagy úr a szükség.A Gondviselés Segélyszervezet itteni fiókja karácsony óta folyamatosan lendületben, azt megelőzően ugyanis újra élelmiszergyűjtést kezdeményeztek. Még nem teljesen szokványos, de egyre gyakoribb kép: megyeszékhelyi, központi élelmiszerüzlet, bejáratánál unitárius segédlelkész köszönti a belépőt. Diszkréten cetlit nyom a kezébe, s megjegyzi, ha úgy gondolja, a felsorakoztatott élelmiszerek, tisztálkodószerek valamelyikét megvásárolhatja, s adományként a gyűjtőkosárba helyezheti, ők még szenteste előtt eljuttatják majd azoknak, akik egy-egy konzervnek is módfelett örülnek. És az üzletben lassan, de biztosan telik a kosár. Ám a Gondviselés Segélyszervezet Háromszéki Fiókszervezetének tavalyi, talán legnagyobb megvalósítása mégis az, ahogyan felkarolták a baróti, tűzkárosult Bács családot, s önzetlen adományozók segítségével október közepétől karácsonyig új hajlékot teremtettek a régi, porig égett helyén. Vagyis minden támogató hozzáadott néhány téglát az új építményhez.Egy felajánlott tégla így válik értékesebbé, mint egy egész épületsor. Ezt tudják, ebben hisznek a Gondviselés Segélyszervezet működtetői, valójában ez hajt minden segítőt. A sok kicsi sokra megy elve egyszerre eredményes és megható, miközben mind a felajánló, mind az adományt fogadó elégedett. És milyen egyszerű, szinte banálisnak tűnő, hogy bárki ki-, illetve leakaszthat egy-egy kabátot a sepsiszentgyörgyi unitárius templom bejáratánál, ám emögött is következetes munka húzódik: és éppen ez a legnehezebb, hogy valaki, valakik megszervezzék, hogy az adomány azokhoz  kerülhessen, akik igazán örülnek neki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bőség az Erdélyi Művészeti Központban
Huszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is.
Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is.
Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megkerülhetetlenné vált Magma
Hetedik születésnapját ünnepli idén a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér. A meghatározónak tartott első hét esztendő alatt biztos irányvonalat kapott a dinamikus kulturális intézmény, amelyet tárlatai mellett egyre alaposabb művészetpedagógiai tevékenység is jellemez. Tavaly a The New York Times világlap is cikkezett a Magmáról, ez jelentette számukra az Andy Warhol által emlegetett „tizenöt perces hírnevet”, ám ugyanakkor felerősítette az erdélyi média érdeklődését is.
A kiállítások szervezésekor Kispál Ágnes Evelin és Kispál Attila ma már a kevesebb több elvét alkalmazza, elegendőnek tartanának évente öt-hat tárlatot, de úgy látják, kapcsolódniuk kell a közismert kulturális rendezvényekhez (művészeti biennálék, PulzArt, Szent György Napok), így több tárlatmegnyitóval számolnak. Tavaly összesen harminc bejegyzés – azaz különféle rendezvény – szerepel honlapjukon, többet vállalnak, mint amennyit bírnak, de a felkérésekre sem tudnak nemet mondani. Voltak olyan esztendők, amikor havonta új kiállítással jelentkeztek, de rájöttek, egy-egy jelentősebb kortárs művészeti anyag bemutatásához nem elegendő egy hónap, így a fontosabb kiállítások újabban két-három hónapig látogathatók, ezekre műhelyfoglalkozásokat is „telepítenek”. 
Egyre több fiatal jár a Magmába, a tárlatlátogatási szándék mellett ez főként a műhelyfoglalkozásoknak, a Fám Erika által vezetett művészetpedagógiai tevékenységnek köszönhető, iskolákból, sőt, óvodákból is érkeznek csoportok, olyan hónap is volt, amikor hatszáz diákkal foglalkoztak. Ezt mindannyian nagy eredménynek tartják, és büszkék arra, hogy középcsoportosoktól középiskolásokig minden korosztályt meg tudnak szólítani, s hogy foglalkozásaik ingyenesek, azokat pályázati támogatásból (Bethlen Gábor Alap) finanszírozzák. Fám Erika a Székely Mikó Kollégium volt filozófiatanáraként azt mondja, a Magmában élhet oktatói szenvedélyének, tömörítetten hasznosíthatja vizuális kultúrával kapcsolatos tudását. A diákok az iskolában nem találkoznak kortárs művészettel, ezért be kell „csábítaniuk” mind a pedagógust, mind a diákot. A tárlatvezetés mellett műhelyfoglalkozást tartanak, ha kell, játékosan, a művészetpedagógiát pedig a legkisebbek, olykor az óvodások élvezik a legjobban, de legfogékonyabbak az általános iskolások, ők már látják az értelmezési lehetőséget. A gyermekekhez rengeteg vizuális információ eljut, de nem tanítják meg, hogyan kell azokat feldolgozni, ezért amit a Magmában kapnak, hiánypótló is. Értő módon látni tanulni ugyanolyan fontos, mint írni, olvasni tanulni, véli Fám Erika, aki azt is szeretné, hogy idéntől a szentgyörgyiek mellett vidéki iskolásokat is fogadjanak a Magmában. Szokásukhoz híven, 2017 első tárlataként saját gyűjteményüket mutatják be, ezúttal „megviccelve” a nézőket, ugyanis a szükséges leltározást összekapcsolták a kiállítással, így született meg a jobbára installációkat felvonultató, Leltár miatt nyitva című összeállítás. Egy nagyon gyakori animációs műfaj ihleti a következő, februári tárlatot, a számítógépet, okostelefont használók körében jól ismert GIF (Graphics Interchange Format) formátum ugyanis átmenetet jelent az állókép és a videó között. Ezután a bukaresti képzőművészek kiállítása következik, majd Szent György Napokra a budapesti C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány egyedi videóarchívumából mutatnak be válogatást, a kiállítás kurátora Kozma Éva és Peternák Miklós. Nyárára egy három hónapig látható nemzetközi tárlatot terveznek, a Hálózat című kiállítást Barabási Albert László csíkszeredai származású, világszerte ismert hálózatkutató nyitja meg, s reményeik szerint előadást is tart a műtárgy-kereskedelem hálózatáról. Ezt igen hangsúlyos rendezvénynek tartják, már tavaly február óta szervezik. Következik a Maybe 4 csoportos kiállítás Újratervezés címmel, öt évvel a korábbi kiadás után most arra kíváncsiak, holt tart ma a kilencvenes évek elején végzett művészgeneráció; közülük többen Sepsiszentgyörgyhöz kötődnek, a címet az is indokolja, hogy az alkotókra amúgy is jellemző a folyamatos újratervezés. Végül év végére egy meglepetésszerű csoportos kiállítást ígérnek, de 2017 folyamán még bemutatkozik Bordos László Zsolt is, akit a 3D-animáció és az épületvetítés tett világhírűvé. Idén az egyik alagsori termüket úgy alakítják át, hogy művészetpedagógiai tevékenység állandó helyszíne lehessen, de azt is szeretnék, ha bővíthetnék állandó munkatársaik számát, illetve annak is örülnének, ha nagyobb keretből gazdálkodhatnának.Tavaly a Tranzit.org közép-európai független kortárs művészeti hálózat részeként működő Tranzit.ro elismerésben részesítette a Magmát, a DaDa 100 díjat adományozva nekik, ez számukra visszaigazolást jelent, azt, hogy másutt is szemmel tartják munkájukat. Ezt támasztja alá a The New York Times októberi, Kárász Palkó által jegyzett cikke is, amely a Brâncuşi fiai és lányai, egy családi intrika című csoportos kiállítás kapcsán mutatta be a sepsiszentgyörgyi kortárs művészeti kiállítóteret. Mindezek okán az intézmény működtetői úgy vélik, hét év alatt a Magma beírta magát a sepsiszentgyörgyiek emlékezetébe, beépült a közösségi tudatba. „Ha valaki kortárs képzőművészetről beszél, nem tudja megkerülni a Magmát” – teszi hozzá Kispál Attila.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy másik Románia
Egy másik, mindeddig szinte rejtőzködő Románia arcát mutatják az ország városaiban a kormányzati szintre emelt hazugság és hitványság ellen tüntetők, estéről estére erőteljesebben és határozottabban. Noha vasárnap a Grindeanu-bábkormány visszavonta 13-as botrányos rendeletét, estére mégis mintegy hatszázezren tiltakoztak országszerte, csak Bukarestben háromszázezren vonultak a kormányépület elé. Egyrészt, mert nem tartják elegendőnek az intézkedést – és joggal, hiszen a levitézlett igazságügyi miniszter tegnap folytatta a lavírozást: reggel még közölte, szinte ugyanazt a tervezetet kívánja közvitára bocsátani, ám délre meggondolta magát, és visszalépett szándékától, jelezve, egyelőre nem kívánják módosítani a büntető törvénykönyvet –, másrészt, mert nem érik be ennyivel, sokan a dicstelen kabinet lemondását kérik.
Ilyen nagyságrendű, ennyire erőteljes tiltakozás nem volt a forradalom utáni Romániában. Ez új helyzet, az utcára vonulók ugyanis nem csupán kormányellenes jelszavakat kiáltanak, hanem azt is üzenik: elegük van az eddigi politizálási stílusból, nem fogadják el az évtizedek alatt állandósult hatalmi visszaélést, önkényt. Nem csupán az éjszakai kormányzást utasítják vissza, hanem azt a bevett gyakorlatot, hogy a mindenkori hatalom puszta alattvalókként tekinthet állampolgáraira, s önös érdekei szerint irányíthat közpénzt, alakíthat jogrendet. A másként gondolkodók ennyire látványosan, egységesen és határozottan talán soha nem álltak ki álláspontjuk, hitük mellett. S bár érzékelhető némi meghátrálás a szociálliberális táborban, egyelőre korai lenne örvendezni. Lebegtetik ugyan az igazságügyi miniszter leváltását, ám a miniszterelnök és kormánya továbbra is kitart, Dragneáék támogatását bírja. A szociáldemokrata pártvezér változatlanul félrevezetett tüntetőkről beszél, a történteket Iohannis nyakába varrja, míg koalíciós elnöktársa, Tăriceanu arrogánsabb, mint valaha, és újságírókkal hisztériázik. Ha nem is túl látványosan, de erejük gyengül, s pártjaikon belül is állniuk kell a sarat, meg kell védeniük pozíciójukat, magyarázkodniuk kell népszerűségük csökkenése miatt. Ám eközben megnőtt a tiltakozók ereje, a kormánykoalíció és a kabinet hitelessége pedig szinte teljesen elveszett. Hiszen a történtek után már semmire sincs biztosíték, egy szavuk sem hihető, így a kormány távozása sem jelentene megnyugtató politikai megoldást. Valójában a szociáldemokraták javíthatnának e drámai helyzeten akkor, ha menesztenék vaskezű, pártjukat vakvágányra terelő vezérüket. Erre utaló jelek egyelőre nincsenek, Dragnea rendületlenül és rezzenéstelenül mondja a magáét. Így vélhetően marad a növekvő tiltakozási hullám s a másként gondolkodók reménye, bizakodása, hogy a véleményüknek most hangot adó, egy másik, tisztességesebb Romániát éppen képviselő és megalapozó polgárok soha többé nem fogadják el a hazugságot és a hitványságot.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)