"A Kolozsváron összesereglett Kelet-Magyarországnak "különböző vallású és fajú népei" a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján kijelentették: Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Kijelentette továbbá a nagygyűlés, hogy az erdélyi magyarság és székelység teljes jogosultságú önkormányzati szervének és képviselőjének elismeri a Kolozsvárt 1918. december 17-én egyesült erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot, illetve annak 1918. december 18-án megalakult választott központi Kormányzótanácsot (Ellenzék, 1918. december 20.). Két nappal később, december 24-én a román királyi csapatok megszállták Kolozsvárt, ahol dr. Haller Gusztáv polgármester fogadta őket. Kolozsvár megszállását követően Neculcea tábornok kilenc pontot tartalmazó rendeletet tett közzé: minden hivatal mellé tiszteket rendelt, a fegyvereket három nap alatt be kellett szolgáltatni, estétől hajnalig tilos volt az utcán járni, háromnál többen nappal sem járhattak együtt, a színházak folytathatták működésüket, továbbá Budapest felé utazni csak katonai engedéllyel lehetett, minden sajtótermék cenzúra alá esett, a sorozásra vonatkozó híreket alaptalanoknak tekintették, akik nem rendelkeztek Kolozsváron állandó lakhellyel, három nap alatt kötelesek voltak elhagyni a várost (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929, I. évf., Kolozsvár, 1930). Erdély fővárosának megszállása után a szövetséges hatalmak gyakorlatilag egész Erdélyt a román hadsereg kezére adták. 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: "a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. Kéri Istent, hogy vezesse jóra és adja áldását ehhez a felelősségteljes lépéshez, melyet megtenni kötelességüknek érezték". (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929. I. évf., Kolozsvár, 1930.) A gyenge szótöbbséggel hozott határozat azonban hamarosan válságba sodorta az erdélyi szászokat, amelynek legnagyobb társadalmi egyesülete emlékiratban tiltakozott Erdély elszakítása ellen, leszögezvén, hogy a szász nép túlnyomó többsége nem azonosítja magát a medgyesi határozattal, és Erdélyt továbbra is Magyarországhoz tartozónak tekinti (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941). A tenniakarók a Wilson-féle önrendelkezés elv alapján köztársaságokat alapítottak: Udvarhely megyében a volt alispán, dr. Paál Árpád vezetésével, Kalotaszegen pedig Kós Károly író, építész irányításával alakultak köztársaságok (Sas Péter: Az erdélyi magyarság politikai szervezkedése. Kézirat). Ugyanakkor 1919. január 14-én dr. Grandpierre Emil főispán, dr. Papp József ügyvédi kamarai elnök, dr. Menyhárt Gáspár egyetemi tanár, dr. Kertész Jenő ügyvéd, br. Jósika János birtokos és Jordáky Lajos nyomdász Nagyszebenbe utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak a román Kormányzótanáccsal. Azt javasolták Maniunak: a közigazgatás Erdély magyar területein legyen magyar, a románokon román, a vegyeseken vegyes, a tisztviselőktől pedig ne követeljenek esküt, hanem elégedjenek meg fogadalommal. A tanács azonban hallani sem akart a kezdeményezésről, és amikor a javaslattevők visszatértek Kolozsvárra, Apáthy Istvánt már börtönben találták (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941). "

"Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. Ioan Cioaca földvári polgármester 1999 júliusában a sziklatömbnek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását akadályozta meg, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak Cioaca ledönttette azt. Az 1944 novemberében Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy a lágerben. A Földváron történteket nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kellene ismerni, hogy mindenért, ami itt történt, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. 2001 augusztusában sikerült mégis emlékművet avatni Földváron. Boros Ernő 1997-2001-ben sorra járta a 20 Szatmár megyei települést, ahonnan a román csendőrök 1944 novemberében embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből közölt néhány emlékezést. A szaniszlói római katolikus templom Historia Domusából: A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőrsön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben megszökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani-ba jutott. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben Erdéllyel kapcsolatban az állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A román kormány mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározták: nem maradnak tétlenül, a biztonság kedvéért lépéseket tesznek az ügy előmozdítása érdekében. Észak-Erdély hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy sebtében, amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki:a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); leplezett formában történő etnikai tisztogatás.Földvár az utóbbi célt szolgálta. Ebben a Dél-Erdély területén létrehozott lágerben nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül pusztuljanak el közülük minél többen. /Boros Ernő: "Mindennap eljött a halál". = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./"

"Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./"

Január 15-én Brassóban C. V. Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke leleplezte Ytzak Rabin volt izraeli miniszterelnök mellszobrát. A ceremónián megjelent Tudor izraeli tanácsosa, Nati Meir is. C. V. Tudor elmondta: mindig is csodálója volt a zsidó népnek, és távol áll tőle az antiszemitizmus. Előzőleg a zsidó közösségek, élükön Ytzak Rabin családjával, elítélték az antiszemita pamfletjeiről híres C. V. Tudor köpönyegforgató magatartását. /Mégis felavatták Rabin szobrát. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./ Két dolgot gyűlölök: a xenofóbiát és a magyarokat – ebben foglalható össze Corneliu Vadim Tudornak a brassói Rabin-szobor-avatáson elhangzott beszéde. Corneliu Vadim Tudor tizennégy évig kendőzetlen zsidóellenességével tűnt ki a romániai politikai porondon. A zsidó közösség nem fogadta el Tudor gesztusát, világi vezetői nem tettek eleget a Nagy-Románia Párt meghívásának. /Salamon Márton László: A lóláb. = Krónika (Kolozsvár), jan.16./ „Vannak szobrok, amelyek uszítanak és vannak szobrok, melyek a békét szolgálják” – mondta beszédében Tudor. Uszító jellegűként a brassói Cenkről 1916-ban eltávolított Árpád-szobrot jelölte meg, szemben a Rabin-szobor igazságot szolgáló szándékával. Jichak Rabin gyilkosát Sztálinhoz, Néróhoz, Attilához, Báthory Erzsébethez és Horthy Miklóshoz hasonló vérengzőknek nevezte a PRM vezére, ugyanakkor a zsidó–palesztin kérdés rendezését az olyanszerű elhatárolódásban látja, amilyen a Iuliu Maniu által véghezvitt, a románok magyaroktól való teljes elszakítása volt. /Dénes Jónás: Vadim látványos pálfordulása. = Krónika (Kolozsvár), jan.16./

Február 10-én hangulatos magyar étterem nyílt meg az Agape vendéglátóipari vállalkozás székhelyén, a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcában. A kalotaszegi motívumokat tartalmazó, festett, kazettás mennyezetű étterem az első olyan vendéglő Kolozsváron, amely az erdélyi magyar konyha étkeit, italait kínálja az ide látogató vendégeknek. Az étteren a Szent Mihály plébánia és a Caritas szervezet közös alkotása. /(m.j.): Magyar étterem az Agapéban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 11./

Életének 78. évében Budapesten elhunyt Fazekas János /Lupény, 1926. febr. 16. – Budapest, 2004. márc. 8./ politikus és történész. Fazekas János 1945 és 1980 között vezető állami és pártfeladatokat látott el előbb Székelyudvarhelyen, majd Brassóban, Marosvásárhelyen és Bukarestben. A román párt- és állami vezetésben volt KB-titkár, belkereskedelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes, de a nyolcvanas éveket már belső ellenzékben töltötte. „Ténykedésének legjellemzőbb jegye mindvégig a kisebbségi jogvédelem volt” – írta róla Sütő András. Az 1989-es decemberi változások után mint nemzetiségi politikusnak még többször kikérték a véleményét, de magyarságához, s egyúttal szocialista elképzeléseihez is ragaszkodó emberként nem jutott szerephez. Egy ideig az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapártban kereste a helyét, de amikor az 1992-es pártkongresszuson a magyar kisebbség védelmében szólalt fel és kifütyülték, kilépett e szervezetből. /Elhunyt Fazekas János. = Krónika (Kolozsvár), márc. 8./ Utolsó éveit Budapesten töltötte, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából végzett kutatómunkát. Fazekas János szülei szülőfalujában, Magyarandrásfalván nevelkedett. 1943-tól tagja a Kommunista Ifjak Szövetségének és részt vett az antifasiszta mozgalom megszervezésében a Székelyföldön. 1944-ben a Maniu-gárdisták letartóztatták, szabadulása csak a véletlenen múlt. 1945-ben Székelyudvarhelyen volt KISZ-titkár, majd Brassó és Maros tartományi KISZ-titkár lett. 1950–84 között nagynemzetgyűlési képviselő. 1954-től 61-ig a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára, 1965–82 között a kormány alelnöke, illetve a minisztertanács alelnöke volt, időközben az élelmiszeripari, illetve a belkereskedelmi tárcát vezette a kormányban. 1989 januárjában Fazekas Javier Perez de Cuellar ENSZ-főtitkárhoz fordult az Erdélyi Magyar Nemzeti Kisebbség Szövetsége nevében, felsorolva az erdélyi magyarságot ért sérelmeket, kérve a kisebbségi kérdés nemzetközi szintű rendezését. /Elhunyt Fazekas János. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 9./

    Czikó Árpád közgazdász-bankigazgató könyvet ír Háromszék gazdasági sorsának alakulásáról. A térség gazdaságtörténetét az 1867-es osztrák–magyar kiegyezéstől indítja, és az 1989-es fordulatig követi nyomon. Czikó Árpád kitér arra is, hogy 1945-től a kommunisták hogyan nyomulnak előre. A Maniu-gárda kivonulása után próbálnak minden kulcspozíciót megszerezni. Kitakarodásuk után a székelyföldi lakosság fellélegzett.   Azután az első népgyűlések. Kezdetben mindennap népgyűlés volt. Minden kizsákmányolót, földbirtokost és nagytőkést fel akartak akasztani, erről beszéltek a szónokok. Pila marsall éjjeliőr volt a kovásznai erdőiparnál, 1945 után meg tábornoki egyenruhában masírozott a népőrség élén. Ez a népőrség különálló alakulat volt, Pilának alárendelve. Az egyik alakulat parancsnoka Elephant József festő és mázoló, egy Péter nevű suszter volt a másik parancsnok, és egy harmadik szabó volt.  Az első megyefőnöknek Demeter Andrást, egy bölöni gazdálkodót neveztek ki. Akkor a megyei párttitkár Csoboth Imre nevezetű kászonújfalusi férfi, előbb bukaresti szabómester volt, és illegális kommunista.  Apor báró után Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter Szentiványi Gábort kinevezte főispánnak. Ő 1945 áprilisában jött haza, jelentkezett a népőrségnél és közölte, ő doktor Szentiványi Gábor, Háromszék vármegye főispánja.  Abban a pillanatban letartóztatták.  /Sylvester Lajos: Gazdálkodás Háromszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./

1944 őszéna Maniu-gárdisták félelmetes félkatonai alakulatainak emberei elözönlötték Észak-Erdély magyarlakta városait és falvait. A vérszomjas fenevadak bandáinak egyik vezéralakja Aldea tábornok volt, a hírhedt magyargyűlölő, aki a Sanatescu kormány belügyminiszteri posztját töltötte be. A másik Ilie Lazar parasztpárti képviselő volt. Ezek nyíltan uszították alárendeltjeiket a legkegyetlenebb atrocitásokra. E felfegyverezett terroristáknak egy 6–7 tagú csapata érkezett Horváth János tiszteletes parókiájára Ormány faluba. Kiráncigálták az ágyából a tiszteletest és puskatussal lökdösve kituszkolták a házból és a patak mellett működő pálinkafőző üsthöz vitték. Ott arra kényszeríttették, hogy két nap és két éjjel megállás nélkül a hidegben kavarja a cefrét. Étlen-szomjan, összeverten, állandó felügyelet alatt végezte a megalázó munkát. Ha a fáradtságtól összeesett, hideg vízzel fellocsolták és tovább kényszeríttették munkára. Amikor a végkimerüléstől összeesett és vizet kért, a fegyveres hóhér a szájára vizelt. Amikor már nem tudták talpra állítani, két pribék hazavitte a tiszteletest és belökte a papi lakba. A kegyetlen megkínzástól, veréstől tüdőgyulladást kapott, ami később a sírba vitte. Amíg Horváth János tiszteletessel kavartatták a pálinkafőző üstben a cefrét, addig a többi verte kiszemelt magyar áldozatokat. A román fegyveresek Ormányból átvonultak Girolt faluba. A négy szórványfaluban magyarság létszáma 1940–1944 őszéig Ormányban 20–25 lélek, 2000-ben 2–3 lélek, Kecsetszilváson 25–30, 2000-ben 2–3 lélek, Némában: 10–15 lélek, 2000-ben 1–2 lélek, Giroltban 100–110 lélek, 2004-ben már csak hat öreg magyar élt. Az ősi templomra maholnap ott is lakat kerül. A Maniu-gárdisták Giroltban Tamási Gyula falubíró házához mentek, nekiestek a már nem fiatal embernek ököllel, puskatussal s addig ütötték-verték, amíg csak eszméletét nem veszítette. Ezután kirabolták a házat, majd egy másik család következett. Idősebb Barabás József házába törtek, összeverték a családfőt. A Tamási család tagjai a román szolgájuk segítségével kimentették a házból az áldozatot. Néhány nap múlva kikergették a Barabás családot a faluból, nem is mertek visszatérni. Más magyar családokat is összevertek. Alig akadt román ember, aki szót emelt volna ezen tortúrák ellen, sőt, egyesek még segédkeztek is a gárdistáknak. Pedig ezek közt volt néhány, akik sokszor megfordultak a Barabás család házánál valami kölcsönért, és sosem távoztak üres kézzel. Az ormányi és a girolti kegyetlenkedések híre csakhamar eljutott a szamosújvári szovjet parancsnoksághoz, ahová már több ehhez hasonló panasz érkezett be. Ennek alapján szovjet katonák jöttek Giroltba. A banda menekült, de még egy kézigránátot hajítottak Tamási juhai közé. – A nagyiklódi magyar családok is a szovjet katonák segítségével úszták meg az elszámoltatást. Ott is elsőnek az id. Majthényi Zoltán családjával akarták elkezdeni a megleckéztetést, de szerencsére az ifj. Majthényi Zoltán idejében értesült a szándékról, gyorsan beszaladt Szamosújvárra, és a szovjet hatóságtól kapott segítséget. A szovjet katonák láttán rögtön lehűlt a gárdisták vérengzési kedve. Giroltban nem ez volt az első eset, hogy magyar ember esett áldozatul magyargyűlölő románoknak. Így történt 1848-ban is, amikor a kétgyermekes családapa, nemes Békési Zsigmond nemzetőr a girolti lázadó románok áldozata lett. A lázadó bandában lévő egyik asszony, mielőtt a férfiak késsel, fejszével összevissza vagdalták volna, vasvillával kiszúrta az áldozat, Békési szemét. Abban az időben is úgy sikerült megállítani a román öldöklést, hogy a hír mégis gyorsan eljutott oda, ahonnan segítséget vártak: gyorsított vágtában egy szakasz honvéd huszár érkezett a helyszínre. S mielőtt a lázadók elmenekülhettek volna, majdnem mindeniket elfogták. Azon a helyen, ahol Békési Zsigmondot meggyilkolták, a honvédek valamennyi román lázadót felakasztották. /Kolozsi Gergely István: Maniu-gárdisták Ormányban és Girolton. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 7. folyt.: ápr. 10./

Az elmúlt hét elején ismeretlen tettesek kirabolták Kolozsvár központjában, a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcai Gaudeamus könyvesboltot. Koós Ferenc tulajdonos közölte, hogy a betörő kifosztotta a pénztárt. Egyetlen könyvet sem vittek el, de otthagytak többek között egy fényképezőgépet is, a tolvajoknak kizárólag a pénz kellett. A rendőrségnek sikerült levennie a bemászó betörő ujjlenyomatát. Az elmúlt hetekben-hónapokban mindegyik Szentegyház utcai üzletet feltörték, mint kiderült, a Gaudeamus volt az utolsó a környező cégek-üzletek közül. Mindennek ellenére a könyvesbolt tulajdonosának figyelmét a hatóságok nem hívták fel a veszélyre. /(balázs): Szentegyház utcai rablómese. A könyveket nem bántják. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 12./

Rendhagyó munka Bogdán László új könyve, Az erdélyi madonna /Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2004./ A jelezte, hogy e versfüzér voltaképpen inkább nagyepika lenne. Egy asszony sorsában az erdélyi magyarság XX. századi hányatott históriáját idézte fel. Álljon itt példaként a könyv XII. szonettjének néhány sora: ,,Félőrült már. A harcoknak vége / És semmi hír a családjáról. / A házat szélvihar, hózápor / cibálja. Így jön el a béke. / Vörösök után koldusok / jönnek, rabló siserehad, / utánuk őrült gyilkosok, / lomha dögevő madarak / Érkezik a Maniu-gárda…” A könyvhöz Márton Árpád csíkszeredai festőművész készített huszonnégy rajzot.  /Magyari Lajos: Erdélyi asszonyok sorsa. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 19./

A megye román civil szervezetei és a Kovászna–Hargita megyei ortodox püspökség Szárazajtán szept. 4-én katonai tiszteletadással újratemetett tizenkét román és egy német katonát. Horia Grama, a megye prefektusa beszédében kifejtette, hogy nem a régi sebekben kívánnak vájkálni, hanem a normalitás jegyében, a keresztény szokásrend szerint megadni a végtisztességet az elesetteknek.  Az eseményről beszámoló riportban az olvasható, hogy az említett katonákat a 1944. szeptemberében a magyar szárazajtaiak foglyul ejtették, megkínozták és meggyilkolták. A román áldozatok számát soha nem állapították meg pontosan, ,,lehet, tizenhárman voltak, lehet, százan”. Néhány napra rá – áll a cikkben – , szept. 26-án a román hadsereg egy hadteste megtorlásként – felületes kivizsgálás után – kivégzett tizenegy szárazajtai magyart.  Ez hazugság, a visszavonuló román sereg katonáit nem a szárazajtaiak gyilkolták meg, hanem harcban estek el, továbbá a tizenegy magyar kivégzését nem a román hadsereg követte el, hanem a Maniu-gárdisták. A történelemhamisítás tehát ma is folytatódik. /(s): Történelemhamisítás újratemetéssel. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 7./

Szárazajtán szept. 26-án a Maniu-gárdisták 1944. szept. 26-i vérengzésére emlékeztek. – Szárazajta története a miénk, azoké, akik itt élünk, és nem azoké, akik kívülről bejönnek, és megpróbálják átforgatni azt – szögezte le Bartalis Szélyes Pál református lelkész. Arra utalt, hogy amikor három hete, szeptember 4-én a szárazajtai volt görög katolikus templom udvarán újratemették a napokkal korábban kihantolt, az 1944. szeptember 4-i csatában elesett néhány román és egy német katonát, a hatóságok valóságos erődemonstrációt tartottak, az emlékezők pedig mindenáron azt bizonygatták: a csatamezőn elesett katonák életéért Szárazajta magyar lakossága felelős. – Szárazajtán riadalmat keltett, hogy terepmotorosok jelent meg a faluban.Később fekete ruhás kommandósok jelentek meg, és igazoltatni kezdték az ünnepségen részt vevők egy részét. 1944. szeptember 26-án néhány helybéli román kezdeményezésére az Észak-Erdélyt végiggyilkoló és -rabló Maniu-gárdák 13 magyart végeztek ki Szárazajtán, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Bartalis Szélyes tiszteletes hangsúlyozta: „Úgy kell emlékeznünk a történtekre, ahogyan történtek. Valahányszor emlékezünk, imádkozunk, hogy az Úristen bocsássa meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. De elvárjuk, hogy a mi történelmünket is tiszteljék, és bármilyen nemzetiségűek, mások is bocsánatkéréssel emlékezzenek, hogy a szárazajtaihoz hasonló tragédia soha többé meg ne történhessen.” A szárazajtai megemlékezést megzavaró terepmotorosokra, de főleg a csendőrökre Puskás Bálint Zoltán RMDSZ-szenátor is kitért: „Nem az emlékező és imádkozó emberekre kell vigyázni, nem tőlünk kell félni, mert a veszély nem tőlünk jön.” Puskás a román katonák elestét a magyarok rovására író törekvések kapcsán hozzátette: „A történelmet senki nem tudja átírni, ezért ismételten le kell szögeznünk: a katonák a háborúban a harctéren estek el, nem a mi kezünk által.” Ezt támasztotta alá Márton Árpád RMDSZ-képviselő is, aki levéltári forrásokra alapozott beszédében azt emelte ki, hogy a Maniu-gárdisták ártatlan embereket gyilkoltak meg, és mindazok, akik mostanság „az állami terror enyhébb formáját alkalmazva”, rendőri és csendőri erőket felvonultatva próbálják továbbra is félelemben tartani Szárazajta lakosságát, legitimálni próbálják az akkori tömegmészárlást. Olosz Gergely képviselőjelölt és Benkő Emőke tanár a Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki szervezete nevében összefogásra és helytállásra buzdított, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezete nevében felszólaló Hoffmann István pedig a Maniu-gárdák hadjáratához hasonlította a délvidéki magyarság ma is tartó zaklatását. Szárazajtán Ajtai Abod Mihály református pap, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egykori igazgatója születésének 300. és a Maniu-gárdák tömeggyilkosságának 60. évfordulójára emlékeztek. Ajtai Abod emlékére márványtáblát avattak a templomban. /D. L.: Megemlékezés hatósági felügyelettel. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./

Kolozsváron az egyedüli négycsillagos szálloda a város szívében a volt Szentegyház, ma Iuliu Maniu utca 6. szám alatt van. Két évvel ezelőtt dr. Czirják Árpád érseki helynök ötlete alapján nyílt meg itt az Agapé. Közben először felszabadították a lakásokat, és azokat elkezdték átalakítani, nem kis költséggel, szállodai szobákká, lakosztályokká. Ma az Agapé szálloda 30 szobája várja a belföldi és külföldi vendégeket. A szálloda ünnepélyes megnyitóján többek között jelen volt: Czirják Árpád érseki helynök és Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is. /Csomafáy Ferenc: Agapé – most már szálloda is. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

Kölcsey Ferenc 1829 és 1832 között Nagykárolyban, az akkor a vármegyeházának (ma a Iuliu Maniu Iskolaközpontnak) otthont adó épületében dolgozott. Erre emlékezett a helyi RMDSZ az épület főbejárata mellett a falra helyeztetett emléktáblával, melyet ünnepélyes keretek között leplezték le okt. 10-én. Sróth Ödön mondott ünnepi beszédet. Az emléktáblán a következő szöveg olvasható: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a Haza fényre derül – Kölcsey Ferenc 1790-1836. Ebben az épületben dolgozott vármegyei jegyzőként a jogász, politikus, országgyűlési követ, nemzeti imánk költője 1829-1832 között. Emlékére állíttatta a nagykárolyi RMDSZ 2004." /(boros): Emléktábla-avatás Nagykárolyban. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 11./

Okt. 12-én ülésezett az Országos Restitúciós Bizottság (ORB), és 20 elvi döntést hozott, ezek közül 12 a magyar történelmi egyházakra vonatkozik. A legfontosabb a szatmári Hám János Líceum épületére vonatkozik, amely a Szatmári Római Katolikus Püspökség tulajdonába kerül vissza. Az épület visszaszolgáltatásáért az RMDSZ évek óta küzd. Mostani ülésén az ORB további 35 végleges határozatot is jóváhagyott, amelyek közül 20 a magyar történelmi egyházakra vonatkozik – közölte Markó Attila, a testület alelnöke. A határozatok többek között olyan ingatlanokra vonatkoznak, mint például a kolozsvári Iuliu Maniu utca (volt Szentegyház) 1., 3. és 5. szám alatt levő három státuspalota, amelyek döntő fontosságúak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség számára, valamint a dési kultúrház épülete, amely szintén az említett egyházkerület tulajdonát képezte. Jóváhagyták ugyanakkor a nagylaki Tajovski Líceumra és annak könyvtárára (erdélyi magyar evangélikus püspökség), a Királyhágómelléki Református Püspökség tulajdonát képező fugyivásárhelyi kultúrházra, az Erdélyi Református Püspökség tulajdonát képező magyarnemegyei (Beszterce-Naszód megye) iskolára és művelődési otthonra vonatkozó végleges határozatot is. /Visszaszolgáltatták a státuspalotákat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./

Boc polgármester a Szentegyház (Maniu) utca 1–3. szám alatti ingatlanra vonatkozó, két héttel ezelőtti kormányhatározat visszavonását kéri. A hivatal megfellebbezi a közigazgatási bíróságon a határozatot, amely a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek szolgáltatja vissza a Kolozsvár főterén levő bérházat. „A határozat törvénytelen módon született meg, hiszen az épületet a Római Katolikus Státus 1952-ben a román államnak ajándékozta” – jelentette ki Boc. „Ugyanaz az egyházellenes hangulatkeltés folyik most is, amely a kilencvenes évek elején: az egyszerű embereket a »kegyetlen« egyház ellen hergelik” – nyilatkozta Potyó Ferenc gyulafehérvári érseki helynök. /S. M. L.: Boc visszaállamosítana. = Krónika (Kolozsvár), okt. 28./

Április 8-án a Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár, Iuliu Maniu/Szentegyház u. 39.) székhelyén Stefano Bottoni Baloldali nemzetépítők? A romániai magyar elit 1945-1960 címmel tart előadást. Az előadás különböző elitcsoportok nemzetképét és identitáspolitikai koncepcióit vizsgálja. /Stefano Bottoni előadása. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 7./

„A korábbiakhoz képest a román rendezők feltűnően előretörtek a magyar színházaknál, ők hozták létre a legtöbb előadást, nagyon jó színvonalon”, összegezte tapasztalatait zsűritagként Sőregi Melinda színházkritikus, a Gyergyószentmiklóson megrendezett Kisebbségi Színházak Kollokviumának május 28-án tartott díjkiosztó gálája után. A sepsiszentgyörgyieknek járó Legjobb előadás díja nem volt nagy újdonság, hiszen ez a társulat jó ideje színvonalas produkciókat hoz létre. „Nagy meglepetést okozott a Csíki Játékszín által bemutatott Az ember tragédiája című előadás, a társulat életében ez nagy előrelépésnek számít. A nézőcsúcs a Médeia előadáson tetőzött. A kollokvium díjai: a legjobb előadás: Médeia (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, rendező Mihai Maniutiu); a legjobb férfi színészi teljesítmény: Szabó Tibor; a legjobb női alakítás: Bicskey Zsuzsanna (Médeia); a közönségzsűri díja: Bérgyilkost fogadtam (Radu Alexandru Nica); NKÖM díja megosztva a legjobb magyar nyelvű előadásért: Az ember tragédiája (Csíki Játékszín), Öltöztessük fel a mezteleneket (Kolozsvár). /(köllő): Színvonalas teljesítmények a kollokviumon. A Médeia vitte el a pálmát. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./

Június 12-én volt a Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiváljának díjkiosztó ünnepsége Kisvárdán. A Szabadkai Népszínház társulata vitte haza idén a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium fődíját. A szakmai zsűri döntése alapján a vajdasági színház Nyikolaj Koljada Murlin Murlo c. darabjának Hernyák György rendezte előadásáért kapta a másfél millió forintos díjat. Az Illyés Közalapítvány díján a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház osztozott, előbbi Örkény István Tóték című komédiájának Vidnyánszky Attila rendezte előadásáért, a kolozsváriak pedig Georg Büchner Woyzeck című drámájának Mihai Maniutiu által színre vitt produkciójáért kapták a díjat. A zsűri a Temesvári Csiky Gergely Színháznak ítélte Kisvárda város díját, a Kövesdy István által színre vitt Parti Nagy Lajos Ibusár című darabjáért. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma életműdíjat adományozott Csíky Andrásnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművészének, valamint Hajdú Gézának, a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata színművészének. /Köllő Katalin: Életműdíjjal jutalmazták Kisvárdán Csíky Andrást. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

Miközben a bosnyák hozzátartozók 1 milliárd euró várományosai, a romániai haláltábor túlélői és az áldozatok hozzátartozói még mindig hiába várnak méltányos kárpótlásra. Az elmúlt napokban gyászolók és megemlékezők tízezrei rótták le kegyeletüket a srebrenicai népirtás tizedik évfordulóján a vérengzés nyolcezer áldozatának emléke előtt. A boszniai szerb csapatok 1995. július 11-én foglalták el az akkor holland ENSZ-békefenntartók védelme alatt álló Srebrenicát, amelynek nyolcezer férfi lakosát a következő napokban lemészárolták. Az 1948-as genfi szerint a népirtás „olyan bűncselekmény, amelyet egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport egészének vagy valamely részének elpusztítási szándékával követnek el.” 1944 végén Észak-Erdély különböző településeiről sok ezer férfit hurcoltak el a földvári haláltáborba. Ez is népirtás volt. A Srebrenicán történt vérengzés miatt a hágai Nemzetközi Törvényszéken Radiszláv Krsztics tábornok úgy védekezett, hogy az áldozatok száma túl „jelentéktelen” volt ahhoz, hogy a mészárlás népirtás besorolást kaphasson. A hágai törvényszék tagjai azonban megállapították, hogy a srebrenicai nyolcezer muzulmán elpusztítása férfi népirtásnak minősül. A Földvárra hurcolt észak-erdélyi magyar férfiak nagy részét is elpusztították. A földvári haláltáborba elhurcolt Szatmár megyeik tragédiájáról írt Boros Ernő Mindennap eljött a halál címmel könyvet, 2002-ben. Az akkori események lényege, hogy 1944. augusztus 23-án, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Németország elveszti a háborút, Románia a leendő győztesek oldalára állt át. Ezzel ismét terítékre került Erdély, pontosabban immár csak Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése. Akkor úgy nézett ki, hogy Észak-Erdély legalább egy részének a hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, ezért a román vezetés elhatározta, hogy „javítanak” ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki: – a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); – leplezett formában történő etnikai tisztogatás. 1999-ben Romániában megjelent egy kormányrendelet, amely az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. közötti időszakban etnikai alapon üldözött személyeknek nyújtandó kárpótlásról intézkedik. Ezzel elméletileg lehetővé vált, hogy az 1944. novembere és 1945. márciusa között a hírhedt földvári haláltáborban raboskodott Szatmár megyei férfiak is kárpótlást kapjanak. De csak elméletileg, mert a gyakorlatban a kormányhatározat megjelenésekor a haláltábor Szatmár megyei túlélői közül már csak hatan-heten voltak életben. Néhány évvel a trianoni döntés után románosítási céllal román telepeseket irányítottak magyar vidékekre, ők román állam által elkobzott földeket kaptak, és ún. kolonista falvakat alakítottak itt ki. Ezek a telepesek a második bécsi döntés után, 1940 októberében visszamentek ismét oda, ahonnan Trianon után érkeztek, és majd csak a háború végén tértek vissza újra kolóniáikba. Ezek a telepesek kárpótlást kaphatnak, illetve különböző kedvezményekben részesülhetnek. /Boros Ernő: Földvár: a magyar Srebrenica. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 22./

Szeptember 21-én van a magyar dráma ünnepe. 1883-ban ezen a napon mutatták be Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját. A magyar dráma jelenlegi helyzetéről nyilatkozott Visky András dramaturg, drámaíró. Elmondta, hogy ezekben a hónapokban több drámáját is bemutatják. Január 15-én lesz a Tanítványok amerikai bemutatója, ezt követi a Júlia Chicagóban. Szeptember 23-án Mihai Maniutiu rendezésében bemutatják Júlia című drámáját Kolozsváron, a Román Színház stúdiótermében. Október 31-én lesz a Tanítványok kolozsvári bemutatója, és valamikor e hónap végén játssza a Szökés című darabját a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat. A színházak könnyebb szívvel mutatnak be klasszikusokat, vagy a média által már fölfuttatott kortárs nyugati szerzőket, mint kortárs magyar drámát. A magyar kulturális minisztérium most már évről évre meghirdeti a Katona József-pályázatot. /Köllő Katalin: A színház egyszerre tud beszélni az ittlétről és a feltámadásról. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./

,,Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne… csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között; most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért. Végső megoldásként a magyarokat vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell küldeni Ázsiába” – mondotta Gavrila Olteanu, a Iuliu Maniu önkéntes zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 26-án. Szárazajta népe most a 61 esztendeje történt vérfürdőre és a tizenhárom, mártírhalált halt áldozatra emlékezett Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor így fogalmazott: ,,Sajnos, akadtak olyanok, akik odáig süllyedtek, hogy saját falustársaikat keverték bajba, vagy küldték a halálba. Mégis keresztényi kötelességünk, hogy megbocsássunk, hogy a jót keressük, hiszen ha Isten akkor nincs velünk, az áldozatok száma nagyobb is lehetett volna. Mindezek ellenére ne feledjük, hanem keressük, s mondjuk el a világnak a való igazságot”. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola igazgatója, Péter Attila a történteket gyászos pillanatnak, a tizenhárom ártatlan áldozat nevét pedig kiáltó szónak nevezte, s reményét fejezte ki, hogy ilyen soha többé nem történik meg. A szárazajtai iskola volt növendékeinek versből és énekből összeállított rövid műsora után a Bardoc-miklósvárszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szabó Miklós kifejtette: a székely nép kész megharcolni az évszázados hagyományokra visszatekintő autonómiáért, s kész a nemzetközi fórumok segítségét is kérni e tekintetben. Hoffmann István, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetének elnöke a mártírok – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – életének utolsó pillanatait elevenítette fel, majd kijelentette: ,,Az igazság elhallgatása vagy kimondása nélkül itt, Székelyföldön, a Kárpát-medencében soha nem rendeződhet a magyarság sorsa, hiszen napjainkban is folynak a magyarverések, a magyarölések, például Délvidéken. A politikusok a parlamentben ma is elutasítják a székely szabadságot szavatoló autonómiát, a Csonka-Magyarország szocialista vezetői pedig megtagadják a határon kívül rekesztett nemzettársaikat.” Az 1944 szeptemberében történteket Benkő Emőke Benkő Levente Szárazajta című, készülő bővített és javított kötete egy részletének felolvasásával idézte fel. /Hecser László: A szárazajtai ártatlan áldozatokra emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./

November 13-án, vasárnap nyitották Kolozsváron, a Fehér Galériában Olajos István (1915–1944) képeiből az emléktárlatot. A székelyudvarhelyi születésű művész egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak, feltehetően a Maniu-gárda tagjai végeztek vele bestiális módon. /Ö. I. B.: Olajos István emlékkiállítás. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékával kezdődik az Égtájak Határon Túli Magyar Kulturális Rendezvényszervező és Szolgáltató Iroda idei Vendégségben Budapesten című rendezvénysorozata. A kolozsváriak három előadást hoznak Budapestre, Tompa Gábor két rendezését: Visky András Tanítványok című drámáját és Caragiale Az elveszett levél című vígjátékát, valamint Büchner Woyzeckjét Mihai Maniutiu rendezésében. Az Égtájak Iroda 11 évvel ezelőtt a budapesti ifjúsági találkozóból nőtte ki magát és tevékenysége hamarosan a színházi sorozat és az Égtájak Fesztiválok szervezésével bővült ki. Az Égtájakat 2003-ig a Fővárosi Önkormányzat tartotta fenn, majd 2003-ban a NKÖM-hoz került és a Hungarofest Kht-ba integrálódott. 2006. január elsejétől az Égtájak Irodát a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézethez sorolták. A Vendégségben Budapesten rendezvényeinek sora a kolozsváriak vendégjátéka után több határon túli magyar színház bemutatkozásával folytatódik, majd márciusban kerül sor a Határon Túli Régiók Napjai című programsorozat keretében a Barangolás Székelyföldön című eseményre. A székelyföldi régió március 13. és 19. között színházi, táncszínházi, zenei, kortárs képző- és fotóművészeti, valamint irodalmi programokkal mutatkozik be a magyar fővárosban. Ezenkívül júniusban ismét megrendezik a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóját. /Takács Nóra (www.kontextus.hu): Folytatja működését az Égtájak Iroda. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 1./

A Román Tudományos Akadémia február 6-án megünnepelte Gabriel Tepelea születésének 90. évfordulóját. A román lapok azonosan írtak életútjáról. Gabriel Tepelea tizenhét évesen lépett be a Nemzeti Parasztpártba, ahol csakhamar Iuliu Maniu elnök közeli munkatársa lett. “A kommunista diktatúra kezdetén, politikai tevékenysége miatt nehézbörtönre és vagyona elkobzására ítélték.” Innen az életrajzírók 1990-be vezérlik az olvasót, amikor Gabriel Tepelea akadémikus, számos egyetem díszdoktora, könyvtárnyi filológiai értekezés szerzője, parasztpárti parlamenti képviselő lett. A Maniu-bandák 1944 őszén Észak-Erdélyben mintegy 1500 magyart mészároltak le. A háromszéki Szárazajtáról, ahol fejszével fejezték le áldozataikat, Benkő Levente részletes dokumentumriportot közölt /Szárazajta, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1995/, de annak idején a román sajtó is írt erről: a Scanteia 1944. októberi lapszámaiban (a bandák bukaresti pere), valamint Mihai Fatu Sfarsit fara glorie (Dicstelen vég) című, a Parasztpárt történetéről szóló könyvében (Bukarest, 1972.). Úgyszintén könyvet írt Petre Turlea, a PUNR volt parlamenti képviselője, Vatra-ideológus, jelenleg a Nagy-Románia Párt házi történésze is. Ebben – Monumente non grata cím alatt (Bukarest, 1996.) – igyekezett tisztára mosni a Maniu-bandákat, mondván, hogy ezek a hazafias zászlóaljak valójában a rendet állították helyre Erdélyben. Bemutatta vezérüket, Gavrila Olteanut, aki a korabeli vádiratokban mint szadista pribék szerepelt. A vérszomjas különítményeket egy bukaresti agytröszt irányította. Ma is élő tagjainak nevét Petre Turlea gondosan elhallgatta. Azonban könyvének 26. lapján elszólta magát: a magyar vérre szomjas haditanács alelnöke Gabriel Tepelea volt. Mihai Pelin levéltári kutatásai alapján készült munkájában (Cartea alba a Securitatii) szintén fel-felbukkan Gabriel Tepelea neve. Gavrila Olteanu “parancsnok” 1946-ban öngyilkos lett a börtönben, Telepelát pedig most ünnepelte a Román Tudományos Akadémia. /Barabás István: Foltos történelmi dicsfény. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

Tiltakozását fejezte ki a Romániai Képzőművészek Szövetsége (UAP) a szervezet által működtetett Szentegyház (Iuliu Maniu) utcai kiállító terem megszüntetése miatt. /Kiss Bence: Folytatódik a kiállítóterem-botrány. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

A Partiumi Keresztény Egyetem /Nagyvárad/ képzőművészeti tanszékének szervezésében került sor arra a kétnapos rendezvényre, amelynek témája a film noir volt. A nagyváradi Beöthy Ödön (Iuliu Maniu) utcai műteremben tartott rendezvényen a PKE reklámgrafika szakának végzőse, Mostis Gergő köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta: a képzőművészeti tanszék immáron három éve szervez különböző rendezvényeket. /Gálovits Zoltán: Magányos hősök és a végzet asszonyai. = Reggeli Újság (Nagyvárad), febr. 27./

Április 2-án lesz Szophoklész Oidipusz király című művének bemutatója Kolozsváron, az Állami Magyar Színházban, Mihai Maniutiu rendezésében. /Oidipusz király. Bemutató a Kolozsvári Magyar Színházban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 31./

Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./

Április 4-án adták át Bukarestben a legjelentősebb romániai színházi kitüntetéseket, az UNITER-díjakat. Két kitüntetés jutott az erdélyi magyar színházak tulajdonába: a legjobb női mellékszereplőnek kijáró díjat Péter Hilda, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésznője kapta, a Tompa Gábor által rendezett Godot-ra várva című előadásban nyújtott alakításáért, a legjobb előadás díját pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház Woyzeck című produkciójának ítélték oda, Mihai Maniutiu rendezésében. /(k): UNITER-díjas a Woyzeck. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 5./