Peti András határozattervezetei a kétnyelvűségért
Habár két határozattervezetet is benyújtott Peti András alpolgármester a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése érdekében, szerda délutánig egyik sem került fel a marosvásárhelyi városháza honlapjára. Amennyiben nem szerepel a májusi soros ülés napirendjén legalább az egyik tervezet, az RMDSZ bojkottálni fogja az önkormányzati ülést.
A legutóbbi ülésen a magyar önkormányzati képviselők nem szavazták meg a napirendi pontokat, így tiltakozva az ellen, hogy Dorin Florea polgármester nem ad utasítást a kétnyelvű utcanévtáblák felszerelésére.
Akkor Peti András alpolgármester benyújtott egy határozattervezetet a kétnyelvű táblák kihelyezéséről, amelyben, véleménye szerint minden szükséges hivatkozás benne van, s amelynek elfogadásával végleg rendezni tudják ezt a kényes kérdést. Azóta csaknem három hét telt el, de a tervezet még mindig nem került fel a városháza honlapjára, s így nagy a valószínűsége, hogy a jövő héten esedékes tanácsülésen nem fog napirendre kerülni.
A Székelyhon érdeklődésére Peti András alpolgármester elmondta: időközben egy újabb tervezetet nyújtott be, amelyben az utcák hagyományos elnevezésének feltüntetését is kéri. „Az lenne a legideálisabb, ha mindkét határozat napirendre kerülne, s akkor a fordításban szereplő román és magyar utcanevek egy táblán, a hagyományos elnevezések egy másik táblán szerepelnének. Például a Târgului és a Vásár utca egy táblán, alatta pedig az utca hagyományos, régi neve: Sáros utca. Ahhoz, hogy napirendre kerüljenek ezek a határozattervezetek, szükség van a városháza új jegyzőjének a jóváhagyására. Amennyiben egyik tervezet sem kerül fel, nem szavazunk a tanácsülésen" – mondta Peti András.
Csütörtökön reggel a hagyományos utcaneveket tartalmazó tervezet felkerült a városháza honlapjára, de nem a májusi, hanem a júniusi ülésen sorra kerülő napirendi pontok közé. A tervezet harminc elnevezést tartalmaz, többek között a a Mihai Viteazul-Klastrom utcát, a Papiu Ilarian – Kálvária utcát, Piața Trandafirilor – Deák Ferenc teret és a Calaraşilor – Kossuth Lajos utcát is.
A magyar személynevek mellett kis magyarázó szöveg is van, az illető személy születési és elhalálozási időpontjával és az általa betöltött tisztséggel, mintegy megindokolva, hogy miért méltó arra, hogy utcát nevezzenek el róla.
Simon Virág |
Krónika (Kolozsvár)

Nőnek a politikai foglyok és üldözöttek juttatásai
Július elsejétől a speciális törvények hatálya alá eső személyek havi juttatásai nőnek. Melyek azok a nyugdíjaskategóriák, amelyeknek jövő hónaptól nő a járandóságuk? – kérdeztük Neagoe Eugeniát, a Maros Megyei Nyugdíjpénztár igazgatóját.
– Július elsejétől azoknak nő a járandóságuk, akiket 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a között Romániában etnikai alapon üldöztek, azoknak, akik 1945. március 6-a utáni politikai diktatúra üldöztetéseinek voltak kitéve, akiket külföldre deportáltak vagy akik fogságban voltak, akik eddig is hadirokkantság miatt, hadiözvegyként, illetve háborús veterán státusuk miatt pótlékban részesültek.
– A növekedés nyomán mekkora pótlékra számíthatnak az érintettek?
– A 2014. évi 143-as számú törvény hatályba lépését követően – amely az 1999. évi 105-ös számú sürgősségi kormányrendeletet módosítja – az 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a közötti romániai rezsimek ideje alatt etnikai üldözést szenvedett személyek havi juttatása a következőképpen alakul: minden deportálási évért, lágerben, gettóban, koncentrációs táborban fogságban töltött évért havi 250 lej jár, szintén 250 lejben részesülnek minden börtönévért, koncentrációs táborban való fogva tartás minden évéért, havi 200 lej a menekülésben töltött minden évért, a kényszerlakhelyen vagy az átköltöztetési helyen, illetve a kényszermunkával töltött évekért. Azok, akik túlélték a halálvonat néven ismert zsidó üldöztetést, havi 200 lejes pótlékot kapnak. A túlélő házastársak havi 150 lejes pótlékban részesülnek, ha utólag nem kötöttek újabb házasságot.
– Mi a helyzet azoknak a havi juttatásával, akik politikai üldözötté váltak az 1945. március 6-a utáni rezsim idején, illetve akik fogságba kerültek?
– Miután hatályba lépett az 1990. évi 118-as számú törvényrendeletet módosító 2015. évi 69-es számú törvény, minden fogva tartási, kényszerlakhelyen töltött, fogságban töltött évért, az elnyomó szervek által eszközölt adminisztratív intézkedés és kivizsgálás miatti átköltöztetésért és fogva tartásért vagy külföldi deportálásért 1944. augusztus 23-a után, illetve a szovjet hadifogság minden évéért havi 400 lejes pótlékot folyósítanak a jogosultaknak. Havi 200 lejes pótlék jár a politikai okokból pszichiátriai kórházba való beutalásért vagy kényszerlakhelyen töltött évért. 400 lej jár azoknak a túlélő házastársaknak – ha nem kötöttek új házasságot –, akiknek férjük/feleségük elhunyt a meghurcoltatások, a kórházi kínzások, a deportálások, a fogság vagy a kényszerlakhelyen tartózkodás idején. Ez a pótlék akkor is jár a túlélő házastársnak, ha a házastárs a szabadulást követően hunyt el. Azok a túlélő házastársak is részesülnek a 400 lejes havi pótlékban, akiket arra kényszerített az 1944. augusztus 23-a utáni elnyomó rezsim, hogy elváljanak a fogva tartott, pszichiátriára beutalt, deportált, fogoly vagy kényszerlakhelyre hurcolt házastárstól, ha igazolni tudják, hogy együtt éltek az áldozattal annak haláláig.
– Milyen juttatásban részesülnek a hadirokkantak, a háborús veteránok és a hadiözvegyek?
– A 2015. évi 9-es számú sürgősségi kormányrendelet értelmében azok a veteránok, akiket a Mihai Viteazul érdemrenddel tüntettek ki, 1488 lejes járadékot kapnak. (Ez egy alhadnagy havi 1,75 alapzsoldjának megfelelő összeg.) A további érdemrendek – repülős, Románia Csillaga, II. világháborús emlékkereszt – tulajdonosai havi 520, 387 és 268 lejes juttatásban részesülnek.
– Hány személy lesz a haszonélvezője a fenti juttatásoknak?
– Körülbelül 5000 személyről van szó, akiknek július elsejétől megkétszereződik az addig folyósított pótlékuk.
– Milyen új szabályozások léptek hatályba az elmúlt időszakban?
– Május 22-én hatályba lépett a romániai civil repülőgép-személyzetre vonatkozó 2015. évi 83-as számú törvény, amely a 2007. évi 223-as törvényt egészíti ki. Azok, akik ebben a kategóriában civil repülőgépen dolgoztak, szolgálati nyugdíjra jogosultak, és kérvényezhetik ezt. Az alkalmazási normák megjelenését követően arra kérjük a jogosultakat, hogy a kérelem mellé csatolják a szolgálati nyugdíj megállapításához szükséges dokumentumokat.
(mezey)
Népújság (Marosvásárhely)

A létai Géczy-vár
Géczy János bizonyoson megérdemelte a gyalui uradalmat. Kardját és a hazáért való emberségét maga Báthory István, Erdély fejedelme, Lengyelország nagy királya jutalmazta. Kapta jutalomként Léta várát is a környező falvakkal együtt. Az is igaz, hogy a vár erősen magán viselte a magyar s erdélyi történelem nyomát.
– Mert ugye tova 120 esztendővel ezelőtt még a törököket hatalmasan veregető Hunyadi János is megkapta, aztán adományozta Jakcs Mihály vajdának és örököseinek a gyönyörű birtokot s Léta várát. De mihez kezdek én ezzel a rommal most? – így tűnődött Géczy János nagyúr fenn a félig rom vár megmaradt tornyának tövében, elnézve Kolozsvár s a havasok felé. – Én azt nem méricskélem, mennyit s mekkorát kapok Báthorytól s mástól, de hát a rom, az rom, még akkor is, ha az ország gyönyörű erdős völgykatlanában áll, középen, éppenséggel a mindeneket kormányzó Isten tenyerén.
Balassi Menyhért uram nyolc esztendővel ezelőtt elítélhető módon ellenkezett János Zsigmond fejedelemmel. Nem való az. Az ellenségeskedésnek az leve az eredménye, hogy amikor a fejedelem ostromolni kezdte Léta várát, a mély pincékben raktározott lőporos hordók felrobbantak. Sosem lehetett bizonyítani valóságoson, hogy János Zsigmond fizetett embere cselekedte-e a gonoszságot. Elég annyi, hogy rommá leve a vár jobb része. Most immár az enyém ez az egész világ, s a közepében a vár maradéka.
Géczy János nagyúr azonban a maradéknak is akart hagyni valamit, ha már mindent nem is, mert abba egyre-másra belészólt hun a tatár, hun a török, leginkább az osztrák. Építkezni kezdett, s a keze alatt felnőtt a vár, amelyben laknia is adatott vitézeivel s gyönyörű feleségével. Székelyföldről szegődött építőmestereket, mert a famunkához náluk jobban nem értett senki.
– Tudja, Sebeő uram, sosem találkoztam ilyen építőkkel. Ezek nem pallják el a bért, a bort megisszák forma, de reggel a pálinkát, azt igen. Néztem, meg se moccan a képük, ahogy magukhoz veszik, aztán nem is esznek, hanem falnak. Este tűz mellett énekelnek, keseregnek, mintha mindegyik külön-külön magának. De amit elvégeznek, arra még egy püspök is keresztet vethet. Mert az meg van csinálva.
Megszerette a székelyeket Géczy János. Azok se ellenkeztek véle ottlétük idején. De amikor marasztalta őket véglegesen, csak csóválták a fejüket, hogy az nem lehetséges, mert otthon a falu, a család s a Hargita.
Akkor azonban maga Géczy János sem gondolta, hogy lészen még találkozása ám, s a maga várában, ugyanvalóst székely teremtéssel. Úgy adódott, hogy Kolozsváron jártában a híres csizmadiamesterhez, Csutka István vargához riasztotta két katonáját, szegődjenek húsz pár csizmát a várőrség számára. S küldte az övét is mutatóba. Neki is két párat.
Mentek s jöttek a küldöttek, mondván, Csutka István fővarga üzeni, hogy azt a lábat látni kell, s megmérni, punktum. Géczy nagyúr hát elment maga a vargákhoz, csudát is látott Kolozsvárt, mert olyan műhelyt még soha. Hát megszegődtek, s abban maradtak, hogy az úré hamarább, de a húsz másik pár hat hét múlva, május első hetében készen, maga Csutka István főmester szállítja Létába, a várba.
Úgy is lett. Ám a kolozsvári szállítmánnyal ment a fővarga Csutka István felesége is, született csíktusnádi Beke Borcsa ifjúasszony, kinek szépsége híres volt már Székelyföldön is, akkor éppen Kolozsvárt is. Géczy nagyúr maga fogadta, szemlélte a szállítmányt nagy elégedettséggel. S mivel így volt, szívesen indítványozta, költenék el együtt a vár udvarán a délebédet. Azzal megcsippentette a varga ragyogó szépségű feleségének orcáját.
– Géczy uramnak szüksége van-e mind a tíz ujjára? – volt arra a válasz asszonyi szóval.
– Bizony igen, mert nyolc, kilenc ujjal nem lehet kardot forgatni.
– Már csak azért, mert én székely voltam s vagyok Kolozsvárt is, hát vagyon nálam bicska, nem is kacor...
Géczy uram értett a szóból, s kacagott, valami mentséget is kért. A rangos ebédasztalnál, s immár a jó bor mellett tréfára terelte a bocsánatkérést, azt is mondván, hogy cserélnének-e feleséget a nagymester Csutka Istvánnal.
– Hát hiszen két falu ráadással s az én Borcsám távollétében... De azt az asszonyt látni kell.
– Maga Kolozsváron is azt mondta: azt a lábat látni kell. Éppen jön az én párom, itt né.
A vár népe csodájára járt annak az ebédnek s a két gyönyörű fiatal asszonynak. A Géczy-vár ismét rom, de él a két szépség a krónikákban. Valaki tán újból fölépíti azt a gyönyörű várat a maradékból.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromszéken a diákok közel kétharmada kapott átmenőt
A fellebbezéseket megelőző eredményeket tekintve a Kovászna megyében érettségizők közel 63 százalékának sikerült átmenő jegyet kapnia a vizsgákon. A kedden nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a legjobb átmenési arány a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazu Gimnáziumban van.
A nappali és a csökkentett látogatású osztályokban végzett diákok közül 1521-en iratkoztak be Háromszéken a 2015-ös nyári érettségire, ebből 70-en nem jelentek meg a vizsgák valamelyikén, az eredményeket tekintve pedig az érettségizők 63 százaléka, azaz 911 tanuló kapott átmenő jegyet – tájékoztat Kovászna Megyei Tanfelügyelőségének sajtóirodája. A tanintézményeket tekintve a legmagasabb átmenési arány a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazu Gimnáziumban volt, itt a beiratkozott 130 diák 91 százaléka vette sikeresen az akadályt, ám az említett iskola mögött végzett szorosan az ugyancsak megyeszékhelyi Székely Mikó Kollégium is. Utóbbi esetében az érettségire jelentkező 123 diák 89 százaléka érte el a 6-os átlagot, továbbá a Mikes Kelemen Gimnázium diákjainak 86-a érettségizett le sikeresen. A megye legrosszabban teljesítő iskolája a kézdivásárhelyi Gábor Áron Szakközépiskola lett, a 77 tanuló közül csupán 7 vette sikeresen a vizsgákat. Két diákot zártak ki Háromszéken az érettségiről, egyik fiatalt a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolából, illetve egy másikat a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból.
Ámbár az eredményeket évek óta közzéteszik az interneten is, a diákok inkább az iskolákban kifüggesztett listákról, illetve az intézményhez ellátogató osztálytársaktól, barátoktól értesülnek érettségi eredményeikről.
Kolumbán Andrea, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola végzős diákja elmondta, ő is egy osztálytársától tudta meg, hogy érettségije sikerült. „Az elején nem is hittem, hogy átmentem, így gyorsan meg kellett nézzem az interneten is osztályzataimat” – magyarázta, majd hozzátette: a történelem kicsit nehéz volt, de a román írásbelin kapott tételek meglehetősen kedvezőek voltak számára. „Azoknak, akiknek nem sikerült, azt üzenem, ne csüggedjenek, nem lehetetlen átmenő jegyet szerezni, a következő biztos meglesz” – mondta Kolumbán Andrea, aki már biztos, hogy nem fogja megfellebbezni eredményeit. T. Réka, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákja is leérettségizett, jegyeit az internetről tudta meg, fellebbezni ő sem fog. „A közvéleménnyel ellentétben azt mondom, hogy nem volt azért olyan könnyű az idei érettségi, viszont a tételek nehézségi foka rendben volt, a jegyek pedig a valóságot tükrözik” – válaszolta T. Réka arra a kérdésre, hogy elégedett-e az osztályzataival.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Szegény románok
A Kovászna megyei rendőrség épületének folytatása – ez a székelyföldi románok legfőbb prioritása beruházások tekintetében, legalábbis ez hangzott el azon a bodzafordulói összejövetelen, amelyet a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma, Kovászna és Hargita megye Ortodox Püspöksége, az Andrei Şaguna Keresztény Kulturális Liga és a helyi önkormányzat közösen rendezett. Az Andrei Mureşanu Színház épületének befejezése például csak második a sorban.
De vannak ám egyéb csemegék is a célkitűzések között: például megakadályoznák a sepsiszentgyörgyi főtér rendezését, amelynek célja szerintük Mihai Viteazul szobrának eltakarása, mandátuma megfosztásával büntetnék mindazokat a polgármestereket, akik nem hajlandók felvenni a piros-sárga-kék szalagot ünnepélyes alkalmakkor, megtiltanák, hogy közpénzből finanszírozzanak olyan programokat, rendezvényeket, amelyek a román nemzeti érdekkel vagy az alkotmány előírásaival ellentétesek, megmentenék az árkosi kulturális központot, a kovásznai szívkórház nevébe belefoglalnák egy román személyiség nevét is, felülvizsgálnák a visszaszolgáltatásokat. A román államnacionalizmus legsötétebb korát idézik a találkozón megfogalmazott célkitűzések, s hiába tudjuk, hogy a velünk békésen együtt élő helyi románságnak nem ezek a céljai, nem ezek a problémái, hiába vagyunk tisztában azzal, hogy nem nagy a Civil Fórum támogatottsága a helyi román közösségen belül, mégsem nyugodhatunk meg. Hiszen a helyi román sajtó beszámolói szerint e bodzafordulói összejövetelen részt vett – így az ott megfogalmazott célokat valamilyen módon, akár hallgatólagosan is felvállalta – többek között a bukaresti kormány (amúgy közpénzekből, tehát a mi adólejeinkből is fizetett) helyi megbízottja, Sebastian Cucu prefektus, a Romániában még mindig hatalmas befolyással bíró ortodox egyház magas rangú képviselője, Andrei Moldovan püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, Codrin Munteanu volt prefektus, számos helyi önkormányzati képviselő, iskolaigazgató, intézményvezető, pártpolitikus. És hiába reméljük, talán mindezzel ők sem értenek egyet, hisz megtapasztaltuk már – a zászlóperekkel, a feliratháborúban, a kovásznai szívkórház botrányos névváltoztatása során –, néhány szolgálatos bajkeverő mennyire meg tudja mérgezni a magyar–román kapcsolatokat, meg tudja keseríteni a helyi közösség életét, önkormányzati vezetők dolgát, mennyi kárt tud okozni.
E meglehetősen lehangoló helyzetben némi reményt csak az adhat, hogy feltűntek és gyarapodnak a fehér hollók, az egymás megismerését célul kitűzők, az egymás iránti tiszteletre intők, a békés együttélést szorgalmazók. Mert valódi magyar–román párbeszéd akkor jöhet létre, ha a helyi román közösségnek sikerül félreállítania az ármánykodó szekusivadékokat, ha a fehér hollók elnyomják a gyűlöletkeltők hőzöngését. Ebben pedig mi is segíthetünk nekik.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelemhamisítás a filmekben
Minap egy küldeményt kaptam a világhálón, amelyben felsorolnak az elmúlt fél évszázadban forgatott tíz román történelemhamisító filmet. Kezdve az 1963-as Tudortól a Dákokon és Burebistán, Mirceán és Mihai Viteazulon át egészen a Moldovan rendőrfelügyelő sorozatig. A hamisítást igazoló állítások román történészek tudományos folyóiratokban megjelent munkáira támaszkodnak, azokat idézik.
A történelmet egy kicsit is ismerők régóta felfigyeltek ezekben a filmekben a vászonra vitt csúsztatásokra, hazugságokra. Csakhogy Sergiu Nicolaescu és társai a kommunista diktatúrában, de az utána következő felfokozott nacionalista időkben is a mindenkori nacionalista áramlat szimpátiáját, anyagi támogatását élvezték. Nem az számított, hogy mi a történelmi igazság, hogy egyáltalán megtörtént-e az esemény, volt-e valójában csata, s abban ki győzött, hanem az, hogy hősnek állították-e be a néptömeget, jó hazafinak, nemzetegyesítőnek az uralkodót, szabadságharcosnak az útszéli rabló betyárokat, robbantgató, felforgató kommunista „hősöket”, vérszopó kizsákmányolóknak, hazaárulóknak a gazdagokat.
Jó, hogy a végre valakik meg merték tenni a lépést, tükörbe nézetik a történészeket, forgatókönyv-írókat is. Csak az a baj, hogy a történelmi igazság (talán) csak évtizedeken keresztül megy bele a köztudatba. Addig a televízióban még Isten tudja, hányszor levetítik a népbutító hamisításokat, a nemzeti büszkeséget növelő filmeket.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iohannis a SRI-t éltette, ők az új elit
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma

Mondd meg, kinek állítanál szobrot, megmondom, ki vagy!
Igencsak sokat elárul egy közösség szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy kinek, kiknek állít vagy állítana szobrot. Ha körülnézünk Erdélyben, majd minden városban találunk – még ott is, ahol valójában semmi keresni valójuk nem lenne – egy-egy Mihály vitézt, Avram Iancut, meg egyéb 1848-as román „hőst”, vagy más, enyhén szólva ellentmondásos román történelmi figurát ábrázoló szobrot.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy netán valamiféle szemléletváltásra próbáljam rávenni a román történészeket, ennek elsősorban belső meggyőződésből kellene megtörténnie, de az biztos: előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Vannak már előfutárai is e változásnak, hogy most csak Lucian Boia – korábban pedig Andrei Pippidi – munkásságára utaljak, könyveik közül egyesek magyar nyelvű fordításban is hozzáférhetők. Úgy tűnik, a román történetírás is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy feladja a szovjetnek mondott szemléletet, amely a „mától kezdve minden másként történt” elv alapján működött.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy a legutóbbi marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi ülésen határozat született arról, hogy szobrot állítanak Constantin Romanu Vivunak, a Románia enciklopédiája szerint „hős forradalmárnak”, akinek legfőbb érdeme, hogy a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt a Marosvásárhely környéki településeken. Mindenestre meglehetősen tiszteli a városvezetés a 48-as román hősöket, hisz Constantin Romanu Vivu mellett, Petru Dobra, Ion Buteanu, Alexandru Papiu Ilarian és természetesen Avram Iancu nevét is utca viseli.
Az még nem tisztázott ugyan, hogy hol is állítanák fel a szobrot, de gyaníthatóan nem a város szélén, inkább a központban. Ellentétben a magyar személyiségeket megörökítő szobrokkal, amelyek rendre a főtértől távolabb kaptak helyet. Beleértve a városépítő Bernády Györgyét is, akinek nem jutott hely az általa építtetett Városháza és Kultúrpalota közelében sem. Bezzeg a kormány által kinevezett Emil Dandeanak igen, holott az ő nevéhez – legalábbis a vásárhelyi legendárium szerint – csak a főtéri városi vécé építése fűződik.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyűlölködés helyett: tanulni a magyaroktól! (Cella Dan)
Részt vettem az ország nemzeti himnuszának napján szervezett egyik hivatalos rendezvényen. Csalódott vagyok… Érzéseim, benyomásaim, óhajaim, elégedetlenségem környezetem szempontjából, természetesen, nem túl fontos. De nem értem, egyes románok miért fröcsögnek mindenfelé, amikor a magyarok különleges napjaikat ünneplik, miközben ők, a románok, nem képesek: 1. tisztességes időpontban megszervezni az ilyenfajta eseményeket, hogy minél többen részt vehessenek rajtuk; 2. megtenni mindent, hogy részt is vegyenek ezeken az eseményeken.
Fojtogat azok közömbössége, akik ujjal mutogatnak a magyarokra, mert „újra utcákra vonultak”, ők viszont képtelenek 20 percet arra szánni, hogy elénekeljék országuk himnuszát, melyet akkora „igyekezettel” „védelmeznek” a „gonoszoktól”.Igen, igaz, az ilyen eseményeket, akárcsak a minapit, általában délben tartják, amikor mindenki dolgozik, mintha a hatóság nem szeretné, hogy az emberek örömmel vehessenek részt rajtuk, mintha szégyellnének néhány lelket összegyűjteni Mihai Viteazul szobra elé, nehogy véletlenül „beszólogassanak”. A sepsiszentgyörgyiek több­sége állami intézménynél dol­gozik. Arról inkább nem is szólok, hány csinos hölgy lép ki 10–11 körül az adóhatóság kapuján és megy „terepre”, hogy aztán teli szatyorral térjen vissza a bevásárlásból. Ahányszor valamelyik intézménybe telefonálok, az ott dolgozók többsége vagy „gyűlésen”, vagy – szintén – „terepen” van – évente kétszer-háromszor... hol vagytok? Nemrég közzétettek egy Daniel David pszichológus által vezetett tanulmányt. Címe: A román nép pszichológiája. A románok pszichológiai profilja (Psihologia poporului român. Profilul psihologic al românilor). Ebből az derül ki, hogy a bizalmatlanság a románok fő jellemvonása. A másokkal való törődés nem terjed túl a családon. És szintén jellemző a románokra, hogy a társadalom erejét keresik, „de képmutató módon, egy olyan kollektivizmusnak megfelelően, melyben rossz néven veszik, ha kilógsz a sorból, és a szerénység és a másokért hozott áldozat álarca mögé rejtik (pl. »én nem szeretném a hatalmat, de az emberek ezt követelik tőlem…«)” – a HotNews szerint. Nem szívesen ismerünk magunkra ebben a leírásban… sőt, vitatjuk a tanulmány hitelességét, és azt mondjuk, olyan valaki készítette, aki rossz színben akar feltüntetni bennünket.
Nem, román testvérek! Ez az igazság, népként ilyenek vagyunk. Persze elképzelhető, egyénként nem érezzük, hogy „vaj van a fejünkön”, de nemzetként ilyenek vagyunk. Ennek bizonyítéka a „fejbevágó” himnusznapi esemény. Nem tudom, volt-e ott alig száz civil. Szomorú! Ahogy azt kollégám, Mirela Cara írta:
„A román a románok legnagyobb ellensége”
Ha mi nem küzdünk meg azért, amink még maradt, azt senki sem teszi meg helyettünk. Unalmasnak tartjuk népzenei előadásokra járni vagy a népviseletet népszerűsíteni. A gyermekek menekülnek mindentől, ami a nép múltjával kapcsolatos, és kinevetik társukat, aki valamilyen román népművészeti tárgyú műhelybe vagy tanfolyamra iratkozik be. Nem tudjuk, hogyan mutassuk meg nekik a szépet és inkább márkás ruhákba öltöztetjük, hogy ne nevessék ki őket az iskolában. Hamisak az értékeink
Hatévnyi együttélés után még mindig elcsodálkozom, a magyarok milyen szépen ötvözik nevelésükben az újat a régivel. A gyermekek már kiskorukban megtanulnak nemezelni, mert kultúrájuk része, büszkén hordják a népviseletet, népdalokat ismernek és így tovább. Csak azt vesszük észre, amit akarunk, vagyis mindig a negatív dolgokat, nem akarjuk átvenni a jó példákat, attól tartva, ezzel sérülne a „kisebbségi többségi” imázsunk.
A nemzeti himnusz napjára magyarok is eljöttek, de a románok nem értek rá. Meggyőződésem, megkapom a magamét ezért a bejegyzésért, de őszintén, nem érdekel. Amúgy is úgy tűnik, sokan csak áldozati szerepben tetszelegnének. Ki nem enged ünnepelni, ember?
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fényes nappal téglával betörték a szatmárnémeti RMDSZ-székház ablakát
Ismeretlen tettes kedden délelőtt egy fél téglával bedobta az RMDSZ szatmárnémeti székházának az ablakát – közölte a Szatmár.ro portál.
A fél tégla az RMDSZ-székház gyűléstermének az ablakát törte be. A teremben nem tartózkodott senki, így személyi sérülés nem történt. Az iroda Szatmárnémeti belvárosában, a Mihai Viteazul (egykori nevén Rákóczi) utcában működik egy földszintes épületben, alig húsz méterre a városi rendőrség egyik épületétől. Ablakai a forgalmas utcára néznek.
Az épületben az RMDSZ Szatmár megyei és szatmárnémeti szervezetei mellett magyar civil szervezetek irodái, illetve az RMDSZ parlamenti képviselőinek az irodái működnek.
"Nem tudjuk még, hogy provokációról, etnikai célzatú cselekedetről vagy csak egyszerű huliganizmusról van szó, mindenesetre azt nagyon szomorúnak tartjuk, hogy 2015 nyarán, miközben a Partiumi Magyar Napok lebonyolításán dolgozunk, pár méterre a városi rendőrség székhelyétől ilyen eset történhet" - idézte a Szatmár.ro portál Kereskényi Gábor parlamenti képviselőt, a szatmárnémeti RMDSZ elnökét.
Az esetnek szemtanúja is volt, aki azonban csak meglehetősen felületes személyleírást tudott adni a rendőröknek.
maszol.ro

Nevek, ha hamisan visszhangzanak
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ugyancsak fanyalgok, ha elkezdik magyarázni nekem szűkebb pátriám, Erdélyország helységneveit. Mert igaz, hogy nem voltam ott az alapításuknál – mármint a településekéinél – de néminemű ismereteket átörökítettek nekem egykor szüleim, valamivel későbbecske tanáraim, s még később, sakál-koromban újdondász kollégáim. Ezért aztán fölöttébb furcsállom, amikor szembesülök azzal, hogy a történelmi hangzásokat is hordozó keresztnevemről elnevezett, Szászkézdhez tartozó Zoltán falucskának manapság úgy mondják, hogy Mihai Viteazu. Még ha Vitéz Zoltánnak mondanák, csak-csak lenyelném valahogy, de hogy lemihályozzák... Érdekes. A Kovászna megyei Étfalvazoltán (1900 előtt még csak Zoltán volt, oszt’ egyesült Étfalvával, amúgy Gidófalva része, ott Sepsiszentgyörgytől hét kilométernyire) államnyelven is Zoltan (így, ékezet nélkül, de mégiscsak Zoltán), s érdekes módon senkit nem zavar. A mi Zoltánunkat elmihályosították. Vagy ott van a 683 esztendős Mezőbodon. Annak a hivatalos neve Papiu Ilarian. Egyszerűen azért, mert Papiu apja ott volt ortodox lelkész, anyja ott van eltemetve az iskola kerítése mellett. Aztán Marosvécs is Erdély idegen nevet kapott. 1974-ig jól elvolt a Vécsre hajazó Ieciu névvel, akkor aztán eldöntetett, hogy egy 17–18. században élt havaselvi fejedelmi család nevét kapja. Mezősámsond sem volt jó Sámsondként, Şincai lett belőle. Ugyanúgy, mint Bodonból Papiu. Csatófalvából, az egykori Domáldból (lásd: Bolyaiak), vagy Hundorfból is a jellegtelen Viişoara lett. Csak sejteni tudom, hogy mi köze lehet a falunak a szőlőhöz (a pónyik almával már jobban elboldogulnék). No, de ne is próbáljunk ott rációt találni, ahol nincsen.
Jó ha tudjuk, hogy mi volt ezeknek a településeknek az eredeti neve, jó, ha használjuk ezeket a neveket, amíg még vagyunk, amíg még vannak utódaink, s jó, ha megtanítjuk rá őket is. Mert ha nem, máshonnan tanulják. Például abból az internetes kiadványból, amelyik a minap elkezdte magyarázni az erdélyi helységneveket. Nem rosszindulatból magyarázott félre, egyszerűen csak tudatlanságból. Legalábbis merem remélni, hogy így történt. Merthogy aszongya az inkriminált internetes portál nagyot dobbantani óhajtó szerkesztője, hogy az erdélyi megyék nevei mögött minden alkalommal egy-egy történet áll. Ez még akár igaz is lehetne, ha nem volna hamis. Fehér megyét például a várfalak fehér kövei, az erdélyi gyula tisztség (itt jön be Gyulafehérvár) teremtette fehérré. Eddig még hagyján. De Aradnál már meglódul a képzelete. Mert nem talál egy történetet rá, behoz trák, dák meg távolabbi (svájci, francia, krétai) botcsinálta analógiákat, s amikor belefárad, egyszerűen feladja. Bihar megye attól bihar – szerinte – mert a szerb vihorból származik, de az is lehet – siet megfelelni az elvárásoknak –, hogy a trák-dák vár, a Biharea nevéből származik (bi = kettő, harati = vinni). Még szerencse, hogy az indusokkal nem akar mindenáron rokonítani. Brassó is dák eredetű, oktat: a bîrsa dák szó metatéziséből (hangátvetéséből) lett brassó – állítja. Kolozs a latin clusium (fallal körülvett város) németbe való ültetéséből Klausenburggá vált, és íme, itt is van a város, amiből kilett neki a Kolozs. Ezek után már szinte természetes, hogy Kovászna az indoeurópai kavoSNa szó származéka. Hargita pedig a sémi har – domb, és a török Ağrı összeolvadásából lett az, ami. A Szeben – Cibin (szláv sviba) eredetnek ad egy alternatívát – lehet ugyanis, hogy a szeben szó a dák cebonie/cedonie szebenné való alakulása, vélekedik.
Nos, ezért kell újra megtanulnunk, észben tartanunk és továbbadnunk a neveket, amelyekre megtanítottak bennünket szüleink, tanáraink, hogy az ilyen tévelygő etiomókusoknak ne dőlhessenek be ártatlan utódaink.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Feledésre ítélt magyar utcanevek nyomában
Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.
– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?
– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.
– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?
– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.
– Miről szokott velük vitatkozni?
– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.
– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...
– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.
– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?
– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.
– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?
– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.
– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?
– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.
– Miről írhatott a kommunizmusban?
– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.
– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?
– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.
– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...
– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.
– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...
– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.
– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?
– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.
Asztalos Lajos
Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tehetséggondozó központ létesült Háromszéken
A tehetséges diákok tanórákon kívüli foglalkoztatása, fejlesztése céljából tehetséggondozó központ kezdi meg működését az új tanévtől Háromszéken, amely a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában rendezte be irodáját, a tevékenységeket ellenben két megyeközponti és egy-egy kézdivásárhelyi, illetve bodzafordulói elméleti középiskolában tartják.
A megyei tanfelügyelőség Keresztély Irma korábbi főtanfelügyelő kezdeményezésére tavaly februárban nyújtott be kérést az oktatási minisztériumhoz tehetséggondozó központ jóváhagyására.
A vonatkozó rendelet októberben született meg, az új létesítmény jogi személyiséggel rendelkezik, irányításával a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Református Kollégiumban tanító Pető Mária fizika szakos pedagógust bízták meg, aki már bizonyított a tehetséggondozásban, tanítványai a kutatás, alkotás és újítások terén kiemelkedő eredményeket értek el. A szaktárca 6,5 állást hagyott jóvá, az óraadó tanárok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és Mihai Viteazul Főgimnáziumban, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban és a bodzafordulói Mircea Eliade Elméleti Líceumban tartják majd a foglalkozásokat.
A diákokat a VI. és a X. osztályosok köréből választják ki, legtöbb tizenötös létszámú csoportokat alkotnak, közel száz tanulóval foglalkoznak ilyen módon. A tevékenységeket délután, hétvégén, vakációs tanulmányi táborokban szervezik nyelv és kommunikáció, illetve matematika és tudományok területén.
A tehetséggondozás nem új keletű a háromszéki iskolákban, ezt teszik azok a tanárok is, akik különböző tantárgyversenyekre készítik fel a diákokat, ellenben ez javadalmazás nélkül történik. Az újonnan létrejött központban viszont végre lehetőség van megfizetni a pluszmunkát – hangsúlyozza Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több diákja lett a Szent László Líceumnak
Nagyvárad- Hatszázról nyolcszáz főre nő a most kezdődő tanévben a Szent László Líceum diákjainak létszáma. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, a tanintézményen belül újabb termeket fognak majd élettel megtölteni. A felújítások a püspökség támogatásával zajlanak.
Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője z Erdély Online-nak arról számolt be: radikális változásokat kellett eszközölni abból a szempontból, hogy a most következő tanévtől kezdve négy kilencedik osztály indul, ugyanis átvették a Mihai Viteazul Műszaki Kollégiumtól a turizmus és közélelmezés líceumi osztályokat (IX., XI. és XII. osztály), illetve a szakács szakiskolai részleget (IX. és X. osztály). Ez tehát azt jelenti, hogy a kilencedik évfolyamon a könyvelés és humán teológiai osztály mellett indul egy négyéves képzést biztosító líceumi és egy hároméves szakiskolai szakács képzést adó osztály is, utóbbi kettő a turizmus és közélelmezés szak részeként. A szakoktatás nem biztosít érettségit a diákok számára, azonban a közélelmezési szak líceumi osztályaiba járók érettségizhetnek.
A felsoroltak miatt az iskola földszinti részét teljesen át kellett alakítani, a javításokat, illetve a felújítások teljes egészében a római katolikus püspökség finanszírozta. Egy ideje már zajlik a munka: a belső tereket átalakították, és végre a hátsó lépcsőfordulónál lekerült az a vasszerkezet, melyet még a szocializmus idején szereltek fel, és idegen testként csúfította a teret. Most azonban rálátás nyílt arra, hogy milyen szép díszítések vannak a falon, egészen másként néz ki a vaskorlát, illetve átjárhatóvá lett a folyosó.
Szép új konyha
Amellett, hogy az alsó részt szinte teljesen restaurálták, a konyhát is zéróra lecsupaszították, új járólapok és fali csempék kerültek a régiek helyére, így tökéletesen megfelel majd úgy a szakiskolások, mint a líceumba járók igényeinek, akik elméleti és gyakorlati tudásra egyaránt szert kell tegyenek, s ahogy az évek telnek, utóbbi óráik száma egyre növekszik. Sok időt fognak tehát eltölteni a konyhában, ahol megtanulnak főzni, különleges és egészen szokványos ételeket készíteni, illetve párhuzamosan mindezzel „praktizálni” is fognak vendéglátóipari egységekben. „Ez számunkra nagy kihívás, hiszen egy egészen új oktatási forma, ezért gondoltuk úgy, hogy korszerűsítünk két osztálytermet is, ahová ezek nagy létszámú szakosztályok költöznek be”- magyarázta az igazgatónő. Hozzátette ugyanakkor: ha folytatódik ez a növekedési tendencia, akkor jövőre már szükségük lehet arra az épülettömbre is, melyet jelenleg nem használnak, nincs igazuk tehát azoknak, akik azzal vádolják őket, hogy nem tudják megtölteni élettel az iskola folyosóit, termeit.
Természetesen a szaktantárgyakat tanító oktatókat is alkalmazniuk kellett, két teljesen új katedra jött tehát létre. „A hozzánk átkerült diákok nagyon szép környezetben tanulhatnak tovább. Böcskei László megyés püspök a lehető legkomolyabban viszonyult ehhez, abból kiindulva, hogy a tanulók komfortérzésén túl az is fontos, hogy pozitívak legyenek a visszajelzések az itt zajló oktatásról”- hangsúlyozta Zalder Éva.
Konyhai felszerelések
A konyhai felszerelések beszerzését (ami elég sokba kerül, hiszen nem csupán edényekről, hanem kályhákról, fridzsiderekről, fritőzökről, fagylaltgépekről, tésztakeverőről van szó) a mallersdorfi ferences nővérek biztosították, akik Németországból hozatták ezeket a vadonatúj felszereléseket, berendezéseket. Erre szükség is volt, mert amelyek itt maradtak még a gazdasági líceumtól, azok használhatatlanok voltak, roncstelepre valóak. Most viszont egyforma porcelán étkészletet, nagyon szép poharakat és csészéket használhatnak a szentlászlósok, és a 21. századhoz méltó környezetben tanulhatnak majd ezen tanintézetbe átkerült diákok a felújítás után anélkül, hogy szegregálnák őket, sőt, még arra is lehetőségük nyílik, hogy átvegyenek valamit az iskola szellemiségéből.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Felavatták a tanszéki galériát
A váci Nalors Grafikai Műhely A magyar kortárs grafika című kiállításának megnyitójával avatták fel a PKE Képzőművészeti Tanszékének pincegalériáját.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) történetében jelentős esemény zajlott le kedden délután, ekkor avatták fel ugyanis a felsőfokú intézmény Képzőművészeti Tanszékének Zárda (Mihai Viteazul) utcai pincegalériáját a tanszék képviselői, valamint a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának tagjai az egyetem hallgatóinak és az érdeklődőknek a jelenlétében. Dr. Balázs Zoltán tanszékvezető köszöntötte elsőként a megjelenteket, galéria avató és tárlatnyitó beszédet mondott dr. Ujvárossy László, az egyetem professzora, aki az új galéria megnyitásának jelentőségét emelte ki. „Ez a mostani avató különösen nagy horderejű abban a városban, ahol négy kiállító hely is volt valamikor, de már lassan tíz éve nincs múzeum, és városi galériánk sem. Mostantól nem vagyunk rászorulva a város kegyelmére, ha szeretnénk bemutatni diákjaink alkotásait, vagy azoknak a műveit, akiket meghívni óhajtunk” – fogalmazott.
Grafikai kiállítás
Ujvárossy László a továbbiakban a kiállítás anyagáról beszélt. „Tanszéki galériánkat a váci Nalors Grafikai Műhelyben készült magyar kortárs grafikákból válogatott grafikákkal nyitjuk meg. Magyarországon az autonóm képgrafika már a 60-as évek végétől az európai élvonalhoz tartozott. A festészethez képest a grafika műfajának szabad útja volt, így a magyar grafika elég korán felzárkózhatott az avantgárd törekvésekhez” Mint mondta, Vácon 1987 óta mindmáig létezik a nemzetközi szempontból is egyedülálló grafikai műhely, amelyben professzionális felszereltség és gépmesterek segítik a grafikusokat minden technikai akadály elhárításában. Mint mondta, a Romániában élő grafikusok helyzete más volt, a cenzúra meggátolta őket a szabad alkotási folyamatban, így a nagyváradi 35-ös műhely tagjai számára 1989 után revelációnak számított Butak András és Stefanovits Péter meghívása a Váci Országos Grafikai Műhelybe, ahol évente ösztöndíjjal dolgozhatnak az alkotók. A professzor jelezte, a mostani tárlaton többek között Banga Ferenc, Butak András, Kalmár István, Kótai Tamás, Prutkay Péter Stefanovits Péter, Szurcsik József munkáit állították ki.
Magas színvonal
A megnyitón beszédet mondott Stefanovits Péter a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának vezetője is: „Örömmel avatjuk fel ezt a kis pincegalériát, azzal a gyűjteményi anyagnak egy parányi válogatásával, ami huszonhárom éve gyűlik.” Kiemelte, hogy a váci műhely ma is működik, és lehet ott dolgozni. „Nekünk csak az a dolgunk, hogy saját elképzelésünket a kőre rajzoljuk, minden mást a technikus megold. Hogy ez műhely működik, mondhatni egyedülálló Európában”- tette hozzá Stefanovits Péter.
Pap István
erdon.ro

Kihelyezett ülés és galériaavató
Október 6-án a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartotta kihelyezett ülését a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozata.
A Magyar Művészeti Akadémia mintegy húsz tagja képviseltette magát tegnap a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) megtarott kihelyezett ülésen. A tagozati ülés kezdetén Stefanovits Péter tagozatvezető köszöntötte a PKE dísztermében összegyűlt megjelenteket, hangsúlyozva azt, hogy az akadémia képzőművészeti tagozatának ez az első Magyarországon kívül megtartott ülése, a konkrét helyszín pedig adta magát, hiszen Nagyvárad az egyetlen Magyarországon kívüli hely, ahol magyar nyelvű művészeti felsőoktatás van. A Művésztelepek szerepe, lehetőségei napjaink progresszív művészeti megnyilvánulásainak tükrében című konferencián és tagozati ülésen több előadás hangzott el, az előadók többnyire a címben meghatározott témát járták közül különböző szemszögekből.
Jakobovits Márta neves nagyváradi keramikus például többek között a kecskeméti nemzetközi kerámia művésztelepről beszélt, Véső Ágoston a nagybányai festőtelep múltjáról illetve utóéletéről adott szemléletes képet, Balázs Zoltán a PKE Képzőműbészeti tanszékének vezetője az Animáció Világnapja alkalmából több ébven át szervezett eseménysorozatról tájékoztatta a hallgatóságot. Beszéde végén kijelentette, hogy a tanszék egy inkubátor stúdiót kíván létrehozni, amivel biztosítani kívánják azt, hogy az egyetem volt diákjai tovább alkothassanak. Ujvárossy László a PKE professzora A természetek közötti interferenciák címmel tartott előadást, többek között a művészeti kutatás szükségességéről értekezve a művészeti oktatási intézményeken belül. Mint fogalmazott: „a művészeti kutatás nemcsak tudatos, újításra fókuszáló tevékenység, sokkal inkább személyes belső nyugalmat jelent, kapcsolat egy primordiális világgal.” A kétirányú, azaz tudatos tevékenységre és az ösztönszerű, ráérzésre építő kreativitás fejlesztésében nagyon nagy szerepe van egy művésztelepeken való közös együttlétének, fiatalok és az idősebb alkotók találkozásának – fejtette ki. A kihelyezett tagozati ülésen több más érdekes előadás is elhangzott. Az esemény folytatásaképpen délután felavatták a PKE Képzőművészeti Tanszékének pincegalériáját. A Zárda (Mihai Viteazul) utca 3. szám alatti galériát a váci Nalors Grafikai Műhely A magyar kortárs grafika című kiállításával nyitották meg.
Pap István
erdon.ro

Az ember nem változik
Székely Csaba drámaíró szeptemberben Vitéz Mihály című drámájával elnyerte a Színikritikusok Díját Magyarországon. A szerzővel a drámáról, a román–magyar Erdély-képről beszélgettünk legújabb díja kapcsán.
– Vitéz Mihály című drámája a Színházi Kritikusok Céhe által immár 35. alkalommal átadott gálán elnyerte a legjobb új magyar dráma avagy színpadi szöveg díját. Az elmúlt években kapott elismerésekhez viszonyítva mennyiben más ez a díj?
– Én mindegyiknek örülök, hiszen egyik sem úgy jön, hogy számítok rá, hanem mindig meglepetésként ér. A Színikritikusok Díja különösen értékes díjnak számít a színházi szakmában, mivel politikától független, és a végeredmény titkos szavazással dől el. Senki sem szólhat bele a jelöltek névsorába, még a Színházi Kritikusok Céhének elnöke sem. Bármelyik kritikus, aki látott legalább kilencven előadást az adott évadban, szavazhat, és a szavazás eredménye csak a díjátadó gálán derül ki. Később pedig nyilvánosságra hozzák az összes szavazatot, tehát nemcsak független és titkos, hanem átlátható is.
– Mi a Székely Csaba-drámák sikerének titka?
– Einstein mondta egyszer, hogy nem sikeresnek kell lenni, hanem hasznosnak. Én is ezt próbálom tenni, a siker és annak mibenléte nem igazán érdekel. Meg különben is ez múlandó, mint a szépség. Nagyon ritka, hogy valaki élete végéig sikeres maradjon. Szenvedélyesen szeretem a munkám, és akkor is csinálni fogom, ha majd kevesebb figyelem irányul rám.
– Honnan származott az ötlet a Vitéz Mihályhoz?
– Érdekelt a története. Hogyan került Erdély trónjára egy havasalföldi vajda? Milyen volt a viszonya a székelyekkel, és hogyan tudta őket a magyarok ellen fordítani? Olvasni kezdtem róla, és időközben a szombathelyi Weöres Sándor Színház kiírt egy drámapályázatot, én meg gondoltam, hogy ha már így állunk, érdemes lenne drámát írni ennek a Mihálynak a történetéből. Egyrészt szerettem volna, hogy mások is megismerhessék ezt az embert és a korabeli viszonyokat, hogy összehasonlíthassák a mával. Másrészt izgalmasnak tűnt kipróbálni a történelmi dráma műfaját. De hogyan csináljam, hogy a közönség ne aludjon bele? Kitaláltam hát hozzá egy formát és egy nyelvet, és belevágtam.
– Mi érdekelte jobban, a 17. század vagy a mai kor átszűrve egy más történelmi korszak szűrőjén?
– Mielőtt írni kezdtem volna, előtte körülbelül két hónapot kutatómunkával töltöttem. Ez majdnem olyan izgalmas, mint az írás, mert az ember közben rengeteg érdekességre bukkan, csak közben gyűlik a türelmetlenség, hogy el kéne már kezdeni azt a drámát. Úgy érzem, elég sok információt gyűjtöttem ahhoz, hogy hiteles képet tudjak festeni arról a korról, de mégsem az volt a célom, hogy a kort lefessem. Törekedtem ugyan egyfajta történelmi hűségre, leszámítva a Buzescu-fivérek sorsát, de nem történelemleckét szerettem volna írni, nem realista művet akartam, hanem egyszerűen elmesélni egy sztorit, ami a mai nézőt is érdekelheti. Azért érdekelheti, mert megláthat benne olyan dolgokat, amelyek a mára is ugyanannyira jellemzőek, mint a 16–17. századra. Például a hatalom természete elég kevéssé változott azóta. Egyébként nem is hiszem, hogy ezek a dolgok változni tudnának. Akik a történelmet progresszióként, az emberiség fejlődéseként látják, azokat szerintem csak elkápráztatják a technikai eredmények. Maga az ember nem változik.
– Az erdélyi magyaroknak és románoknak más-más képe van az erdélyi történelemről. Van-e a Vitéz Mihálynak etnikai töltete? Lesz-e a darabnak román nyelvű bemutatója vagy ez nem tét egy színházi előadásnál?
– Mai szemmel kétségkívül van egy pikantériája annak, ahogy Mihály vajda idején a különböző etnikumú emberek egymással szembekerültek, de annak idején ez nem etnikai kérdés volt, és ezt érzékeltetni is próbáltam a szövegben. Ez egy shakespeare-i értelemben vett királydráma mai köntösben, tehát elsősorban nem az uralkodó nemzetisége, hanem a státusza a lényeges. A román és magyar történelemkép szempontjából viszont tényleg problematikus az egész, mivel én történelmi dokumentumok alapján írtam a drámát, és a mai román hivatalos történelemszemlélet gyakran köszönőviszonyban sincs ezekkel. Szerintem nagyon sok feszültség eltűnne a romániai magyarok és románok közötti viszonyból, ha sikerülne egy közös, mindkét fél által elfogadott történelemkönyvet összeállítani, de egyelőre ennek sajnos nincs sok esélye. Elmondom, miért gondolom, hogy nincs. Nemrég írtam egy új darabot a román–magyar viszonyról, és inspirációs forrásért néha ellátogattam Bogdan Diaconu román nacionalista politikus Facebook-oldalára, ahova be-beírogattam. Itt derült ki számomra, hogy a román és a magyar Erdély-történet azért tér el ennyire radikálisan egymástól, mert a dák–román kontinuitáselmélet nagyon szilárdan tartja magát. Valahogy így lehet összefoglalni román nacionalista szemszögből: van egy föld, ami háromezer éve a mienk, ti magyarok jöttetek, pár száz évre elvettétek tőlünk, aztán visszaszereztük, és most vigyázunk rá, hogy ne vegyétek el újra. Ennek a gondolkodásmódnak és lényegében a hivatalos román történetírásnak is az alapja a dák–román kontinuitáselmélet, és ezt a többség tényként kezeli. Mihály vajda is ezért lehet „nagy egyesítő”, nem pedig hódító, mert ő eszerint román földre érkezett, amit éppen mások bitoroltak, ő pedig kicsit visszaszerezte. Ha ezt a dákán kontinuitáselméletet valahogy sikerülne elég erős érvekkel kizárni az egyenletből, a két Erdély-kép automatikusan közelíteni kezdene egymáshoz, és békésebben élnénk. De megfosztani tőle a románságot olyan, mintha tőlünk el akarnák venni a honfoglalást, és helyette azt mondanák, hogy teszem azt, szláv törzsek rabszolgáiként kerültünk a Kárpát-medencébe. No de ilyen jellegű érzékenységgel én nem foglalkozhattam, úgyhogy az a román néző, aki a hivatalos román történelmet vagy egy Sergiu Nicolaescu-féle hősi mesét szeretne látni, ha majd nálunk is látható lesz az előadás, az minimum csalódni fog, vagy lehet, hogy meg is sértődik. De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, ugyanis a romániai színházak, bár évek óta tudják, hogy létezik ez a darab, eddig még egyszer sem érdeklődtek iránta.
– Drámáit már számtalan színházban játsszák Erdélyben és Magyarországon is – a kolozsvári közönség mikor fog találkozni Székely Csaba-darabbal?
– Valószínűleg akkor, ha a kolozsvári színház úgy gondolja, hogy amit én csinálok, az őt érdekli. Rajtam nem múlik.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollégium lett a líceum (Székely Mikó)
Hivatalosan is visszanyerte történelmi nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, mert az iskola többrendbeli kérésére az oktatási minisztérium a kollégiumok, vagyis a legmagasabb rangú iskolák közé sorolta a nagy múltú sepsiszentgyörgyi alma matert – közölte tegnap lapunkkal Kondor Ágota iskolaigazgató.
A jogszabály szerint a colegiu naţional vagyis nemzeti kollégium, főgimnázium címet olyan iskolák kaphatják, amelyeket legkevesebb hetvenöt éve alapítottak, és azóta működnek, gimnáziumi és középiskolai tagozattal is rendelkeznek, diákjaik sikeresek a záróvizsgákon és jó eredményeket érnek el tanulmányi versenyeken, tantestületükben pedig kiváló teljesítményű, pedagógusi fokozatokkal rendelkező tanárokat jegyeznek.
A kollégiumi rangra 2005-től lehet pályázni, de korábban feltétel volt, hogy a kérvényező iskola nem működhet más tanintézménnyel közös épületben. Emiatt a Székely Mikó Kollégium nem volt jogosult a kollégium címre, de a Mikó pályázott, ellenben az önkormányzat vonatkozó határozatát tavaly a prefektus megtámadta, a városvezetés fellebbezett, ezt a bíróság elutasította, és csak idén júniusban nyílt lehetőség az újabb kérvényezésre.
Háromszéken korábban egyedüliként a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium használhatta ezt az elnevezést és élhetett a besorolással. A szaktárca október 7-i határozata értelmében a Székely Mikó Kollégium is hivatalosan és törvényesen tüntetheti fel az iskola eredeti elnevezését.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kakas a szemétdombon
Nem készülhet el teljesen idén év végéig Sepsiszentgyörgy új főtere, nem épülhet fel a sárkánydomb, mert a prefektusnak szúrja a szemét a monumentális terv. Bizonyára tart attól, hogy ablakából nap mint nap egy zöld „szörnyet” kell majd bámulnia – nézi inkább a kőtörmeléket, a földhányást, gondolhatja, az legalább nem hordoz veszélyt.
A kormány helyi megbízottja nem saját ötlete nyomán gáncsolja a sárkánydomb felépítését, rossz szellemei susogták tele fejét: az építménynek semmi más célja nincs, mint eltakarni Mihály vitéz szobrát, így akarja leválasztani a sunyi városvezetés a történelmi belvárosról a „román teret”, s elfedni a sétálók elől a nagy román hős emlékművét. Pedig semmi más nem történne, csak természetes válaszvonal születne a régi belváros és a nyolcvanas években ránk erőltetett szocreál kultúrházzal, tömbházakkal, szoborcsoporttal ékesített új központnak szánt tér között. Nem égig érő fal, néhány méteres domb csupán, mely inkább jelképes határ, nem mindent eltakaró építmény. Ki-ki ott sétálhatna, üldögélhetne, ahol neki kedvesebb – gondolhatná az egyszerű halandó, de nem így a bősz román hazafiak. Lăcătuşu elvtársék ismét világgá kiabálták a helyi románság ellen készülő újabb merényletet, így várható volt, hogy magas polcra ültetett emberük lépni fog. Mozgástere ez esetben szűkre szabottnak bizonyult, így hát a megvalósíthatósági tanulmányt és a városrendezési tervet támadta meg, azt kifogásolja, hogy a zöldövezet kialakítására készült elképzelést nem hagyta jóvá a honvédelmi és a belügyminisztérium, no meg a Román Hírszerző Szolgálat. Abszurd ország abszurd törvényei, melyeket még abszurdabb módon értelmez a helyi kiskirály. A XXI. századi, európai Romániában egy város választott testülete nem dönthet arról, hová ültet fát, alakít ki dombot, állít szobrot, csak ha ezt a központi erőszakszervek is jóváhagyják – prefektusunk értelmezésében ez a modern kori román demokrácia, ez az eredeti román önkormányzatiság.
Minden bizonnyal előbb-utóbb, évek múltával a bíróság kimondja majd, hogy jogtalan volt a legújabb kormánybiztosi gáncsoskodás (is), addig azonban ott marad ablaka alatt a törmelékhalom, nem készülhet el végleges formájában Sepsiszentgyörgy új városközpontja. Szégyenfolt lesz ez a javából, mely nap mind nap jelzi, mire jó a kormány helyi kirendeltsége, mi, helybeliek pedig rásegíthetünk még egy-egy vödörnyi szeméttel, magasodjék az a halom, ha nem is sárkányformájúra, a prefektus meg érezhesse a szó szoros értelmében is: ő a kakas a szemétdombon.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvek és hiányzó fényképek
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kérdéses provokáció előzte meg a sepsiszentgyörgyi ünnepséget
Sepsiszentgyörgyön idén a szokásosnál többen vonultak fel a Románia nemzeti ünnepén. A háromszéki megyeszékhelyen kedden 12 órakor a csendőrlaktanyától a város főutcáján át a Mihai Viteazul térre való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség.
A hivatalos ünnepi rendezvényhez ismét csatlakozott a nemrégiben párttá alakult Noua Dreapta – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista szervezet, amely mintegy 50 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz. A többnyire más megyékből érkezett társaság - vélhetően a hatóságok felszólítására - ezúttal nem kiabált magyarellenes jelszavakat, hanem a Székelyföld meglétét tagadó rigmusokra szorítkozott, miszerint „Kovászna és Hargita román föld!, „A román nyelv az egyeduralkodó!”.
A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Magyar szeparatizmus ellen” és a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannert és egy óriási román nemzeti zászlót. Ezután kezdődött el a hivatalos ünnepség, amelynek során a helyi hatóságok és intézményvezetők koszorúkat helyeztek el a Mihai Viteazul szobornál. A sepsiszentgyörgyi ünnepséget nagyszámú rendfenntartó felügyelte, semmilyen incidenst nem történt a hatóságok tájékoztatása szerint.
Antal Árpád: lépjenek fel szigorúan a szélsőségekkel szemben
Az elmúlt napokban Antal Árpád polgármester arra szólította fel a rendfenntartókat, hogy szigorúan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik az interetnikus és társadalmi békét. Rámutatott, hogy a helyi románsággal szembeni tiszteltből engedélyezték a felvonulást, azzal a feltétellel, hogy azonnal megszakítják a rendezvényt, ha rendbontás történik.
Ehhez csatlakozva a Kovászna megyei prefektúra is kiadott egy közleményt, amely szerint megtesznek minden lépést, hogy december 1-i rendezvényeknek ünnepi hangulata legyen, ezért szigorúan büntetnek minden nacionalista, szélsőséges cselekedetet.
A kormányhivatal közleménye is arra mutat rá, hogy a hatósági szigorra azért volt szükség, mert az elmúlt években, Románia nemzeti ünnepén Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is rendszeresek voltak nacionalista, szélsőséges incidensek.
A sepsiszentgyörgyi zászló titokzatos eltűnése
Sepsiszentgyörgyön egyébként a román nemzeti ünnepet megelőzően, hétfőn történt egy zászlós incidens. Mint arról beszámoltunk, hétfőn hajnalra a sepsiszentgyörgyi Állomás negyedi ismeretlen katona szobra mellől eltűnt a román nemzeti lobogó, és Ioan Popa megyei rendőrparancsnok állítása szerint helyébe egy székely zászlót vontak fel.
A rendőrparancsnok szerint a zászlós incidens hétfőn reggel 6.30 és 7 óra között történhetett az őrségváltáskor, ezért nem látták az elkövetőket. A rendőrség azonban a nyomozás biztonságára hivatkozva nem kíván részleteket közölni az ügy kapcsán.
A román zászló eltűnését egyébként Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki szerint Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval.
Érdeklődésünkre egy rendőrségi szakértő rámutatott, hogy még nem került nyilvánosságra olyan fotó, amely a rendőrparancsnok állítását bizonyítaná, és szemtanúk se szólaltak meg annak ellenére, hogy a zászló egy olyan helyről tűnt el, amelyet toronytömbházak vesznek körbe és több ezer személy lakik a környéken. A rendőrségi szakértő szerint hosszas procedúra egy zászló bevonása és egy új lobogó kitűzése.
Antal Árpád polgármester szerint egyértelmű provokáció történt, kérdés az, hogy melyik oldalról, ezért felszólította a hatóságokat, hogy mihamarabb azonosítsák és vonják felelősségre az elkövetőket. A sepsiszentgyörgyi polgármester ugyanakkor elítéli a zászlós incidenst.
Az ügyben határozottan fogalmaz a sepsiszentgyörgyi Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, helyi tanácstag Mădălin Guruianu, aki közleményében rámutat: az eset egy tömbházakkal körülvett, rendkívül forgalmas útkereszteződésben történt, ezért nehezen elképzelhető, hogy valaki zavartalanul leemeli a román nemzeti lobogót és székely zászlót tűz a helyébe.
Guruianu provokációnak minősíti az esetet, és felszólítja a nyomozó hatóságokat, hogy mihamarabb állítsák elő és vonják felelősségre az elkövetőeket, ellenkező esetben, véleménye szerint meneszteni kellene a rendőrség és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) helyi vezetőit.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Csaknem 3000-en skandálták Gyulafehérváron, hogy Besszarábia Románia
Mintegy háromezren vettek részt tegnap Gyulafehérváron a román nemzeti ünnep alkalmából rendezett koszorúzáson, az 1200 fős katonai felvonuláson és a koncerteken. Fiatalok egy csoportja Besszarábia Romániához való csatolásáról, illetve a Colectiv klubról is skandált.
Az ünnepség reggel 9 órakor kezdődött koszorúzással Ion I. C. Brătianu és Iuliu Maniu Gyulafehérvár belvárosában álló szobránál, később megkoszorúzták Vitéz Mihály lovas szobrát, illetve Ferdinánd király és Mária királynő mellszobrát az Újraegyesülés Temploma (Catedrala Reîntregirii) előtt, ahol a résztvevők száma már háromezerre duzzadt.
A Vitéz Mihály szobra előtti ünnepségen fiatalok egy csoportja azt skandálta, „Besszarábia Románia”, „Besszarábia román föld”, de azt is ismételgette: „Colectiv”.
Gyulafehérváron jelen volt Vasile Dâncu fejlesztési és közigazgatási miniszter, Marius Bostan távközlési miniszter, Teodor Atanasiu, a szenátus alelnöke, Victor Negrescu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő, honatyák, illetve a helyi és megyei hatóságok képviselői. Negyed tizenkettőkor kezdődött a küldöttségek fogadása a vár Egyesülés Termében. Ezt a jelképes ceremóniát minden évben megtartják Gyulafehérváron. 12-kor pedig az Újraegyesülés Templomában tartották meg a Te Deumot.
A gyulafehérvári ünnepségek keretében sor került egy több mint 1200 katonát és haditechnikát felvonultató parádéra is.
A katonai parádé 13 órakor kezdődött, a menet a gyulafehérvári December 1. sugárúton haladt el.
A gyulafehérvári hatóságok idén is ebéddel várták a nemzeti ünnepen részt vevő helybelieket. A szervezők elmondása szerint több mint 6000 adag sültet és csaknem 800 liter bort készítettek elő.
Az ételt egy gyulafehérvári hotel konyháján készítették, és a vársáncban elhelyezett tábori konyhánál osztják szét.
Az ünnepségek részeként népzenei koncertre is sor került Román dal és lélek címmel, illetve a Voltaj is fellépett Teljes szívvel Romániáért mottóval.
Idén a gyulafehérvári önkormányzat úgy döntött, hogy a Colectiv klubban történt tragédiára való tekintettel, polgári kérésnek eleget téve, nem tartja meg a már hagyományosnak számító tűzijátékot, hanem lézershow-val helyettesíti azt.
Dan Lungu
nyugatijelen.com / mediafax.ro
Erdély.ma

Zászlókeresés és felvonulás (December elseje Sepsiszentgyörgyön)
Románia miniszterelnök-helyettese is megszólalt a sepsiszentgyörgyi december elsejei rendezvény kapcsán, igaz, Vasile Dâncu nem az Új Jobboldal szélsőséges szervezet felvonulásáról nyilatkozott, hanem az eltűnt román zászlóról: az országos sajtóban ugyanis nagy visszhangot kapott, hogy a Kovászna megyei rendőrség közölte, a sepsiszentgyörgyi román katona szobra melletti zászlórúdról ismeretlen tettesek hétfőn levették a trikolórt, és a székely zászlót vonták fel helyette. A nagy sajtóvisszhang ellenére a sepsiszentgyörgyi december elsejei rendezvény békésen, incidensektől mentesen zajlott.
Incidensek nélkül
Tegnap délben a csendőrlaktanya mellől indult a felvonulás a december elsejei rendezvény helyszínére, a Mihai Viteazul-szobor elé, ahol több ezren, az elmúlt évekhez képest sokkal többen vettek részt az eseményen. A menetoszlopban élesen elkülönült a helyiek csoportja az Új Jobboldal tagjaitól. Elöl lovasok, papok, utánuk az ünneplő tömeg, sokan népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék zászlókat lobogtatva vonultak, az autókból hangosbemondókból szóltak a hazafias dalok, majd rendőr-és csendőrautók következtek: azok képezték a válaszfalat az ünneplő helyiek és a csendőrök gyűrűjében vonuló Új Jobboldal között. Az immár párttá alakult szélsőséges szervezet tagjai – mintegy 80-an – a már megszokott zöld-fehér zászlóikkal és trikolórokkal vonultak, és az előző évekhez képest visszafogottabb jelszavakat skandáltak, mintha lelkesedésük is alábbhagyott volna. „Nagy-Romániát a régi határokkal!”, „Új Jobboldal Romániáért!”, „Románia a hazánk, nem megyünk el innen!”, „Románia nemzetállam!”, „Hargita és Kovászna román föld!”, „A román nyelv az egyedüli uralkodó!” – skandálták többek között a társaság tagjai. Vélhetően hatósági felszólításra az elmúlt években hangoztatott Ki a magyarokkal az országból szlogen ezúttal elmaradt. Az Új Jobboldal karhatalmi erők gyűrűjében történt vonulása során incidens nem történt. A szervezet tagjait a Mihai Viteazul-szobor jobb oldalához vezényelték a rendőrök, a rendezvény vége előtt nem sokkal pedig elkísérték őket járműveikhez. A december elsejei rendezvényen kulturális műsort mutattak be, katonai díszszemlét tartottak és szónoklatok hangzottak el, koszorúkat helyeztek el a szobornál. Az eltűnt zászló nyomában
A december elsejei felvonulást országossá duzzadt zászlóbotrány előzte meg. Ioan Popa, a Kovászna megyei rendőrkapitányság parancsnoka az Agerpres hírügynökségnek azt mondta: hétfőn 6.30 és 7 óra között Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál levő zászlórúdról eltávolították a román trikolórt, és helyette a székely lobogót tűzték ki. Beszámolója szerint az esemény éppen abban az időszakban történt, amikor a rendőrjárőrök cseréje zajlott. Azt ígérte, addig nem nyugszanak, amíg kézre nem kerítik a tetteseket. A zászló eltűnését egyébként hírügynökségi beszámolók szerint Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki elmondta: Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke legutóbb akkor került a sajtó figyelmének középpontjába, amikor a román hadsereg 70 évvel korábban történt sepsiszentgyörgyi bevonulásának emlékére szervezett rendezvényen mindenáron ki akarta tűzetni a román zászlót a városháza tornyára. A Kovászna megyei kormányhivatal közleményben szögezte le, hogy a történteket a román nemzeti lobogó, és a román nemzeti ünnep meggyalázásának tekinti. A prefektusi hivatal emlékeztetett: az elmúlt időszakban egész sor törvénymódosítást kezdeményezett a román nemzeti lobogó kitűzésére és a románellenes, szélsőséges nacionalista megnyilvánulások visszaszorítására. Többek között azt javasolta, hogy ismét vezessék be a büntető törvénykönyvbe a román nemzeti jelképek megsértésének bűntettét. A történtekre reagált Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is. A városvezető közleményben ítélte el a román zászló eltávolítását. „Azt gondolom, hogy ez a tett provokáció, és az volt a célja, hogy megzavarja a magyarok és a románok közti interetnikus békét és városunk csendjét. Remélem, hogy a hatóságok minél előbb azonosítják és felelősségre vonják a tetteseket” – áll nyilatkozatában. Az ügyben megszólalt Vasile Dâncu kormányfőhelyettes, közigazgatási és regionális fejlesztési miniszter is, aki tegnap részt vett Gyulafehérváron a Románia nemzeti ünnepe alkalmából szervezett rendezvényen. Az Agerpres hírügynökség szerint sajnálatosnak nevezte az incidenst, és azt mondta, hogy a magyar többségű településeken tetten érhető néha a konfliktusgerjesztési szándék a román nemzeti jelképek megsértése révén, de ez nem általános jelenség. Úgy vélte, hogy nem a zászlós incidens határozza meg a románok és a romániai magyar kisebbség viszonyát. A miniszterelnök-helyettes az MPP által szombaton szervezett csíkszeredai tüntetésről is nyilatkozott, amelyen a résztvevők az erdélyi románok 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatában tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelték. Úgy vélte, valamennyi román állampolgárnak meg kell értenie, hogy a román alkotmányt és a törvényeket tiszteletben kell tartani. Hozzátette: nincs veszélyben Románia nemzetbiztonsága és függetlensége még akkor sem, ha egyesek időnként túllépik a törvényesség határát. Szerinte a román államnak erőszakmentesen kell megoldásokat találnia, hogy szuverenitását tiszteletben tartsák egész területén. Dâncu szerint Romániának sikerült „korrekt” törvényeket kidolgoznia kisebbségei számára, és ezek a jogszabályok lehetővé teszik, hogy kifejezzék etnikai, kisebbségi önazonosságukat. „Továbbra is védeni kell a nemzeti kisebbségeket, még akkor is, ha részükről a tisztelet nem mindig kölcsönös, mert a többségnek bölcsnek és nagyvonalúnak kell lennie” – mondta.
A zászlóügy a közösségi médiában is nagy port kavart. Annak ellenére, hogy az eset rendkívül forgalmas helyen történt, szemtanú még nem szólalt meg a nyilvánosság előtt, fotó sem készült az ott lobogó székely zászlóról – tették szóvá többen is. Mădălin Guruianu helyi tanácstag, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi elnöke ugyanakkor üdvözölte Antal Árpád gyors reakcióját, és reményét fejezte ki, hogy mielőbb elkapják és megbüntetik a tetteseket, ellenkező esetben egyes állami intézmények – például rendőrség, Román Hírszerző Szolgálat – helyi vezetőinek le kellene mondaniuk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feszültséggel teli román ünnep Szentgyörgyön
A román nemzeti lobogó állítólagos eltűnése és székely zászlóra való kicserélése, illetve az Új Jobboldal szélsőséges szervezet felvonulása tette feszültté a román nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön.
Kedden a megszokottnál nagyobb számban vonultak fel a románok a város utcáin, becslések szerint két-háromezren gyűltek össze a Mihai Viteazul-szoborcsoport előtt.
Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) idén párttá alakult szélsőséges szervezet mintegy félszáz tagja érkezett idén is a háromszéki megyeszékhelyre a már jól ismert molinójukkal, miszerint Románia egységes nemzetállam. A hungarófób rigmusok azonban idén elmaradtak, csak a Székelyföld létét tagadó jelszavak hangzottak el.
Kovászna, Hargita, Maros megye román föld! Itthon vagyunk! Románia egységes! Erdély román föld! Szent György ortodox szent! – skandálták a román felvonulók. A Krisztus király római katolikus templom előtt elhaladva pedig azt kiáltozták, hogy Románia ortodox ország.
A rendezvényen különben nagy számban voltak jelen a rendfenntartók is, de nem történt rendbontás. A város magyar lakossága ezúttal is távol maradt a rendezvénytől, ellenben annál nagyobb számban sorakoztattak fel harckocsikat, tankokat a katonai felvonuláson.
Antal Árpád polgármester korábban arra kérte az állami szerveket, hogy idén nagyobb szigorral lépjenek fel a rendbontókkal, a társadalmi és interetnikus békét veszélyeztetőkkel szemben. A városháza a „helyi románság iránti tiszteletből" engedélyezte a december elsejei felvonulást, azzal a feltétellel, hogy ha rendbontás történik, a szervezőknek azonnal meg kell szakítaniuk a rendezvényt, amíg a rendbontókat eltávolítják.
Az elöljáró kifejtette: minden évben meghívják a rendezvényre, ám eddig egyetlen eseményen sem vett részt, mivel a román állam nem teljesíti a gyulafehérvári nyilatkozatban ígérteket. Emlékeztetett ugyanakkor, hogy többször javasolták, legyen például az 1989-es forradalom kitörésének napja Románia nemzeti ünnepe.
Zászlóeltüntetés mint provokáció?
Eközben Ioan Popa Kovászna megyei rendőrparancsnok arra hívta fel a figyelmet, hogy hétfőn reggelre eltűnt a sepsiszentgyörgyi román katona emlékműve mellőli trikolór, és ismeretlen tettesek székely zászlót húztak fel a rúdra. A prefektúra közleményében azonban már nem szerepel, hogy a román zászló helyett a székely lobogott a rúdon, és egyetlen szemtanút sem találtunk, aki megerősítette volna ezt.
Neve elhallgatását kérő szakértő szerint túl hosszú folyamat lett volna a zászlócsere, nehéz lett volna észrevétlenül az egyiket le- a másikat pedig felvonni. A rendőrség nem közöl további részleteket az ügyről, arra hivatkozva, hogy a nyomozás folyamatban van. Ioan Popa rendőrparancsnok szerint a zászlócsere a járőrváltáskor, 6.30 és 7 óra között történhetett.
A román nemzeti lobogó eltűnését az Agerpres hírügynökség szerint Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki egyébként szeptemberben a városháza tornyára akarta kitűzni a trikolórt annak emlékére, hogy 71 éve a román csapatok bevonultak Sepsiszentgyörgyre. Az ezredes az Agerpresnek elmondta, hogy Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektus személyesen sietett a helyszínre egy új román zászlóval, amit hamarosan újra felvontak.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint provokáció volt a román zászló eltávolítása az emlékmű mellől. Az elöljáró közleményben foglalt állást, kifejtetve: elítéli a lobogó eltávolítását, ám szerinte az ismeretlen tettesek célja a provokáció lehetett. Reméli, hogy a hatóságok mielőbb azonosítják és felelősségre vonják az elkövetőket, tette hozzá. A polgármestere sajtóbeszélgetésen úgy fogalmazott, még nem lehet tudni, hogy melyik oldal provokált.
Eközben Sebastian Cucu prefektus ismét előállt korábbi javaslatával, miszerint minősüljön újra bűncselekménynek a román nemzeti szimbólumok megsértése. Meglátása szerint amióta ezt a cikkelyt törölték a büntető törvénykönyvből, megnőtt a román nemzeti szimbólumokat sértő cselekmények száma.
Hangsúlyozta, nincs jogszabály ami alapján bűnvádi eljárást kezdeményezhetnének a zászlót eltüntetők ellen, ezért azt javasolta az igazságügyi minisztériumnak: minősüljön újra bűncselekménynek a nemzeti szimbólumok megsértése, amit korábban 6 hónaptól 3 évig terjedő börtönnel sújtottak. Az új Btk. szerint ellenben csak kihágásnak minősül, és pénzbírsággal büntethető.
Cucu arra is emlékeztetett, hogy szeptemberben a szentgyörgyi önkormányzat nem tűzte ki a városháza tornyára a román zászlót, míg tavaly december elsején Kézdivásárhelyen gyászlobogókat tűztek ki a román nemzeti ünnepen.
Dâncu: sajnálatos a szentgyörgyi incidens
Vasile Dâncu miniszterelnök-helyettes kedden Gyulafehérváron sajnálatos incidensnek nevezte a sepsiszentgyörgyi zászlóügyet. A közigazgatási és regionális fejlesztési miniszter az Agerpres szerint azt mondta, hogy a magyar többségű településeken tetten érhető néha a konfliktusgerjesztési szándék a román nemzeti jelképek megsértése révén, de ez nem általános jelenség. Úgy vélte, hogy nem a zászlós incidens határozza meg a románok és a magyar kisebbség viszonyát.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A „merényletkísérlet” a román sajtó tükrében
Többnyire tárgyilagos vagy ironikus hangnemben számolt be a hazai sajtó arról az ügyészségi bejelentésről, amely szerint egy kézdivásárhelyi férfi házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnepen, de olyanok is akadtak, akiknek kapóra jött az ügy, hogy magyarellenességüknek ismét hangot adhassanak.
Az Adevărulban Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben írja, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában”, Kovászna megyében. A szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a ködösítés minden december elsején és március 15-én”, mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagy magyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas” – jegyzi meg. A Digi 24 hírtelevízió műsorában Cristian Tudor Popescu közismert publicista megjegyezte, mosolyra késztette, hogy a gyanúsítottat már akkor figyelték, amikor megfordult a fejében a merénylet gondolata, mert a gonosztevők minden lépését előre látó „éber hatóságokról” szóló történet az 1989 előtti Securitate-filmekre emlékezteti, amelyekben a kémeknek nem volt semmi esélyük. Ettől függetlenül a publicista szerint azt sem lehet kizárni, hogy valós fenyegetésről van szó. Az Evenimentul zileiben a Nekünk is vannak terroristáink című vezércikkében Dan Andronic egy sor kérdést fogalmazott meg, amelyek szerinte az összeesküvés-elméletekhez szokott emberekben óhatatlanul felmerülnek. Miért pont december elseje előestéjén kellett lecsapni a gyanúsítottra, ha már augusztus óta figyelték, kit akart a feltételezett magyar terrorista megsebesíteni a magyarok lakta Kézdivásárhelyen, és vajon nem teszik-e őt a magyar szeparatisták hősévé azáltal, hogy bíróság elé hurcolják? A cikkíró szerint sokan az RHSZ és a terrorelhárítás önfényező reklámfogásának tartják a székelyföldi rajtaütést, ugyanakkor leszögezi: a hatóságok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vegyék komolyan a „petárdás” fenyegetést. Egy blogbejegyzésben Moise Guran népszerű televíziós személyiség arról ír, hogy az RHSZ akciója a közvéleménynek szólt, mert a nagy sajtónyilvánosság nem segíti azt, hogy leleplezzék az „irredenta terroristának lefestett, az embereket pukkantókkal ijesztgető bolond” esetleges kapcsolatainak felderítését. A szerző attól tart, hogy ezzel a korrupció elleni harcról akarják valamilyen más irányba elterelni a figyelmet, pedig szerinte az ország biztonsága szempontjából továbbra is az a legfontosabb, hogy vezetőit ne lehessen megvásárolni. A covasnamedia.ro honlapon Dumitru Manolăchescu A magyarok agresszivitása és a HarKov-i terrorizmus című cikkében azt állítja, a magyarok természetükből adódóan sokkal agresszívebbek, mint a románok, és ezt az agresszivitást gyakorlatilag bármilyen körülmény előhívhatja belőlük. A merényletügyhöz és a lecserélt román zászló ügyéhez hasonló agresszív gesztusok egy „frusztrált etnikum” sajátjai, mely igazságtalannak érzi a történelmet, a többségiek zászlóját, himnuszát, nyelvét és hagyományait. Cikkében felidézi a Mihai Viteazul-szobor felrobbantásának harminc évvel ezelőtti kísérletét is, amikor egy gyermek életét vesztette az időben észre nem vett robbanóeszköz miatt. Azt állítja, a magyar radikalizmus már a kommunizmus idején is létezett, ma is dolgozik, és a felelőtlen magyar politikai osztály tartja fenn és támogatja. Végül az iszlamista terrorizmussal is összefüggésbe hozza az ügyet, rámutatva, hogy a magyar fanatikusok Romániában a magyar kormány támogatásával ugyanazt megtehetik, mint a franciaországi, angliai, spanyolországi vagy amerikai iszlamisták.
Ugyancsak az Evenimentul zileiben Malin Bot a szélsőséges székelyföldi, romániai és moldovai csoportosulások orosz kapcsolatairól ír, felvetve, hogy a mesterségesen fenntartott gazdasági erőforráshiány és a nacionalista indulatok gerjesztése szorosan összefügg egymással. Hargita és Kovászna megyéből azért is hiányoznak a nagybefektetők, mert a szélsőséges nézeteket valló politikusok hemzsegnek a környéken, és az ilyesmi instabilitást jelent – véli. két blogbejegyzést is szentelt a témának Lucian Mîndruţă, a december 1-jeiben – amikor a közlemények kész tényként tálalták a merényletkísérletet – nyílt levélben fordult azokhoz a magyarokhoz, akik nem akarnak bombát robbantani. „Kérdezem és remélem, megértitek, egy robbantás Erdély szívében nem Romániát robbantja föl, hanem a mi életünket és a tiéteket, mindannyiunkét.” December 2-án már ironikusan fogalmaz, megállapítja, a mi terroristáink nem állnak a helyzet magaslatán, ezért szükséges néhány változtatás a terrorizmusoktatásban: túl sokat foglalkoznak a petárdákkal és csillagszórókkal, a tömegpusztító fegyverek órákról pedig a diákok meglógnak, s ahelyett airsoftra mennek. „Ha az ügy kapcsán csupán annyi igaz, hogy néhány frájer arról beszélgetett, hogy fel akarnak robbantani minket (ismerek jó pár románt, aki ezt naponta háromszor mondja el a bukaresti forgalomban), ha nincsen bizonyíték, azaz egy összeszerelt bomba a hozzá való detonátorral, akkor problémás az ügy, mind a kommunikáció, mind a hitelesség szempontjából” – írja.
A RFI Romania Frunda Györgyöt szólaltatja meg, aki szerint a legrosszabb esetben is csupán arról lehet szó, hogy a fiatalembernek szándékában állt bombát robbantani, nem pedig arról, hogy elkészítette azt, és megpróbálta felrobbantani, ezért ez a felduzzasztott ügy rosszat tesz a román–magyar viszonynak, az RMDSZ és a többi párt viszonyának, és a Románia és Magyarország közti viszonynak is. Égetően fontos minél hamarabb eljárni az ügyben, a közvélemény számára pedig a bizonyítékokat világosan be kell mutatni – szögezte le Frunda.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újrajátszási kísérlet
December 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív.
A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót.
A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik.
Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem.
Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”.
De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu.
Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ.
Rédai Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)