Választási figyelő – Erdélyből
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul (folyamatosan) a Konglomerát. A maga sajátos, mai Erdély-képe, amelyet igyekszik könyvbe foglalni. (Akár kisbetűvel, konglomerátumformában fogalmazva, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.)
Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze embere és pártja válogatja –színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
Mostanában ritkábban gyakorolt szokásomhoz híven, a bukaresti Dilema veche friss, pontosabban november 22–28-a közti hétre ajánlott számát vásároltam meg, ám hogy ne egyoldalúan tájékozódjam kulturális (?) ügyekben, vettem hozzá egy másik hetilapot is, az Observator culturalt. Egy-egy tehát az állás, a két fő politikai orientációt tekintve – természetesen figyelembe véve, hogy az úgymond kulturális lapok nem sorolhatók be egyértelműen az elkötelezett és így magukat sűrűn lejáratni tudó újságok közé. (Erről a Dilema veche meggondolkodtató cikket közöl – érdemes volna bővebben kitérni rá – a Romania inapoiata című, azaz a „visszamaradt” Romániát körüljáró összeállításban.) Mielőtt megpróbálnék tájékozódni abban-arról, hogy a Basescuékhoz közelebbiek, illetve a Pontáékhoz húzók hogyan látják ezt a szegény országot (amelyben egyesek jócskán meggazdagodtak), ugyancsak szokásomhoz híven az esztéta-filozófus (volt művelődési, majd külügyminiszter) Andrei Plesu publicisztikai rovatánál állok meg. Ő ezúttal a vidám Caragialéról értekezik, a valóságra mindig éhes, dinamikus és játékos klasszikusról, és arra figyelmeztet, hogy a gyógyíthatatlan elsiklásaink, a szteretípiák és a rossz erkölcsök megörökítője mellett lássuk meg a jó kedély íróját is (például a választási időkben különösen emlékezetes Elveszett levél alkotójában – teszem hozzá Plesu okfejtéséhez).
Hát ez a biztatás bátorít fel a Szentgyörgy Pincében, fehérasztal mellett elhangzott bonmot idejegyzéséhez. A gyengécske Mihai Viteazul-szobor elé felépített emelvényen még nem értek véget a szónoklatok a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés keretében (valóban lehetett úgy kétezer ember a téren), amikor lent, a pincében elhangzottak az első ebédrendelések. A pincér közölte, hogy a rendezvény ideje alatt csak ásványvizet, üdítőt vagy alkoholmentes sört lehet az étel mellé rendelni (ezt nyilván utasításba kapták). Ekkor hangzott el a „caragialei” kérdés: – A székelyeknek tehát választaniuk kell az autonómia és az alkohol között?
De vissza, egyelőre legalábbis a két bukaresti hetilaphoz. A Dilema Romania inapoiata súlypontjának egyik újságíró munkatársától azt olvashatjuk, hogy a nem anarchikus és nem kormányozhatatlan, de bizonytalan, félő és zajos Románia a Ceausescu és Ceausescu közti távolságnak valahol a felénél tart. Figyelemre méltó, bár nem túl biztató megállapítás. Ha az Observator culturalban keresünk további vagy másfajta eligazítást, nem sokkal jobb eredményre jutunk. A politikai vezéranyagok egyikét jegyző Bedros Horasangian felteszi a kérdést: vajon normális-e az az ország, ahol végtelenül csak arról van szó, hogy a nagyobb vagy a kisebb rossz között válasszunk? De hol végződik a Nagy Rossz, és hol kezdődik a Kisebbik Rossz? Egyet lapozva pedig, az Observator főszerkesztő-helyettese Basescu elnök önelégültségének a „potenciáljáról” cikkezik…
Egyszerű volna azzal tenni le a két bukaresti lapszámot, hogy ez szerencsére nem a mi dolgunk. Nekünk elég az autonómiaigényünket – amivel tulajdonképpen mind egyetértünk – kinyilvánítani. Akár Mihai Viteazul szentgyörgyi szobra közelében. (Pláne hogy egy ősi történelmi pillanatban a székelyek, egy rosszul politizáló erdélyi magyar fejedelemmel elégedetlenül a román harcos mellé álltak; s a román nemzeti történetírás attól a pillanattól származtatja „a három román fejedelemség” összetartozását.)
A viszonyítási pontok megkülönböztetése azonban nem csupán historiográfiailag fontos. A XIX. században élt medgyesi szász orvos, Daniel G. Scheint magyarra most lefordított (német eredetiben 1833-ban Pesten kinyomtatott), a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában 2012-ben hozzáférhetővé tett könyve, Az erdélyi székelyek földje és népe nekünk kellemes olvasmány, hiszen első mondata így hangzik: „Székelyföld az Erdélyi Nagyfejedelemség része, és ennek az országnak a legszélső határától, ahol Moldvát és Oláhországot érinti, Észak- és Nyugat-Erdélyig húzódik, a Szászok földjéig és a Magyarok földjéig.”
1833 és 2012 között nagy idő telt el – és amilyen hasznos a múltat tudatosítani, olyan szükséges a változást tudomásul venni; jóllehet sem Mihai Viteazul vélt igazságának, sem a „Ceausescu és Ceausescu közt” legújabb kori tényeinek elfogadása nem lehet alapállásunk. 2012. december 9-én arról kellene döntenünk, hogy a „Nagy Rossz” és a „Kisebbik Rossz” közül melyiket választjuk – vagy inkább hogy szakítunk a rosszal, amelyből annyi évtizeden át volt részünk. Ez minden román állampolgár dilemmája; olyan dilemma, amelyet elvben nagyon könnyű megválaszolni, csakhogy a „rossz” azonosítása, egy párthoz, egy választási szövetséghez kapcsolása még hosszú szakmai (politológiai) elemzést követően sem könnyű. Leegyszerűsítve a dolgokat, talán így lehet fogalmazni: a győztes, az új (régi?) többség javítson a gazdasági helyzeten, okosan építse az európai kapcsolatokat (netán elérve a bejutást is a Schengen-övezetbe), szakítson a gyűlöletbeszéddel, beleértve a „magyar kártya” folyamatos kijátszásának gyakorlatát. Tegyük hozzá: a közigazgatási (gazdasági) régiók újragondolásában maradjon a realitások talaján – ami országos érdek, nem csupán nekünk, Romániában élő magyaroknak fontos, már-már azt mondanám, élet-halál kérdés.
A magyar képviselet pedig az új parlamentben – vagy éppen a választások után megalakuló kormányban – alapkérdés, a kisszerű érdekeknek (párt- és személyes hiúságoknak) alá kellene, alá kell rendelődniük a közösségi szempontoknak. Ellenzékben eredményesnek lenni: hiú ábránd, önbolondítás. Tegyük hozzá: bármilyen autonómiaigényben, előrehaladásban csak országon belül lehet sikert remélni. Sem Magyarország, sem semmilyen európai intézmény nem képes segíteni a megoldásban.
KÁNTOR LAJOS
*A szerző a Korunk Főszerkesztője.
Népszabadság

Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,

Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

Leszerelték a zászlót – Nem a lobogó, hanem a prefektus a probléma
Nem kizárt, hogy a prefektus újabb provokációjáról van szó – kommentálta Tamás Sándor a hétvégi zászlóbotrány újabb fejezetét. A megyetanácselnök kijelentette: minden nép szimbóluma sérthetetlen, ezért haladéktalanul törvény elé kell állítani azt, aki megrongálta a román nemzeti lobogót. Tamás Sándor szerint bűncselekmény történt, amelynek felderítése a rendőrség feladata. A megyetanácselnök szerint a Mihai Viteazul téren van térfigyelő kamera, ennek felvételét ellenőrizni lehet, így ha tényleg akarják, azonosítani lehet az elkövetőt. Ugyanakkor kijelentette: nem zárható ki az sem, hogy a prefektus újabb provokációjáról van szó, hiszen kinevezése óta egyebet sem tesz, mint a kedélyeket borzolja, folyamatosan a székely szimbólumokat támadja, etnikai feszültséget szít. – Szögezzünk le egy dolgot: nekünk nem a román zászlóval van problémánk, hanem a prefektussal, aki ugyan még egyetlen rajzszeget sem hozott a megyébe, de több tucat pert indított a polgármesteri hivatalok ellen feliratok, zászlók, szimbólumok ügyében – mondja Tamás Sándor.
A tanácselnök nyilatkozata után a zászlót tegnap kora délután leszerelték. Antal Árpád polgármester megnyugvással vette tudomásul, hogy a törvényt betartották.
– Elítélendő, aki bármi módon sérti egy nép szimbólumát – mondta a sepsiszentgyörgyi polgármester, majd hozzátette: örvend, hogy vége van az újabb zászlóbotránynak, mert a város dolgaival szeretne foglalkozni, nem pedig provokatív célokkal előidézett álproblémákkal.
Amint jelentettük, a hét végén ismeretlen tettes két helyen belevágott abba a nagyméretű román zászlóba, amellyel január 24-én eltakarták a prefektúrával szemben novemberben felállított SIC Terra Siculorum-táblát.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Bedő Zoltán: megfélemlít a hatalom
Gyűlöletkeltés és fenyegetés éri az erdélyi magyarokat, hangsúlyosan a székelyeket – állapította meg sajtóértekezletén Bedő Zoltán. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a megfélemlítési akciót a legmagasabb szintről irányítják.
– Nehogy azt higgye valaki, hogy felsőbb engedély nélkül egy kormánymegbízott megengedi magának azt, amit Codrin Munteanu véghezvitt – fejtette ki Bedő. – Összehangolt akcióról van szó, ami az Antena3 minősíthetetlen hangvételű műsorában csúcsosodott ki – tette hozzá.
– Az EMNP vehemensen tiltakozik a székely jelképek meggyalázása ellen, és felszólítja a Kovászna megyében a magyarokkal békében élő románság képviselőit, akik ismerik a valós helyzetet, hogy foglaljanak állást az ügyben – mondta a megyeszékhelyi elnök.
Bedő szerint a megfélemlítés része az is, hogy a hatalom a fegyveres erők fölötti hatalommal „jutalmazza” azokat, akik a leggyalázatosabban viselkedtek a magyarokkal szemben, mint például Mircea Duşa volt Hargita megyei parlamenti képviselőt és Codrin Munteanu volt prefektust. Közölte: a székely népet nem lehet megijeszteni, és mindenkor kiáll szimbólumai mellett. Így lesz ez a március 10-i autonómiatüntetésen is, ahová több tízezer embert várnak.
Bedő két magyar fiatal meghurcolásáról is beszámolt, akiket a zászlóbotrány kapcsán behívott a rendőrség, és órákig vallatott. Elmondása szerint a fiataloktól számon kérték azt is, hogy miért töltöttek fel székely szimbólumokat Facebook-oldalukra.
Érdeklődésünkre Iulia Grigoraş rendőrségi szóvivő elmondta: valóban behívattak néhány magyar és román fiatalt azok közül, akik a román zászló megrongálásának éjjelén a Mihai Viteazul téren jártak, de cáfolta azt, hogy internetes tartalmakról érdeklődtek volna.
E. A.
hirmondo.ro
Erdély.ma,

Szolidaritásból magáénak vallja a székely zászlót a román újságíró
Sabin Gherman újságíró egy tegnapi cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy bár bizonyos médiaorgánumok figyelemfelkeltő szalagcímek alatt tálalják a vészterhes gyorshírt, hogy a székely zászló lassan kiszorítja Hargita és Kovászna megyében a román állam szimbólumait, és közeleg a magyarok által keltett apokalipszis, a valóság ehhez képest az, hogy az ország több helyiségében ott lengedezik az adott település zászlaja. Mint írja, például Tordán végighaladva megfigyelhető, hogy a zászlórudakon a román trikolór, és az Európai Unió zászlaja mellett ott látható a város fehér-piros lobogója is, Aranyosgyéresen pedig a város sárga-kék zászlaja. Az emberek többnyire csaknem teljes nemtörődömséggel sétálnak el alattuk, de adott esetben hirtelen támadt büszkeséggel magyarázzák el az idegennek, hogy milyen lobogót láthatnak – írja Gherman.
Emlékeztet továbbá arra, hogy körülbelül két hónapja a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşa-csúcsra a turizmus fellendítése céljából. Neamţ várán ugyanakkor büszkén lengedezik a történelmi Moldva lobogója – tájékoztat az újságíró, hozzátéve: az olasz, francia, amerikai, vagy magyar vendéglők is jellemző módon kitűzik a megfelelő nemzet zászlaját. – Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést az újságíró. Mint megállapítja, véleménye szerint a dagadó botrány valóságos aranybánya a román politikusok számára: „elég buták és szegények vagyunk ahhoz, hogy rájuk hallgassunk, hogy megfélemlíthessenek, hogy a fülünk botját se mozdítsuk az egészségügy, a tanügy és a mezőgazdaság problémái miatt, hiszen Isten jóindulatából itt vannak nekünk a magyarok, akikkel háborúskodhatunk” – állapítja meg Gherman.
Hozzáteszi: tudatában van annak, hogy a jelenlegi hangulatkeltés közepette egyesek számára szinte hazafias kijelentésnek minősülne róla azt mondani, hogy szeparatista, és az Erdélyt óhajtó magyarok bérence. Mint írja, szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. Mindemellett, most azt az időt éljük, „amikor alávaló emberek a trikolórt a gyorshír sárga szalagjával helyettesítik” – jegyzi meg Gherman.
Lucian Mândruţă újságíró Facebook-oldalán közzétett bejegyzésében kiemelte: nem érti, miért okoz gondot egyeseknek a Székelyföld zászlaja, hiszen nyugati államokban minden tartomány saját történelmi lobogóval, fesztivállal, sajtmárkával, könyvtárral, vagy műemlék kastéllyal rendelkezik. Mindezek az elemek hozzájárulnak a térség kultúrájának gazdagításához; Romániában ez miért nem lehetséges? – veti fel a kérdést. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a legalább ezer éve itt élő székelyek határőrök voltak”, és „egyetlen román sem tudja, hány csatában haltak meg magyarok azért, hogy megvédjék Erdélyt a tatároktól és törököktől, mert nincs szemük és fülük csak Mihai Viteazu és Ştefan cel Mare cselekedeteire.” Mint írta, a román tankönyvekben nincs hely más nemzetek hősei számára, akikhez kapcsolódó történelemnek már ideje lenne a békét jegyeznie fel. Mândruţă szerint a Székelyföld zászlaja körüli botrány csak a gyűlöletet és a mindkét oldali szélsőséges nacionalizmust szítja, alátámasztva a magyar szélsőjobboldal elméletét, hogy a románok „primitívek”. – Kedves magyarok, mivel hozzám hasonlóan román állampolgárok vagytok, történelmi szimbólumaitok az enyémek is – hangsúlyozta bejegyzésében az újságíró, aki bejegyzéséhez csatolta a székely zászlóról készült fényképet és megjegyezte: „Ma én is székely vagyok – az első Argeşből”.
Szabadság (Kolozsvár),

A román történelem hiányzó ezer éve
A mítoszromboló Lucian Boia nyomában
A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.
Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktől hallottak már egyet s mást Erdély történelméről, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.
Mítoszok országa
A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsőként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.
Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.
Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet
A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.
A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetők.
„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetők az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicső végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával. Minden marad a régiben?
A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei. „Rebellis” erdélyi történelem
Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetők a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz.
Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szégyenletes eredmények (Próbaérettségi)
Magyar nyelv és irodalomból a háromszéki vizsgára jelentkezők több mint fele megbukott, matematikából 88 százalékuk hasalt el a múlt heti próbaérettségin, románból tízből négyen mentek át, történelemből a tanulók háromnegyede írta meg az ötöst. A szégyenteljes eredményeket ezúttal nemcsak a szakközépiskolákban jegyezték, az elméleti iskolák tanulóinak is bőven akad bepótolnivalójuk a júniusi érettségiig.
A megye négy iskolájában (a sepsiszentgyörgyi Kós Károly – felvételünk – és Berde Áron, valamint a kézdivásárhelyi Gábor Áron és Apor Péter Szakközépiskola) a próbavizsgázók tíz százaléka sem érte el az ötöst magyar nyelv és irodalomból, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben tízből négyen hasaltak el, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban a diákok fele nem teljesítette az átmenő jegyet anyanyelvéből. A sepsiszentgyörgyi Református Kollégium matematika–informatika osztályában minden diák megbukott matematikából, a három megyeközponti elméleti középiskola (Székely Mikó Kollégium, Mikes Kelemen Elméleti Líceum és Mihai Viteazul Főgimnázium) reál osztályainak tanulói csak 37,7, illetve 14,28, valamint 39,13 százalékos arányban írták meg az ötöst ebből a tárgyból. A színromán környezetben nevelkedő bodza-vidéki diákok közül a bodzafordulói Mircea Eliade Elméleti Líceumban tízből négyen, a Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában tízből heten hasaltak el román nyelv és irodalomból, a megyeközponti Kós Károly-iskolában hatvanhét végzősből egy kapott átmenő jegyet románból. A megyei tanfelügyelőség által közzétett eredményeket a diákok úgy érték el, hogy egyetlen olyan tételt sem kaptak, amit eddig nem tanultak, az ismétléssel ellenben nem mindenki jutott el a kitűzött szakaszig, amit a júniusi érettségiig még bepótolhatnak. Hogy melyik iskola hogyan értékeli a próbaérettségi eredményeit, és miként szervezi meg a további felkészülést, esetenként változik, erről lapunk egy elméleti és egy vegyes (elméleti és szakosztályokat is működtető) középiskola vezetőjét kérdezte. Csurulya Edit, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatója a vártnál sokkal gyengébbnek tartja az eredményeket, ami szerinte főként matematikából meglepő, ahol iskolájukban a reál tagozaton egyedüliként működő matematika–informatika osztály egyetlen diákja sem írta meg az ötöst. Elmondta: az órarendben hivatalosan szereplő heti öt matematikaóra helyett hetet-nyolcat tart a végzős osztályban, felmérőket is rendszeresen írat a diákokkal, hogy szembesüljenek felkészültségükkel, és azt hitték, az ismétléssel is jól állnak, mert átvették már a IX. és X. osztályos anyagot – de a próbaérettségin kiderült, ez nem elég, a tizennyolc feladatból hat a XI. osztályos tananyag része volt. A matematika szakos igazgató hangsúlyozta, a próbavizsga nehéz volt, ami ellenben a szintén reál, biológia–kémia osztályoknak adott II-es tételsorról nem mondható el, ezért azokban az iskolákban, ahol a matematika–informatika osztályok mellett biológia–kémia szak is működik, az összesített matematikaeredmények jobbak. A Református Kollégiumban tervezik, hogy júniusig minden hónapban tartanak a próbaérettségihez hasonló felmérőt, közelebbről pedig a szülőkkel, az érintett tanárokkal és a diákokkal közösen értékelik a dolgozatokat. A baróti Baróti Szabó Dávid Középiskolában osztályonként is elemezték az eredményeket, amelyek nagyjából ugyanazt a képet mutatták, mint októberben, amikor kéthetes ismétlés után a végzős osztályokban felméréseket írattak. Dimény János igazgatót nem lepte meg a gyenge teljesítmény, mert szerinte a szakképzési osztályokban a diákok többségét jobban érdekli a szakma elsajátítása és a szakdiploma megszerzése, mint az érettségi, ami szerinte érthető, mert legtöbben ezért választottak bizonyos szakmákat. Úgy véli, közülük sokan jó szakemberek lennének, a faipari osztályokban ügyes kezű leendő asztalosok tanulnak, a könnyűipari osztályból is jól el tudnak helyezkedni, és szerinte a turisztika, környezetvédelem és mechanika szak tanulói is inkább a szakmát akarják megtanulni, és nem a matematikát, ahol még a feladatok értelmezése is gondot okoz számukra. Az elméleti tagozat matematika–informatika osztálya számára megszerkesztett matematika-feladatsorról az igazgató úgy vélekedett, nehéz volt, olyan diákjuk kapott 8,30-at, akit nemrég díjaztak a Magyar Matematikaverseny országos szakaszán és továbbjutott a Kárpát-medencei döntőre, egy másik kiváló matematikusuk pedig alig érte el az ötöst. Ha most tartanák az érettségit, a baróti iskolában a százharmincnyolc végzős tanulóból tizenketten érnék el az átmenőt minden tárgyból és a hatos általánost, ami júniusig még javítható – véli Dimény János. A magyar nyelv és irodalomból elért gyenge eredményekre a megkérdezettek nem találtak elfogadható magyarázatot, ami érthető, hisz akinek magyar az anyanyelve, és megbukik ebből a tárgyból, azt nem az érettségin kell elvágni, hanem jóval korábban, még az elemiben vagy az általános iskolában.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

"Március 15. legyen az öröm ünnepe"
Emberközelibb megemlékezésre készül az EMNP és az EMNT
Háromnapos rendezvénysorozattal készül március 15-re a Maros megyei Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, derült ki azon a sajtótájékoztatón, amelynek programját a két társszervezet megyei elnökei, Portik Vilmos, illetve Jakab István ismertették.
Portik szerint újra kell gondolni március 15-e marosvásárhelyi értelmezését és tartalmát, a magyar szabadság napja nem a szomorúságé, hanem az öröm ünnepe kellene legyen. Az EMNP megyei elnöke "siratóbeszédek" és koszorúk helyett ünnepi rendezvényeket szeretne látni, akár több helyszínen, ezért ők a Petőfi-szoborhoz virágcsokrokat visznek, koszorúikat a postaréti emlékműnél helyezik el. Mint mondta, eljött az ideje, hogy "Marosvásárhelyen olyan ünnepnappá varázsoljuk március idusát, amely nem kizáró, hanem befogadó, ahol lehet ugyan több helyszínen ünnepelni, de a programok az ünnephez méltó békében alkotnak egységet. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a politika egy kicsit hátrább lépjen, és sokkal nagyobb teret kapjon ehelyett a kultúra, sokkal emberközelibbé váljanak a megemlékezések".
Újra nyit a Pilvax
A háromnapos rendezvénysorozat első napján, március 14-én nyílik a Pilvax kávéház, amely idén is a Várban levő Múzeum kávézóban kap helyet, ahol lesz kokárdakészítés, lehetőség a 12 pont kinyomtatására, valamint egy 1848-as fegyvereket bemutató tárlat is nyílik a partnerszervező Maros Megyei Múzeum jóvoltából – mondta Jakab István, az EMNT megyei elnöke. A továbbiakban megtudtuk, hogy március 15-én folytatódnak az előző nap elkezdett tevékenységek, de lesz népdaléneklés, előadás arról, hogy mi történt 1848-ban ezen a napon Marosvásárhelyen. A tanulóknak kincskereső vetélkedőt szerveznek, illetve korabeli ruhák bemutatására is sor kerül.
Varó Huba, a Kökényes néptáncegyüttes vezetője az általuk előkészített Verbuválás, csatamező, szabadság… címet viselő táncjátékról beszélt, amellyel színesíteni akarják a Pilvax kávéház programkínálatát.
Föl föl vitézek a csatára!
Sántha Ágnes, a gyermekprogramok felelőse elmondta, hogy a szervezők két pályázatot hirdettek az 1848-49-es szabadságharc témakörben. Az óvodások és kisiskolások a Föl föl vitézek a csatára… kezdetű Klapka-induló ihlette rajzzal nevezhetnek be. Az V-VIII. osztályosok fogalmazással, a IX-XII.-esek esszével pályázhatnak, amelynek ihletője a Gábor Áron rézágyúja című dal egyik sora, Édes rózsám, a hazáért el kell válnom tőled.
A rajzokat március 10-ig személyesen vagy postán lehet eljuttatni a Mihai Viteazu (Klastrom) utca 40. szám alatti EMNT- irodába, a fogalmazás vagy esszé formájában megírt pályamunkákat szintén március 10-ig a maros@emnt.org e-mail címre lehet elküldeni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

"Szent István, a román birkapásztor
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,

Pantheon Transsilvanicum
Bármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz.
Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.”
A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl.
Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított.
Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett.
A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos.
A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe.
Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni.
Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Egy román civil szervezet provokálni készült Sepsiszentgyörgyön
Egy román civil szervezet provokálni készült a Szent György napi közönséget, állította sajtótájékoztatóján a város polgármestere.
Antal Árpád polgármester szerint múlt szerdán engedélyt kértek az önkormányzattól, hogy szombaton délután felvonuljanak és megkoszorúzzák a Mihai Viteazul szobrot.
A kérést a városnapokra hivatkozva visszautasították, de a civil szervezet pénteken közölte, hogy mégis megérkeznek a városba és engedély nélkül is megtartják az akciójukat, végül a rendőrség hatékony közreműködésének köszönhetően sikerült megakadályozni a provokálást
Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Három vendégjáték érkezik májusban Marosvásárhelyre
Kézdivásárhelyi, nagyváradi és nyíregyházi vendégjátékokat láthatnak májusban a marosvásárhelyi színházkedvelők. Ez alkalomból egész hónapban hétfőnként is nyitva tart a Színház jegypénztára (12.00 és 15.00 óra között). Változatlan a Kultúrpalota jegyirodájának órarendje, és valamennyi vendégjátékra jegy váltható online is, a www.biletmaster.ro honlapon.
BUGRISOK – a kézdivásárhelyi Városi Színház bérletes vendégelőadása
Május 7-én, kedden és 8-án, szerdán 19.00 órakor a Nemzeti Színház nagyszínpadán lép fel a kézdivásárhelyi Város Színház Carlo Goldoni Bugrisok című komédiájával. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mesteri szakán színész- és rendezőként diplomázott Balogh Attila által színre vitt produkciót május 7-én az Aranka György diákbéreltesek, május 8-án pedig a Bolyai János diákbérletek tulajdonosai tekinthetik meg. A fennmaradó helyekre jegy váltható.
Május 2-án és 3-án a Kultúrpalota jegyirodája – a megszokott órarend szerint – 12.00 és 17.30 között tart nyitva. Ugyanakkor május 6-án, hétfőn is lehet jegyet váltani a kézdivásárhelyi vendégjátékra a színházi jegypénztárban, amely 12.00 és 15.00 óra között tart nyitva. Online jegyvásárlás: www.biletmaster.ro
A NAGY ROMULUS – nagyváradi vendégjáték Szélyes Ferenc főszereplésével
Szélyes Ferenc, a Tompa Miklós Társulat színészének címszereplésével május 14-én, kedden 19.00 órától tekinthető meg a Nagyteremben Friedrich Dürrenmatt tragikomédiája, A Nagy Romulus. Szabó K. István rendezését a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának előadásában, a Tompa Miklós Társulat meghívására láthatják a marosvásárhelyi színházkedvelők. Jegyek már válthatók online, a www.biletmaster.ro honlapon, valamint a színházi jegypénztárban és a Kultúrpalota jegyirodájában.
NYÍREGYHÁZI VENDÉGJÁTÉK: május 29-én komédia a Nagyteremben
Csokonai Vitéz Mihály egyik legsikeresebb vígjátékával lép fel Marosvásárhelyen a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Társulata. A Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója, Keresztes Attila által rendezett Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című magyarországi produkció május 29-én, szerdán 19.00 órakor tekinthető meg a Nemzeti Színház nagyszínpadán.
A vendégjátékra jegyek már válthatók online, a www.biletmaster.ro honlapon, valamint a színházi jegypénztárban és a Kultúrpalota jegyirodájában.
Maszol.ro

Románok tüntettek az autonómiáért Kolozsváron
Szombat délben Kolozsvár belvárosában mintegy húsz, többségében román nemzetiségű tüntető fejezte ki szimpátiáját Erdély autonómiája mellett. A helybelieken kívül Szebenből, Medgyesről és Nagyváradról is érkeztek az előre bejelentett megmozdulásra.
„Autonómiát Erdélynek!”, „Kolozsvár, Erdély fővárosa”, „Föderális Romániát!” – hirdették a közel félórás tüntetésen felvonultatott transzparensek, ahol felolvastak egy, Románia régiósításával kapcsolatos nyilatkozatot is. A nemrégiben megfogalmazott kiáltvány Erdély önrendelkezése mellett foglal állást, valamint felhívja a figyelmet a tervezett régiósítás legfőbb veszélyére, vagyis a magyar közösség tudatos asszimilációjára a román többséggel szemben. A megjelentek – egyebek mellett – kifejezték határozott igényüket a regionális parlamenttel, az önálló, erdélyi költségvetéssel, a régió történelmi határainak tiszteletben tartásával és az elkobzott anyagi javak visszaszolgáltatásával kapcsolatban is.
Az esemény szervezője Fancsali Ernő, székelyudvarhelyi születésű, de jelenleg Kolozsváron nemzetközi kapcsolatokat tanuló egyetemista. Elmondása szerint, május 18-án volt két éve, hogy elkezdte szerkeszteni az Autonomy for Transylvania Facebook-oldalt, melynek mára már közel ötezer követője van. Az évforduló apropóján Fancsali úgy gondolta, ideje a virtuális térből kimozdulva, a mindennapi életben is hangot adni az erdélyiek autonómia-igényének. Ennek megfelelően egy Facebook-esemény mentén szerveződő tüntetők szombaton megjelentek a kolozsvári Széchenyi-téren (ma Mihai Viteazul-tér). A demonstráció főszervezője, a résztvevők alacsony létszáma ellenére is, sikeresnek ítélte a megmozdulást, melynek következő állomására június 15-én kerül sor Nagyszebenben.
A tüntetés rendőri biztosítás mellett, rendbontás nélkül ért véget.
vajma.info
Erdély.ma

Ismét ellopták a székely zászlót az EMNP-székházról
Ismeretlen tettes ellen készül feljelentést tenni az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács marosvásárhelyi szervezete, miután a Klastrom (Mihai Viteazul) utcai székházról valakik eltávolították a székely zászlót.
Az idén már másodjára lopják el a székely lobogót, ezúttal viszont az épület homlokzati részét is megrongálták. „A nyomok alapján arra következtettünk, hogy valakik vagy egy létra vagy egy kötél segítségével rántották ki a falból a zászlótartót. Mert a zászlót magát nem tudták volna leszedni” – vélekedett Kirsch Attila.
A tavaszi incidens után a demokráciaközpont irodavezetője magasabbra költöztette a zászlótartót, a rudat pedig két facsavarral rögzítette a vaselemhez. Kirsch szerint komoly előkészületre és erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a székely jelképet mindenestől eltávolítsák. A néppárt és az EMNT vezetői úgy döntöttek: nem helyezik még feljebb a zászlót, hanem a vakolat helyreállítása után még a jövő héten új tartót csináltatnak és új lobogót tűznek ki az ellopott helyébe. Kérdésünkre, hogy gyanakodnak-e valakire, Kirsch Attila nemmel válaszolt. „Nem gyanakszunk senkire, viszont érdekesnek tartjuk, hogy a városban máshol is lobog a székely zászló, s az nem zavar senkit. A miénket meg másodjára lopják el néhány hónap leforgása alatt” – kommentálta a történteket az irodavezető.
Szucher Ervin
Maszol.ro

Zászlótartóstól tépték ki a falból a székely lobogót
Marosvásárhelyen ismeretlen tettesek a május 17-18-a közötti éjszaka kitépték, vagy kötéllel kirántották az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Klastrom (Mihai Viteazul) utcai székházának homlokzatáról a székely zászlót.
Szerda délelőtt rendkívüli sajtótájékoztatón számolt be az esetről az újságíróknak Kirsch Attila, a Honosítási iroda vezetője, Jakab István, a Néppárt marosvásárhelyi elnöke, Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke és Portik Vilmos, a Néppárt megyei elnöke.
Elmondták, a zászlótartót is lefeszítették az ismeretlen tettesek, holott az három méter magasan volt elhelyezve. „Ebből arra következtetünk, hogy nem egy, hanem legalább két személy követhette el a bűncselekményt” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Kirsch Attila, aki azt is elmondta, hogy azt követően, hogy tegnap nyilvánossá tették az esetet és sajtótájékoztatót hirdettek meg az újságírók számára, a harmadik – román nemzetiségű – szomszéd megjelent a zászlótartóval. Azt mondta, az udvarában találta azt, valószínűleg a tettesek dobták be oda.
Jakab István arról tájékoztatta a sajtót, hogy a rendőrségénél ismeretlen tettes elleni feljelentést tesznek rongálás, károkozás és tolvajlás vádjával. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a tavalyi választási kampányban a Néppárt több plakátját, hirdetőtábláját is megrongálták, festékkel öntötték le, vagy letépték. A rendőrség egyik esetben sem találta meg a tetteseket, amiből azt a következtetést vonják le, hogy nincs közbiztonság, a rendőrség nem képes ellátni a feladatát.
A székely zászlót a Néppárt székházának homlokzatáról márciusban is ellopták ismeretlen tettesek, de akkor nem tettek feljelentést a rendőrségen-
Maszol.ro

Könyvkelengye ballagóknak
Sepsiszentgyörgy végzős diákjai egy-egy könyvet kapnak útravalóul a Bod Péter Megyei Könyvtártól és az önkormányzattól. Az ajándékozás a Könyvkelengye program keretében történt.
A hétvégén a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Líceum egy-egy végzős osztálya vehette át a szimbolikus ajándékot, de a következő hét során minden sepsiszentgyörgyi ballagó kézbe kapja Kádár Gyula Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című könyvét. A Mihai Viteazul Főgimnázium diákjai Matei és Florian Filip Băiuţeii című ifjúsági regényét kapták útravalóul.
„Könyvkelengyét mindig jó adni és mindig jó kapni” – hangoztatta Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a végzősök számára szervezett könyvátadó ünnepségen.
Sztakics Éva Judit alpolgármester az igazi értékek megbecsülésére hívta fel a fiatalok figyelmét. „Ne felejtsétek az igazi értékeket, a gyökereket, ti mindig Sepsiszentgyörgyhöz tartoztok, az egyetemi éveitek után a város visszavár, reméljük, hogy hazatértek, hogy itt fogtok családot alapítani" – hangsúlyozta.
Kádár Gyula a könyvbemutatóval egybekötött rögtönzött történelemóra során röviden ismertette Sepsiszentgyörgy 1332 – a település első írásos említése – előtti történelmét, felhívva a figyelmet arra, hogy fontos tudni, kik vagyunk és honnan származunk.
Hasonlóképpen a múltat mutatja be kritika által Salinger Zabhegyezőjéhez hasonlított Băiuţeii kötet, amely a végzősök által ismeretlen kort elevenít fel, a Ceauşescu-érát. A jelenlévők a regényből egy részletet hallgathattak meg Ianculescu Csilla könyvtáros felolvasásában.
A Könyvkelengye programot eredetileg újszülöttek számára indította a Bod Péter Megyei Könyvtár partnerségben Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalával még 2010-ben, de idén már a második éve, hogy kiterjesztették a kisebb és nagyobb diákokra is. Az elmúlt négy év során 450 család igényelt könyvkelengyét, és több mint 1600 diák kapott könyvútravalót.
Rákosi Katalin
Székelyföld.ro

Felvonulást tartanak május 30-án a diákok jogaiért Kovászna megyében
Az Erdélyi Magyar Ifjak és a háromszéki diákok nincsenek megelégedve azzal, hogy Remus Pricopie tanügyminiszter úr csak egy egyszerű szóbeli ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy elkezdik visszafizetni az ingázó diákoknak járó utazási bérletek árát.
Rosszallásunkat fejezzük ki, mert az Oktatási Minisztérium nem tett komoly lépéseket az ügy előremozdítása érdekében. Márciusban azt nyilatkozták, hogy az országnak még nincsen költségvetése és legyünk türelemmel. Két hónap múlva, májusban megpróbálták a szállítási cégek nyakába varrni a dolgot és a megemelkedett költségekre hivatkozva hárítottak. Véleményünk szerint húzzák az időt, hogy jöjjön a vakáció. Ezen említett okok miatt nem hiszünk a tanügyminiszter úr ígéreteiben, ígéretek, melyeket az elmúlt három hónapban sem tartottak be, így a tiltakozások folytatása mellett döntöttünk.
Országos szinten több mint 200.000 diák van ebben a helyzetben, ezek az ingázó diákok saját pénzükkel fizetnek az ingázásért.
Csütörtökön, május 30-án Kovászna megye négy városában, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Baróton és Kovásznán déli 14 órakor tüntetésekre kerül sor, melyek a Felvonulás a diákok jogaiért címet viselik.
Felháborítónak tartjuk ugyanakkor, hogy miközben pénzhiányról nyilatkoznak a minisztériumban, tudomásunkra jutott, hogy az Oktatási Minisztérium 8 millió eurót fizetett ki haszontalanul, 5 millió euróval költve többet a reális értéknél számítógépes programokra. A szerződés teljes értéke 13,9 millió euró volt, ebből 8,8 millió eurót már kifizettek, 5 millió eurót 2013 június 24-30 között kellene kifizessenek.
Ezzel a pénzzel 179.259 darab ProDesktop programot vásároltak, miközben az országban csak 107.779 használatban levő számítógép van az iskolákban.
Tiltakozunk a közpénzek haszontalan elköltése miatt, kérjük a miniszter urat, ne utalja át az 5 millió eurót, azaz a júniusi részletet és fordítsa ezt a pénzt a diákok utazási bérleteinek a megtérítésére. Az ország más megyéiben is elkezdődtek a tiltakozások, Brassó megyében két, Maros megyében négy, Hargita megyében pedig még több iskolában zajlik az aláírásgyűjtés, kezdődik a japán sztrájk és a tüntetések.
Kérjük az Oktatási Minisztériumot, hogy tartsa be a 291/2006-os törvényt és fizesse ki az utazási bérletek árát az ingázó középiskolás diákoknak.
Nagyon szükségesnek tartjuk a felelős intézmények közbeavatkozását a probléma megoldása érdekében annak érdekében, hogy az oktatás minősége ne csorbuljon, ne maradjanak ki diákok ezrei az iskolából.
Mi vagyunk az ország jövője, ne játszodjanak velünk! Nem hagyjuk magunkat!
Alulírottak követeljük az Oktatási Minisztériumtól, hogy a vidéki (falusi) ingázó diákoknak térítsék meg az ingázási bérlet árát, amit a törvény biztosít. Nem tehetnek róla, hogy vidéken élnek és nincs a településükön középiskola, ezért naponta ingázásra kényszerülnek. Ők is egyenlő feltételek mellett akarnak tanulni, ez mégis többe kerül családjuknak. Egyenlő feltételeket akarunk minden diáknak!
Az Erdélyi Magyar Ifjak Háromszéki szervezete
és a
sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum diákjai – 233 aláírás sepsiszentgyörgyi Mihály Vitéz Líceum diákjai – 246 aláírás sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai – 123 aláírás sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjai – 211 aláírás sepsiszentgyörgyi Református Kollégium diákjai – 122 aláírás sepsiszentgyörgyi Kós Károly Iskolaközpont diákjai – 123 aláírás sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Iskolaközpont diákjai – 97 aláírás sepsiszentgyörgyi Constantin Brancusi Iskolaközpont diákjai – 30 aláírás sepsiszentgyörgyi Berde Áron Iskolaközpont diákjai – 128 aláírás Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont diákjai – 500 aláírás kézdivásárhelyi Apor Péter Iskolaközpont diákjai – 175 aláírás kézdivásárhelyi Református Kollégium diákjai – 146 aláírás kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákjai – 229 aláírás kézdivásárhelyi Gábor Áron Iskolaközpont diákjai – 139 aláírás kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum diákjai – 239 aláírás kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum diákjai – 226 aláírás Maksai szülők – 56 aláírás Kovásznai szülők – 24 aláírás MINTA ifjúsági szervezet – 11 aláírás
Összesen Háromszékről: 3058 aláírás
Erdély.ma

Elutasítja a magyarellenesség vádját a nagyváradi polgármester
Magyar politikusokkal és nem a nagyváradi magyarokkal van baja Ilie Bolojannak
Az elmúlt hónapokban több olyan eset történt Nagyváradon, mely sokak szerint az itteni magyar közösség kisebbségi jogait sérthetik. Magyar utcanevek megváltoztatása, parkok átnevezése keltett több alkalommal felháborodást, és ezeket a magyarellenesnek minősített rendelkezéseket a közvélemény egyértelműen Ilie Bolojan polgármester rovására írta. Sokan csodálkoztak is azon, hogy a városgazda miért lett egyszerre úgymond magyarellenes, hiszen előző mandátuma alatt, míg az RMDSZ-szel irányította a várost, a helyzet nem volt ennyire kiéleződve. Sok vélemény látott napvilágot a közelmúltban, egyedül a polgármester véleménye nem volt tisztázva. Megkerestük tehát a városgazdát, s neki szegeztük a kérdést: mi a baja tulajdonképpen a nagyváradi magyarokkal?
– Polgármester úr, az elmúlt hónapokban a nagyváradi magyarság körében kialakult egyfajta negatív hangulat, mivel sokan úgy vélik, az ön által hozott intézkedések nem veszik figyelembe a nagyváradi magyarok nemzetiségi jogait, illetve a város egykori magyar múltját szándékosan rombolni akarják. Ön hogyan látja ezt?
– Pontosan mire céloz, beszéljünk konkrét esetekről, mivel úgy vélem, nem helyes általánosítani.
Célzok itt a Bajor Andor utca átnevezésére, vagy például a pár hete bezárt Moszkva kávézóra, hiszen mindkét eset több keserű kérdést hagyott maga után, s a magyar váradiak közül sokan ezt etnikai alapú intézkedésnek vélték, vélik.
– Rendben. Kezdjük a Bajor Andor utcával. Ennek az utcának az átnevezése azért történt, mert maguk az utca lakói kérték. Írásos megkereséssel fordultak a város vezetőségéhez. Igen, jóváhagytuk ennek az utcának az átnevezését, de Váradon mégis van jelenleg olyan utca, amelyik a Bajor Andor nevét viseli. Nem merült fel annak a kérdése sem, hogy kiiktassunk egy magyar utcanevet Nagyváradon. Azon a tanácsülésen, amelyiken ezek az utcanévcserék történtek, senki nem emelt ez ellen kifogást, nem érvelt ez ellen. De nézzük meg, abban az esetben, amikor el kell döntenünk, milyen nevet kapjon egy utca, milyen kritériumokat kell figyelembe vennünk. Mikor jelzőkre utaló neveket adunk, például Csendes utca, amit magyarra és románra is le lehet értelmesen fordítani, fel sem merül annak a kérdése, hogy ez elfogadható vagy sem. Azonban amikor különféle ismert emberekről kell elnevezni, akkor igenis betartjuk azt, hogy minden negyedik újranevezendő utca magyar személyiségről legyen elnevezve. De van még valami, amiről nagyon őszintén kell most beszéljünk! Be kell látnia mindenkinek, hogy egyes magyar nevek kiejtése, helyes leírása nagyon nehéz a nem magyaroknak, ez ellen nem tudunk mit tenni. Volt olyan, hogy telefonos tárgyalás során lebetűzve se tudta leírni a címet a tárgyalópartner. Értsük már meg, ez nem egy magyarellenes dolog, ez a realitás, nyelvi korlát. De hangsúlyozom, a tanácsban mindeddig nem merült fel az, hogy Váradon már meglévő magyar utcaneveket megszüntessenek, kitöröljenek a köztudatból. Nézze ezt a most elém terjesztett utcanévlistát, láthatja, minden negyedik új utcanév magyar személyiség neve.
– És a Moszkva kávézó esete? Az egy olyan hely, ahol magyar kulturális eseményeket szerveznek évek óta.
– Legyen világos, a törvények betartása minden lokálra érvényes. Akár magyar, akár román törzsközönsége van. Nézze meg, itt van az asztalomon egy határozat, pont ma bírságoltunk meg és zárattunk be ideiglenesen egy Zöldfa utcai lokált, hasonló okokból, mint a Moszkva kávézót, mivel nem tartották be a csendvédelmi rendelkezést. A Zöldfa utcai lokál tulajdonosa román, akkor most ez egy románellenes intézkedés volt – kérdem én –, vagy egy, a város polgárainak az érdekeit szem előtt tartó rendelkezés? Legyen világos, a nagyváradi önkormányzat és a rendőrség között van egy megállapodás, mely szerint ha egy lokál kétszer figyelmeztetésben részesül amiatt, mert megszegte a csendvédelmi intézkedést, harmadik kihágáskor ab ovo be kell azt záratni. Senkit nem ér tehát meglepetésként az ilyen bezáratás. Tehát elmondom még egyszer, a Moszkva Kávézót nem azért zárattuk be egy hónapra, mert az egy magyarok által látogatott lokál, hanem azért, mert többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandók betartani az előírt szabályokat. Engem tökéletesen nem érdekel, hogy a lokálok mellett lakó és esetenként panaszt tevő polgárok, akiket zavar a nem megengedett lárma, milyen párthoz tartoznak, nagyromániások, liberálisok, RMDSZ-közeliek. – A nagyváradi magyarok mégis aggódnak amiatt, hogy egyre inkább terjed, a polgármester magyarellenes politikát folytat.
– Beszéljünk akkor nyíltan, mondjuk ki, mi is generálja valójában ezeket a botrányokat. Arról van szó, hogy az RMDSZ egyfajta lejárató, uszító kampányba kezdett most a román városvezetőség ellen, mivel nem jutottak vezető pozícióba az önkormányzatban. S ehhez legkézenfekvőbb, ha minden problémát etnikai síkra terelnek. Hogy saját sikertelenségüket leplezzék, azt akarják elhitetni az itteni magyar közösséggel, hogy a városvezetőség a polgármesterrel az élen egyszeriből mélységesen magyarellenes lett. Én a megelőző mandátumom alatt jól együtt tudtam működni mind az RMDSZ-szel, mind az itteni magyar közösséggel. És ami nagyon fontos, legyen világos, ami a megelőző mandátum alatt Váradon történt, akár jó, akár rossz dolgok, akár úgymond magyarellenes intézkedések, azokban az RMDSZ kivétel nélkül partner volt. Nem a liberálisok csinálták egyedül, hanem az RMDSZ-szel koalícióban. És az, hogy jelenleg hol tart ez a város – bármilyen szempontból –, akár jó, akár rossz értelemben, az nemcsak az én érdemem vagy hibám, hanem ugyanúgy az RMDSZ-é is, hiszen RMDSZ-es alpolgármesterrel, az itteni magyarok képviselőjével tettünk együtt mindent! Ha magyarellenes dolgok történtek netán, úgy ezeket is az RMDSZ-szel közösen tettük. Ez az igazság.
– Ön hogyan viszonyul emberként a magyarokhoz? Vannak magyar barátai, ismeri a magyar kultúrát, a régi Várad történelmét?
– Igen, vannak magyar barátaim és egész eddigi politizálásom bizonyítja, hogy nem vagyok magyargyűlölő. Elmondok most önnek egy eddig nem nyilvános esetet, csak hogy képbe legyen az én személyes hozzáállásommal, viszonyulásommal a magyarokhoz. Pár évvel ezelőtt kormányfőtitkárként helyettest kellett válasszak, az egyik jelölt egy Vâlcea megyei román liberális volt, a másik pedig a margittai RMDSZ-es, Cseke Attila. Én pedig Cseke Attilát választottam, és mikor Tăriceanu kormányfő is rákérdezett, hogy de miért, azt feleltem, én bihari emberként bizony jobban megbízok egy margittai magyarban, mint egy vâlceai liberálisban. És ezt jól tudják azok az RMDSZ-esek, akik most magyargyűlölőként akarnak engem beállítani, meg lehet tőlük kérdezni ezt is. Hiszi vagy sem, számomra nem az a fontos, hogy valaki milyen etnikumhoz tartozik, milyen funkciója van, hanem hogy emberileg mennyit ér. És több etnikai uszításra alapuló nagyváradi történetet elítélek, és tudom, hogy az itteni magyarok nem is ismerik a dolgok hátterét. Mint például azt sem, hogy mikor az Ady-líceum bérleti ideje lejárt, a megkérdezésem nélkül elkezdtek uszító hazugságokat terjeszteni arról, hogy a líceumot ki akarjuk onnan költöztetni. Fel is hívtam akkor a tanintézet igazgatónőjét, és elmondtam, hogy szégyellje magát, hogy először hergelik a szülőket, aláírásokat gyűjtenek, de nem egyeztetnek se velem, se a püspökséggel, és azt terjesztik, hogy kellemetlenség érheti a nagyváradi magyar diákokat. De több ilyen etnikai uszításon alapuló eset volt itt az elmúlt években. Pár éve, amikor az RMDSZ titokban, nem tudni milyen összeköttetések kapcsán meghívta Váradra Budapest polgármesterét, Demszky Gábort, engem mint nagyváradi polgármestert nem is értesítettek erről. Pedig elvártam, hiszen sok magyar él itt, és a magyar főváros polgármesterét illő módon akartam én is köszönteni. De nem is szóltak nekem erről az egészről. Ők tudják, miért, később ugyanis több furcsa dolog derült ki erről az állítólag irodalmi jelleggel felruházott látogatással kapcsolatban is. Mint ahogy azt sem tudják a nagyváradi magyarok, hogy a Rhédey-kápolna felújítását sem az RMDSZ-es alpolgármester szorgalmazta, hanem én vettem fel a kapcsolatot budapesti építészekkel, és több furcsaság történt ott, ami azt igazolta, éppen a magyar érdekképviselet nem tartotta szívügyének a romos magyar kápolna tisztességes rendbetételét. De gondolom, azok, akik most abból élnek, hogy én magyarellenes vagyok, ezekről nem beszélnek.
– Mi a logika az Olaszi temető átnevezése Mihai Viteazul parkra ? Mihály vajdának a történelmi kódexek szerint semmi köze nincs se a régi Váradhoz, se az Olaszi parkhoz. – A szóban forgó park átnevezésének egyetlen egyszerű magyarázata van. A nagyváradi főtér felújítása után Ferdinánd király szobra kerül oda, az eddig ott helyet kapott Mihály vajda-szobrot a volt Olaszi temető helyén kialakított parkba akarjuk átvinni, ez adta az ötletet, hogy a parkot is így nevezzük el. Ez azonban még nem került napirendre. Még nem dőlt el ezzel kapcsolatban semmi. Más javaslatot sem kaptunk a kérdéses park elnevezésére eddig.
– Politikai körökben az is elterjedt, hogy azért lett úgymond „magyarellenes", mert már nincs magyar alpolgármester a városban. Ha Biró Rozália még alpolgármester lenne, akkor is megszülethetnének ezek a döntések?
– Biró Rozália jelenléte nem igazán befolyásolna semmit. De elmondom, hogy alakult úgy, hogy miért nem akartunk most az RMDSZ-szel közös városvezetést. A legutóbbi választás előtt, amikor kezdődött a kampány, tárgyalást kezdtünk újfent az RMDSZ-szel, éspedig arról, hogy a következő mandátumra is legyen egy magyar nemzetiségű funkcionárius a város vezetőségében. Mi bele is mentünk ebbe. Azonban a kampány ideje alatt az RMDSZ igen furcsa mód kezdett el kampányolni, olyan kijelentéseket téve, hogy az eddigi városvezetőség és az eddigi polgármester – azaz én –, képtelen a tisztánlátásra, az előrelátásra, tervezésre, mint az elmúlt húsz év alatt a többi. Azaz a nép nyelvén szólva az eddigi polgármesterek simán hülyék voltak. S mentek a nagy kampányszövegek, hogy bezzeg a kisebbségi magyar vezetőknek hatalmas, világmegváltó terveik vannak, tehát rájuk kell szavaznia mindenkinek. A megállapodás ellenére nem velünk kampányoltak, hanem ellenünk. Mi akkor nagyon világosan megmondtuk nekik, hogy ez nem korrekt, s megkérdeztem: évekig benne voltatok a városvezetésben, alpolgármesteretek volt, mit tettetek konkrétan ezért a városáért, az itteni magyarokért? Fel tudtok valamit mutatni? Kiderült, nem. Erre logikus a válasz, hogy vagy pont olyan „hülyék” és a tisztánlátásra képtelenek voltatok, kedves RMDSZ-szes barátaink, mint én és kollégáim, vagy lehet, hogy valóban sokkal okosabbak vagytok, mint mi, voltak nagyra törő, magasztos terveitek, de inkább kormányoztatok velünk, az úgymond hülyékkel, és lapítottatok, elhallgatva a nagy ötleteket, javaslatokat. Miért? Mert nektek ez így ugye jobban megérte, kifizetődőbb volt a saját érdekeiteket nézve! S ami az úgymond magyarellenességre alapozó kampányt illeti, én elfogadom, hogy megszólnak, szidnak, ha valamit vétek, de hogy ezt tegyék csak azért, mert román vagyok, azt nem tűröm! Mint ahogy én sem gyalázok egy magyar politikust sem csak azért, mert az magyar nemzetiségű! Én már akkor megmondtam az RMDSZ-nek, ha nem tudtak tisztességesen játszani, betartva a megállapodást, nem is fognak bejutni a városvezetésbe, amennyiben az USL megkapja a kétharmados többséget az önkormányzatban. Van egy régi román közmondás, lehet, ismeri, így szól: „Minthogy egy hülyével győzni, inkább egy okossal veszíteni!” Egy dolog a politika, legyen szó akár egy kisebbségi nemzet politizálásáról, amit egy párt vezetőinek jelleme határoz meg, és más dolog az emberi tartás és jóérzés. Politikában sem szabad az emberi jóérzést semmibe venni. Így alakult, hogy ezt követően az RMDSZ, noha ők szegték meg a megállapodást, még ők érezték sértve magukat, s nehogy kiderüljön, mennyire tisztességtelenül politizáltak a kampány alatt, elkezdték terjeszteni, hogy a nagyváradi polgármester egy magyarfaló vadállat. Én mint polgármester, azon vagyok, hogy tiszteljek minden nagyváradi polgárt. A magyarok legyenek büszkék arra, hogy magyarok, mint ahogy én is büszke vagyok arra, hogy román vagyok. Sose szégyelltem bevallani, bármit hordtak össze rólam, igenis egy Rév mellőli kis faluból származom, és szeretem a szülőfalumat.
– Mit üzen azoknak a nagyváradi magyaroknak, akik sérelemnek vélik az ön egyes intézkedéseit, hiszen ön nekik is a polgármesterük?
– Ha valós gondokért, megoldatlan bajokért neheztelnek rám, azon leszek, hogy amire képes vagyok, megtegyem. De amit húsz év alatt sem tettek itt meg, azt én négy alatt meg kellene egy-kettőre oldjam? Iparkodom. Szeretném a tetteimmel igenis igazolni, hogy jót akarok ennek a városnak. Két évvel ezelőtt egy biharpüspöki fórumon az egyik öreg magyar azt mondta nekem, hogy mai napig olyan utcában lakik, ahol nincs aszfaltút. Száz éve lakik a családunk itt, mondta nekem az öreg, mutassa meg, mit tettek maguk ezért a városért, azonkívül, hogy adókat rónak ki ránk? Tudja, akkor elgondolkodtam, mert mit lehet mondani ott, ahol ma sincs aszfaltút, csatorna? Tisztában is voltam azzal, hogy ezek az emberek nem fognak rám szavazni. Vannak tehát valós, objektív gondok, amiket a szememre vethetnek. És vannak azok, az úgymond etnikai síkra terelt elégedetlenségek, melyek itt a magyarokat érintik. Kijelentem, én igenis tisztelem azt, amit a magyarok ebben a városban az idők során tettek. Kérdezheti, miben nyilvánul meg ez a tisztelet? Például abban, hogy azon vagyok, hogy bármi áron megmentsük a régi magyar világban épített műemlék épületeket. Nézzen csak szét, kérem, itt, az irodámban, ahol most beszélgetünk. A képeket, melyek a falon lógnak, szándékosan úgy válogattam össze, hogy Várad nagy építői legyenek rajta. Látja, az ott Rimler Károly polgármester, akinek nagy tisztelője vagyok, ő nagyon sokat tett ezért a városért. Mellette pedig ott van Aurel Lazăr arcképe is. Mint ahogy a másik falon magyar királyokat ábrázoló festményt is talál és román történelmi szereplőket. Ezek a képek így együtt adják Várad jelenét. Magyarokkal és románokkal, mert ez a valóság, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Senki nem vitathatja el Várad magyar múltját. Én sem fogom, és nem is akarom. A nagyváradi magyaroknak meg azt üzenem, legyenek nyugodtak, hiába állítják egyes politikusok, hogy megváltozott a magyarsághoz való viszonyom, ez nem igaz. Elismerem a múltjukat és tisztelem őket. Persze legyen az is világos, hogy igenis lesznek, lehetnek még politikai vitáim olyan politikusokkal, akik magyarok. De a magyar emberek tisztelete és a magyar politikusokkal való esetleges politikai érdekellentétek esetünkben két külön dolgot jelentenek. És üzenem a nagyváradi magyaroknak, hogy akár hiszik, akár nem, azt szeretném, ha itthon éreznék magukat ebben a városban, hiszen itthon vannak benne.
Szőke Mária
Reggeli Újság
Erdely.ma

„Szent László vagy senki!”
Semleges, senkit sem bántó megoldást talált a nagyváradi Olaszi park elnevezése körül kialakult vita rendezésére az Erdélyi Magyar Néppárt – jelentette be szerdai váradi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, a párt Bihar megyei elnöke. Mint korábban beszámoltunk, Ilie Bolojan polgármester Mihai Viteazul névre akarja keresztelni az egykori temetőből lett zöldövezetet, hogy utána oda költöztethesse a havasalföldi fejedelem Szent László téren álló szobrát, amelynek helyére Ferdinánd királynak állítana emlékművet.
„Számunkra teljesen elfogadhatatlan, hogy Mihai Viteazul szobra oda kerüljön. Az egy megszentelt, régi temetkezési hely. Lovas szobornak ott nincs mit keresnie” – szögezte le Csomortányi, aki több városvédő egyesülettel, civil szervezettel, valamint egyházi méltósággal egyetemben szeretné, ha a park megőrizné közismert történelmi nevét. Alternatív megoldásként azt javasolja, hogy a vajda emlékművét inkább a Velence és Szőllős közötti részen most kialakítandó zöldövezetben helyezzék el, amit majd akár a vajdáról el is keresztelhetnek. „Úgy gondoljuk, hogy ezzel a káposztát is megtartjuk, s a kecskét is jóllakatjuk” – véli a fiatal politikus.
Azzal viszont ő is egyetért, hogy a havasalföldi fejedelem emlékművét máshová vigyék, viszont ha a városalapító Szent László király szobra nem lehet a főtéren, akkor szerinte másé se legyen. „Építsenek oda inkább szökőkutat vagy hagyják üresen” – mondta. Hozzátette: javaslatukat írásban is eljuttatják a városházára, hogy azt akár már a mai tanácsülésen figyelembe vehessék.
Ilie Bolojan városrendezési tervének amúgy nem ez az egyetlen olyan pontja, ami a város lakosaiból nemtetszést váltott ki. A néppárt eddig már több mint ezer aláírást gyűjtött össze a Kert (Avram Iancu) utca és a Vámház (Sucevei) utca részleges lebontása elleni tiltakozásaként, és úgy gondolják, a nyár folyamán elérik a tízezret is. Csomortányi bízik abban, hogy ez a szám elegendő lesz ahhoz, hogy a városi tanács ne adjon zöld utat a műemlék jellegű épületek lerombolására, s megőrzik a történelmi belváros arculatát. „A forgalmat a központból kivezetni kellene, nem bevezetni. A villamos-hálózat bővítésére valóban szükség van, de azt inkább az Aradi úton vezessék ki” – magyarázta.
Ami a nagyváradi beltelekadókat illeti kiderült, hogy az önkormányzat visszautasította az EMNP azon beadványát amelyben a tanácsi határozat visszavonását sürgeti, ezért Kristófi Kristóf, a párt városi vezetője bejelentette, a közigazgatási bírósághoz fordulnak jogorvoslatért. A vonatkozó dokumentumokat jövő héten iktatják, szerintük ugyanis törvénytelen, hogy önkényesen beépíthető területté nyilvánítottak mezőgazdasági telkeket.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár) |

Szigligeti, a horthysta
Figyelem, rendhagyó történelemlecke következik: a legújabb információk szerint Szent László király fasiszta volt, Szigligeti Ede pedig horthysta.
A szenzációs felfedezés nagyváradi nagy-romániás politikusoktól származik, akik a jelek szerint egyszerre két hobbit is magas szinten űznek: az amatőr történészkedést és a rendkívül hatásos tudatmódosító szerek élvezetét. A párt – amely mind olimpiai aranyéremre, mind Nobel-díjra a legnagyobb eséllyel pályázhatna uszításban és gyűlölködésben, ha ezekben a nemes sportágakban osztanának ilyeneket – a városközpont szoborügyei miatt érezte fontosnak, hogy veretes álláspontját megossza a nyilvánossággal. Fölmerült ugyanis, hogy a magyarokat amúgy szintén nem különösebben szívelő, liberális párti polgármester egy egykori magyar temető helyére költöztetné a főtéren álló Mihály vajdaszobrot, hogy a helyére Ferdinánd román király szobrát állítsa fel. A nagyrománok azonban ellenzik ezt, mint ahogy azt is, hogy a téren ismét a városalapító Szent László király szobra álljon. Ferdinándot viszont szívesen látnák – Szigligeti Ede szobra helyett. A történelemtudomány nagy-romániás mozartjai azzal érvelnek Szent László ellen, hogy nem kellenek fasiszta, illetve magyar alkotások, Szigligetivel meg az a baj, hogy szobra a Horthy-időben, vagyis Észak-Erdély 1940-es felszabadulása után került a helyére. Ami technikailag igaz is – csakhogy röpke két évtizedes szünet után, ugyanis már a trianoni diktátum előtt is ott állt, akkor azonban az újonnan berendezkedő román hatalom elvitette onnan. Bizonyára ők is úgy gondolták, hogy horthysta, ami akár igaz is lehetett, már ha elfogadjuk azt, hogy hosszú évtizedek óta elhunyt színdarabírók haláluk után kormányzóvá választott ellentengernagyok rajongóivá válhatnak.
Meg kell hagyni, a kortárs szélsőségesség – a választók által amúgy minimális támogatásra méltatott – váradi főpapjaiba nem kevés kreativitás szorult, ha Szigligeti és Horthy kapcsolata mellett képesek összefüggéseket fölfedezni egy 1095-ben elhunyt, szentté avatott magyar uralkodó és Mussolini fekete ingesei között is. Talán jobban is járnának, ha kreativitásukat inkább stand-up humoristaként kamatoztatnák, ilyen poénokkal simán beférnének bármelyik dumaszínházba. És végre sikerélményekhez is jutnának, mert legalább nem ingyen röhögtetnék magukat, mint most.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Buldózeres városrendezés Nagyváradon
Tiltakozó aláírásgyűjtéssel szeretnék felhívni a nagyváradi magyarok a város vezetői és a világ figyelmét arra, hogy komoly veszélyben forog a történelmi Nagyvárad évszázados arculata. De hogyan jutott idáig a Pece-parti Párizs, hogyan vált romhalmazzá a történelmi belváros?
A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései. Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
belváros?
Máladozó kisértettanyává vált a római katolikus püspökség egykori tulajdona. A múlt század elején még a szecessziós építészet gyöngyszemeként ismert Nagyvárad belvárosa ma többnyire furcsa romvárosra emlékeztet. A műemlékeknek számító paloták, emeletes bérházak lepukkant, málló vakolatú, többnyire porlepte védőhálókkal bevont komor romok, akár egy egykor virágzó kultúra múltból ránk kiáltó figyelmeztetései.
Szent László fényei és a román milicisták
Az egykor híresen szép váradi történelmi belváros nem egyik percről a másikra változott romhalmazzá. A Szent László király alapította megyeszékhely magyar műemlékeit még a kommunizmus évtizedeiben kezdték el rombolni. A legismertebb, egyfajta jelenkori legendává nemesült esemény 1967-ben zajlott a főtéri Szent László-templomnál. A kommunista párt vezetői úgy ítélték meg, hogy a templom rontja a polgármesteri hivatal környékének képét, ezért a lovagkirály tiszteletére emelt római katolikus templom eltávolítását határozták el. Azt fundálták ki, hogy átköltöztetik a tér másik oldalára az egész templomot, s ha ne adj’ isten eközben tönkremenne, hát ki tehet róla? Idős váradiak máig emlékeznek azokra a napokra, amikor a város magyarjai élőláncot formáltak a templom köré, testükkel védve a bontásra érkező munkásoktól. Éjjel-nappal őrizték a városalapító király templomát, a főtérre kirendelt karhatalom pedig nem mert nyilvánosan véget vetni a tiltakozó akciónak.
Munkások és por a Fekete Sas Palotában
De több más, már-már misztikus történet is fennmaradt ezekről a napokról, mint például a Szent László gyertyáiról szóló történet. A csatárláncban álló, kezükben gyertyát tartó váradi magyarokat körbevették a milicisták. Szemtanúk elmondása szerint erős szél volt azokban a napokban Nagyváradon, azonban furcsa módon egyetlen, a templomért világító gyertya sem aludt ki, míg az embereket vigyázó rendőrök képtelenek voltak cigarettára gyújtani, annyira erősen fújt a szél. Valójában mai napig tisztázatlan, miért is állt el a hatalom a templom lerombolásától, a történteket követően azonban tizenegy tüntetőt letartóztattak, többen néhány évet le is húztak a börtönben, egyikük meg is halt a szamosújvári fegyházban.
Szoborcsere: László ment, Mihai jött
A templom melletti Szent László tér az elmúlt években egyre lepukkantabbá vált, jelenleg az önkormányzat által sikertörténetként előadott és eladott felújítási munkálatok folynak ott. A tér közepén egy esztétikailag is igencsak kifogásolható lovasszobor áll: Mihály vajda, azaz Mihai Viteazul szobra. A második világháború előtt egy Szent László-szobor állt ott, azt azonban nem sokáig tűrték a román elvtársak, a nagyváradi római katolikus püspökség székhelye előtt kapott helyet.
A váradi főtér felújítása az elmúlt év alatt is több vitát váltott ki. Az Ilie Bolojan polgármester által vezetett önkormányzat egy korszerűnek állított sima kőplaccot tervez főtérként Váradra, az uniós támogatással kivitelezendő felújítási projekt körül azonban sok a homályos kérdés.
Náci kincsek helyett kommunista szemét
A főtér közvetlen közelében fekvő híres Fekete Sas Palotát is éppen felújítják, jelenleg építőtelep benyomását kelti. Onnan csak egy ugrás a Kossuth (ma Independenței) utcában lévő romos zsinagóga. A Kossuth utca műemlék épületeinek egy részét a hetvenes-nyolcvanas években lebontották, megsemmisítették az utca teljes szakaszát. A lerombolt bérházak helyén suta zöldövezetecskét létesítettek egy meglehetősen nagy, Mihai Eminescut ábrázoló szoborral.
A régi váradi legendákban a romos zsinagóga is szerepel, állítólag alatt titokzatos alagútrendszer húzódik, ezek katakombáiban a második világháború ideje alatt a Váradról elhurcolt zsidók kincseit őrizte a Gestapo. Más történetek szerint itt húzódik az az alagútrendszer, amely összeköti a Szent László-templom altemplomát a váradi várral. Ezeket a legendákat azonban még senki sem igazolta, sem a váradi polgármesteri hivatal illetékesei, sem pedig a Körösvidéki Múzeum régészei. Amikor azonban 2012 nyarán a Körösök Vízügyi Igazgatósága hozzákezdett a belváros szégyenfoltjának számító, lerobbant partszakasz rendbetételéhez, hihetetlen mennyiségű szemetet találtak a lerombolt műemlék épületek helyett tátongó gödrökben. A kommunista érában ugyanis nagy mennyiségű szemetet hordtak a lebontott műemlék épületek helyén maradt gödrök feltöltésére. A Kossuth utcai partszakasz rehabilitálása hamar abbamaradt, sok hercehurca után csak a közelmúltban folytatták a munkálatokat, miután kiderült: csak akkor kivitelezhető Bolojan polgármester nagy álma – az ide tervezett föld alatti parkoló –, ha rendbe hozzák a Körös-partnak ezt a részét.
A kocka el van… lopva!
A nagyváradi korzó ma bizonyára Európa legroskatagabb sétálóutcája. A még a magyar világban épített csodálatos műemlék épületek zömét védőháló borítja, az önkormányzat bejelentése szerint idén aztán nekiveselkednek, és rendbe hozzák a gyalázatos állapotban lévő váradi Főutcát. Talán egyben ez Európa egyetlen ki nem világított nagyvárosi korzója, tavaly óta ugyanis egyetlen utcalámpa sem oszlatja a sötétséget. Hogy miért? Ennek is megvan a maga balkáni sztorija, ami még az előző polgármesterhez, az időközben EP-képviselővé avanzsált Petru Filip személyéhez kötődik. Az olténiai származású, a váradi polgári értékekre erősen „immúnis” Filip ugyanis igencsak elvetette a kockát a nagyváradi főutcán. Meglehetősen rossz minőségű kőkockákat, pontosabban azoknak is csak a felét: a váradi sétálóutcát ugyanis félbevágott kínai kockakövekkel burkolták. A kőszállítmány árának másik fele szőrén-szálán eltűnt, a nyilvánosságra kerülő panamát azonban egyelőre valamennyi elkövető megúszta büntetés nélkül. A volt polgármester elment Brüsszelbe, a félkockákból összerótt, „félkorzó” meg itt maradt. Azaz alig két esztendő múlva a burkolat elkezdett szétcsúszni, s ez nemcsak sarokmarasztaló, bokaficamító hézagokkal járt, hanem egy-kettőre szétverte azokat a „talajmenti” utcalámpákat is, amelyeket 2006-ban a tervezők a kínai kockakövek közzé raktak le. Míg működött a furcsa talajmenti utcalámpasor, sokak szerint a váradi korzó egy elfuserált reptéri kifutóra emlékeztetett, ma már semmire sem emlékeztet, éjszakánként csak a boltok firmamentumainak sejtelmes fényecskéi világítják meg. Romturizmusunk végén megszemlélhetjük az egykori pénzügyi palota döbbenetesen lepusztult épületét, ahol régebben évtizedeken át a járóbeteg-gondozó rendelői működtek. A római katolikus püspökség tulajdonában lévő műemlék épületnek a restitúciós törvények értelmében vissza kellett volna kerülnie eredeti tulajdonosához, azonban a Bihar Megyei Tanács megfellebbezte a döntést, a pereskedés évek óta zajlik, miközben a védőhálóval borított belvárosi épület málladozó kísértettanyává züllött.
A polgármester erőgépei
Az elmúlt években a váradiak közelről nézhették, hogyan jut ebek harmincadjára a város történelmi értékeinek jó része. Az 1989-es változásokat követően az RMDSZ semmit sem tett az egykori magyar múltat igazoló műemlék épületek megóvása érdekében. A politikai kavarásokkal, pénzügyi panamákkal tarkított tudatos múltrombolásnak azonban nincs vége. Bolojanék néhány hete bejelentették: néhány méternyi kerékpárút megépítése érdekében elbontanak több műemlék jellegű épületet a Kert (ma Avram Iancu) utcában. Úgy tűnik, ez volt az utolsó csepp a pohárban, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének kezdeményezésére ugyanis a váradiak tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. Elhatározásuk szerint az akciót addig folytatják, míg a váradi önkormányzat fel nem fogja: az európai normákat is felrúgják, ha megpróbálják tönkretenni, felszámolni Nagyvárad egykori történelmi arculatát.
Szőke Mária Magdolna
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kővel, betonnal…
Vannak, akik el akarják homályosítani Várad történelmét, dicső múltját. Mihály vajda lovas szobra a Szent László téren előreszegezi a fejét, farkát felkunkorítja, a lovas feláll a nyeregben, tekintetét előreszegezi és ugrásra készül. Talán az első célpont az Olaszi temető helyén lévő park lenne, ahol őseink nyugodtak, a csend szigete, a csend parkja. Kár lenne, ha nem oda való lópaták zaja felverné ezt a szent nyugalmat.
Mihály vajdának erdélyi vesszőfutása mindössze egy évig tartott, nem hiszem, hogy jelenléte a városban változtatna a történelem tényein, hogy ezt a várost a mai divatos szóval élve „kisebbségi építészek” építették, akik nagyot, monumentálist alkottak. Elég, ha csak a Rimanóczyakra gondolunk.
Lapozgatva Péter I. Zoltánnak a napokban bemutatott, A két Rimanóczy című könyvét, 42 épületegyüttest számoltam össze, amit apa és fia épített. Nagyon nagy szám, ez a sok épület egy utcát is kitenne. Jogosan vetődik fel a gondolat, hogy egy utcát is el lehetne nevezni róluk, valamint egy köztéri szobrot is felállíthatnának az emlékükre.
Szép a Bihar Megyei RMDSZ-től, hogy létrehozta a Rimanóczy-díjat és egy, Deák Árpád szobrászművész munkáját dicsérő féldomborművet helyezett el volt házuk falán. Magasra tették a mércét, magasra a domborművet, aminek leleplezése sem ment könnyen. Aki ártó vagy más szándékkal akar felé közeledni, az is magasra kell tegye a mércét…
A Rimanóczyak, apa és fia művészei voltak a mesterségüknek, valamennyi stílusirányzatban otthonosan mozogtak. Abban az időben a társadalom az építészetbe, a művészetbe fektette szellemi és anyagi erejét. A két Rimanóczy teljes mértékben kielégítette ezeket az igényeket.
A Mihály vajda lovas szobra közelében lévő városháza épülete a könnyedségén, a légiességén túl monumentális alkotás, egy örökéletű, bevehetetlen vár benyomását is kelti. Könnyűlovassággal nem lehet bevenni. Ifjú Rimanóczy Kálmán egyik legsikerültebb alkotása. A Rimanóczyak kővel, betonnal írták bele nevüket Várad történelmébe. (A betont 1904-től alkalmazták.)
V. Szilágyi István
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székely Csaba drámája nyerte a Weöres Sándor drámapályázat fődíját
Székely Csaba drámaíró Vitéz Mihály című drámája nyerte el a Weöres Sándor országos drámapályázat fődíját - jelentette be Szőcs Géza szombaton este a költő születésének századik évfordulója alkalmából tartott díszelőadás után.
Székely Csaba a fődíj elnyeréséről szóló oklevelet átvéve, megköszönte azt, majd - félig tréfásan, félig komolyan - annyit mondott: még nem is tudják, hogy a színház milyen méhkasba nyúl a darabbal, de majd bebizonyosodik, ha bemutatják.
Alexa Károly irodalomtörténész, zsűritag az MTI érdeklődésére elmondta: a darab arról a Vitéz Mihályról szól, aki a XVI. század legvégén elfoglalta Erdélyt és egyesítette Havasalfölddel és Moldvával.
Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház igazgatója elmondta: a drámapályázatra összesen 174 érvényes pályamű érkezett, ezek közül egyet visszavontak. Így az előzsűri a maradékból választotta ki azt a nyolcat, amelyről végül a zsűrinek döntenie kellett.
Hozzáfűzte: a színdarabot a 2014-2015-ös évadban tűzi műsorára a szombathelyi Weöres Sándor Színház.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Iskolaalapítás román ellenszélben
Dúl a román–magyar vita Marosvásárhelyen az Unirea Főgimnázium kettéosztásáról.
A marosvásárhelyi tanács következő ülésének napirendjére tűzné a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium létrehozását célzó javaslatot az RMDSZ. A szövetség reméli, hogy az iskolaalapítás körüli magyarellenes hisztéria dacára a koalíciós partnerek is támogatni fogják a tervet. Brassai Zsombor megyei elnök szerint egy új magyar középiskola az egészséges versenyszellemet szolgálná, és az egyházi épületben működő Unirea Főgimnáziumnak is jót tenne. A római katolikusok hajlanak a kompromisszumra: amennyiben újra létrehozhatják a kommunista rendszer által felszámolt iskolájukat, az Unirea is az épületben maradhatna.
Az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó épületet, amelyben az államosítást megelőzően is tanintézet működött, a rendszerváltást követően visszakapta annak jogos tulajdonosa, az erdélyi római katolikus egyház. Annak ellenére, hogy az egyházi vagyont kezelő Erdélyi Római Katolikus Státus jelképes összeget – négyzetméterenként 1,50 lejt – kért bérleti díjként, és a befolyt pénzt az iskolaépület javítására fordította, a polgármesteri hivatal soha nem törlesztette időben a számláit. Az önkormányzatnak a mai napig is tartozásai vannak az egyház fele.
Közben a főgimnázium kisebbik épületrészének a meghosszabbított bérleti szerződése is lejárt. Ebben a Klastrom (Mihai Viteazul) utcai ingatlanban szeretne az egyház egy új, önálló, magyar nyelvű katolikus iskolát indítani, úgy, hogy a román többségű iskola maradhatna az épület nagyobbik részében. Bizonyos termeket és laboratóriumokat a két tanintézet közösen használna. A tizenkét osztályos iskola a Bolyai Farkas Gimnáziumban tanuló katolikus osztályok átköltöztetésével és az Unireában működő, magyar tannyelvű osztályok átíratásával jönne létre. A román politikum és a hatóságok azonban vehemensen ellenzik a magyar tagozat önállósulását.
Rombolás vagy iskolaalapítás
Corneliu Grosu, Maros megye prefektusa elfogadhatatlannak és nacionalistának nevezte az egyház kezdeményezését. Mint kijelentette, sosem fog egyetérteni egy olyan „romboló kezdeményezéssel, amely a kultúra és oktatás valamely templomában kerítéseket emel vagy szakadást idéz elő". A kormánymegbízottat a város polgármestere, Dorin Florea követte, aki a középkorba való visszatérésnek nevezte az egyház szándékát. Az elöljáró ugyanakkor felkérte az egyházi vagyont kezelő státust, hogy hagyjon fel követeléseivel, és hagyja békében tanulni az egyébként elitiskolának számító Unirea Főgimnáziumban a román és magyar gyerekeket. Az iskolának jelenleg mintegy ezer diákja van, ennek 70 százaléka román tannyelvű osztályban tanul. Az egyházi ingatlant albérlőként foglaló iskola vezetősége is felháborítónak tartja a katolikusok szándékát, és a tolerancia hiányaként értékeli azt.
Peti András, Marosvásárhely egy héttel ezelőtt választott alpolgármestere nem érti azt a pszichózist, ami ez ügy miatt a városban keletkezett, mert szerinte az egyháznak joga van arra, hogy önálló oktatási intézményt hozzon létre részben katolikus, részben világi osztályokkal – főleg a saját épületében, ahol az 1948-as államosításig is katolikus iskolát működtetett.
Az egyház rendkívül fontosnak tartja, hogy Erdélyben végre Marosvásárhelyen is beindítsa a saját iskoláját. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség általános helynöke Jézusnak a feltámadás utáni, az apostolokhoz intézett szavait idézte: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek – mondta az Úr. A római katolikus egyház tudatában van annak, hogy az evangélium hirdetésének az egyik eszköze az iskola. Nekünk pedig rendkívül fontos a keresztény életre való nevelés." Lapunknak nyilatkozva Potyó elutasította és rosszindulatúaknak nevezte az afféle cinikus megjegyzéseket, hogy nem létezik külön katolikus matematika vagy katolikus irodalom. „Hajdanán a római katolikus kántoriskolában Simon István tanárunk megismertette velünk az összes olyan katolikus írót, aki nem szerepelt a hivatalos tananyagban" – hozta fel a kisszeminárium pozitív példáját a pápai káplán.
Nem adják fel a küzdelmet
A nacionalista hisztériakeltés után a hetekkel ezelőtt még rendkívül derűlátónak bizonyuló Holló László optimizmusa is alábbhagyott. Az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsának az elnöke ma már nem tudja megítélni, mennyi esély van az iskola újjáalakítására. „Tény, hogy mi nem mondunk le a szándékunkról, és folytatjuk a küzdelmet" – jelentette ki lapunknak. Kérdésünkre, hogy amennyiben a nacionalista erők megakadályoznák az iskola beindítását, az egyház lemond a tervéről vagy jövőre újra próbálkozik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében működő teológia kar tanszékvezetője kifejtette, hogy eszük ágában sincs meghátrálni és lemondani jogos követelményükről. Holló szerint az Unirea Főgimnáziumnak is érdeke lenne kompromisszumot kötni az egyházzal, ha továbbra is a nagyobbik épületben szeretne maradni. „Mi a továbbiakban is teljesen jóhiszeműen, a közös megoldásban gondolkodunk, ami nekünk is, a bérlőnek is előnyére válhat" – szögezte le a docens.
Szintén a békés egyezségben látja a megoldást Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő is. Mint mondotta, bár Romániában a kisebbségi jogok alkalmazásában bármit meg lehet akadályozni, ebbe a kérdésbe a tanfelügyelőségnek szinte semmi beleszólása nem lehet. „Az új iskola létesítését az épület tulajdonosának és a benne működő iskolának kell kérnie. Azt tudjuk, hogy az Unirea iskola vezetősége nem fogja kérni. A döntést mint a tanintézetek fenntartója, az önkormányzat hozza meg" – magyarázta a Krónikának Illés. Kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha az ingatlanban működő állami főgimnázium nem hajlandó átadni a magyar osztályokat, a tanfelügyelőnő nem tudott választ adni. Mint mondta, az oktatási törvény nem fogalmaz egyértelműen.
Peti András is bízik a párbeszédben, szerinte a felek érdeke megköveteli, hogy megegyezésre jussanak, ő alpolgármesterként pedig felvállalja a közvetítői szerepet. Kérdésünkre, hogy milyen mértékben lehet számítani a kisebbségi kérdésekben eddig felemás álláspontot képviselő koalíciós partnerre, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy eddig normális hangnemben tudtak tárgyalni a Szociálliberális Unióval (USL). „Úgy tűnik, megértették a kérdés lényegét, ám érezhető, hogy szegregációtól tartanak. Tudtukra adtuk, hogy az épület- és az iskolaügy megoldása közös érdek" – számolt be az eddigi egyeztetésekről Brassai. A szövetség megyei vezetője azonban érzékeli, hogy a román vezetők közül senki nem vállalja fel nyíltan az ügyet. A döntéshozói pozícióban lévők afféle pingpongmeccset játszanak az egyházzal. „Senki nem utasított el, de azon vitáznak, hogy kinek van jogi kompetenciája az iskolaalapítás kezdeményezésében" – mondta el Brassai Zsombor.
Időszerű intézményalapítás
„Ezt az iskolát nem most, hanem évekkel ezelőtt újra be kellett volna indítani" – mondta a Sanctus Emericus Egyesület alelnöke, Bányász Sándor. Az elmúlt években az öregdiákokból álló civil szervezet volt az, amely a leginkább szorgalmazta az iskola újjáindítását. A Gyulafehérvárra küldött beadványokra az érsekség minden évben vagy elutasító, vagy az ügyet halogató választ adott. Egy adott pillanatban az egyház még az épület eladására is hajlott, amit Bányász szerint ma is tisztségben lévő vásárhelyi magyar politikus is támogatott. Egyik, 2009. december 4-én keltezett levelében Jakubinyi György érsek arról tájékoztatta az öregdiákokat, nincs meggyőződve afelől, hogy egyáltalán szükség lenne az épület visszavételére. „Ezért jobb lett volna eladni és az árát befektetni valamilyen hasznosabb dologba. A helyiek érzékenységére való tekintettel ezt nem tettük meg" – ismerte be levelében az érsek.
„Szerencsére időközben az érsekségnek változott az álláspontja, amit Jakubinyi György az egyesületünkhöz címzett levele is alátámaszt. Az érsek úr ebben elismeri, hogy egy adott ponton valóban az épület értékesítésén gondolkodtak, ám látván, hogy Marosvásárhelyen még mindig sokan szívügyüknek tekintik a római katolikus iskola felélesztését, lemondtak az anyagilag jóval kecsegtetőbb tervükről" – fogalmazott Bányász, aki szerint teljesen megalapozott az iskolaalapítási szándék, hisz a helyi magyarságnak a múltban is két, nagy hagyományú középiskolája volt, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és a Református Kollégium. Beszüntetésükig a két tanintézet között egészséges versenyszellem uralkodott. Másrészt mindkét egyházi iskola minden nemzet fia előtt nyitva tartotta kapuit.
A római katolikus gimnáziumban érettségizett például a '48-as forradalom egyik román kulcsfigurája, Alexandru Papiu Ilarian is. Az egyház ugyanakkor arra törekedett, hogy a hátrányosabb helyzetű gyermekeken is segítsen. „Ezek után tényleg nem értem azokat a román nacionalisták, akik fűt-fát a magyarokra meg a római katolikus egyházra hordva, azon fáradoznak, hogy az épület tulajdonosát megakadályozzák, hogy az eredeti célra használja az ingatlanját" – mondta el Bányász Sándor. A nyugdíjas történelemtanár emlékeztetett: az egykori Klastrom utcában, a vár és a Bástyasétány felső része között, a vásárhelyi magyarság négy tanintézményt épített. Ezek közül ma kettőt a Petru Maior Egyetem, egyet az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnázium használ, ahol magyar tagozat egyáltalán nem működik. „Olyan nagy kérés, ha a negyedik ingatlanban, annak is a kisebbik részében egy magyar iskolát hoznánk létre?" – fogalmazta meg a költői kérdést a pedagógus.
Szucher Ervin

Krónika (Kolozsvár)

Tiltakozik katolikus egyház a nagyváradi Olaszi temető átnevezése ellen
Közgyűlésén Nagyvárad Helyi Tanácsa az RMDSZ-frakció ellen-szavazata mellett elfogadta, hogy a várad-olaszi parkot Mihai Viteazulra kereszteljék át. A püspökség közleményt bocsátott ki az ügyben.
Kedden kibocsátott közleményében Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök a következőket írja.
„Nagyvárad városi tanácsának az egykori olaszi temető, jelenlegi olaszi park átnevezésére vonatkozó határozatával kapcsolatosan a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség elégedetlenségét és tiltakozását fejezi ki és olyan döntésnek tartja, amely súlyosan sérti a kollektív emlékezetet, hisz egy, a város történelmétől és hagyományától idegen elnevezést alkalmaz egy történelmi közterület megnevezésére.
Tiltakozásunkat fejezzük ki nem csak az átnevezéssel, hanem az önkormányzat gyakorlatával kapcsolatosan is: a városi önkormányzat a civil csoportosulások, a szóban forgó területen tulajdonjoggal bíró történelmi egyházak megkérdezése nélkül, önkényesen döntött ebben az ügyben, amely nyilvánvalóan szélesebb körű konzultációt igényelt volna.
Illő lett volna
A szóban forgó terület soha nem képezte teljes egészében a római katolikus egyház tulajdonát. Amikor azonban a kommunista rendszer idején a temetőt felszámolták, az itt nyugvó katolikus hívek és neves személyiségek földi maradványait más nyughelyekre szállították át. Majd egy területcsere révén a kialakított park egy része a római katolikus egyház tulajdonába került. Ezen a területen jelenleg az egyházmegyei Caritas létesítménye működik, illetve egy fennmaradó rész az önkormányzat kérésére parkrendezési célból a város használatára lett bocsátva. Erre való tekintettel illőnek és szükségesnek tartottuk volna egyházunk megkérdezését az átnevezés ügyében, viszont ilyen irányú megkeresés nem történt, és az állítás, miszerint a városvezetés megkérdezte volna a telektulajdonosokat, nem felel meg a valóságnak. A társadalmi, kulturális és morális válság egyik oka az egyén identitásának krízise, a történeti folytonosság erőszakos megtörése. Ezért a római katolikus egyház továbbra is kéri és sürgeti városunk vezetőségét, hogy vegye figyelembe a helyi közösség szándékát és a fent jelzett határozattal kapcsolatban kifejezett nemtetszését. Kérjük, hogy tartsák tiszteletben városunk kollektív emlékezetét, beleértve a város arculatát meghatározó történelmi közterületneveket, hiszen ezek is gazdagítják Nagyvárad egész közösségét." erdon.ro
Erdély.ma,

Könnyű tételek, mégis buktak (Érettségi eredmények)
Az országos átlagnál rosszabbak, a tavalyinál némileg jobbak a fellebbezések előtti érettségi eredmények, a vizsgákon megjelent háromszékiek 42,74 százalékának sikerült a záróvizsgája, nyolcszázhatvannyolcan elhasaltak a megmérettetésen.
A tanév eleji létszámhoz (1989) képest hatszáznéggyel (30,36 százalék) kevesebb XII. és XIII. osztályos iratkozott be az idei érettségire, háromszázötvenketten pótvizsgára, hárman ismétlőre buktak, hatvankét tanulót nem zártak le, száznyolcvanheten nem jelentkeztek, de azok sem jelentek meg mind, akik benyújtották iratcsomóikat, ellenben közel háromszáz korábbi végzős is érettségizett, utóbbiak harmada sem érte el a hatos átmenő átlagot. A legjobban az elméleti osztályok tanulói teljesítettek (63,76 százalékos átjutással), a sport-, pedagógiai, felekezeti és művészeti osztályok végzőseinek 33,69 százaléka érettségizett sikeresen, leggyengébb eredményt a szakközépiskolai végzősök értek el (15,13 százalékos átjutással). A magyar tannyelvű osztályok tanulói tizenhét százalékponttal teljesítettek gyengébben a román tagozatosoknál, a magyar diákok alig 37 százaléka vette sikerrel az akadályt, ami elsősorban a gyenge románnyelv-tudásnak köszönhető – derült ki a megyei összesítőből. Tantárgyak szerint az összesített eredmények: román nyelv és irodalom 50,61 százalékos átjutás, magyar nyelv és irodalomból 86,10, kötelező tantárgyból 69,53, a választott tárgyból 77,85 százalék.
Az iskolák eredménylistáján a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium szerepel az első helyen 94,35 százalékos átjutással, az utolsó a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a vizsgázók 11,50 százalékának sikerült az érettségije. Az elméleti iskolák közül Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Elméleti Líceum (58,76 százalék), a Bod Péter Tanítóképző (38,46), a Református Kollégium (20,97), Sepsiszentgyörgyön a Református Kollégium (27,69%) eredménye a leggyengébb, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 83,35 százalékot ért el, a Székely Mikó Kollégium 85,06 százalékot. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban az érettségizők 60, Baróton közel 80 százaléka megbukott, a kovásznai középiskolában vizsgázók 54,26 százaléka érte el a hatos átlagot. A háromszéki eredményekről Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő elmondta, a tavalyhoz képest valamivel jobb az átjutási arány, néhány kivétellel (a Mihai Viteazul Főgimnáziumot emelte ki) nem azt tükrözi, hogy a diákok idén jobban felkészültek, hanem más okai voltak a nagyobb arányú sikeres érettséginek: egyes tantárgyakból különböző tételeket kaptak a vizsgázók, attól függően, hogy milyen szakon végeztek, ami elsősorban matematikából volt nagy előny a nem reál osztályosok számára, a végzősök 30 százaléka különböző okokból nem érettségizett, a gyengébb tanulók közül sokan nem is próbálkoztak. A tegnap megóvott dolgozatokat újrajavítják, a végleges eredményeket pénteken hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kultúrára nincs sok igény, de a cím jól jönne?
Fölöttébb lehangoló eredmények születtek a Romániai Értékelési és Stratégiai Intézet (IRES) május 30-i felmérésén, amely a kolozsváriak kultúrához való viszonyulását vizsgálta: a megkérdezettek több mint fele egyetlen színházi vagy operaelőadást sem látott az elmúlt 12 hónapban, emellett a képzőművészeti kiállítások megtekintése terén sem állunk túl jól. Legtöbben a román színházat nevezték meg Kolozsvár kulturális szimbólumaként – bár a fentiek értelmében nem nagyon látogatták az intézményt –, míg a lista második helyén a főtéri Mátyás-szobor végzett.
Noha majdnem mindenki támogatja a kezdeményezést, hogy a város 2021-re elnyerje az Európa Kulturális Fővárosa címet, úgy tűnik, napi szinten az embereket kevésbé érdekli a kultúra. A telefonos megkérdezéssel, 1098 személy bevonásával – magyarok és románok egyaránt, az etnikai megoszlás arányában – végzett felmérés eredményeit Vasile Dâncu szociológus, az IRES igazgatója ismertette tegnap a sajtó munkatársaival.
– A vizsgálat egyik legmeglepőbb következtetése az internethasználathoz kapcsolódik. A megkérdezettek 17 százaléka napi 1–3 órát tölt a világhálón, 27 százalékuk pedig ennél is többet. Európai viszonylatban különösen jól állunk ebben a tekintetben, ugyanakkor az is érdekes, hogy a nyugdíjasok körében egyre népszerűbb ez a terület – magyarázta a Kolozsvár–Európa Kulturális Fővárosa Egyesület felkérésére készült IRES-felmérésről Vasile Dâncu. Utalt arra is, hogy ezzel szemben elgondolkodtató a könyvtárlátogatási szokásainkkal kapcsolatos eredmény: a megkérdezettek 74 százaléka egyáltalán nem keresett fel ilyen profilú intézményt az elmúlt tizenkét hónapban.
A Kolozsvárt leginkább jelképező kulturális szimbólumok listáján sorrendben a következő intézmények szerepelnek: román színház (21 százalék), Mátyás-szobor (8 százalék), Szent Mihály-templom (5 százalék), Avram Iancu-szobor (4 százalék), román opera, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem épülete, Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (3 százalék), Botanikus Kert, Fellegvár, Anyafarkas-szobor, ortodox katedrális, Kolozsvár Aréna stadion (2 százalék), Mihai Viteazul-szobor, múzeumok, Kolozsvári Napok, óváros, Bocskai/Avram Iancu tér, egyetemi központ, Művészeti Múzeum, Kolozsvári Magyar Opera, Mátyás-ház, Főtér, Diákművelődési Ház (1 százalék).
A kulturális intézmények látogatottsága terén tapasztalható jelentős érdektelenség főként a következő adatokban konkretizálódik: a megkérdezettek 61 százaléka egyetlen színházi előadást sem látott az elmúlt egy évben; 64 százalékuk semmilyen kiállításon nem vett részt; 75 százalékuk egyetlen opera- vagy operettelőadást sem nézett meg; 57 százalékuk semmilyen múzeumot vagy emlékhelyet nem keresett fel; 62 százalékuk egy filmet sem látott moziban. Az elmúlt 12 hónapban a vizsgálatba bevont személyek 14 százaléka volt legalább egyszer a Kolozsvári Magyar Operában, 11 százalékuk pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban (egy évvel korábban 23, valamint 20 százalékuk nézett meg legalább egy előadást; egyáltalán nem kereste fel ezen intézményeket a megkérdezettek 63, valamint 69 százaléka).
Kíváncsiak voltak arra is, hogy milyen helyszíneket részesítenének előnyben a kulturális rendezvények megszervezésére.
A válaszadók 28 százaléka a kulturális intézményeket nevezte meg, és ugyanennyien választották a parkokat, valamivel kevesebben pedig a központi tereket.
A vizsgálatban részt vevők 81 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hallott már a Kolozsvár–Európa Kulturális Fővárosa 2021 projektről, közülük majdnem mindenki jónak vagy nagyon jónak találta a kezdeményezést.
A válaszadók 53 százaléka szerint valószínűleg sikerül elnyerni a címet, 35 százalékuk pedig teljesen biztos ennek megvalósulásában. Arra a kérdésre, hogy megérdemli-e a város a jeles kitüntetést, a megkérdezettek 91 százaléka válaszolt igennel. Legtöbben meg vannak elégedve azokkal a tényezőkkel, amelyek Kolozsvárt jellemzik jelen pillanatban (közlekedési és kulturális infrastruktúra, turisták elszállásolásának lehetősége, kulturális tevékenységek sokszínűsége, anyagi hozzájárulások, esztétikai kinézet).
Vasile Dâncu utalt arra, hogy a mostani vizsgálat elsősorban a terep felmérésének érdekében volt fontos, valahonnan ugyanis el kellett indulniuk annak érdekében, hogy a következő időszakban komolyabb, mélyrehatóbb kutatásokat tudjanak végezni a témában.
Szabadság (Kolozsvár)

Érettségi egykor és ma
Ugyanazt az útvonalat jártam be, ugyanazon a napon és időpontban hétfőn, mint 15 évvel ezelőtt. Akkor is forró nyári délelőtt volt, akkor is izgatott voltam, és vártam a megkönnyebbülést, akárcsak hétfőn. Érettségi eredményhirdetés volt, én érettségiztem. A szomszéd román lánnyal indultunk el megnézni, hogyan sikerültek a vizsgáink, ő a Mihai Vitezul Főgimnáziumban, jómagam a Mikes Kelemen Líceumban érettségiztem.
Tegnap újságíró kollégáimmal vártuk az eredményt ugyanezekben az iskolákban. Emlékszem, 15 évvel ezelőtt is először a Mikesbe mentünk. Az otthonról megtett úton a barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy a román írásbeli tétele, Rebreanu Ion című regénye, miben azonos vagy inkább hasonló Móricz Sárarany című könyvével. Bár a tételt nem ilyen szempontból vetették fel a tanárok, mi saját véleményünket is megfogalmaztuk, belevittük az írásba, és olvasmányaink tapasztalatával bővítettük ki a dolgozatot. A hétfői eredményhirdetéskor látott ijedt arcokról az jutott eszembe, hogy mi nem féltünk. Nem féltünk attól, hogy megbukunk az érettségin, inkább versenyszellem volt bennünk, hogy ki teljesít jobban.
1998-ban még nem névsorszerint listázták a vizsgázókat, hanem vonalat húztak. A vonal alatt egyértelmű volt a bukás, felette az elért jegyek sorrendjében álltak a nevek. Először a lista első nevét láttam meg, az iskola legjobb tanulója színtízessel vizsgázott, aztán a vonal alá néztem: két név volt alatta, mindkettőjüket románból vágták el 4-es osztályzattal. A saját nevem középmezőnyben jelent meg, átfutottam a jegyeket, és azt éreztem: megérdemlem őket. A következő gondolatom a nyár volt, végre szabad vagyok, jöhet a tenger, napsütés, buli. Az iskola udvarát elárasztották az évfolyamtársak, mindenki örült, néhányan kissé elégedetlenkedtek, óvásokat fogalmaztak meg a 8-as jegyek miatt, mivel úgy gondolták, többet is érdemelnének. Az érettségi átlagok majdnem mindegyike 7-es osztályzat fölött volt, a román szóbeli szigorú szorongatását ellensúlyozta az írásbeli tétel, a választott tárgyból pedig mindenki jelesre vizsgázott. Ugyanez volt a Mihai Viteazul-iskolában is: örömkönnyek, ölelkezések, kiabálások, tervek a jövőt illetően.
2013. július 8-án viszont nem izgatottan várták az eredményt a diákok, hanem félve. Nem a jegyeket saccolták, hanem az esélyt: átmegyünk-e egyáltalán az érettségin. Néhány diákot kérdezve, hogy melyek a jövőbeli terveik, csak egy válaszuk volt: menjünk át az érettségin, aztán meglátjuk. Idén a román vizsgán az érettségizők közel fele megbukott, magyar nyelvből a diákok 16 százalékát vágták el, a választott tárgyból pedig 23 százalék bukott el. A román nyelv és irodalom oktatása évek óta vita tárgya a magyar anyanyelvű diákok számára, viszont a tragikus érettségi eredményeket nem magyarázza. Nem magyarázza meg azt, hogy a választott tárgyból miként bukik meg valaki, hiszen ő maga választotta mint kedvenc tárgyát. Az érettségi eredményei évek óta katasztrofálisak, van olyan szaklíceum, ahol mindenki megbukott, de elméleti líceum is, amelyben a diákok mindössze 27,69 százalékának sikerült a vizsgája. A dolog érdekessége, hogy ezekben az iskolákban is voltak színtízes tanulók, akiket év végén kitüntettek, aztán az érettségin jól megbuktak kettes-hármas jegyekkel. Véleményem szerint, már az is katasztrófa lenne, ha mindenki átmegy az érettségin, de a legkisebb jegyekkel. Mert bármilyen nehéz is egy-egy tárgy, ötösre azért nem kell különösebb megerőltetés, és noha a végeredmény 6-os kell legyen, a többi tárgyból elért pont ellensúlyozhatja azt.
Az este végignéztem a háromszéki diákok listáját, és azt tapasztaltam, hogy akik buktak mondjuk románból, azok nagy része 1 és 3 közötti jegyet kapott, de a többi tantárgyból is épp hogy átcsúsztak. Arról, hogy mindez kinek a hibája és szégyene, megindult a vita: a diák, a szülő vagy a tanár felelős az évek óta tartó rossz eredmények miatt? Legtöbben a rendszert okolják, ami megfoghatatlan, követhetetlen és bonyolult, de egyvalami biztos: a regények regények maradnak, melyeket el kell olvasni a diáknak az érettségire, a tanár következetes kell legyen, és ki kell szűrnie a négy év alatt azt, aki ötösökkel döcög, és nem áll készen az első komoly megmérettetésre, a szülő dolga pedig észrevenni, hogy érettségi előtt a gyereke egyébbel van elfoglalva, mint a tanulás. Ez a hármas pedig sikerrel léphet fel egy bonyolult, évről évre változó tantervvel szemben, és bebizonyíthatja: az érettségi nem nehéz, viszont komolyan kell venni, mint az élet első mérföldkövét.
Írásom végére beismerem: én nem tanultam az érettségire, mert egyébbel voltam elfoglalva. Egyetemi felvételire készültem különórákkal, mivel akkor még nem számítottak a középiskolai tanulmányi eredmények, sem az érettségi átlag. Az számított, hogy mennyire vagy felkészülve abból a tárgyból, amilyen szakon tovább szeretnél tanulni. Mi 15 évvel ezelőtt nem tanultunk az érettségire, hanem készültünk az azt megelőző négy év során. Aki pedig balszerencséjére nem készült fel, az megismételte az évet, hogy aztán ismét nekifusson a vizsgáknak. Mert ez az érettség egyik jele.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro