Három hónapig turnézik az Osonó
Ilyen még nem történt az Osonó életében, hogy három hónapos turnéra menjünk: két kontinens tizenkét országában játszunk, Európában pedig két fontos színházi fesztiválon veszünk részt – hangsúlyozta tegnapi sajtótájékoztatóján Fazakas Misi, a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely társulatvezetője, megjegyezve: a külföldi szereplések mellett fontosnak tartják, hogy előadásaikat bemutassák háromszéki falvakban, az erdélyi magyar szórványvidéken, a környező országok azon településein, ahol csak kis lélekszámban él a magyarság.
Tegnap este az osonósok (a társulat nyolc tagja mellett három diák) nyugat-európai turnéra indultak, az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásukat (fotó) Dániában és Belgiumban mutatják be kortárs színházi fesztiválon, emellett fellépnek Magyarországon, Németországban, Csehországban, Szlovákiában és Ausztriában is. Az egy hónapos európai utat követően, pár nap szünet után, augusztusban indulnak harminc napra Thaiföldre, az ottani Maradokmai Színházzal együttműködve lépnek majd fel tíz helyen, egyebek mellett iskolákban, fiatalok börtönében, bangkoki kulturális központban. A tervezett indiai turnéjuk elmarad, viszont szervezés alatt a kambodzsai, szingapúri, vietnami szereplésük. A thaiföldiekkel együtt kissé „átvarrják” a már említett, „speciálisan Kelet-Európára szabott” előadásukat, ugyanis az ottani fiatalok is hasonló problémákkal – szociális, családi – szembesülnek, mint az itteniek. Októberben két fiatal thaiföldi színész érkezik Sepsiszentgyörgyre, ők az Osonó tagjai lesznek a következő évadban. „Jelenleg három előadást játszunk, ezekkel most hívnak, most megyünk” – mondta Fazakas Misi. A thaiföldiekkel együtt tavaly készítették el a Carnival című produkciót, azt idén felújítják, majd három hónapos útjukról október 17-én érkeznek haza, de október 21-én indulnak is tovább, hogy a budapesti Krétakör Színházzal közös, A papnő című produkciójukat Tokióba vigyék. Az Osonó pályázati felelőse, Mucha Oszkár azzal magyarázta a társulat sikerét, számos fellépését, hogy nem várnak meghívásra, felajánlják, ingyen játszanak, beérik egyszerű körülményekkel, elmennek kis falvakba, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon, Vajdaságban, Horvátországban is. „Nem válogatunk, nem elitista színházat játszunk” – fűzte hozzá. Az előző évadot is értékelve – önkéntesen 109 előadást tartottak, ebből huszonötöt Sepsiszentgyörgyön – Fazakas Misi megjegyezte: „Szeretnénk az emberek felé fordulni, számunkra a színház a találkozást jelenti, felkeressük azokat a helyeket, ahol húsz-harminc éve nem járt társulat.” De idén három alkalommal az erdélyi szórványban is felléptek – például Fogarason a várt tíz néző helyett hatvanan nézték végig előadásukat –, s nemcsak játszanak, hanem beszélgetnek, műhelymunkát, önismereti, személyiségfejlesztő tréninget tartanak ifjaknak, de felnőttek számára is. Fazakas Misi elmondta, háromszéki falvakban játszva érezték, gyógyítani tudtak az emberek lelki sebein, fiatalokkal foglalkozva pedig arra is volt példa, hogy 12–13 éveseket egyhetes színházi gyakorlat után le tudtak szoktatni a cigarettázásról, ugyanis a fiatalok döbbenetes kérdésekkel, családok szétesésével szembesülnek, köreikben pedig ezekről is beszélnek, így azt is keresik, hogyan tud a színház fórummá válni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dancs Rózsa, a nyelvvigyázó asszony
Az volt a célom, hogy tovább vigyem és tovább adjam a magyar nyelvet – fogalmazta meg lapszerkesztői, írói, művelődésszervezői hitvallását a Kanadából hazalátogató Dancs Rózsa hétfő este sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján. A Magyarország Kulturális Központja idénynyitó rendezvényén a háromszéki kötődésű írónő Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetéről, illetve az általa szerkesztett, magyar és angol nyelvű, Kalejdoszkóp kulturális folyóiratról beszéltek.
A Bod Péter Megyei Könyvtárban a nyugati magyarság kiemelkedő képviselőjeként köszöntötte Dancs Rózsa „főszerkesztőt, laptulajdonost, szépírót, a kanadai magyar irodalom nagyasszonyát” Lakatos Mihály, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális intézmény vezetője. Dancs Rózsa túlzónak tartva a jelzőket az est folyamán többször megismételte: úgy jött haza, mint testvér, rokon, barátnő, hajdani magyartanárnő, „annak érzem magam, aki 1987-ben két gyermekkel kitántorgott Amerikába”, látogatását Sepsimagyarós fennállásának 500. évfordulójához időzítette, emellé pászítottak több településen is író-olvasó találkozót. Sepsiszentgyörgyön ez alkalomból elbeszéléseket és interjúkat tartalmazó, 2010-ben bővítve kiadott kötetének szerkesztője, Varga Gabriella beszélgetett vele, verset mondott Zorkóczy Zenóbia színművész. Dancs Rózsa érmihályfalvi születésű, ám gyermekkorának helyszíne Sepsimagyarós, innen került a Székely Mikó Kollégiumba, később magyartanárként tíz évig tanított választott szülőföldjén, a megyeszékhelyen is, ám mint fogalmazott, „legizgalmasabb, legszínesebb” óráit Kőröspatakon tartotta. Kanadába kitelepedve Sütő András igéjét – „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – követte a torontói Magyar Ház sajtóigazgatójaként, magyar kulturális rendezvények szervezőjeként, a családja által alapított, ma már tizedik évfolyamában lévő, kéthavonta megjelenő, magyar és angol nyelvű Kalejdoszkóp folyóirat főszerkesztőjeként. Ez a diaszpóra egyetlen és magas színvonalú kulturális folyóirata – magyarázta Varga Gabriella. Dancs Rózsát 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal tüntették ki, akkori laudációját Varga Gabriella fogalmazta meg, aki most újra felolvasta sorait, „tűzvigyázónak, XXI. századi női Ábelnek”, illetve „nyelvvigyázónak” nevezve őt. Az írónőt a könyvtárban egykori magyartanára, Albert Ernő is köszöntötte, mint Dancs Rózsa fogalmazott, neki köszönheti sorsának alakulását.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Toró T. Tibor: A parlamenti képviselet nem az egyetlen eszköz
Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka Sepsiszentgyörgyön is értékelte a néppárti eredményeket Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. Elmondta: választási eredményük nem rossz, folytatásra ösztönöz, és azt mutatja, nem lehet szőnyeg alá söpörni a Néppártra leadott szavazatokat, a helyzetet alaposabban mai, kolozsvári elnökségi tanácskozásukon értékelik ki.
Ahol azt komolyan vették, a magyar–magyar verseny mobilizált, így Hargita és Kovászna megyében is, miközben az erdélyi, székelyföldi választási részvétel elmarad az országostól – vélekedett Toró sajtótájékoztatóján, amely a meghirdetett éjjeli egy óra helyett háromnegyed kettőkor kezdődött. Versenytársunk hiteltelenített, negatív, demobilizáló kampányt folytatott – mondta az RMDSZ-ről, majd megköszönte jelöltjeiknek, hogy derekasan végigvitték a kampányt, hűséges választóiknak – az MPP szavazóinak is – pedig a bizalmat. Az már most bizonyos – hangoztatta a néppárti politikus –, hogy a tavaszi eredményekhez képest „növekedtek”, elérték az ötvenezer szavazatot, ami azt jelenti, Európa legdiszkriminatívabb párttörvénye alapján nem tudják felszámolni a Néppártot. Eredményeink folytatásra köteleznek, egyetlen, ránk leadott szavazat sem elveszett, mert minden szavazat mögött emberek állnak, akik hisznek az autonómián és föderalizmuson alapuló programban, ez a szám – ami jelenlegi erejüket tükrözi – pedig elegendően sok ahhoz, hogy ne lehessen lesöpörni ezt a közösséget, arra biztos elég, hogy folytassuk munkánkat – értékelte. Nem volt tökéletes a kampányuk – mondotta, nem sikerült elérni a hat–hármas küszöböt, de a parlamenti képviselet nem az egyetlen politikai eszköz egy párt számára, a továbbiakban fontos kérdésekben hallatják majd hangjukat, mozgósítanak utcák, terek elfoglalására. Az RMDSZ választási eredményéről szólva megjegyezte, a szövetség kapott egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, mennyire veszi komolyan ígéreteit, a kormánykoalíció esetleges tagjaként a mérleg nyelve lehet az alkotmányozásban is. Fontos kérdésekben konszenzust kellene kialakítani – tette hozzá Toró.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutatóval emlékeztek Balogh Lászlóra
Szűknek bizonyult a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterme Balogh László Maroknyi Székely című posztumusz kötetének csütörtök esti bemutatóján, az érdeklődők előtt ki kellett tárni a Gábor Áron Terem ajtaját. A tíz éve elhunyt sepsiszentgyörgyi íróra többen emlékeztek, Pap Sándor nyugalmazott református lelkész Kós Károly-arcú emberként jellemezte, akinek ars poeticája az volt, hogy szebbé váljon a világ, s többé ne kísértsen a múlt. Kiss Jenő, a megyei könyvtár nyugalmazott igazgatója Balogh László (1946–2003) irodalmi pályáját, könyvtárosi munkáját ismertette. Mint mondta, sokan íróként és emberként egyaránt szerették, a könyvtár „alapembere”, a betiltott Mikes Irodalmi Kör vezetője volt, aki leginkább az olvasóteremben érezte magát otthon. Hosszú éveken át községi és városi könyvtárakkal foglalkozott, nemcsak a könyvtárosokkal, hanem a vidéki értelmiséggel is jó kapcsolatot ápolt. Amikor úgy érezte, több időt fordítana írásra, átment a volt IAME üzemi könyvtárába, majd 1990 után a könyvelosztó cég igazgatójának választották, illetve saját kiadóját vezette. Most megjelent könyve címadó kisregényét, a Maroknyi Székelyt a kilencvenes években írta, azt az életérzést próbálta „megfogni”, tovább él-e a múlt azáltal, hogy a régi hatalom emberei nem tűntek el. A kötet tizenöt elbeszélése is élettörténeteken át mutatja be a kitelepítettek, börtönviseltek sorsát, történetei a romániai magyar élet fontos, a szocializmus éveire utaló dokumentumai. A könyvet megjelentető Charta Könyvkiadó vezetője, Kisgyörgy Tamás Balogh Lászlóval való barátságát körvonalazta, szólt kettejük hosszú távra tervezett közös munkájáról, mondván: rengeteg, volt politikai foglyokat is bemutató anyag megíratlanul maradt Balogh tarsolyában. A néhai írót pályatársként méltatta Bogdán László, kiemelve, hogy A jóisten nem szállt le Bükszádon című könyve a Háromszék napilap Kaláka-sorozatában jelent meg. Pap Sándor úgy fogalmazott, Balogh László hívő ember volt, szószékre figyelő, komor, homlokráncos tekintettel, aki készült a túlsó partra.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Pálos szerzetesek Székelyföldön
Nem csak egyháztörténet iránt érdeklődők számára rendeztek tartalmas előadás-sorozatot péntek délután a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban: A pálos misszió Háromszéken című konferencia igen sok hallgatót vonzott, a rendezvényen egyebek mellett a pálos szerzetesek székelyföldi visszatelepítési lehetőségeiről is szó esett.
Bátor Botond, a Magyar Pálos Rend budapesti tartományfőnöke ismertette az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend történetét. Nemzeti elkötelezettségű, fehér ruhás, római katolikus szerzetesrend, e szemlélődő közösség gondolkodásmódját a remeteség határozza meg, tagjai lelkipásztori szolgálatot is teljesítenek. Bátor Botond a budai Gellért-hegy Sziklatemplomában szolgál, ideiglenesen Hargitafürdőn tartózkodik, ott szerveznek lelkigyakorlatokat. Mint mondta, a visszavonult életet választó, szétszórt remetéket Esztergomi Boldog Özséb egyházjogász fogta össze, őt tisztelik az 1250-től jegyzett rend alapítójaként, a pápai jóváhagyást 1308-ban nyerték el. Patrónusuk Első Remete Szent Pál, s azt tartják, aki harmóniában van Istennel és környezetével, harmóniában tud élni önmagával is. A magyarság történetében a pálosok története összeilleszkedett Magyarország hanyatlásával vagy növekedésével – magyarázta Bátor Botond. 1784-ben a lengyelek is jóváhagyást kaptak a rend megalapítására, amely így maradhatott fenn, hiszen 1786. február 7-én II. József magyar király feloszlatta a magyar pálosokat. Magyarországon 1934-ben indították újra a rendet, jelenlétük 1989 után erősödött. Kis szerzetesrend, Magyarország négy kolostorában huszonketten szolgálnak, a világon összesen 550 pálosról tudnak.
Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész most megjelent, Az illyefalvi rendház és könyvei című kötetét ismertette (a pálosok 1701–1786 közötti illyefalvi jelenlétéről a szerző lapunk február 20-i számában írt cikket). Kiemelte, hogy a pálos rend már a tizenharmadik században megtelepedett Erdélyben, illetve hogy az illyefalvi kis pálos rendháznak tulajdonítható, hogy az 1760-as években Sepsiszentgyörgyön újjáalapították a Szent József katolikus plébániát. Az illyefalvi pálos rendház mintegy hatvan könyvét biztonságosabb helyre, a megyeszékhelyi Szent Benedek-plébániatemplom levéltárába költöztették, azokat más kiadványokkal együtt és összefogással a csíkszeredai Benedek Éva és a sepsiszentgyörgyi Pénzes Loránd mentette meg a pusztulástól, mindketten ezt a konzerválási folyamatot részletezték.
A Háromszék kérdésére válaszolva Bátor Botond elmondta, őszintén szeretnék, ha sikerülne visszatelepíteni a pálos szerzetesrendet Székelyföldre, ehhez már van érseki felkérőlevél, évek óta keresik a megfelelő helyszínt, ám az is szükséges, hogy itteni, papi hivatásban gondolkodó fiatalok magyarországi képzés után térjenek vissza szülőföldjükre, és szerzetesként itthon szolgáljanak.
Mózes László2013. febr. 25.

Versek és térbirtoklás (Húszéves a Pallas-Akadémia Könyvkiadó)
Az április elsején huszadik születésnapját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémai Könyvkiadó tartott tegnap író-olvasó találkozót a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, illetve annak vezetője, Tőzsér József könyveket ajándékozott az intézménynek.
Három szerző ismertette a kiadó által megjelentetett kötetét, Bogdán László, Ferencz Imre és Markó Béla pályáját Sarány István, a kiadó szerkesztője vázolta, a költők verseikből olvastak fel. Bogdán László meseregényének harmadik változatát ismertette: a Münchhausen báró kalandjai a Mélabús Tornyok Városában című műve kalandregény, stilárisan pedig hódolat Krúdy Gyula előtt. Ferencz Imre fotókkal illusztrált „verses madárhatározójáról” beszélt, Madárkirakat kötetét természetközelben, Hargitafürdőn írta, s „a kiadó szerint sikerkönyv lett belőle”. Kié itt a tér című, politikai, közéleti írásait összegyűjtő könyve kapcsán Markó Béla megjegyezte, annak címe Erdély jövőjével kapcsolatos politikai krédójára utal. A térség két nemzetének történelmi szembefeszülését említve úgy fogalmazott: a könyv egyfajta válasz is: „nem a miénk, nem a tiétek, hanem közös, olyan értelemben, hogy Erdély egy vagyonközösség tárgya kell legyen (...), de nem vagyok biztos benne, mindannyian jól megértettük, hogy a tér birtoklására adott válasz nem vagy-vagy hanem is-is”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Film az erdélyi magyar élet újrakezdőiről (Kós Károly Emlékév)
Kedd este a Székely Nemzeti Múzeumban mutatták be A Griff, a Dámvad és a Varjú főcímű új, háromrészes dokumentumfilmet, amely gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János életét tömöríti egyenként huszonhat percbe. A vetítésen jelen volt a filmet készítő stáb három magyarországi tagja.
Nem csak az évfordulók kapcsán – Bánffy Miklós 140, Kós Károly 130, Kemény János 110 éve született – érdemes e három rendkívüli erdélyi emberre, „polihisztorra” figyelni, sorsuk mindenkor példaértékű, megismerésre méltó. A vetítés előtt Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta, a forgatócsoport hét-nyolc hónapja indult útjára, hogy feltérképezze, bemutassa Kós Károly és két kortársa életútját, mert Bánffy Miklósról és Kemény Jánosról nagyon keveset tudunk, eltűntek a tankönyvekből, így a film hiánypótló. Ez a triász az erdélyi magyar élet újrakezdésében jeleskedett – tette hozzá. Oláh Kata rendező röviden szólt: a huszonhat perces alkotások a televízió számára készültek, az életműveket olyanok számára is elérhetővé kívánják tenni, akik egyáltalán nem ismerik a három „úriembert”. Szebeni Zsuzsa színháztörténész a forgatókönyv megírásánál is segített, a filmezés pedig Csukás Sándor operatőr munkája. Szebeni Zsuzsa – akit a sepsiszentgyörgyi közönség már több alkalommal láthatott a múzeumban – úgy fogalmazott: a trilógia nagyon tömören, kerek egészként mutatja be a három életutat. A sorozatot várhatóan pünkösd hétvégéjén, három este tűzi műsorra a Magyar Televízió, a Duna pedig ősszel adja le, de reményeik szerint a Székely Nemzeti Múzeumba is juttatnak a filmből, ahol kedvezményesen meg lehet majd vásárolni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A gyarapodás évszázada (A magyar nemzet története)
A 18. századi Magyar Királyságról, annak Habsburg birodalombeli szerepéről beszélt szerda este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Kalmár János történész, a budapesti ELTE docense. A 18. század Magyarországára általánosan a békés, szinte eseménytelen időszak jellemző, ez a Rákóczi-szabadságharc vége után szerencsés fordulat, a Kárpát-medencében ilyen még nem volt – magyarázta az előadó.
Építő munkára és gyarapodásra adott tehát lehetőséget ez az időszak, a század végére addig nem látott népességnövekedést írtak össze (a szűk értelemben vett Magyarországon nyolcmillió lakost számláltak, közel kétszeresét a század eleji népességnek), viszont a lélekszám növekedése nagy- mértékben bevándorlásnak tudható be. Ennek spontán oldalát, illetve a tudatosan szervezett betelepítést (például a németeket a kincstári birtoknak számító Temesi bánságba), valamint az egész századon átívelő folyamat következményeit részletezte az előadó.
Azzal, hogy a Magyar Királyság egésze a Habsburg Monarchia részévé vált, Erdélyben is véget ért az önálló fejedelemség korszaka, az udvar katonai kormányzást vezetett be. Megszervezték a határőrséget, ez a szolgálat az erdélyi románoknak a jobbágyság alóli felszabadulását, társadalmi felemelkedést jelentett (számukra iskolákat is létesítettek), a székelyeknek viszont szabadságuk korlátozásával járt.
A magyar nemesség a század nagy részében jó viszonyt ápolt az udvarral, az érvényesülés új lehetőségei bontakoztak ki előtte, korszerűsödtek az intézmények, kialakult a hivatalnoki pálya. A térségben élő nemzetiségek viszont egyre erőteljesebben kezdték követelni jogaikat, a szerbek területi autonómiát kértek, 1735 után Inocenţiu Micu Klein görög katolikus püspök idején újra elővették a dákoromán kontinuitáselméletet, illetve kezdtek a románság létszámbeli többségére hivatkozni, többletjogokat követelve. A század folyamán jelentős rendeleteket hoztak, ezek egyike első alkalommal fogalmazott meg gyermekek számára általános tankötelezettséget 1777-ben, a kormányzat felismerte ugyanis, hogy írni-olvasni nem tudó embereket semmilyen szakmára nem lehet megtanítani – hangoztatta az előadó.
A 18. században észlelt gazdasági fejlődés legkevésbé Erdélyben látványos, mert a kormányzat távoli peremterületként, keleti végként tekintett a térségre, amelyet nem igazán sikerült bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe – összegzett Kalmár János.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki borvizes séta Kisgyörgy Zoltánnal
Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa legújabb kötetében a térség ásványvizeit tekinti át: helytörténeti, földtani, történelmi és irodalmi vonatkozásokat felhasználva írt színes, olvasmányos ismeretterjesztő könyvet. A Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz-sokadalom a Kárpát-kanyarban című hiánypótló munka a Székelyföld kevésbé ismert szeletét mutatja meg, s nem csak természetkedvelők érdeklődésére számíthat.
Egy könyv úgy születhet meg, ha írója beosztja idejét – hangoztatta legújabb kötetének felsőcsernátoni bemutatóján, az Aquarius székelyföldi borvízünnepen Kisgyörgy Zoltán. A fáradhatatlan szerző ezúttal Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz sokadalom a Kárpát-kanyarban című munkáját tette le az olvasó asztalára, melyet a Háromszék Vármegye Kiadó jelentetett meg. Persze, aki ismeri Kisgyörgy Zoltánt, jól tudja, nem csupán arról van szó, hogy sikerült fegyelmezetten beosztania idejét: mindenekelőtt következetesen megszerzett, alapos tudását kell kiemelnünk. A könyv írója szerteágazó szakterületeken mozog otthonosan: precíz földtani, hely- és kultúrtörténeti, történelmi (és még sorolhatnánk) ismeretekkel vértezte fel magát az elmúlt fél évszázadban, s ha ebből megoszt egy kötetnyit, azt Székelyföldre kíváncsi olvasói megelégedéssel és örömmel veszik. És aki előadni is hallotta Kisgyörgy Zoltánt, tudja, hogy ő a mesélés, a fűszerezetten, színesen tálalt helytörténeti beavatás utolérhetetlen bajnoka. Csakhogy a szó elszáll, az írás megmarad, ezért jó, hogy háromszéki borvizes történeteit s mellé számtalan más adalékot ismeretterjesztő kötetbe foglalt. Kisgyörgy Zoltán – miként könyvében fogalmaz – bánya-, utóbb hidrogeológusként három évtizedig mindennapi feladatként az ásványvizekkel foglalkozott: a bányában, mert ellenségnek tekintette, lecsapolta azokat, hogy száraz maradhasson a szén, a fürdőhelyeken pedig fúrások segítségével hozta felszínre, hogy természetes gyógytényezőként hasznosítsák. Háromszéki borvizeskönyve rögzíti a témakör tudományos alapfogalmait, bemutatja Háromszék „teljes hidrominerális kincsét”, szól gyógyfürdőkről, kezelőközpontokról, ásványvíz-palackozókról, gyógyító gázfeltörésekről, a fontosabb források orvosi javallatairól. Bemutatja a hely- és fürdőtörténeti emlékeket, kitér néprajzi, tudományos és irodalmi vonatkozásokra. Mint írja, Kovászna megyében legkevesebb hatszáz ásványvízforrást tartanak számon, ezért „gyógyvíz-sokadalom van itt, a Kárpát-kanyarban”. Fotókkal, borvízcímkékkel, régi képeslapokkal gazdagon illusztrált kötetében áttekinti Háromszék térségeit ásványvizes szempontból, esetenként még a forrásokhoz, azok térségéhez kötődő legendákat is megemlítve. Színes, borvizes körsétájában láthatók a mostanában helyreállított népi fürdők is, de az utazás végén az egykor legendás fürdőtelepülésre, Előpatakra kanyarodunk. „Előpatak a monarchiabéli Délkelet-Erdély legszebb, rendezett, tiszta és kiváló gyógyerejű vizekkel, fürdőorvosi szolgálattal rendelkező gyógyfürdője volt – összegez Kisgyörgy Zoltán. – A Székelyföld legrégebben ismert fürdőhelye Előpatak, s gyógyvizei alapján megtartotta vezető szerepét” – írta 1938–ban Bányai János. „1861–ben – jegyezte le ugyanő – hosszasabb ideig színielőadásokat tartottak a fürdőn, rendszeressé váltak az Anna-napi bálok, amelyek a vidék legelőkelőbb táncmulatságai voltak. Itt tartották a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XVII. nagygyűlését 1875-ben, amelynek alkalmával emlékérmet is készítettek”. Orbán Balázs is ekkor járt Előpatakon, ide vonatkozó sorait átveszi a szerző is. „Ez honunk legjobban berendezett, leglátogatottabb fürdője” – jegyezte le a krónikás, s kiegészítette néhány érdekes észrevétellel. „A fürdőidény alatt itt roppant fényűzés és hencegés van – rögzíti Orbán –, s lehet itt a francia műveltséget szenvelgő boérok, főként a nőknél a francia eleganciát a keleti rondasággal, a francia vidorságot, élénkséget a keleti tunyasággal párosítva látni. Párizsban készült csinos szabású ruhán ízléstelen ékszerhalmazt és török kaftánt, kivágott nehéz selyem, bársonyöltönnyel csoszogó török pántoflit s francia műveltség felületes máza alatt butaságot, erkölcsi üresség mellett roppant gőgöt, vagyonfitogtatást és kérkedő ürességet észlelni.” Kisgyörgy Zoltán könyvét lapozgatva az olvasónak kedve kerekedik, hogy a képeken megjelenített helyszíneket egyenként felkeresse, s kicsit vízbe lógassa lábát a sugásfürdői Hideg-strandon, a sepsibükszádi Mikes-fürdőkben, a székelypetőfalvi Fortyogónál vagy éppen a csernátoni Csókás-feredőnél. Életterünk megismerésére, felfedezésére bátorít tehát, arra, hogy világunkat érdemes jól megalapozott honismereti tudással szemlélni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Böjte Csaba útja
A párbeszéd és a kiegyezés évét hirdette meg Böjte Csaba ferences szerzetes az államalapítás ünnepén tartott szentmiséjén.
Aki Böjte Csabát ismeri, jól tudja, inkább javaslatról, mintsem kötelezettségről lenne szó, amit egyrészt azért érdemes megfontolni, mert ünnepi pillanatban, az országépítő Szent István napján ajánlotta figyelmünkbe, másrészt sokan tudják, a felhívás megfogalmazójának minden szava komolyan vehető, bizonyosság erre egész élete, cselekedeteinek láncolata. Hiteles, építkező ember, kit méltán és elfogulatlanul említhetünk a nemzet kovászaként, nem csak az új kenyér napján. A Baranya megyei Birján római katolikus templomában a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője azt mondta, szeretné, ha a világ tizenötmillió magyarja úgy döntene, veszekedés, torzsalkodás, rágalmazás helyett „a keze, a nyelve, a szíve, az agya egyetlen célt szolgálna, Isten akaratát”. „Szent István napján fogalmazzuk meg vágyunkat, hogy a közösségépítés, a családok összetartása, a béke, a holnap építésének tüzében akarunk élni!” – hangoztatta, Jézus, Szent István, Szent László és Bethlen Gábor példáját, illetve az általuk járt utat említve, amelyen ha végigmegyünk, akkor az szerinte a Kárpát-medence felvirágzásához vezet. Nem kell ahhoz sem elfogult hívőnek, sem túlzottan idealistának lenni, józan paraszti ésszel is belátható, követésre érdemesül Böjte nézete, miszerint az a család és közösség érhet el eredményeket, amely képes megbocsátani másoknak, ezért ki kell tudnunk engesztelődni önmagunkkal, embertársainkkal, velünk élő más nemzetekkel, felekezetekkel, közösségekkel is. Ennél hangzatosabb mondatokra nincs is szükség, hiszen kis magyar világunkban, e Kárpát-medencei zilált térben igen elhasználtak már a jelszavak. A ferencesek egyszerűségét, az élet mindenkori lényegét lenne jó látni, a holnap után a holnaputánt is, mai kényszerek mellett távlatokat. Nekünk, magyaroknak, székelyeknek valahogyan másképp kellene élnünk, gondolkodnunk, cselekednünk, „hiszen kard által vész mind, ki kardot ragad”. S ha már az újra a figyelem középpontjába kerülő István, a király rockoperából idézünk, az is egyértelmű, a megmaradásért valakinek, valakiknek „le kell győzni a sötétséget”. Hétköznapibb, honi gondjaink tekintetében pedig megkerülhetetlen a kérdés, mutatkoznak-e már csírái a remélt párbeszédnek, kiegyezésnek? Vezet-e valahová Tőkés László és Kelemen Hunor kolozsvári közös harangozása, háromszéki viszonylatban lesz-e következménye Tamás Sándor államalapító királyunk „üzeneteként” hangoztatott kijelentésének, miszerint értékesebb az összefogás, mint a megosztás? Egyelőre annyi bizonyos, Böjte Csaba járható útra tett ajánlatot. Szerencsés lenne élni e lehetőséggel.
MÓzes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia és Moldova egyesüléséért tüntettek
Több ezren tüntettek tegnap délután Bukarestben Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését követelve. A demonstráció résztvevői a román kormány székháza elől a parlamenthez vonultak, közben pedig Bukarest és Chişinău, két román szív, A vér nem válik vízzé: egyesülést akarunk, Besszarábia román föld jelszavakat skandáltak. A szervező, a 2012-es Polgári Akció Platform szerint a bukaresti menetelés idején Párizsban, Rómában, Barcelonában és New Yorkban is hasonló megmozdulások zajlottak az ottani román és moldovai vendégmunkások részvételével. A bukaresti tüntetés résztvevői Moszkva „zsaroló politikája” ellen is szót emeltek. Az Orosz Föderáció néhány hete fogyasztóvédelmi okokra hivatkozva leállította a moldovai bor importját, a lépést a román média úgy értékelte, hogy Moszkva így bünteti a Moldovai Köztársaságot az Európai Unióhoz való közeledésért. Traian Băsescu államfő az utóbbi időben több ízben is jelezte, hogy a maga részéről támogatná a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülését, de szerinte erre nincs valós esély, amíg a szomszédos országban a többség nem óhajtja az egyesülést.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar állampolgárságú erdélyiek
Az erdélyi magyarok egyharmada már igényelte a magyar állampolgárságot, 2014 májusára várhatóan 260 000 erdélyi magyar rendelkezik majd azzal, és becslések szerint várhatóan 65–80 ezren szavaznak majd a magyarországi országgyűlési választáson – ismertették tegnap Sepsiszentgyörgyön a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet felmérésének eredményeit.
Az Erdélyi magyarok a magyarországi és a romániai politikai térben című kutatás eredményét Kiss Tamás szociológus mutatta be tegnap délután a városházán. Míg Romániában a moldovai és az ukrajnai románok támogatásával kapcsolatosan teljes a konszenzus, ezzel szemben Magyarországon a határon túli magyarok támogatása jó esetben is megosztó, a támogatáspolitikai lépések jóval kisebb konszenzust élveznek, az egészségügyi ellátást például elutasítják – magyarázta. A 2012-ben és 2013-ban az erdélyi magyarok körében végzett felmérések azt mutatják, a magyar állampolgárság kérdése teljes konszenzusnak örvend, egyharmaduk már igényelte azt, a Székelyföldön valamivel nagyobb mértékben, mint máshol. Ugyanakkor főleg a mobilisabb réteg (fiatalok, magasabban képzettek) képviselői kérik a honosítást, szimbolikus és pragmatikus meggondolásból, s noha az új migrációs hullámban Magyarország egyre kevésbé vonzó, a magyar útlevél „tőkeként konvertálható”. A társadalomkutatók számára újdonság, hogy az erdélyi magyarok otthonosabban mozognak a magyarországi politikai rendszerben, mint a romániaiban, adataik szerint a magyar állampolgársággal rendelkező erdélyi magyarok 38 százaléka élni kíván szavazati jogával, ez az arány magasnak tekinthető – hangzott el. A magyarországi politikai mezőt az erdélyi magyarok ugyanakkor „barát–ellenség” viszonyrendszerben fogják fel, a döntő többség egyértelműen a Fideszt támogatja, a Jobbik támogatása elenyésző az erdélyi magyarok körében, hasonlóan az MSZP-hez. Arra a kérdésre, hogy magyarországi pártok milyen mértékben támogatják az erdélyi magyarok érdekeit, azt a választ kapták, hogy a Fidesz 57 és 66 százalékban (tavalyi, illetve idei mérés), az MSZP 5 és 4, a Jobbik 3–3 százalékot kapott. A Fideszt ugyanolyan arányban támogatják az erdélyi magyarok, mint az RMDSZ-t – vélekedett Kiss Tamás. A magyar országgyűlési választásokon, 65–80 000 voksolót modelleznek (85–86 százalékuk várhatóan a Fideszt választja), ám ez a szavazószám egy országgyűlési képviselői mandátumhoz sem elegendő.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nőtt a gyermekvállalási kedv (Erdélyi magyar fiatalok jövőképe)
Az Erdélyi magyar fiatalok 2013 – című kutatást ismertette Sepsiszentgyörgyön Barna Gergő kolozsvári szociológus. Az idei vizsgálat eredményeit egy 2001-ben, illetve 2008-ban készült felmérés eredményéhez is hasonlították, egyik legfontosabb következtetésük, hogy a felsőfokú képesítéssel rendelkezők körében növekszik a gyermekvállalási kedv, ezt viszont ellensúlyozza a migrációs szándék erősödése.
Képzés tekintetében megváltozott a fiatalok stratégiája: felismerték, hogy a hosszabb tanulási folyamat nem segíti a munkaerő-piaci elhelyezkedést (az erdélyi magyar 18–29 évesek negyede rendelkezik felsőfokú diplomával), a középiskolai és az egyetemi oktatásban erre kell felkészülni – hangoztatta az előadó. A fiatalok életszínvonala javult 2001-hez, de 2008-hoz képest is, noha jövedelmük kevésbé nőtt. Például a 18–35 évesek 99 százaléka mobiltelefont, 89 százalékuk pedig számítógépet használ, 59 százalékuk rendelkezik internetkapcsolattal az okostelefonján. Az ifjúság legfontosabb problémái a munkanélküliség, a pénztelenség és a kilátástalan jövő, miközben nőtt azon pesszimisták aránya, akik úgy gondolják, egy év múlva rosszabbul élnek majd. Családalapítás és gyermekvállalás tekintetében előbbre kerül a függetlenedési szempont (anyagi és szakmai vonatkozásban), ugyanakkor az életkor esetében 25 évről 26-ra tolódik a családalapítás, illetve gyermekvállalás ideje. Miközben pillanatnyilag a 18–29 évesek között egyre kevesebb fiatalnak van gyermeke, a társadalomkutatók érdekes fejleménynek tartják, hogy csökken azok aránya, akik egyáltalán nem vagy csak egy gyermeket akarnak. Az erdélyi magyar fiatalok kétharmada két gyermeket szeretne, míg húsz százaléknyian azt mondják, három vagy akár több gyermeket is vállalnának. Főként az újdonság, hogy a felsőfokú képesítéssel rendelkezők, a jobb anyagi körülmények között élők nagyobb családot, több gyermeket vállalnának, esély mutatkozik így arra, hogy ellensúlyozni lehet a demográfiai fogyást – vélekedett Barna Gergő. A rossz hír viszont a migrációs érintettség növekedése, nagyon megugrott az az arány, amely azt mutatja, hogy a megkérdezettek körében hányan élnek külföldön. Ugyanakkor a fiatalok közül többen (43 százaléknyian) tervezik azt, hogy kipróbálják az időszakos külföldi munkát, miközben a turisztikai, tanulási céllal történő külföldi tartózkodás csökken. Külföldi munkavállalás tekintetében megváltoztak a célországok: a 18–29 évesek 30 százaléka Németországot és Ausztriát választaná, Magyarországra 19 százaléknyian mennének, harmadik helyen (17 százalékkal) pedig Anglia, Írország és Skócia szerepel.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történészek Erdély sorsáról
Erdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is.
Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál.
A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást.
Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt.
A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni.
Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el.
A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze.
A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyföld fürdői
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kapható a műsorfüzet (Szent György Napok)
Várhatóan meghaladja a háromszázat a Szent György Napok előadásainak száma, közülük 163 „helyi termék” – hangzott el a szervezők ismertetőjén. Már megvásárolható a rendezvény műsorfüzete, ugyanakkor tombolán tucatnyi turisztikai csomagot is nyerhetnek a szerencsések, köztük egy krétai nyaralást.
A megszokott, zsebben hordozható formátumban készült el a Szent György Napok műsorfüzete, mely megvásárolható a megyeszékhelyi városimázs irodában, illetve a H–Press újságárudáiban – közölte Grubisics Levente. A kiadványt ötezer példányban nyomtatták ki, négyezer magyar, ezer pedig román nyelvű, ára 5 lej. A füzettel tombolajegy is jár, a szerencsések turisztikai csomagot is nyerhetnek, három helybeli iroda mintegy 5500 euró értékben ajánlott fel tizenkét külföldi és hazai kirándulást. A Sun Travel hozzávetőlegesen 2000 euró értékű, egyhetes krétai nyaralást kínált fel, igen színvonalas ellátással, magyarázta Joós Ştefan, a Transilvania Tourist Service nyolc utazása összesen 2367 eurót tesz ki, ismertette László Endre, míg a Trip Mania további három csomagot biztosít. Újdonságként említették, hogy egy bevásárlóközpont megvásárolta az egyik színpad nevét, így az eddigi Szent György téri, B színpad most a Kaufland nevét viseli. A szervezők fontosnak tartják egy újszerű, még „gyermekcipőben lévő” helybeli biciklis futárszolgálat ismertetését is, a Bikedot kerekesei kiveszik részüket a rendezvény lebonyolításában is, amúgy hátizsáknyi csomagok szállítására vállalkoznak, gyorsan és környezetbarát módon. A programban két kisebb módosulást jeleztek, egyrészt a The Carbonfools együttes május 4-i fellépését, másrészt, egy színházi bemutató helyett április 27-én újra filmszínházként működik az egykori mozi, aznap négy román filmet vetítenek. Elhangzott: a kulturális hét rendezvényeire még vásárolhatók jegyek, továbbá a kilencnapos rendezvényre eddig 278 programot hirdettek, de ez tovább bővül, így a végső szám háromszáz fölötti lesz, közülük 163 helybeli produkciónak számít.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 2.)
Vérében a közösségi élet
Trucza Mihályék háza a jódi református templom tőszomszédságában, a Jód-pataka mellett húzódik meg: takaros udvaruk, zöldségeskertjük gondozott, szépen rendezett. Otthonuk is hangulatos, feleségével barátságos, közvetlen, jó kedélyű emberek.
Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó helytörténeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházközség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásárhelyen él. Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929. október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dolgozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratosnyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig háziasszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott. Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hozzávetőleg nyolcvan tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Napjainkban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz. Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mindössze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.
A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra. A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházközség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.
Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, ráadásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”. Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásárhelyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek. Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.
Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mindösszesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban. A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok. Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa. A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános. A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyében minden a legnagyobb rendben lenne.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványban
Három apró gyermek fagylaltot majszol egy Felső-Maros menti óvoda udvarán. Derűsek, várják a hétvégét, miként azt is, hogy hétfőn újból jöhessenek. De a visszatérés lehetősége nem örökkévaló: a kis, magyar nyelvű tanintézményt ősztől bezárják, mert nincs már elég gyermek, évekkel ezelőtt ugyanez történt az iskolával is.
A kicsik így aztán mehetnek tanulni néhány kilométerrel távolabb, a községközpontba. Tipikus szórványbéli helyzetkép, nem csak a Ratosnya melletti Jódon alakult így a kis gyermekek sorsa. De az is dokumentumfilmre kívánkozó képsor, amint ugyanabban a térségben, Feketegödén hat katolikus léleknek háznál tart szentmisét a pap.
Hasonló életképek tucatjait lehetne sorolni, miközben szórványban rekedt nemzettársaink nem feltétlenül tragédiaként látják az örökös fogyást. Élnek, ahogy lehet. Nekik is ünnep március tizenötödike, igaz, ők másként ünnepelnek, miközben számukra is fontos, hogy magyar nyelven szólhassanak, tanulhassanak, ám ez szórványbelieknek jóval nehezebb. Peremvidékiek számára a magyar nyelv utolsó bástyája az egyház, a mindenkori lelkész olyan, mint egy várkapitány, rajta is múlik, meddig tartanak ki az erődítmény katonái.
Erdélyben régi és nehezen megoldható ügy a szórványkérdés. Az apadás tényén alig lehet változtatni, számos, ismeretlennek tűnő település esetében kijelenthető: bevégeztetett, eltávozott az utolsó magyar lélek is. De az sem igaz, hogy a fogyás, az örök pusztulás ellen ne lehetne tenni valamit, bár lelkiismeretünk megnyugtatásaként. És adottak szerencsére a nemes, erőt és hitet adó példák, mint amilyen az 1991-ben református lelkipásztorok által életre hívott kolozsvári Diaszpóra Alapítvány két évtizedes cselekedetsorozata. Más léptékű, de ismert próbálkozás a székelyföldi megyék szórványprogramja is.
Szórványügyben akkor lehet érdemi változást, előrelépést elérni, ha az közösségi kérdéssé válna, ha erdélyi, székelyföldi magyarok tömegesen éreznék azt magukénak. És ez csak személyes érintettséggel, részvétellel lehetséges. Az is eredmény lenne, ha az itteniek helyszínre látogatva tapasztalnák, milyen a szórványélet. Testvértelepülési kapcsolatokat kellene teremteni, szórványban élőket lehetne meghívni székelyföldi falunapokra. Az iskolában tanítani kellene, mit jelent az erdélyi magyar szórvány, noha ezt a bukaresti tanügyminisztérium soha nem fogja követelni. De el lehetne mondani a diákoknak akár azt is, hogy a tömbben élők felelősek peremvidéki nemzettársaikért. Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ablak a világra
Sokféleképpen értékelhető a szombaton befejeződött 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, ám egyértelmű, hogy a maga módján egyedülálló rendezvény ablakot is jelent a világra. Nemcsak azért kitekintési lehetőség, mert számos rangos meghívott fordult meg az immár inkább Tusványos néven ismert, nemzetpolitikai szempontból is jelentős helyszínen, hanem azért is, mert koncertek, szokványos nyári mulatságok és sörsátrak mellett főként az előadók által megfogalmazott gondolatok jelentik e tábor sajátosságát.
Nemcsak politikai, társadalmi kérdéseket feszegetnek, hanem oktatási, kulturális gondokat is. És szerencsére ez a paletta igen színes, diákok, fiatalok számára vonzó a népszerű magyar zenészekkel való találkozás lehetősége, miként ritka pillanat Buzánszky Jenő, a legendás Aranycsapat egyetlen élő játékosának jelenléte is. Igazából a lehetőség fontos: különféle műhelyek révén az érdekeltek bepillanthatnak a világ egy-egy kis szeletébe, s hogy az ismertetett nézeteket elfogadják-e vagy sem, más kérdés. Tusványos gondolkodni, mérlegelni is tanít. Miként minden esztendőben, a nemzet sorsára figyelők most is követhették Orbán Viktor előadását, ez nemcsak székelyföldi szempontból, hanem Kárpát-medencei tekintetben is kiemelt jelentőségű politikai momentum. Világunk kiszámíthatatlanságát elemezve a magyar miniszterelnök „félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést” javasolt a Kárpát-medence magyar közösségének és a szétszóródottaknak, mert mivel bármi megtörténhet, lehet, hogy „eljön a mi időnk”. E magatartásforma megfontolandó, noha sokan nem értenek egyet a kormányfő világképével, illetve vannak, akik kevésnek találják Erdélyre vonatkozó szavait. Ám a tusványosi „történetek” szerencsére nem csak politikáról szólnak: aki Barabási Albert László csíkszeredai származású világhírű fizikus élettörténetét hallhatta, szembesülhetett azzal, hogy székelyföldiek előtt is kinyílhat a világ, a tudás, a siker nem csak a nyugatiak privilégiuma. És ezt bizony sokszor kell ismételni, az amerikai egyetemeken oktató Barabási előadását diákok, tanárok százai követhetnék, élettörténete tananyag is lehetne. E szabadegyetem mögött immár egy negyedszázad húzódik. Felnőtt, érett tehát. Tusványos örök – hirdetik az alapítók, s jó lenne, ha igazuk lehetne. Ám ehhez az is szükséges, hogy Tusványos markáns vitafórummá alakuljon, érvek és ellenérvek ütközzenek, mert talán mégsem utópia arra gondolni, hogy e bizonytalan világ jobbá tehető értelmes viták, gondolatok által.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A prefektus, a zászló és a székelyek
A háromszéki magyarok szemszögéből szinte teljesen mindegy, éppen ki a szolgalelkű prefektus. Popica, Marinescu, avagy Munteanu ugyanazon nemzetállami nézet képviselője, jószerével minden magyar vonatkozású intézkedés örökös kerékkötője.
Nem újdonság: a példaértékűen rosszul működtetett állami felépítményben már maga a prefektusi intézmény szükségessége is legalább kérdéses, ám e sajátos, székelyföldi helyzetben egyenesen fejlődésellenes. Mert miközben az állam legfőbb megyei képviselője következetesen a székely zászló és a magyar szó ellen csatázik, nem marad ideje az egész itt élő közösség jövőjét érintő kérdésekkel foglalkozni. Hiszen úgy tűnik, számukra fel sem tevődnek azok a kérdések, amelyek a gazdaságfejlesztés, a munkanélküliség mérséklése, az egészségügy és oktatás, s végül, de nem utolsósorban a megyét is érzékenyen érintő romagondok során jelentkeznek. Szinte az összes kormányképviselőnk legfőbb érdeme, hogy támadnak mindent, ami az itt élő magyarok számára fontos. A székely zászló elleni hadjáratban pártkatonánk – feljelentői segédlettel – most éppen Kovásznára pillantott, s észrevette, hogy Ignácz Rózsa, Gazdáné Olosz Ella és Erkel Ferenc szobrairól hiányzik a román felirat. Borzalmas mulasztás, melynek kapcsán művészettörténészek vélhetően szívesen nyújtanának felvilágosítást prefektusunknak, ám a kovásznai önkormányzat áthidaló megoldást javasolva úgy döntött, segít a probléma megoldásában, s az említett műalkotások mellé helyezett felirattal tájékoztatja a román nyelvű érdeklődőket is. Ez azért is gesztusértékű, mert amennyiben a kormánymegbízott is hasonló megértéssel viszonyulna a magyar közösség gondjaihoz, bizonyosan nem járnánk egy helyben.
De nincs pihenés, nincs megnyugvás: a kabinet rendíthetetlen őre folytatja a jogszabályok védelmezését, s megtámadja a háromszéki települések tanácsai által hozott autonómiahatározatokat is. Illúziónk ne legyen: prefektusunk minden magyar vonatkozású intézkedést meg fog támadni, legalábbis erre utal az a politikai hagyomány, amely a nemzetállami kizárólagosságból táplálkozik. Valahogyan e szemléleten kellene változtatni, s ebben kellene szövetségeseket keresni. Mert a mindenkori prefektusok Székelyföldhöz való viszonyulásának tekintetében az RMDSZ kormányzati szerepvállalása nem oszt és nem szoroz: a szövetség prefektusi székecskékért folytatott alkudozásai helyett talán jobban tenné, ha partnereket keresne azért, hogy közös erővel egy korszerűbb, kevésbé központosított államszerkezetért dolgozzanak, így mások mellett megszüntethető lenne a prefektusi intézmény is. Hiszen a kormánymegbízotthoz kapcsolódó problémakörben a jelek szerint minden más megoldás csak tüneti kezelés, mely szerencsés esetben akár el is húzódhat, csak éppen a betegen nem segít.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fiatalokat a kultúra mezsgyéjére
A Tamási Áron Színház holnapi bemutató előadásával új lendületet kap a sepsiszentgyörgyi nyárutós kulturális élet, miként a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom ajánlatai között is keresgélhetnek az érdeklődők. Háromszék minden térségében lehetőségek és képességek szerint színesítik a művelődési palettát, tény azonban, hogy e tekintetben mindenkori zászlóshajó a megyeszékhely.
Ez persze nem jelenti azt, hogy jó érzékkel létrehozott vidéki műhelyek esetenként ne hoznának élvezhető, egyedi csemegét: példaértékű, ami a zabolai Mikes-kastély háza táján történik, s csak remélni lehet, hogy a nyár eleji kamarazenei fesztiválnak, majd a népzene- és néptánctábornak, illetve a korábban megkezdett színházi kísérletezésnek folytatása lesz. De e sorba illeszkedik a csernátoni múzeumkert és a bikfalvi természetművészeti műhely, s ha alaposan körülnézünk, Háromszék több pontján találunk figyelemre méltó nyári kulturális rendezvényeket. Jöhet tehát az őszi nekifutamodás.
Mint egy utolsó vakációs lélegzetvétel, olyan a sepsiszentgyörgyi diákok számára – és nem csak nekik – a második kortárs összművészeti fesztivál, a pulzArt. Minőségi kultúrát kínál elérhető módon. Érdemes élni a lehetőséggel, miként tanévkezdés után szülők, pedagógusok számára nagy kihívás, hogy a fiatalokat további rendezvényekre tereljék. Mert számtalan kiállítás, könyvbemutató, történelmi témakörű előadás hangzik el, és a jelenlét vonatkozásában bizony van pótolnivaló: évek, lassan évtizedek óta állandósult jelenség, hogy ezeken olykor alig látni diákot. Miközben a Tamási Áron Színház előadásaira szép számban sereglenek az érdeklődő fiatalok – ezt sajnos nem mondhatja el a maga műfajában remekül teljesítő M Stúdió –, rangos múzeumi, könyvtári előadókra olykor alig kíváncsiak. Kötelezni persze senkit sem lehet és nem is érdemes, ám alig hihető, hogy ne lenne tíz-húsz sepsiszentgyörgyi diák, aki kíváncsi – például – történészeink gondolataira. S bár fesztiválok szervezésében jól teljesít a kulturális fővárosként emlegetett, illetve számon tartott Sepsiszentgyörgy, a fiatalok bevonzásában bőven marad tennivaló. Hogy miért ennyire fontos a diákok, főként a középiskolások kulturális felvértezése? Azért, mert ez itt sokak számára könnyen elérhető, és többet ér, mint egy kötelező háziolvasmány-lista. Azért, mert a Sepsiszentgyörgyre látogató írók, művészek, történészek és társaik amolyan szellemi ezermesterként gondolkodni, tehát élni tanítanak, arra bátorítanak: érték a tudás, a töprengés, a szokványos visszautasítása. És jövő csak a jó tanítómesterek szavaira építhető.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teremtő színház
Figyelemre méltó előadás-sorozattal kezdődik az őszi sepsiszentgyörgyi színházi évad, ez nemcsak a helyi társulatoknak, hanem a jövő heti pulzArt fesztiválnak is tulajdonítható.
Egyrészt. Másrészt, mind a Tamási Áron Színház, mind az M Stúdió régi-új, illetve új vezetővel kezd, ez mindkét teátrum esetében új nekilendülést jelent. Előbbinél Bocsárdi László folytatja, utóbbinál a mozgásszínházat 2005-ben elindító, majd azt igényesen és ígéretesen pályára állító Uray Pétert egy fiatal színházi szakember, Márton Imola váltja. Más kihívá-sok mellett neki kellene elérnie azt, amit Bocsárdiék már évek óta sikerként könyvelhetnek el: jó lenne, ha előadásaikat – melyekre nagyobb városokban tolonganak a nézők – az eddigiekhez képest több diák, fiatal tekintené meg. Ez teljesíthető feladat, nemcsak azért, mert az M Stúdió sajátos színházi nyelvezetével egyedi értéket teremt, hanem azért is, mert Sepsiszentgyörgy teátrumai a város legfontosabb, folyamatosan bizonyító művészeti intézményei, melyekre egyre többen figyelnek. És az már csak ráadás az új évadban, hogy jövőre várhatóan következik a Reflex fesztivál harmadik kiadása is. Mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, térségünk egyik biztos erőssége a kultúrateremtés. S ha már itt, Sepsiszentgyörgyön ilyen ígéretes az őszi rajt a világot jelentő deszkákon, talán érdemes rögzíteni: feledhető a szórakoztató színház abszurd fogalma. Hiszen a színház nem szórakoztat, hanem szembesít – világgal, magunkkal –, ráadásul az úgynevezett szórakoztatást kínálók tábora igen népes, e műfaj örök jellemzője a bőség zavara. A színház más, a színház ennél több. És ezt a Székelyföld kulturális fővárosa rangot magáénak érző Sepsiszentgyörgyön egyre többen ismerik fel, s mind elkötelezettebbek e téren. És ez így van jól. Mert a színház nemcsak tükröt tart, nemcsak életünkre villant, hanem – állítható vállalt idealizmussal: hatalom. Erre is utal idei, színházi világnapi üzenetében Brett Bailey dél-afrikai drámaíró, díszlettervező, rendező kérdése: „Mi, az arénák és színpadok művészei vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását, magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük, elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a reményre, az őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk?”
E világteremtő képessége miatt szeretik kortól függetlenül kordában és ellenőrzés alatt tartani a színházat, ezért próbálták, próbálják ideológiák szolgálatába állítani. Sepsiszentgyörgyön ma már a színház a gondolat és a művészet szabadságának jelképe, s erre büszkék lehetünk.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a lelkek összeérnek (Karácsony)
Ütő Gusztáv újrakezdő ember. E tálentumára a Munkácsy Mihály-díjas, öt gyermekes képzőművész hétköznapjaiban is gyakran alapoz, nap mint nap meg kell próbálnia egyensúlyt teremteni családapai, tanári és alkotói feladatai, szerepei között. Hatvanadik születésnapja felé araszolva elégedetten állítja, apróságai enyhítenek szomorúságon és bánaton, vidámabb az élet, ha sok a gyermek; ők nem- csak karácsonykor, hanem az év minden napján éltető örömforrást jelentenek.
Árkosi hamuban sült pogácsa Apa nélkül nőtt fel, az a fajta megnyugvás hiányozhatott gyermekkorából, amit most legkisebb fia érez akkor, amikor óvodába menet megfogja a kezét. Örmény gyökerű, elrománosodott désaknai édesapja egy, másfél éves korában „eltűnt” életéből – emlékezik vissza Ütő Gusztáv. Sepsiszentgyörgyön született 1958-ban, Árkoson nevelkedett, és unitárius vallására – noha templomba csak ritkán járó istenhívő – kisdiák kora óta büszke. Gyermekkorában az a mondás járta, „Árkoson még a pap is unitárius”, jóllehet, más felekezetűek is éltek a faluban. A családban főleg nők vették körül, a férfi, akire leginkább felnézett, s valamiképpen apját is pótolta, dédnagyapja, Ütő Sándor. Kilencvenkét esztendős korában, 1966-ban hunyt el, szavait nagyra tartó dédunokája pedig nagyon hálás a sorsnak azért, hogy nyolc évig mellette lehetett. A rendtartó székely falu világából érkezett dédnagyapja nemcsak apját pótolta,  példakép számára.
Ötgyermekes családapaként – Bence (1987-ben született), Zselyke (1989), Elek (2004), Zente Zolta (2009) és Borbála Katalin (2013) – próbálja mindazt megadni gyermekeinek, amit ő apjától nem kaphatott meg. Nagyon meginoghat egy gyermek, véli, ha nincs biztonságérzete, az a legbiztonságosabb, ha mind az anyja, mind az apja ott van mellette; saját tapasztalatból tudja, ha egyikük hiányzik, lelkében nyoma marad. Miután az első feleségétől különvált, két, serdülő gyermeküket évekig egyedül nevelte Sepsiszentgyörgyön, aztán Zselyke lánya édesanyját követve Magyarországra költözött, ám Bence fia továbbra is vele maradt. Ütő Gusztáv számára azóta is állandó „belső ösztönös vágy”, hogy otthonában karácsonykor mind az öt gyermeke együtt legyen. Jól emlékszik válása utáni első karácsonyára: 2001-ben szenteste hárman ültek a fenyőfa körül: lánya, fia és ő. Erőteljes összetartozási élménye volt, miközben az apró karácsonyfán egy szál gyertya égett, s egyetlen dísz árválkodott rajta. Az a karácsony lezárt egy folyamatot, és ebben a végben ő az újrakezdés esélyét látta. Ütő Gusztáv azóta is rendületlenül beszél elkeseredett barátainak, tanítványainak az újrakezdés jelentőségéről, egy képzőművész számára különösen fontos, hogy maradjon energiája az újbóli nekifutamodásra, mert csak „számos kudarc után jön némi sikerélmény”. Egyensúlyt teremteni
Második feleségével, Kingával 2002 óta élnek együtt. Miután megszületett első közös gyermekük, Elek, Ütő Gusztáv arra gondolt, középiskolai tanárként nehezen tud szeretteinek megfelelő életkörülményeket biztosítani, ezért 2005-ben budapesti doktori képzésre felvételizett, hogy dolgozhasson felsőoktatási intézményben is. Többszöri felkérés után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen kezdett tanítani, 2007 óta ingázik Váradra, havonta kétszer ül vonatra, hogy szerda reggeltől péntek estig oktathasson. Emellett középiskolai tanár a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban, olyan pedagógus, aki az oktatást „szakmai szintnek”, vagyis hivatásnak tekinti.  Rajzkört vezet a Míves Házban, hozzátartozóinak e munkák révén biztosít jó megélhetést, de azt is tudja, egy családban legfontosabb a lelki kapcsolat. Számos művészeti és közéleti feladatot vállalt, ám felesége bátorítására ötvenéves kora után átértékelte ezt, és egyre gyakrabban mond nemet a felkérésekre.
Három gyermeküket Kinga otthon dolgozva neveli, azt tartja, „vagy a munka, vagy a gyermek”. Ő ez utóbbit választotta, inkább „esti műszakban” varrja alkotásait, tudatosan kevesebbet. Húsz évvel fiatalabb férjénél, számára a nagy család természetessé vált, összenőttek. Egykor öt gyermekről álmodott – hármat szült és kettőt „kapott ajándékba”. Varrásra született, meséli, e technikával játékokat, zöldségeket, gyümölcsöket készít, foltvarrással foglalkozik, ezt szeretné tenni a jövőben is. Év végére nagyon felhalmozódik minden, idén először kellett három apróságról gondoskodnia, ez kimerítette, így sok tennivalója miatt úgy érzi, náluk a karácsony igen „sűrű”. Noha ifjú egykeként Ütő Gusztáv még azt hitte, egy utód elég, most már úgy érzi, öt gyermeke egyre nagyobb elégtételt jelent, születésükkel egy-egy „újabb lélek került a családba”. Bár testvérek és erős lelki kapcsolat alakult ki közöttük, öten ötfélék, ám „mindenik egyformán szeretnivaló”. Örömforrásként tekint gyermekeire és sokasodó apai feladataira, s bár azt mondják, dombvidéken messze gurul az alma a fájától, sokoldalú színművész fia újabban plakátkészítési stílusával lepi meg, s megerősíti abban, hogy minden gyermeket arra kell bátorítani, tegye, ami neki jó, a szülőnek nem szabad ráerőltetnie saját akaratát.
Zselyke lánya két kis gyermekével bővítette a nagy családot, így Ütő Gusztáv kétunokás nagyapa. Sokat derülnek azon, hogy egyik unokája nagyobb, mint legkisebb lánya, ezt úgy emlegeti, hogy „Borika, az unokám nagynénje, két évvel kisebb, mint Zenkő unokám”. Ennek így kellett történnie, teszi hozzá, ennek is szerepe van családjukban, és nagy öröm, hogy néha az unokák a gyermekeivel együtt hancúrozhatnak.
Hétköznapjai állandó egyensúlyteremtési kísérletről is szólnak: Ütő Gusztáv családapai, oktatói és alkotói szerepének akar legjobb tudása szerint megfelelni úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nehéz feladat, maga is elismeri, ritkán sikerül, véget nem érő, örök vívódással járó próbálkozás. És e folyamatos törekvés közben beismeri, az egyensúlytalansági állapot is természetes, emberi. Akkor is próbál gyermekeivel foglalkozni – „legózni” –, amikor szombat reggel kimerülten, „félapaként” hazaérkezik Váradról, s amikor csak teheti, esténként mesét olvas nekik, mert reakciójuk, szeretetteljes kisugárzásuk sok mindenre gyógyír. Doktori értekezését nyolc évig írta, ezalatt kevesebbet játszott gyermekeivel, másrészt többet olvashatott és árnyaltabban fogalmazhatott; Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című munkáját 2013-ban védte meg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Nem nyugtalanítja, hogy míg a kicsikkel törődik, nem festhet – egy éve készített egy monumentális olajképet –, mert úgy véli, a Jóisten lehetőséget teremt arra, hogy a fontos, súlyos mondanivalójú alkotások ilyen körülmények között is megszülethessenek, s ez a szelekció jót tesz művészetének. Életkörülményeikkel, három szobás, negyedik emeleti tömbházlakásukkal elégedett, mint mondja, nincsenek nagy terveik, nem akarnak házat építeni, mert saját tapasztalatból tudja, hogy a kényszeredett téglarakás elidegeníti egymástól az embereket.
Ütő Gusztáv harcos alkotó, akcióival alaposan kiveszi részét a székelyföldi autonómiaküzdelemből. Az öntörvényű művész dédnagyapja önrendelkezésre alapuló életszemléletére is hivatkozva ugyanis elvárja, hogy közösségét ne vezessék orránál fogva. A székelységet megilleti az autonómia, ezért Autonómia és Székelyföld – általa műalkotásnak tekintett – tábláit magasba emelve bátorítja polgártársait, ki kell harcolnunk az önrendelkezést.
Az ötvenhat esztendős, egyebek mellett Munkácsy Mihály-díjjal is elismert képzőművész most az összegzés időszakát éli. Több mint félezer eddigi performanszának dokumentumait rendszerezi, műleírásait végzi, azok kétharmadát külföldön (Ja­pánban, Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban stb.) mutatta be „kulturális diplomataként, Székelyföld küldötteként”. Amikor véget ér körülötte a nyüzsgés, éjszakánként ír, napközben rohan a tördelőszerkesztőhöz. Néhány hiánypótló kötet kiadását tervezi, hamarosan megjelenik az Autonómia Anatómia tárlat katalógusa és Akcióművészet Székelyföldön című könyve, utóbbin évek óta dolgozik. Elég lenne egy mosoly
Nem örül annak, hogy a karácsony „a huszadik századi átvett szokások szerint az ajándékozásban merül ki”, Ütő Gusztáv ilyenkor inkább a lelki békére, Krisztus születésére gondol. Úgy látja, ünnep előtt  feszült ajándékvásárlási láz rabolja el az emberek idejét, csak arra összpontosítanak, hogy kinek mit vegyenek. „Teljesen eltereli a figyelmet karácsony lényegéről ez az ajándékozási divat, közben elég lenne egy mosoly, egy érintés, egy simogatás; de elkövetjük azt a hibát, hogy  gyermekeinket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy évről évre nagyobb ajándékot kapnak. És az ajándék már nem lelki és szellemi, hanem anyagi eredetű.” Advent idején, számítógépesgrafika-órákon a Plugor Sándor Művészeti Líceumban karácsonyi képeslapot, üdvözlőlapot, plakáttervet készíttet diákjaival, és ilyenkor hangsúlyozza, hogy a munkákon ne jelenjék meg a kereskedelem, az ajándék, hanem azt kéri, a plakát a szeretet ünnepéről, Jézus Krisztus születéséről szóljon. – Nálunk ilyenszerűen alakul karácsony – összegez –: próbálunk hangulatot teremteni, már napokkal, hetekkel azelőtt karácsonyi dalokat hallgatunk. Izgalommal várjuk a fényt, hiszen a karácsony – amikor leghosszabbak az éjszakák – a fény ünnepe; valójában mi kellene egymás fényei legyünk, nem pedig pénzért vásárolt csillogásnak, fizikai vágyakat kielégítő ajándéknak kellene örülni. Ütő Gusztávék ezekre összpontosítva igye­keznek mind a két iránynak megfelelni: a gyermekek elvárják, hogy legyen ajándék, azt is kipuhatolják, mit szeretnének, és az angyal azt elhozza, de figyelnek a hangulat megteremtésére, füstölővel, gyertyaillattal, a csillagszóró különös, enyhén csípős szagával. Gyermekkorából emlékszik csillagszóróra, nagyon felemelő volt azt nézni, illatát érezni, másnap reggel felébredve látni a feldíszített fát; akkoriban még kevés volt a vásárolt dísz, inkább az arany és ezüst színűre festett dióból volt több, dédnagyanyja apró süteményeket készített, azokat aggatták fel cérnával a karácsonyfára... Szerinte jó lenne karácsonykor is egyensúlyt teremteni valahogy lélek és szellem, illetve tárgyi és anyagias vágyak között, de ez nem mindig sikerül.
Idős édesanyja is velük tölti a karácsonyt, amennyien csak tudnak, összegyűlnek a családból, ilyenkor „a lelkek összeérnek”. A szeretet ünnepén Ütő Gusztáv örül, hogy jelen lehet négy gyermeke, de bántja, hogy távol marad az ötödik, Zselyke lánya. Mást nem tehet, felhívja, váltanak néhány szót. „Hiányérzethez hasonló ez, jó lenne együtt látni, megölelni őket, gyermekeim szemébe nézni, ez lenne a tekintetek érintkezése”... De nem adja fel: bízik benne, hogy egyszer, jövőre vagy azután ez is sikerül; hiszi, hogy eljön az a pillanat, amikor együtt lesz az egész család, készítenek majd egy közös fényképet, különös, tömeges szelfihez hasonlót, hogy ne csak arra emlékeztessen, „vidámabb az élet, ha sok a gyermek”, hanem arra is, volt egy karácsony, amikor mindannyian együtt énekelhették a Mennyből az angyalt...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Albert Levente dokumentumfotói
Bár állandóan a jelenre, az éppen most történőre koncentrál, a fotóriporter – ha a szokványostól eltérő helyzetbe kerül – nem csupán fotók, hanem dokumentumfotók létrehozója. Az efféle képek „beéréséhez” természetesen idő is kell, ám egy negyed század távlatából már pontosan látszik, mi az, ami nemcsak fotográfiaként, hanem történelmi szempontból is maradandó érték.
Albert Levente több ezerre becsüli dokumentumfotói számát. A Háromszék alapításától fotóriportere a lapnak, ám szerencséjére – szerencsénkre – a napi rendszerességű fotózást már a Megyei Tükörnél elkezdte. 1988 második felétől kezdett dolgozni az egykori Kovászna megyei napilapnál, előtte mintegy évig rendszeresen elkísérte Sylvester Lajost riportútjaira. Sokszor csak néhány fotó készítéséért is benéztek egy-egy kisebb faluba, mert a falurombolás rémétől tartva nem tudhatták, eltűnik-e vagy sem a település, így arra gondoltak, bár a képek maradjanak... Albert Levente úgy emlékszik vissza, maguk a háromszéki falvak lakói sem tudták elképzelni, arra kényszerülhetnek, hogy tömbházban kell majd lakniuk. Meséli, a diktatúra végső, nehéz éveiben a székely falvak lakóit – tartva lakóhelyük s közösségük elpusztításától – egyrészt tehetetlenség, szorongás jellemezte, másrészt székely humoruk ilyen körülmények között sem hagyta cserben. Fotóriporteri munkájában 1989 decembere határvonalat jelent: a kommunizmus időszakából származó képein nemcsak a rönköt cipelő kommandói atyafi jelenik meg, vagy a vécépapírért és az aragázpalackért sorban álló városiak tömegét látjuk, hanem az 1989. augusztus 23-án az elvtársak sepsiszentgyörgyi pódiuma előtt önfeledten masírozó, hálásnak és boldognak tűnő embereket is. Noha Albert Levente azt mondja, akkor már érzékelhető volt egyfajta cinizmus mind pártaktivista, mind munkás esetében, a huszonharmadikai mosolygós felvonulók láttán azért el lehet töprengeni azon, vajon az ünneplők ma mit gondolhatnak akkori mosolygós arcukról?... Nyolcvankilenc decemberében Albert Levente nemcsak a sepsiszentgyörgyi pártszékház előtt tüntető tömeget örökítette meg egy szomszédos tömbház erkélyéről, hanem az akkori hegyivadász laktanyával szemben lévő, szétlőtt tömbházat is. Ez utóbbi érdekessége, hogy korábban lencsevégre kapta a lépcsőházból kitelepített, edényekkel hurcolkodó lakókat is, előbb tehát kilakoltatták az ott élőket, utána pedig szétlőtték az épületet. Csupán egy apróság az akkori furcsaságok közül, még jó, hogy emlékeztetnek a fotók. Aztán következett az első szabad március tizenötödike Sepsiszentgyörgyön – soha meg nem ismételhető az a felvétel, amikor egy tömbház erkélyein alig férnek az ünneplők –, Tőkés László és Teréz anya látogatása, vagy amikor 1992-ben hegymászók leveszik a parkbeli obeliszk vörös csillagát. Egy kor megannyi fekete-fehér lenyomata. Albert Levente mostani, Romcsíptető című sepsiszentgyörgyi szabadtéri kiállítását az 1988–1992 között készített dokumentumfotóira alapozza. Tárlata fotókiállításnál több, amolyan személyes, vizuális napló, amelyben akár a felcsíptetett fotográfia, az eltűnt idő maradványa is rom lehet. Fényképeit kollázsszerűen sorakoztatja fel, s míg képanyagát válogatta, úgy érezte, ismét hatalmába keríti az egykori bizonytalanság... A filmszerű szerkezetet szerinte az is indokolja, hogy az említett négy év alatt sok minden nem változott, s ha megírná a képsorokhoz kötődő történeteket, azt szintén kollázsszerűen, szubjektíven tenné. Ám egyelőre értékesebb filmkockáit digitalizálja, mert régi Azopan negatívjai közül időközben számos tönkrement. Ami maradt, azt tematikusan csoportosítja, képzőművészeti szempontból jelentős fotóit, falvak képeit teszi egymás mellé, s csendesen jegyzi meg, nem szorongatja az összegzés, a kötetekbe foglalás kényszere. De ha mégis meggondolja magát, van miből válogatnia.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Összetartozás és városünnep
Erdélyi magyar színházak előadásai láthatók a Szent György Napok kultúrhetén, s ez már önmagában is ünnep. Nemcsak azért, mert erre fesztiválokon kívül egyre kevesebb a lehetőség, hiszen költséges társulatokat felvonultatni, hanem mert régi idők vendégjátékainak emlékét is idézi egy kicsit. Azon persze lehet és érdemes alaposan eltöprengeni, miként és hogyan érhető el, hogy Sepsiszentgyörgy városünnepe igazi sajátos, székely íz legyen és az is maradjon. Összességében, nem csak kulturális vonatkozásban.
Már az is jelentős lépés, hogy végre elbúcsúzhatunk a bóvliárusok fekete seregétől, a kézművesek mellett vásárba hozzák portékáikat az erdélyi könyvkiadók is, s úgy tűnik, a szervezők jó érzékkel ismerték fel, a gagyi a kulturális kínálatból is kiszorítandó. Ne keresgéljünk régi, áporodott emlékeink között: az bizonyosan apró betűvel kerül majd a város emlékkönyvébe, hogy egykor bizony ezrek fogadták – jobb híján – a nyolcvanas, kilencvenes évek levitézlett diszkókirálynőjét és a hozzá hasonló élő kövületeket. Köszönjük, feledjük, egyszer s mindenkorra elég volt: Sepsiszentgyörgy nem a popzene matuzsálemeinek elefánttemetője.
Miként az is téves, hogy ilyenkor a színházban is az úgynevezett – ám valójában nehezen meghatározható – tömegigényt kellene kiszolgálni, ezért aztán hozták is szívfacsaró előadásaikat a budapesti produkciós irodák. Tévedés volt: minőség és szórakoztatás teátrumban sem egymást kizáró fogalmak. Jó hír azonban, hogy idéntől a kultúrhéten kizárólag erdélyi magyar színházi társulatok lépnek színpadra, mi több, a Kolozsvári Magyar Opera is elhozza egyik közkedvelt musicaljét, s ez bizony frissen és ritkán érkező véráram. Mert a temesvári, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi színházak előadásai egyben piciny, kulturális kapcsok e térségek felé, melyek az erdélyi, székelyföldi magyar összetartozás élményét is erősíthetik.
És talán ez a kulcsszó: a Szent György Napok kulturális palettájának jó érzékű, egészséges színezésével egyrészt felmutatható, nyitottak vagyunk a mindenkori minőségre, az újra, a lendületesre, mindarra, ami vezet valahová; másrészt, újólag megerősíthető a magyar szolidaritás igénye: igen, Sepsiszentgyörgy kíváncsi arra, miként teremtenek magyar nyelvű színházat – és nemcsak teátrumot, hanem kultúrát, életet – másutt, tőlünk kissé távolabb, ám hozzánk mégis közel.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élet az Istenszéke lábánál
Két hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt.
Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni.
A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni.
Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet.
Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír.
A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti.
„Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta.
A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)