"Sabin Gherman, a betiltott Pro Transilvania Alapítvány elnöke, kiadta Iuliu Maniu eddig jóformán ismeretlen 1938-as Memorandumát az erdélyi románság helyzetéről. A kötethez maga Gherman írt előszót, melyben a román történetírás nagy tabutémájának nevezte Maniu e művét. A II. Károly román királyhoz címzett 1938-as röpirat utalt az erdélyi Igazgatótanács szerepének pozitív vonatkozásaira és a bukaresti hatalommal kialakult ellentétére, az 1923-as alkotmány kérdéses legitimitására, arra, hogy ezt a ma oly demokratikusnak tartott alaptörvényt lényegében visszaélések sorozatával fogadtatta el a Nemzeti Liberális Párt az ország új vezetésével. A Maniu-memorandum elsősorban az 1938-as alkotmány ellen készült vádirat, amely II. Károlyt bírálta, felrótta azt a diktatórikus eszközökkel megszervezett népszavazást. Röpiratából az erdélyi románság nagy-romániai térvesztése tűnik ki. A mű kiadása az erdélyiség szempontjából mindenképpen hézagpótló. /B. M.: Sabin Gherman kiadta Maniu Memorandumát. = Krónika (Kolozsvár), márc. 7./"

"Sabin Gherman Marosvásárhelyen mutatta be Iuliu Maniu mindmáig kiadatlan könyvét, a Luxushazát. Arra a kérdésre, hogy alapít-e pártot a Pro Transilvania elnöke azt felelte: " Igen, a Erdély-Bánság Liga párt lesz, három társelnök, egy román, egy magyar és egy német vezeti majd. Be fogjuk bizonyítani, hogy Erdély a románok, a magyarok vagy a németek nélkül nem igazi Erdély, hanem csak egy provincia, amelyet egy akármilyen autósztráda köt össze Bukaresttel vagy Budapesttel." /"Az egyesülés nem volt lakodalom". = Népújság (Marosvásárhely), márc. 20./ "

"Sabin Gherman máj. 3-án Sepsiszentgyörgyön mutatta be az általa gondozott Luxushaza című könyvet, mely egy hatvan éven át tiltott és titokban tartott dokumentum kiadása. II. Károly királynak 1938. dec. 15-én felterjesztett memorandumról van szó, szerzője Iuliu Maniu, és kereken ötven erdélyi román értelmiségi írta alá. A könyv mottójául Ion Antonescu marsalltól idézett Gherman: "Így nevelkedtem, a törökökkel, zsidókkal és magyarokkal szembeni gyűlöletben. Ezt az utálatot a végsőkig kell vinni. Vállalom ennek felelősségét." (1941) Az előszó mottója Nicolae Iorga történésztől, miniszterelnöktől származik: "Egy bukaresti poros utcácska többet ér, mint Erdély és Bánság összes vára, városa." (1931) Nos, ez a két ember - egyikük háborús bűnös - egyáltalán nem érdemel szobrot, s a mai Romániában mégis megörökítették őket - állapította meg Gherman. Iuliu Maniu memoranduma az idézetekkel ellentétes. A könyv szerint nem egyesülésről volt szó, hanem Erdély katonai megszállásáról, kiszipolyozásáról. A helyzet a két világháború közötti idők óta alig változott - fűzte hozzá Gherman. Erdély luxushaza, amelyet Bukarest a mai napig kifoszt, az itt megtermelt értékeket a Kárpátokon túlra irányítják. /Szekeres Attila: Sabin Gherman Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 4./ "

"Iskolanapokat tartanak Zilahon május 8 és 14. között az oktatási tárca, a megyei tanfelügyelőség és a Pedagógusok Háza közös szervezésében. Egy héten át tartó rendezvénysorozatra első alkalommal került sor Zilahon. Zilah és Szilágy megye 16 középiskolája, illetve az iskolacsoportok mutatkoztak be fényképanyaggal, grafikonokkal, az intézményeket ismertető prospektusokkal. A rendezvénysorozat keretében A szilágysági oktatás a III. millennium elején címmel tartott szimpóziumon tanfelügyelők, igazgatók, osztályfőnökök, szaktanárok az időszerű reform kérdéseiről, az oktatás minőségének javításáról, a vallásos oktatásról értekeztek. Szilágy megyében a 2001-2002-es tanév beiskolázási terve szerint magyar nyelvű tagozaton összesen 15 osztályt 375 tanulóval indítanak: Zilahon a jelenlegi Elméleti Líceumban két reál osztályt, úgyszintén két humán osztályt a jelenlegi tanítóképzőben, három osztályt a Református Líceumban; Szilágysomlyón az elméleti középiskolában egy-egy reál és technológiai osztályt, a Iuliu Maniuról elnevezett iskolában egy technológiai osztályt; Szilágycsehben egy, Krasznán egy, Sarmaságon két magyar nyelvű kilencedik osztályt; Szilágysomlyón ezúttal - mint több alkalommal - mezőgazdasági osztályt. Ez több mint kétszerese az 1989-90-es tanévben létező anyanyelvű osztályoknak. /Fejér László: Oktatás az ezredfordulón. Országos Iskolanapok Zilahon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 12./"

"A jászvásári ítélőtábla elutasította a Vasile Soporan Kolozs megyei prefektus és Dan Canta alprefektus megsemmisítési folyamodványát, így elméletileg elkezdődhet az Antonescu-szobor felépítése - áll a polgármesteri hivatal közleményében. Mint ismeretes, 1999. október 28-án Kolozsvár tanácsa úgy döntött: szobrot állítanak Ion Antonescu marsallnak. A polgármester trükköt alkalmazott az előzőleg több ízben elutasított határozattervezet elfogadására: a tanácsosok meggyőzésére I. C. Bratianu, Ferdinánd király és Iuliu Maniu mellszobrának felépítését is hozzácsatolta a tervezethez. Ilyen formában a tanács 23 szavazattal fogadta el a határozatot. Bogdan Cerghizan prefektus óvást emelt a közigazgatási bíróságon a tanácsi határozat és a polgármester szoborállítási rendelete ellen. Ugyanakkor a volt prefektus rendeletet bocsátott ki a szoborépítés leállítására. Boros János alpolgármester elmondta: csupán politikai eszközökkel akadályozható meg a szoborállítás, ugyanis a tanács kétharmados többséggel a szobrok elhelyezésének helyszínéhez is hozzájárult. - Amennyiben a helyi költségvetésből fedezik a szobor felépítését, a tanács beleegyezésére is szükség van. Ez adomány esetében is érvényes. A Ion Antonescu Társaság korábban felajánlotta, hogy saját pénzen helyezik el a marsall szobrát. Eckstein-Kovács Péter szenátor kijelentette: Antonescu- szobor nincs mit keressen se Kolozsváron, se más városban. /K. O.: Épülhet az Antonescu-szobor? Elutasították a prefektus óvását. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./"

"Fodor Sándor egyike volt azon romániai magyaroknak, akik a rendszerváltozást valamennyi román politikai párt közül egyedül a nagy román politikus, Iuliu Maniu alapította Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártban bízott. A börtönben elhunyt Iuliu Maniu hajdani fiatal titkára, Corneliu Coposu vezette történelmi párt párbeszédre hívta a rendszerváltás után az RMDSZ képviselőit. Azonban a börtönévek-évtizedek aláásták Maniu egykori munkatársa egészségét - és Corneliu Coposu lehunyta a szemét, mielőtt pártja győztesen került volna ki az öt év előtti választásokból. Utódai, élükön a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt Coposut követő elnökével, Ion Diaconescuval, minden jó szándékuk ellenére képtelenek voltak megállítani-visszafordítani az ország lejtőn lefelé indult szekerét. Mellbevágó volt a Demokratikus Konvenció legerősebb pártjának a katasztrofális veresége, a múlt évi választások során: a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt - be se jutott a parlamentbe. A párton belül folyt a könyöklő harc a pártelnöki tisztségért. Andrei Marga rektor néhány hónap után - lemondott a pártelnökségről, és a párt most már - ketté- (legalább ketté-) szakadt: az egykori Victor Ciorbea miniszterelnök és Vasile Lupu szenátor támogatóira. Legutóbb Victor Ciorbea, a kettészakadóban lévő párt egyik vezére nagyot mondott: amennyiben pártja hatalomra kerül, mindent elkövet annak érdekében, hogy Románia alkotmányos monarchiává váljék, visszahívja a királyt. Félő, hogy szép történelmi múltra visszatekintő párt teljesen kihull az ország közéletéből. /Fodor Sándor: Eső után köpönyeg? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./"

"Szept. 26. emlékezés napja Szárazajtán. 1944-ben e napon a Maniu-gárda tagjai - a székelyföldi vérengzés első állomásaként a helyi iskola udvarán tizenegy szárazajtai magyart lőttek agyon, két személyt pedig lefejeztek. A vérengzés színhelyét ma emlékmű jelöli, amelyet megkoszorúz a település lakossága. /(Flóra Gábor): Szárazajta emlékezik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 26./"

1944 őszén Kolozson megjelentek a Maniu-gárdista félfegyveres alakulat emberei, hajtóvadászatot indítottak a volt honvédek felkutatására. Egyik vezérük Ilie Lazar, az egykori parasztpárt képviselője volt, a másik, a magyargyűlöletéről jól ismert Aldea tábornok, a Sanatescu-kormány belügyminisztere, aki nyíltan bátorította a csendőrséget is a magyarellenes kegyetlenkedésekre. A hajtóvadászat félbeszakadt, mert a szovjet parancsnokság kiparancsolta a mánista adminisztrációt Észak-Erdélyből. A hír hallatán a mánisták a foglyokat fegyveres kísérettel elindították a földvári haláltáborba. Mielőtt a földvári lágerből vitték volna őket az ukrajnai korsteni lágerbe, a vérhas és a tífusz már szedni kezdte áldozatait. A 33 elhurcolt kolozsi honvéd közül csak hatan élték túl a fogság borzalmait. /Kolozsi Gergely István: Maniu-gárdisták Kolozson. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 1./

Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

Utcára kerülhetnek Kolozsváron a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 5. szám alatti épület lakói, ahol jelenleg a római katolikus teológia is működik. A gyulafehérvári római katolikus érsekség tulajdonában lévő ingatlan bérlőit a napokban levélben értesítették arról, hogy hatvan napon belül ki kell költözniük, mivel a közeljövőben általános felújítási munkálatok kezdődnek vetik alá. Az ingatlant egyetemi székhelynek kívánják átalakítani. Ezért az érsekség nem hosszabbítja meg a lakókkal kötött lakbérleti szerződéseket, az embereknek pedig lakást kell keresniük maguknak, mivel az egyháznak nincsen lehetősége és nem is kötelessége új lakhelyet biztosítani volt bérlői számára. A kilakoltatás összesen nyolc családot érint, köztük többen idősek és betegek. Az emberek kétségbe vannak esve, hogy el kell hagyniuk otthonukat, ahol szinte egy egész életet leéltek. /Papp Annamária: Kilakoltatás a Szentegyház utcában. Az egyház nem újítja meg a lakbérleti szerződéseket. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

Krisztus szeretete sürget minket. Ez a jelmondata a Kolozsváron /Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 6. szám/ működő Római Katolikus Szent Mihály Caritasnak. Tevékenységük elsősorban a lelki segítségnyújtás, de nagy hangsúlyt fektetnek az orvosi, jogi, pszichológiai tanácsadásra, alkalmanként kisebb anyagi segítséget is nyújtanak. /Bors László: Caritas Christi urget nos. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

Rendszeressé kívánja tenni az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport /Székelyudvarhely /a történelmi témájú előadásokat. Néhány hete Balogh Béni történész a második bécsi döntés különböző hatásait vizsgálta előadása során, majd Kordé Zoltán a középkori székely társadalomról tartott előadást. Vincze Gábor fő szakterülete a romániai magyarságnak a második világháborútól napjainkig tartó korszakának kutatása. Tervei közt szerepel ennek a korszaknak a teljes, dátumokra bontott feldolgozása, de ez a megkezdett munka még többévi kutatást igényel. A Székelyföld 1944-46-ban című előadása az 1944. augusztus 23-i, román kiugrásként is emlegetett "királypuccs" és az 1946 februári párizsi békekötések közt eltelt időszak eseményeit elemezte. Ebben a korszakban történt Székelyföld és a romániai magyarság egyik legnagyobb huszadik századi tragédiája, a Gavril Olteanu vezette román szabadcsapatok (Maniu-gárdák) szárazajtai és csíkszentdomokosi vérengzései, valamint ezreknek a földvári haláltáborba való hurcolása. Az oroszok az Országos Demokrata Arcvonal vezetőit, a kommunistákat juttatták hatalomra. /Katona Zoltán: Egy előadás a sorozatból. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 3./

A Nagykárolyban 1992–ben beindított Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontnak nincs önálló székhelye. A katolikus líceum a Iuliu Maniu iskolacsoport mellett lévő volt idősek otthona épületének a fél szárnyában működik. A rendelkezésre álló termek osztályteremnek nagyon kicsik: 25–27–29 diák tanul egy–egy 25 négyzetméteres teremben. Az iskolai évben két osztály (48 tanuló) végez. A 2002–2003-as iskolai évre a Szatmár megyei tanfelügyelőség két líceumi, (összesen 56 hely) és egy szakmai (30 hely) osztály beindítását hagyta jóvá. Visnyai Csaba, a katolikus líceum igazgatója beadványt intézett a helyi tanácshoz. Ebben javasolta a volt Május 9. klub épületében lévő szabad helyiségek átadását és a Doina utca 15. szám alatt lévő épület egy részének az átadását. /Boros Ernő: Nagykároly: Tanterem–gondok a katolikus líceumban. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 29./

"Aránylag ismert történelmi tény a mintegy hetvenezer romániai német 1945-ben történt oroszországi deportálása, de kevesen tudnak nálunk arról, hogy románok már 1944 végén is hurcoltak el ártatlan embereket, németeket és magyarokat egyaránt. Mi lett a hírhedt földvári láger foglyainak sorsa? Kik voltak a "halál önkénteseiként" emlegetett Maniu-gárda tagjai? Mi történt Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és Egeresen? Ezekre a kérdésekre válaszol Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyve, az Otthonom, Szatmár megye sorozat 15. kötete. A Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE Szatmár Megyei Szervezetének gondozásában megjelent kiadvány a szatmárnémeti Europrint Kft. nyomdájában készült. /B. É.: Könyvismertető: "Mindennap eljött a halál". = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 10./"

"A 75 éves Beke Györgyöt köszöntötte a lapban Sütő András. Emlékezett arra, hogy 1987-ben szerette volna köszönteni a hatvanéves Beke Györgyöt. Nem engedélyezték. Sütő főszerkesztőként akkor úgy gondolta, ha a magyar írókat egyenként nem ünnepelhetik, megemlékeznek róluk csoportosan. Akkor hatvanadik évét töltötte Beke mellett Páll Árpád, Bajor Andor, Szász János, őket méltatta volna a lap. Ezt sem engedélyezték. A cenzorok dühösen kérdezték: "Mit akar Beke az erdélyi magyarok számbavételével?!" Azt akarta, "amitől régóta rettegett minden rossz lelkiismeretű román nacionalista." Orbán Balázs-i ihletésű munkáját már korábban elkezdte Beke György. Sütő szerint a Maniu-féle "román jobboldal tömegmészárlásai elől csak balra menekülhettünk". Beke "életre szóló rabsága": "az erdélyi magyarság megmaradásának szolgálata". /Sütő András: Beke György születésnapjára. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./"

"Kolozsváron a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 5. szám alatti épület lakót máj. 14-én felszólította az ingatlan tulajdonosa, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség arra, hogy hatvan napon belül ki kell költözniük évtizedek óta bérelt lakásaikból, mivel az érsekség az ingatlant egyetemi székhellyé akaraja alakítani. A lakóknak maguknak kell lakást keresniük, mivel az egyháznak erre nincs lehetősége A hatvan napos határidő lejárt. Az épület egyik bérlője Hercz Péter, a kolozsvári Állami Magyar Opera magánénekese leszögezte: nem tud lakást szerezni. Az itthonmaradást választotta, nem hagyta el hazáját. Dr. Jakubinyi György érsekhez fordult, aki válaszban kitért arra, hogy minden magyar emberre "szükségünk van erdélyi létünk és jövőnk szempontjából." "De egyetemi fiatalságunk érdeke is legalább ennyi figyelmet megérdemelne, akik jövőnk és megmaradásunk letéteményesei". A bérlők továbbra is maradtak, az egyháznak nincs lakása, amit felajánlhatna nekik. Közben elkezdték a felújítási munkálatokat. Az érsekségnek létfontosságú, hogy a Babes-Bolyai Egyetem keretén belül beindított Római katolikus Fakultás diákjai számára megfelelő körülményeket biztosítson. /Köllő Katalin: Egyházhoz méltó megoldás vagy pszichikai háború. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./"

"Évtizedeken keresztül nem lehetett Világoson az 1944-es szeptemberi eseményekről beszélni, mert az akkori atrocitások elkövetői még befolyásos emberek voltak a községben. Az 1944. szeptember végi napokon közönséges gyilkosságok történtek Világoson. Csizmadia Sándor már nem Világos község lakója, bátrabban meri feleleveníteni az eseményeket. Szeptember 19-én a magyar egységek már visszavonultak a településről, amikor megjelentek a faluból elmenekült Maniu-gárdisták. Csizmadia édesanyja kiszaladt az utcára, hogy megnézze, mi történik. A románok figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Petcovici Teodor, a csendőr és a falu bírája vezette a románokat. Összefogdostak a faluból néhány magyar embert: Kiss Györgyöt, Herrlingéket, apát és fiát, Frajna Istvánt és fiát, apját, Csizmadia Sándort, két ismeretlen gyorokit. Csizmadia Sándor ennyiükre emlékszik. Kivitték a falu szélére, s agyonlőtték őket. A cigány drótot kötött a lábukra, úgy húzta be őket a vályogvető gödrökbe, s betemette őket egy földréteggel. A tettesek ráparancsoltak, hogy hallgasson az esetről, mert megjárhatja. Utólag azt hazudták a faluba bevonult, s a helyi lakosság elleni bosszúhadjáratot leállító oroszoknak, hogy géppuskát találtak a magyaroknál, de azt a fegyvert senki sem látta soha. Nem is volt fegyvere egyetlen civilnek sem. Petica Stefan volt a bíró, nagyon jól ismerte a település minden lakójának vagyoni helyzetét. Miután Csizmadia Sándort és feleségét lelőtték, azonnal elhajtottak tőlünk 56 merinói juhot, elvitték a kocsit és a lovat. Soha vissza nem adták, semmiféle papír nem készült a rekvirálásról. Hárman maradtak árvák: a 16 éves nővére, a 6 éves húgom ő, ifjabb és ő, ifjabb Csizmadia Sándor. Árvák és szegények. A gyilkosság után három nappal kiásta apja holttestét. Fehér ládakoporsóban eltemették. A gyilkosok lelkiismeret-furdalás nélkül hagyták, hogy egész az árvák szegények maradjanak. Később szüleinek sikerült tisztességes síremléket állítania: Itt nyugszanak CSIZMADIA SÁNDOR élt 45 évet és neje GIZELLA élt 34 évet. Hősi halált haltak 1944. szept. 23-án Nyugodjanak békében. A sír mellett a Frajna család meggyilkolt tagjainak síremléke, a Herrling család, István, az apa, illetve fia, a mindössze 16 éves György emlékműve. - Ferenczes István Székely apokalipszis címmel megdöbbentő dokumentumkönyvet közölt a Maniu-gárdisták garázdálkodásairól, a lefejezett, agyonlőtt áldozatokról, a megetetett magyar trikolórról. A vasgárdista, nacionál-kommunista ideológián nevelkedett többségiek a mai napig nem hajlandók elismerni a tagadhatatlan történelmi tényt. A magyarországi Sarusi Mihály Fekete- Zaránd címmel nemrég közölt sokkoló hatású kötetet az egykori történelmi Zaránd megyében a két világháború végén elkövetett gyilkosságokról. /Ujj János: "Hideg napok" Világoson. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./"

"Kolozsváron a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcában megnyílt a Szent Mihály plébánia védnökségével létesült Agapé vendéglő. A vendéglő jövedelmét a szegényeknek juttatják, közölte Czirják Árpád főesperes-plébános. /Fodor György: Egyházi vendéglő a Szentegyház utcában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./"

"Márc. 13-én reggel Kolozsváron feliratok jelentek meg az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének Fürdő utcai székhelyének kapuján. A számítógépen elkészített "jókívánság", amelyet senki sem írt alá, Avram Iancu, Iuliu Maniu és Corneliu Zelea Codreanu egykori legionáriusvezér portréi mellett két lakonikus mondatot tartalmaz: Tőkés László költözzék Budapestre, illetve, hogy Erdély a románoké. Egyesek tudni vélik, hogy a tettesek a Sarmisegetuza szélsőjobboldali szervezet soraiból kerültek ki. Ez hat évvel ezelőtt alakult, keresztény-nacionalistának vallja magát, és románellenes akciók kivédésére szakosodott. Ugyanez a plakát a református püspökség falán is megjelent. /Ö. I. B.: Uszító feliratok a városban. Március 15-i "jókívánságok". = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./"

"Márc. 28-án volt a kolozsvári Állami Magyar Színházban Cristopher Marlowe Doktor Faustus tragikus históriája bemutatója, Mihai Maniutiu rendezésében. /Köllő Katalin: Doktor Faustus tragikus históriája a Magyar színházban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./"

"Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./"

"Borbély Imre politikai szakértő Egy minőségi magyar paradigma című könyve megerősíti azt, hogy a román társadalom a húszas évek éles sovinizmusa óta, sőt visszamenőleg 1848-ig alig változott. Borbély Imre könyvében a román társadalmat három kategóriába, illetve jelleg-csoportba sorolja. Jellegét illetően nyílt, többé-kevésbé zárt, illetve strukturált populációra osztja. A strukturált populációt nyáj-, falka- és rovarösztönű társadalomnak nevezte. Hatalmi nyomás, diktatúra esetén a román társadalom (nép, nemzet) az első csoport-jellemzőt tölti ki: a nyájszellemet. Ó-Románia élősködik Erdély fölött. Szomorú, hogy az erdélyi románság éles és naiv nacionalizmusa miatt nem akarja észrevenni a számára is ordító hátrányt, ami ebből a helyzetből adódik. A román nép gyenge, mert nem rendelkezik történelmi tapasztalatokkal, nem volt olyan szintű államisága, mint a mindenkori magyar királyságnak, nem volt alkotmányossága stb. ennek folytán a mai kaotikus helyzetben nem elég hamiskártyával lavírozni. A magyarság (Erdélyben) másodrendű állampolgárként való kezelése (hogy a cigányságról ne is beszéljen) olyan problémák elé állítja a román vezetést, amely nemzetközi jogi kérdéseket vet fel. Borbély Imre megírta, hogy a falka-jelleg ott szunnyad a román társadalom kebelében. Olyan atrocitásokra képesek, amilyenre más népek álmukban sem gondolnak. Nem kell visszamenni a karóba húzás koráig, sem Avram Iancu vérengzéséig, amikor emberek kezét, lábát fűrésszel levágatta, a nők mellét tépték le, s miután megerőszakolták őket, kikötötték őket fákhoz, vagy beásták a földbe, a Maniu-gárdisták gaztetteit, vagy a kilencvenes vásárhelyi eseményeket, a vasvillás csürhét nem kell említeni. Jellemző volt a volt diktátor és neje kivégzése. Talán nem ismer a történelem (még a koncepciós pereken át sem) még ilyen véresszájú, gyáva, semmi jogalappal nem rendelkező kivégzést. Ráadásul az ortodox egyház is savanyú nacionalizmusra ösztönzi híveit. Ez a román nemzet távlati összeomlását hozhatja majd magával. Talán ha a megmaradt magyarság jó példával jár elöl, igényességre bírja, gondolkozásra, higgadtságra hívja a románságot, megtörik ez magatartás. /László György: A román társadalom ismérve a falkaszellem. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./"

"Ezt a könyvet nem nekem kellett volna megírnom" - ezzel a meghökkentő mondattal indítja a 2002-ben a csíkszeredai Státus Kiadónál megjelent könyvét Beke György, a másodikat, amely Magyarországra való áttelepülése, 1989 óta Romániában megjelent. (Előzőleg a kolozsvári NIS Kiadó jelentette meg, 1994-ben, a Hadi utak Erdélyben - Barangolások magyar katonák nyomában című "kései hadijelentéseket".) A magyarázat sem késik: "Magunk védelmében, de közös hasznunkra szólítanám azokat a román írókat, költőket, akik a szellem jobbik felét jelentik a rosszabbik felével szemben, és akik éppen a nemzeti önvizsgálat, a nemzeti önbecsülés jegyében - akárcsak a magyar Ady Endre - ítélkezzenek az utóbbi idő kisebbségellenes, magyarellenes és ilyképpen nyilván emberellenes román hatalom politikája fölött." Nicolae Balcescu jó százötven évvel ezelőtti keserű kifakadását - "Ó, mennyi szerencsétlenséget okozott a nacionalizmus ezeken a területeken" - azóta sem szívlelték meg, az őszinte önvizsgálat továbbra is késik. Pedig a történelem román vonatkozásban is kínált megoldási lehetőséget. Gondolhatunk a nemzetiségi jogok tekintetében 1918-ban meghirdetett gyulafehérvári határozatra, az együttélő népek számára meghirdetett "teljes nemzeti szabadság"-ra - de az írott malaszt maradt. Az 1945-ben kidolgozott Nemzetiségi Statútumot sohasem tartották tiszteletben. Pontosan elhatározott koncepcióról van szó. Beke György - Kocsis István A meztelen igazságért (A magyar-román viszony megromlásának története) című könyve szerint az állami függetlenségét elnyert Románia értelmisége, miközben az egyesülést tűzi zászlajára, már megfogalmazza azt is, hogy "egységes államukat "tiszta" nemzeti államként képzelik (...) kisebbségek és a kisebbségi kérdés nélkül". Bratianu kijelentette: Románia a nemzetiségi kérdést a kisebbségek beolvasztásával fogja megoldani. 1945-ben vámunióról, a határok légiesítéséről szólt Petru Groza miniszterelnök, a párizsi béke után mindent a visszájára fordítottak, később pedig a német és zsidó közösségeket kiárusították, diszkriminatív intézkedéseikkel a magyarok újabb tízezreinek szétszóratását idézik elő. Beke György könyve a nemzetiségi elnyomás hol burkolt, hol nyílt kibontakozását, gyakorlatát követte nyomon. A gyűlölet elhintett magvaiból tragédiák sora sarjadt. Enyed és környékének felperzselése 1849-ben..., kétszázezer erdélyi magyar kiűzetése 1918 után..., újabb százezer 1944 őszén..., a Maniu-gárdisták vérengzései..., az anyanyelvi iskolák önállóságának felszámolása..., marosvásárhelyi összetűzés 1990-ben..., a demokratikus román parlamentben 1991-ben a székelyek elítéltetését megfogalmazó vádirat... Beke György írásai az okokat keresik, a tényeket tárják fel, állítják olvasói elé. /Máriás József: Beke György: Gyulafehérvár árnyékában. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 9./"

"Dr. Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke, az ELTE tanára 1997 óta segíti irányító-szervező munkájával a gyulafehérvári főegyházmegye levéltárainak rendbetételét. Most Kolozsváron a gyulafehérvári érseki levéltár levéltárosa, Csala Rita segítségével az erdélyi Római Katolikus Státus levéltári anyagának költözési munkálatait vezette a Szent Mihály templom oratóriumából a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 5. szám alatti, e célra kialakított, jól felszerelt új helyiségbe. A közel 120 folyóméter irat (az 1780-as évektől az 1948-as államosításig) viszonylag jó állapotban maradt meg a templom tornyában, bár az 1930-40-es évekből a vártnál kevesebb okmányt találtak. Ez arra mutat, hogy 1945 után valakik már megbolygatták az állományt. De a megmaradt akták is nagyon értékes kincsei a több évszázados múltra visszatekintő Katolikus Státusnak és az egész erdélyi római katolikus egyháznak. Most csak a költözést, tisztítást és az iratok évrendi sorrendbe való rendezését bonyolították, az alapos számbavétel egy későbbi időpontban történik majd meg. /Új székhely a Státus levéltárának. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 27./"

"A Nagy-Románia Párt (PRM) a képviselőház művelődési bizottságában a Fájdalom Múzeumának létrehozását kezdeményezi Kolozsváron. A párt szerint a múzeumban mindazoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. Márton Árpád, az RMDSZ képviselője erre a hírre megjegyezte: Ha a leendő múzeumban helye van a szilágyippi és ördögkúti tragédiának, akkor helye van ott Szárazajtának és Csíkszentdomokosnak, de Földvárnak is, és minden olyan helynek és történetnek, amely Erdély népeinek szenvedését okozta. A kezdeményező PRM-s Radu Ciuceanu képviselő szerint a múzeumban azoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. A művelődési bizottság döntése szerint nem terjesztenek a képviselőház elé törvénytervezetet, ehelyett a bizottság javaslatot tesz Razvan Theodorescu kulturális miniszternek, valamint Kolozs megye tanácsának a Fájdalom Múzeuma létrehozásáról a Kolozsváron működő Erdélyi Történelmi Múzeum keretén belül. Márton Árpád, a művelődési bizottság tagja elmondta: "Semmi esetre sem lehet szó olyan múzeumról, amely csak a Horthy-rendszer alatt és csak a románok és a zsidók szenvedéseinek és meghurcoltatásának állít emléket. Erdély valamennyi népe és nemzete szenvedett a második világháborúban, akárcsak a történelem más pillanataiban, következésképpen Erdély valamennyi népének meghurcoltatását és fájdalmát be kell mutatni a leendő múzeumban". 1940 szeptemberében tragikus esemény helyszíne volt a Szilágy megyei Ördögkút és Szilágyipp. A második bécsi döntés nyomán bevonuló magyar honvédekre lőttek a helyi románság köréből orvlövészek, egy esetben pedig almáskosárba rejtett gránát robbant fel, és okozta több honvéd halálát, illetve sérülését. Megtorlásul a magyar tisztek egyike, bizonyos Szabó főhadnagy tömeggyilkossággal válaszolt, a megtorlásnak több román férfi, nő és gyermek esett áldozatául. Szárazajtán 1944. szeptember 26-án a gyilkosságairól és fosztogatásairól hírhedté vált Maniu-gárda rendezett vérfürdőt, amelynek során a helyi iskola udvarában a fegyverek segítségével összeterelt falustársak szeme láttára két székely férfit lefejeztek, további tizenegyet, köztük egy nőt agyonlőttek. Hasonló mészárlást rendeztek a gárdisták 1944. októberében Csíkszentdomokoson, ahol tizenegy székelyt, köztük egy 86 éves öregasszonyt lőttek agyon a Gábor-kertben. A Kolozs megyei Egeresen, a Bihar megyei Kőröstárkányban és Gyantán is több magyart végeztek ki román fegyveresek. Gyantán hiába kérte az egyik román férfi a kivégzést vezénylő Bride kapitányt: engedjék szabadon magyar feleségét és gyermekét, hiszen ő román, a tiszt hajthatatlan maradt. Amikor pedig a román férfi kijelentette, hogy akkor őt is lőjék agyon övéivel együtt, a tiszt őt is kivégeztette. Kőröstárkányban szintén 1944 őszén tisztázatlan körülmények között ismeretlenek megöltek egy román tisztet, megtorlásként a Maniu-gárda a falu és a szomszédos Kisnyégerfalva magyar férfijait gyanúsította. "Álljanak ki azok a románok, akik felelősséget vállalnak a magyarok ártatlanságáért" - szólította fel a falubelieket a román parancsnok, látván a megrémült magyarokat. Senki nem állt ki. Erre román szomszédjához fordult az egyik "letartóztatott" magyar férfi: "Marian, hát együtt gyermekeskedtünk, együtt nőttünk fel, jól ismersz, mi rosszat tettem én? " "De magyar vagy" - válaszolta a szomszéd, és Egyed Mihályt falustársaival együtt kivégezték. A második világháború magyar golgotái voltak még azok az internálótáborok, ahol teljesen ártatlan civilek ezreit tartották fogva, és százak vesztették életüket. Ilyen volt a focsani-i, corbeni-i, Tirgu Jiu-i, Rimnicu Sarat-i, caracali láger, ahol a dél-erdélyi magyarság szellemi-gazdasági elitjét tartották fogva, és itt is hunytak el emberek. Földváron 1942-45 között működött a haláltáborként elhíresült láger. Az 1944. augusztus 23-i román átállásig szovjet állampolgárságú embereket tartottak itt fogva, akik közül többen elhunytak. 1944. augusztus 23. után magyar és német hadifoglyok mellett észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyek ezreit internálták az Olt-parti lágerbe, ahol az eddig napvilágra került adatok szerint több mint 320-an, elsöprő többségben magyarok vesztették életüket éheztetés és járványos betegségek nyomán. A földvári haláltáborban történtekre a szomszédos Hídvég református parókiáján korabeli fényképekből, levelekből és tárgyakból álló kiállítás emlékeztet. /Benkő Levente: A háború okozta szenvedés mindenkinek fáj. = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./"

"Az 1944. szept. 26-i mészárlás áldozataira emlékeznek Szárazajtán. Az erdővidéki faluban 44 őszén a magyarellenes rémtetteiről elhíresült Maniu-gárda tagjai fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérbátyját, a 25 esztendős Nagy Andrást. Ugyanaznap hajnalban az áldozatok házába betörő gárdisták otthonában lőtték agyon a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet. Az iskolaudvaron hat gyermek édesanyját, az 50 éves Szép Albertné Málnási Réginát, valamint férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot lőtték agyon. A 38 éves Tamás Lászlót a kivégzést végignézni kénytelen emberek közé lőtt sortűz ölte meg. A 49 éves Nagy D. Józsefet a tömegből szólították ki, de csodával határos módon a férfinak "csak" a fogsorát zúzta szét a lövedék, később sérüléseiből felépült, és 1955-ben hunyt el. Az akkori román közigazgatás bejegyzései szerint az áldozatok "háborús balesetet szenvedtek". A Maniu-önkéntesek 1944. őszi magyarellenes hadjáratának első állomása volt Szárazajta.1944. szept. 4-én egy visszavonuló német utóvéd a falu határában tűzharcba keveredett a túlerővel előrenyomuló román sereggel. Az összetűzésnek néhány - emlékezők szerint 13 - román katona esett áldozatául, ezt torolták meg a szárazajtai magyarokon olyan tanúk vádja alapján, akik a katonai csetepaté során pincékbe bújva várták a harc végét. A későbbi persorozaton maguk a román tisztek sem állították egyértelműen, hogy csapataik veszteséget szenvedtek, ha igen, milyen mértékűek voltak azok, illetve terheli-e felelősség emiatt a magyarokat. Egy szemtanú szerint viszont a feketelista már a szeptember 4-i katonai ütközet előtt készen állt. Újabb levéltári források tanúsítják, hogy a kivégzés előtt Szárazajtára már visszatért román csendőrség is aktív szerepet vállalt a kivégzendők összegyűjtésében, az otthonában agyonlőtt két áldozat esetében pedig a gyilkosság helyszínén is jelen voltak a belügyiek. Az akkor nagyon fiatal Németh Ákost édesapjával összekötözve vezették a puskacsövek elé. Úgy szabadult meg, hogy az egyik falubeli román fiatalember tanúsította: ártatlan. Édesapját, Németh Gyulát agyonlőtték. Ifjabb Nagy Gyulát maga Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka akarta főbe lőni. A mellette álló szárazajtai román fiatalember, Berszán Domokos (Barsan Dominic) közbeszólása mentette meg. Ifjabb Nagy Gyulát és édesapját elengedték. A szintén "halálra ítélt" Máthé Albertet egy gárdista vallomása szabadította meg. A szemtanúk, illetve a hozzátartozók szerint az áldozatoknak korábbi, vélt vagy valós sérelmekért kellett fizetniük.A vérengzés másnapján gyászszertartás nélkül kellett eltemetni a legyilkoltakat. Az első megemlékezés 1990. szeptember 26-án volt, amikor a jelképes temetésen Bartalis Szélyes Pál szárazajtai lelkész mondott imát az elhunytakért. /Benkő Levente: Szárazajtán nem felejtenek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./"

"Okt. 8-án Csíkszentdomokoson a vérengzés áldozataira emlékeznek. 1944. okt. 8-án tizenegy székelyt lőtt agyon a gyilkosságairól elhíresült Maniu-gárda a felcsíki településen. A Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj magyarellenes gyilkosságok és fosztogatások sorozatát követte el Észak-Erdélyben. Az első vérfürdőt Szárazajtán rendezték, ahol 1944. szept. 26-án két székelyt lefejeztek, további tizenegyet sortűzzel agyonlőttek a Maniu-gárdisták. A magyarellenes atrocitásaikat tovább folytatva október 8-án Csíkszentdomokoson tizenegy székelyt végeztek ki. A kiszemelt áldozatokat a falu főterére vezették, majd fegyveres őrizettel a Gábor-kertbe hurcolták, és sortűzzel kivégezték őket. Agyonlőtték a 31 éves Albert Pétert, a 39 éves Bács Annát, az 54 éves Bíró Lajost, a 84 éves György Ágnest, a 29 éves Kedves Ferencet, a 31 éves Kósa Jánost, a 27 éves Kurkó Józsefet, az 52 éves Szakács Antalt, a 18 éves Szakács Imrét, a 19 éves Timár Sándort és a 32 éves Zsók Lajost. A mostani megemlékezésen a hozzátartozók és rokonok mellett a község egyházi és világi elöljárói, valamint az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének képviselői vesznek részt. /Benkő Levente: Az áldozatokra emlékeznek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 8./"

"A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./"

"Nagykárolyban még mindig a katolikusoké a legnépesebb vallási felekezet, a közeli települések lakosait is ideszámítva az egész szatmári egyházmegyének Nagykároly a legerősebb katolikus központja, a város valamennyi oktatási intézménye közül mégis a katolikus líceum diákjai tanulnak a legmostohább körülmények között." "Az állam szinte csak az ortodoxokat támogatja, ráadásul még a helyi tanács is az ortodoxoknak kedvez: földeket és egyebeket kapnak ingyenesen, miközben a katolikusok az annak idején jogtalanul elvett javaikat se kapják vissza." "Nagykárolyban öt iskolának alkalmas épületet vettek el a katolikusoktól, a katolikus gyerekeknek mégsincs hol tanulniuk". Mindezeket az elégedetlenek a szülők mondták a nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Iskolaközpontról. A régi, nfelújításra szoruló épületbe a Iuliu Maniu Iskolaközpont épületén át lehet bejutni. A diákok létszámához képest az osztálytermekként használt helyiségek hihetetlenül kicsik: 25-28 négyzetméteres termekben 27-en tanulnak. Míg a város szinte minden más oktatási intézményébe bevezették már a gázt, itt változatlanul fával, csempekályhában fűtenek, és csak az osztálytermekben. Például a mosdóban télen a vezetékek befagyásának a veszélye miatt víz sincs. Visnyai Csaba, a katolikus líceum igazgatója tarthatatlannak ítéli a helyzetet. Jelenleg 8 líceumi (2-2 minden évfolyamon) és 2 szakmunkásképző osztályban összesen 244 tanulójuk van. Az államtól semmilyen támogatást nem kaptak. A padok, asztalok, minden a Caritastól vagy nyugati segélyből származik. /Boros Ernő: Nagykároly: Tarthatatlan helyzetben a katolikus líceum. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 12., folyt: nov. 13./"

"1918. december 1-jén nemzetgyűlésre ültek össze az erdélyi románok Gyulafehérváron, ahol alig egy hónappal az Osztrák-Magyar Monarchia által aláírt pádovai fegyverszünet, három héttel Károlyi Mihály miniszterelnöknek a Magyarországgal kötendő fegyverszünetről folytatott sikertelen belgrádi tárgyalásai és két héttel Jászi Oszkár aradi megbeszéléseinek kudarca után határozatban kimondták Magyarország huszonhat vármegyéjének csatlakozását a román királysághoz. Míg tehát 1918. december 1. a románság számára öröm- és nemzeti ünnep, addig Gyulafehérvár, majd később Trianon a magyarság életében nemzeti gyászt, összeomlást és tragédiát jelent. Jóllehet az egyesülési határozat kimondja a népek jogegyenlőségét és szabadságát, ezek az elkövetkező huszonkét évben a gyakorlatban nem valósultak meg. 1918 őszére hatalmas tömegmozgalmak bontakoztak ki Magyarországon: az őszirózsás forradalom győzelme után a pacifista antantbarát Károlyi Mihály alakított kormányt, s a november 13-án Franchet d Esperay francia tábornokkal aláírt belgrádi konvenció értelmében elkezdődött a történelmi Magyarország felbomlása, a déli és a keleti területek kiürítése, ahova szerb és román csapatok vonultak be. A Gyulafehérváron tartott nemzeti gyűlésről írta Mikkes Imre: "Egész Erdély, Brassótól Máramarosszigetig és nyugattól keletig megjelent a gyulafehérvári nagygyűlésen. Körülbelül százezer ember vonult föl. A Főtér tarkállik a nemzeti viseletektől. A hegyeken túlról, északról, délről, a Zsil völgye felől minden irányból özönlik a nép. A mezőkön tarka csoportok. Önkéntes szónokok gyújtóbeszédet tartanak. Bandák harsogják a "Desteapta-te"-t. Az állomásra egymás után robognak be a vonatok. A Károlyi-kormány ingyen bocsátotta rendelkezésre az üres szerelvényeket. A széthulló Magyarország technikai segítséget nyújtott az elszakadáshoz. A végtelen naivság politikája volt ez. Azt mozdította előre, amit nem óhajtott. Ami ellen kézzel-lábbal, szíve vérével küzdött. Így virradt fel 1918. december elseje. Az elszakadás napja." (Mikes Imre: Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig. Sepsiszentgyörgy, 1996) A gyulafehérvári nemzetgyűlés által elfogadott pontokban, többek között, leszögezték: a nemzetgyűlés az általános választójog alapján választandó alkotmányozó gyűlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosainak, továbbá teljes nemzeti szabadságot ígér az együttlakó népek számára: "Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot". "Általános, közvetlen, egyenlő, titkos községenkénti proporcionális választói jogot mindkét nemű huszonkét évet betöltött személy számára, a községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál", valamint "korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jogot, minden emberi gondolat szabad terjesztését. A határozat továbbá radikális földbirtokreformot irányoz elő, amely "agrárpolitikának a vezérfonala egyfelől a szociális kiegyenlítés előmozdítása, másfelől a termelés fokozása kell hogy legyen", az ipari munkásságnak pedig biztosítandók azok a jogok, "amelyek a legelőrehaladottabb nyugati államokban törvénybe vannak iktatva". (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941) A nemzetgyűlés kétszáztizenkét tagból álló Román Nagy Nemzeti Tanácsot (Marele Sfat National Roman) hozott létre, amely Iuliu Maniu elnöksége alatt megalakította a tizenöttagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Az utóbbi megbízásából négytagú bizottság a gyulafehérvári határozatokkal Bukarestbe utazott, hogy hivatalosan is felajánlja I. Ferdinánd királynak az Erdély fölötti hatalmat. Az Erdélyt Romániához csatoló dekrétum december 30-án a Hivatalos Közlönyben is megjelent, úgyszintén az a királyi rendelet is, amely a Kormányzótanácsot megbízta az ideiglenesen csatolt területek igazgatásával, valamint a választójogi és agrárreform-tervezet kidolgozásával, a külügy, hadsereg, vámügy, állambiztonság, bankjegykibocsátás, állami kölcsönök stb. intézését a királyi kormány igazgatásába utalva. Gyulafehérváron sem a magyarok, sem a szászok képviselői nem lehettek jelen, tehát megkérdezésük nélkül rendelkeztek a sorsuk felett. A kialakult egyre reménytelenebb helyzetben a budapesti kormány megpróbálta menteni a menthetőt, s 1918. december 8-án dr. Apáthy István neves professzort bízta meg a kelet-magyarországi főkormánybiztossággal, miközben megkezdődött a román csapatok előrenyomulása. A román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalat, s Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, akkor lövetni fogja a várost. Apáthy válasza: Kolozsvár nem áll ellen. (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929, I. évf., 1930, Kolozsvár) A város átadása előtti napokban az Apáthy vezetése alatt álló magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József irányította székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült, s megalkotta az erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot. Ez december 22-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi magyarság önrendelkező nemzetgyűlését: a résztvevők a gyulafehérvári román nemzetgyűlés ellen tiltakoztak, amelyen "Magyarország 26 vármegyéjének csak egy nemzete volt képviselve", és ahol a "román testvérek nem kérdezték meg a 26 vármegye más nyelven beszélő lakosait, amelyek számbeli többségben vannak, vajon le akarnak-e mondani az ifjú népköztársaság szabadságáról? Rólunk határoztak, nélkülünk!" (Ellenzék, 1918. december 20.) "