A romániai titkosszolgálatokról (II.)
Az előző részben a Román Hírszerző Szolgálatról beszéltünk, amely egy a romániai titkosszolgá- latok közül. Amint elmondtuk, a Román Hírszerző Szolgálat feladatai közé tartozik azon információk gyűjtése, elemzése és felhasználása, amelyek Románia nemzeti biztonságát veszélyeztetik. Ugyanakkor kötelessége az államtitok védelme és azon információk kiszivárogtatásának megakadályozása, amelyek törvény szerint titkosak (pl. hadászati információk). A Legfelsőbb Védelmi Tanács kérésére a szolgálat terroristaellenes védelmet nyújt romániai vagy külföldi állami tisztviselők vagy más személyek számára akkor, amikor ezeket ilyen természetű fenyegetés éri. A szolgálat egy másik törvényes kötelezettsége a törvénytelen hírszerző felszerelések gyártásának és felhasználásának megakadályozása. A szolgálat nem nyomozóhatóság, tehát nem nyomozhat, nem vehet őrizetbe senkit és nincsenek előzetes letartóztatásra kialakított helyiségei sem. A szolgálat a tevékenysége során gyűjtött adatokat természetesen csak célzottan használhatja fel. Amennyiben az információgyűjtés során olyán személyes adatok jutnak birtokába, amelyeknek nemzetbiztonsági szempontból nincs jelentőségük, azokat meg kell semmisíteni. Kivételt képeznek azok a személyes adatok, amelyeket a szolgálat az illető személy beleegyezésével szerzett meg a törvény által előírt esetekben (pl. bizonyos magas rangú köztisztviselőket nemzetbiztonsági szempontból átvilágítanak a hivatalba lépés előtt). A Román Hírszerző Szolgálat munkatársai, alkalmazottai elsősorban a Mihai Viteazul Nemzeti Hírszerzési Akadémia végzettjei közül kerülnek ki, de ugyanakkor nem az akadémián végzett, de bizonyos területeken specializálódott szakembereket is előszeretettel alkalmaznak, jellemzően informatikusokat, pszichológusokat, fordítókat, orvosokat és egészség- ügyi személyzetet, katonai végzettségű személyeket, jogászokat, akik utólag az akadémián specifikus kiképzésen vesznek részt. A hírszerzési tevékenység specifikuma miatt a szolgálat dolgozóinak több korlátozást és tiltást is be kell tartaniuk. Így például nem lehetnek politikai pártok tagjai és politikai propagandatevékenységet sem folytathatnak még független jelöltek számára sem, nem jelöltethetik magukat közigazgatási funkcióba vagy Románia parlamentjébe vagy Románia elnökének. A szolgálat tagjai nem tüntethetnek és nem vehetnek részt tüntetéseken sem. Ugyanakkor a politikai nézeteiket munkaidőben, illetve a munkahelyen nem fejezhetik ki, valamint tilos Románia érdekei és katonai hatalma ellen nyilvánosan állást foglalni. A szolgálat tagjai csak azon egyházak tagjai lehetnek, amelyek nem sértik a jó erkölcsöt vagy a közrendet, és nem lehetnek tagjai szakmai érdekvédelmi szövetségeknek. Más szakmai vagy más típusú szervezetekben tagok lehetnek a hírszerző szolgálat munkatársai, viszont csak abban az esetben, amennyiben ezek nem sértik a katonai rendszabályokat. Érdekes előírás, hogy a házasságkötést, amennyiben ez a szolgálat egy dolgozója, valamint egy olyan személy között történik, aki „hazátlan”, vagyis nincs állampolgársága, vagy a román állampolgárságon kívül más állampolgársággal is rendelkezik, a hírszerző szolgálat vezetőjének előzetes engedélyéhez kötik. Ugyanakkor a szolgálat dolgozóinak külföldre történő utazása is bejelentésköteles, és bizonyos esetekben előzetes engedélyhez köthető. A szolgálat katonai beosztású dolgozóinak tilos, hogy egyedüli tulajdonosként kereskedelmi társaságot birtokoljanak, valamint nem vehetnek részt szervezetek vagy kereskedelmi társaságok irányításában. A Román Hírszerző Szolgálat tevékenysége és a rá vonatkozó információk a törvény szerint államtitoknak minősülnek, ezért az intézmény székhelyének látogatása vagy a hozzá kapcsolódó információkhoz való hozzáférés csak az államtitokra vonatkozó törvényes rendelkezések betartásával lehetséges. Ennek értelmében az Államtitkok Nemzeti Hivatalától (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS) és az illető hivatal vezetőjétől külön erre vonatkozó engedély szükséges. Azokat a nemzetbiztonsági eseteket, amelyekben a szolgálat megfigyeléseket és adatgyűjtéseket végezhet, általános nemzetvédelmi törvények, valamint a Legfelsőbb Védelmi Tanács (Consiliul Superior de Apărare a Ţării) szabá- lyozza és a Románia területén történő külföldi kémkedésre, nemzetközi szervezett bűnözésre, terrorizmusra, valamint a jogállam aláásására vonatkozó cselekedetekre vonatkoznak. Amennyiben jogi és/vagy magánszemélyek olyan tevékenységeket végeznek, amelyek titkosnak minősített információkra vonatkoznak (például egy távközlési vagy informatikai szolgáltatásokat biztosító kereskedelmi társaság), a szolgálat díj ellenében tanácsadást biztosít ezen információkat illetően, amennyiben az illető tevékenység állami megrendelésre történik, a tanácsadás díjmentes. A Román Hírszerző Szolgálat koordinálja az országos terroristaelhárító rendszert, illetve együttműködik az ország nemzetbiztonsági és katonai szerveivel. Fontos még egyszer kiemelni, hogy a szolgálatnak nincsenek rendőrségi vagy nyomozóhatósági kompetenciái, ezért alapesetben nem vehet őrizetbe senkit, és nem is nyomozhat. Amennyiben azonban olyan tettenéréses bűncselekményről (infracţiune flagrantă) van szó, amely a nemzetbiztonságot érinti (pl. terrorcselekmény előkészítése), a szolgálat dolgozói őrizetbe vehetik az elkövetőt, azonnal átadva az illetékes nyomozó szerveknek. Bárki, aki a SRI tevékenysége által jogaiban és törvényes érdekeiben sértve érzi magát, jelezheti ezt a parlamenti közös, a SRI-t felügyelő bizottságnak, panaszt tehet a területileg illetékes SRI-vezetőnél, illetve a bírói szervekhez is folyamodhat.
Gogolák H. Csongor ügyvéd
office@gogolak.ro
(Folytatjuk) Népújság (Marosvásárhely)

Sabin Gherman: Hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! 
Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek. Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját. Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette. „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe. Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer. Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók. Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két szakiskola összeolvad (Vihart kavart a beiskolázási terv)
Másfél órán keresztül vitatkoztak a sepsiszentgyörgyi tanács tagjai a következő (2017/2018-as) tanév beiskolázási tervéről, mielőtt – a román és az EMNP-s tanácstagok ellenszavazatával – elfogadták a tegnapra összehívott rendkívüli ülés napirendjén levő egyetlen határozatot. A legfontosabb módosítás az, hogy a Kós Károly Szakközépiskolát a Puskás Tivadar-szaklíceum szerkezetébe tagolják be (diákokkal, tanárokkal és az Európai Alapokból felújított Gyár utcai műhelyekkel és tantermekkel együtt); a második lépés a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályainak átköltöztetése a Kós Károly nevét viselő, általa tervezett iskolába, és fontolóra veszik a Constantin Brîncuşi Szakközépiskolának a Berde Áron-iskolához való csatolását is.
Ez azonban később lesz, egyelőre az első lépés is nemtetszést keltett. Bálint József EMNP-s, Rodica PârvanSZDP-s és Vasile ComăneciNLP-s tanácstag először azt tette szóvá, hogy a tervezetet – 88 oldalas mellékletével együtt – kedd este 10 után kapták meg, éjjel kellett áttanulmányozniuk, az ismerős szülők, pedagógusok véleményét kikérniük, hogy szerda reggel 10 órakor a szakbizottsági ülésen (amelyről Rodica Pârvant tíz perccel a megkezdése előtt értesítették) hozzá tudjanak szólni. Ez a kapkodás más esetben sem üdvös, de ilyen horderejű kérdés esetében különösen káros – vélekedtek. Válaszul Antal Árpád polgármester elmondta, hogy a soros tanácsülések minden hónap utolsó csütörtöki napján délben kettőkor kezdődnek, a rendkívülieket azonban a körülmények alakulása szerint hívják össze; a szakbizottsági ülések időpontjáról a bizottsági elnökök döntenek. A kései meghívás valóban mulasztás, ezért Sztakics Éva alpolgármester kért elnézést hivatali munkatársai nevében.
Átszervezés kis költözködéssel
Ugyancsak Sztakics Éva ismertette a beiskolázásra vonatkozó határozattervezetet is. Elmondta: a közoktatás megfelelő feltételeinek biztosítása az önkormányzat hatáskörébe tartozik, amelynek kötelessége észszerűen kihasználni a helyi adottságokat, és egyenlő feltételeket biztosítani minden iskolás gyermeknek. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a Kós Károly-iskolában sok az üres hely, miközben a Mikó és a Mikes elemistái szűk épületben, szűk termekben, szűk udvaron szoronganak, még a bentlakásban is osztályokat kellett kialakítani, ráadásul parkolni sem tudnak a gyermekeiket szállító szülők. Ezzel az állapottal az érintett szülők és pedagógusok is elégedetlenek, többségük egyet is értene azzal, hogy átköltözzenek a tágas és szépen felújított Kós Károly-iskolába, csak azt szeretnék, hogy a régi, neves középiskolákhoz tartozzanak továbbra is. Erről hétfőn széles körű megbeszélést is tartottak (erről Belvárosi iskolát alapítanának címmel lapunk keddi számában tudósított). A javaslat egyébként egy tavaly megrendelt, szakemberek által elkészített, átfogó tanulmányon alapszik, a cél a helyi oktatás minőségének javítása. Lényegében egy átszervezésről van szó, ami némi költözködéssel jár – magyarázta.
Nem ez a megoldás
A diáklétszám 25 év alatt felére csökkent, és ez mindent eldönt – vélekedett Bálint József, aki szerint ezt a problémát már öt éve seprik a szőnyeg alá a sepsiszentgyörgyi tanácsban, és most igen hirtelen akarják megoldani. Amikor a gyermekek fogyni kezdtek, az elméleti líceumok létszámát nem csökkentették, csak a szakiskolák ürültek ki sorra: tizenegy év alatt a hétből mindössze négy maradt, és ez meglehetősen fonák helyzetekhez vezetett: az elméleti osztályokban csökkent a színvonal, a szakiskolákba már alig jutott valamirevaló diák. Ez öt-hat éve változott meg, de bizonyos dolgok már elvesztek: például a középszintű mezőgazdasági képzés megszűnt, de most már van felsőfokú, és ugyanabban az épületben. Talán jobb lett volna mindent arányosan zsugorítani, vagy kisebb létszámú osztályokat indítani, ahol több idő jut egy-egy gyermekre. Most is inkább bővíteni kellene a szakmai képzések palettáját, nem szűkíteni, és főleg nem azért, hogy több száz gyermeket és szülőt sétáltassanak naponta a központba; lehet lakónegyedi iskolákban is tanulni – érvelt. Végül így összegezett: aki az oktatáson spórol, az a jövőt számolja fel.
A gyermekek érdekei
Az önkormányzat egy választ próbál megfogalmazni azokra a kérdésekre, amelyeket a mikós és mikeses szülők és pedagógusok tettek fel, tehát lényegében egy alulról jövő kezdeményezésre keres megoldást – válaszolta Antal Árpád, hangsúlyozva, hogy elsősorban a gyermekek érdekeit nézik, azt, hogy mindenkinek egyenlő, jó iskolai körülményeket biztosítsanak. Nem a városvezetés akar központi elemit, a szülők azok, akik minden kiskaput kihasználva, ideiglenes lakcímeket készíttetve oda akarják járatni gyermekeiket. A Kós Károly Szakközépiskola kényelmesen elfér a Puskás Tivadar épületeiben, a mikós és mikeses kisdiákok számára pedig „ötcsillagos” új iskolát lehet kialakítani az Erzsébet park fölött. Ez már csak azért is indokolt, mert mindkét líceumot fel fogják újítani, és a jelenlegi zsúfoltságukban ez nagyon nehézkes lenne. Ebben a két iskolában arra is van igény, hogy az ötödik osztályba iratkozókat megszűrjék, tehát a máshonnan jövő, tehetséges gyermekek is esélyt kapnának arra, hogy valamelyik neves belvárosi tanodába kerüljenek. Egy új elemi iskola alapításával lehetőség nyílik egy ugyanolyan nagy nevű intézmény kiépítésére – fejtette ki, és hangsúlyozta: az átköltözéssel az érintettek egyetértenek, csak jogilag kell még rendezni az egészet. A szakoktatásra is figyelnek, azt is tudják, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskola nem a helyi piacra képez munkaerőt, hanem más megyékbe exportálja diákjait.
Román tiltakozás
A Brâncuşi végzősei az itteni szegénység miatt vállalnak másutt munkát, de arról szó sem lehet, hogy a Berde Áron-iskolával összevonják, az átszervezéssel az etnikai tényezőt is figyelembe kell venni – jelentette ki Rodica Pârvan, aki szerint az összevonások miatt ürültek ki a sepsiszentgyörgyi iskolák. Elég fájdalmas, hogy egyiket a másik után számolják fel, de a románok ragaszkodnak ahhoz, hogy óvodájuk, elemi iskolájuk, elméleti és szaklíceumuk legyen, és ezért körömszakadtáig, „a miniszter ajtajáig” is harcolni fognak – szögezte le, hangsúlyozva, hogy őt ugyan semmiféle észszerűségi dumával nem fogják meggyőzni, tudja jól, hogy „ez nem Ialomiţa megye”. Ha két magyar iskolát egyesítenek, az összevonás, de ha egy román iskolát csatolnak egy magyar iskolához, az felszámolás – fejtette ki. Véleményéhez párttársa, Adrian Cochior és a liberális Vasile Comăneci is csatlakozott, utóbbi szerint a szülőkre kell bízni, hogy iskolát válasszanak gyermekeiknek, nem felülről kell dönteni.
Dönteni kell
Ha a helyi románok egyetértenek abban, hogy külön óvodát és iskolát akarnak Sepsiszentgyörgyön, az megvalósítható, de azt jelenti, hogy a lakónegyedi iskolák román tannyelvű osztályait felszámolják, már ahol vannak, mert a Csíki negyedben már évek óta megszűntek, a szülők a Mihai Viteazul Főgimnáziumba vitték gyermekeiket – felelte Antal Árpád, aki szerint jelenleg közel hat előkészítő osztályra való gyermeket kívánnak román osztályba beíratni. Ezek lehetnek egy iskolában, de a román közösség tanácsi képviselőinek kell dönteniük arról, hogy melyik marad meg – magyarázta. Javaslatát a román frakció elhárította, az RMDSZ frakcióvezetője, Miklós Zoltán pedig arra figyelmeztetett, hogy most csak a Kós Károly-iskolának a Puskás Tivadarhoz való csatolásáról kell dönteni. József Álmos hozzátette: nem kell félni attól, hogy leszűkül a szakoktatás, egy osztály keretében négy-öt szakma is tanulható, például a zeneiskolában is vannak közös órák és külön foglalkozások a hangszerek szerint. Bálint József ezek után is a Kós Károly Szakközépiskola önállósága mellett foglalt állást, Rodica Pârvan javasolta, hogy a szaklíceumi diákok szüleit is kérdezzék meg, Sztakics Éva pedig elmondta, hogy nem lehet elnapolni a szavazást, mert január 25-én le kell adni a minisztériumban a beiskolázási tervet, és addig még különböző formaságoknak is teljesülniük kell.A szavazás előtt Antal Árpád még elmondta: a gyermeklétszám csökkenése országos gond, a meglévő helyzetet kell kezelni a lehető legjobban. Minden változási javaslat ellenállást szül, nagyon sok empátiára, türelemre, egyeztetésre van szükség a megvalósításukhoz, de már sok olyan, kezdetben népszerűtlen döntést hozott a tanács, ami utólag jónak bizonyult. A Csipike Óvoda ügye sokkal hevesebb vitát váltott ki, de később a leghangosabb ellenzői is belátták, hogy a gyermekek jobban jártak, igaz, már nem a széles nyilvánosság előtt, hanem szűk körben. A főteret is sokan bírálták, de azóta belakták, megszerették az emberek, és meggyőződőse, hogy az új elemivel is ez fog történni, végül mindenki elhiszi, hogy nincs semmilyen hátsó szándék a döntés mögött, a gyermekek érdekeit nézik, a szülők és pedagógusok megkeresésére válaszolnak. Ideális megoldás nincs, de a világ változik, és ehhez időnként alkalmazkodni kell...A beiskolázási tervre vonatkozó határozatot végül tizenegy igenlő és hat ellenszavazattal fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen József, aki minden szavával tanított (Régi iskolaigazgatók)
Életét három stáció: Barátos–Kolozsvár–Sepsiszentgyörgy között élte le. Kovászna felé utazva érintjük Barátost, ahol az úttesttől jobbra eső,  gyümölcsöstől takart házban látta meg a napvilágot 1930. január 9-én. A Kelemen család tősgyökeres barátosi, édesapja, József műbútorasztalos és gazdálkodó, édesanyja, Deák Ida cófalvi származású, Szebenben tanulta a szülésznői mesterséget.
Kelemen József szülőfalujában végezte a négy elemit, majd egy polgári után Sepsiszentgyörgyön iratkozott be a Székely Mikó Kollégiumba, ahol 1949-ben érettségizett. Következett Kolozsvár, a Bolyai-egyetemen történelem szakból szerzett tanári oklevelet 1953-ban. Tanárai felismerték kitűnő szellemi adottságait, nagyszerű felkészültségét, és visszatartották mint tanársegédet az egyetemen. Ő ezt nem vállalta el, visszatért Sepsiszentgyörgyre. A 2. számú Magyar Tannyelvű Leányiskola történelem katedrájára nevezték ki, ahol megszakítás nélkül, nyugdíjazásáig, 1990-ig tanított és igazgatott. 1953. szeptember 29-én nőül vette a szintén történelem szakos, kolozsvári születésű Sebe Margitot. Házasságukból született 1955-ben egyetlen gyermekük, Zsolt – ezúton köszönöm neki az adatszolgáltatást –, aki ma Bécsben él.
Szakmai tudását, igényességét elismerve a felsőbb szervek nagyon fiatalon – alig 25 évesen –, 1955-ben kinevezték az intézmény igazgatójának. Legénynek kellett lennie a talpán, aki a helyi pártszervek utasításai közepette is meg tudta őrizni az intézmény személyiségét. „A helyi pártszervek igen gyakran zavarták az igazgatóság mindennapi tevékenységét... beleszóltak olyan kérdések megoldásába, amelyek kimondottan az iskolára tartoztak” – írja az általa összeállított iskolamonográfiában.
Az iskola vezetésében Székely Margitot váltotta, aki további hat évig aligazgatóként segítette munkájában. Együtt vezették be a koedukációt, támogatta az esti oktatás meghonosítását, kezdeményezte a kultúrotthon és egyben ebédlő és könyvtár építését 1957-ben, amelyet 1959-ben avattak fel – ő akkor már csak tanárként vesz részt az avatóünnepségen. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen az ünnepségen mutatta be a líceumi tagozat színjátszó csoportja a Kiss-Seprődi Anna vezetésével színre vitt Görög Ilonát, valamint fellépett az Albert Ernő és Péter Albert vezette népi tánccsoport. Ki tudja, miért, 1958-ban leváltották, helyébe Albert Ernőt nevezték ki, akit kétévi igazgatás után, 1960-ban ismét ő váltott. Újra építő munkába kezdett. A mai hadkiegészítő központ (a volt zárda) épületét tette rendbe, új szárnnyal bővítette, az emeletre laboratóriumot létesített, az alagsorban (a politechnikai oktatás bevezetése igényeként) a fiúk számára lakatosműhelyt hozott létre. 1961-ben befejezte a sporttelep építését (a mai törvényszék erre épült), együtt dolgozott a diákokkal és a szülőkkel. További „építő” tevékenységét ebben az épületben nem tudta folytatni, mert az iskolát újabb megpróbáltatás elé állították a helyi pártszervek. A Fegyveres Erők Minisztériuma lemond a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épületéről és telkéről, s ide költöztetik a „licit”. A leromlott épületet kellett nagyon gyorsan oktatási célra visszaalakítani, felújítani úgy, hogy az oktatás ne érezze kárát. Tanárok, tanulók, szülők összefogásával ez sikerült is, és 1961 szeptemberében már itt indult el a tanítás az első épületben. A hátsó, ún. B épületben bentlakást, étkezdét létesített. Gazdasági jellegű foglalatossága mellett tervezte az oktatás tartalmi színvonalának emelését, történelmet és latint tanított, órákat látogatott, tanácsokkal látta el kollégáit. Közben nagy érvágás érte az anyanyelvi oktatást az iskolában: 1962 őszén, ezúttal legfelsőbb utasításra, bevezették a líceumi tagozaton a román vonalat, ezzel az 1874-től csak magyar tannyelvű intézmény kétnyelvűvé vált.
Szintén 1962 őszétől az eddigi Textil Művek által patronált esti tagozat a líceum saját tagozatává vált. Újabb fejtörés, újabb nehézségek az iskola vezetése előtt. A higgadt, kiegyensúlyozott igazgató ezeket is megoldotta. Nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, mert 1963 őszén ismét leváltották, de tapasztalatára szükség volt. Az esti tagozat aligazgatója lett, ezt a tisztséget 1970-ig töltötte be. Ezután nyugdíjazásáig történelmet és latint tanított a legnagyobb hozzáértéssel és szakmai szeretettel.
Tévedhetetlen memóriával volt megáldva. Nemcsak a történelmi eseményeket ismerte a legapróbb részletekig, hanem munkatársai életrajzi adatait is, nem beszélve iskolánk végzettjeiről, akiket igazi pedagógusként követett életpályájukon, évek múltán is tudta, ki hol van, él, mivé lett.
Ki volt számunkra Kelemen József? – tesszük fel a kérdést. Egy szóval: az ember, aki minden szavával tanított, okított és tanácsokkal látott el. Olyan igaz ember, akitől, ha úgy adatott, félni kellett, vagy akihez éppen a legnagyobb tisztelettel kellett fordulni. Egész lényében, a katedrán vagy a civil életben ízig-vérig pedagógus volt. Tőle tanultunk pontosságot, igazságérzetet, az elődök iránti tiszteletet, leküzdeni a kicsinyességet. Kelemen József sokrétű személyiség volt: pedagógus, iskolavezető, zenekedvelő és -művelő, egyházi és civil zenekari vezető, helytörténész. Iskolánkban 90 tagú leánykórust szervezett, 1972–1981 között megalapította az iskolai fúvószenekart, ő maga is játszott benne. Eredményességét igazolta, hogy 1975-ben a zenekar Năvodari-on első díjat nyert. Felpártolta az iskola művelődési életét, támogatta a kórust és a tánccsoportot: ő kezdeményezte az iskola kultúrcsoportjainak falujárását, ezzel is hozzájárulva az intézmény tekintélyének növeléséhez.
Közéleti szerepet is vállalt. Tagja volt a Textil Művek fúvószenekarának, 1970-től a barátosi fúvószenekar újjászervezésében vállalt oroszlánrészt, karmestere lett. Közben nem feledkezett meg az utánpótlás neveléséről sem, 1988-tól a gyermek-fúvószenekar létrehozásának egyik fő mozgatója. A zenekar teljesítményét országos szinten is elismerték: 1980-ban és 1982-ben nagyon jó, 1984-ben kitűnő elismerésben részesítették a Buziáson megtartott országos vetélkedőkön. 1991-ben felléptek a Székely Mikó Kollégium véndiákjainak II. világtalálkozóján. Három évtized után adta át a karmesteri pálcát. Nyugdíjba vonulása után a vártemplomban kántorizált, több helytörténeti jellegű előadást tartott. Ha igaz a mondás, miszerint az írás a lélek tükre, akkor ez százszorozva is igaz Kelemen Józsefre. Erről a legmeggyőzőbb gyöngybetűs írásával kinyomtatott két könyve: A sepsiszentgyörgyi községi felső leánytanodától a Mikes Kelemen Líceumig (1999) és Barátos monográfiája (2001). A Mikó Kollégium Évkönyve is nagyrészt az ő kutatásai alapján készült el. Életpályáját felelevenítve nem hagyhatom ki azt az iskolánk történetében meghatározó, korszakalkotó javaslatát, amely 1990. január 18-án hangzott el, miszerint intézményünk vegye fel a Mikes Kelemen nevet. A Mikes Kelemen Líceum vezetőtanácsa az iskoláért tett munkája elismerése jeléül a líceum örökös tiszteletbeli igazgatója címet adományozta.
Halála hirtelen következett be 2004. november 3-án. A háromszéki pedagógustársadalom nagy vesztesége volt. Fáradt teste a vártemplomi református temetőben nyugszik. 
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarest vagy Budapest?
A tüntetéshullám nem a korrupció feletti győzelem, hanem az adósrabszolgaság szentesítése
Egészen érdekes gondolatmenetnek vagyunk szemtanúi, most éppen a bukaresti demokráciára vágynak Budapesten, különösen Bokros Lajos egykori levitézlett pénzügyminiszter. Lukács Csaba székely újságíró a Magyar Nemzetben megjelent vezércikkében egyenesen a román világot kívánta Budapestre exportálni az ottani úgynevezett korrupcióellenes tüntetések kapcsán.
„Most, hogy gyakorlatilag minden este hatalmas tüntetések vannak Románia nagyvárosaiban, nagyon érdekes gondolatkísérletre adódik alkalom, elmerengve a román és a magyar néplélek közti különbségeken. Miközben sok esetben lesajnáljuk a keleti szomszédot, úgy tűnik, arrafelé sokkal egészségesebb a lakosság igazságérzete.” Majd a szerző a Soros György-féle hiénaszervezet, a Transparency International legújabb kutatását hozza elő érvnek, hogy Magyarországon mennyire emelkedett a korrupció, az emberek pedig nem tesznek semmit, bezzeg a románok.
Az ellenzék szerint a baloldali kormány úgy módosította a Btk.-t, hogy csak a 14 millió forint értéknél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés esetében indítható bűnvádi eljárás, csökkentették a kiszabható büntetés mértékét, illetve az elévülési időt is. A kormány szerint szó sem volt erről, a módosító rendeletet tudatosan félreértelmezték, illetve félretájékoztatták a közvéleményt. A tüntetők viszont a nagy többséggel megválasztott baloldali kormány menesztését követelték, mire a kormány meghátrált.
Vajon mi állhat a bukarestiek új keletű demokráciafelfogása mögött, amit annyira irigyelnünk kellene?
Amikor Romániában a korrupció ellen tüntetnek, az olyan, mintha a nepáliak a Himalája látványa ellen tiltakoznának, az ellen, ami részben a megélhetésük forrása. Biztosan lehetne egy ilyen akcióra nepáliakat szervezni, de hogy nem lenne normális jelenség, az biztos. Romániában a korrupció annyira átszőtte az egész társadalmat, annyira a mindennapi élet része lett, hogy baksis nélkül senki nem tud elintézni semmit. Ott tényleg meghal a kórházban az, aki nem tud fizetni. Pénzért veszik az iskolai végzettségeket is. Lefizetnek valakit, ha jó munkahelyet akarnak. Jól meghatározott és megismert tarifák vannak, egy kiemelt ápolói hely ára például egy kisvárosi panellakás értéke. Romániában mindenkit le lehet fizetni, és le is kell, ha nem akar az ember hoppon maradni.
A helyi korrupciós rendszernek van ugyanakkor egy sajátossága. Most a főbűnösnek kikiáltott politikai elit ügyei mellett a globális vállalatok ezerszer nagyobb ütemben, porszívó üzemmódban szívják ki a profitot. Gondoljunk arra, hogy a titkosszolgálatok uralta Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) „mekkora fogást” tudott találni Viktor Ponta volt miniszterelnökön. A vádirat szerint 2007–2008-ban Ponta ténylegesen el nem végzett ügyvédi szolgálatokért vett fel havi két-háromezer eurós honoráriumot Dan Sova szenátor cégétől, az összeg igazolásául pedig 17 beszámolót hamisított más ügyvédek tevékenységi beszámolóját lemásolva. Vagyis a román miniszterelnök mintegy 13 millió forintnak megfelelő eurót kapott el nem végzett munkákért. 13 millió forint… Mekkora korrupciós fogás!
Románia Európa egyik legkiszolgáltatottabb gyarmata, a politikai pálya ott a lehető leginstabilabb. Nagyjából olyan gyorsan váltják egymást a különböző tisztségekben a politikusok, mint a fanarióta korszak behajtói, csak most nem a török szultánnak van érdekérvényesítő akarata, hanem a globális tőkének. A globális nagytőke sokkal erősebb Romániában, mint bármelyik kormány. Erősebb bármilyen népakaratnál és az igazságszolgáltatást is kézben tartja. Lásd, amikor összefog a Heineken multicég a román bírósággal a székelyföldi Igazi Csíki Sör ellen, és tönkreteszik a székely vállalkozást. Nincs kegyelem, a multi mindent visz.
A globális tőkének kiterjedt „civil” hálózatrendszere van, ezek vezető szerepet játszottak a mostani kormánybuktató törekvésekben. Az sem véletlen, hogy a Soros Györgyhöz köthető civil szervezetek ellenőrzését helyezte kilátásba Liviu Dragnea, a bukaresti kormány fő erejét képező baloldali Szociáldemokrata Párt elnöke. Szerinte rengeteg „tisztességes, becsületes” civil szervezet alakult Romániában, de elképzelhetőnek nevezte, hogy olyanok is vannak köztük, amelyek a törvényesség határán, a közhasznúság elveit megsértve működnek. Dragnea konkrétan Soros György és az általa finanszírozott szervezetek ellen emelt kifogást. „Ez az ember, aki talán már az 1990-es évektől kezdődően különféle szervezeteket hozott létre Romániában, csak a rosszat finanszírozta: az általa pénzelt akciók sosem váltak hasznára Romániának” – jelentette ki a vezető kormánypárt elnöke.
Adrian Tutuianu, a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) felügyelő parlamenti bizottság elnöke azt mondta: meg akarja vizsgálni, nem sérti-e a nemzetbiztonsági törvényt az, hogy a Romániában működő külföldi tőkéjű vállalatok támogatják a kormányellenes tüntetéseket. Több hírforrás is beszámolt arról, hogy egyes multik hamarabb elengedték alkalmazottaikat a munkából, vagy éppenséggel szabadnapot adtak nekik, hogy részt vehessenek a kormányellenes demonstrációkon, sőt egy prahovai újság Tutuianu szerint arról írt: egy külföldi cég egyenesen kötelezte alkalmazottait, hogy tüntessenek.
Van egy fontos információ is, amely elsikkadt. Az új bukaresti kormánynak két fontos intézkedése is van. Az egyik szerint a multinacionális cégeknek az eddigi öt helyett 16 százalékos adót kell befizetniük az államkasszába. A másik a titkosszolgálatok teljes lefejezése, a szervezet költségvetésének 15 százalékos csökkentése. Ráadásul jön még Soros civiljeinek az átvilágítása. A Btk. enyhítését célzó rendelet rossz kommunikálása magas labda volt azoknak, akiknek az érdekeit sértették ezek az intézkedések. A titkosszolgálatok által uralt DNA és a globális tőke összefogása, valamint az álcivilek közreműködése mind a kormány ellen dolgozott.
A tüntetéshullám korántsem a korrupció feletti győzelem jelképe, hanem a modern adósrabszolgaság szentesítése a tömegdemokrácia közreműködésével. A kifogásolt vezércikk így zárul: „Ami pedig minket illet: a magyar társadalomnak, civil világnak immár Bukaresttől is van mit tanulnia.” Van tehát tanulság, de pont fordítva, Budapest tanulhat abból, mi várható, ha a globális tőke gazdasági és civil hálózatrendszere együtt lép fel a demokrácia ellen. Nem ártana emlékezni sem. A székely ősök egyszer már megpróbálkoztak Mihai Viteazul román fejedelemmel összefogni. Annak sem lett jó vége.
Szakács Árpád
A szerző újságíró
Magyar Idők (Budapest)

Erről jut eszembe
Szobra áll, sírhelye jeltelen. Furcsa helyzet, különös utóélet. Aranka György, Marosvásárhely közmegbecsülést érdemlő jelese, a felvilágosodás eszméinek kitartó híve és mindenese 200 esztendeje, 1817. március 11-én hunyt el. Nyolcvan évvel korábban, 1737-ben született. Idén kettős évforduló is arra késztet tehát, hogy a vásárhelyiekben felfrissítsük az emlékezetét. A Nemzeti Színház épülete mögött, a járókelők és az ide látogató turisták szeme elől kissé eldugva, a főtérhez mégis közel, magához vonz cselekvést sugalló bronzmása, Gyarmathy János impozánsan is emberközeli, 2008-ban avatott, megnyerő alkotása. Az egykori fáradhatatlan művelődésszervező, író, történész, filozófus, a magyar akadémiát megelőző tudós testület, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozásának fő szorgalmazója egyik kezében könyv és fénysugárzó gyertya. Másikkal – igazi magvetőként – betűket szór maga köré. Kis dombocskán örökítette meg a szobrász, kemény kockakövek formázzák a halmot, a magyar ábécé véletlenszerűen szétszórt, bronzból mintázott betűit szorítják magukhoz a szikladarabok szerves összetartozásban. Aranka György jól elvan a kis parkban. Lábainál né- hány viharvert, őszi koszorú még a tavalyi drámanapi tisztelgést juttatja eszünkbe, karján vidáman lengeti a vékony piros-fehér-zöld szalagocskát a tavaszi szél. A református temetőben, ahova halála után két nappal temették, a nyughelyét hiába keresem. A sírkert ravatalozója, Erdély legrégebbi és legszebb cinterme oldalfalán márványtábla hirdeti, hogy Zágoni Aranka György, az EMNYT alapítója itt lelt örök nyugalmat. Halálával kapcsolatos információkban nem bővelkedünk, a krónikák többnyire beérik azzal, hogy jeltelen sírba temették. Hogy „Erdély Kazinczyja” miért nem kapta meg a kellő megbecsülést utódaitól, követőitől a távozása utáni években, évtizedekben, nehéz megmondani. Talán a nagy kortárs, a költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében találunk rá magyarázatot? „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely/a Világ abroszán legkritikusabb hely”... Vásárhely már akkor is olyan volt! Noha a szándék, hogy maradandó jel emlékeztessen az emberre és értékes életművére, időnként fel-felmerült. A Kemény Zsigmond Társaság például 1934-ben mozgalmat indított, hogy emlékművet állítsanak Aranka György jeltelen sírjára. Születésének 200. évforduló-ján is külön előadás foglalkozott a kérdéssel. De a reformátustemetőről megjelentetett tanulmányok, amelyekhez hozzáfértem, ilyen vonatkozásban konkrétumot nem tartalmaznak. Azt reméltem, ha nincs is kő, a temetőben mégiscsak rátalálok a sírra. Meddő próbálkozás. Az új gondnok igyekezett minden ide vonatkozó adatot előkeríteni, a régi is segített, ő talált rá végül is egy gépírásos dolgozatra, amelyben az áll, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaságot is létrehozó Arankát a sírkert I-es parcellájába, a mai 36-os sírba temették. Talán igen, talán nem. A megnevezett helyen gondozott, szép síremlék található. A sírkő mindkét oldalán nevek, az ott nyugvóké. Egyik sem utal Aranka Györgyre. Nyilván a leszármazottak, ha ők vették át a nyughelyet, minderről többet tudhatnak. Ha mások, akkor már csekély az esély, hogy valaha is tisztázódjanak a dolgok. De jó volna, ha egyszer mégis kiderülne, anyanyelvünk e megszállott pallérozóját hova helyezték végső nyugalomra. Nyomtatásban közzétett, illetve kéziratban maradt több mint félszáz munkája és műfordítása figyelemre méltó hagyaték. A tanulmánycímek közt tallózva ma az egyik kevésbé ismert külön is kiemelendő: „Hogy a’ nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és a’nnak minden jó hazafira ‘s léányira nézve érzékeny dolog légyen, azt az Europai Keresztény Nemzeteknek szembe tünö példái bizonyitják.” A helyesírás persze mára elavult, de a több mint két évszázad teltével megfogalmazott szándék, hogy az oktatásba, képzésbe a lányokat is vonják be, csakis dicséretet érdemel. Ennek alapján is bátran kijelenthetem, ha élne, Aranka György lelkesen köszöntené a szebbik nem képviselőit ma, a nőnapon. Én is ezt teszem. Hölgyeim, csakis a legjobbakat!
(N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncparádé negyedik alkalommal
Fehér megyében is mindenütt istentiszteletek és ünnepi műsorok keretében emlékeztek az 1848-as forradalomra. Az RMDSZ központi megemlékezésére Március 15-én a Bethlen Gábor Kollégiumban került sor, az iskolai és önkormányzati vezetők jelenlétében. Figyelemreméltó, hogy a városi tanács hivatalos közösségi oldalán magyar és román nyelven köszöntötte a lakosságot, először a város történetében. A megemlékezések sorozatából legnagyobb népszerűségnek azok a rendezvények örvendtek, amelyek középpontjában a gyerekek és a fiatalok álltak. Attól függetlenül, hogy ők szervezték-e azokat vagy csak főszereplői voltak az eseményeknek, a kezdeményezések tömegeket mozgattak meg.
A Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület Csombordon szervezte meg szombaton, 2017 március 18-án a környék magyarságának egyik legkedveltebb ünnepségét.
A nap ökumenikus ünnepi istentisztelettel kezdődött, igét hirdetett Boros László helybeli református lelkipásztor illetve Szabó Dénes római- katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkipásztor Nagyenyedről.
Ezt követően került sor kultúrotthonban a megye magyar gyermek- és ifjúsági néptánccsoportjainak parádéjára. Köszöntő beszédeikben Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere és Benedek Zakariás parlamenti képviselő - aki felvállalta a Fehér megyei szórványmagyarság ügyének képviseletét is - a hagyományőrzés és ezen belül a néptánc közösségfejlesztő és identitástudat-ápoló szerepét hangsúlyozták.
A „Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncfesztivál konferálója a csombordi tiszteletes asszony, Boros Erzsébet volt, akit elsősorban mint kiváló népdalénekesként ismernek. A közelmúltban, 2017 január 22-én Csokonai Vitéz Mihály önálló alkotói díjban részesült, amelyet Budapesten a Pesti Vigadóban vett át. A magyar állam e rangos kitüntetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma adja minden évben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából a hosszabb ideje kimagasló művészeti munkát végző egyéni alkotóknak. Boros Erzsébet nem először vehetett át díszoklevelet, hiszen kétszer ítélték oda számára „Hajnal akar lenni” Kárpát-medencei Népdalverseny első díját és az Arany Páva-díjat illetve nagydíjat. Tudását példaértékűen adja át, sok gyerekkel, fiatallal szerettette meg a népzenét, a hagyományokat, elsősorban a népdaléneklést, tanítványai közül kikerültek Felszállott a páva, Hajnal akar lenni győztesek is.
A megyei néptáncfesztivál szellemiségében és szervezési formájában egyaránt kiválóan alkalmas Március 15 ünneplésére, hiszen a mintegy 200 magyar gyerek együtt, népviseletben pompázva, a magyar jövőbe vetett reménységünket jelképezi. Évről-évre megcsodálhatjuk kitartásukat, fejlődésüket, megérdemlik, hogy-a fellépésük sorrendjében- bemutassuk őket az olvasók számára is.
A 2009-ben alakult csombordi Pipacs Néptánccsoport ,annak kezdő- és haladó csoportja nyitotta illetve zárta az előadást. Fő céljuk megőrizni a csombordi táncot és népdalokat a jövő generációjának és emellett minél több erdélyi néptáncot megtanulni. A szülők és a Pipacs Egyesület támogatásával nagyon sok alkalommal szerepelt itthon és külföldön is. Minden évben fellépnek a csombordi Rózsanapon, a Nagyenyedi Nemzetközi Folklórfesztiválon, a Kalotaszentkirályi „Csipkebogyó” Fesztiválon. 2016-ban részük volt szerepelni a torockói Double Rise Fesztiválon és Sárváron a Nemzetközi Folklórfesztiválon. Vezetőjük Boros Erzsébet.
A torockói és torockószenytgyörgyi tagok alkotta Szilas Néptánccsoport, annak kezdő- és haladó csoportja összesen 36 tagot számlál, ez a legnépesebb néptánccsoport a megyében. 2013-ban alakultak, évente fellépnek a helyi és környékbeli magyar kulturális rendezvényeken továbbá a magyarországi testvértelepülések által szervezett falunapokon. Felkutatták és újratanulták a helyi néptáncokat is, a csombordi fellépés alkalmával a Kis-Szilas széki táncot és népi gyermekjátékokat,a Nagy-Szilas széki táncokat illetve négyest, sűrű tempót, csárdást valamint palatkai négyest, sűrű magyar legényest mutattak be. Vezetőjük Fogarasi Antónia.
Szabadság (Kolozsvár)

Michelin Green Guide: háromcsillagos hülyeségek erdélyi műemlékekről
Erdély 1600-ban egyesült Romániával, az uniót a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházban mondták ki. Sepsiszentgyörgy a Duna-deltában van, Szászfehéregyházát pedig a II.világháború után csatolták Romániához. Legalábbis a Michelin szerint.
A Michelin cég neve elsősorban gumiabroncsgyártóként közismert, valamint a Michelin Guide című étteremkalauz kiadójaként. A vállalat, Michelin Green Guide sorozatcímmel megjelenő útikönyvei szintén komoly presztízsnek örvendenek a szakmában és a turisták körében. A Michelin az éttermekhez hasonlóan minősíti az idegenforgalmi objektumokat is, a legérdekesebbeknek három csillag jár.
Csillagok, csillagok
Erdélyből ezidáig egyetlen vendéglő sem kapott Michelin csillagot, az idegenforgalom terén azonban lényegesen jobban állunk, közel 90 természeti- és kulturális látnivaló került fel a cég turisztikai portáljára ajánlott úticélként. Három csillagot 18 romániai objektum érdemelt ki, köztük négy erdélyi: a prázsmári erődtemplom, a szebeni Astra szabadtéri falumúzeum, Máramaros és a Transzfogaras műút. A válogatás már első látásra is kissé bizarrnak tűnik, hiszen nem szerencsés, objektív kritériumok alapján pedig egyenesen lehetetlen összehasonlítani tájegységeket épületekkel, a Duna-deltát vagy Bukovinát például a Fekete-templommal.
Az értékelés professzionalizmusát illető kételyek tovább mélyülhetnek olyan furcsaságok láttán, hogy míg a bukaresti Nemzeti Szépművészeti Múzeum, a Középkori Román Képzőművészeti Galéria és a Modern Román Képzőművészeti Galéria háromcsillagos, addig az Unesco Világörökséghez tartozó Segesvár eggyel kevesebbet érdemelt csak ki.
Fölöttébb kétséges, hogy a minősítéseket osztogató állítólagos szakemberek tudatában vannak-e azon ténynek, miszerint a két fentemlített galéria a Nemzeti Szépművészeti Múzeum részlegei, aminek fényében kérdés, mivel szerepel a listán ez utóbbi intézmény, ráadásul kiemelt minősítéssel: nemzetközi viszonylatban szerény európai gyűjteményével avagy a székhelyeként szolgáló egykori királyi rezidenciával, amit a 18 legrangosabb romániai műemlék közé sorolni nevetséges túlzás?
Alternatív történelem
Minden egyes minősített objektumnak van egy rövid angol nyelvű leírása, melyek tobzódnak a pontatlanságokban és ostobaságokban. A Michelin egy csillagot adott a nagyváradi Petőfi-parknak, annak elimeréseként, hogy állítólag ott áll a nemes egyszerűséggel „barokk katolikus templom”-nak titulált nagyváradi római-katolikus székesegyház. A valóságban a székesegyház nem a parkban áll, de legalább közel van hozzá.
Érthetetlen, hogy miért kapott a bazilika egyetlen csillagot a Michelintől, ha ugyanis készpénznek vesszük a hozzá mellékelt leírást, akkor a világ egyetlen olyan épülete, mely kétszer épült fel úgy, hogy közben sem le nem bontották, sem össze nem omlott: 1752-ben Giovanni Battista Ricca, 1780-ban pedig Franz Anton Hillebrandt tervei alapján.
A tényekkel nem sokat vesződtek a szerzők a szárhegyi Lázár-kastély esetében sem, melyet szerintük IV Lázár István fejedelem vagy herceg építtette. A Michelin munkatársainak lehet, hogy lelkiismeretfurdalásuk van Trianon miatt, s lehetőségeikhez mérten próbálják jóvátenni, ezért aztán nagyvonalúan úgy döntöttek, Szászfehéregyházát csak a II. világháború után csatolták Romániához. Apróságokkal általában nem törődnek, a Duna-deltában található Szentgyörgyhöz Sepsiszentgyörgy térképét csatolják, Ion Andreescut pedig megteszik Kolozsvár szülöttjének, bár Bukarestben látta meg a napvilágot.
Mindezek azonban apróságok a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházhoz mellékelt kolosszális marhasághoz képest. „Itt került sor a nemzet történetének egyik nagy eseményére”, olvasható az ismertetőben. Odébb kiderül, hogy ez a nagy esemény Erdély és Románia egyesülése volt, amit Mihai Viteazul valósított meg. A Michelin szerint az 1600-as uniót a székesegyházban található Egyesülés Termében mondták ki. Ha a hülyeségeket is rangsorolnák, ezért kétség kívül minimum három csillag járna.
Az online bédekkerben azért vannak rokonszenves dolgok is. Az erdélyi települések hivatalos elnevezése mellett fel van tüntetve azok magyar és német neve is, hovatovább Szováta és Máramarossziget kizárólag magyarul szerepel.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Nincs veszélyben a marosvásárhelyi Református Kollégium
Nincs veszélyben a marosvásárhelyi Református Kollégium léte – állítja az intézmény igazgatója, valamint Maros megye helyettes főtanfelügyelője. Az aggasztó hír azok után röppent fel, hogy a tanfelügyelőség nemcsak a Római Katolikus Gimnáziumot, hanem a reformátust is kivágta a jövő évi iskolahálóból.
Pánikot keltett a Maros Megyei Tanfelügyelőség döntése, miszerint a katolikus iskola után a másik magyar tannyelvű felekezeti tanintézményt, a Református Kollégiumot is törölte a város iskolahálózatából. A tanfelügyelőség ugyanakkor további hat másik iskolát iktatott ki a polgármesteri hivatal által elküldött lajstromból. Mivel az iskolahálózat véglegesítéséről szóló döntést a helyi tanácsnak kell meghoznia, az RMDSZ rendkívüli tanácsülés összehívását kezdeményezte. Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő igyekezett megnyugtatni a feleket, mondván, hogy félreértésről van szó. Nincs veszélyben a Református Kollégium, csupán annyi történt, hogy a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága egy hibáktól hemzsegő listát állított össze, ezt pedig nem fogadhattuk el – magyarázta portálunknak Illés. Miután az önkormányzat korrigálja a tévedéseket, a tanfelügyelőség új döntést hoz, ígéri az intézmény második embere. Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója szerint is vaklárma volt az egész, amire a városháza illetékes osztályának tévedése adott okot. „Óvodánkat külön struktúraként tüntették fel, holott része a tanintézményünknek” – mondta el Benedek. A város legrégebbi iskolájában jelenleg 492 diák tanul. Miután feltelik az összes évfolyam, a létszám eléri a hatszázötvenet. Alaposan ránk ijesztettek – kommentálta a történteket a Tudor Vladimirescu (volt 20-as számú) Általános Iskola aligazgatója, Boczog Szabolcs. A Tudor-negyedbeli iskola attól tartott, hogy a tanfelügyelőség véghezviszi évek óta dédelgetett tervét és összevonja a két lakótelepi iskolát, a 20-ast és a Mihai Viteazul nevet viselő 5-ös általánost. Az elmúlt években többször is volt már erre kísérlet, azonban a szülők – és részben a helyi tanácsosok – ellenezték az elképzelést. Nem ez az első indulatokat kiváltó hiba, amit a városháza iskolákért felelős igazgatósága elkövet. Másfél évvel ezelőtt azzal az Alexandru Ioan Cuza (egykori 8-as számú) Általános Iskolában leszedették a magyar szülők és civilek pénzéből készült kétnyelvű feliratokat. A kisebbségi oktatásért felelős Király András egy lapcsoportunknak adott interjúban arról beszélt, hogy a városháza a Római Katolikus Gimnázium esetében is törvénytelen procedúrát próbált szentesíteni, holott a minisztérium elküldte a teljes metodológiát. Később a prefektus is leírta, hogy lépésről lépésre mit kell tenni, az illetékesek azonban mindezt figyelmen kívül hagyták. Értesüléseink szerint a csütörtöki tanácsülésre a városháza újabb „meglepetést” készített a katolikus iskola közösségének. Kihasználva a tíz RMDSZ-es tanácsos távolmaradását az iskolaigazgatóság olyan határozattervezetet készült sürgősségi napirendi pontként szavazásra bocsátani, amellyel a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot „a helyzet rendezéséig” a Bolyai Farkas Gimnáziumnak rendelik alá. Nem sokkal a gyűlés megkezdése előtt visszavonták a tervezetet. Illés Ildikó elmondta, ahhoz, hogy a katolikus iskola is szerepeljen a város iskolahálózatában, a tanfelügyelőség ismételten felkéri a polgármesteri hivatalt, a minisztérium utasításai szerint jelölje meg a felekezeti tanintézmény működési formáját. „Amint ezt megtette, folytatjuk a tárgyalásokat, remélem, eredményesen" – mondta. Különben mindenki rájött arra, hogy a helyzetet meg kell oldani, a több száz gyerek nem maradhat az úton. Múlt héten Király András oktatásügyi államtitkár is megerősítette, hogy a szaktárca is a jelenlegi helyzet feloldásán dolgozik. Kollégája, Gabriel Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkár bekért minden olyan dokumentumot, melyek alapján a tanfelügyelőség leállította a beiratkozást, és remélhetőleg még a napokban minisztériumi döntés születik az iskola ügyéről. Reményeim szerint a minisztérium megadja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tanfelügyelőség feloldja előző határozatát. Mert nem a minisztérium állította le a beiratkozást, hanem a tanfelügyelőség – emlékeztetett az RMDSZ szakpolitikusa. Közben a szövetség helyi önkormányzati képviselői rendkívüli tanácsülésre készülnek. „Marosvásárhelyen minden jelenleg működő oktatási intézményre szükség van, ezért mindegyiknek szerepelnie kell a végleges iskolahálózatban” – írják közleményükben.
Hajnal Csilla, Szucher Ervin / Székelyhon.ro

Hibát hibára halmoznak a vásárhelyi iskolaügyekben
Vaklármának bizonyult, hogy a marosvásárhelyi Református Kollégium léte is veszélybe került. Az illetékesek nyilatkozata alapján úgy tűnik, ismét a városháza iskolákért felelős igazgatósága hibázott.
Nincs veszélyben a marosvásárhelyi Református Kollégium, vaklárma volt az információ, miszerint a megszüntetés vagy összevonás kockázata fenyegeti a tanintézetet – állítja Benedek Zsolt igazgató és Illés Ildikó Maros megyei főtanfelügyelő-helyettes. Az aggasztó hír annak nyomán terjedt el, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa múlt kedden, március 28-án döntött az önkormányzat által elküldött iskolahálózatról, ez alapján pedig nyolc tanintézet, köztük a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és a Református Kollégium sem kapta meg a jóváhagyási nyilatkozatot.
Az illetékesek azonban érdeklődésünkre cáfolták, hogy a református iskola léte veszélybe került volna, ehelyett úgy tűnik, ezúttal is a városháza tanintézetekért felelős igazgatósága „kavart be”. A marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciója ugyanakkor jövő hétre rendkívüli tanácsülés összehívását kezdeményezte, mivel az iskolahálózatra vonatkozó végleges döntést az önkormányzatnak kell meghoznia, az idő pedig sürget.
„Hibáktól hemzsegő listát állítottak össze”
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes igyekezett megnyugtatni a feleket, mondván, félreértésről van szó. „Nincs veszélyben a Református Kollégium léte, mint ahogy nincs szó az érintett nyolc tanintézet összevonásáról, sem megszüntetéséről. Csupán annyi történt, hogy a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága egy hibáktól hemzsegő listát állított össze, ezt pedig nem fogadhattuk el” – magyarázta lapunknak.
Illés Ildikó ígéretet tett arra, hogy miután az önkormányzat korrigálja a tévedéseket, a tanfelügyelőség újabb döntést hoz az ügyben. A főtanfelügyelő-helyettes a római katolikus gimnázium ügyére kitérve hangsúlyozta: ismételten felkérik az önkormányzatot, hogy a minisztérium utasításai szerint jelöljék meg a felekezeti tanintézet működési formáját, az iskola csak ennek nyomán kerülhet be a város iskolahálózatába. „Amint ezt megtették, folytatjuk a tárgyalásokat – remélem, eredményesen. Azzal mindenki egyetért, hogy a helyzetet meg kell oldani, a több száz gyerek nem maradhat az úton” – fogalmazott.
„Alaposan ránk ijesztettek”
Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója szerint is vaklármáról van szó, amit a városháza illetékes osztályának tévedése okozott. Példaként azt a hibát említette, hogy a dokumentumban külön struktúraként szerepel a kollégium óvodája, holott az része a tanintézetnek. A város legrégebbi iskolájában egyébként jelenleg 492 diák tanul, ha pedig az összes évfolyamon betelnek a helyek, a tanulók száma elérheti a hatszázötvenet. A fejlemények a további hat érintett iskola vezetőségét is megrémítették. Boczog Szabolcs, a Tudor lakónegyedi Tudor Vladimirescu Általános Iskola aligazgatója például úgy fogalmazott: „alaposan ránk ijesztettek”. Attól tartottak, a tanfelügyelőség véghezviszi az évek óta érlelt tervét, vagyis a tanintézetet összevonja a szintén lakónegyedi Mihai Viteazul iskolával. Az elmúlt években többször volt már erre kísérlet, azonban a szülők – és részben a helyi tanácsosok – ellenezték az elképzelést.
Elmaradt a városházi igazgató újabb „meglepetése”
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy a városháza iskolákért felelős igazgatósága indulatokat kiváltó hibát követ el. Horaţiu Lobonţ, a szakosztály vezetője másfél évvel ezelőtt – amikor megkezdte a gyermeknevelési szabadságra távozó korábbi igazgató helyettesítését – azzal „mutatkozott be”, hogy az Alexandru Ioan Cuza (egykori 8-as számú) Általános Iskolában eltávolíttatta a magyar szülők és a civilek támogatása nyomán készült kétnyelvű feliratokat.
Király András oktatási államtitkár korábban a lapcsaládunknak adott interjúban arról beszélt, hogy a városháza a Római Katolikus Teológiai Gimnázium esetében is egy törvénytelen procedúrát próbált szentesíteni, holott a minisztérium elküldte a részletes módszertant. Később a prefektus is tájékoztatta arról, hogy lépésről lépésre mit kell tenniük, az illetékesek azonban mindezt figyelmen kívül hagyták.
Értesüléseink szerint Horaţiu Lobonţ újabb „meglepetéssel” készült a csütörtöki tanácsülésre, amelyen az RMDSZ-frakció „a magyar közösség jogos igénye melletti kiállásként” nem vett részt. Úgy tudjuk, kihasználva a szövetség tíz tanácsosának távolmaradását, az iskolákért felelős igazgatóság olyan határozattervezetet készült sürgősségi napirendi pontként szavazásra bocsátani, amellyel a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot „a helyzet rendezéséig” a Bolyai Farkas Gimnáziumnak rendelik alá. Nem sokkal a gyűlés megkezdése előtt azonban Lobonţ lemondott erről, és visszavonta a tervezetet.
Időközben a szaktárca is igyekszik segíteni, csütörtökön ugyanis Király András államtitkár lapunknak arról számolt be: remélhetőleg ezen a héten minisztérium döntés születik a gimnázium ügyében. Rámutatott: Gabriel Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkár bekért minden olyan dokumentumot, amelyek alapján a tanfelügyelőség leállította a beiratkozást. „Reményeim szerint a minisztérium megadja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tanfelügyelőség feloldja az előző határozatát. Mert nem a minisztérium állította le a beiratkozást, hanem a tanfelügyelőség” – emlékeztetett az RMDSZ szakpolitikusa.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Klúzs-napokai káposzta
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk

A BBTE rektora beszólt Lucian Boiának a kolozsvári káposzta miatt
A Szamos menti városban elutasítással fogadták Lucian Boia történész javaslatát, hogy (Kolozsvár román megnevezésében – a szerk.) Cluj-Napoca megyei jogú várost változtassák vissza Clujra. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel-Pop azt állítja, hogy ez olyan lenne, mintha „Bălcescut eltávolítanák a történelemből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre”.
Lucian Boia történész a Klúzs-napokai káposzta című véleménycikkében felveti, hogy a városnak vissza kellene térnie a Nicolae Ceauşescu által a 70-es évek elején módosított régi nevéhez – a Clujhoz.
„Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyarnyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradnak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét”, állítja Boia.
A Napoca toldalék szerepére is magyarázatot ad: „Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain.
A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék.”
A történész úgy véli, hogy redundáns ez a kettős megnevezés, melyet már a Drobeta-Turnu-Severinné változtatott Szörényvár esetében is alkalmaztak. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy „’A hölgy a feleségem nejem’. ’Ő pedig a férjem férfiam’”, véli Boia, példákat sorolva fel, hogy mit jelentett volna ez a változtatás más romániai városok esetében: Craiova-Pelendava (Királyi – a szerk.), Apulum Alba Iulia (Gyulafehérvár – a szerk.), Tomis-Constanţa (Konstanca – a szerk.), vagy Mangalia-Callatis, az ország nevét pedig Dacia-Româniára, vagy România-Daciára kellett volna változtatni. „És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamit Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utopisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?”, szögezi le a történész a contributors.ro portálon megjelent cikkében.
A BBTE rektora: „Nem jó ötlet”
Ioan Aurel-Pop kolozsvári történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ellenzi a kezdeményezést. „Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, még a gyakorlati aspektuson túlmenően sem. Mi, románok, állandóan meg akarjuk változtatni a dolgokat. Mi lenne, ha most nekiállnák lecserélni a személyi igazolványokat és minden olyan dokumentumot, melyben szerepel a város neve. Ez nem egy égető kérdés. Másrészt a városnak két évezredes történelme van, Románia legrégebbi adatolt megyei jogú városa, már jóval Kr. u. 124 előtt megkapta a municípium címet. A jelenlegi, Cluj-Napoca elnevezés egy 2000 éves történelmet tükröz: Napoca a létezés első évezredére utal, míg Cluj a második évezredet tükrözi.” A történész azt állítja, hogy Németországban jártában sokfelé látott olyan „településeket, melyeknek a hivatalos nevében ugyan nem szerepelt a latin elnevezés, de a város be- és kijáratainál jelezték azt. Nem hiszem, hogy bárkit is sértene a latin eredet gondozása. A magyar nemesség számára is az ólatin volt a hivatalos nyelv, Erdély az a térsége volt Európának, ahol a latin nyelv a legkésőbb vesztette el hivatalos nyelvi jellegét. A Napoca elnevezés a városbeli románok és magyarok számára a település régiségét jelzi”.
Bălcescu és a 100 lejes bankjegy
„Azért megváltoztatni a szóban forgó város nevét, mert a döntést Ceauşescu hozta meg, olyan, mint azt mondani, hogy vegyük ki Nicolae Bălcescut a történelemkönyvekből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre. A Napoca névnek nincs semmi köze Ceauşescuhoz, a város történelméhez kapcsolódik. Nem a város hibája, hogy Ceauşescu meghozta ezt a döntést”, magyarázza Pop.
Ami a város nevében szereplő két elnevezés jelentését illeti, a BBTE rektora megjegyezte: „A Cluj a latin claususból, clususból származik, ami dombok közzé zárt helyet jelent, ez megfelel annak, hogy a város egy kis medencében található. A kifejezés megfelel a német clusnak, ami zárt helyet jelent. IV. Béla magyar király 1260-ban németeket hozott a városba”, magyarázza a történész.
A Napoca a régi dák Napuca településből származik, ebből lett az Aelium Napocense municípium.
„Önkényes és vitákat kiváltó változtatás”
Tudor Sălăgean történész, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója elismeri, hogy Kolozsvár hivatalos nevének megváltoztatása „önkényes és vitákat kiváltó volt”. „Az 1974-ben Cluj-Napocává vált hivatalos Cluj név kommunista hatóságok kezdeményezésére történt megváltoztatása önkényes és vitákat kiváltó volt. A város sok lakóját megdöbbentette ez a változás, mely az akkor felerősödőben lévő nemzetikommunizmus megnyilvánulása volt. De el kell mondanunk, hogy ezt a változtatást, még akkor is, ha arról Nicolae Ceauşescu döntött, a kolozsvári akadémiai-egyetemi körök egyes képviselőinek kezdeményezésére hajtották végre, akik szintén olyan ötleteket melegítettek fel, melyek már a két világháború között megjelentek. Tehát hiba lenne azt állítani, hogy a Cluj-Napoca kifejezés csak úgy megérkezett Bukarestből. Ellenkezőleg, az elnevezés melletti érveket kolozsvári történészek szolgáltatták.”
Az elnevezést csak népszavazással lehetne megváltoztatni
„A kolozsváriakat nem kérdezték meg erről a változtatásról és így ezt a döntéshozók szűk köre által meghozott döntést önkényesnek lehet tekinteni. Ez annak ellenére is így van, hogy a város megnevezésének megváltoztatását maga Ceauşescu jelentette be a Széchenyi (Mihai Viteazul) téren tartott nagygyűlésen, a kolozsváriak pedig, a kor szellemének megfelelően, ovációval és éljenezve fogadták, még akkor is, ha sokuk – valószínűleg – értetlenséggel vagy nemtetszéssel tekintett erre a változásra”, magyarázza Sălăgean.
Arra a kérdésre, hogy „Vissza lehet térni a város régi nevéhez?”, a történész a következőt válaszolja: „Elméletileg igen, azzal a feltétellel, hogy a város többsége egy népszavazás keretében a Napoca elhagyása és a régi, Cluj névhez való visszatérés mellett teszi le a voksát és a Parlament törvénybe iktatja a változást. Becslésem szerint a város mai lakóinak többsége azonban inkább a Cluj-Napoca név megtartása mellett szavazna, még akkor is, ha kétségtelenül számos támogatója van a Cluj névhez visszatérésnek is. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most népszavazást kezdeményezni ebben az ügyben, mert ez olyan feszültségeket és konfrontációkat szülhetne, melyek a nacionalista áramlatokat erősítenék fel.”
Emil Boc: soha nem fogok ilyesmit kezdeményezni
Másrészt Emil Boc polgármester vehemensen ellenzi az ötletet: „Cluj-Napoca a megyei jogú városunk helyes elnevezése, a tudományosan igazolt történelmi dimenziót tükrözi. Soha nem fogok kezdeményezni vagy támogatni olyan lépést, mely az elnevezés megváltoztatására vonatkozna.” A városháza éppen most dolgozott ki egy háromnyelvű táblákra vonatkozó tervet, melyeken latinul, németül és magyarul (és románul – a szerk.) jeleznék a város határát a bevezető utak mentén.. A latin elnevezés: „Mvnicipium Ælivm Napocense”.
Főtér; Adevărul; itthon.ma/erdelyorszag

A nézeteltérések továbbra sem hiányoznak
Három tanácsi határozat a katolikus iskola mellett
A tanügyminiszternél tett látogatás nyomán, amelyen a helyi hatóságok ultimátumot kaptak, hogy május 15-ig kötelező módon hárítsák el az akadályokat a Római Katolikus Teológiai Líceum további működését illetően, tegnapi rendkívüli ülésén újabb három határozatot hozott a marosvásárhelyi tanács. Tette ezt annak ellenére, hogy a polgármesteri hivatal jegyzője és jogtanácsosa, valamint az iskolaügyi igazgatóság ellenvéleményt fogalmazott meg a határozattervezetekkel kapcsolatosan.
A képviselők közel háromórás vita nyomán döntöttek arról, hogy a tanács elrendeli a Római Katolikus Teológiai Líceumnak mint önálló jogi személyiségnek a létrehozását, általános iskolai alsó és felső, valamint középiskolai tagozattal. A határozat rendelkezik arról is, hogy a tanfelügyelőségnek módosítania kell Marosvásárhely 2017–18-as iskolahálózatának a tervét, belefoglalva abba az önálló jogi személyiséggel rendelkező katolikus iskolát is. A második elrendeli a sokat vitatott 2014. évi 241-es tanácsi határozat kiigazítását, amelyben az áll, hogy a tanács „javasolja” a Római Katolikus Teológiai Líceum megalapítását (azzal a feltétellel, ha megkötik a szerződést, hogy a Római Katolikus Státus tulajdonában levő Mihai Viteazul utca 15. szám alatti épületet bérbe adják a polgármesteri hivatalnak), a javasolja szót a jóváhagyja szóval helyettesítik.
A harmadik elfogadott határozat pedig egy tanácsosokból álló héttagú bizottságról rendelkezik, amely az érintett hivatalok meghívottaival hat hónapon át követni fogja az iskola helyzetét, és megoldásokat keres a felmerülő problémákra.
A tanácsosok a vita nyomán megszavazták a Szabad Emberek Pártja és annak tanácsosa, Hermann Mark Christian által összeállított határozattervezeteket. A tanácsülés előtt Vass Levente, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Csíki Zsolt, a tanácsi frakció vezetője egy rövid sajtótájékoztató során kijelentette: voltak ugyan nézeteltéréseik a POL tanácsosaival, akik nem álltak melléjük, amikor megtagadták a költségvetés megszavazását, hogy a katolikus iskola problémáinak a megoldását sürgessék, továbbá a Szabad Emberek Pártjának képviselői bejelentették, hogy a jegyző ellenvetése miatt nem szavazzák meg az RMDSZ-tanácsosok korábbi határozattervezetét az iskolahálózattal kapcsolatosan, ezúttal mégis támogatni fogják a POL tanácsosainak javaslatát az RMDSZ-képviselők által tett kiegészítésekkel. Mivel a Szabad Emberek Pártjának tanácsosai azt kérték, hogy tartsák fenn a módosító indítványokat, egy rövid szünet után lemondtak azokról, és a tervezeteket abban a formában szavazták meg, ahogy a POL tanácsosai benyújtották és utólag kiegészítették. A többi párt képviselői közül ketten nemmel szavaztak, a többiek pedig tartózkodtak a szavazás során.
Hosszabb vita keletkezett amiatt is, hogy az RMDSZ-képviselők és Hermann Mark Christian mellett a szocáldemokrata és a liberális tanácsosok közül Benedek Theodora kivételével más nem akarta vállalni a bizottságban való részvételt.
Szövérfi László jegyzőtől számon kérték, hogy miért fogalmazott meg ellenvéleményt, holott ő is jelen volt a Pavel Năstase tanügyminiszterrel folytatott megbeszélésen, ahol a helyi hatóságok képviselői utasítást kaptak a katolikus iskola helyzetének rendezésére. A jegyző nyilvánosan elmondta, és kérdésünkre megerősítette, hogy azért nem ért egyet az iskola létrehozásával, mivel a mai napig érvényben van a minisztérium fejlécével a megyei tanfelügyelőség által kibocsátott 2015. augusztus 31-i határozat, amely a helyi tanács 2015. január 29-i 33-as döntésére hivatkozva rendelte el a Római Katolikus Teológiai Líceum megalapítását. Az iskola tehát létezik, ezért – véleménye szerint – nem kell megalapítani. Érdeklődésünkre hozzátette, hogy az említett okirat alapján egy végleges és visszavonhatatlan bírói ítélet hiányában a tanfelügyelőségnek nem volt joga a tanintézményt kihagyni a város iskolahálózatából, és megtiltani a kezdő osztályok indítását. Ebből kiindulva a jegyző javaslata az volt, hogy egy teljesen új iskolát kellene alapítani arra a lehetőségre felkészülve, hogy az iskola jelenleg érvényes alapító okiratainak törvényen kívül helyezése esetében legyen ahova áttenni az osztályokat. Ha erre nem lesz szükség, az újonnan létrehozott iskolát fel lehet számolni. Ezt kellett volna megbeszélni és határozattervezetet összeállítani a minisztériumban eldöntött szerdai találkozón, ami az RMDSZ-képviselők hiányában nem valósult meg – nyilatkozta Szövérfi László.
A tanácsülést Peti András irányította. Bevezetésképpen Stănescu Aurora, az Unirea Főgimnázium igazgatónője próbált eléggé nem valóságosan hangzó érvekkel az együttélés fontossága mellett érvelni, valamint a státus és a polgármesteri hivatal között megkötött szerződésnek a be nem tartását kifogásolni az osztálytermek elosztását illetően. Kijelentette, hogy nincsen szükség etnikai alapon szervezett iskolákra, és cáfolta, hogy az Unirea meg akart válni a magyar diákoktól és pedagógusoktól. A feldobott labdát a POL képviselői hamar leütötték azzal az érvvel, hogy a legnagyobb erdélyi magyar közösségnek önazonossága megőrzésének érdekében joga van önálló iskolákra. Ami pedig a szerződést illeti, az ülésen jelen levő Holló László, a Gyulafehérváron székelő Római Katolikus Státus igazgatója felolvasta a státus és a polgármesteri hivatal közötti szerződés azon cikkelyét, amely szerint a szerződés törvényerővel bír, és az abban vállaltakat a polgármesteri hivatalnak is teljesítenie kellene.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Hollósy Simon
1857–1918
Meggyőződésem, hogy napjaink művészetkedvelő magyar közönsége általában ismeri Hollósy Simon nevét, tudja azt is, hogy oroszlánrésze volt a modern magyar festészet megszületésében oly meghatározó szerepet játszó „nagybányai festőkolónia” létrehozásában, és feltételezhetően két festményét: a Kukoricahántás, valamint a Rákóczi-induló című alkotásait is legalább albumbeli reprodukciókról ismeri.
Ha Hollósy Simon művészetének igazi jelentőségével szeretnénk megismerkedni, elkerülhetetlenül pillantást kell vetnünk arra a korra, amelybe beleszületett, amelyben formálódott művészete, és arra is, hogy milyen lehetőségeket nyújtott az a kor az alkotómunkára. Az a két évszám: 1857 és 1918, amely egy művészi alkotással eltöltött élet kezdetét és végét rögzíti, csupán egy olyan szakaszt jelöl, amelynek művészeti-társadalmi előzményei voltak, majd pedig következményei, utóhatásai is lehettek vagy lettek.
Bár irodalmunk már a 18-19. század fordulóján, a 19. század elején is virult, kitűnő képességű költőink újítgatták nyelvünket, írtak a magyarság vágyairól, érzéseiről, gondoljunk csak Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Kazinczy Ferenc műveire, a képzőművészetben sajnos más volt a helyzet. Az 1700-as évek elején alkotó Mányoki Ádámot (akit 12 éves korában egy német tábornok fogadott örökbe, és így Hannoverben, Párizsban képeztethette magát) csak II. Rákóczi Ferenc fejedelem foglalkoztatta itthon, ő festette meg a fejedelem kitűnő portréját (1707), a továbbiakban pedig Prágában, Lipcsében és Drezdában volt kénytelen megélhetést találni magának.
A török hódoltságot követő évszázadban Habsburg-hű arisztokratáink nagyrészt gyakorlott külföldi művészeket, építészeket, festőket hívtak be és foglalkoztattak (Anton Maulbertschnak a sümegi plébániatemplom, a székesfehérvári karmelita kolostortemplom, Paul Trogernek a pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, a győri Szt. Ignác-templom, Lucas Krackernak a jászói premontrei préposti kolostor számára, valamint az egri Líceumban készített freskói). Közülük néhányan letelepedtek ugyan Magyarországon, de ez semmit sem változtatott a lényegen, mert itthoni művésznevelésre még nem adódott lehetőség.
Az 1800-as évek elején sem történt változás, noha az 1820–30-as években olyan kiemelkedő művészek, mint a szobrász Ferenczi István, aki Bécsben és Rómában, vagy az idősebb Markó Károly, aki Bécsben, majd Itáliában és Brocky Károly, aki Bécsben és Londonban tanult és dolgozott, külföldön is elismert, keresett művészek lettek, magyarhonban mégsem tudtak gyökeret ereszteni. Itt csak józan aprómunkával lehetett a nemzeti művészet támogatásának szükségességét megértő közönséget nevelni. Jó példa volt erre az Erdélyből Pestre települt Barabás Miklós esete, aki kitűnő portréfestő volt, és természetes, hogy életműve leginkább arcképekből áll. Reformkori gondolkodása miatt azonban a főúri megrendelők lassan elmaradoztak, a polgári családok megrendelőitől viszont épp elegendő elfoglaltságot kapott Barabás a kényelmes megélhetéshez. Nevet, tekintélyt és tiszteletet szerzett magának. Ebben a több évtizedig tartó polgáriasodó folyamatban a formálódó magyar képzőművészet – jól észlelhető sajátosságokat is magán hordozva – lassan-lassan alkalmassá vált arra, hogy beleszóljon az ország általános kulturális fejlődésébe.
Ma már vitathatatlan ténynek tekinthetjük, hogy a magyar nemzeti festészet és szobrászat nagykorúvá, életképessé válásában a fordulópont az 1848-as polgári forradalom és az abból kinövő Habsburg-ellenes szabadságharc, majd az ezt követő kegyetlen megtorlás időszaka volt. Érdekes módon, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése nem jelentett történelmi kudarcot a művészeti fejlődés szempontjából. A győzelem elmaradása nem csökkentette a forradalmi eszmények befolyását irodalmunkra, művészetünkre, festészetünkre. A magyar közvélemény – a lehetetlen politikai állapotok közepette is – igényelte a nemzeti önérzet méltó kifejezését. Ennek az óhajnak tulajdonítható, hogy festészetünkben a népszerű portré helyét a továbbiakban már a történelmi téma foglalta el. Gondoljunk csak Madarász Viktor és Székely Bertalan alkotásaira. A polgári átalakulásért folytatott küzdelemben – az adott körülmények között – fontos szerepet kapott a művészet mint a nemzeti felemelkedés egyik eszköze. A felvilágosodás szellemének megfelelően a 19. század második felében Magyarországon a művészet az erkölcsi-érzelmi-értelmi felemelkedés kifejezőjévé vált.
Különös valóság képzőművészetünkben az, hogy a 19. századi magyar piktúra legjelentősebb alkotásai külföldön születtek. Mint azt már említettük, a 19. századi tehetséges magyar fiatalok tanulmányi lehetőségeit csak a határainktól nyugatra lévő képzőművészeti akadémiák nyújthatták. A világosi fegyverletételt követő időkben a bécsi Akadémia látogatottsága fokozatosan háttérbe szorult, fiatal művészeink inkább München, sőt a távolabbi Párizs felé vágyakoztak továbbképzésük céljából. Két jellemző példát idéznék:
A tehetős családból származó Madarász Viktor rövid bécsi tartózkodás után indult Párizsi tanulmányútra, és 14 éves ott-tartózkodása alatt festette szinte minden jelentős alkotását. Az 1859-ben készült Hunyadi László siratása című képe az évente megrendezett nagy Párizsi Szalon aranyérmét nyerte el. Szinyei-Merse Pál, aki Münchenben tanult és évekig élt a bajor fővárosban, ott festette a Hinta című, ragyogóan üde kis képet, majd egy évvel az impresszionisták párizsi bemutatkozó kiállítása előtt, 1873-ban Münchenben festette és állította ki a Majális című nagyméretű vásznát. Ez a színek tüzét felfokozó igazi plein-air kép mind Münchenben, mind Pesten teljes értetlenséggel találkozott. Ám amikor 1901-ben, közel 30 év múltán egy müncheni nemzetközi tárlaton ismét kiállításra került, átütő siker koronázta, a Majális kapta a kiállítás nagy aranyérmét.
A bajor főváros Művészeti Akadémiája államilag is támogatott intézmény volt, ösztöndíjas lehetőséggel. Ezért volt jelentős a vonz-ereje a közép-európai térségből érkező művésznövendékek számára. Párizsi tanulmányokra ösztöndíjat csak jóval később lehetett kapni. Tény az, hogy az 1808-ban alapított müncheni Akadémia törzskönyvében az I. világháború kitöréséig 335 magyarországi művészhallgató neve szerepel.
Párizs vonzása az 1860-as évektől fokozódott a Barbizoni csoport fellépésének, valamint Coubet, Millet, Bastien-Lepage realista piktúrájának hatására. Az impresszionisták 1874-es kiállítása után vált Párizs a modern képzőművészet fővárosává.
(Folytatás a soron következő Múzsában)
Elhangzott a Bernády Házban, a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület telt házas estjén.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)

Együttélés negatív spirálban (Antal Árpád polgármesterrel a sepsiszentgyörgyi magyar–román együttélésről)
Nem lehet tárgyalni, mégis tárgyalni kell a sepsiszentgyörgyi magyar–román együttélés problémáiról, tartja Antal Árpád. A város polgármesterével támadásokról, védekezésekről és a Guruianu-ügyről is beszélgettünk.
– Sepsiszentgyörgy elmúlt szűk évtizede szép megvalósításokat és elmaradásokat egyaránt hozott, a magyar–román együttélés ügye azonban nem tekinthető sikertörténetnek. Miért nem sikerült példaértékű modus vivendit kialakítani?
– Kezdjük onnan, hogy a 2008-as önkormányzati választási kampány során indult a Pentru Comunitate (A közösségért) elnevezésű román civil kezdeményezés, amelynek keretében fiatal román civilek vették fel a harcot a hagyományos román pártokkal és képviselőikkel. Ebből a csapatból került akkor a városi önkormányzatba független képviselőként Mădălin Guruianu. Olyan körülmények között, hogy a román pártok közös listát indítottak a választáson. Akkor ez jó alapnak tűnt a magyar–román együttélés előremozdításához. Az a típusú, nagyon szélsőséges, intoleráns, magyarellenes politikai képviselet ugyanis, amelyet a többi román képviselő felvállalt, nem foglalkoztatja az itt élő románság jelentős többségét. Megítélésem szerint a szentgyörgyi románok sokkal kisebb mértékben elégedettek a képviseletükkel, mint a szentgyörgyi magyarok. Őket elsősorban az érdekli, hogy a gyerekeiket tudják román óvodába, iskolába járatni, és erre Szentgyörgyön adottak a lehetőségek. Meg hogy javuljon az infrastruktúra, jobb körülmények között tudjanak közlekedni, legyenek munkahelyeik, hogy ne kelljen elmenniük a városból.
– A legutóbbi népszámlálás mégis román népességcsökkenést jelzett...
– Ne feledjük, hogy nagyon erős mágnesek működnek a közelünkben. Annak a román embernek, akit zavar a magyar környezet, mindössze 30 kilométerrel kell arrébb költöznie, de az ország 200 kilométerre fekvő fővárosa is közelinek számít, és roppant nagy a vonzereje. A magyarok esetében mindez azért nem működik hasonló hatásfokkal, mert számukra a város sokkal többet jelent puszta megélhetésnél. Az egyetemet végző román fiatalok jelentős hányada nem tér vissza Szentgyörgyre, és épp az a baj, hogy a helyi románság képviselői nem akarnak ezzel a helyzettel szembesülni, megoldásokat találni. Ők azt szeretnék elérni, hogy Sepsiszentgyörgy román többségű város legyen, mert úgy gondolják, akkor majd nem mennek el innen fiataljaik. Márpedig erre elég kevés esély kínálkozik.
– Mégis miért tűnt önmagában jó alapnak az előrelépéshez, hogy egy független román jelölt önkormányzati képviselői mandátumot nyert?
– Korábban parlamenti képviselőként az autonómia eszméjének egyik zászlóhordozója voltam, és úgy gondoltam, ezt önkormányzati vezetőként is folytatnom kell. Olyan eszközökkel is, mint például a kulturális autonómia érvényesítése, ami ugyebár arról szól, hogy ahol egy közösség kisebbségben van, jogosult dönteni az őt érintő kérdésekben. Ennek szellemében azt próbáltam megvalósítani, hogy mindenben, ami a román iskolákról, színházról, kulturális pályázatokról vagy a Pro Urbe díj odaítéléséről szól, elsődlegesen a négy román tanácsos alkosson véleményt. Ha négyük közül hárman valamire rábólintanak, akkor a magyar többségű testület sorakozzon fel a döntésük mellett. Ennek szellemében nem vétóztuk meg 2009-ben Buda Stela Pro Urbe díjra jelölését, holott erős ellenérzéseink voltak a javaslattal szemben. – A román közösség is gesztusértékűként kezelte ezt a döntést? – Nem érkezett különösebb reakció a részükről, természetesnek tartották, hogy ennek így kellett történnie. Semmiféle bizalomerősítő hatását nem tapasztaltuk, továbbra is gond maradt, hogy miért nem megyünk december elsejét ünnepelni. Mindig akadtak témák, problémák, amelyek elnyomták e döntésünk üzenettartalmát. A Mihai Viteazul tér rendezése is hasonlóan visszhangtalan és viszonzatlan maradt. Mégsem állíthatom, hogy a 2008–2011 közötti gesztusainkat a román közösség nem hálálta meg, hiszen a 2012-es választáson a szavazó románok 40 százaléka rám adta a voksát – négy román jelölt ellenében. Én ezt úgy fordítom le, hogy az emberek értékelték a gesztusokat, politikai képviseletük azonban nem. – Mégis akkoriban kezdődött el a máig tomboló harc az önkormányzatok és a prefektúra intézménye között. Vagy épp ezért?
– A harc onnan indult, hogy Codrin Munteanu prefektus olyan dolgokat kezdett feszegetni, amelyek korábban nem voltak a román–magyar helyi szintű viták részei. A székely zászlót 2008-ban tettük ki a polgármesteri hivatal homlokzatára, a magyar feliratokat, szimbólumainkat célzó nagyon rendszerezett, pontosan időzített prefektusi támadásözön viszont 2011-ben kezdődött. Mindez olyan szintre süllyesztette a magyar–román viszonyt, amelyben mi folyamatos védekezésre kényszerültünk, hiszen szerzett jogokat voltunk kénytelenek megvédeni. – A fiatal románoknak erre a folyamatra nem volt befolyásuk, vagy szándék sem rá?
– Ennek a civil közösségnek a két legmarkánsabb egyénisége időközben politikai pályára lépett: Mădălin Guruianu a liberális párt, Dan Manolăchescu pedig a Demokrata Párt megyei szervezetének elnöke lett. Felcsillant a remény, hogy általuk a két párt viszonyulása megváltozik. Sajnos, nem ez történt. Dan hamar bedobta a törülközőt, hagyta a politikát, Mădălin továbbvitte, de megyei szinten továbbra is a Szociáldemokrata Párt maradt a legerősebb. Minden visszaalakult a régi helyi politikai elit által vezetett társadalommá. A Ioan Lăcătușu körül formálódó székelyföldi románok civil fóruma – amely nem legitim közösség, hiszen soha nem méretkezett meg választáson –, az ortodox egyház igyekezett diktálni a román politikai döntéseket, elvárásokat fogalmaztak meg irányukba. És elsősorban a prefektusok ügyében váltak „királycsinálókká”.
– Nem segíthetett volna ebben a Guruianu-vonal erősítése? Az időnként megoldásként felmerülő változat, a román alpolgármester megválasztása?
– Amikor 2012-ben kétharmados többséggel győzött az RMDSZ, fel sem merült a kérdés, hogy a románok benyújtsák a számlát az alpolgármesterség tekintetében. Erre csak 2016-ben került sor, amikor az RMDSZ még nagyobbat nyert. Ez azonban Mădălin magánakciója volt, semmilyen egyeztetés nem előzte meg, sem alkudozás. Egy reggel arra ébredtem: Mădălin Guruianu polgármesteri tisztségre pályázik, hogy alpolgármester legyen. Ezt így fogalmazta meg kampányplakátjain is. Pillanatig sem állítom, hogy ne lehetne alpolgármester, sőt, ő lenne az első azon a listámon, hogy kivel dolgoznék együtt szívesen. Az a benyomásom azonban, hogy a kérése visszautasítására való hivatkozás nem volt egyéb, mint Szentgyörgyről való távozásának elegáns ürügye. Számomra kérdőjeles az ő titkosszolgálati beszervezésének története is. Az a sztori akkor lenne hiteles, ha a megkeresést követően kiáll a nyilvánosság elé, és jelzi a szándék tényét. Egy jogállamban persze nem szabadna előfordulnia, hogy egy titkosszolgálat politikust vagy közéleti civilt próbál beszervezni. A helyzetünket azonban jól érzékeltette, amikor egy korábbi román belügyminiszter megkérdezte tőlem: Árpi, hogy bírod Szentgyörgyön annyi szekus között?
– Mennyire tartja valósnak azokat a párhuzamokat, amelyeket magyarok és románok egyaránt lobogtatnak: magyar alpolgármester Brassóban, Kolozsváron, Aradon?
– Nagyon hamisak ezek a párhuzamok. Brassóban például nem azért lett magyar alpolgármester, mert gesztust akartak tenni az ottani magyarságnak, hanem azért, mert az RMDSZ nélkül nem jött volna ki az aktuális politikai matematika azok számára, akik többséget akartak alkotni a brassói önkormányzatban. Kolozsváron is hasonló volt a helyzet. Olyan is előfordul, hogy politikai befektetés gyanánt, de az emberi teljesítmény alapján is megtartják a magyar vezetőt, akkor is, ha már nincs szükség az RMDSZ szavazataira. Hasonló történt Aradon. De ezek mögött is többnyire politikai számítások húzódnak, legtöbb helyen a kétharmados többség biztosításához kell az a két-három szavazat.
– Szentgyörgyön nem beszélhetünk a politikai matek szükségességéről. Más szempontok képbe kerülhetnek? – Továbbra is tartom magam korábbi vállalásomhoz: abban a pillanatban, amint a rendőrség, csendőrség, tűzoltóság vezetésében és állományában is érvényesül a város magyarságának 75 százalékos aránya, indítványozni fogom román alpolgármester kinevezését. Addig azonban senki se várja el, hogy feladjuk ezeket a tisztségeket a magyarság egyetlen bástyáját jelentő önkormányzatokban. Hiszen ha a dekoncentrált intézmények élén fel is bukkannak magyarok, olyan még a kommunista időkben sem fordult elő, hogy a rendőrségnél legalább parancsnokhelyettesi szinten ne legyen magyar ember. Fontos elvi alapkérdés, hogy a választott tisztségek ne képezzék alku tárgyát, ennek ellenére el tudok képzelni román alpolgármestert Sepsiszentgyörgyön, ha teljesülnek az előbb felsorolt igényeink.
– Beszélhetünk erre irányuló próbálkozásokról?
– Beszélgetések, próbálkozások voltak. Amióta azonban a prefektúra 2011-ben elindította szökőárszerű támadását szimbólumaink és nyelvhasználatunk ellen, erre nincs valós lehetőség. Hogy lehet párbeszédet kezdeményezni azokkal, akik az erdélyi magyarság felszámolását célozzák? Mit lehet kezdeni például a románok civil fórumának legutóbbi nyilatkozatával, amely fölösleges luxusnak nevezi az egészségügyben a magyarnyelv-használatot? Mi a baj azzal, ha egy magyar gyermek vagy idős ember el tudja mondani a kórházban, hol fáj? Kinek a jogait, érdekeit sérti ez? Ki lesz ezzel kevesebb? Vagy mit kezdjünk a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében tett kijelentéssel, miszerint a magyar politikum élő pajzsként használja a gyermekeket?
– Merre vezethet az út tovább? Egyáltalán: van ilyen?
– Muszáj utakat, megoldásokat keresnünk. Épp a Pro Urbe kitüntetés kapcsán nemrég leültem az ortodox egyház és a román civil fórum képviselőivel, és azt ajánlottam, hogy öt magyar és öt román részvételével hozzunk létre egy kerekasztalt. Nem érdekel, ki lesz az az öt román, egyetlen kikötésem van: öt olyan ember legyen, aki képes végrehajtani, amiben megegyezünk. Nem konkrét végrehajtó hatalomra gondolok, mert formális hatalommal talán nem rendelkeznek, informálissal azonban annál inkább. Listázzuk mihamarabb a problémákat, mert meggyőződésem, hogy van legalább harminc olyan kérdés, amelyre két hét alatt választ találunk. Mert valahogyan ki kell törnünk ebből a negatív spirálból, amelyet egy sor paranoia táplál.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit ér az utcanév?
Már-már a nevetségesség határát súrolja, amit a Maros megyei prefektus utasítására a marosvásárhelyi önkormányzat művel a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Miután évekig nem volt hajlandó kihelyezni a kétnyelvű utcanévtáblákat a közel 50 százalékban magyarlakta városban, az önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség a konfliktust fokozandó törvénytelen reklámnak minősítette azokat a kétnyelvű utcanévtáblákat, amelyeket egy civil szervezet szerelt fel, és vérlázítóan horribilis összegű bírsággal fenyegetőzve próbálta kierőszakolni, hogy az ingatlantulajdonosok maguk szereljék le a normalitást jelképező táblákat. Aztán úgy tűnt, megoldódhat a helyzet, mivel az önkormányzat elkezdett valóban kétnyelvű táblákat kihelyezni, első körben olyan utcákban, amelyek magyar személyiségek nevét viselik. Most viszont újabb visszalépés történt: az utcák ismét „elfelejtettek” magyarul, így aztán az a tragikomikus helyzet állt elő, hogy Dózsa György már megint kizárólag Gheorghe Dojaként szerepel. Nem arról van szó, hogy ne fordíthatnák le románra a magyar történelmi személyiségek nevét – a magyar történetírásban is István vajdaként, illetve Mihály vajdaként szerepel Ştefan cel Mare és Mihai Viteazul.
Hanem arról, hogy a kizárólag román változatban feltüntetett magyar személynév egyrészt a történelmi tények tagadásának minősül, másrészt újabb kisstílű provokáció, amellyel azt akarják elérni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség tagjai még rosszabbul érezzék magukat a saját városukban. Nem utolsósorban pedig újabb frontvonal nyitása az erdélyi nyilvános terekért zajló szimbolikus háborúban, hiszen a kétnyelvű utcatáblák azt bizonyítják, hogy nem csupán múltja, hanem jelene és jövője is van a magyar közösségnek az adott településen – míg az egynyelvűség erőltetése azt üzeni, hogy a magyarok nem egyenrangú polgárok a saját városukban, azt jelzi, hogy a hatóságok mindent meg akarnak tenni a jelenlétük tagadása érdekében. Hasonló szimbolikus küzdelmek szinte minden, jelentős magyar közösség lakta, de román többségűvé tett erdélyi és partiumi városban zajlanak. Kolozsvárott és Zilahon az elmúlt hetekben éppen a magyar közösség ünnepelhetett: előbbiben ugyan bírósági ítélet nyomán, de mégiscsak kikerült a magyar helységnévtábla, míg utóbbiban önszántából döntött az önkormányzat annak kihelyezéséről. Másutt – például Nagyváradon – az önkormányzat még a részben kétnyelvű utcatáblák kihelyezéséről szóló saját korábbi határozatát is szabotálja. Marosvásárhelyen pedig, a „szokásos” frontvárosban az illetékesek a jelek szerint úgy látták: itt az ideje ismét gerjeszteni egy kicsit a magyar–román konfliktust. Mintha nem lenne már amúgy is eléggé puskaporos a levegő a katolikus gimnázium állami hatóságok általi vegzálása miatt – persze valóban megtörténhet, hogy az iskola létrehozásakor bürokratikus mulasztások is történtek, de az, hogy az ügyben a korrupcióellenes ügyészség vizsgálódik, az ágyúval verébre lövöldözés minősített esete, és határozottan nem a román hatóságok jóhiszeműségét jelzi. Ebben a kontextusban és éppen a trianoni diktátum évfordulójára időzítve újabb támadást indítani a magyar közösség ellen egyszerre cinikus és ostoba lépés is, hiszen az ország által nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség megszegésével újabb érvet adnak a magyar közösségnek annak cáfolatára, hogy Romániában példásan megoldott lenne a kisebbségi jogok ügye. Bennünket most csupán az érdekelne: kik és miért gondolják még 2017 nyarán is úgy, hogy jelentős részben őshonos magyar közösségek lakta településeken az infrastruktúra, az életminőség, az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása, a magyar közösség számára a kétnyelvűség révén a románokéval megegyező jogok biztosítása helyett a konfliktus szítása, az amúgy sem felhőtlen magyar–román viszony további mérgezése a helyes és járandó út? Krónika (Kolozsvár)

Kőbe vésett történelemhamisítás az erdélyi emlékműveken
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt. 
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro

Filmmel emlékeznek Vaszi Jánoskára
Az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás egyetlen, gyermekáldozatára emlékeztet Filep Farkas és Vörös T. Balázs dokumentumfilmje, amelyet a megyeszékhelyi Művész moziban mutatnak be hétfőn este.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című produkciót 19 és 21 órától vetítik, 20 órától közönségtalálkozót tartanak, igény esetén további vetítéseket is szerveznek. Az alkotók emlékeztetnek: Sepsiszentgyörgyön 1982-ben avatták fel Mihai Viteazul szobrát, 1984-ben a szobor mögött elhelyezett pokolgép kioltotta a 12 éves Vaszi Jánoska életét. „A robbantás következményeként – hangsúlyozzák – a megyében megfélemlítési hadjárat indult a helyi állami és intézményi vezetők, valamint civil személyek ellen is, az ügy részletei máig sem tisztázottak. A film célja elindítani a társadalmi párbeszédet egy olyan témáról, amely a pártállami diktatúra megszűnése után is tabunak számított. Az igazság feltárása szinte lehetetlen, de a következmények sorára emlékezve ma is érzékelhető a társadalmi és etnikai feszültség, amelytől csak a hallgatás megtörésével lehet szabadulni.” (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

I. Fehér Megyei Magyar Napok: minőségi együttlét a szórványban
Óriási siker övezte a merész kezdeményezést
A gazdag programokat kínáló, többhelyszínes rendezvénysorozatra 2017. június 15. és 18. között került sor, a rendezvény megmozgatta a megye magyarságát, közel 2500-an vettek részt a különböző eseményeken.
A fő helyszínen, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban közölte a város lakosságával a friss híreket Lőrincz Helga alpolgármester: aláírták a szerződést a vártemplom felújítására és hamarosan elkezdődik a Bethlen utca lakosainak áttelepítése.
Szórványban, ahol a magyarság aránya 20% alatt van, nem könnyű a kisebbség érdekeit képviselni, a komolyabb, hosszú távú  célokat és beruházásokat megvalósítani, az átlagember számára pedig nyíltan és büszkén felvállalni magyar identitását. Kellenek hozzá határozott vezetők, korrekt és élelmes politikusok és elengedhetetlen a különböző közösségi mintaformálók és intézményvezetők együttműködése. Ugyanakkor pontosan kell ismerni a közösség igényeit, elvárásait, és ugyanannyira fontos a külső segítség, a tömbben élő magyarsággal való kapcsolattartás valamint az anyaország részéről hozzáadott anyagi támogatás is, amelyek hiányában a szórvány legfeljebb csak araszolhat, de fejlődésről szó sem lehet. Fehér megyében, különösen Nagyenyed esetében úgy tűnik, sikerült meglelni  ezeket a sokrétű  erőforrásokat, amelyek új fejezetet nyitnak a közösség életében.
„A Fehér Megyei Magyar Napok hagyományt kívánt teremteni azáltal is, hogy – bár a Dr. Brendus Gyula Egyesület volt a jogi lebonyolító – civil szervezetek, tanintézmények, egyházak, vállalkozók és a helyi társadalom tagjai közös erővel a Fehér Megyei RMDSZ infra­struktúráján keresztül együtt dolgoztak a rendezvény sikeréért” – fogalmazott Horváth Enikő projektvezető, akinek tapasztalata mindvégig kulcsfontosságúnak bizonyult.
„Rendezvényünket, amely összefogni és erősíteni kívánta a minőségi együttlét útján a Fehér megyei magyarságot, az Erdélyben zajló hasonló magyar napok mintájára terveztük, figyelembe véve a szórvány sajátos igényeit. Legfontosabb célunk a közösségépítés, valamint népi hagyományainknak és kulturális értékeinknek a bemutatása volt. Ezek tudatosítása, megőrzése és megismerése által a jövő nemzedéke is részesülhet ebben az ajándékban. Meggyőződésem, hogy e négy nap alatt egy olyan esemény meghonosítása valósult meg, amely több szempontból is elősegíti egy aktív és élhető közösség erősödését, ugyanakkor fontos kezdeményezése az interetnikai párbeszédnek és a toleranciának is. Programjaink mindenkihez, minden korosztályhoz, érdek- és szociális csoporthoz szóltak, a családi szellem és az itthon maradás fontosságát hangsúlyozták” – nyilatkozta összegzésképp lapunknak Lőrincz Helga alpolgármester. 
Magyarul hangos a központ! 
avagy miénk itt a tér – ez volt az első kellemes benyomása mindazoknak, akik Nagyenyed főterén megfordultak a négy nap alatt. A gyönyörűen felújított kollégium impozáns látképe mellé a magamfajta lokálpatrióták már előre odaképzelték a kívül-belül restaurált református vártemplomot és a „kiszellőztetett” Bethlen utcát is, úgyhogy az öröm azonnal meghatványozódott és ugyanaz az érzés remegtette meg sokak keblét: még mindig mi uraljuk itt a központot…!
A magyar beszéd mellett a kollégium udvaráról kihallatszó zeneszótól is „boldogok voltak a város utcái” – ahogyan egyik kedves ismerősöm fogalmazott. Csütörtökön este a sztármeghívott Republic adott fergeteges koncertet – amiről egy évvel ezelőtt még álmodni sem mert senki –, pénteken pedig a helyi Smici Blues Band rockzenekar ejtette ámulatba a közönséget, mindenféle túlzás nélkül, hiszen a véndiákokból álló csapat, élükön Farkas Balázzsal, a magyar napok kedvéért állt össze újra és nyújtott emlékezetes produkciót.
Természetesen a népzene sem hiányozhatott: pénteken este felléptek Antal Tibor és Zenekara, Boros Erzsébet Csokonai Vitéz Mihály-díjas népdalénekes, a marosludasi Hajdina Néptánccsoport, valamint a Nagybaconi Pásztortűz  Néptánccsoport, utóbbi a Kovászna megye tanácsa által támogatott székely-szórvány kapcsolatnak köszönhetően. A nap magyar retro partyval, illetve táncházzal zárult, ahol a jó muzsikát a magyarlapádi Pirospántlikás és a vajasdi Margaréta népzenekarok szolgáltatták.
A vidéki zenés produkciók közül említésre méltó a Titán együttes bethlenszentmiklósi fellépése. 
Iskolai rendezvények különös hangsúlya 
A magyar napok idejére két iskolai esemény is beékelődött: az évzáró és a hagyományos tornavizsga. Előbbit megtisztelte jelenlétével Csulák Péter magyar konzul, aki a Bethlen Gábor Kollégiumot az erdélyi oktatás egyik legfontosabb bástyájának nevezte, ahol – mivel maradéktalanul érvényesülnek a keresztény és a magyar oktatás hagyományai – annak szellemiségét nem lehet elpusztítani. Az 1847 óta megrendezésre kerülő tornavizsga mindig nagy látványosságnak számított a városban, a magyar napok pedig csak tovább növelték az érdeklődők táborát. A Kerekes Ferenc és Tályai Stefánia tornatanárok által összeállított főprodukció mutatós látványt nyújtott, ugyanakkor zenei aláfestésként a Pál utcai fiúk szuggesztív vezérdala valamint a gyakorlat végén az összes diák által kézenfogva kialakított, az összetartozás erejét sugalló hatalmas kör mélyen meghatotta a közönséget. A tornavizsga szépségét, magasztosságát kiemelte az egyforma „uniformis” is: a kék-fehér Bethlen-színeket jelképező öltözetben mutatták be a gyakorlatokat.
A sporttevékenységek közül nagy érdeklődés övezte a pénteken megrendezett Bethlen Kupát, amelynek keretében izgalmas kosárlabda-mérkőzésekre került sor, a Két Fűzfa Egyesület szervezésében. 
Véndiáktalálkozó és igényes kulturális programok 
A rendezvény az elszármazott és a környéken élő véndiákok találkozójának is tekinthető, hiszen a Fehér Megyei Magyar Napok alkalmat nyújtottak arra is, hogy az elszármazottak együtt lehessenek. Bitai László, a Két Fűzfa Egyesület elnöke pénzügyi előadást tartott Mibe fektessünk 2017-ben? címmel és ismertette a Bethlen-kollégium érdekében elindított, hosszú távú tőkebefektetést, amelyről lapunkban már részletesen beszámoltunk.
A magyar napokon több könyvkiadó is standot állított fel a kollégium udvarán, és pénteken néhány könyvbemutatóra is sor került. Szőcs Ildikó igazgató és Kapitány Horváth Zsuzsa A nagyenyedi főnixmadár című, az iskola történetét új szemszögből tárgyaló, elsősorban építészettörténeti vonatkozások ismertetésében jeleskedő munkát ismertették.
Csécs Márton torockói unitárius lelkész Sebes Pál az ember és hagyatéka elnevezésű kiadványt mutatta be, amelyet a torockói iskolát virágzóvá tevő rektor születésének 230. évfordulójára adtak ki 2016-ban.
Ezt követően a Székelyföld folyóirat mutatkozott be – első ízben Nagyenyeden –, a városhoz kapcsolódó írásokat állítva a figyelem központjába (Bakó Botond cikke a kollégium felújításáról, Hantz Lám Irén írása az enyedi és torockói tájat megörökítő Vass Albert festőművészről). Lövétei Lázár László főszerkesztő ismertette a 20 éves lap arculatát, legfontosabb díjait és sikerének titkát, hiszen aSzékelyföld rendelkezik a legtöbb előfizetővel a Kárpát-medencében. A Kriterion Közművelődési Alapítvány szervezésében kettős könyvbemutatóra és filmvetítésre került sor: az érdeklődők Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat és Jancsó Miklós Volt egyszer egy Kolozsvár című köteteit ismerhették meg, és elbeszélgethettek Jancsó Miklós színművésszel. H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója ismertette majd részleteket vetített a Kastélyok Erdélyben című dokumentumfilmből.
Szombaton került sor a Fehér megyei RMDSZ  Nőszervezetének konferenciájára, melyet Tóth Tünde pszichológus tartott A nők elleni erőszak megelőzése címmel.
A kollégium és a város történetéről szóló építészettörténeti sétákat is szerveztek, Kapitány Horváth Zsuzsa művészettörténész vezetésével. Az állandó jellegű kulturális programok közül kiemelkedőnek bizonyultak az Erdélyi magyar művészek a nagyenyedi Inter-Art táborokban című tárlat, a Lőrincz család és Harácsek Lehel fotókiállítása valamint az Erdélyi Ifjúsági Keresztény Egyesület szervezésében megvalósított Kontraszt-kiállítás. 
Előtérben a helyi értékek 
A magyar napokra jellemzően, kézműves vásárral, gyerekprogramokkal és gasztronómiával várták a szervezők az érdeklődőket. A FaLó sátránál különleges koktélokat, a borstandoknál helyi borokat, az Igazi Csíki Sörnél hideg söröket kóstolhattak. A nagyenyedi dűlőkön termett híres nedűkből Papp Péter pincészetének borkóstolóin, illetve a házi borok mustráján lehet ízelítőt kapni.
A gyereksátrakban a szervezők minden játszani vágyót játékokkal és érdekes programokkal vártak, amelyek közül nagy érdeklődés övezte Szekeres Ildikó székelykocsárdi tanárnő magyar népi mintás tányérfestészetét, Albert Ferenc, a Palmetta Kézműves Egyesület elnökének fafaragó minitanfolyamát és nem utolsósorban Lőrincz Konrád felenyedi lelkipásztor bemutatóját, aki a merített papír készítésének mesterségét igyekszik feleleveníteni. Mint ismeretes, a felenyedi papírmalomban készült a 16–18. század folyamán az a jó minőségű, vízjeléről beazonosítható papír, amely a Bethlen-kollégium nyomdáját látta el alapanyaggal.
Szombaton  Zöld Napot, közös hulladékgyűjtési akciót tartottak a megye 12 településén, vasárnap pedig  Nagyenyed – Torockó – Nagyenyed útvonalú látványos kerékpártúrára hívták a sport kedvelőit, a torockói TAT Egyesület szervezésében.
A záróeseményre a Nagyenyedi Vártemplomban a vasárnapi ünnepi istentisztelet keretében került sor. Tóth Tibor református lelkipásztor a 118. Zsoltár öröménekét, az isteni kegyelem általi „jó előmenetelt” példázta, a megható prédikációt pedig Csengeri Kostyák Zsuzsa orgonakoncertje tette egyben fennköltté is.
Basa Emese Szabadság (Kolozsvár)

Vaszi Jánoska szobrot érdemel
„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá.
A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva,  hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyermek vértanúnk
A megyeszékhelyi Művész moziban nemrég vetítették Filep Farkas és Vörös T. Balázs Emlékmű helyett címet viselő dokumentumfilmjét. Alkotásuk a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantási kísérlet következtében szörnyethalt Vaszi Jánoska tragédiáját idézi fel – sajátos módon. Bizonyítékok hiányában ugyanis az emlékezés, logika és következtetés segítségével próbálja alátámasztani mindazt, ami akkor mindannyiunk számára nyilvánvaló volt és azóta is az: Vaszi Jánoska a kommunista diktatúra magyarellenes intézkedéseinek áldozata lett.
Ő a mi vértanúnk tehát, akinek alakjáról már legfőbb ideje volt letörülni a feledés porát. Már csak azért is, mert helyette bárki megjárhatta volna és hasonlóan járhat a jövőben is, ha nem derítjük ki, hogy mi is történt és nem vonjuk felelősségre az elkövetőket. Hiszen az eszközök változtak ugyan, az elnyomásunk azonban maradt. Ennek fokozását és kiszélesítését pedig csak közös fellépéssel tudjuk megakadályozni. Ahhoz viszont, hogy ezt megtegyük, nemzeti és polgári öntudatra van szükség, melyek felélesztésének leghatékonyabb eszköze a múlt feltárása mellett az emlékezés és emlékeztetés.
A napjainkban is állandó megfigyelés alatt álló Mihai Viteazul-szoborcsoportot akkoriban huzamosabb ideig még szemlélni sem volt tanácsos, nemhogy túlzottan megközelíteni. Hogy a milícia (rendőrség) és a szekuritáte (politikai rendőrség) mindent és mindenkit az ellenőrzése alatt tartott. Hogy jóváhagyás nélkül még írógépet sem lehetett vásárolni, és vadászfegyverrel is csak a hatalom birtokosai rendelkezhettek.
Mindezek tudatában feltehetünk néhány kényelmetlen kérdést az 1984 nyarán bekövetkezett tragikus eseménnyel kapcsolatban. Például, kinek, vagy kiknek volt lehetősége összeállítani a robbanószerkezet? Miként lehetett azt a szobor talapzatához helyezni? Hogyan állhatott ott órákon keresztül észrevétlenül? Mit kerestek ott a szekusok, a robbanás bekövetkezte előtt?  Megválaszolásuk után pedig az is érthetővé válik, hogy a rendszerváltás ellenére, miért nem lehetett ennek a sötét ügynek a végére járni, illetve a nyomozati anyag miért van 50 évre titkosítva.  A végső kérdés azonban mégiscsak az, hogy szabad-e elhantolva hagyni az igazságot?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megszólalt a SRI: nincs közünk a kormányfő kinevezéséhez
Cáfolja a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), hogy köze lenne Mihai Tudose miniszterelnöki megbízásához. A belföldi titkosszolgálat annak nyomán érezte indokoltnak az állásfoglalást, hogy a bukaresti médiában megjelent találgatások szerint a kormányalakítással megbízott szociáldemokrata politikus „a hírszerzés embere”.
A hírszerző szolgálat azután tett közzé nyilatkozatot a témában, hogy Klaus Johannis bejelentette: a balliberális koalíció által miniszterelnöknek jelölt Mihai Tudosét bízta meg a kormányalakítással. A SRI határozottan visszautasítja azokat a spekulációkat, miszerint az intézmény bármilyen módon beavatkozott volna Románia kormányfőjének kijelölésébe.
„Határozottan visszautasítunk bármilyen kísérletet, ami politikai csatározásokba, a miniszterelnök kinevezésébe vagy bármilyen más akcióba próbálja bevonni a SRI-t, ami nem tartozik a törvényes keretek között megszabott küldetései közé. Ezeket a kijelentéseket lejárató szándékú megállapításoknak tartjuk, amelyek alkalmasak arra, hogy befolyásolják egy demokratikus rendszer alapvető intézményeinek megítélését” – szerepel a hírszerző szolgálat állásfoglalásában.
A SRI hozzátette: elkötelezett annak érdekében, hogy megőrizze kiegyensúlyozottságát és pártatlanságát, és szigorúan a jogszabályok által meghatározott előírások mentén hajtsa végre küldetését.
Tudose és a titkosszolgálatok viszonya annak okán került be a közbeszédbe, hogy a kormányfőnek jelölt politikus európai gazdaságpolitikából szerzett mesteri fokozatot a SRI Mihai Viteazul Nemzeti Hírszerzési Akadémiáján 2007-ben, majd ugyanott doktorált 2010-ben. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke ennek kapcsán hétfőn elismerte, hogy Tudose alkalmasságával kapcsolatban egyesekben a párton belül is kételyek merültek fel. A PSD több tisztségviselője amiatt aggódott, hogy Tudose a „titkosszolgálatok embere" lehet.
A PSD elnöke kifejezte meggyőződését, hogy a vád alaptalan. Liviu Dragnea azzal érvelt: Tudose kollégája volt egy korábbi kormányban is, és ha külső befolyás alatt állna, akkor ő azt „megérezte volna". Krónika (Kolozsvár) 

Ideiglenes megoldásként Lemondtak a katolikus iskola önállóságáról
A marosvásárhelyi tanács tegnapi ülésén egyhangúlag megszavazta Marosvásárhely jövő évi beiskolázási tervét azzal a kiegészítéssel, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum, önálló jogállását elvesztve, de szerkezetét megtartva a Bolyai Farkas Elméleti Líceum fiókintézményeként működjön tovább.
A tanácsülést megelőzően, tegnap meghívást kaptunk az iskolahálózatról készült füzet ma déli bemutatójára, amelyben tanfelügyelőségi források szerint nem szerepel a katolikus iskola. A tegnapi tanácsülésen az RMDSZ-képviselők nevében Bakos Levente az ülés napirendjének 19. pontjaként feltüntetett határozattervezet visszavonását kérte, amelyben az RMDSZ-tanácsosok a Római Katolikus Teológiai Szaklíceum megalapítását javasolják a 2017-18-as tanévtől. Ez az új intézmény – Mihai Viteazul u. 15. szám alatti székhellyel – magába olvasztotta volna a jelenleg is működő katolikus líceum diákjait és tanárait. A határozattervezetet, akárcsak a korábbiakat, ezúttal is megtámadta Horaţiu Lobonţ iskolákért felelős aligazgató, aki szerint az új iskolát a 2017-18-as tanévtől nem lehet beindítani és a tervezet törvényességét a polgármesteri hivatal jogügyi osztálya is több ponton kifogásolta. Mindezek után Bakos Levente tanácsos egy nyilatkozatot olvasott fel, amelyben elhangzott, hogy az RMDSZ marosvásárhelyi frakciója már nem tartja időszerűnek a több mint egy hónappal korábban iktatott határozat tervezetét a katolikus iskola tényleges megalapításáról. – Döntésünket az indokolja, hogy a határozattervezetben hivatkozási alapként szolgáló tanfelügyelőségi döntést alapfokon megsemmisítette a bíróság, a jegyző pedig nem értett egyet a tervezettel sem. Mivel „a szövetség továbbra is kitart az iskolaalapítás mellett, így a lehető legrövidebb idő alatt egy olyan határozattervezetet nyújt be, amely az elmúlt két évben jóhiszeműen működtetett iskolától teljesen független. Az elmúlt hét hónapban számtalan próbálkozás volt arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi iskola jogi helyzete tisztázódjon, hogy a tanintézmény önállóan folytathassa működését, azonban ezek a próbálkozások sikertelennek bizonyultak. A marosvásárhelyi magyar közösség igénye és akarata egyértelmű, szükség van egy római katolikus felekezetű iskolára. Éppen ezért kezdeményezzük egy új iskola alapítását, amely az érvényben lévő módszertan és törvényes előírá- sok által rögzített lépések szerint lenne létrehozva. Bízunk abban, hogy ez az új iskola a 2018–2019-es tanévtől kezdődően megkezdheti működését. A két éve működtetett iskola szempontjából, lévén, hogy több bírósági eljárás is folyamatban van, illetve a kétes jogi helyzet miatt a cikluskezdő osztályokat sem lehetett beindítani, a legjobb megoldás az lenne, ha a Bolyai Farkas Elméleti Líceum fiókintézményeként (structură arondată) működne tovább. Az RMDSZ csak olyan iskolahálózat elfogadását tudja támogatni, amelyben ez a megoldás szerepel… Nem akarjuk veszélyeztetni a több ezer nyolcadikos diák iskolai beiratkozását, azonban érdekképviseleti szervezetként nem tudunk eltekinteni attól sem, hogy több mint 400 diák, több száz szülő és a katolikus egyház akaratát kel immáron több mint hét hónapja… Éppen ezért, a szülői közösség és az egyház akaratával összhangban, az a kérésünk, tegyék lehetővé, hogy a katolikus iskola a Bolyai Farkas Elméleti Líceum fiókintézményeként folytassa tevékenységét, ha már önállóan nem működhet” – hangzott el a nyilatkozatban. A Peti András vezette ülésen Radu Bălaş, a POL tanácsosa azt kifogásolta, hogy a sűrű levelezés helyett a tanfelügyelőségtől, amely számára állítólag annyira fontos az iskolahálózat jóváhagyása, senki nem vett részt az ülésen, hogy a tanácsosok kérdéseire válaszoljon. Többek között arra, hogy mi történik akkor, ha nem szavazzák meg az iskolahálózat tervezetét, amire a hivatal jegyzője a vonatkozó törvényt idézve azt felelte, hogy érvényben marad a régi iskolahálózat, amit a katolikus líceumba járó diákok szülei, akik tiltakozásképpen jelen voltak az ülésen, hosszan megtapsoltak. Kérésre Horaţiu Lobonţ, az iskolákért felelős aligazgató számolt be, hogy Marosvásárhely iskolahálózat-tervezetében továbbra is 26 iskola szerepel, amelyek a tanfelügyelőségtől zöld utat kaptak, a nyolc kifogásolt egység helyzetét pedig tisztázni kell – tette hozzá. A továbbiakban történteket Magyary Előd, az RMDSZ-tanácsosok frakcióvezető-helyettese magyarázta. – Első sürgősségi napirendi pontként a marosvásárhelyi iskolahálózat ellen szavaztunk, mivel nem foglalták bele a katolikus teológiai líceumot. Peti András ülésvezető javaslata alapján megszavaztuk azt a kiegészítést, hogy a katolikus iskolát szerkezetként a Bolyai Farkas Elméleti Líceumhoz csatolják és hét kifogásolt óvoda oktatási szintként működjön. Ezt továbbítjuk a megyei tanfelügyelőségnek, ahol csütörtökön ígéretet kaptunk arra, hogy a javaslatot egy minisztériumi rendelettel véglegesítik. Határidőt sajnos nem tudok mondani, de a megbeszélések értelmében pár nap alatt megszületik a megoldás. A minisztériumi rendelet alapján pedig a katolikus iskola kilencedik osztályaiba is iratkozhatnak a végzősök – szögezte le Magyary Előd. A szavazást megelőzően Györfi Júlia, a POL tanácsosa vetette fel, hogy nem ajánlásként (se propune), hanem határozatként (se decide) kellene elfogadni a határozattervezet kiegészítését, ami az ülésvezető magyarázata szerint akkor lesz végleges határozat, ha a tanfelügyelőség és a szaktárca beleegyezik. A szavazást követően zavarodottan és csalódottan távoztak a szülők. – Csak akkor fogadhatjuk el, hogy iskolánkat szerkezetként a Bolyaihoz csatolják, ha a cikluskezdő osztályok megmaradnak, és az indításukat megtiltó 70-es számú februári határozatát visszavonja a tanfelügyelőség. A három kilencedik osztályunkat nem adhatják senkinek, mert az törvénytelenség lenne, és követeljük azt is, hogy szerkezetként iskolánk megőrizze a nevét – nyilatkozta Zsigmond Imola a szülői közösség nevében. – A vatikáni nagykövet, aki Marosvásárhelyen járt, hogy megegyezésre bírja a feleket, tisztában van azzal, hogy helyileg nem tartották be az ígéreteket, ezért szabadságáról visszatért, hogy dolgozzon az ügyön – tette hozzá. Annyi rosszindulatú félrevezetés után joggal merül fel a kérdés, hogy újabb csapdába sétáltak-e a tanácsosok, vagy a tanfelügyelőség betartja az ígéretét, amely felemásan pillanatnyi megoldást jelentene, de az önállóságát vesztett katolikus iskola sajnos akkor sem lenne a régi.
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Népszerű és sikeres volt az anyanyelvi tábor
Ne feledjétek: ti magyar gyerekek vagytok!
Június 30-án, pénteken este élménybeszámolóval, kiértékelővel, tábortűzzel és falatozással zárult az anyanyelvi tábor, melyet az Arad Megyei RMDSZ oktatási és szórvány szakbizottsága a Pro Identitas Egyesület pályázatán keresztül a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének támogatásával szervezett a magyar nyelvet fakultatív módon tanuló Arad megyei magyar ajkú gyerekeknek.
A közel egyhetes tábor utolsó estéjén a Csiky Gergely Főgimnázium Kollégiumának udvarán összegyűltek a résztvevő gyerekek, pedagógusok, meghívottak, jelen volt Király András ny. oktatási államtitkár, Bognár Levente alpolgármester, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke, Péró Tamás megyei tanácsos, az RMDSZ Arad megyei szervezetének ügyvezető elnöke, valamint Módi József református esperes, az RMDSZ Szórvány Bizottságának elnöke.
Az anyanyelvi tábor programját nézegetve sem tűnt unalmasnak vagy laposnak az elmúlt egy hét, a beszámolókat hallgatva pedig ezt alá is támasztották a diákok, akik Borosjenőből, Borossebesből, Szapáryligetről, Sofronyáról, Fazekasvarsándról érkeztek a táborba.
„Ezek a gyerekek nagyon nehezen beszélnek magyarul. Van köztük, aki alig-alig használja otthon a magyar nyelvet annak ellenére, hogy a családban mindenki magyar. Van olyan, aki I–IV-ben magyar iskolába járt, most már V–VIII-ban fakultatív módon tanulja a magyar nyelvet” – mondta el Kiss Anna táborvezető, mindenki Babuci nénije, akik reggeltől reggelig a gyerekekkel volt, amolyan tyúkanyóként felügyelt, koordinálta a programokat.
„Nem volt könnyű nekik az indulás, de annak ellenére, hogy teljesen ismeretlen volt a környezet, a város, az emberek, hamar feloldódtak. Nem volt nézeteltérés, nem volt veszekedés, duzzogás, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és jól együtt működtünk. Jól érezték magukat, jó barátokat szereztek, akikkel majd biztosan tartják a kapcsolatot a jövőben is.” – fűzte hozzá Kiss Anna, aki mellett állandó társ Matekovits Mihály ny. matematika tanár, programvezető és Hadnagy Dénes főszervező, programvezető voltak.
Az élménybeszámolókból egyöntetűen kiderült, hogy a diákok egy másodpercig sem unták a szervezett foglalkozásokat, programokat, volt, hogy nehézkesen indultak neki, aztán lelkesen vettek részt benne. Számos pedagógus is hozzájárult ahhoz, hogy ez így legyen, említsük meg a programokat vezetők neveit: Rudolf Anna, Ujj Ágnes, Rónai Helén, Szabó Csilla, Khell Levente, Khell Jolán, Matekovits Mária, Muntean Tibor, Lehoczky Attila, Módi Kinga, Hadnagy Éva, Ilona János, Spier Tünde, Tóthpál Renáta, Vékony Zsolt tiszteletes, Fekete Károly és Erdei István művelődésszervezők (Kölcsey Egyesület), valamint a Kisjenei Íjászok Csapata.
A péntek esti tábortűz előtt a szervezők oklevéllel, ajándék könyvekkel jutalmazták a pedagógusokat, megköszönve egyben fáradságos munkájukat, a résztvevő diákok pedig egy szép vászon szatyorban – melyet a tábor logójával díszítettek ki – könyveket, édességet, Delhusa Gjon-kazettát kaptak és egy példányt a Nyugati Jelen június 28-i számából, melynek címlapján a táborozó gyerekek csoportképe látható, mely az újság szerkesztőségében készült.
„Olyan könyveket kaptak, amiben kisebb olvasmányok vannak, hogy ne legyen számukra megterhelő az olvasás. Ezen kívül kaptak oklevelet, egy-egy pólót a tábor logójával, egy dossziét, amiben fényképek vannak Aradról, a Szabadság-szoborról, és kaptak még golyóstollat és egy kis jegyzettömböt. Ezt már az első nap használták, hiszen esténként mindig beleírtuk, amiket aznap láttunk.” – mesélte a táborvezető.
A tábor zárónapján, még mielőtt felcsapták volna a lacikonyhát a kollégium udvarán, Faragó Péter szólt néhány szót a tanulókhoz.
„Az volt ennek a tábornak a célja, hogy ha már otthon nem tudtok egy teljesen magyar közegben lenni, ezért itt megtapasztalhassátok, átélhessetek sok mindent, amire otthon nincs lehetőségetek. (…) Bízom benne, hogy minden, amit láttatok, amit tapasztaltatok, átéltetek itt, az megerősít abban benneteket, hogy jó magyarnak lenni, megerősít abban, hogy a magyarságot vállalnotok, megélnetek kell. (…) Kívánom, hogy az iskolában sikeresek legyetek, és ne feledjétek, hogy minden körülmények között ti magyar gyerekek vagytok.” – mondta az RMDSZ megyei elnöke, majd megköszönte a segítséget mindenkinek, aki valamivel hozzájárult a tábor megszervezéséhez, sikeréhez.
„A lényeg az volt, hogy a gyermekeket résztvevővé tegyük, és ez teljes mértékben sikerült, hiszen már az első napon megnyíltak, aktívan bekapcsolódtak a programokba. (…) Remélem, azzal, hogy részt vettek a táborban, sikerült tudatosítani bennük, hogy az anyanyelvet a mindennapi életben is használni kell. (…) Minden bizonnyal lesz ennek folytatása, hiszen szándékunkban áll évente megszervezni a tábort” – nyilatkozta Hadnagy Dénes főszervező a tábortűz mellett.
Végezetül álljon itt néhány résztvevő tanuló nyilatkozata:
„Nagyon jól ereztem magam, sok szép élményben volt részem. Rengeteg érdekes program volt, ezek közül a falmászás tetszett a legjobban és az íjászok.” – Nagy Attila Róbert, VII. osztály, Borosjenői Mihai Viteazul középiskola.
„Minden nagyon szép volt a táborban, sokat játszottunk, én nagyon jól éreztem magam. A legjobban a városnézés tetszett, de igazából minden remek volt. Sok barátot szereztem, akikkel tartani fogom a kapcsolatot.” – Rechtenwald Noémi, VI. osztály, Szapáryligeti Általános Iskola
„Nagyon jól telt ez a hét, sokat játszottunk, a falmászás volt a legjobb. Minden programon szerettem részt venni.” – Nagy Norbert Tibor, VIII. osztály, Szapáryligeti Általános Iskola. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

A katolikus iskola oktatási feltételei biztosítottak
A jogász véleménye
Miért is merültek fel jogi problémák a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum létrehozásával kapcsolatban? Azok, akik hibáztak, tényleg korrupt, elvetemült bűnözők?
Két évvel ezelőtt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége bűnvádi eljárást indított a Maros megyei tanfelügyelőség akkori főtanfelügyelője, Ştefan Someşan, valamint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum azóta tisztségéből felfüggesztett igazgatója, Tamási Zsolt József ellen, folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélés és az igazgatói tisztség jogtalan felhasználásának gyanúja miatt, a korrupciós cselekmények megelőzéséről, felderítéséről és büntetéséről szóló 2000. évi 78-as törvény rendelkezései alapján. A bűnüldöző szervek szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum létrehozása nem a törvényes keretek tiszteletben tartásával történt, noha a líceum a Marosvásárhely Municípium Helyi Tanácsa 2014. július 29-i 271-es számú határozata alapján törvényesen létező oktatási intézményként szerepelt a tanügyminisztérium által kibocsátott országos tájékoztatási útmutatóban! Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség marosvásárhelyi területi kirendeltsége által végrehajtott szigorú és hosszadalmas nyomozati eljárás következtében kialakult az általános félelem légköre. Talán ennek következtében a Maros Megyei Tanfelügyelőség (ISJM) közigazgatási tanácsa 2017. február 27-én meghozta a 70-es számú törvénytelen határozatát. A határozat szerint, az intézményben a „2017-2018-as tanévben egyetlen cikluskezdő – nulladik, ötödik és kilencedik – osztály indítása sem engedélyezett”.
A líceum létrehozása során az első, pusztán adminisztratív jellegű baklövést – amelyik, véleményem szerint, a korrupció gyanúját mindenképp kizárja – Marosvásárhely Helyi Tanácsa követte el, azzal, hogy 2014. évi 271. számú határozata 1. cikke 5. bekezdésében az alapító okirat bemutatásának feltételéhez kötötte a Római Katolikus Líceumnak az iskolai hálózatba való besorolását – tehát az iskola alapításának elrendelése helyett csak javaslat jellegű döntést hozott.
A második, szintén közigazgatási jellegű tévedés a Maros Megyei Főtanfelügyelőség számlájára írható. 2014. szeptember 12-ei 115-ös sz. határozatával elrendelte a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum mint új, jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény létrehozását. Csakhogy a 2011. évi 1-es számú közoktatási törvény 61. cikkelyének (2) bekezdése értelmében az iskolahálózatok megszervezése, az intézmények létrehozása „a helyi közigazgatási hatóságok feladata, az utólagos megyei tanfelügyelőségi egyetértés (=aviz conform) elnyerésével”. Sajnos, a tanfelügyelőség az egyetértő láttamozás fogalma helyett a létrehozás kifejezést használta, noha az iskolaalapítás a helyi tanács hatáskörébe tartozik. Alulírott – lehet, hogy régivágású ügyvédként – egyszerűen nem tudom megállapítani azt, hogy miben áll ez esetben is az a korrupciós bűncselekmény, amelynek felderítésén a DNA új típusú ügyészei évek óta nyomozgatnak, és zaklatják a szülőket, akiknek semmi közük az iskolaalapításhoz!
A tanfelügyelőség által jogalap nélkül elrendelt beiratkozási tilalom miatt sajnos a folyamatos oktatási tevékenység megakadályozásáig fajult a helyzet, annak ellenére, hogy a teológiai líceum önálló jogi személyiséggel rendelkezik, és jelenleg is törvényesen működik. Ezt a tényt a Romániai Közoktatás Minőségét Szabályozó Ügynökség (ARACIP) 2017. 02. 27-i 179-es számú átiratával is megerősítette, és a Tanügyminisztérium által kibocsátott ez évi rendeletek is alátámasztják. Figyelmen kívül hagyva ezt a tiszta, egyértelmű jogi helyzetet, valamint a büntetőeljárási tk. 4 cikkének az ártatlanság vélelméről szóló előírásait, a tanfelügyelőség közigazgatási tanácsa – többségi szavazattal – meghozta a 2017/70-es számú határozatát, amellyel megtiltotta a tanulóknak a 2017/2018-as tanévben a cikluskezdő osztályokba való beiratkozását. Kétségkívül, a vitatott határozat jogellenes közigazgatási aktus és sérti a tanintézmény jogait és azoknak a gyermekeknek és szüleiknek jogos érdekeit, akik a katolikus líceum cikluskezdő osztályaiba szerettek volna beiratkozni.
A határozat kibocsátását követően azonnal elindítottuk a közigazgatási bírósági eljárást. Az előzetes panaszunkat 2017. március 2-i számmal iktattuk. Ebben felhívtuk a Maros Megyei Tanfelügyelőség figyelmét arra, hogy a nulladik osztályba való beiratkozási időszak március 17-ig tart. Ezért azt kértük, hogy benyújtott panaszunkat a lehető leggyorsabban oldják meg, azért, hogy idejében elindíthassuk a peres eljárást. Az illetékesek barátságosnak egyáltalán nem minősíthető hozzáállását jellemzi az is, hogy az előzetes panaszunk visszautasítását csak 2017. március 31-én közölték, megvárván a nulladik osztályokba való beiratkozási időszak lejártát! Ennek ellenére a szülők 23 gyereket ideiglenesen beírattak.
Előzetes panaszunk visszautasítását azzal indokolták, hogy „az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége a 2015/P/174-es ügyben a főtantanfelügyelő (sz.m.: prof. dr. Ştefan Someşan) és a szóban forgó intézmény igazgatója (sz.m.: prof. dr. Tamási Zsolt) ellen elrendelte a nyomozati eljárás elindítását, ezért a Római Katolikus Teológiai Líceum megalapítására és működésére vonatkozóan fennállhat a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja”. Csakhogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást tiltó határozat indoklását, amely szerint az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi kirendeltségének az oktatási folyamatokba való beavatkozása miatt kellett meghozni, megcáfolta a Legfelsőbb Bírói Tanácshoz (CSM) tartozó Bírókat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyelet 1947/II/ 363/DIP/2017-es számú határozata! A CSM Ellenőrző Felügyeletének határozata megállapította, hogy a Maros Megyei Tanfelügyelőség által az iskola cikluskezdő osztályaiba való beiratkozást tiltó intézkedéseit nem a Korrupcióellenes Ügyészség ügyésze rendelte el. Ezzel az indoklással a CSM ellenőrző felügyelete eldöntötte azt, hogy az illetékes ügyész nem követte el a 2004/303-as, a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény által büntetendő fegyelmi vétséget, mivel nem lépte túl nyomozói hatáskörét, nem befolyásolta az oktatási tevékenységet. Tehát a vitatott tanfelügyelőségi határozat indokolása, miszerint az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek az oktatási folyamatba való beavatkozása miatt rendelte el a beiratkozás tiltását, nem igaz, ez pedig azt jelenti, hogy a közigazgatási döntés kötelező megindokolására vonatkozó törvényes előírás hiányzik, nem teljesült! Amennyiben a közigazgatási határozat nincs megindokolva, akkor a közigazgazgatási törvény értelmében semmis. Az érvénytelenségét pedig közigazgatási bírói eljárás során kell megállapítani. A Maros Megyei Törvényszék sajnos nem tartotta tiszteletben a sürgősségi eljárásra vonatkozó perrendtartási rendelkezéseket, és az ügyben az ítélethozatalt a kilencedik osztályba való beiratkozási határidő lejárta utánra, július 17-re halasztotta.
Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy mindaddig, amíg nem születik olyan végleges bírósági ítélet, amelyik kimondja azt, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum törvénytelenül működik, a Maros Megyei Tanfelügyelőség nem akadályozhatja a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum működését oly módon, hogy megtiltja a tanulók beiratkozását a cikluskezdő osztályokba. A cikluskezdő osztályokba való beiratkozás törvénysértő megtiltása kétségtelenül hivatali visszaélésnek minősül!
Ezúttal is rámutatok arra, hogy abszolút érthetetlen, logikátlan a főtanfelügyelőség érvelése, miszerint azáltal, hogy megtilja a cikluskezdő (0., 5. és 9.) osztályokba való beiratkozást, megakadályozza azt, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelyik súlyosan és visszafordíthatatlanul károsítja a tanulók iskoláztatását!? E szerint az érvrendszer szerint a cikluskezdő osztályokba beiratkozott tanulók sorsát kedvezőtlenül befolyásolná az, ha a Római Katolikus Teológiai Líceumban folytatnák tanulmányaikat, ezzel szemben a folyamatban levő évjáratok (1, 2, 3, 4, 6, 7, 10, 11, 12) tanulói a továbbiakban is akadálytalanul „fejlődhetnének”, esetükben nem állnak fenn a „kedvezőtlen következmények”? Joggal kérdezzük, a tanfelügyelőség miért gondolta, hogy a 0., 5. és 9. osztályba járó tanulók helyzete különbözik a többi évfolyamra beiratkozott tanulókétól? Arról nem is beszélve, hogy a tanfelügyelőség védhetetlen és törvénytelen határozatának milyen káros következményei vannak: szétválasztja a testvéreket, csökkenti a tanárok óraszámát és a tehetséges, az elméleti osztályokba igyekvő gyermekeket akaratuk ellenére szakiskolákba telepíti.
Arra is kitérek, senki sem vitathatja azt a tényt, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumban az oktatási tevékenység lebonyolításához szükséges feltételek teljes körűen biztosítottak:
– jogállásának meglétét az ARACIP (az egyetem előtti oktatás minőségét biztosító országos hatóság) és a Román Tanügyminisztérium ismételten rögzítette, kimondván, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum keretében tovább folytatható az oktatási tevékenység;
– tényállás: a teljes körű oktatás folytatásához rendelkezésre áll a szükséges épület (amelyik ráadásul a Római Katolikus Egyház tulajdona), valamint az oktatáshoz szükséges anyagi erőforrások; a megfelelő tanári, adminisztratív személyzet. Az önálló jogi személyiséggel rendelkező líceum diáklétszáma jóval meghaladja a kötelező 300 főt.
A Római Katolikus Teológiai Líceum ellen indított harc kiagyalói szem elől tévesztették azt a tényt, miszerint a marosvásárhelyi, Mihai Viteazul 15-16. szám alatti ingatlant a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék 2005. december 9-én, az 5874-es számú ítéletével visszaszolgáltatta a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek. A visszaszolgáltatás idején fennálló tevékenység megtartását előíró ötéves kötelezettség már 2010. december 9-én lejárt. Ennek következtében az Unirea Főgimnázium további működése a Római Katolikus Egyház tulajdonában álló ingatlanban kizárólag a tulajdonos nagyvonalúságának köszönhető, a Marosvásárhely municípiummal 2014. december 15-én megkötött bérleti szerződés rendelkezései következtében. A Római Katolikus Líceum megszüntetése a 25 évre megkötött bérleti szerződés megszüntetését vonhatná maga után, aminek következtében az Unirea Főgimnázium (amelyik több mint 40 éven keresztül a jelenlegi Petru Maior egyetem épületében működött, a Papiu líceummal átellenben) kilakoltathatóvá válna. Természetesen nem az a cél, hogy a szomszéd kecskéje is elpusztuljon!
Jelenleg tervben van a római pápa látogatása – ebben az összefüggésben ennek az iskolának a felszámolása, feldarabolása semmi esetre sem teremtene kedvező légkört Őszentsége Ferenc pápa történelmi látogatásának létre- jöttéhez.
Marosvásárhely, 2017. július 6.
Dr. Kincses Előd,
a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyvédje / Népújság (Marosvásárhely)

Magánterületen álló magyar jelképeket támad Maros megye prefektusa
Magánterületekre akar „behatolni” Maros megye prefektusa, aki most egyházakat, pártszervezeteket és vállalkozókat utasít a kisebbségi szimbólumok eltávolítására úgy, hogy jogerős ítéleteket hagy figyelmen kívül.
Miután az elmúlt hetekben eltávolíttatta a magyarlakta településeken a város- és községházákról a székely, valamint a magyar zászlót, Maros megye prefektusa most a magánterületeken felhúzott kisebbségi jelképek ellen indított hadjáratot, jogászok szerint azonban ezzel átlépi hatáskörét. Lucian Goga kormánymegbízott ezúttal egyházakat, pártszervezeteket, sőt magánvállalkozókat utasított arra, hogy három napon belül távolítsák el székhelyükről a magyar közösségi jelképeket. A prefektust azonban érdekes módon csak a székely és a magyar zászló zavarja, ugyanis egyetlen szállodának sem küldött felszólítást, hogy vonják be az Egyesült Államok, Franciaország, Németország, Törökország vagy Izrael lobogóját.
Az egyház nem a prefektus alárendeltje
Vass Imrét, Makfalva polgármesterét például arra utasította Lucian Goga, hogy a helyi református templom előtt álló rúdról vonják le a székely zászlót. Az elöljáró viszont válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy a prefektus által vadászott jelkép az egyház tulajdonában levő területen lobog. „Polgármesterként nem tudok beleszólni, és nem is akarok” – szögezte le lapunknak Vass. A gyülekezet új lelkésze, a 2016 őszén Makfalvára érkezett Gábor Áron Árpád ugyanakkor rámutatott: a zászlórúd és a lobogó a világháborús emlékmű része, amihez az államhatóságnak egyébként sincs semmi köze, hiszen magánterületről van szó. A lelkésznek esze ágában sincs levenni a zászlót annál is inkább, mivel nem ő vonta fel, hanem elődjétől „örökölte”.
Nem számít a jogerős ítélet
Ennél is különösebb, hogy Erdőszentgyörgyön azokat a zászlókat szedetné le a prefektus a szintén egyházi tulajdonban lévő RMDSZ-székházról, amelyek törvényes kihelyezéséről már jogerős ítélet született. A per éppen azért indult, mert a kormánymegbízott 5000 lejes pénzbírságot szabott ki „az úgynevezett székely zászló” és „a minden magyarok zászlajának” kitűzése miatt. A Maros megyei törvényszék azonban tavaly novemberben megállapította, hogy a prefektus hibásan hivatkozott a 2001/1157-es számú kormányrendeletre, hiszen az más országok hivatalos lobogójára vonatkozik, és nem terjeszthető ki önkényesen például a székely zászlóra és a nem hivatalos, címeres piros-fehér-zöld lobogóra. „Van egy végleges, visszavonhatatlan ítélet, amit a prefektus képtelen elfogadni. Ismervén Lucian Gogát, én már tavaly ősszel megjósoltam, hogy újabb kifogást próbál majd találni. Szerintem ismét pereskedni fogunk: döntsön hát a bíróság” – nyilatkozta a Krónikának Csibi Attila polgármester.
Az erdőszentgyörgyi városháza ügyvédje, Menyhárt Gabriella is egyetért azzal, hogy minden bizonnyal újabb bírósági eljárásra fog sor kerülni, ugyanakkor arra is számít, hogy a magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tanasă is belép a perbe. Értesüléseink szerint Lucian Goga feljelentés alapján az elektronikai cikkek és tartozékok gyártásával foglalkozó Elektromaros cég tulajdonosait is felszólította arra, hogy székhelyükről távolítsák el a piros-fehér-zöld zászlót. Minden bizonnyal sem a feljelentést tevő személy, sem a kormánymegbízott nem jött rá arra, hogy az épületen nem a magyar, hanem az olasz zászló lobog, különben érthetetlen, miért éppen az olasz tulajdonban lévő vállalkozást szúrták ki, miközben német, holland, svájci, brit, amerikai befektetők tulajdonában lévő cégek háborítatlanul használhatják országuk lobogóját. Az Elektromarosnak továbbított fenyegetés egyébként megtette hatását: a tulajdonos eltávolította Olaszország zászlaját.
Jogászok: mi köze a prefektusnak a magánterülethez?
Jogászok véleménye szerint valós demokráciában a kormány helyi megbízottjának aligha lehet köze a magánterületen lengő zászlókhoz. A szakemberek abban is egyetértenek: a prefektus akciója egyértelműen azt mutatja, hogy Goga nem tartja tiszteletben a jogerős bírósági ítéleteket, holott zászlóügyben két ilyen döntés is született Maros megyében. Az egyiket az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT) képviselve Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd nyerte: az eljárást annak nyomán indították, hogy a megyeszékhely rendőrségének vezetője elrendelte az EMNT Klastrom (Mihai Viteazul) utcai székházára kitűzött székely zászló bevonását.
A marosvásárhelyi törvényszék jogerősen kimondta, hogy a székely lobogó nem minősíthető reklámzászlónak, mint amire hivatkozva a hatóság elrendelte a kisebbségi jelkép eltávolítását. A nagyváradi Menyhárt Gabriella az RMDSZ erdőszentgyörgyi szervezetét képviselte a Lucian Goga által 2016-ban indított zászlóperben. A partiumi jogásznak sikerült bebizonyítania, hogy a prefektusnak nincs jogi alapja beleszólni abba, hogy a magyar érdekképviseleti szervezet magánterületen a román zászló mellett a közösség másik két jelképét, a magyar és a székely lobogót is kitűzte.
A prefektus most is a törvény tiszteletben tartására és a magyar jelképek eltávolítására szólít fel, holott pontosan ő az, aki nem tartja tiszteletben a jogerős ítéletet. Pedig az még ránézve is kötelező” – fogalmazott a Krónikának Menyhárt Gabriella. Az ügyvéd úgy véli: jogállamban mindenképp erős aduásznak kell számítania a néhány hónappal ezelőtt hozott jogerős ítéletnek az esetleges újabb perben. Kincses Előd eközben a zászlótörvény előírásaira hívta fel a figyelmet, a jogszabály ugyanis kifejezetten a román lobogó kitűzési szabályairól rendelkezik, és nem vonatkozik a kifogásolt zászlókra. Jó lenne, ha a prefektus megtanulná azt, amit egy elsőéves jogász is tud: minden szabad, amit a törvény nem tilt” – magyarázta Kincses.
A számos kisebbségi jogvédelmi perben szerepet vállaló ügyvéd hozzátette: kíváncsian várja, hogy a prefektus a villák, panziók, hotelek és szállodaláncok tulajdonosait is felszólítsa más országok hivatalos zászlóinak eltávolítására, hogy a vendéglátók csak a román és az EU-s lobogóval köszönthessék az érkezőket.
kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag