A székelyföldi „terrorizmusról” Strasbourgban az antikommunista forradalom kitörésének évfordulóján
Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését – közölte a politikus sajtóirodája.
2015. november 30-án, Románia nemzeti ünnepének előestéjén, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) együttműködve a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casație și Justiție) Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Vizsgáló Igazgatóságával (Direcția de Investigare a Infracțiunilor de Criminalitate Organizată și Terorism (DIICOT) robbantásos terrorcselekmény előkészítésének vádjával vette őrizetbe Beke István Attila székely-magyar mozgalmi vezetőt, és helyezte őt harminc napos előzetes letartóztatásba.
A jól időzített terrorügy kísértetiesen emlékeztet arra az 1984-es „terrorcselekményre”, melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre Mihai Viteazul sepsiszentgyörgyi szobránál, s amelynek tragikus módon a kiskorú Vaszi János is áldozatául esett. Az ártatlan gyermek gyilkosainak, illetve a románellenesnek beállított cselekmény elkövetőinek a román hatóságok azóta sem leltek a nyomára. Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését.
Emlékezetes, hogy a ’80-as évek végén, nevezetesen 1989 csodálatos karácsonyán a hírhedt Szekuritáté a magyarellenes érzések felkorbácsolásával, illetve az ország épsége ellen törő „magyar veszéllyel” riogatva próbálta leszerelni a diktatúrával szembeni általános elégedetlenséget. Bevett gyakorlata szerint 1984-ben hasonló célzattal rendezte meg az „országegyesítő” Mihály vajda szobrát célba vevő „merényletet”, mintegy alkalmas ürügyként a székelység elleni represszív fellépésre. Nagy valószínűséggel hasonló meggondolások állnak a kézdivásárhelyi Beke-ügy hátterében. A gyulafehérvári „országegyesítéshez” kapcsolódó, december elsejei nemzeti ünnepen a Szekuritáté posztkommunista utódintézménye, a SRI az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a „magyar kártya” sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.
A migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a SRI hangsúlyos módon „biztonsági kockázatként” kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.
Erdélyi képviselőnk évfordulói hozzászólásában Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte. A Temesvári Kiáltványra hivatkozva viszont annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen erdélyi magyar közösségünkre is ki kell terjednie.
itthon.ma//erdelyorszag

Támogatják a szakoktatást
A jelenlegi nyolcadikosok számára a IX. osztályos helyek több mint felét, 55,56 százalékát szakképzésben hirdeti meg a megyei tanfelügyelőség a jövő tanévre. Tizenhat szakközépiskolai és huszonnégy hároméves szakiskolai osztályban tanítanak szakmát, harminckettőben az elméleti, felekezeti, művészeti és pedagógiai képzésre esik a hangsúly. A 2016/2017-es tanév beiskolázási tervét tegnap ismertette Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Az elméleti oktatás tekintetében semmi nem változott a jelenlegi helyzethez képest, a líceumok ugyanannyi osztályt indíthatnak szeptemberben, mint tavaly. Az egyetlen pedagógiai osztály a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben kapott engedélyt. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium, amely tavaly külön minisztériumi jóváhagyással működtette a pedagógusképzést, idén ilyen szakot nem indíthat, de a Székely Mikó Kollégiummal és a Mikes Kelemen Elméleti Líceummal ellentétben, ahol három-három osztályba hirdetnek felvételit, a megyeközponti román középiskola négy osztályban kínálhat helyeket. Összesítve: huszonöt elméleti, három-három felekezeti és művészeti, egy pedagógiai és tizenhat szakoktatási osztály indításáról döntött a megyei tanfelügyelőség az érettségivel végződő középiskolai oktatás jövő tanévi beiskolázását tekintve. A hároméves szakiskolában huszonnégy IX. osztályban kínálnak fel helyeket a jelenlegi nyolcadikosok számára. A közmunkálatügyi szerelések, mechanika, fafeldolgozás, textil- és bőripari, élelmezés és turisztika szakra várnak több jelentkezőt, a középiskolai szakoktatásban többek között környezetvédelem, elektronika és automatizálás, erdőgazdálkodás is szerepel a kínálatban. Kiss Imre fontosnak tartja, hogy idén a korábbinál jóval több vállalkozó jelezte, fogadna szakiskolai diákokat gyakorlatra. Bár a törvény nem biztosít jelenleg semmiféle kedvezményt azoknak a vállalkozóknak, akik gyakorlati oktatásban részesítik a szakiskolásokat, szükségük van képzett munkaerőre, akiket ők tanítanak be, ezért vállalnak el tanoncokat – vélekedett a főtanfelügyelő. Az iskolák bővítették korábbi partnereik körét, és a megyei kereskedelmi és iparkamara is beszállt a gyakorlati oktatás népszerűsítésébe, így már most van annyi diákra felajánlás, ahány helyet hirdetnek a hároméves szakiskolai oktatásban – közölte az elöljáró. A cégek keresnek textilipari szakembereket, asztalosokat, autószerelőket, géplakatosokat, esztergályosokat, festőket, mázolókat, kőműveseket, szakácsokat, pincéreket, bolti elárusítókat, de nem minden esetben tudják vállalni a gyakorlati oktatást, mert az sok felelősséggel, utánajárással, bürokráciával jár. Ha viszont kapnának támogatást, különböző kedvezményeket erre a célra, talán bátrabban jelentkeznének diákok foglalkoztatására – véli a főtanfelügyelő.  Az iskolák, a helyi társadalmi párbeszéd csoport és a megyei tanfelügyelőség közösen elkészített beiskolázási tervét a 2015 szeptemberében VIII. osztályba iratkozott 2017 diákra méretezték. Tudatában vannak annak, hogy a lemorzsolódás miatt néhány osztály nem valósul meg, de minden diáknak meg kell adni a lehetőséget, hogy az általános iskola után továbbtanuljon – állítja a főtanfelügyelő.
Készül a húsipari tanműhely
Akár kora tavasszal elindulhat a sepsiszentgyörgyi húsipari szakoktatás akkreditálásának kérvényezése, ha február végéig elkészül az a tanműhely, amelynek felszerelését a magyar kormány támogatja közel harmincmillió forinttal a 2015-ben meghirdetett, A külhoni magyar szakoktatás éve program nyertes pályázataként. A székelyföldi érdekeltségű, vagyis a jövendőbeli beiskolázás tekintetében Kovászna, Hargita és Maros megyére kiterjedő húsfeldolgozói képzés beindítását Kiss Imre, a megyeközponti Kós Károly Szakközépiskola korábbi igazgatója, jelenlegi főtanfelügyelő kezdeményezte, a pályázatban felajánlva az említett iskola műhelykomplexumának kihasználatlan felületét, amelyet Potápi Árpád, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a tavaly májusi programindítón meglátogatott és megfelelőnek ítélt. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre elmondta, a személyét érintő tisztségcsere némileg késleltette a tanműhely kiképzésének beindítását, de a pályázat érvényesítése folyamatban, ahogy lehet, azonnal beindítják az új szak akkreditálását, és mihamarabb, talán már a jövő tanévtől elindulhat az első székelyföldi hentesképzés.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyenruhások árnyékában
Bő huszonöt évvel a rendszerváltás után nap mint nap azzal szembesülünk, hogy jóformán semmi nem működik rendesen Romániában. A tudás, az elképzelés hiánya miatt, vagy a személyes érdekeket kiszolgálandó negyedszázada késnek a valós reformok, csak toldozzák-foldozzák a torz, alig működő ágazati rendszereket.
Hosszan sorolható, hogy mi minden nincs rendben, vegyük talán a legfontosabbakat. Az oktatás színvonala mind mélyebbre és mélyebbre süllyed, de egyetlen kormány, miniszter sem meri alapjaiban megreformálni a rendszert. Korszerű, mai igényeknek megfelelő, a mai gyermekeknek szóló tantervek összeállítása évről évre késik. A legfrissebben közvitára került javaslatok a már említett tákolás jegyében születtek, kivesznek egy-két órát, átkeresztelnek másokat, a lényeg azonban változatlan: túlterhelt gyermekek, fölöslegesen bebiflázott könyvek sora. Több tárcavezető megfogalmazta már, hogy az iskola szerepe a képességek, készségek felébresztése, fejlesztése lenne, ám gyakorlatban semmi nem történt ez irányban, és a jelek szerint továbbra is ugyanabban a posványban topogunk.
Nem jobb a helyzet az egészségügyben sem. A sorozatos reformkísérletek csak a gondot, bajt tetőzik. Lásd legutóbb a gyógyszerellátásban bevezetett változásokat, melyek felborították a krónikus betegek életét, sokan csak drágán vagy egyáltalán nem jutnak hozzá jól bevált tablettáikhoz, hiányoznak az oltások – van, amely létfontosságú lenne, mint a tetanusz, de országosan nem fellelhető, mert a gyártóval alkudoznak az áráról –, akadozik, sokszor órákra lebénul a kártyarendszer és sorolhatnánk hosszasan.  Az elmúlt huszonöt évben sikerült tönkreverni a nagyipart, ellehetetleníteni a mezőgazdaságot, állattenyésztést, az Európa éléskamrájának nevezett Románia külföldről hozza az élelmiszerek jelentős hányadát. Majdani szavazatok reményében szétaprózták a költségvetési pénzeket, így autópályákra nem futotta, a jelenlegi kormány már nem is ígér, legfennebb terveket. Egyetlen területen tapasztalható tudatos, folyamatos építkezés, fejlődés: az erőszakszervezeteknél és titkosszolgálatoknál. Ott nem hiányzott a pénz soha – Sepsiszentgyörgyön egész negyednyivé nőtte ki magát a csendőrlaktanya, a rendőrség, éjjel-nappal őrzik a Mihai Viteazul-szobrot és egy-egy kisebb megmozduláson annyi a feketeruhás, hogy alig látni az egybegyűlteket tőlük. Ott vannak mindenütt, figyelnek, fülelnek, őket nem érintik a megvonások, egyre korszerűbb a felszerelésük, és sokasodnak évről évre. Itt, Székelyföldön mindenképpen. E téren mindig volt tudatosság és jól kidolgozott stratégia. Egyenruhások árnyékában élünk, akik nem minket óvnak, tőlünk akarják megvédeni az országot, az államot. Nem létező veszéllyel riogatnak, és míg mi
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadságunkat is korlátoznák
Ha egy választott testületnek, a helyi önkormányzatnak arra sincs hatásköre, hogy eldöntse, milyen legyen a település főtere, akkor legalább ne beszéljünk demokráciáról, ne ámítsuk magunkat és a nagyvilágot azzal, hogy jogállamban élünk. Ha a polgármesteri hivatalnak a titkosszolgálat engedélyét kell kérnie ahhoz, hogy fát, virágot ültessen, akkor inkább beszélhetünk a hírszerző szolgálatok mindenek fölöttiségéről, rendőrállamról, diktatúráról, mintsem demokráciáról vagy önkormányzatiságról.
Márpedig Sepsiszentgyörgyön ez a helyzet: a város önkormányzata nem véglegesítheti a főtér átrendezését, mert a szolgálatos gyűlölködők, a megélhetést románságukból kovácsolók sugallatára a prefektúra megtámadta az átalakítási tervet, a törvényszék pedig – minő meglepetés! – igazat is adott a kormányhivatalnak. Így aztán ott éktelenkedik egy hatalmas földkupac a Fogolyán-ház előtt. Egyik oldalt a frissen kialakított, máris belakott, élettel teli főtér, az út túloldalán a minősíthetetlen kivitelezés ellenére is rendezettnek látszó Mihai Viteazul tér, s középen a gaz, a törmelék, a sár – az agyoncentralizált, paranoid szekusállam jelképeként.
S bármennyire ronda ez így, még mindig ez a kisebbik baj: a városkép alakítható, előbb vagy utóbb, sárkánydombbal vagy anélkül, de mégiscsak rendezik azt a részt. A nagy kérdés viszont az, hogy hová alakul az amúgy is eredetinek bélyegzett, később rossz viccé vált, hovatovább abszurdba hajló román demokrácia. Mert ha folyamatában szemléljük a dolgokat, nem csupán aggasztó, de ijesztő a kép, és immár nem csak az államhatalmi szintre emelt magyarellenesség a gond, már nem csak azt kell szóvá tennünk, hogy nehezen kicsikart jogainktól újra megfosztanak, hogy a jelképeink ellen indított háborúban attól sem riadnának vissza, hogy saját szimbólumaik használatát korlátozzák. Huszonhat évvel az 1989-es változás után ott tartunk, hogy a térrendezésre titkosszolgálati engedély kell, a korrupcióellenes harc ürügyén leállították a visszaszolgáltatásokat, és nyílt visszaállamosítási folyamat vette kezdetét, bizonyítékok hiányában tartóztatnak le magyar fiatalokat, és ennek ürügyén közösségünk egészét terrorizmussal bélyegezik meg.
Huszonhat év után Romániában immár nemcsak kisebbségi jogainkat csorbítják, de szabadságunkat is korlátoznák.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokan idegenkednek az iskolák összevonásától
A 2016–2017-es tanévben ezerrel kevesebb diák ül majd be az iskolapadokba Maros megyében, mint egy évvel korábban. A diáklétszám csökkenésének egyik eredményeképpen tanintézeteket vonnak össze Marosvásárhelyen, Radnóton, Nyárádszeredában és Nagyernyében.
Évek óta borzolja a kedélyeket a tanintézetek összevonása, egyes iskolák jogi személyiségének megszüntetése, az esetenként elrendelt költözés. Nemrég a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadta az ősztől érvényes iskolahálózatról szóló rendelkezést, amelybe újabb összevonásokat iktattak be. Az érintett szülők és tanárok elégedetlenek a döntéssel.
A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő elmondta: a diáklétszám csökkenése és a meglévő épületek észszerű kihasználása érdekében a 2016–17-es tanévtől összevonják a nyárádszeredai általános iskolát a gimnáziummal, a radnóti általánost a középiskolával, a nagyernyei iskolát a sáromberki szakiskolával, valamint a megyeszékhelyen a Tudor Vladimirescu iskolát (volt 20-as)  a Mihai Viteazullal (volt 5-ös ) és a Romulus Gugát (18-as) a George Coşbuckal (3-as).
„Nincs elég tanuló, így fölöslegessé vált pár ügyintézői állás, gondolok itt az igazgatóra, titkárnőre, könyvelőre. A diáklétszám marad, a beiskolázási számok maradnak, a tanítók, tanárok nem kell attól féljenek, hogy elveszítik állásaikat. Sokan idegenkednek az iskolák összevonásától, pedig az eddigi példák azt mutatták, hogy az összevonás nyomán a tanintézetek megerősödtek, versenyhelyzet alakult ki a diákok között, s jobb eredmények születtek” – mondta a főtanfelügyelő.
Az egyik alárendelt viszonyba kényszerített tanintézet a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu Általános Iskola, ahol jelenleg 699 diák tanul. A háromemeletes épületben 31 osztályterem van, a földszinten óvodai csoportok működnek, az emeleteket az iskolások foglalják el. Az iskola tavaly egy nagyáruháztól csaknem százezer lejes támogatást kapott, amelyből egy korszerű, multimédiás informatikalabort szereltek fel. Az iskolához tartozik egy korszerű nagy sportterem is, amelyet a diákok mellett sportegyesületek is használnak bérleti díj ellenében.
Az iskola igazgatója, Boczog Szabolcs érdeklődésünkre elmondta, tudták, hogy előbb-utóbb szóba kerül az összevonás, de remélték, hogy minél később. A jogi személyiség elvesztése számukra azt jelenti, hogy a közeli, felszereltség szempontjából rosszabbul, de diáklétszám szempontjából jobban álló Mihai Viteazul iskolához kerülnek, és többé nem tudnak önállóan dönteni többek között  a bérleti díjból, szponzorszerződésből származó bevételek felhasználásáról sem. „A tanárok állásaikért aggódnak, noha biztosítottak minket szóban, hogy egyelőre minden osztály megmarad, nem lesznek összevonások. Legalábbis egyelőre” – mondta Boczog Szabolcs. A magyar tagozaton egyelőre elegendő diák van, s az utánpótlás is biztosítottnak látszik, ám pár év múlva előreláthatóan, ha kevesebb magyar kisdiák lesz, csökkenhet a magyar osztályok száma is.
A szülők, akik a napokban szereztek tudomást az összevonásról, fel vannak háborodva, és el vannak keseredve, mert szeretnék, ha gyermekeik ott fejezzék be az iskolát, ahol elkezdték.  A tanfelügyelőség még nem erőlteti az osztályok átcsoportosítását, így lehet, hogy egy évig még minden a régiben marad. Egyelőre egyeztetések zajlanak. Felmerült megoldásként, hogy az elemi osztályok mindkét iskolából kerüljenek át a Tudor Vladimirescuba, s a felső tagozatosok, akik kevesebben vannak, a másik épületben tanuljanak. A korszerű informatikaterem léte azonban indokolttá tenné, hogy a nagyobb osztályok a Tudor Vladimirescu iskola épületében maradjanak. Ez ügyben döntés még nem született.
Az igazgató elmondta: a szülők a főtanfelügyelőhöz is elmentek kihallgatásra, tolmácsolva elégedetlenségüket. „Van, hogy testvérpárok járnak ide, s nem lenne jó őket elszakítani, külön épületbe tenni. Ugyanakkor több szülői közösség saját pénzén, önszántából rendbe tette az osztálytermeket, és természetes, hogy nem szeretnék, hogy gyermeküknek költöznie kelljen. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a mindenki számára elfogadható megoldást”– mondta az igazgató.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Ahol lehet, ott sem kell a magyar anyanyelv (?)
Nem használják a magyart a lakosokkal való hivatali és hivatalos kapcsolattartásban Bihar megye magyar vezetésű településein sem – jelezte az EMNP, és CD-t postázott kedden.
Továbbra sem hajlandó összefogásra az RMDSZ, az idei önkormányzati választások kapcsán sem, holott a magyar választók nagy része már passzív, egy másik részük pedig inkább már román pártokra voksol – mondta kedden Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke. A politikus tagja volt annak az országos EMNP-s tárgyalóküldöttségnek, amelyik az RMDSZ országos vezetőivel egyeztetett a június 6-án esedékes önkormányzati választásokról, és ilyen minőségében összegzett kedden, Nagyváradon, sajtótájékoztatón. A megbeszélések pár napja voltak Kolozsváron, és azzal zárultak, hogy nem lesz együttműködés a két párt között. Zatykó Gyula szerint „Az RMDSZ nem fogadta el egyik lehetőséget sem, pedig hármat is javasoltunk. Azt, hogy jegyeztessünk be egy közös választási pártot, vagy legyenek koalíciós jelöltlistáink, vagy településenként léptessük vissza azon jelöltjeinket, akik esetében ez a másik előnyét szolgája. Az RMDSZ ehelyett továbbra is a megsemmisítésünkre törekszik. A nemzetpolitikájuk nem erős alapokon nyugszik, hanem a románokkal való alkalomszerű megegyezéseken, ami ingatag. És az is nagy tévedés, hogy a magyarok nagyobb része őket támogatná, hiszen a magyarok legnagyobb része már nem szavaz, és ez a szegmens egyre nagyobb. Egy koalíciós fellépés ezen segíthetett volna. És a mozgósítás mindkét részről továbbra is nagyon fontos.” Hozzátette: a legutóbbi választásokkor az EMNP felméréséből kiderült, hogy például a váradi magyarok egy része immár Ilie Bolojant és pártját támogatta. „Az RMDSZ akkor sem fog össze, ha gyengülni fog a magyar képviselet. Pedig több helyen már RMDSZ-esek is keresik velünk a megegyezést, Biharban és például Szatmár megyében is, de a vezetőik nem engedik ezt, ami esetleg még közöttük is párton belüli repedéseket fog okozni. A Bihar megyei RMDSZ vezetésében is vannak megegyezésre képtelen emberek” – fejtette ki, hozzátéve, hogy a mostani önkormányzati választás várhatóan egyfordulós lesz, és közös fellépéssel emiatt is többet lehetett volna elérni, külön pedig kockázatosabb.
Készülnek
Ilyen körülmények között az EMNP is indít minden magyarok lakta régióban és településen polgármester- és tanácsosjelölteket. Így lesz ez a Partiumban, és szűkebben Bihar megyében is – áprilisig nyilvánosságra is hozzák, hol kiket indítanak, hamarabb pedig azért nem, mert elmondásuk szerint „a kisebb településeken amint kiderül, kiket jelölünk, azokat megpróbálják ellehetetleníteni az ellenérdekeltek”. Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke elmondta: Biharban 50 olyan település van, ahol olyan arányban élnek magyarok, hogy legalább bejuttathatnak valakit a helyi tanácsba. Ezen 50 település szinte mindegyikének esetében is lesz EMNP-s jelölt. „Helyi tárgyalások most is zajlanak az esetleges együttműködésről az RMDSZ-szel, például legutóbb Tenkén, de ott is az vált világossá, hogy az RMDSZ-esek a központi vezetésükön kívül a Bihar megyeitől is olyan utasítást kaptak, hogy ne működjenek együtt” – mondta.
3 X 2
Csomortányi István a magyar anyanyelvhasználatot illető ügyekről is szólt. Három olyan eset is van, ahol kétszer is, tehát az első elutasítást követően újra kérvényezték a váradi önkormányzatnál, hogy a magyar nyelvet is használják, és mindegyikre elutasító választ kaptak. A Sebes-Körös folyót jelző táblák esetében a vízügyi igazgatósághoz passzolta az egészet a városvezetés, az Olaszi parkból Mihály vajda parkra átkeresztelt park visszanevezésére nem hajlandó, ahogyan a váradi vásárcsarnokok és piacok esetében sem hajlandó magyar nyelven is feltüntetni azok neveit. De nem csak a román ellenkezéssel van gond, és nem csak Váradon. Csomortányi István ugyanis jelezte: további probléma, hogy Bihar megyében egyáltalán sehol nem használják a magyar nyelvet a lakosokkal való hivatali és hivatalos kapcsolattartásban, még Bihar megye azon településein sem, ahol a lakosság többsége is magyar, és a vezetőik, polgármestereik is magyarok. Pedig erre törvényileg kifejezetten van is lehetőség, pár ritka esettől eltekintve mégsem kapnak magyarul választ a hivataloktól a magyar polgárok az ügyeikre, a magyar vezetőktől sem. „A megyénkben 32 olyan település van, ahol a magyarság aránya eléri, illetve meghaladja a törvényi referenciaértéknek számító 20%-ot, ebből 24 települést kifejezetten magyarok vezetnek – mindennek ellenére egyetlenegy helyen sincs ez rendezve, sőt, még csak magyar nyelvű formanyomtatványok sem állnak rendelkezésére sehol a lakosoknak” – összegezte. Ezért az EMNP az összes hivatalos ügyintézéshez szükséges összes formanyomtatványt elkészítette magyar nyelven, kiírta ezeket CD-re, és tegnap kipostázta az összes érintett település vezetőjének. A sajtótájékoztatón meg is mutatták a postázásra váró küldeményeket. Mint Csomortányi István hozzátette, immár van tehát megoldás is, csak élni kell vele, ezt persze az összes magyar település vezetői eddig is megtehették volna, de „ehelyett a magyar önkormányzati vezetők a magyarokkal való kapcsolattartásban sem használják a magyar nyelvet hivatalosan – de közben a kampányban megint felfedezik maguknak az anyanyelvhasználat kérdését, mit témát…”
Példa
Arra, hogy a magyar településeken a magyar vezetők a magyarokkal való hivatalos kapcsolattartásban miként mellőzik a magyar nyelvet, Csomortányi István a következő példát hozta fel az EMNP keddi tájékoztatóján, a vonatkozó iratokat is bemutatva: „A borsi önkormányzattal négy éve levelezünk, hivatalos ügyekről. Mindig csakis románul válaszolnak. Sőt, immár román jogi szakértőt is alkalmaztak, hogy megmagyarázza nekünk, románul, miért nem érvényesíthetőek szerintük a magyar nyelvi jogok, és immár e román szakértő pecsétjével ellátott hivatalos leveleket kapunk, román nyelven, a közben 95%-ban magyarok lakta és magyar vezető által irányított Borsról.”
Szeghalmi Örs. erdon.ro

Gúzs Imre kulturális érem és megemlékezés
Kedden, február 9-én, 16 órától adják át post mortem Gúzs Imrének a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ által alapított kulturális érmet. Az eseménnyel egybekötve megemlékezést is szerveznek az intézmény Rákóczi (Mihai Viteazu) utca 32. szám alatti székhelyén.
Gúzs Imre, erdélyi magyar író, újságíró, 1936. február 9-én született Köpecen. Középiskolát Brassóban és Sepsiszentgyörgyön végzett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett (1958). Első írásával az Utunkban jelentkezett (1966), riportjait és publicisztikai írásait az Előre, A Hét közölte. Forrás-kötete A furulyás c. novellagyűjtemény (1968). Regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány. 1970), további kötetei szerint azonban műfaja a rövidebb terjedelmű elbeszélés.
Újabb munkái: Otthoni emberek (Kolozsvár, 1977); A sárkány hetedik feje és más írások (1980), A csend napszámosa (1986). 2000-ben Oláh Ilona Helena A lélek őszinte üzenete című verseskötetéhez Gúzs Imre írt utószót (Szatmárnémeti).
Pályáját az erdődi líceumban kezdte, Nagybányán és Szatmáron folytatta, ahol a Bányavidéki Fáklya (1963-66) és a Szatmári Hírlap (1968-74) művelődési rovatát vezette. Az 1989-es romániai forradalom után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa és a Szamoshát alapító szerkesztője lett.
Gúzs Imre idén lenne 80 éves. A rendezvényen Veres István, Elek György és Kereskényi Sándor méltatják munkásságát.
Gúzs Imre /Köpecz, 1936. február 9. – Szatmárnémeti, 2013. dec. 28./ szatmar.ro

Nincs előrelépés az anyanyelvhasználat terén
Az Erdélyi Magyar Néppárt bihari elöljárói tegnapi sajtótájékoztatójukon beszámoltak a nyelvhasználati jogok nagyváradi helyzetéről is, külön kitérve három régebb óta húzódó ügyre.
A Sebes-Körös nevének magyar feltüntetése a nagyváradi hídfőknél évek óta téma a nagyváradi közbeszédben. Csomortányi István megyei elnök elmondta: tavaly két kérvényt is írtak az önkormányzatnak címezve, melyben kérték a folyó magyar nevének feltüntetését, ám utolsó válaszában a városvezetés a Körösök Vízügyi Igazgatóság feladatköreként nevezte meg a szóban forgó ügyet, ezáltal is elhárítva felelősségüket. 
Ugyancsak mai napig aktuális téma az Olaszi temető helyén létesített park átnevezése (valójában visszanevezése) Mihály vajda parkról Olaszi kertté, mely jogos igényt azonban szintén elutasította a városvezetés. 
A nagyváradi vásárcsarnokok neveinek és feliratainak kihelyezésekor szintén nem voltak tekintettel a magyarság számarányára, s e problémára is felhívták a figyelmet a Néppárt városi és megyei vezetői. Botrányos körülmények között és minőségben építették meg 8 millió euróból a Rogériusz negyedbeli piac helyén a vásárcsarnokot, amit a múlt év végén át is adtak, de a mai napig nincsen készen, és „természetesen elfelejtették” magyar feliratokkal, eligazító táblákkal ellátni. A megyeszékhely önkormányzata látványos magyarellenes gesztusokat ugyan nem tesz, de a többségi román nacionalisták kedvébe azzal jár, hogy szisztematikusan ignorálja és homályban tartja a város gazdag magyar múltját és maradék jelenét. S e hozzáállást a helyi hatalmi struktúrában pozíciókat szerzett RMDSZ nem képes vagy nem hajlandó ellensúlyozni.
A Néppárt megyei elnöke ugyanakkor arra is rávilágított, hogy Bihar megye más, magyarok által vezetett önkormányzatai sem állnak jobban a nyelvhasználat és a nyelvi jogok érvényesítése terén: sehol nem találhatók magyar formanyomtatványok, így azokat egy-egy CD-n – postai úton – eljuttatják a települések vezetőinek. Sajnálatosnak nevezte, hogy egyesek ismét kampánytémaként használják az anyanyelvhasználat ügyét – nyilván a folyvást alaptalanul dicsekvő RMDSZ-esekre célzott –, és külön súlyosnak nevezte, hogy a magyar kormányt is félretájékoztatják, mikor érdekérvényesítési küzdelmükről beszélnek, közben pedig a magyar önkormányzati vezetők sem tartják és tartatják be még azt sem, amit a törvény előír vagy megenged. itthon.ma//erdelyorszag

Vlad Ţepeş a nyerő
Karóbahúzó Vlad (Vlad Țepeș) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese Romániában, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni, derül ki az Infopolitic kutatóközpont kedden közzétett felméréséből.
Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét.
A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Țepeșre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék István vajdára (Ștefan cel Mare), 9 százalék pedig Mihály vajdára (Mihai Viteazu). A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal.
Vlad minden korcsoportban, mindkét nem esetében nyert. A férfiak azonban nagyobb százalékban (42) bizonyultak a karóbahúzó támogatóinak. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is a karóbahúzót választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint István vajdát, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. Nyugati Jelen (Arad)

Marad a szégyenszobor
Úgy tűnik, sikeresen lobbizott a temesvári magyar közösség a Szégyenszobor ügyében: a város idei költségvetésében a Bălcescu térre – ahová a polgármester áttelepítette volna az emlékművet a Hősök temetőjéből – egy szökőkút építésének terve szerepel. A történet előzménye, hogy két évvel ezelőtt felújították a temesvári Bălcescu teret, és felmerült az osztrák Hűség emlékműve – amelyet a magyarok csak Szégyenszoborként emlegetnek – felállításának lehetősége a téren kialakított zöldövezet közepén.
A javaslatot akkor megszavazta a városi tanács, de a magyar közösség képviselői hevesen tiltakoztak az emlékmű közterületen való felállítása ellen. A Hűség emlékművét Ferenc József adományozta Temesvárnak a város védői által az 1849-es ostrom során tanúsított hősiesség jutalmául. Az emlékmű az osztrák abszolutista erők győzelmét jelképezte a magyar szabadságharcosok felett, a várost ostromló magyarokat az alkotók szörnyalakokként ábrázolták. A szörnyalakokat 1885-ben, Török János polgármester mandátuma idején eltávolították, a vitatott emlékművet végül az 1930-as években a Hősök temetőjébe költöztették. (Főtér)
DRAKULA HÓDÍT. Karóbahúzó Vlad (Vlad Ţepeş) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni – derül ki az Infopolitic kutatóközpont felméréséből. Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét. A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Ţepeşre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék Ştefan Cel Maréra, 9 százalék pedig Mihály vajdára. A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal, őket követi Tudor Vladimirescu két százalékkal. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is Ţepeşt választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint Ştefan cel Marét, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. (Mediafax) TURKÁLNI ÉRDEMES. Háromtucatnyi gyémántot talált egy turkálóban vásárolt nadrágban egy szamosújvári nő. A nadrág kimosása előtt a zsebekben találta meg a két kis nejlontasakot, bennük 16, illetve 20 drágakővel. A nő ékszerészhez vitte a csillogó köveket, a szakember pedig megerősítette, valóban gyémántokat talált. A hölgy azt tervezi, hogy eladja az ékköveket, az árából pedig külföldre megy nyaralni a családjával. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Puskaporos hangulat a tanácsülésen
A helyhatósági választások közeledte jól érződött a marosvásárhelyi tanács februári ülésének hangulatán. Az adok-kapok vita tárgyát Bethlen Gábor szobra és ennek áraként a román nacionalizmust meghonosító Erdélyi Iskola "korifeusai" műemlékének felállítása váltotta ki, de hasonló éles szóváltás volt a városmenedzseri funkció létrehozása körül is.
Napirend előtti felszólalásában Peti András alpolgármester igen finomkodva jelezte, hogy azért alaposabban kellene mérlegelni a szoborállítást Marosvásárhelyen. Mert, az mind szép és jó, hogy tele van a város szoborral, mi több, azzal büszkélkedhet Marosvásárhely, hogy Erdélyben itt van a legtöbb ilyen műemlék. De lassan már nincs ahova újakat kihelyezni. Ezért javasolta a polgármesteri hivatalnak, hogy készítsenek egy felmérést a köztéri alkotásokról, s arra is kérte a főépítészt, szakmai szemmel jelöljék ki, hova lehetne még szobrot állítani Vásárhelyen. Ugyanakkor sajnálatát fejezte ki, hogy a "szoborállítgatás hevében" megfeledkezünk az olyan emlékművekről, mint amit az 1989-es forradalom – román és magyar – áldozatainak állítottak, ideiglenesen, s amely enyhén szólva elhanyagolt állapotba került. (Sz.m.: van még ilyen emlékmű a városban.)
A marosvásárhelyi tanács ülésén jól bevett szokás szerint a várhatóan vitát kiváltó határozattervezeteket hátrább fűzik a dossziéba, hogy a szavazásban elfáradt tanácsosok "rutinból" fogadják majd el a javaslatot. Így történt most, az Erdélyi Iskola megalapítóinak szobra esetén is.
Nem véletlenül vetette fel a szobrok helyének kérdését Peti András, hiszen az indoklásból kiderül, hogy ezt "a vár környékére" tervezik. (Sz.m.: itt már van öt: II. Rákóczi Ferenc, Kőrösi Csoma Sándor, Petru Maior, Mihai Viteazul, Vályi Gyula, Borsos Tamás). Mindezek mellett az Erdélyi Iskola három személyiségét megörökítő alkotás és szimbolikus kapu is erre a helyszínre kerülne, de a pályáztatók elképzelése szerint Bethlen Gábornak is valahol itt kell majd helyet szorítani.
A határozattervezet megszavazása előtt Karácsony Erdei Etelnek volt egy sikertelen próbálkozása arra, hogy halassza el a napirendre tűzött kérdést. Azzal érvelt, hogy támogatja Peti András javaslatát, és várjuk meg a felmérés eredményét, ugyanakkor hozzátette, mivel "ekkora horderejű" javaslatról van szó, kikérné a lakosság véleményét is. Szavai elvesztődtek a gyűlésterem zsivajában.
Végül a tanács elfogadta az Erdélyi Iskola képviselői szobrának felállításáról szóló határozattervezetet. A tanácsülés napirendjén nem szerepelt a Bethlen Gábor szobrára vonatkozó határozattervezet...
A második kényes kérdés a "citymenedzseri közigazgatási funkció" jóváhagyása volt. A helyi tanácsi határozattervezet indoklásában többek között az áll: az utólag módosított és kiegészített 215/2001-es helyi közigazgatási törvény 112. cikkelye lehetővé teszi, hogy a helyhatóság létesítsen egy városgazda beosztást valamely megüresedett szerződéses állás helyett. A határozattervezet többek között egy álláshirdetésnek megfelelő alapossággal tartalmazza azokat az általános és sajátos elvárásokat, amelyeknek a beosztásra jelentkező meg kell feleljen, a személy kiválasztására vonatkozó eljárást, a pályázati dosszié tartalmát, az elbírálási kritériumokat, az írásbeli vizsga, valamint az állásinterjú részletes feltételeit, az állás odaítélésének módját, mi több, a szerződés formanyomtatványát is mellékelték. Mintha a tanács kész tények elé lett volna állítva.
A határozattervezet elfogadása előtt Bakos Levente kifejtette, ez a javaslat a közelgő helyhatósági választások miatt nem időszerű, elhamarkodott. Jó a szándék, csak szerinte meg kell várni, ki lesz a polgármester az idei helyhatósági választásokat követően, majd ennek megfelelően az új elöljáró hirdesse meg az állást. Nem maradt el Dorin Florea replikája sem, aki azzal vádolta az RMDSZ-frakciót, hogy több mint hét évvel ezelőtt a polgármesteri hivatal napirendre tűzte a városmenedzseri állás létesítésére vonatkozó határozattervezetet, és az RMDSZ-tanácsosok voltak, akik folyton elhalasztották a kérdést. Aztán dr. Benedek István pontosított: nem hét, hanem tíz évvel ezelőtt merült fel egy ilyen állás létesítése, akkor "sok minden elintéződött volna a városban", egyetlen jó dolog, ami történt, az a sportélet fellendítése – fordult elismerően a több mandátumot megért tanácsos a polgármester felé.
Aztán a szavazáskor is érdekes epizód történt. Peti András habozott megnyomni a gombot. Erre az ülésvezető Claudiu Maior alpolgármester felszólította, hogy gondolkodjon "a végrehajtó hivatal tagjaként". Az RMDSZ alpolgármestere ránézett mellette ülő frakcióbeli kollégáira, majd szavazott. Az eredmény: 15-en elfogadták, hárman ellenezték és négyen tartózkodtak, így a helyi tanács elfogadta a citymenedzseri funkció létrehozására vonatkozó határozattervezetet.
A tanácsülés végén a folyosón az a szóbeszéd járta, hogy Peti András megszavazta az új állását.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Megőszült harmaton – pusztinai útiképek az Apáczai Galériában
Tavaly ősszel kerekedett fel a Homoród Fotóklub egy csoportja (Andorkó Attila, Bálint Zsigmond, dr. Dáné Hedvig, Forrai Tibor, Hátszegi Csaba, dr. Sata Attila és Tóth András), hogy bejárva Pusztinát és környékét, elénk tárja a moldvai magyarság ezen életterének őszbe fordult, általuk fontosnak vélt, arculatbeli vonását. Az így született fotókból az Apáczai Galériában nyílt kiállítás, amely megtekinthető március 22-ig, munkanapokon 14–20, szombaton 9–20 óra között.
Vörös Alpár igazgató a továbbiakban méltatta a tárlat létrejöttének fontosságát kiemelve, hogy a Testvéreink, a csángómagyarok című, egész tanévre szóló témakörbe illeszkedő jelen esemény is hozzájárul az Apáczai-líceum diáksága és mindannyiunk önazonosság-tudatának továbbépítéséhez.
A megnyitóra a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumból érkezett diákokat és tanáraikat, valamint az őket vendégül látó apáczaisokat, illetve a jelen lévő érdeklődő közönséget Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa részéről Skelet György konzul köszöntötte.
Székely Géza képzőművész-tanár. Szabadság (Kolozsvár)

Szatmári néptáncegyüttest alapítanak
Vágyam Szatmár - ezt a nevet fogja viselni a megyénk néphagyományait népszerűsítő táncegyüttes.
Március 17-én, csütörtökön, 17 órától, a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ, Mihai Viteazul utca 32. szám alatti székhelyén előválogatást tartanak a Doruri sătmărene (Vágyam Szatmár), most alakuló néptáncegyüttes táncosainak, szólistáinak és zenekarának kiválasztására.
Olyan 15-30 év közötti fiatalok jelentkezését várják, akik táncosként, zenészként vagy énekesként szeretnének szerepelni az együttesben. A frissen alakuló csapat a megyénkben gyűjtött avasi és bükkaljai román, illetve szatmári magyar és sváb táncokat népszerűsítené. szatmar.ro

Dámák diadala a Fársángban
Csokonai Vitéz Mihály 1799-ben kelt "furcsa vitézi versezete", azaz a Dorottya ihlette László Csaba koreográfust, hogy a témát hazahozza Székelykeresztúrra, s olyan köntösbe öltöztesse, amely hozzánk illendő. Nem tett egyebet, csak ötvözte Csokonai Vitéz nyelvezetét és humorát az udvarhelyszéki farsangi szokásokkal, az itteni népi tánccal és muzsikával.
Korábban, a Nagyvárad Táncegyüttesnél volt már emlékezetes találkozása Csokonai művével, de ez alkalommal igyekezett a koreográfus mindent egybegyűjteni, ami egy ilyen "poema chorea-heroico-comicum" színreviteléhez kell. Úgyhogy behívta az előadásba a helyi Kispipacsok és Forgórózsák ifjúsági tánccsoportok javát, igénybe vette a Székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar közreműködését és "felfogadta" a sepsiszentgyörgyi Heveder együttest, majd a jól átgondolt mozgásterv mellett (László Zsolt társ-koreográfus segítségével), Kincses Olga jelmez és színpadtervével, a László Anna által kiválasztott táncok, népviseleti ruhaelemek és népdalok segítségével "honosította" és színpadra állította ezt a munkát. Mindennek tetejébe még Márdirosz Ágnest, a Csíki Játékszín művésznőjét is megszólította Dorottya szerepével.
Udvarhelyszéken ma is élő farsangi, lakodalmi szokások, szerepjátékok bukkannak fel a nagyjából hetvenperces produkcióban, de ugyanakkor a kétszáz évvel ezelőtt, dunántúli folklórelemek is jelen vannak, hiszen Csokonai a Dorottya megírásához Somogy megyében látott alkalmas mintákat. A népdalok, a táncrend elemei azonban több székelyföldi és erdélyi kistáj sajátosságait hordozván, kilépnek a Nagyküküllő Keresztúr-fiúszék, a Nyikó-mente miliőjéból és egy általánosabb, már-már összmagyar jelleget képviselve - amelyek nem mentesek a román és a mezőségi "beütésektől" sem -, úgymond "univerzálissá" nagyítják és másutt is értelmezhetővé, érvényessé teszik a Székely Dorottyát. 
Nagy kár, hogy kevés lehetőség van a további előadásokra, hiszen a Nagyváradon dolgozó, de életvitelszerűen Rugonfalván és Székelykeresztúron élő László Csaba csíkszerdai és sepsiszentgyörgyi közreműködőket választott, akik egyéb elfoglaltságaik mellett csak igen nehezen, ritkán tudnak időt szakítani e produkcióhoz. Pedig megérdemelné a nagyobb publicitást, a hosszabb életet, még akkor is, ha idén nagyon rövidre sikeredett a farsang. A darabnak egy rövidített változatát Alsósófalván láthatták a szerencsések, majd teljes egészében egyszer Székelykeresztúron, s most ez a péntek délutáni előadás csak egy szerencsés ráadás volt, amelyet sikerült tető alá hozniuk a szervezőknek.
A székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes előadásai nem műkedvelő előadások. Nem intézményes keretek közt születnek ugyan, nincsen állandó és főállású társulat hozzá, de azért professzionálisan mindig kiemelkednek. Az az érzés támad az emberben, hogy milyen jó lenne, ha létezne egy gyűjtő-együttes Székelyföldön vagy Erdélyben, amely segítené az ilyen produkciók létrejöttét és közreműködne abban, hogy minél hosszabb ideig - egy évadon át -, minél szélesebb körben játszhassák el a hasonló darabokat. Talán egyszer. A Székely Dorottyáról videófelvétel készült. Hátha valamelyik televízió majd műsorára tűzi. Ha nem, akkor ki-ki hazaviheti a dvd-t, s családi körben nézheti. Ez is több a semminél.
Simó Márton. eloszekelyfold.com

A menekültek és a magyar szeparatizmus ellen tüntetett az Új Jobboldal Kolozsváron
A szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal Párt (PND) mintegy száz szimpatizánsa vett részt szombat este Kolozsváron az Avram Iancu emlékmeneten. A menekültek befogadása és a magyar szeparatizmus ellen tüntettek.
A fáklyás menet a Széchenyi (Mihai Viteazul) térről indult hét órakor, érintette a főteret, a szónoklatokat a Bocskai (Avram Iancu) téren tartották, a móc vezér szobránál. A párt elnöke, Tudor Ionescu elmondta, Európára súlyost veszélyt jelent az „iszlamista invázió”.
„A menekültek cselekedeteikkel bebizonyították, hogy nőkkel kegyetlenkedő terroristák. Európa erőszakkal Romániába akarja küldeni őket, de mi ezt nem akarjuk” – mondta a pártelnök, aki a miniszterelnök lemondását követelte, amiért a migránsok egy csoportját máris befogadta Románia a kötelező kvóták alapján.
Tudor Ionescu kitért a Székely Szabadság Napján szervezett marosvásárhelyi felvonulásra is. Úgy vélekedett: a rendezvény a magyar szeparatizmus megnyilvánulása volt, ami szerinte szintén veszélyt jelent Európára. „De semmi bajunk a magyar kisebbséggel” – jelentette ki.
Az Avram Iancu emlékmenetet nyolcadik alkalommal szervezte meg Kolozsváron az Új Jobboldal. maszol.ro

Új tábla a MOGYE valós történetéről
A történelmi tényeket pontosan felsorakoztató kétnyelvű táblát helyeztek el szerdán a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem előcsarnokában. Az újabb tábla Mihály király bronz képmása alá került, amelyet a valóságnak nem megfelelő felirattal leplezett le Margit hercegnő tavaly májusban, amikor az egyetem vezetősége a MOGYE fennállásának a 70. évfordulóját ünnepelte. Holott a magyar tannyelvű kolozsvári egyetem megalakulásának a 70. évfordulója volt, amelynek az orvosi kara kényszerűségből költözött Marosvásárhelyre, ahol 1946 februárjában indult be a magyar nyelvű orvosi oktatás.
Miután a tanügyminisztérium nem válaszolt a beadványukra, a magyar tagozat képviselői írásban, Borbély László képviselő szóbeli tárgyalás során jelezte a Királyi Háznak, hogy a szöveg meghamisítja a történelmi tényeket. Ezt követően jogi képviselőjük Marosvásárhelyre érkezett, tárgyalt mind a két féllel, és korrekt jogi megoldást ígért. Kissé későn, de az egyetem előcsarnokának és lépcsőházának a felújítása után erre sor került.
Az eredeti táblán megmaradt ugyan a kifogásolt szöveg, de az alája elhelyezett új tábla román és magyar felirata pontosan tükrözi a történelmi eseményeket.
Elsősorban azt, hogy az egyetem központi épülete 110 évvel ezelőtt, 1906–07-ben épült, dr. Bernády György polgármestersége idején. 1909–19 között császári és királyi alreáliskola működött benne, 1920–40 között a Mihai Viteazul katonaiskola, 1941–45 között a Csaba királyfi Királyi Hadapródiskola, 1945–48 között a kolozsvári Bolyai Egyetem Magyar Orvosi Kara, 1948–91 között az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, ami 1991-től viseli a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet.
Az új tábla igazolja, hogy így is lehet. Nehezen érthető viszont, hogy az egyetem vezetősége, amely minden tevékenységében az akadémiai pontosságra kellene törekedjen, és azt várja el az ott dolgozóktól is, miért vállalta a jelentős tekintélyvesztéssel járó korábbi felirat kifüggesztését. Amelynek utólagos helyesbítése érdekében a Királyi Ház jogi képviselőjének kellett közbeavatkoznia.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)
1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok.
Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá.
1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyzetelemzés Király András oktatási államtitkárral
Közügyként kezelni az Arad megyei diáktoborzást!
Tekintve, hogy az RMDSZ Arad megyei szervezetének legutóbbi MKT-ülésén megdöbbenést keltett a hír, miszerint Aradon összesen 22 gyermeket írattak be a magyar nyelvű előkészítő osztályokba, Király András oktatási államtitkár is sommázta véleményét. Akkori helyszíni tudósításunkban arra utaltunk, hogy a kérdés „megér még egy misét”, ezért az államtitkár úrral megpróbáltuk elemezni a kialakult helyzetet, illetve a körülményeket.
– Államtitkár úr, már az MKT-ülésen is felmerült a kérdés: az adott helyzetben mi a teendő?
– Vannak dolgok, amelyeket rögtön el lehet mondani, másokat viszont csak bizonyos helyzetelemzések után ildomos közölni. Már többször körbejártuk a kérdést, miszerint az oktatás közügy, vagyis azzá kellene tenni. Ha titkolózunk, attól még nem nő, de nem is csökken a gyermeklétszám. A jelzett MKT-ülés óta, utánanéztem a magyar diáklétszámnak nem csak Arad megyei, hanem országos viszonylatban is. Előrebocsátom: az előkészítő osztályba való beiratkozás egy folyamat, ami augusztus végén záródik le, tehát addig folyamatosan be lehet íratni a gyermekeket. A mostani volt a nagy beiratkozási hullám, melynek során, országosan 8888 magyar gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba. A jelzett szám 1500-1600-zal kevesebb a mostani, évfolyamonkénti összlétszámunknál, ami 10 500 fölött van. Számomra elkeserítő a 8888 fő, még akkor is, ha augusztus végéig e szám bizonyára növekedni fog, nagy valószínűség szerint, eléri a 10 000-et. Ennyi évfolyamonként feltétlenül szükséges egy prognosztizálható oktatási hálózatnak a működtetéséhez. Anélkül, hogy sokat kerülgetnénk az aradi 21-22-es számot, el kell mondanom: e létszám eléggé változó, hiszen tavaly Temes megye volt hasonló helyzetben, most viszont a Bartók Béla Líceumba 31 előkészítő osztályost írattak be. A Bartókosok méltán büszkék az eredményre, hiszen olyan tevékenységeik vannak, amelyek vonzzák a diákokat. Ez viszont nem boldogítja az aradiakat, mert a 2011-ben elfogadott oktatási törvény nyit egy olyan kaput, amely sok helyen keserű perceket okozhat az oktatással foglalkozóknak, mivel kimondja: a szülő választja meg az iskolát. Éppen ezért, a tradicionális, régi iskolakörzetek megszűntek. Tehát amelyik iskolát választja a szülő, oda íratja a gyermekét. Ez viszont úgy csapódik le, hogy a felkapott iskolákban sok osztály van, ami azzal üt vissza, hogy a nagyvárosok kerületi iskolái elnéptelenednek. Ez viszont megosztja a gyermekeket, akiknek egy része naponta eljut a központi iskolába, aki viszont nem tud ingázni, az ott marad a körzeti iskolában. Ott viszont a megfogyatkozott létszám miatt, a magyar tagozatok felszámolódnak, tehát a diákjaink az állam nyelvén tanulnak tovább. A tanügyi törvény megfogalmazása számomra abban az esetben szimpatikus, ha minden iskola megfelelően tudja lemenedzselni. Vagyis rájön arra, hogy valami többlettel kell szolgálnia a gyermekek, főként a szüleik megnyeréséhez.
– Térjünk a saját házunk tájára, mert a fejtegetésből úgy érzem, hogy a diákok megnyerése nagy részben az iskolaközpontok vezetőségén múlik, esetünkben a Csiky Gergely Főgimnáziumén. Milyen többletet kínálhatna a magyar diákok megnyeréséért?
– Lassan 10 éve kiestem a közvetlen aradi oktatásból, de az egészet felülről látom, ezért Arad megyében, illetve a megyeközpontban tapasztalt példákat kívánok felhozni. Mert úgy látszik, nem akarunk tanulni abból, hogy 1990 után, vagyis a kommunizmus után megszűnt az arad-gáji magyar általános iskola, amiből egy összevont elemi tagozat maradt. A szeműnk láttára szűnt meg a 35 ezer ember vonzáskörében működött mikelakai iskola. AMosóczy-telepi iskolát az 1990-es évek végére nagy erőfeszítésekkel sikerült újra általános iskolává növelnünk, majd hirtelen visszazuhant egy összevont elemis szintre. Manapság maradtunk a fent említett iskolákkal és a teljes hálózattal, vagyis óvodától a XII. osztályig működő Csiky Gergely Főgimnáziummal, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatával, ahol csak elemi szinten van egy összevont osztály, de a gimnáziumi osztályok működnek. Úgy érzem, komolyabban kellett volna elemezni az okokat: elmennek-e a magyar oktatásból a német nyelvű oktatás, esetleg a román nyelvű oktatás felé? Mi az oka a jelenségnek? Mert ha évente csak számokat kezelek, de nem látom, mi van mögöttük, jönnek a kellemetlen meglepetések. Hosszú ideje mondom, hogy el kellene készíteni azt a katasztert, ami szerint pontosan tudom, hogy mi van a városban. Itt viszont mindenki visszahúzódik, noha nem RMDSZ-, sem RMPSZ-feladat, hanem összmagyar érdek és feladat lenne tisztába tenni magunkat a tisztán látás, a helyes döntések meghozataláért, amelyek egy stratégia részei lennének.
Lépni kellene, de kinek?
– De hát, tudtommal, elkészült a megyei oktatási stratégia…
– Azt én nem láttam, de tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak rajta, gyakorlati eredménye egyelőre nincs. A helyzet az, hogy valószínűleg van, ráadásul szakértők készítették, de a döntések egyelőre késnek. Minél inkább késleltetjük a beavatkozást, annál nehezebb jó döntést hozni. Nem tudom, pontosan milyen felmérések készültek, melyek a pozitív visszajelzések, illetve az intő jelek, amelyek alapján döntéseket kellene hozni. Egy biztos, hogy valamit lépni kell. Amíg azonban nincs a közös összefogás, addig a szakmának kellene megtalálnia azokat a lehetőségeket, amelyek megoldást hozhatnak…
– Vagyis, mégis az RMPSZ térfelén a labda?
– Ők a közvetlenül érdekeltek. Addig, amíg mindenki elmondja, hogy az oktatás, prioritás, de igazából más prioritásban gondolkodik, addig annak kellene foglalkoznia a kérdéssel, akinek a felkészültsége, a szakmaisága, végső soron a megélhetése is ettől függ. Mert nem létezik, hogy ne lehessen egy pontos képet kirajzolni a városban lévő helyzetről. Tehát az RMDSZ elindít jó projekteket, programokat, de azok élettel való megtöltése attól függ, hány embert tudunk bekapcsolni. Legalább a köztudatba be kellene vinni, hogy az oktatási kérdések, közösségiek. Az elavult oktatási programokról nem tehetünk, hiszen mindenki számára rosszak, csak akkor mással, esetleg délutáni tevékenységekkel kellene érdekessé tenni az oktatási folyamatot. Túl odafigyelnek a diákra, agyonszervezik az idejét. Nem tudom, mik azok a dolgok, de visszatérve a Bartókra, a vezetőség örvend, amiért van egy osztálya 31 gyerekkel, miközben mellette egy kifogyó kisebbség iskolája, a Lenau, 7 előkészítő osztályt tölt meg.
– Az nem a Lenau vezetőségének, hanem a németországi gazdaság vonzerejének köszönhető…
– A szülőt egyszerűen nem is érdekli, milyen oktatás folyik ott, hanem hogy a gyereke megtanuljon németül. Valahol nekünk is itt kellene nyitnunk, hiszen néhány kilométerre van az anyaország, tehát velük közösen kellene összehozni valamit, ami vonzóbbá tenné a magyar oktatást. Mert amíg olyan megfogalmazások is vannak, hogy az anyanyelvű oktatásban 4-5 órát pluszban tölt el a gyermek, efféle állásponttal nincs, mit kezdeni… Mindent egybevetve úgy érzem, hogy az aradi 21-22-es szám csak bővülhet, de a nagy probléma, hogyan fog ebből egy működőképes hálózat kialakulni? Mert teszem azt, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában bármennyire is támogatják a magyar nyelvű oktatást, a 2-3 előkészítő osztályosból nem lehet különálló V. osztály, hiszen azt valakivel összevonják. Akkor viszont a szülőknek nem tetszik, ezért megindulhat az elfogyási folyamat, ami kifelé is terjed, méghozzá negatív hatással.
– Úgy érzem, válságos helyzet előtt állunk, ha éppen már nem vagyunk benne. Éppen ezért, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lenne, ha közösen szerveznénk egy oktatási fórumot, ahol a pedagógusok, a szülők, a hozzátartozók, mindenki elmondaná a véleményét, illetve a jobbító ötleteit? Ön szerint honnan kellene elindulni?
– Mindig visszatérhetünk a tánciskolában alkalmazott „kályha módszerhez”, de hát már számos vitafórumot szerveztünk az anyanyelvű oktatás gondjainak az orvoslására, komoly eredmény nélkül. Egy olyan beszélgetésre azonban feltétlenül sort kellene keríteni, ahol a szakma egy szeletet képezne. Ugyanakkor, nagyon fontos szerep jutna egyházaink vezetőinknek, akik a hívő, egyben szülőkhöz el tudnák juttatni az anyanyelvű oktatásra sarkalló üzenetet. Mert oktatásunkban vannak ugyan gondok, de az nem rossz minőségű, nem jellemző rá a negatívum. Hatékonnyá tehető, ha van egy külső beleszólási lehetőség az iskola életébe és az iskola, nem vágja maga alatt a fát. Röviden: nem szabad magára hagyni az intézményt!
Minőség helyett mennyiség?
– Minőségi szempontból bármivel is jobb-e, többet ad-e a gyermeknek az állam nyelvén vagy a német nyelven történő oktatás az anyanyelvűnél?
– A kérdés megér egy-két gondolatot. Kezdjük a némettel: a nagyvárosainkban a német gazdasági vonzás miatt zsúfoltak a német iskolák, mert ingyen lehetőséget nyújt a német nyelv elsajátítására. Minőségileg viszont nem veszi fel a versenyt a mienkkel, mert az oktatás nagy része román nyelven folyik, ugyanis minden tantárgyat nem tudnak lefedni németül beszélő pedagógusokkal. Talán Brassóban és Nagyszebenben valamilyen szintig le tudják fedni, a többiek azonban nem. Ezzel együtt, főként a vegyes házasságokból származó, más nemzetiségű gyerekeket íratják ide. Ha viszont a román és a magyar nyelvű oktatás közötti különbséget vizsgáljuk, van egy bizonyos minőségi eltolódás a román oktatás felé. Ez a minden évben elkészülő líceumok toplistáján látszik a legjobban, ahol a legjobb magyar líceumok az első 100-nak a második felében vannak. Érdekes, hogy a marosvásárhelyi Unirea mindig az első 20-ban, de a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceum is elöl található. A rangsorolás az elért eredmények számadatai alapján történik. A mi jó líceumaink – ahol szaktanárok oktatnak és reggeltől estig jó minőségű munka folyik – eredményein sokat ront, hogy a központosított iskolákban 5-6 sor osztály is működik, ahol az utolsó osztályoknak az eredményei mesze elmaradnak az első 3 osztályétól. Az erős román líceumok viszont 3-4 osztálynál meghúzzák a vonalat. Tehát miközben a mi líceumaink nagyszámú diákra utaznak, ami ront az átlageredményen, addig a román intézmények az oktatás minősége miatt indítanak kevesebb osztályt. Akár tetszik, akár nem, a MOGYE eredményei is ezt támasztják alá: 135 ingyenes hely van román és magyar vonalon, a 136. magyar bejutónak viszont gyengébb az eredménye, mint a 210. románnak. Azt sem állíthatom, hogy van bizonyos diszkrimináció, hiszen ugyanazokból a tesztkérdésekből vizsgáznak románul, illetve magyarul, miközben a román dolgozatot, román, míg a magyart, magyar tanár, hasonló pontrendszer alapján értékeli. Az első 60 helyig azonos a szint, utána viszont a mienk gyorsabban esik. Van még egy kérdés, amit a legtöbben messze elkerülnek: utánanéztem, és rájöttem, hogy magyar diákok a román nyelv, illetve más tantárgyak országos szakaszán alig vesznek részt. Kivételt képez a magyar irodalom olimpia. A magyar oktatásból érkező országos díjazottak általában a művészeti vagy szaklíceumok diákjai. Az erős elméleti líceumainknak a diákjai, a magyar nyelv és irodalom kivételével hiányoznak az országos döntőkről, hiszen a megyei szakaszon általában elhullnak. Szerencsére, megszervezzük az egymás közötti tantárgyversenyeket, de szerintem, az nem elég, az országos versenyekre is sokkal jobban kellene összpontosítani.
– Újra visszatérve a mi, aradi gondunkhoz, véleménye szerint hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a diáktoborzást?
– Ha azt a pedagógusokon kívül, az átlagember is a szívügyének érezné. Ha a globalizáció vadhajtásait, illetve az érvényesülésről alkotott téves nézeteket közösen próbálnánk kigyomlálni az emberek tudatából, ugyanakkor a civilszervezeteinket és az egyházainkat is a megmaradásunkat szolgáló közös ügyünk, az anyanyelvű oktatásunk mögé állíthatjuk, hosszú távon is biztosíthatjuk iskoláinknak a működését. Mert a remény soha nem halhat meg!
– Legyen igaza, köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Poétai recept iskolásoknak
Az M. M. Pódium Színház Nagyvárad tegnap délelőtt tartott előadást a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében Poétai recept, avagy vándorlás Csokonaitól Tamásiig címmel. Az előadás érdekessége, hogy van egy másik, felnőtteknek szóló verziója is, mely „sikamlósabb részeket és poénokat is” tartalmaz (ahogyan Meleg Attila, a darab rendezője fogalmazott). A gyerekeknek inkább a könnyedebb verziót adták elő, mely belefér egy órába.
Az előadás tulajdonképpen vidám, verses-zenés összeállítás Marin Lucia, Kádas Ferenc, Miklósik Gellért és Meleg Attila előadásában. Petőfi Sándor, Arany János és Csokonai Vitéz Mihály tollából származó verseket gyúrtak össze egy darabba, néhány dallal és egy Tamási Áron-történettel kiegészítve. Helyszíne leginkább egy csárda, de mezőn, borospincében vagy templomban játszódó részek is vannak benne, remek megoldássokkal a díszlet terén.
A darab felnőttesebb változatát olvasóink május 11-én nézhetik meg a Jelen Ház nagytermében.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kézdivásárhelyi az év civil szervezete
Szűk körben osztotta ki a Civilek Háromszékért Szövetség (Civek) a már hagyományosnak mondható Az év civil szervezete díjat. A kitüntetést ez alkalommal a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület érdemelte ki. A szövetség felhívására hét sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, illetve erdővidéki civil szervezet nyújtott be pályázatot. Közülük öten jelentek meg a díjátadón. Oláh Kata, a Civek ügyvezetője felidézte az első alkalommal 2013-ban kiosztott elismerés létrejöttének történetét – a civil életre kívánták ráirányítani a figyelmet –, majd ismertette az idei kiírás újdonságát. Most egy megvalósított kezdeményezésükkel pályázhattak a szervezetek, korábban a teljes előző évi tevékenység alapján döntöttek.
A projektek értékelését ez alkalommal is a szövetség vezetőtanácsa végezte. A zsűri részéről Hubbes Kinga, a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet képviselője elmondta, nehéz volt a döntés, hiszen minden pályázó esetében látszott, milyen komoly munka áll a megvalósítás mögött, közösségépítő szerepük pedig kétségtelen. Folytatásra ösztönözte a szervezeteket, illetve megemlítette: örömükre szolgál, hogy már nem csak a sepsiszentgyörgyi szervezetek aktívak.
A pályázókat és programjaikat Oláh Kata ismertette, majd a jelenlévők is beszéltek magukról és megvalósításukról. Az idei díjért az Aranyliliom Egyesület, a Bolyongó Színházi Egyesület, a Mihai Viteazul Alapítvány, a Pál Utcai Fiúk Egyesület, a Moira Kulturális és Ifjúsági Egyesület, a Kormos Egyesület, valamint a Zöld Nap Egyesület szállt versenybe. Győztesként végül az utóbbi került ki a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás park részleges felújítását, rendbetételét, illetve kapcsolódó oktatási, ifjúsági programok szervezését célzó programjával. Derzsi Katalin projektfelelős elmondása szerint a park hátsó részén sikerült egyebek mellett az utcai bútorzatot kicserélni, egy szabadtéri „osztálytermet” létrehozni, illetve természettudományi ismeretekkel gazdagítani a diákokat. Keserűen megjegyezte: munkájuk egy része sajnos már a vandalizmus áldozata lett. Az egyesület egyébként a kitüntetéssel együtt a T3 Kiadó által felajánlott ezerlejes támogatást is átvehette. Elismerésben részesült az erdőfülei Kormos Egyesület, valamint a Moira.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A parkot tették szebbé
A 2015-ös Év Civil Szervezete a Zöld Nap Egyesület!
A Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) április 13-án kihirdette az Év Civil Szervezete-díjat, amelyet idén a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület érdemelt ki.
A díjnak leginkább eszmei és erkölcsi értéke van, a 2015-ös év leginkább közösségteremtő értékű, Kovászna megyei civil szervezetét részesíti kitüntetésben. A díjjal jár egy 1000 lejes utalvány, amelyet a T3 kiadó biztosít a nyertes Zöld Nap Egyesület idei promóciós költségeinek részbeni lefedésére.
Az idei értékelésnél a CIVEK vezetőtanácsából felkért 3 zsűritagnak – Hubbes Kinga, a sepsiszentgyörgyi Caritas Szervezet részéről, Kotta László, a Puskás Tivadar Alapítvány részéről és Papucs András, a Sikló Egyesület részéről – egy olyan programot kellett kiválasztani, amelyet az egyesület a 2015-ös év folyamán valósított meg és az egyesület tapasztalata, a program működőképessége, képviselt értéke, közvetett és közvetlen célközössége, eredményessége, hatékonysága, valamint a projektötlet terjeszthetősége szempontok alapján elemzett. Hét Kovászna megyei civil szervezet részéről érkeztek pályázatok, amelyek képviselői röviden a ceremónia kapcsán bemutatták jelölt programjaikat.
A nyertes Zöld Nap Egyesület a Molnár Józsiás park fejlesztése című programmal kapta meg a kitüntetést. A Kézdivásárhely szépítését megcélzó program magába foglalta a nem túl esztétikus műanyag kukák cseréjét, tizenhét, fából készült madáretető kihelyezését, több szabadtéri foglalkozást, tájfutást, illetve a park madarainak és növényeinek megismerését elősegítő tájékoztatást, önkéntesek által. A projekt kivitelezése egy igazi közösségi munkának mondható, hiszen abba a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó intézmények mellett a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete, a Manna Keresztyén Egyesület, a KSE, a Pro Schola Egyesület, a Bod Péter Tanítóképző, a kézdikővári gimnázium és a városlakók is bekapcsolódtak.
A II. díjat az erdőfülei Kormos Egyesület, a harmadikat a MOIRA Kulturális és Ifjúsági Egyesület nyerte el, míg az Aranyliliom Egyesület, a Bolyongó Színházi Egyesület, a Mihai Viteazul Alapítvány és a Pál Utcai Fiúk Egyesület elismerésben részesült. Hubbes Kinga, a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet képviselője folytatásra ösztönözte a szervezeteket, hozzátéve: örömükre szolgál, hogy már nem csak a megyeszékhelyi szervezetek aktívak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Díjat kapott Meleg Vilmos színművész
A hetedik alkalommal megszervezett Partiumi Egyetemi Napok keretében szerdán kiállításmegnyitó zajlott a művészeti kar galériájában, melynek során átadták az idei Wagner Nándor díjakat is.
Az Academia Humana Alapítvány a váradi születésű Wagner Nándor világhírű szobrászművész művészeti és szellemi örökségét hivatott őrizni és ápolni. Mivel a művész nagyon szerette tanítani a fiatalokat, özvegye úgy határozott, hogy minden évben fel fognak ajánlani egy összeget a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karára járó hallgatóknak, mondta el Kiss Sándor, az Academia Humana alapítvány elnöke.
Érmék
2006 óta évről évre egy tematikus pályázatot szerveznek számukra, az idén például a grafikai szakos hallgatóknak érméket kellett tervezniük a Sulyok István Főiskola megalakulásának 25. és a Partiumi Keresztény Egyetem megalakulásának 15. évfordulójáról. Tizennyolc alkotás érkezett be, ezeket Kiss Sándor méltatta az ünnepség során. Nem volt könnyű dolguk, hangzott el, hiszen ötvös-, illetve szobrászfeladatot kaptak, tehát nem saját szakterületükön dolgoztak. Sulyok Istvánról ráadásul kevés arckép maradt fenn, a lehetőségek tehát körülhatároltak voltak. Mégis, sok érdekes, eredeti alkotás született.
Díjak
Az első díjat Lungu Arnold kapta, s az öttagú elbíráló bizottság úgy döntött, hogy nem adnak harmadik díjat, ellenben három második díjat osztanak ki – ezeket Kónya Kincső,Tóth Lehel és Bende Attila vehették át. Az összeg amúgy százezer forint, az első díj birtokosa 50 ezer forintot vehetett kézhez, három kollégája pedig a fennmaradó ötven ezret, háromfelé osztva.
Az ünnepség alkalmából felköszöntötték és díjazták Meleg Vilmos nagyváradi színművészt is, 60. születésnapja alkalmából.
A laudatiót Kiss Sándor olvasta fel. „Sokan nem tudják róla, hogy ő a Magyar Kultúra Lovagja, vagy azt, hogy több száz verset tud fejből, s a leghitelesebb előadója a Szózatnak és a Himnusznak. Mindig szeretett adni, tájékoztatni, nevelni, tanítani, ezért középiskolás éveiben jelentkezett a Kortárs színpad 71 színjátszó együttes sorába. Bár a papi hivatás is közel állt a szívéhez, tehetségét a kultúra templomában kamatoztatta. Később beleszeretett Csokonai költészetébe, s ez a szerelem elkísérte évtizedeken át, együtt tudott gondolkodni a magyar költészet óriásaival. Évente születnek új egyéni műsorai, rengeteg mellék- és főszerepet játszott váradi, debreceni, békéscsabai színésztársaival. Ha előad, vagy rendez, úrrá lesz rajta egy olyan átszellemülés, amely csak a hivatásukat igazán szerető művészek sajátja” – hangzott el a laudatio során, melyet követően Pintér István, a Pro Universitate Partium Alapítvány ügyvezetője a két alapítvány nevében átadta a színművésznek a Magyar Tudás – Magyar Hatalom díjat. Meleg Vilmos Csokonai Vitéz Mihály, Horváth Imre, Babits Mihály szavaival szólt a magyarságról, s azt kívánta a jelenlévőknek: érezzék a magyarság színét és ízét, s adják azt tovább az utánunk következőknek.
erdon.ro

Marosvásárhely négyszáz évét ünnepelték – csak románul
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Petárdából bombát? ( Székelyföldi terrorvád)
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók. A Szervezettbűnözés- és Terrorizmuselleni Igazgatóság Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratát tegnap a Maszol.ro portál tette közzé, miután kikérte azt az ügyészségtől.
A több mint hetvenoldalas dokumentum szerint a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket, és megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna. Az ügyészség arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét, és Nagy-Magyarország visszaállításának veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. Felbukkan egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe is közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek. Szerintük Szőcs és Beke azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A székely szabadság napjának marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasználtak. A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja Mihály vajda lovasszobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. (Maszol.ro/MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani a petárdákból
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók.
A romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) múlt szerdán emelt vádat a decemberben letartóztatott Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi és Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi szervezetének elnöke ellen. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
A vádiratot a Maszol.ro portál kérte ki az ügyészségtől, és tette közzé hétfőn. A több mint hetvenoldalas dokumentumból kiderül, hogy a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket. Az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna – állítja az ügyészség.
A vádiratban a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén.
A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is jócskán hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét és Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon! feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. A dokumentumban olyan fotók is előfordulnak, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek.
Szerintük Szőcs Zoltán és Beke István azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy "megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön", akár "a román etnikumú közösségek és ezek javai elleni erőszakos cselekedetekkel".
Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre. A vádirat szerint a szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, északír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben. A DIICOT a vádirat illusztrálására a székely szabadság napjának a marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasznált.
A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja a Mihály vajda lovas szobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, "a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek".
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarfenes: amatőr színészet felsőfokon
Tasnádi István Finito című drámáját vitte színre nemrég a Magyarfenesi Stúdiószínpad amatőr színtársulata, Marosán Csaba színművész rendezésében.
A színtársulat 2010-ben alakult, lelkes, magyarfenesi fiatalok közreműködésével. A csapatnak jelenleg 11 aktív tagja van, de a szervezőcsapat reméli, hogy ez a szám nőni fog. A színjátszás iránt érdeklődőknek eddig öt előadást sikerült megvalósítaniuk (Szőcs Géza – Kisbereki böszörmények; Görgey Gábor – Örömállam; Görgey Gábor – Komámasszony, hol a stukker; Csokonai Vitéz Mihály – Özvegy karnyóné és a két szeleburdiak; Sławomir Mrožek – Ház a határon), és nemrég bemutatták legfrissebb darabjukat, Tasnádi István drámáját. A Finito egy 44 éves, nős, gyermektelen, nagyábrándi lakosról, egykori húsüzemi dolgozóról szól, aki nehézségei miatt véget akar vetni életének.
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítások is lesznek, de kiáltások is
A nagyváradi Szent László Napokat megelőző keddi, utolsó sajtótájékoztatón főleg a rendezvénysorozaton belül megnyíló tárlatokról számoltak be a szervezők, de egyéb tudnivalókról is szó esett. A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni.
Zatykó Gyula főszervező köszöntötte az egybegyűlteket, s szólt az idén különösen időszerű Márton Áron szabadtéri kiállításról, melynek megnyitója június 20-án 17.30-tól lesz, a vár udvarán. 120 éve született mártírpüspökünk, s 2016 Márton Áron emlékév – ezért a magyarországi nemzetpolitikai titkárság úgy gondolta, Márton Áron életéről, munkásságáról, eszmerendszeréről szóló kiállítást mutat be a Kárpát-medencében. Erdély kiemelkedő püspökének életszakaszai nyolc, román és magyar felirattal ellátott maketten láthatók, a kiállítás egész héten megtekinthető lesz.
Átfogó tárlat
Retrospektív címmel a Nagyváradról elszármazott Munkácsy-díjas Molnár László József grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás június 21-én 18 órától, a várban kialakított galériában. A részletekről Holló Barna képzőművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora számolt be. Mint mondta, kolozsvári egyetemi éveik során találkoztak, s bár a grafikusművész a nyolcvanas években kiköltözött Magyarországra, szíve mindig hazavágyott. Őszinte művész, aki nem vágyik feltűnésre, s jellemző rá az alázatos odafigyelés, mellyel a művészethez viszonyul. A várban bemutatandó kiállítás során a korai, egyetemi évek alatti munkái éppúgy megtekinthetők lesznek, mint a néhány évvel ezelőttiek. Harminc-negyven alkotás tekinthető majd meg, a megnyitót követően a tárlatot június 23-ig 15-től 18 óráig, június 24 és 26 között pedig 11-től 18 óráig lehet látogatni.
Bár úgy volt, hogy Zórád Ernő, a híres magyarországi illusztrátor családtagjai is jelen lesznek a sajtótájékoztatón, végül betegség miatt nem jöttek el, s Zatykó Gyula szólt a június 19-én 18 órától megnyíló tárlatról. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációból című tárlat többek között a Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveihez készített illusztrációkat mutatja be. A művészt a képregényt szeretőknek nem kell bemutatni, a „precíz bohém” egyszerre volt képregény készítő, festő, grafikus, illusztrátor és iparművész. Első képregényének – melyet amúgy nem tartott sokra – Winnetou volt a főszereplője és 1957-ben jelent meg, a hetvenes-nyolcvanas években megjelent képregényei a gyűjtők féltve őrzött kincsei – hangzott el. De a festészetnek sem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás Magyarországon és külföldön egyaránt. A tárlat megnyitóján Ramona Novicov műkritikus szól majd az alkotásokról.
Design-kiállítás
Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének oktatója a Sepsiszentgyörgyben 2015-ben megszervezett Design-hetet bemutató, június 22-én 19 órától megnyíló tárlatról szólt. A képzőművészeti műhelyek mögötti kazamatában megszervezett tárlaton többek között az erdélyi designerek munkái, valamint a design-versenyen résztvevők munkái láthatók majd. A megnyitót követően kerekasztal beszélgetés lesz, melyen részt vesz majd Bogár Róbert budapesti belsőépítész is. Árgenerátor – művészet mint erőforrás 2 címmel, június 21-én 16 órától szintén a Szent László Napok keretén belül, a Partiumi Keresztény Egyetem Mihai Viteazul u. 3. sz. alatti pincegalériájában a képzőművészeti tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás, Antik Sándor professzor irányításával.
Kíméletlenül őszintén hozza felszínre a a családokat és fiatalokat érintő fontos kérdéseket a Kontrasztkiállítás, melyről Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúségi referense számolt be. 2010-ben, kisvárdai református gyülekezetbe járó fiatalok álmodták meg a tárlatot, mely az egyház és a magyar rendőrség együttműködése nyomán született meg. A tárlat valójában „kiáltás, sikoly, mely felráz”, s hét témát – családon belüli erőszak, példaképek, válás, abortusz, függőségek, öngyilkosság, megváltás – ölel fel megdöbbentő képek, videók segítségével. Első sorban a családokat, valamint a tizennégy éven felüli fiatalokat szeretnék megszólítani. Fontos részlet, hogy a tárlat megtekintését követően a látottakat feldolgozását segítő kiscsoportos beszélgetések lesznek lelki gondozók, önkéntesek közreműködésével, de egyéni beszélgetéseken is részt lehet venni. Az önkéntesek és lelki gondozók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Bihar megyei Egyesületének tagjai.
A sajtótájékoztató végén Zatykó Gyula köszönetet mondott legfőbb támogatóiknak.
Tudnivalók, érdekességek
A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni, melyekkel – értéküktől függően – kerékpárt, wellness-hétvégét, vagy a kolozsvári Untold fesztivál csütörtöki napjára kétszemélyes belépőt lehet nyerni. Újdonság, hogy a Szent László Napok programjai mobilalkalmazáson is elérhetők lesznek, az alkalmazás lehetővé teszi a szűrést, a navigációt az egyes helyszínekhez és értesítést is küld a bejelölt rendezvények időpontjáról, az esetleges változásokról.
Neumann Andrea
erdon.ro