A trianoni diktátum kapcsán
Minden nemzetéhez ragaszkodó magyar számára írom a következőket: a trianoni békediktátummal tízmillió magyar állampolgárt kényszerítettek más nemzet igájába. A valóságban igen sok esetben azok is rosszabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben Magyarországon voltak, akiket az úgynevezett nemzeti államukhoz csatoltak. Ilyen például az erdélyi románok esete, miként azt még egyik vezetőjük, Iuliu Maniu is észrevételezte.
A későbbiekben az így elcsatolt magyarok soraiból több tízezret legyilkoltak (Délvidéken), másokat elűztek szülőföldjükről (Felvidékről), ismét másokat internáltak vagy közvetett módon elüldöztek hazájukból (Erdélyből). Az idegen országokba kényszerített magyarság összességét megfosztották vagyonától és életlehetőségeitől...
Összegezve az előbbieket, adódik a következtetés, hogy a diktátum azoknak az igájába hajtott, akik megpróbáltak életlehetőségeinktől megfosztani vagy elpusztítani minket. Nem akarok összehasonlításokat tenni, mert ebben nem szokás és nem is illik, de más népeket, amelyek a miénkkel hasonló elbánásban részesültek, a fél világ gyászol és sirat, nekünk pedig a Trianon óta eltelt időtől mostanig még panaszkodni sem volt szabad, mert esetleges panaszunk sértette a velünk ellenséges hatalmakat, sőt, még a nemzetközi jog által ránk kényszerített törvényeket is. Ezzel együtt nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy az eltelt ezer esztendőben itt, a Kárpát-medencében államot hoztunk létre. Bízom abban, hogy az általunk létrehozott értékek előbb-utóbb a közös Európában is számítani fognak.
Rozsnyai Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sok a néző, kevés a színész Székelyudvarhelyen
A nehézségek ellenére is jól teljesített az idei évadban a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, az új előadásoknak köszönhetően nőtt a nézők száma, és számos rangos hazai fesztiválon is bemutatkozott a társulat.
A 2014/2015-ös évad eredményeiről, valamint a társulat összetételének változásáról Nagy Pál színházigazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető számolt be hétfőn.
Mint elhangzott, 1050 felnőtt-, 955 diák-, valamint 3024 gyerekbérletet adtak el az idei évadban, így vélhetőleg több mint húszezer néző tekintette meg az előadásokat. A nézők száma azonban többre is tehető, hiszen számos alkalommal adták elő telt házzal a társulat tagjai a Plazma3 felolvasó kocsmaszínházi produkciót is, valamint több ezren nézték meg az előadásokat különböző fesztiválokon. Idén 172 előadást szervezett a színház – leltározta Csurulya Csongor művészeti vezető, aki szerint a szám kiváló eredmény, hiszen a jelen évadban nem szervezték meg a dráMA kortárs színházi találkozót.
Csurulya elmondta, a bemutatott előadások meghozták a várt eredményt, így a Mihai Măniuţiu rendező Szebb az élet halál után című metafizikai komédiája is, amely számos hazai színházi fesztiválra is meghívást kapott, méltán felkeltette a szakma figyelmét. A művészeti vezető szerint kiemelkedő eredmény a társulat számára, hogy sikerült átlépni a „szűkebb pátria" határain. „Nem kis feladat magyarul játszani román közönség előtt" – árulta el a szereplésekről Csurulya.
Mint kifejtette, a fesztiválszereplésekkel lehet igazán haladni, hiszen minél több helyen nézik az előadásokat, annál nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Csurulya szerint az idei évadban továbbra is teljesítették azt a célt, hogy a színház Székelyudvarhely kulturális nagykövete legyen, most pedig azon gondolkoznak, hogy színházi eszközökkel hogyan gazdagítsák a város kulturális életét.
Az intézménytől egyébként távozik Nagy Csongor Zsolt sepsiszentgyörgyi származású színész és Nagy Regina rendező, jövő év felétől pedig Jakab Orsolya és Antal Csaba vesznek ki „reszpirót" – jelentette be Nagy Pál. Noha Jakab Orsolya és Antal Csaba külföldi színházi munkájuk után visszatérnének a társulathoz, távollétük időszakára új embereket kell keresnie a színháznak.
Ezen kívül három színésznő szülési szabadságon van, ezért a vezetőség arra törekszik, hogy új tagokkal pótolja a hiányzókat. Az idei évadban ma este találkozhat utoljára az udvarhelyi közönség a színház társulatával: Gogol Háztűznéző című komédiáját tekintheti meg Zakariás Zalán rendezésében, amely meghívást kapott a Magyar Színházak 27. Kisvárdai Fesztiváljára.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnöke
Léczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.”
Politika és egyház
A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.)
1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)].
Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását.
Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén
Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Ká­roly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg.
12 pont az autonóm Erdélyről
Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének.
Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója.
Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.”
Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.”
Szabadság (Kolozsvár)

MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro

„… hogy ezt a várost… részben elrománosíthassa”
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásá­nak elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Menekültek jöhetnek Váradra is – esetleg
Ide is elér a migránsügy. Lapunkban már többször írtunk róla, hogy Romániát is eléri rövidesen a menekülthullám. Íme, lassan itt van: már összeírták, hány menekültet lehetne elszállásolni iskolai épületekben. Ez azért is érdekes, mert az állami vezetők ezt nem említik.
Azt sem tudja még Románia, hány menekültet fogadjon be az esetlegesen megállapítandó közös európai kvótarendszer keretein belül (mint jeleztük, az ország vezetői ellentmondásosan nyilatkoztak erről, de körülbelül ezerötszázat-ezernyolcszázat emlegettek), továbbá az sem világos, igazából fel van-e készülve az ország arra, ha a kvótákon kívül egyszerűen eléri a menekülthullám (a jelenlegi kormány azt hangoztatta, hogy igen, az ellenzék szerint azonban ennek semmi konkrét jele). Mindezzel együtt némi – egyelőre statisztikai jellegű – mozgolódás már van az ügyben, mégpedig olyan, ami térségünket is érinti. Az Oktatásügyi Minisztérium ugyanis felkérte a megyék főtanfelügyelőségeit, hogy összesítsék, hány olyan szabad hely van a megyék tanintézeteinek bentlakásaiban, ahol esetleg menekülteket lehetne elszállásolni. (Egyes források szerint a felkérésben tételesen az szerepelt, hogy szíriai menekültek – ám egyelőre valószerűtlennek látszik, hogy ennyire specifikusan tudná a jövőt bármilyen romániai intézmény, főleg olyan, amelyik nem közvetlenül foglalkozik migránsügyekkel.)
Akiknél lehet
Bihar megyében is elkészült a vonatkozó összeírás. Eszerint nálunk öt olyan helyet azonosítottak, ahol – a tanügy hatáskörében – ez lehetséges. A következőkről van szó: a belényesi Nicolae Bolcaş Pedagógiai Líceum, a nagyváradi Iuliu Maniu Görög-Katolikus Líceum, a nagyszalontai 1-es számú Technológiai Líceum, a papfalvai 1-es számú Technológiai Líceum, valamint a sonkolyosi 1-es számú Technológiai Líceum. A belényesi tanintézet azt tudatta, hogy bentlakásában száz személyt tud elszállásolni és étkeztetni, a többiben pedig összesen további ötszáz hely van. A Nagyváradi Egyetem is visszajelzett – ők azonban azt, hogy nincsenek bentlakásban szabad helyeik, legfeljebb pszichológiai szaksegítség nyújtását tudják felajánlani. Időközben az Oktatásügyi Minisztériumhoz a többi megyéből is érkeznek a kimutatások.
Csak semmi pánik
Fontos jelezni: egyelőre nem arról van szó, hogy ezekre a helyekre menekültek érkeznének most. Az összeírás amúgyis országos jellegű. Tehát ha a későbbiekben ilyen helyeken is elszállásolnak esetleg migránsokat, akkor sem csak Bihar megyében. Sőt, egyelőre azt sem tudni, szükség lesz-e ezekre a helyekre is, és ha igen, hogyan osztják el a megyékben a migránsokat. Magának a statisztika elkészítésének a ténye viszont figyelemre méltó. Románia – az államfő és a miniszterelnök révén is – ugyanis azt kommunikálja kifelé, hogy elveti a kötelező kvótarendszert, de ha mégis az lenne, akkor sem tud befogadni ezerötszáz-ezernyolcszáz menekültnél többet, mert úgymond „ennyi hely van”. Ehhez képest a mostani összeírás további helyek feltérképezésére utal.
Hisztéria sem kell
Közben tegnap Victor Ponta miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy az államfő megszólalása nyomán „eldőlt az, hogy Románia hány menekültet tud befogadni”, és az ország nem ért egyet a kvótákkal. „Aki szavaz az Európai Tanácsban, az az államfő” – tette hozzá, jelezve, hogy szerinte jó, hogy az elnök már ismertette a román álláspontot. S hogy ez mi is – legalábbis jelenleg? Az, hogy Románia továbbra is a menedékkérők önkéntes alapon történő elosztását szorgalmazza, a befogadási kvóták kötelezővé tételét nem tartja megoldásnak. Ezt jelentette ki egy nappal előbb Klaus Iohannis államfő. Hozzátette: Románia júliusban felajánlotta, hogy 1785 menedékkérőt átvesz a nehéz helyzetbe került országoktól. „Ennyit tudunk befogadni, többet nem” – szögezte le a román elnök, azokra a sajtóértesülésekre utalva, amelyek szerint az Európai Bizottság a korábbi befogadási kvóták növelését és kötelezővé tételét szeretné elérni. A román államfő ezt azzal indokolta, hogy az ország területén lévő hat regionális elhelyezési központban ennyi hely áll rendelkezésre. Elismerte: nem lenne gond egy kiürült kaszárnya átalakításával növelni a befogadható menedékkérők számát, de szerinte Romániának azt is figyelembe kell vennie, hogy a társadalom nem lenne képes integrálni több bevándorlót. Iohannis ezzel – a migránsok önkéntes befogadásának elutasítását szorgalmazó – Traian Băsescu volt államfő érvelését vette át, ugyanakkor megjegyezte: a kérdést nyugodtan és felelősségteljesen kell kezelni, Romániának semmi oka arra, hogy „hisztérikusan reagáljon, és idegengyűlölő oldalát mutassa”. A román államfő megállapította, az illegális bevándorlók tízezreinek beözönlése logisztikai problémákat is okozott több európai országban, ugyanakkor szerinte a schengeni övezet és a – menedékkérők regisztrálást szabályozó – dublini egyezmény működési elvei is sérültek, „a menekültek gyakorlatilag az egész európai építményt felforgatták”. A menekültek elosztásával kapcsolatos brüsszeli javaslat megismerése nyomán a Legfelső Védelmi Tanács alakítja ki Románia ezzel kapcsolatos álláspontját. A nemzetbiztonsági testület szeptember 17-i ülésén és az EU állam- és kormányfőinek októberi csúcsértekezletén is az önkéntes befogadási kvóták megtartását fogja javasolni.
Nincs nyomás
Iohannis rámutatott: Románián nincs migrációs nyomás, így számára csak elvi kérdés, hogy szolidáris legyen a többi uniós tagállammal. Kizártnak tartotta, hogy számottevően megnőjön a Romániába érkező menedékkérők száma, mondván, hogy „Romániába nem az jön be, aki akar, hanem az, aki teljesíti annak törvényes feltételeit”. Úgy vélte: „paradox módon” ebből a szempontból Románia előnyére vált, hogy még nem tagja a schengeni övezetnek.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Kisebbségi kulturális Chartát írtak alá Kolozsváron
Kolozsvári művelődési intézmények vezetői gyűltek össze a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában hétfő délelőtt, hogy aláírják a sajtó és a civil szervezetek képviselőinek jelenlétében a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát. A magyarul, románul és angolul közzétett dokumentum aláírói a különböző nemzetiségek és kultúrák közötti hatékony párbeszéd megvalósítására kötelezik el magukat.
Elegünk van a kirakat-multikulturalizmusból – jelentette ki a találkozó célját felvezető Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki szerint a dokumentumban foglalt vállalások fő célja, hogy Kolozsváron mindenki egyformán otthon érezze magát, nemzeti vagy vallási hovatartozástól függetlenül. A különböző etnikumai csoportok párhuzamosan, sokszor kommunikáció nélkül zajló kulturális megnyilvánulásait, „párhuzamos életeiket” szeretné termékeny kapcsolatba hozni a kezdeményezés, megteremtve köztük az átjárhatóságot, érthetőséget, hozzáférhetőséget biztosítva egymás kulturális életéhez.
Hegedüs Csilla hozzátette: az aláírók támogatják, hogy Kolozsvár nyerje el 2021-re az Európa Kulturális Fővárosa címet, de csak akkor, ha ez a charta tiszteletben tartásával történik meg.
A dokumentumot a következők írták alá: Hegedüs Csilla kultúráért felelő RMDSZ ügyvezető alelnök, Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kicses Kolozsvár Egyesület elnöke, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Mihai Măniuțiu, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia – EMTE kolozsvári karának dékánja, Greta Elena, a Pata-réti romákkal foglalkozó Coasta Egyesület képviselője, Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke, Wilfried Schreiber, a Kolozsvári Német Fórum elnöke, Lăcătuș Petru Alin a Romániai Roma Fiatalok Civil Egyesületének képviseletében, Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, valamint házigazdaként (is) Lucian Năstasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Hozzájuk bárki csatlakozhat, ezt már a helyszínen meg is tette néhány civil szervezet képviselője, például az Igen, tessék! mozgalmat képviselő Talpas Botond, a Musai-Muszáj mozgalmat képviselő Bethlendi András, valamint Rarița Zbranca, az alternatív művészeket tömörítő Ecsetgyár Föderáció vezetője. A chartát magánszemélyek, kulturális szervezetek és közintézmények számára is megnyitják aláírásra.
Amint a charta kidolgozói és első aláírói a dokumentumban leírták, tudatosítani kívánják, hogy Kolozsvár évszázadok óta a nyelvi, kulturális és vallási sokszínűség otthona. Kijelentették: nem elégszenek meg azzal, hogy a különböző etnikai közösségek kultúrateremtő tevékenysége egymással párhuzamosan, kölcsönös átjárások nélkül történjen. A charta kiemelt céljának azt tartották, hogy Kolozsvár közösségei között folyamatos párbeszéd alakuljon ki egymás megismerése, megértése, kulturális értékeinek a tisztelete érdekében.
Az alapelvek között a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formájának az elutasítását, a konfliktusok megelőzésének, elkerülésének a fontosságát, a bizalmatlanság, valamint a történelmi és kulturális előítéletek falainak a lebontását is megjelölték.
A charta cselekvési tervet is tartalmaz, melyben az aláírók vállalják többek között a kisebbségi közösségek kultúrájának a felkarolását, az interkulturális párbeszéd tereinek a létrehozását, valamint „a sokszínűséget fenyegetésként megélő szereplők közelítését azokhoz, akik ezt értékként, a társadalmi lét gazdagításaként élik meg".
Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, a charta kezdeményezője a sajtótájékoztató után elmondta, Kolozsvár kulturális fővárosi pályázatának az előkészítő csapatában végzett munka során érlelődött meg benne a charta elfogadásának a gondolata. Mint fogalmazott, a kulturális fővárosi pályázat csapata „nem apja, nem anyja, hanem csak rokona chartának". Az alapítványi vezető nem tartotta kétségesnek, hogy mind a kulturális fővárosi pályázatot előkészítő egyesület, mind pedig Kolozsvár polgármestere aláírja a dokumentumot.
maszol.ro

Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron
Október 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén.
Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma.
A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak.
A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be.
Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat.
Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is.
Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források.
Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának.
Erdélyi Római Katolikus Státus
1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Fábián Róbert/Vasárnap
(előzmény)
romkat.ro/hu/
Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron
Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt.
A konferencia védnökei:
Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke
Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szervezők:
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar
Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár
Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium
Felkért előadók:
Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet
Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen
Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar
Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar
Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely
Időpont: 2015. október 9–11.
Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám,
Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám.
Kérjük részvételi szándékát jelezze a hollo_laszlo@yahoo.com címen.
Dr. Holló László, elnök
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
magyarkurir.hu

Három erdélyi magyar társulat az országos színházi fesztiválon
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli az országos színházi fesztivál, a romániai színházi élet legrangosabb seregszemléje. A Bukarestben pénteken kezdődött jubileumi mustrán három erdélyi magyar társulat hat előadása is szerepel.
Az október 23. és november 1. között zajló fesztiválra Marina Constantinescu színikritikus válogatta az előadásokat. Összesen 44 produkciót láthat a közönség, többek között Andrei Serban, Silviu Purcarete, Victor Ioan Frunza, Mihai Maniutiu, Tompa Gábor, Alexandru Dabija, Alexandru Darie, Felix Alexa, Bocsárdi László, Radu Afrim, Claudiu Goga és Cristi Juncu rendezők által jegyzett előadásokat.
Három erdélyi magyar társulat kapott meghívást az évfordulós seregszemlére. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással vesz részt a fesztiválon, az Albu István által rendezett Karamazovokkal és a Radu Afrim által színpadra állított Nyugalommal, amely Bartis Attila azonos című regénye alapján készült. Ez utóbbit nagy várakozás előzte meg, ugyanis az internetes jegyértékesítésen erre fogytak el leghamarabb a jegyek.
A fővárosban mutat be szintén két előadást a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a Silviu Purcarete által rendezett Moliendo cafét viszi színre koprodukcióban a Temesvári Állami Német Színházzal, valamint a szerb Kokan Mladenovic rendezte Koldusoperát, amely John Gay azonos című műve nyomán készült.
A rangos seregszemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház is részt vesz. A közönség elsőként Tompa Gábor rendezésében Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabot nézheti meg, majd a Sinkó Ferenc által jegyzett #hattyúdal című produkciót.
Tompa Gábornak egy másik munkája is ott lesz Bukarestben: az Alfred Jarry Übü király című drámája nyomán készült UbuZdup! is megtekinthető a Kolozsvári Román Színház előadásában. A seregszemlére meghívást kapott a Temesvári Állami Német Színház Elektra című előadása is, amelyet a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László állított színpadra.
Népújság (Marosvásárhely)

A mozgás mint kifejezési forma
Fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli mozgásszínházi fesztivállal a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, amely több magyarországi társulatot és alkotót hívott meg erre az alkalomra.
A november 27. és december 1. között zajló flow fesztiválon részt vesz a Frenák Pál Társulat, amely a Birdie című produkciót mutatja be. A sepsiszentgyörgyi közönség megtekintheti Fehér Ferenc Tao Te és Helló, Zombi! című előadásait, valamint a Szkéné Színház és a Forte Társulat A nagy füzet című produkcióját. Emellett a programban szerepel a házigazda társulat Romeo & Julia és Személyazonosság című előadása.
Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi társulat művészeti vezetője az MTI-nek elmondta: az M Studiót 2005-ben Uray Péter alapította azzal a céllal, hogy a műfajt meghonosítsa Erdélyben és Romániában, addig ugyanis hivatásos mozgásszínházi társulat Romániában sem létezett. Kockázatos vállalkozás volt egy kisvárosban indítani ilyen projektet – mondta, ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön már létezett tíz évvel ezelőtt is olyan nyitott közönség, amelyre lehetett számítani, hogy megszereti ezt a színházi műfajt is.
Az M Studio 2010-ben átkerült a városi önkormányzathoz, és azóta a Tamási Áron Színház társintézményeként fejti ki tevékenységét. Azelőtt a megyei önkormányzathoz tartozó Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi műhelyeként működött. Márton Imola elmondta, mindkét helyi intézménnyel jó volt az együttműködésük. Az idén első alkalommal koprodukcióban készült egyik előadásuk a Tamási Áron Színházzal.
„Remélem, lesz erre még példa, mert a két társulat jól tud együttműködni, a színészek kiegészítik, inspirálják egymást és tanulnak egymástól” – mondta Márton Imola. Nagy előrelépésnek tekinti, hogy mára sikerült olyan értő és érző közönséget kialakítania az M Studiónak, amely kíváncsi a társulat előadásaira.
A művészeti vezető szerint az elmúlt öt évben megfigyelhető, hogy az erdélyi magyar kőszínházak előadásaiban a mozgás, mint kifejezési forma, egyre erőteljesebben van jelen. Ugyanakkor az igazán nagy előrelépést az anyagi keretek korlátoltsága akadályozza – tette hozzá, hiszen több nyugat-európai koreográfussal kellene együttdolgoznia rendszeresen a társulatnak a fokozottabb fejlődés érdekében.
„A költségvetést és a pályázati lehetőségeket igyekszünk kihasználni, és lehetővé tenni, hogy külföldi alkotók is jöjjenek Sepsiszentgyörgyre, de jó lenne gyakrabban hívni őket” – mondta Márton Imola.
Az M Studio az elmúlt tíz évben többnyire magyarországi és a romániai koreográfusokkal, rendezőkkel dolgozott együtt. Közülük a művészeti vezető kiemelte Uray Pétert, Fehér Ferencet, Zakariás Zalánt, Gemza Pétert, Mihai Măniuţiut, Barta Dórát és Goda Gábort.
Krónika (Kolozsvár)

Csaknem 3000-en skandálták Gyulafehérváron, hogy Besszarábia Románia
Mintegy háromezren vettek részt tegnap Gyulafehérváron a román nemzeti ünnep alkalmából rendezett koszorúzáson, az 1200 fős katonai felvonuláson és a koncerteken. Fiatalok egy csoportja Besszarábia Romániához való csatolásáról, illetve a Colectiv klubról is skandált.
Az ünnepség reggel 9 órakor kezdődött koszorúzással Ion I. C. Brătianu és Iuliu Maniu Gyulafehérvár belvárosában álló szobránál, később megkoszorúzták Vitéz Mihály lovas szobrát, illetve Ferdinánd király és Mária királynő mellszobrát az Újraegyesülés Temploma (Catedrala Reîntregirii) előtt, ahol a résztvevők száma már háromezerre duzzadt.
A Vitéz Mihály szobra előtti ünnepségen fiatalok egy csoportja azt skandálta, „Besszarábia Románia”, „Besszarábia román föld”, de azt is ismételgette: „Colectiv”.
Gyulafehérváron jelen volt Vasile Dâncu fejlesztési és közigazgatási miniszter, Marius Bostan távközlési miniszter, Teodor Atanasiu, a szenátus alelnöke, Victor Negrescu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő, honatyák, illetve a helyi és megyei hatóságok képviselői. Negyed tizenkettőkor kezdődött a küldöttségek fogadása a vár Egyesülés Termében. Ezt a jelképes ceremóniát minden évben megtartják Gyulafehérváron. 12-kor pedig az Újraegyesülés Templomában tartották meg a Te Deumot.
A gyulafehérvári ünnepségek keretében sor került egy több mint 1200 katonát és haditechnikát felvonultató parádéra is.
A katonai parádé 13 órakor kezdődött, a menet a gyulafehérvári December 1. sugárúton haladt el.
A gyulafehérvári hatóságok idén is ebéddel várták a nemzeti ünnepen részt vevő helybelieket. A szervezők elmondása szerint több mint 6000 adag sültet és csaknem 800 liter bort készítettek elő.
Az ételt egy gyulafehérvári hotel konyháján készítették, és a vársáncban elhelyezett tábori konyhánál osztják szét.
Az ünnepségek részeként népzenei koncertre is sor került Román dal és lélek címmel, illetve a Voltaj is fellépett Teljes szívvel Romániáért mottóval.
Idén a gyulafehérvári önkormányzat úgy döntött, hogy a Colectiv klubban történt tragédiára való tekintettel, polgári kérésnek eleget téve, nem tartja meg a már hagyományosnak számító tűzijátékot, hanem lézershow-val helyettesíti azt.
Dan Lungu
nyugatijelen.com / mediafax.ro
Erdély.ma

Magyarellenesség a román nemzeti ünnepen
A Bukarestben regnáló mindenkori hatalom velünk, erdélyi magyarokkal kapcsolatos valós szándékait már az is világossá teszi, hogy egy olyan évfordulót választottak Románia nemzeti ünnepének, melynek következményei az elmúlt 97 esztendőben nekünk csak bút és bánatot okoztak. Ha pedig valakinek kétségei támadnának e megállapítással kapcsolatban, akkor jussanak eszébe a földönfutóvá tett magyar családok tízezrei, emlékezzen a nyelvi, politikai és kulturális jogaink megvonására, idézze fel a Maniu-gárda vérengzéseit, de ne feledkezzen meg elkobzott vagyonunkról és elorzott iskoláinkról sem. Jelenleg pedig gazdaságilag fojtogatnak, magyarként megaláznak és megfélemlítenek, másodrendű állampolgárnak tekintenek, valamint lehetséges veszélyforrásként kezelnek minket. Ugyanakkor nemzeti ünnepük egy újabb lehetősége annak, hogy ismételten belénk rúghassanak.
Így válhatott szokássá, hogy a magát Új Jobboldalnak nevező, néhány hete párttá nyilvánított fasiszta szervezet december 1-jén, Sepsiszentgyörgy utcáin a csendőrség védőgyűrűjében masírozzon magyarokat gyalázó jelszavakat üvöltve. A már négy alkalommal elkövetett nyilvános gyalázkodásaikat kísérő általános felháborodás hatására a ténykedéseiket eddig nemcsak eltűrő, hanem nyíltan segítő román hatalmi gépezet azonban az idén taktikát változtatott. Hagyták ugyanis felvonulni őket, ám ez sokkal kevesebb garral zajlott, mint a megelőző esztendőkben, mert ezúttal „csak” a „Kovászna, Hargita román föld” jelmondatot lehetett a szájukból hallani. A szobor előtti téren viszont megrökönyödve tapasztaltam, hogy a fasiszta párt szerepének egy részét ezúttal a román kormány helyi képviselete vállalta át, hiszen a prefektúra által elhelyezett hangszórókból perceken át harsogó „mi románok, e föld örökös urai vagyunk” refrénű induló nekünk szóló üzenete félreérthetetlen.
Az pedig még ennél is felháborítóbb, hogy az állomáson nagy valószínűséggel a szél által letépett román lobogó árbocról való eltűnését a mi székely nyakunkba akarják varrni, miközben Kézdiszéken három nemzeti érzelmű ártatlan honfitársunk házában nagy erőfitogtatás kíséretében házkutatást tartanak.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Az oktatástól a kutatásig
A Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem ambíciós tervei
December 4-én, pénteken délután a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Művelődési központban érdekes nyílt műhelymunkát tartott a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem. A rendezvényre, amelyen műszaki újdonságokat, érdekességeket láthattak az érdeklődők, több mint 500, nagyrészt középiskolás diák volt kíváncsi. Az innovációkat a Kulturális Tudományegyetem, a Petru Maior, a Sapientia EMTE, az Elektromaros és Bolyai Farkas líceumok diákjai, valamint a Fomco Kft. , az Ecomotive Kft. és a 3D Creativity Kft., illetve több cég munkatársai mutatták be. A rendezvényt követően dr. Csegzi Sándorral, a Kulturális és Tudományegyetem vezetőjével beszélgettünk.
– Nagyon sok érdekes, új műszaki berendezést vonultattak fel pénteken. Ön szerint melyek voltak a fontosabbak?
– Nehéz lenne felsorolni, hogy a különböző műhelyekben mennyi érdekes, gyakorlati alkalmazásra is megfelelő újítást, találmányt mutattak be meghívottaink. Ezek közül négy országos szinten új fejlesztésnek minősül. Megemlíthetem a Sapientia EMTE pneumobilját, a Fomco cég koncepcióját, amely az elektromos gépkocsik töltőállomásainak létrehozásán, meghonosításán dolgozik, azzal a céllal, hogy nálunk is használható legyen ez az alternatív közlekedési eszköz. Beszélhetek olyan önjáró szerkezetről is, mint például a Kulturális és Tudományegyetem munkatársai által kidolgozott robot, amelyet be lehet építeni fűnyíró gépekbe. Van ugyan világszerte ilyen gép, de mi olcsóbb megoldáson dolgozunk. Losonczi Lajos, a Sapientia EMTE tanára bemutatta a már levédett, körhengeres szivattyúrendszerét. Érdekes volt a 3D Creativity Kft. által bemutatott 3 D-s nyomtató, amelyet temesvári partnereiktől hoztak Marosvásárhelyre. A cég nemcsak nyomtatással, hanem a nyomtatók műszaki fejlesztésével is foglalkozik. Fontos tevékenységi területük a biológiailag lebomló anyagok hasznosítása, alkalmazása, melyekről a rendezvényen is láthattunk érdekes kísérleteket.
– Különös elégtétel, hogy nagyon sok középiskolás diák látogatta meg a kiállítást.
– Az a koncepciónk, hogy minden korosztálynak érdekességet, tanulmányoznivalót ajánljunk, mivel folyamatban gondolkodunk. Első lépésként a gyerekeknek, V–VIII. osztályos tanulóknak kínáljuk azt a lehetőséget, hogy távirányitású autómodelleket készítsenek. Aztán a felsőbb korosztálybeliek már komolyabb, önjáró járműveket készíthetnek, az egyetemisták – műszaki ismereteiket gyakorlatba ültetve – drónokat, robotokat állíthatnak össze, míg a tanárok, az újítók, a feltalálók ezek gyakorlati alkalmazásával foglalkozhatnak. A lektoraink nagy része is hobbiként kezdett ezzel a szakterülettel foglalkozni, majd fokozatosan halmozta az elméleti és gyakorlati tudást, és így most már a szakmában vagy akár a kutatásban is használja az ismereteket. Mi hiánypótló és katalizátor szerepet szeretnénk betölteni az oktatási rendszerben. Hiánypótló, mert olyan területet szeretnénk a felnőttoktatás terén megcélozni, ami kimaradt az állami intézmények látóköréből. Gondolok itt a tizenkét osztályt végzett, de nem érettségizett diákokra, vagy nyolc, illetve a tíz osztályt befejezőkre, akik nem bírnak meg egy egyetemi képzést, de jó szakemberekké válhatnak. Emellett pedig olyan tanfolyamokat indítottunk be, amelyekre van igény a munkaerőpiacon. Mielőtt meghirdettük volna a kurzusokat, illetve azt követően is több mint 20 céget kerestem fel személyesen és ajánlottam nekik képzési lehetőséget. Ma hat céggel van szerződésünk, amelyek munkahelyet kínálnak, majd a megfelelő személy alkalmazását követően nálunk elvégeztetik a szaktanfolyamot. S míg az elméleti képzést tantermeinkben tartják az oktatók, addig a gyakorlatot a cégek székhelyén, azon a gépen végzik, amelyen dolgoznak. Természetesen a tanfolyam költségeit is állják a cégek. Itt elsősorban az ún. CNC – számítógép-vezérlésű – fémforgácsoló gépkezelői tanfolyamra gondolok, amelyet az Imatex céggel, vagy az automatizálási technikus szakra, amelyet a gázvállalattal közösen szerveztünk. S most már az ugyanilyen elv alapján működő fafeldolgozói szakmához is igényelnek képzett munkaerőt. A két kiemelkedő tanfolyam mellett még könyvtárosi, felnőttoktató-képző (formator), ruhatervező, - varró-, idegennyelv- és számítógép- kezelői tanfolyamokat is tartunk. Az automatizálási technikusi képzés 1080, míg a CNC fémforgácsológép-kezelő tanfolyam 720 órából áll. Az ezeket elvégző hallgatók a munkaügyi, illetve a tanügyminisztérium által akkreditált szakdiplomát kapnak. Más felnőttoktató központtól eltérően, nálunk kötelezően megtartjuk mind az elméleti, mind a szakmai képzést. Nem vagyunk diplomagyárak. Ebben az évben tanfolyamainkat összesen 120 hallgató látogatja. Most indítottunk egy újabb CNC-gép-programozói tanfolyamot.
– Miben vállal "katalizátor szerepet" a Kulturális és Tudományegyetem?
– Elsősorban kapcsolatot próbálunk teremteni a különböző műhelyek között. Műszaki fejlesztéssel – nyilván az adott szintnek megfelelően – foglalkoznak a Bolyai és az Elektromaros líceumban, a Petru Maior Egyetemen és a Sapientia EMTE-n, és vannak olyan érdeklődők is, akik intézményen kívül próbálkoznak műszaki innovációval, s ne feledkezzünk meg a különböző cégek kutatási osztályairól sem. A pénteki is olyan célirányos rendezvény volt, amellyel az volt a szándékunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a tapasztalatcserére, a találkozásra azoknak, akiknek közös az érdeklődési területe, de különböző helyeken dolgoznak, kutatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a város vonultassa fel az alkotókészségét. Az önkormányzat kezdeményezésére megalakult a LifetechCity elnevezésű klaszter, amelynek a Kulturális és Tudományegyetem is tagja. Ebbe a csoportba tartozik még az összes marosvásárhelyi egyetem, a megyei kereskedelmi kamara, a 7-es régióközpont, több olyan cég, amely az orvosi kutatás területén dolgozik. Ez utóbbiak nem betegápolással foglalkoznak, hanem a műszaki fejlesztések terén tevékenykednek. Lehet, hogy a felnőttoktatási központnak nem ez a fő feladata, de lehetőségünk van arra, hogy az említett szakterületeken tevékenykedő szakembereket mozgósítsuk, teret ajánlunk az intézményes együttműködésre, a fejlődésre. A pénteki rendezvényen felvonultattuk mindazokat a műszaki berendezéseket, amelyeknek a továbbfejlesztésén az említett intézmények akár közösen is dolgozhatnak, hiszen így pénzt és energiát is megspórolhatunk. Mint ismeretes, többször kísérleteztünk a sztratoszféráig küldött héliumballonnal. Olyan műszereket juttattunk fel 30 – 40 km magasságig, amelyek adatokat szolgáltathattak a klímaváltozásról. Ott vannak a saját fejlesztésű drónok is, amelyeket természeti katasztrófák vagy repülő-balesetekkor használhatnak az emberek, vagy akár az eltűnt roncs keresésére. Ezekbe GPS- vagy GSM-követőrendszereket is be lehet építeni. Minden, a rendezvényen megjelent intézmény és cég, mindamellett, hogy bemutatta, mivel foglalkozik, kapcsolatot teremthetett, s így elindulhatott egy szakmai párbeszéd.
– Nem tűnik túl ambíciósnak ez az elképzelés, tekintve, hogy a mai Kulturális és Tudományegyetem elődje, az 1963-ban létrehozott Népi Egyetem célja csupán a felnőttoktatás volt? Amit önök felvállaltak és terveznek, az már a kutatóközpontok feladatkörébe tartozik.
– A nevet örököltük. Az ebből alakult új intézmény a helyi önkormányzathoz tartozó közhasznú társaságként működik. Az ezt szabályozó helyi tanácsi határozat értelmében az önkormányzat anyagi támogatását fokozatosan megszünteti, ezért önállósulnunk kell. Az ilyen jellegű intézmények a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is léteztek, ahol ez a típusú oktatási rendszer hozzájárult a szakmai háttérképzés fejlesztéséhez. A név valóban első hallásra megtévesztő, de igyekszünk ehhez méltó intézménnyé felnőni. A magánegyetemek az akkreditációjukkal igazolhatják a minőségi oktatást. Ha sikerül az említett irányba elmozdulni, akkor valóban megvan annak az esélye, hogy kutatóközpontként is működjünk a jövőben. Sajnos, a romániai oktatási rendszer sem a középiskolai, sem az egyetemi szinten nem versenyképes, hiszen számos olyan szakmát oktatnak, amelyre nincs kereslet a munkaerőpiacon, és így inkább a szürkeállomány kivándorlását idézik elő. Ha sikerül akár helyi szinten is kutatási programokat beindítanunk, akkor remélhetjük, hogy némiképp megfékezhetjük ezt a jelenséget. Nem vehetjük fel a versenyt a nagy külföldi egyetemek kutatóközpontjaival, országos szinten is csak "csepp vagyunk a tengerben", de ha sikerül egy olyan fórumot létrehoznunk, ahol találkoznak bizonyos ötletek, megoldások, jövőbeni elképzelések, amelyek helyi szinten a gyakorlatban is kivitelezhető, nyert ügyünk van.
– Ha már itt tartunk, beszéljünk a jövőről.
– Szeretnénk az intézményes hátteret megszilárdítani. A helyi tanács döntése értelmében jövő őszire átköltözhetünk a Mihai Eminescu Kulturális Központból a Iuliu Maniu utca 4. szám alatt levő volt műszaki iskola bentlakásának egyik emeletére. Jelenleg folyamatban van a helyiségek kialakításának a tervezése. Néhány hónap múlva hozzáfogunk az átépítéshez. Itt szeretnénk a klímaváltozás hatásait vizsgáló és követő laboratóriumot létrehozni, ahol meteorológusok, környezeti szakemberek, orvosok és más ehhez kapcsolódó tudományos területen tevékenykedők dolgozhatnak. A hatásvizsgálat mellett olyan sokszorosítható modellt szeretnénk készíteni, amelyet más hasonló nagyságú településeken is alkalmazhatnak a mikroklíma-változás és annak a közösségre gyakorolt hatásának a tanulmányozásában. Ez a klímaközpont nemcsak a tudományos kutatással foglalkozna, hanem a környezettudatos nevelés is egyik feladata lenne. Ezenkívül a Somostetőn, a volt transzformátorház emeletén egy csillagvizsgálót, illetve planetáriumot építünk. Természetesen a munkaerőpiac igényei szerint folytatjuk az akkreditált tanfolyamok szervezését is, hiszen tulajdonképpen ezekből és a fejlesztésre, kutatásra szánt pályázatokból tudjuk majd hosszú távon fenntartani az intézményt, amely, remélem, nemsokára valóban méltó lesz nevéhez.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van már gárda nálunk is! 
Bogdan Diaconu, az Egyesült Románia Párt (ERP) vezére bejelentette, hogy megalakult a Vlad Ţepeş Őrjárata nevű szervezet, amelynek vezére a komoly harcművészeti múlttal rendelkező K1-bajnok, Daniel Ghiţă. Ezt a szervezetet mindközönségesen Román Gárdának is becézik.
A pártvezér és civilben hazaffy Bogdan, aki igen jól ismeri a magyarokat és viselt dolgaikat, rájött arra, hogy a Magyarországon glasszáló, de aztán betiltott Magyar Gárda mintájára nálunk is alakít egyet, a Román Gárdát. És miért ne, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban is létrehozták a Nemzeti Gárdát, és azt ráadásul még be sem tiltották. Nálunk már korábban is léteztek gárdák, amelyek igen hatékonyan működtek. A Vasgárdának nagy sikerei voltak politikusok láb alól való eltevésében, de a Maniu Gárdának is a magyarok számának csökkentésében. Ezeket aztán – sajna – a hatalom betiltotta.
A mostani Őrjáratot nem paramilitáris (erőszak)szervezetnek szánják. Fegyverrel sem szerelik fel őket, mint az amerikai Nemzeti Gárdát. Csak egyenruhájuk lesz, a mellen nemzeti színű szalaggal, a hátán Vlad Ţepeş Őrjárata felirattal. Arról, hogy bakancsuk van-e, nem hallani, pedig az feltétlenül kellene, mert azokban egészen jól lehet csattogtatni egy-egy felvonuláson, például március 15-én. A gárdába hazafiságtól dagadó keblű és lelkes civil szimpatizánsokat várnak, akik – akár egykor a munkásököl, vasököl – ott lépnek föl és oda ütnek, ahol „köll”.
Megvédik azokat, akiket a román állam nem. Oltalmazzák a szegényeket a bűnözőktől. Vállukon fegyver helyett hólapátot hordanak (nyáron – gondolom – rendes lapátot), azzal tisztelegnek, és ha a hatóságok nem tudják eltakarítani a havat, megnyitni egy utat, autópályát, akkor jönnek ők, és hős hóhányóként segítenek. Aztán a kéziszerszámok skáláját lehet még bővíteni: ásóval, kapával, kaszával. Addig is kezükben egy-egy vedret kell otthonról hozniuk, színültig hazafiassággal töltve. Később mindig ezzel a kézben járőröznek, hogy ha netán árvíz lesz, akkor tudják kimerni a vizet az elárasztott házakból. Szárazság esetén viszont öntözővizet hordhatnak vele. Azt is ígérik, hogy idős embereket visznek át az utca másik oldalára. Ha az illető semmiképp sem akarna átmenni, akár ketten-hárman is segítségére sietnek. Ígérik: együttműködnek majd a hatóságokkal és informálják őket. Ha a hatóságok nem védik meg az elnyomott románokat, hanem félrenéznek, amikor igenis oda kellene nézniük, akkor jön a gárda, és megvédi őket. A hatóságok fejét és nézését egy jól irányzott lapátütéssel a helyes irányba terelik. A Vad Szamurájként is ismert Dániel, a K1-bajnok megmondta: „Ha a hatóságok nem védnek meg, akkor mi megvédjük magunkat.” Azt is hangsúlyozta, hogy akkor lépnek közbe, ha a bíróságok, hatóságok nem szolgáltatnak igazságot. Azt nem egészen lehet tudni, miként teszik. Ilyen esetben vajon a bírákat vagy más hivatalos személyeket lapátokkal bírják-e jobb belátásra és becsületesebb igazságszolgáltatásra, vagy fejükre húzzák a vizes vödröket mindaddig, amíg nem döntenek helyesen?
Az ERP vezérének már számtalan hazafias megnyilvánulása és törvénykezdeményezése volt eddig is. Ilyen többek között az RMDSZ betiltása, valamint az anyanyelv kitiltása a közigazgatásból, a kétnyelvű feliratok megszüntetése, mivel ezek által „elüldözték a román nyelvet… és a románok idegennek érzik magukat saját országukban”. Sajnos, épületes ötleteit a parlament nem díjazta, és így azok elbuktak a hosszú harc alatt. De most ezzel az új gárdával, annak egyszerű kéziszerszámaival és új harci módszerével talán még lehet mindezen segíteni. A lapátokkal a kétnyelvű táblákat, feliratokat könnyedén – mondhatni fél kézzel – le lehet ütni, a magyarul megszólalókat szájon verni és a vedrekkel némi hazafiságot importálni azokról a vidékekről, ahol az túlteng az emberekben, oda, ahol deficit mutatkozik.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Titkos diplomácia, gazdasági autarchia és „filozófiai tetemrehívás”
Polis-kötetek Bánffy Miklósról, Vita Sándorról, Sztranyiczki Gábortól(ról)
A Polis könyvkiadó három új kötetét mutatták be szerdán délután a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületében. A Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet szerzője Csapody Miklós író, politikus, aki többek között a magyar Külügyminisztérium levéltárában őrzött iratokat dolgozott fel, és azok alapján ismertette Bánffy 1943-as bukaresti titkos diplomáciai útjának eseményeit és hátterét. A Vita Sándor: Erdélyi gazdaság – erdélyi politika című kötetet Sárándi Tamás történész rendezte sajtó alá. Ez többek között a Hitel egykori szerkesztőjének a folyóiratban megjelent tanulmányait és a készülőfélben lévő párizsi békeszerződéshez kapcsolódó, kiadatlan előterjesztéseit is tartalmazza. Sztranyiczki Gábor filozófus Párbeszéd másmagammal című könyvét O. Bogáthy Zoltán pszichológus, a temesvári Nyugati Egyetem professzora méltatta.
Bánffy Miklós 1943-as bukaresti útját és tárgyalásait Csapody Miklós életrajzi keretekbe illesztette kötetében. Elmondta, kevesen jártak utána, hogy a kérdéses időszakban melyik diplomata mit és hogyan intézett, így ez egy ismert és mégis ismeretlen történet.
1940-ben Bánffy Miklós behívott erdélyi felsőházi tagja lett az országgyűlésnek. – 1943 júniusában a tartalmas élettapasztalattal rendelkező, a világpolitikában és diplomáciában jártas Bánffy titkos megbízást kapott, amelyet lenyűgöző fatalizmussal végre is hajtott: vonatra ült, megpróbált tárgyalni a teljesen ellenérdekű féllel, Iuliu Maniu volt miniszterelnökkel, a román konzervatív ellenzéki pártvezérrel arról, hogy Magyarország és Románia együtt, legalábbis összehangolt módon ugorjon ki a háborúból – összegezte Csapody Miklós.
Bánffy Miklós megkísérelte a tárgyalást, bár kívülről-belülről ismerte a román külpolitika összetevőit és fő célját: Erdély megszerzését és megtartását. Megpróbált Maniuval a közös érdeket illetően megállapodni, de kísérletét semmissé tette, hogy Románia akkor már a saját érdekeinek megfelelő jobb tárgyalási pozícióban volt.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

Rendbontás nélkül tüntettek az autonómiáért
Civilizáltan, rendbontás nélkül ért véget csütörtökön este a székely szabadság napja alkalmából szervezett marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét és Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőjét az idén sem fogadta Maros megye prefektusa, így a kormánymegbízott egyik munkatársának, a bejárathoz kilépő Ioan Iacobnak voltak kénytelenek átadni a Postaréten közfelkiáltással elfogadott kiáltványt. A prefektus beosztottja arról biztosította a tüntetők vezetőit, hogy panaszuk hamarosan a kormányfő asztalán lesz.
Becsléseink szerint a körülbelül hétezer (a csendőrség szerint kevesebb) résztvevő általközfelkiáltással elfogadott dokumentum leszögezi: a székelység mindaddig fenntartja jogi követeléseit, amíg Székelyföld státuszát megnyugtató módon törvény garantálja. A tüntetés résztvevői követelték, hogy a történelmi Székelyföld alkosson sajátos hatáskörökkel felruházott önálló fejlesztési és közigazgatási régiót, és ezt a közjogi státuszt Székelyföld autonómiastatútuma szavatolja.
Kezdeményezték, hogy a román kormány folytasson párbeszédet Székelyföld jogállásáról a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és a székely önkormányzatokkal. Azt is követelték ugyanakkor, hogy Románia maradéktalanul tartsa tiszteletben a Románia és Magyarország alapszerződését, különös tekintettel a dokumentumnak arra a szakaszára, amelyben a felek vállalják, hogy tartózkodnak minden olyan gyakorlattól, amely megváltoztatná a nemzeti közösségek által lakott régiók nemzetiségi összetételét. A székely szabadság napja marosvásárhelyi rendezvénye résztvevőinek nevében megfogalmazott dokumentum megállapítja: Románia nem tartja be önként vállalt nemzetközi kötelezettségeit, amit egyébként a külföldi felszólalók is megjegyeztek.
„Nem vagyunk migránsok!”
Az elmúlt évekhez képest kisebb tömeg, ám sokkal több székely zászló által ellepett egykori vesztőhelyen elsőként Izsák Balázs szólalt fel, aki miután felolvasta a kiáltványt, arról beszélt, hogy március tizedike nem csak a székely szabadság, hanem az összetartozás és a jogkövetelés napja is. Az autonómiáról elmondta, hogy az semmiként nem sérti az ország szuverenitását. Tőkés László európai parlamenti képviselő beszédében az elmúlt negyedszázad „önfeladó” politizálását bírálta, és az autonómia melletti következetes, megalkuvás nélküli kiállásra buzdított. „Nem vagyunk migránsok, tősgyökeres nép vagyunk” – hangoztatta a szónok, igazat adva Kövér László magyar házelnöknek abban, hogy nemcsak a szabad mozgáshoz, hanem a szülőföldhöz való emberi jogot is biztosítani kellene.
Az EMNT elnöke szerint a románok és magyarok is kisebbségbe juthatnak saját hazájukban, az európai nemzetek saját kontinensükön, ha nem becsülik jobban a szülőföldjüket. Tőkés László „a magyarellenes kurzus garázdálkodásainak” beszüntetésére szólította fel a román kormányt, és az erdélyi román–magyar kerekasztal összehívását sürgette. „Székelyföld szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk és felemeljük érte szavunkat egy olyan helyzetben, melyben nemhogy a jogainkat és autonómiánkat nem biztosítják, hanem még az értük való kiállás politikai akaratnyilvánítás, a gyülekezés és szólás szabadságától is meg akarnak fosztani bennünket” – fogalmazott az EMNT elnöke, arról biztosítva a székelyföldieket, hogy miként 1990 fekete márciusán a cigányok a magyarok mellé sorakoztak, úgy a partiumiak is a székelyek mellett vannak. Tőkés a román hatalomnak is üzent, Iuliu Maniu szinte száz évvel ezelőtt elhangzott kijelentését idézve, miszerint a románok elnyomottakból nem akarnak elnyomók lenni.
Európai kisebbségiek a székelységért
Székelyföldért és annak területi autonómiájáért emelte fel szavát az a három nyugat-európai politikus, aki meghívottként szólt az egybegyűltekhez. Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszédében elfogadhatatlannak nevezte, hogy 2016-ban az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában korlátozzák a székelység jogait és a nemzeti jelképek használatát. „Mindez Klaus Johannis elnöksége ideje alatt történik, aki maga is kisebbségi. Javult a helyzetetek a megválasztása óta?” – tette fel a kérdést Dauwen, melyre a tömeg hosszan tartó füttyszóval válaszolt.
Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, majd hangsúlyozta, sajnálatos, hogy minden évben vissza kell jönni, és ugyanazt kell követelni. „Erdély semmit nem ér az erdélyi magyar kultúra nélkül. Erre büszkének kell lenni. Meg fogjuk mutatni Romániának és a világnak, hogy a mi megmozdulásaink demokratikusak, és eszmékben gazdagok, mert előbb vagy utóbb a reményeink valósággá válnak” – fogalmazott a katalán politikus.
José Maria Etxebarria, a Baszk Nemzeti Párt képviselője a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta beszédében. „Amikor két közösség próbál békésen egymás mellett élni, elengedhetetlen a bizalom. Meg kell értetni, hogy az autonómia egyet jelent a hatékony közigazgatással, a demokrácia és az állami közszolgáltatások minőségének a növelésével” – fogalmazott Etxebarria.
Leárulózták Biró Zsoltot 
Mint ismert, a szervezők mindhárom erdélyi magyar pártnak megadták a lehetőséget, hogy képviselőik által alkalomhoz illően felszólaljanak. Az RMDSZ elutasította a lehetőséget, de néhány Maros megyei vezetője mégis megtisztelte a rendezvényt. A közönségből egy-egy csoport többször is fütyülni kezdett a szövetség neve emlegetésekor, ám az igazi füttykoncert és hurrogás akkor alakult ki, amikor Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke lépett mikrofon elé. A bekiáltók árulónak nevezték az RMDSZ-szel egyezséget kötő polgári vezetőt, aki a kirívó viselkedésre reagálva rámutatott, hogy a székely autonómia nem válhat a megosztás eszközévé, mert akkor a közös ügy vesztésre van ítélve. „Az önrendelkezés nem pártokról, nem politikusokról szól, hanem önökről. Ha ezt megértjük, lesz autonómiánk. Ha nem, még sokszor kell összegyűljünk” – zárta beszédét a politikus, amelyet legalább annyian tapsoltak, mint ahányan fütyültek.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke arra mutatott rá, hogy a székelyek törekvései nem a románok ellen, hanem a közösség megmaradásáról, jövőjéről szólnak. „Békében, szeretetben, tiszteletben akarunk élni a románokkal. Tiszteletben tartjuk a nyelvüket, a kultúrájukat, és ugyanezt várjuk mi is Bukaresttől. Olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Hisszük, hogy Románia átszervezésekor a történelmi régiókat tiszteletben kell tartani. Jogunk van azt követelni, hogy a románokkal együtt az erdélyi autonómiát is megvalósítsuk, a románok is akkor lesznek szabadok, ha nem félnek a mi autonómiánktól” – fogalmazott beszédében Szilágyi, aki – arra utalva, hogy az RMDSZ részéről egyetlen politikus sem vállalta, hogy felszólal a rendezvényen – szégyenletesnek nevezte, hogy „nem vagyunk mindannyian jelen”.
Lecsendesített provokátorok
A beszédeket követően több ezren indultak el a Postarétről a prefektúra felé a parajdi rezesbanda kíséretében. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeg a forgalom elől lezárt Szent György utcán át haladva a kormányhivatal főtéri épülete előtt állt meg, ahol a szervezők küldöttsége átadta a megemlékezésen elfogadott petíciót a prefektúra képviselőjének. A két kilométeres szakaszon a járókelők nagy többsége csendben követte a menetelőket. Amikor egy-egy román férfi valami sértőt kiáltott be, a csendőrök rögtön rendre utasították a provokátorokat. A rendezvény az eredeti terv szerint, pontban 19 órakor ért véget.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az Erdély-zászló mellett
Kikelt Sabin Gherman transzilvanista újságíró a március 15-én Kolozsváron történt hatósági fellépés ellen, amellyel bevonatták Erdély történelmi zászlaját. Minden rendben zajlott, amíg közbe nem léptek a rendőrök. Az ünneplők arra is gondosan figyeltek, hogy a magyar, a székely zászló mellett a román trikolór is ott legyen – ecsetelte Gherman. 
A rendőrök az Erdély zászlajával való vonulást tiltották meg arra hivatkozva, hogy az etnikai gyűlöletet szít, mert 1918 előtti. Miképpen lenne törvényellenes a történelmi Erdély történelmi zászlaja?! Az a zászló, melynek jelképei ma is ott vannak Románia címerében? Miképpen lehet törvénytelen az a zászló, amelyet Iuliu Maniuék is elismertek, és amely – jól látszik az eseményt megörökítő Samuil Mîrza fényképész felvételein – az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen is ott volt, az odasereglett románok vitték oda. Mert akkor is Erdély történelmi zászlaja volt, az után is az maradt – magyarázta Gherman, aki szerint „ott tartunk, hogy engem erdélyi románként diszkriminálnak: miért ne vonulhatnék én a saját jelképeimmel, ha például Victor Ponta Moldva zászlajával pózol?” Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere tegnap fényképpel és bejegyzéssel tudatta, hogy a rendőrségi fellépés elleni tiltakozásul hivatalában kitűzte Erdély zászlaját. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régiós viták újratöltve
A román szakértői kormány vezetője, Dacian Cioloş idén januárban Temesváron nyilatkozott arról, hogy kormánya napirendre tűzné a régiósítást, de sietett leszögezni, hogy erről „politikai” döntés kell. Összeállításunkban a román régiós viták eddigi 150 évét mutatjuk be. Az írásból kiderül: Romániában soha nem működött igazi önkormányzati rendszer.
Nagyon is gyakorlati okok miatt mindig támogattam a régiósítási terveket. A kormány újraindíthatja a vitákat – és ha igény lesz rá, valószínűleg meg is teszi –, de meg kell értenünk, hogy bizonyos döntéseket a politikumnak kell meghoznia. Egy szakértői kormány nem vállalhatja ezeket magára. A nép által megválasztott politikusoknak kell dönteniük: a pragmatikus, gyakorlati részein túl a regionalizáció elsősorban politikai döntés. Túlságosan fontos ahhoz, hogy csak rövidtávú politikai célok elérésére használja valaki – szögezte le Dacian Cioloş temesvári sajtóértekezletén.
Február végén a kormányfővisszatért a régiósításra. Elmondta, újra kellene gondolni a helyi adók és illetékek rendszerét – példaként a tulajdonadót hozta fel –, és beszélt a jelenlegi megyék alacsony hatékonyságáról. Megoldási lehetőségként felvetette nyolc régió létrehozásának a lehetőségét és a megyei tanácsok felszámolását. A jelenlegi területi-közigazgatási rendszernek a miniszterelnök szerint három nagy baja van: különösen faluhelyen, de regionális szinten is erős a fragmentáció; emiatt súlyos hiányosságokkal küzdenek a fejlesztési programok. A helyi közigazgatási egységek pénzhiányban szenvednek, soknak nincs jövedelme, így csak a leosztásokra, a transzferjövedelemre támaszkodhatnak. A kormányfőtörvénnyel szüntetné meg azokat a közigazgatási entitásokat, amelyekhez kevesebb, mint 3–5 ezer lakos tartozik. Mint fogalmaz, ezek az egységek szegények, működési költségeik nagyok és alacsony szintű szolgáltatásokat nyújtanak.
„A megyei tanácsok rendszerint csak területi feladataikra és érdekeikre összpontosítanak: túl kicsik ahhoz, hogy ösztönözni tudják a gazdasági fejlődést. A regionális fejlesztési tanácsok sem képesek teljesíteni azokat a feladatokat, amire létrehozták őket, az erőforrásokat és a munkát sok elszigetelt projektre fecséreljük el, amelyek hatása csekély. Ez történik az úthálózattal, a víz- és a csatornarendszerekkel, de néha az iskolákkal is” – összegezte a bajok főforrásait a miniszterelnök. Cioloş szerint, ha minden marad a régiben, 2020 után még nagyobb lesz az ország leszakadása, mert a kétezerhúszas évek elejétől az európai uniós pénzeket versenyben lehet majd elnyerni, ehhez pedig felkészült és kompetens, valamint versenyképes helyi adminisztráció kell.
Egy kis történelem
A romániai régiósítási tervek idén matuzsálemi korba lépnek, ugyanis 154 éve zajlik a vita arról, hogy kemény, központosított vagy a decentralizációra épülő, a történelmi tájegységeknek megfelelő, erős államigazgatás felel-e meg Romániának. E tárgyban rengeteg írás, cikk, tanulmány íródott több nyelven is, de mivel közülük sok politikai „meghajtó motorral” született, érdekesebb elolvasni Bajtalan Hunornak az Erdélyi Társadalom című társadalomtudományi szakfolyóiratban megjelent rövid összefoglaló tanulmányát, amelyik érzelemmentesen leltározza fel a történteket (www.erdelyitarsadalom.ro).
A fejedelmi vérből származó Barbu Catargiu – felmenői közt volt Constantin Brâncoveanu és Barbu Vãcãrescu – Párizsban tanult többek közt jogot, filozófiát és gazdaságtant, amikor szokatlan feladattal találta szembe magát: egyeztetni kellene a frissiben létrejött állam – Románia két különböző összetevőjének, Moldvának és Havasalföldnek a – területi-közigazgatási rendszerét. A jeles román szakember felszámolta volna Moldva vidékekre (þinut) épülő rendszerét, hogy kiterjessze a havasalföldi megyerendszert. Elképzelése szerint széles jogkörökkel felruházott, négy történelmi tájegységre épülő régiót kellett volna létrehozni. Javaslata a politikai-hatalmi elit kemény ellenállásába ütközött, hiszen úgy vélték, hogy bizonyos régiók gyors megerősödése veszélybe sodorhatja a fiatal román állam integritását. Barbu Catargiu részletesen kidolgozott javaslata ellenére az 1864. április 2-án elfogadott törvény a havasalföldi megyerendszert terjesztette ki Románia akkori területére. Ez Trianon után is érvényben maradt 1925. június 14-ig, de bizonyos előírásai a mai romániai közigazgatást is meghatározzák. Barbu Catargiut pár hónapos kormányfői munka után agyonlőtték.
Az első világháborút követő területszerzés komoly kihívások elé állította az új Romániát, hiszen Besszarábiával, Bukovinával és Erdéllyel nemcsak területeket kapott, hanem egy módosított vidékrendszert (þinuturi), osztrák körzeti (bezirk) rendszert és a magyar vármegyerendszert.
Ismét győzött az erős régióktól való félelem: 1925-ben vezették be az adminisztratív egyesítési törvényt: Romániának 71 megyéje és 429 járása lett. A tarthatatlan helyzet miatt 1929-re ismét fellángolt a központosítás-régiósítás vita. A liberálisok erősen központosított, centralizált államot akartak, a konzervatívok viszont régiókra tagolták volna az országot. A vitából a Maniu-vezette konzervatív Nemzeti Parasztpárt került ki győztesen: az 1929. augusztus 3-án megszavazott új közigazgatási törvénnyel a történelmi régiók mentén hét minisztériumi igazgatóságot hoztak létre, de működésüket a bukaresti hatalomnak rendelték alá. A felemás megoldás nem volt jobb az addigi megyerendszernél: 1938-ben eltörölték a megyék jogi személyiségét és tíz új tartományt jelöltek ki anélkül, hogy figyelembe vették volna a történelmi tájegységeket.
A kommunizmus hozta el a gyökeres átalakulást: az 1950-ben elfogadott úgynevezett „rajonálási” területrendezési törvény felszámolta az évszázados román megyerendszert és szovjet mintára 28 tartományt hozott létre, ezek 200 járásba (rajonba) tagolódtak. 1952-ben 18-ra csökkentették a tartományok számát, 1956-ban 16-ra, de mindez semmit sem változtatott a központi hatalom és a helyi közösségek viszonyán, a Maros–Magyar Autonóm Tartományban sem lehetett önrendelkezés.
1965-ös hatalomra kerülésével Nicolae Ceauşescu hadat üzent az addigi közigazgatási rendszernek: az 1968-ra kidolgozott új területi-közigazgatási reform keretében 39 megye született. Ezt a megyerendszert toldották meg 1981-ben még két megyével.
1989 utáni esélyek
E rövid történelmi visszapillantóból is jól látszik, hogy másfél évszázad alatt Romániában mindig a centralizáció hívei győztek, valós önkormányzati modell nem alakulhatott ki. Veress Emőd, a Romániai Magyar Jogtudományi Közlönyben megjelent írásában feleleveníti, hogy a prefektus intézményének romániai bevezetése az 1800-ban létrehozott francia napóleoni mintára alapozott, de az 1989-es rendszerváltás után merítettek a két világháború közötti romániai modellből és hagyományokból is. A rendszer lényege, hogy a prefektus a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbe decentralizált közszolgálatait. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadhatja meg a megyei és a helyi tanácsok vagy polgármesterek döntéseit, amennyiben ezeket törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.
A román alkotmány 122. szakasza tisztán kimondja, miért nem működhet az önkormányzati rendszer: „Romániában az önkormányzatok államigazgatási felügyeletét a prefektus végzi.”
Az átöröklött megyerendszerről és a prefektusi túlkapásokról már a kilencvenes évek elején kiderült, hogy nem beszélhetünk a szó nyugati értelmében vett önkormányzatokról. Ez újra elindította a regionalizációs vitát, amelyet most már az uniós csatlakozás is motivált. Az EU-hoz való közeledés felvetette a statisztikai célú területi egységek (röviden: NUTS) nómenklatúráját, amely nyugat-európai mintára lehetővé teszi az összehangolt regionális statisztikák elkészítését. A NUTS-osztályozás a tagállamok gazdasági területét osztja fel. A regionális statisztikák összehasonlíthatósága megköveteli, hogy a földrajzi régiók a népesség tekintetében összehasonlítható méretűek legyenek. Egy-egy közigazgatási egység NUTS-szintbe történő besorolását a népesség-küszöbértékek alapján határozzák meg: a NUTS1 szint 3–7 milliós, a NUTS2 800 ezer–3 milliós, a NUTS3 150–800 ezres lakost feltételez.
Lesepert magyar elképzelések
1989 után elsőként az Adrian Năstase által vezetett kormány hozakodott elő a regionalizálással, de 2011-ig jegelték a tervet, amikor Traian Bãsescu és az Emil Boc vezette kormány ismét elővette. Megvalósítására – a parlamenti többség birtokában – az igazi esélyes a Szociálliberális Unió (USL) volt, de a körülötte kialakult viták miatt a kezdeményezés 2013 végén elhalt.
Michel Barnier uniós biztos 2002-es romániai látogatásán fogalmazódott meg az az európai uniós elvárás, hogy Romániát európai mintára kellene fejlesztési régiókra felosztani. A román és magyar értelmiségiekből álló Provincia-csoport által közzétett memorandum – amelyben a romániai politikai régiók nyilvános megvitatását javasolták – váratlanul heves ellenreakciót váltott ki a román politika és sajtó képviselőiben, az Adrian Năstase-vezette román kormány a régiósítást levette napirendről.
Az RMDSZ 2007 októberében mutatta be a fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát. Tervezetében Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. A szövetség által elkészített hatástanulmány 16 fejlesztési régiót ajánlott, azonban a román politikai elit érdemben nem foglalkozott vele.
Az Erdélyi Magyar Néppárt régióterve szerint Erdélynek 6 régiója lenne: a Bihar, Szatmár és Szilágy megye területeiből álló Partiumi régió, Kolozsvár központtal az észak-erdélyi régió, Marosvásárhely központtal a Székelyföld régió és Nagyszeben központtal a Szászföldet magába foglaló dél-erdélyi régió. Temesvár lenne a Bánsági régió fővárosa, amely Arad megyét is igazgatná, Brassó pedig a Barcaság régióközpontjaként van feltüntetve.
Liviu Dragnea kormányfőhelyettes 2013 februárjában jelentette be, hogy a kabinet év végéig szándékszik létrehozni az új régiókat. A bukaresti rádiónak így fogalmazott: „nem biztos, hogy nyolc régió lesz, csak az, hogy székely régió biztosan nem lesz”.
2013 novemberében a Ponta-kabinet felelősségvállalással elfogadta a decentralizációs törvényt, 2014 januárjában az alkotmánybíróság egészében alkotmányellenesnek minősítette. A törvényt megtámadó Demokrata Liberális Párt (PDL) egyik kifogása az volt, hogy a jogszabály megkérdőjelezi a román állam egységes jellegét.
Úgy tűnik, a kör ismét bezárult.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Helyi szerzők könyve Magyarhermány száz évéről
Magyarhermány százéves múltjának részletes leírására vállalkozott egy szerzőpáros: Virág András, aki nemcsak a település, hanem a tágabb környék egyik legjobb ismerője és Balog Irma jeles pedagógus, nyelvszakos tanár, a helybeli Máthé János Általános Iskola nyugalmazott igazgatója.
Szerencsés egybeeséssel van dolgunk, ugyanis a nyugalmazott iskolaigazgató a legjobb ismerője a helybeli népoktatás történetének. A mértéktartás, a szerénység, a tiszta igazság kimondására való törekvés az indítéka annak, hogy a nyolcvanadik évét tapodó Virág András eleve nem vállalkozott szülőfaluja gyerekkora előtti históriájának megírására. – Nem vagyok történész – mondta. – A falu múltjával nálam képzettebbek, többek között a falutudós Máthé János, Boér Imre tanár úr és többen mások behatóan foglalkoztak.
Virágot kiváló emlékezőtehetséggel áldotta meg a Fennvaló, történeteiben hinnie kell az olvasónak. „Könyvünkben próbáltunk ízelítőt nyújtani a magyarhermányi székelység életéről. Leírásainkban főleg a még élő idős emberek elbeszéléseire, visszaemlékezéseire alapoztunk. Ezek alapján igyekeztünk megjeleníteni az utókornak mindazokat a történéseket, változásokat, amelyek végbementek falunk életében száz év távlatában” – írják. Érdeme a 150 oldalas fehér-fekete és színes dokumentumértékű képekkel illusztrált kiadványnak, hogy egyetlen fejezetében sem távolodik el a mától, a jelentől, lépésről lépésre tudja az olvasó, hányadán állnak a dolgok jelenleg a Bacon községhez tartozó településen. Virág Andrásnak sikerül elmesélni a két világháború utáni változásokat, a közigazgatás helyzetét, a közművelődés mikéntjét, a rendtartó székely falu jó irányú kötöttségeit, bemutatni az egykori népviseletet és népszokásokat. A könyvben részletesen szó esik a lélekszámában egyre növekvő helybeli román anyanyelvű cigány lakosságról. A mai fiatal olvasónak tudnia kell, hogy Erdővidék északi része – így Magyarhermány is – 1968 előtt a történelmi Udvarhelyszékhez tartozott. Virág András számára fontos volt a megélhetést biztosító mezei munkák leírása, mert bár a Dél- Hargita lába alatt elterülő hegyvidéki település lakóinak nem kellett átélniük a kollektivizálás erőszakosságát, mégis nehéz volt megteremteni a megélhetés anyagi alapját. Egyfajta sajátos és egyéni igazságra való törekvéssel írja le véleményét a Trianon utáni változásokról, az erőszakos helyi románosításról, az 1938-ban felszentelt görögkeleti templom építési folyamatáról, a bécsi döntés utáni részleges lerombolásáról, az azt követő számonkérés miatti rettegésről. „Mindenki meg volt ijedve – írja a szerző –, mert ismert volt a Maniu-gárda mészárlása Szárazajtán (…). Egyetlen szerencséjük volt a magyarhermányiaknak, hogy az orosz csapatok ezen a részen előnyomultak, lovas orosz járőrség érkezett Magyarhermányba (…), a megalakult kommunista sejtszervezet megmentette a magyarhermányiakat attól, hogy a szárazajtaiak sorsára jussanak. A román templomot az ortodox papság 1997-ben kijavíttatta, ma ott áll bezárva, őrzi a viharos idők emlékét, mivel a faluban egyetlen híve sincs.”
Hasznosak meglátásai az erdőőrség mikéntjéről, a vadászatról is, hiszen ő maga is vadász volt. Ugyanígy ír a kevésbé ismert korabeli pénznemekről, a Hangya szövetkezetről, a természeti csapásokról, a haszonállatok gyógyításáról, a harangokról, a temetőkről. Hermány jeles szülötteiről is szól, bizonyítva rendkívüli megfigyelőképességét. Különleges érdeme a könyvnek a bodvaji vashámorról, a vidék altalajkincseiről közölt adatok. Közrebocsátja a szerző emlékeit, alkalmi beszédeit, hivatalos levelezéseit, hiszen rövidebb ideig a községvezetői állást is betöltötte.
Dokumentált fejezet Balog Irma iskolatörténete. Az oktatás 1760-tól nyert folytonosságot a helybeli egyház irányítása alatt, a korszerű és mutatós új iskola a helybeliek számottevő segítségével és közmunkájával csak 1878 és 1880 között épült fel, 1882-től a község vette át, és a magyar millennium évében államosították. A szerző részletesen beszámol az igazgatása alatt (1980–2004) történt sikerekről, kudarcokról, de a pedagógusi pálya viszontagságairól is. Írása tanulságos olvasmány a ma pedagógusai számára, bizonyság arra, hogy az elhivatott és lelkes oktatók, sajnos, sem a múltban, sem ma nem részesülhetnek a kiérdemelt társadalmi megbecsülésben, érdem szerinti méltányos állami javadalmazásban. A szerző közel száz olyan jeles személyiségről számol be, akik a falu iskolájának tanulói voltak, közülük – hogy harag ne essék –, csak egy régi jelesség nevét említjük: Hermányi Dienes József pap, esperes és íróét, aki a magyar memoárirodalom egyik előfutára volt. Reméljük, a kötet ott lesz a fiatal nemzedék polcán, hogy ismerjék meg falujuk múltját, miképpen erkölcsi kötelessége ismerni a szorgalommal és lelkesedéssel összeállított munkát a jövő nemzedéket oktatóknak is. A kötetet a mai falu képestára zárja, előszavát Szakács Gyöngyike tanítónő írta.
Virág András – Balog Irma: Magyarhermány száz év távlatából 1914–2014. (T3 Kiadó és Nyomda, Sepsiszentgyörgy, 2015)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karizmatikus vezetők segíthetik a külhoni magyarság megmaradását
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint a magyarság megmaradásának a titka a minőségi intézményrendszer mellett az, hogy legyenek karizmatikus vezetői a külhoni magyar közösségeknek.
Szilágyi Péter A megmaradás útjai – helyzetkép a külhoni magyarságról címmel hétfőn a budapesti Magyarság Házában rendezett konferencián kiemelte: 96 éve bekövetkezett a felfoghatatlan, és az ezeréves Magyarországot feldarabolták. „Trianonnal új korszak kezdődött, a múlt eltörlésének és átfestésének kora, százezrek kényszerültek elhagyni otthonaikat, milliók életét keserítették meg csak azért, mert magyarnak születtek" – idézte Szilágyit az MTI.
A helyettes államtitkár felidézte, hogy a XX. század során Beneą és Maniu, Sztálin uralma és Tito partizánjai jelöletlen tömegsírokat, szenvedések tengerét szabadították a magyarságra. Ezeket követték a szocializmus évtizedei, amelyben a nemzet összetartozását tagadták, szimbólumait a sör-virslivel, templomait a pionírházakkal váltották fel. „A magyar korona az óceánon túlról várta, hogy hazatérhet-e valaha is" – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: minden keserű és nehéz történés ellenére mégis ma, közel száz évvel az országvesztés után, magyarok százezrei őrzik az anyanyelvet, élik meg a magyar kultúrát, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai nemzetrészekben. „Összetartozásunk egyre inkább élő valósággá válik a Kárpát-medencében és a diaszpórában egyaránt" – mutatott rá Szilágyi Péter.
A helyettes államtitkár a megmaradás titkát a minőségi intézményrendszer mellett abban látta, hogy legyenek karizmatikus vezetői a külhoni magyar közösségeknek. Példaként említette Márton Áront Erdélyben, Esterházy Jánost Felvidéken, Olofsson Placid atyát, Gulácsy Lajos püspököt a szovjet lágerekben, Böjte Csabát a nehéz sorsú gyermekek között. „De mindezeken túl a legfontosabb, hogy mi magunk, személy szerint cselekvő részei legyünk a magyarságnak" – fogalmazott Szilágyi Péter a Nemzetpolitikai Kutatóintézet rendezvényén. Kiemelte: a nemzeti összetartozás ünnepével 1920 következményeire kívánnak választ adni, a nemzet államhatárok felett álló egységét vallják meg. „A magyar emberek életerős közösségét hirdetik, amely magában hordozza, hogy magyarként fontosak vagyunk egymás számára, és eszerint is cselekszünk" – fogalmazott.
Ablonczy Balázs történész előadásában rámutatott: Trianon mindazon veszteségek összefoglaló neve, ami a magyarsággal történt a 20. században. Úgy vélte, egyfajta „ősbűnként" jelenik meg a magyarság számára. Kitért arra is, hogy a békeszerződés és az abban foglalt igazságtalanságok felerősítették azokat a véleményeket, hogy olyan sorscsapás készül, ami a nemzet teljes megsemmisülésével fenyeget.
Legfontosabb dilemmának az időrendiséget nevezte, azaz mi volt előbb, minek köszönhető az utódállamok kialakulása. Azt gondolta, ha nincsenek nagyhatalmi szándékok a monarchia felosztására, ami már 1916-tól jelentkezett, akkor gyökeresen másként néznének ki ma Magyarország határai. – A mostani állapotokban a magyar képviselet hiánya is közrejátszott a párizsi békekonferencián – jegyezte meg, felidézve: egy évig egyáltalán nem volt helyszíni jelenlét. Rámutatott, ez 1920 januárjában már megkésett volt. Kitért arra is: Trianon után 350-425 ezerre tehető a menekültek száma, az ő történetük feltárásával még adós a történettudomány. „Ezeket a történeteke el kell mondani, ennyivel tartozunk" – fogalmazott Ablonczy Balázs.
A konferencia a nemzeti összetartozás hetéhez kapcsolódik, szombatig számos kulturális programmal, színházi előadásokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel várják az érdeklődőket. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza vezetője kiemelte: az egész hetet annak szentelik, hogy ismét a Kárpát-medence magyarságára, a Trianon utáni Magyarországra fordítsák a figyelmet, és igyekeznek minden korosztálynak színes programokat kínálni számos műfajban.
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 16. (Részletek)
A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe.
A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok.
A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét.
Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”.
Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek).
Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

FNT – negyven előadás a programban FNT – negyven előadás a programban
Kolozsvárról öt előadás szerepel a 26. Országos Színházi Fesztivál (FNT) programjában: a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata a Julius Caesar (rendező: Silviu Purcărete), A pelikán (r.: Felix Alexa) és a Pour toujours (Mindörökké) (r.: Dominique Serrand) című produkciókkal lesz jelen az október 21-e és 30-a között Bukarestben zajló seregszemlén, a román színház részéről pedig A mi osztályunkat (Clasa noastră, r.: Bocsárdi László) és a Padlószőnyeget (Linoleum, r.: Alexandru Dabija) hívták meg.
A programot, amelybe a 2015/2016-os évadban bemutatott negyven előadás került be, élő videós közvetítésben jelentette be Marina Constantinescu kritikus, a fesztivál művészeti igazgatója a fnt.ro oldalon. Ugyanitt a teljes lista is megtalálható, további magyar vonatkozásokkal.
Bekerült a programba a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A játszma vége (Samuel Beckett, r.: Tompa Gábor) című produkciója, a Bukaresti Act Színház és a Scena9 közös, Székely Csaba Bányavíz című drámájából készült előadása (Apă de mină), Thuróczy Katalin Pandora szelencéje című művének színpadi változata (Cutia Pandorei, r.: Felix Alexa, Bukaresti ArCuB Kulturális Központ), valamint a Prin vis, amelyet Varga Mátyás szövegének felhasználásával, Frenák Pál rendezésében mutatott be a Temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház társulata. Carousel a címe a Bukaresti Bulandra Színház előadásának, amely Molnár Ferenc Liliomja és Fritz Lang azonos című filmje nyomán született, Andrei Şerban és Daniela Dima adaptációjában.
A Kolozsvári román színház igazgatója, Mihai Măniuţiu két előadással van jelen: az egyik a La ordin, Führer! (Brigitte Schwaiger), amelyet a tordai Aureliu Manea Színházban rendezett, a másik pedig a Temesvári Mihai Eminescu Színház produkciója, Dürrenmatt Meteor című vígjátéka.
Az Országos Színházi Fesztivált a Romániai Színházi Szövetség (UNITER), a Bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház és az ArCuB Kulturális Központ szervezi, a kulturális minisztérium és a Bukaresti polgármesteri hivatal támogatásával.
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Puskás-kiállítással nyílt meg a Magyar Olimpiai Udvar Kolozsváron
Elképesztő futballereklyék láthatóak a Kolozsváron pénteken megnyílt Puskás-kiállítás gyűjteményében. A tárlat a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek és a Puskás Intézetnek köszönhetően egészen a Rio de Janeiró-i ötkarikás játékok végéig látogatható lesz a Magyar Olimpiai Udvarként működő Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 4. szám alatti helyszínen.
Az egyik leglenyűgözőbb relikvia Puskás Ferenc idegenbeli Real Madrid-meze. Szemben a ma látott idegenbeli lila mezzel, akkoriban a Real kékben játszott, és hogy azt a madridiak klubikonja nem csupán egyszer viselte, arról a 10-es dressz hátán látható varrás tanúskodik. „Akkoriban még nem egymeccses mezeket készítettek" – jegyezte meg Szőllősi György, Puskás Ferenc életrajzírója, aki az olimpiai udvar pénteki megnyitójakor Boros Miklós sportújságíróval beszélgetett a legendás labdarúgó életéről.
Mravik Gusztáv, a Puskás Intézet igazgatója, a tárlat kurátora elmondta: a mez a Real Madrid Alapítványé, amely egy évre adta kölcsön a Puskás Intézetnek. A Puskás-kiállítást először három éve Madridban mutatták be, a királyi gárda által szervezett Puskás-hetek alkalmával, majd Görögországban, Athénba vitték el. A legnagyobb látogatottságot azonban az angliai Manchesterben érték el, ahol a futballmúzeumban fél év alatt 300 ezren tekintették meg a relikviákat. „Ez a leggazdagabb anyag, amely Puskás-kiállításként valaha megjelent" – fűzte hozzá Mravik.
És valóban, szinte lehetetlen felsorolni valamennyi ereklyét. Kiállították többek között azt a Puskás-díjat, amelyet 2009 óta az Aranylabda-gálán az idény legszebb gólját szerző játékosnak ad a világszövetség (FIFA). Egész pontosan azt a példányát, amelyet Joseph Blatter korábbi FIFA-elnök adományozott Puskás Ferenc egy éve elhunyt özvegyének.
Szintén megcsodálhatjuk a valaha élt legjobb magyar labdarúgó Budapesti Honvédhoz és az Aranycsapathoz köthető különböző emléktárgyait. Így például látható az az angol csapatkapitányi zászló, amelyet Billy Wright adott át Puskásnak a legendás 6-3-as magyar győzelemkor.
A rengeteg felülbecsülhetetlen értékű emléktárgy között szinte alig észrevehetően bújik meg az 1952-es helsinki olimpia aranyérme is, de elképesztően kicsi az 1954-es világbajnoki ezüstérem is. A különleges tárgyak között találjuk a Bernabeu-stadion ezüstből készült miniatűr makettjét, amelyet a „száguldó őrnagy" a 75. születésnapjára kapott. A spanyol szurkolók ágyúcskának becézték Puskást, ezért aztán egy gyűjteményre való kis ágyút is kapott ajándékba rajongóitól, amelyek közül most jó néhányat láthatunk az olimpiai udvarban, ahol végig lehet szurkolni a brazíliai ötkarikás játékok versenyeit.
A helyszínen szombaton napközben már mintegy 20-30 sportszerető szurkoló szorított a magyar versenyzőknek, de még vasárnap hajnalban is tucatnyian örültek együtt Hosszú Katinka világraszóló sikerének.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

„A győzteseknek is fel kellene vállalniuk a háborús bűnöket”
Amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűneiket, amíg a román prefektusok nem koszorúznak az áldozatok emlékére tartott megemlékezéseken Nagyenyeden, Abrudbányán, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson vagy éppen Etéden és Siklódon, amíg nem beszéljük ki a múltat, addig valós megbékélésről nem lehet beszélni – fejtette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, hozzátéve, hogy a múlt közös feldolgozásának igénye, most, a Román Királyság 1916. augusztus 27-i hadba lépésének és Magyarországra való betörésének centenáriumán különösen időszerű. A politikus elmondta, hogy üknagyapja, Hegyi Sándor egyike volt annak a 15 siklódi civilnek, akiket száz évvel ezelőtt, 1916 októberében román katonák lőttek agyon.
A Hegyiek nyughelye Siklód határában az árnyas cserefák alatt, a Bakó-kertben lassan eggyé válik a természettel. Hegyi Sándor homokkő síremlékét a kommunista rendszerben valaki összevágta, így eredeti felirata –„Itt nyugszik Idős Hegyi Sándor, ki élt 82 évet, meghalt 1916. október 2-án a Román Hadjárat alatt ölés által. Béke poraira!” – megsemmisült, de a család új táblát helyezett el, a történet pedig, ha nagy kiesésekkel is, de nemzedékről nemzedékre száll. A Csíkszeredai Hegyi Géza, az egyik ükunoka úgy tudja, hogy amikor Siklódon a betörés elől el nem menekült idős embereket összeszedte a román katonaság, és Székelyudvarhely felé akarták meneteltetni, Hegyi Sándort, aki nem tudott menni, egy puskatussal megütötték, s így lemAradt. Amikor pedig a Mátyus-patakból inni akart, hogy magához térjen, s éppen neki volt térdelve a forrásnak, egy arra járó katona, aki meglátta, hogy mozog, lelőtte. Egy másik változat szerint az idős ember lábát csizmával együtt levágták, az öregember fájdalmában sírt, ordított, és ekkor egy tiszt lelőtte.
Az írástudó fölműves halála
Egyik unokája, az 1894-ben született Hegyi Géza az 1970-es években írott feljegyzéseiben örökítette meg a történteket. „Az én nagyapám, Hegyi Sándor született az 1833-dik évben, meghalt 1916-ban – írta Hegyi Géza. – Ismertem jól, neki sem volt gomb a ruházatján, kötővel kötötte meg az ing nyakát, bár később már lehetett volna, de nem kellett. Azt mondta, hogy neki jól van, ahogy eddig jó volt, pedig írástudó ember volt, szeretett olvasni. Még 80 éves korában is nagyon szeretett Petőfi költeményekből, újságokból és más régi könyvekből olvasni. 1914–15-ben sebesült szabadságon voltam haza a harctérről, s akkor vallotta Petőfivel, hogy „egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg…”, de bizony nem párnák közt halt meg szegény.
1916-ban a román hadüzenet után a román hadsereg egész Siklódig vonult előre, mikor még nem volt, aki fenntartóztassa őket. És amikor már visszakényszerült vonulni, az öregeket összeszedték, vagy 32-t (…). Egy részit, 5-6-ot a falu közt, másokat a falu szélén agyonlőttek és a legcsúnyább dolgokat csinálták velük. A többit hajtották át a havasokon Bakó felé, az én nagyapám is el volt indítva, de mikor a siklódi hegyet hagyták volna el, az egyik katona mondta, hogy eresszék vissza, mert nem tudott menni a többivel, a másik egy barázdán belökte és otthagyták. Mikor a többit átkísérték a hegyen, ő aztán megindult hazafele, át Küsmezőn, ki Cserefalán, míg beért a Küsmöd felé vezető útba, azon áthaladva a Margitvölgy alatti forráskútnál egy román lovasjárőr rálőtt vagy négyet, mert a ruháján és testén annyi lövés látszott. Így végződött 83 éves korban élete. (…) A többit hajtották tovább, ki az úton, ki ott helyben, Bakóban éhen, szomjan, tetvesen meghaltak. Nagyon kevesen jöttek haza, de itthon is rövid élet után meghaltak.”
„Szigorúan meghagyom az utódoknak”
Id. Hegyi Géza, aki már korábban felgyógyult sebesüléséből, ezekben a napokban, egészen 1917 áprilisáig a hegyekben, a román fronton harcolt. „1917 márciusában sokszor megpróbáltak támadni, de nem sikerült. Nagyon nagy veszteségeik voltak, egymáson feküdtek előttünk a halott román katonák, feketére feldagadt testtel, mivel mi jól felszerelt állásban voltunk. Látva a sikertelen, hiábavaló támadást, visszahúzódtak és védőállásba helyezkedtek el. Mi akkor kíváncsiságból a halottak közé előrementünk, melyek feldagadva egymáson feküdtek a vassisak alatt, és már oszlani kezdtek a testek. Én a holtak között járva, cigarettát cigarettáról gyújtva – mert már szag is nagy volt – nézelődtem közöttük. Egyszer egy köpennyel betakart katonát pillantottam meg, amelynek a sárga homloka kevéssé kilátszott, és mivel nem volt olyan fekete, mint a többi, odaléptem közel hozzá. Ahogy takarom ki az arcát, reám néz félve, bágyadt szemével. Én is sajnálattal néztem rá, s kissé megbátrodott, látva, hogy cigaretta van a számban, ő is a zsebéből kikotor egy cigarettavéget, s kéri, hogy adjak tüzet. Én arra elővettem egy egész cigarettát, odaadtam és meggyújtottam. Arra szegény még jobban megbátrodott, kérte, hogy adjak vizet, de előtte meg kellett győződjem, hogy hol van megsebesülve, mert aki haslövést kapott, annak nem szabad vizet adni. Megnézem, hát ágyékon van keresztüllőve gyalogsági golyóval, de már a nyüvek nyüzsögtek az élő ember sebében, és az ujjával a seb körül vakarta, biztos fájt és viszketett, de ennél többet nem tudott segíteni magán. Adtam neki vizet és azonnal az egészségügyiekkel előrehozattam, küldték az elsősegélyhelyre, ahonnan visszavitték a kórházba.”
1917 áprilisának végén a Kézdivásárhelyi kórházban találkozott ismét a magyar katona és a felgyógyult román hadifogoly, aki köszönte Hegyi Gézának, hogy megmentette az életét. „Én ezzel nem végeztem hazaárulást – folytatódik a visszaemlékezés –, mert embertársam életét mentettem meg, nem első és nem utolsó esetben csak a törvényt tartottam be. Szigorúan meghagyom az utódoknak és mindazoknak, akik ezt elolvassák, hogy minden ilyen alkalomkor így cselekedjenek, mert csak így érdemlik meg ők is Istennek gondviselő jóvoltát.”
Az utódok
– Hegyi Géza, a visszaemlékezés írója nagyapámnak, Hegyi Péternek volt testvére – mesélte Hegyi István nyugalmazott Csíkszeredai református lelkész. – Talpraesett, egyenes székely embernek ismertem, aki mindig fehér harisnyában járt, köténnyel védte a székely ruháját: egy köténnyel a méhek között, egy másik köténnyel az asztalosműhelyben. Mindig példaképemnek tartottam. De a családban a régi dolgokról, az üknagyapámmal történtekről hallgattak. Már rég pap voltam, amikor édesapám, aki szintén református lelkész volt, beavatott azzal, hogy a sírfeliratot leírta és ideadta. Én aztán az 1990-es évek közepe táján elvittem a családomat is Siklódra, megmutattam a sírt, elmondtam, amit tudok.
– Bennem harag, bosszúvágy nincsen, de egy nagy-nagy fenntartás, távolságtartás van. Sajnálom, hogy későre tudtam meg, és csak lassan bontakozik ki mindez, mert ha korábban megtudom, többet tehettem volna, hogy az emléke jobban megmAradjon. Egyébként azt vallom, amit Martin Luther King is, aki azt mondta, hogy „A fehér embernek testvére akarok lenni, nem a sógora.” Szóval, úgy gondolom, nem kell összekeveredni. Pedig mostanában könnyen vegyülünk… – válaszol azon kérdésre, hogy miként tudta feldolgozni a történetet.
– Az embernek nem esik jól, hogy így végezték – vélekedett ifj. Hegyi Géza, aki méhészként nagyapja nyomdokaiban jár. – Ebből is láthatjuk, hogy visszamenőleg még rosszabb idők voltak, mint amilyen időt most élünk. Rosszul esik, de rajtunk kívül kinek fáj?
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő édesanyja révén szintén Hegyi-leszármazott, de üknagyapjának történetét nagyon hosszú ideig nem ismerte.
– Nem mondták el nekünk, gondolom azért is, hogy ne érintsen bennünket érzelmileg. Így is kaptunk elég pofont, hiszen a gyerekkoromat szórványban töltöttem. Olyan 25 éves lehettem, amikor megtudtam, és néha elgondoltam, hogy megtörténhet, hogy annak a katonának is a dédunokája ott ül a román parlamentben, aki fejszével szó szerint feldarabolta nagyapámat…. Nagyon nehéz dolog lezárni ezeket a történeteket, amíg nincsenek feldolgozva, amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűnöket, amíg nincsen közös feldolgozása a múltnak. Nem véletlenül találták ki például a magyar–szerb, vagy a magyar–román vegyes bizottságokat, mert amíg nincsenek közös megemlékezések és közös főhajtások, addig még sok türelemre és főhajtásra van szükség. Sógor Csaba egy franciaországi mártírtelepülés, Oradour-sur-Glane példáját hozta fel, amelynek lakosságát 1944. június 10-én kegyetlenül meggyilkolták a németek, és csaknem hetven évnek kellett eltelnie, amíg 2013. szeptember elején Joachim Gauck német államfő és François Hollande francia elnök együttesen az egykori mészárlás helyszínére látogatott és a templom romjainál megemlékezett az áldozatokról. Gauck ekkor „minden német nevében” köszönetet mondott a franciáknak, akik a második világháború szörnyűségei ellenére „a megbékélés szellemében” fordultak Németország felé. – A románok mindig felróják nekünk Ipp és Ördögkút tragikus eseményeit, de hallani sem akarnak az 1848–49-es vérengzések helyszíneiről, Sárdról, Nagyenyedről, Abrudbányáról, de mondhatnám a Maniu-gárdisták által elkövetett atrocitásokat Szárazajtán és Csíkszentdomokoson, vagy említhetem Köröstárkányt is, Etédet vagy Siklódot is, ha már az első világháborúnál tartunk. Akkor kezdődik el a múlt lezárása, ha a román prefektus is eljön Csíkszentdomokosra vagy Szárazajtára koszorúzni. De addig nagyon sok türelemre, kitartásra és közös munkára van szükség a megbékélés útján. Nemcsak a sebek feltépése miatt van szükség a megemlékezésekre, hanem azért is, hogy kezdődjön el a szembenézés, és egy valós megbékélés.
A képviselő szerint, amíg a románok nem is tudnak arról, hogy mi történt ebben az országban, addig hiába várjuk, hogy szembenézzenek. Nem tudnak ezekről az esetekről, nem értik mi a magyar közösség problémája.
– Az októberre tervezett etédi megemlékezés is része lehet ennek a folyamatnak – tette hozzá Sógor Csaba. – A síremlékek, a koszorúzások, a közös történelmi megbeszélések és kibeszélések után még sok munka vár ránk – lásd például a közös német–francia tévéadót –, mert a valódi multikulturalitás azt jelenti, hogy a kultúrák találkoznak. Az igazi megbékélés ott kezdődik, ahol nemcsak a győztesek írják a történelmet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ezek a háborús borzalmak kell hogy figyelmeztessenek, bennünket, hogy lehet szidni az EU-t, de az, hogy ma béke van, az éppen a háborúknak és a civil áldozatoknak köszönhetően történhet meg, mert belátták a győztesek is, hogy nem lehet másképp egy békés Európát felépíteni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)