Korrajz, amely nem pöröl a semlegesekkel vagy az elkövetőkkel
Bemutatták Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című kötetét
„Arra törekedtem ebben a könyvben, hogy a gyermeki tudatlanság, naivitás, félelem és a felnőttek magatartása között, meg az én felnőttkorom, a mai öregkorom visszatekintő értelmezései között kialakítsak valami dialógusfélét. Beszélgetek a gyerekkori önmagammal, ez a dialógus a könyv gerince. Ennek a könyvnek az a legnagyobb erénye, hogy őszinte”, foglalta össze Szilágyi Júlia röviden a frissen megjelent, Álmatlan könyv című kötetének lényegét. A Korunk–Komp-Press Kiadó által megjelentetett memoárkönyvet kedden este mutatták be a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a kötetet Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, a szerzővel Balázs Imre József, a könyv szerkesztője beszélgetett.
Bevezetésképpen Balázs Imre József Szilágyi Júlia életművéről beszélt, a hallgatóság figyelmébe ajánlva többek között a 2002-ben, a Mentor Kiadónál megjelent Versenymű égő zongorára című, esszéket és tanulmányokat tartalmazó könyvét, a Lehet-e esszét tanítani című kiadványt (Korunk–Komp-Press, 2007), illetve a Jegyzetek az akváriumból címűt, amely szintén ez utóbbi kiadó gondozásában jelent meg. – Ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen ez az életmű, milyenek Szilágyi Júlia reprezentatív írásai, milyen a hangja, amikor irodalomról beszél, akkor ezeket a könyveket semmiképpen sem kellene kihagyni –jegyezte meg Balázs Imre. Mint mondta, a jelen kötet nem egy tipikus memoárkönyv, nem a születéssel kezdődik el és érkezik el a mához, hanem ide-oda mozdul az időben, a felnőtt is visszatekint, emlékezik, fényképeket nézeget a régi családi albumból, a szerző megjelenik ötvenéves, majd négyéves korában is.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Egy komisz korszak receptjei
A Kolozsvári Állami Magyar Színház egykori művésze, Sebők Klára Komiszkenyér című könyvét mutatták be szombat délután a kincses városban, a Kolozsvár Társaság székhelyén.
A Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötet címével kapcsolatban a szerző elmondta: örökölt egy receptes füzetet édesanyjától, amelyben többek között a komiszkenyér receptje is szerepelt, aztán eszébe jutottak azok a „komisz körülmények”, amelyek közt régen éltek.
A fejezetcímek is a kommunista rezsim hétköznapjainak élethelyzeteire utalnak, ilyen például a Végre hús, vagy a Végre otthon. A könyvismertetőn a színésznővel Köllő Katalin újságíró, a kötet szerkesztője beszélgetett. Felvezetőjében elmondta: a könyv Harag György színész, rendező és a könyv szerzőjének férje Héjja Sándor színész művészetét mutatja be elsősorban.
Sebők Klára elmondta, ha 1988-ban, amikor férjével kitelepültek Pécsre, tudták volna, hogy egy év múlva megbukik a Ceauşescu-rendszer, akkor nem mennek el. Mint elmesélte: nem volt egyszerű elmenni, Pécsen nem ismerték őket, nehéz volt beilleszkedni, egyik színészkollégájuk le is románozta őket.
Mint részletezte, azóta is minden nyáron hazajárnak a Hargita megyei Libánba, ahol házat vásároltak – itt írta meg a könyvet is. A színésznő arra is visszaemlékezett, hogy amikor a rendszerváltás után visszatért Kolozsvárra, nem érzett nosztalgiát, hiszen éppen piros-sárga-kékre voltak festve a padok, a piacon pedig egy nő letámadta őket, amiért magyarul beszéltek. A könyvbemutatón megszólalt Sebők Gábor, Sebők Klára fia, aki elmondta: 5-6 éves korában kiszaladt a színházból, amikor az Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő-darab bemutatóján azt látta, hogy szüleit „felakasztják”.
A könyv szinopszisa szerint a mű hibrid műfajú, hiszen egyszerre kortörténet a 60–80-as évek Romániájának magyar színjátszásáról, a kolozsvári színjátszás nagy alakjairól és korszakairól, érintve a híres erdélyi rendező, Harag György munkásságát.
Másfelől áttételes módon szakácskönyv is, hiszen az emlékek a szerő édesanyja kézzel írt szakácskönyvének lapjai között is felbukkannak, amelyeken a 80-as évek romániai nélkülözésének „szinte semmiből készült” receptjei szerepelnek. A könyv célja a kolozsvári színjátszás egyik legnagyobb korszakának könnyed, mégis néhol tragikus bemutatása emberi sorsokon, tragikomikus történeteken keresztül, megfűszerezve soha nem látott zsidó receptekkel.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gaudeamus – tizenöt éve a könyv szolgálatában
Kolozsvár egyik legfontosabb könyvesboltját ünnepeltük az elmúlt hétvégén: a Gaudeamus könyvesház tizenöt éve szolgálja az irodalomkedvelőket, szervez könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, próbál odafigyelni a különböző igényekre és megfelelni a kihívásoknak.
Már az egyszerű számadatok is beszédesek, hiszen mint Weghofer Erna üzletvezető elmondta, a tizenöt év alatt 64 327 címet jegyeztek be, mintegy 530 kiadóval dolgoznak, átlag 155 ezer vásárlás történt évente, továbbá 4 275 862 kötet talált vásárlóra az évek során. – Noha ezek csak puszta számok, mégis azt mutatják, hogy jól csináljuk, amit csinálunk, és a munkánkra a jövőben is szükség van – jegyezte meg bevezetőjében Weghofer Erna, aki ugyanakkor köszöntötte azokat a volt kollégákat és kolléganőket is, akik az évek során ott dolgoztak, és most velük együtt ünnepeltek.
A születésnapi ünnepségre pedig két olyan szerzőt hívott meg a könyvesbolt, akiknek a köteteit az elmúlt években sokan vásárolták, ezáltal is köszönetet mondva tehát hűséges vásárlóiknak-olvasóiknak, jegyezte meg az üzletvezető.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Román Viktor, a mosolygós kovács
A mosolygós kovács, így nevezte a XX. századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakját, a homoródszentmártoni születésű Román Viktort egyik párizsi kritikusa, barátja, derült ki abból az egyórás dokumentumfilmből, amelyet a kedd délutáni Homoródtól Párizsig című Román Viktor emlékkiállítás megnyitóján tekinthettek meg az érdeklődők.
A Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében levetített film készítői – Boros Zoltán producer, rendező, B. Nagy Veronika szerkesztő-riporter és Sánta Ádám operatőr – éveken keresztül követték a témát, „románviktoroztak”, ahogyan a vetítés előtt mondta Boros Zoltán, és azon dolgoztak, hogy „ez a nagy művész hazatérjen Erdélybe, és itt is megismerhessék a munkásságát”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),

Szikla és boltív: Jakobovits Miklós-emlékkiállítás a Bánffy-palotában
Különleges lehetőségnek nevezte Alexandra Sârbu művészettörténész, hogy elmélyülhetett Jakobovits Miklós munkásságában, és köszönetet mondott Jakobovits Mártának, a művész özvegyének, hogy nagyváradi otthonukban tartózkodhatott a napokban megnyílt Jakobovits-emlékkiállítás anyagának összeállítása érdekében. A 2012-ben elhunyt festőművész emlékkiállítását szerdán este nyitották meg a kolozsvári Bánffy-palota földszinti termeiben, a tárlat az április 8-án és 9-én a Művészeti Múzeumban szervezett Örmény kulturális napok című rendezvénysorozat része.
A megnyitón Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: amikor az örmény napok programja érdekében egyeztetés végett felhívta Hamlet Gaspariant, Örményország romániai nagykövetét, elég volt megemlítenie Jakobovits Miklós nevét, Gasparian máris azt válaszolta: „ó, nagyszerű, ismerem az életművét, kitűnő ötletnek tartom”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Levegőhöz jutó szobrok
Megnyílt Kolozsi Tibor kiállítása
Kolozsi Tibor szobraival „népesült be” csütörtök délutántól a kolozsvári Bánffy-palota udvara. Remek összhatást kelt a szabadtéri kiállítás, a szobrászművész hét kiállított alkotása uralja ugyan a teret, de ugyanakkor szépen illeszkedik a patinás épület négszögletű belső terébe.
A számos érdeklődőt vonzó kiállításmegnyitón Németh Júlia és Mircea Oliv műkritikusok értékelték az ötvenedik életévét nemrég betöltött szobrászművész munkáit.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjakat
Harmadik alkalommal adták a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat, amelyet 2013-ban alapított a Kelemen Lajos nevét viselő műemlékvédő társaság, névadójuk halálának ötvenedik évfordulóján. – Már a díj alapításakor a kolozsvári magyar főkonzulátussal karöltve szerveztük meg az átadási ünnepséget, ezt a hagyományt követtük most is – jegyezte meg üdvözlő beszédében Gaal György, a KLMT elnöke. A díjátadó ünnepségen felszólalt még Mile Lajos jelenlegi főkonzul, aki elmondta: megtisztelő számára, hogy egy ilyen elődtől vette át a hivatali stafétát itt Kolozsváron. Az idei tiszteleti díjat ugyanis Magdó János volt főkonzulnak ítélte oda a társaság. A kitüntetetett Bibza Gábor református esperes laudálta. A szakmai díjat Szabó Bálint műemlékvédelmi szakmérnök kapta, őt Maksay Ádám, a KLMT ügyvezető alelnöke méltatta. A díjátadásra a ferences kolostor refektóriumában került sor tegnap délután, ezt követően pedig Műemlékhelyreállítás az elmúlt 20 évben címmel nyílt kiállítás.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet
„Jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő” – beszélgetés Botházy-Daróczi Rékával, a nagyváradi Lilliput Társulat művészeti vezetőjével.
– A bábozást talán zsigeri foglalkozásnak is nevezhetjük, hisz alig van olyan gyermek, aki ne beszélgetett volna elmélyülten a játékaival, legszívesebben az asztal alatt üldögélve. Az ösztönös gyerekjátéktól a színtársulatig viszont nagyon hosszú és nagyon rögös az út. Hogy látja ezt a folyamatot a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának a művészeti vezetője?
– A bábokkal való kommunikáció az ősi keleti kultúrákban kifejezetten a felnőtteknek szólt. Ma már valami miatt ha azt mondjuk, bábszínház, az emberek zöme csak akkor reagál, ha van gyerek a családban. Pedig a bábjátszás, a bábelőadások nemcsak gyerekeknek és nemcsak gyerekekhez szólnak. A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet. A feladat: életre kelteni a bábokat, ezáltal különböztetni meg a játékot a művészettől. Játék szerintem az, amit otthon a gyerekek a bábuikkal tesznek: a lehető legkomolyabban beszélnek hozzájuk, legtöbbször pedig az ő „nevükben” válaszolnak is maguknak.
Van olyan gyerek, aki szívesen veszi, ha a családból egy vagy több felnőtt is bekapcsolódik a játékba, de sok gyermek szereti megőrizni az „én és a bábuim” intimitást. A bábszínháznak ezért többet kell nyújtania. Azért pedig, hogy egy előadás sokat adhasson, fontos, hogy jó rendező kezébe kerüljön a történet, ami életre kel, és jó kezekbe kerüljön a bábszínész, aki életre kelt.
– Megkülönböztethető a színházi és a bábrendező? Vagy egy jó rendezőnek semmi gondot nem jelent egy bábelőadás megrendezése, esetleg fordítva is így igaz?
– Van olyan rendező, akinek ez az átmenet nem jelent gondot. Alföldi Róbert például a Budapest Bábszínházban bábokkal rendezi meg a világhírű Kabaré című musicalt. Pedig ő nem a bábelőadásairól híres. Nyilván van átjárás a színház és bábszínház között, de alapvetően a bábrendező azért más eszközökkel, más térben és más műfajban alkot, mint egy színházi rendező. Sajnos Erdélyben nagyon kevés a jó magyar bábrendező, és míg bábszínészeket képeznek, bábrendezőket kevésbé.
Magyarországon a bábjátszás szélesen bontogatja szárnyait, és szerencsére több neves magyar bábrendező kapható arra, hogy határon túl is dolgozzon. Rumi László, Dió Zoltán, Urbán Gyula, Bartal Kiss Rita visszajáró vendégek nálunk, Nagyváradon. Igyekszünk minél több korosztályt megszólítani előadásainkkal. Az előző művészeti vezetőnk, Szőke Kavinszki András már úgy alakította ki az elmúlt évadok repertoárjait, hogy nyitott a csecsemők, illetve a kamaszok felé is.
Kezeslábas címmel lassan három éve repertoáron van egy nonverbális babaszínházi előadásunk, amit Bartal Kiss Rita állított színpadra. Kisteremben, kis létszámú közönségnek egy nagyon intim, otthonosra kialakított környezetben játsszuk az előadást. Nagyon szeretik a kismamák és a kisbabák is. A nagyobbak felé a Rendhagyó irodalomóra programmal nyitunk, első kísérletünk a Toldi volt. Nagyon élvezték és mintha közben el is felejtették volna, hogy nekik „kötelességük” a bábszínházat lenézni, az a kicsiknek való, ők már a felnőtteknek szóló előadásokat érdemlik. Igen, elfeledkeztek erről a beidegződésről, és nagyon jól szórakoztak. Az idei évadra A helység kalapácsát terveztük, remélhetőleg azt is szeretni fogják.
– Évadonként milyen arányban vannak jelen az új előadások, illetve a több éve tartó sikerszériák?
– Általában évadonként négy új cím van és két-három szinte mindig vissza-visszatér. A darabválasztás a vezető felelőssége, de természetesen szó sincs egyszemélyes döntésről. Figyelembe vesszük a szervezőnk révén „szállított” közönségigényt, illetve a társulat tagjainak az ötleteit. A művészeti tanácsban vitatjuk meg a különböző ajánlatokat, mindenki ragaszkodik a saját választásához, aztán megegyezünk.
Általános szempont, hogy legyen legalább egy ismert, klasszikusnak számító, a szülőt saját gyerekkorára emlékeztető cím, de egy-két kortárs író művét is beemeljük a programba. És nyitottak vagyunk a csereelőadásra is. Örömmel adunk teret más bábszínházak előadásainak bemutatására is, így mi is eljutunk más bábszínházak közönségéhez.
– A társulatuk tagsága le tudja-e fedni a növekvő igényeket? Nem volna szükség létszámbővítésre?
– A Lilliput Társulatnak jelenleg 11 bábszínésze van. A bábosok zöme 15–20 éve tagja a társulatnak, mondhatni ők utólagos képzést kaptak, tehát a gyakorlatban már rég bábszínészek voltak, amikor szakmailag levizsgázhattak. Van néhány frissen csatlakozott tagunk is, akik „csak” 5–10 éve tagjai a társulatnak. Reményem szerint pedig hamarosan egy újabb férfi bábszínész csatlakozik hozzánk.
Nálunk alapkövetelmény a nagyon szép beszéd, illetve az a képesség, hogy úgy tudjon a báb takarásában létezni a bábszínész, hogy épp az ő ottléte keltse életre a bábot. Szakmai körökben köztudott, hogy a jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára ugyanis természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő.
A bábos az általa mozgatott bábok révén él és látszik. Nem a társulat többi tagjának kárára említeném, hanem mert a legújabb bemutatónkon kimagasló teljesítményt nyújtott Hanyecz-Debelka Róbert. A Szent László csudatetteiben ő Vitéz László, és olyan volt az alakítása, hogy sokan azt kérdezték, ki ez a bábszínész. Paraván mögött, csak és kizárólag a bábra támaszkodva, azt életre keltve, rajta keresztül hívta fel magára a figyelmet.
Azt gondolom, hogy nagyon nehéz dolguk van a bábszínészeknek. Nagyon nagy alázattal kell dolgozniuk. Szerintem a mi társulatunkban mindenki rendelkezik a megfelelő szakmai tudással és alázattal. Bár a fejlődésnek mindig jut hely, úgy gondolom, hogy a Lilliput Társulatnak alapvetően jó bábszínészei és jó bábelőadásai vannak.
– A vezető ezt látja, de milyenek a visszajelzések? Hallani esetleg olyasmit, hogy ez így mégsem volt jó?
– Nincs olyan, hogy minden előadás, minden bábszínész, minden rendező csak tökéletesen teljesít. Nem is lenne igazi az ilyen kép. Vannak néha melléfogásaink. Sajnos bábszínházi kritikák ritkán jelennek meg. Ami eddig rólunk megjelent, szerintem a realitást tükrözte. Volt előadás, ami nagyon szép kritikákat kapott, és volt olyan, ami kevésbé. Mert ilyenek a produkcióink is. A közönség általában szereti az előadásainkat, pedagógusoktól is pozitív visszajelzéseket kapunk. Egy állandó szakmai vélemény viszont nagyon fontos lenne. Olyanfajta visszajelzés az a bábszínésznek, amit ritkán kap meg. Szerintem mindenki örülne, ha lenne állandó hozzáértő bábkritika.
– Idei terveik között van-e valami sajátos?
– Október 5. és 10. között megrendezzük a FuxFeszt II. kiadását, az erdélyi magyar hivatásos bábosok egyetlen versenyfesztiválját. Hat hivatásos magyar bábtársulat létezik jelenleg Romániában. Marosvásárhely, Kolozsvár, Temesvár, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy és Nagyvárad bábtársulata idén szabadon döntheti el, hogy versenyen vagy versenyen kívül szeretne bemutatkozni. Minden nap lesz egy-egy magyarországi vendégelőadás, a zsűrizésnél pedig nagyon odafigyelünk, hogy senki ne legyen egyetlen előadásban sem személyesen érdekelt.
A versenyprogramon kívül minden napnak lesz egy, főleg szakmának szóló vendégelőadása. Jelenleg zajlanak az egyeztetések a Budapest Bábszínház, a Kecskeméti Ciróka Bábszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, illetve a Kaposvári BábSzínTér előadásait illetően. Az előbb már említettem, hogy a romániai magyar bábjátszás szakmailag nem kap annyi figyelmet, mint a színjátszás. Nincsenek szakmai kritikák, visszajelzések.
Ezt a hiányt pótolandó a FuxFeszt minden napját egy szakmai beszélgetés zárja majd, aminek a célja a visszajelzések megbeszélése. A moderátor Köllő Kata kolozsvári színházkritikus, a szakmai irányító pedig Pályi János bábművész lesz. Nagy öröm lenne nekünk, szervezőknek, ha a résztvevő társulatok minél több előadáson és szakmai beszélgetésen vennének részt, hogy valóban megismerhessük egymás munkáját.
Botházy-Daróczi Réka 1981. június 5-én született Marosvásárhelyen, a Papiu-Ilarian Gimnáziumban érettségizett, Nagyváradon végezte az Ady Endre Sajtókollégiumot és a Partiumi Keresztény Egyetem angol nyelv és irodalom szakát, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen pedig színpadi beszéddel kapcsolatos mesterfokozatot szerzett. 2009-ig párhuzamosan dolgozott a nagyváradi Partium Rádiónál és a bábszínháznál, 2012-ben pedig, a gyermeknevelési szabadság után a színházhoz tért vissza. Jelenleg a Lilliput Társulat művészeti vezetője.
Molnár Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Átadták a felújított Reményik Sándor Galériát
Sok esemény helyszíne volt az évek során a tíz esztendővel ezelőtt felszentelt galéria, de szükségesnek látszott, hogy az Evangélikus-Lutheránus Egyház Püspöksége által működtetett belvárosi helyiség megújuljon.
Az erről szóló döntést tavaly hozták meg, a felújító munkálatokat pedig Guttmann Szabolcs építészre bízták. A tegnapi átadási ceremónián ezt a megújulást ünnepelhettük, a hálaadó ünnepségen Fehér Attila főtanácsos és Adorjáni Dezső Zoltán püspök köszöntötte az egybegyűlteket, illetve mondott hálaadó imádságot. – Legyen ez a helyiség közös otthonunk ismét, és segítsenek belakni a teret – hangsúlyozta a püspök. Az ünnepségen beszédet mondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Wetzel Tamás, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára. Ez alkalommal megnyitották Tiry Péter festőművész (képünkön balról) Színdaráló című kiállítását, a rendezvényen közreműködött Hatházi András színművész, valamint Oláh Orsolya és Horváth Zoltán előadóművészek.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Pasztellképek „a fametszés koronázatlan királyától”
Gy. Szabó Béla-kiállítás nyílt a főkonzulátuson
Bár többnyire grafikusként, illetve az „erdélyi fametszés koronázatlan királyaként” ismert tájainkon és a világban, Gy. Szabó Béla pasztellezéssel is foglalkozott, még ha életében csupán egy ilyen jellegű kiállítása is volt. Első pasztellje 1925-ben, húszéves korában készült, Édesanyám címmel, ezt követően aztán szülővárosa, Gyulafehérvár, a környék tájai, majd pedig külföldi utazásai szolgáltak ihletforrásul.
Ezek a munkák láthatók egy csokorban a kolozsvári főkonzulátus rendezvénytermében, a kiállításmegnyitóra kedden délután került sor, ahol Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: Gy. Szabó Béla személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki több művészeti ágban is bizonyított. – Akár azt is mondhatjuk, hogy az itt látható művek „hazatértek”, tekintettel arra, hogy ebben a teremben működött mintegy tíz éven át a Gy. Szabó Béla Galéria – jegyezte meg Mile Lajos.
A megnyitón Ferenczy Miklós, a hagyaték gondozója köszönetet mondott a főkonzulátusnak a lehetőségért, hogy a 110 évvel ezelőtt született és 30 éve elhunyt művészre a hajdani, nevét viselő galéria helyszínén szervezhettek tárlatot. Ferenczy ezt követően Gy. Szabó Béláról és munkásságáról tartott előadást, majd felkérte Németh Júlia műkritikust, hogy nyissa meg a kiállítást.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Drága Bandi, nincs igaza…
Csíky András 85. születésnapjára
„Higgye el, senki sem kíváncsi rám, semmisítse meg, amit eddig beszéltünk”, ismételgette makacsul, akárhányszor felhívtam, hogy megbeszéljem vele következő találkozásunk időpontját.
Én pedig ugyanolyan makacsul mondogattam mindannyiszor: „Drága Bandi, nem érdekel, amit mond, vegye úgy, hogy csupán személyes kíváncsiság hajt, ezt pedig nem tagadhatja meg tőlem”. Mondtam én persze olyasmiket is, hogy miket beszél, nagyon is érdekli az embereket – legalábbis a színház iránt érdeklődőket – hogy milyen emlékek fűzik a nagybányai, a szatmári, a kolozsvári színházhoz, milyen volt színésznek lenni az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, mi változott ’89 után, milyen küzdelmeken mentek keresztül. Említettem a színháztörténetet, hogy milyen fontos rögzíteni ezeket a korszakokat az utókor számára. Aztán, amikor kifogytam ezekből az „okos” érvekből, akkor következett a fenti replikám. Végül az én makacsságom győzött. Kétévnyi vajúdás után – ebbe beletartozott egy év kényszerszünet is: egyszer ő volt beteg, majd én, aztán a sorozatindító kiadó „haldoklott” – végül 2008-ban megjelent a beszélgetőkönyvünk, immár új köntösben, más kiadónál, kissé megváltozott sorozatcímmel, de ugyanazzal a céllal: személyes szemszögből, mindenfajta száraz tudományosságot mellőzve megörökíteni néhány fontos színháztörténeti pillanatot, betekintést nyerni egy-egy színészi pálya mélyrétegeibe. Így vált a Polis Kiadó Prospero Könyvei, majd a Komp-Press Kiadó Prospero könyvek sorozata folytonossá, élő, személyes színháztörténetté.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Muhi Sándor: „Az élet szép!”
Kiállításmegnyitó a Barabás Miklós Galériában
Az élet szép, állítja Muhi Sándor grafikus abban a kisméretű katalógusban, amelynek rövid bevezetőjében ki is fejti, hogy miért gondolja így.
„Fontolgattam, hogy hetvenévesen, az utolsó szó jogán egy a koromhoz illően komoly, filozofikus tárlattal rukkolok elő, de ahogy munkához láttam, heteken, hónapokon át semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy az élet szép, attól függetlenül, hogy mit gondolunk róla”, olvashatjuk már az első bekezdésben, a következő kettőben pedig csupán nyomatékosítja a megállapítását.
KÖLLŐ KATALIN
Nyugati Jelen (Arad)

DráMA: betekintés az írástól a látásig tartó folyamatokba
Tíz előadásra, szakmai beszélgetésekre, közönségtalálkozókra, koncertekre és könyvbemutatóra vár vasárnaptól a Tomcsa Sándor Színház a hetedik DráMA kortárs színházi találkozón. A részletekről sajtótájékoztatón számolt be Nagy Pál színházigazgató, Csurulya Csongor művészeti vezető és Demeter Kata dramaturg.
„Olyan színházakat hívtunk meg, amelyek román és magyar kortárs szerző művét játsszák. A korábbi kiadásokhoz hasonlóan igyekeztünk olyan előadásokat beválogatni, amelyek már elismerésben részesültek” – magyarázta Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója. Elmondta, tavaly pénzhiány miatt maradt el a kortárs színházi találkozó, idén viszont a Román Nemzeti Kulturális Alap, az Uniter és a Bethlen Gábor Alap támogatásával gazdag programot állítottak össze. Az előadások közül az Újvidéki Színház Bánk bán című produkcióját emelte ki az intézményvezető. Mint elmondta, elsőre talán kakukktojásnak tűnik, hiszen nem egy erdélyi magyar színház viszi színre a teljesen más megközelítésű Bánk bán-előadást. A színházigazgató szerint a klasszikus szöveget határon túli magyarokként értelmezték át, és úgy véli, az udvarhelyi közönség megérdemli, hogy hasonló produkciót lásson. Csurulya Csongor művészeti vezető elmagyarázta, noha szövege nem kortárs, az előadás megközelítése és feldolgozása kortárs szemléletet tükröz. Az Urbán András rendezte Bánk bán-előadás egyébként a Pécsi Országos Színházi Találkozón botrányt okozott, többen elhagyták a nézőteret. Nagy Pál szerint akkor többen nem értették meg, hogy az előadás a nemzetről és a magyar kisebbség sorsáról szól.
A program próbálja követni a korábbi rendezvények felépítését, igyekeztek olyan szerzőket meghívni, akikkel lehet az előadások előtt beszélgetni a T. E. A. – Találkozás Egy Alkotóval néven zajló közönségtalálkozókon, amelyeket Lőkös Ildikó dramaturg és Köllő Kata színikritikus fog vezetni. Hétfőn Sardar Tagirovsky rendezővel, kedden Alina Nelega és Kincses Réka rendezőkkel, pénteken pedig Székely Csabával és Sinkó Ferenccel találkozhatnak a rendezvény részvevői – mondta el Demeter Kata dramaturg. Csütörtökön lesz a dráMÁzat II. című kiadvány könyvbemutatója, amely tartalmazza a nagyváradi Szigligeti Színházzal és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karával együtt meghirdetett dráMÁzat II. pályázatra érkezett alkotásokat. Hétfőn este a pályázat Debüt kategóriájának győztes alkotását, a váradi származású Szíjgyártó Tímea Aletta Az eset című művét adja elő a nagyváradi Szigligeti Színház, Sardar Tagirovsky rendezésében. A rendezvény alatt a dráMÁzat-felolvasó névre keresztelt felolvasó-színházi esteken a drámapályázat másik két nyertes pályázatát is előadják.
Vasárnap este hét órától Gajai Ágnes egyéni előadásával, az Edith Piaf et Agnessel kezdődik a találkozó. Mivel az előadások többségét stúdiótérben játsszák, a helyek száma korlátozott. A talákozó előadásaira felnőtt-, diák- és nyugdíjasjegyeket lehet váltani, előadásonként 5, 10, 15, illetve 25 lejes áron. Kedvezményesebb, és az összes előadás megtekintésére feljogosít a dráMA-bérlet, amelyet korlátozott számban 80 lejért lehet megvásárolni.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Hazatérő „korunkos” képzőművészek – kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Tizenöt hazatérő képzőművész – nyolcan csak a munkájuk által reprezentálva, heten pedig személyesen is – alkotásait sorakoztatja fel az a nagyméretű kiállítás, amelyet pénteken délután nyitottak meg Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület emeleti, illetve alagsori termeiben.
– Nem véletlenül adtuk a Hazatérés címet ennek a tárlatnak, hiszen a felkérésre mindnyájan pozitívan reagáltak és szívesen tértek haza, akár személyesen, akár csak az alkotásaik által – mondta Kántor Lajos irodalomtörténész, az 1973-ban útjára indított Korunk Galéria alapítója. A folyóirat akkori, főtéri székhelyén működtetett galéria számos pályakezdő fiatalnak – és nemcsak – adott megmutatkozási lehetőséget, sokak számára pedig az egyetlen lehetőség volt, hogy a nyilvánosság elé kerüljenek az alkotásaik.
A Korunk Galéria és a kolozsvári magyar főkonzulátus közös rendezvényeként megnyílt tárlaton Tibori Szabó Zoltán, a Minerva-egyesület elnöke köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, megjegyezve: azt kívánja, hogy minél gyakrabban térjenek haza a művészek, „mutassák meg magukat, mert, amint a helyszínen is tapasztalható, van hálás közönségük, akik kíváncsiak rájuk”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Isten éltessen, Doki bácsi!
Úgy kellett volna, hogy a fiad által titokban készített, születésnapi meglepetésnek szánt Album amicorumba írjak egy köszöntőt, kedves Doki bácsi, csak hát az idő tájt, amikor ez a szándék a tudomásomra jutott, én mintegy három héten át egyik színházi fesztiválról mentem a másikra, így nem futotta az időmből a te szép, kerek, kilencvenéves születésnapodra készülő könyvecskébe köszöntőt fogalmazni. Biztos vagyok benne, hogy színházszerető emberként megbocsátod ezt nekem, kedves Doki bácsi/Lőwy Károly/Dániel Károly (ha nem is „mindhárman”, de valamelyik a három közül), mert hiszen tudod: a színház mindenekelőtt!
Apropó, színház. Jó ideje megfogalmazódott bennem, hogy kicsit csehovi figura vagy, kedves Doki bácsi, remélem, nem veszed rossz néven tőlem ezt a „merész” gondolatot. Talán ezért is volt telitalálat, hogy két remek színész, Hatházi András és Bogdán Zsolt működött közre a kedd esti, könyvbemutatóval egybekötött, születésnapi felolvasóesteden, mindkettő több csehovi hős kitűnő megformálója.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Egység a sokféleségben – megnyílt a téli művészeti szalon
Nagy érdeklődés övezte a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának csütörtök délután megnyílt kiállítását a Bánffy-palota földszinti termeiben. A Művészeti Múzeum és a szövetség közös szervezésében létrejött tárlaton kolozsvári, dési, tordai, zilahi és besztercei képzőművészek különböző műfajban alkotott munkái láthatók.
A megnyitón Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója, Ioan Sbârciu festőművész, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem szenátusának elnöke, valamint Ioan Horvath Bugnariu, a szövetség kolozsvári fiókjának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Az elnök megemlékezett a szövetség idén elhunyt tagjairól, többek között Cs. Erdős Tiborról is.
– Egység a sokféleségben. Röviden így tudnám jellemezni a művészeti élet évről évre megismétlődő, a közönség és a művészek által olyannyira várt ünnepi rendezvényét, a decemberi művészeti szalont – mondta a kiállítást méltató Németh Júlia műkritikus, aki szerint a művészi elképzelések és megvalósítások valóságos kavalkádjával találjuk szembe magunkat „a figuratívtól az absztraktig, a klasszikus elképzelésektől a posztmodernig s még azon is túl”.
– De mindezen változatosság dacára van valami közös a kiállított munkákban. Azt is mondhatnám: Kolozsváron a Művészeti Szalonnak egyénisége van. Olyan sajátos hangulata, amely az erdélyi hagyományokból és a mindenkori új, a nagyvilág felé való nyitottság hagyományából adódik. S a nagyvilág régóta felfigyelt művészeink kimagasló teljesítményére, szélesre tárultak előttük a világ legjelentősebb galériáinak és múzeumainak a kapui – fejtette ki a műkritikus. Véleménye szerint csupán Kolozsváron találnak immár évek óta süket fülekre a Képzőművészeti Szövetség galéria-igényei.
– A kincses várost ugyanis megfosztották attól a kincsétől, hogy államilag finanszírozott, központi kiállítóterme lehessen. A Romániai Képzőművészek Szövetsége Kolozsvári Fiókja a bukaresti után a legnépesebb és legrangosabb, de ugyanakkor az egyedüli is, amelynek nincs önálló galériája. Történik pedig mindez akkor, amikor a Kolozsvár emblémájának számító, egykori Continental szálloda lassú, de biztos halódását vagyunk kénytelenek napról napra elviselni. Csöppnyi odafigyeléssel és jóindulattal olyan központi kiállítóteremmel rendelkező kulturális központtá alakulhatna a Pákey Lajos tervezte gyönyörű, neobarokk épület, amely méltán öregbíthetné Kolozsvár hírnevét – hangsúlyozta a méltató.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

„Beszédes” szobrok a Korunk Stúdiógalériában
Megnyílt Kolumbán-Antal József kiállítása
Az év utolsó kiállításmegnyitóját tartotta a Rákóczi úton működő Korunk Stúdiógaléria, Fazakas Rita kurátor meghívottja ezúttal egy fiatal szobrászművész, a székelyudvarhelyi Kolumbán-Antal József volt.
A péntek délutáni megnyitón a látogatóknak különleges élményben volt részük: a kiállított, nem kevés iróniát felmutató, kissé mintha torzóban maradt műveket a szemlélés mellett akár meg is lehetett tapintani, ha valaki a szobrokhoz használt anyagot is érezni akarta.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Zenés Álomfarsang a Kofferben
Bemutatták Balázs Imre József gyermekvers-kötetét
A Hanna-hinta és a Blanka birodalma után harmadik gyermekverskötete jelent meg a Koinónia Kiadónál, s bár a lányainak „kijárt” a két első kötet, nem muszáj szülessen egy harmadik gyerek ahhoz, hogy egy harmadik kötet megjelenjen, magyarázta Balázs Imre József költő, szerkesztő azon a szerda délutáni könyvbemutatón, amelyen megismerkedhettünk az Álomfarsang című Koinónia-kiadvánnyal. A Koffer könyves kávézóban Demény Péter beszélgetett a szerzővel és Orosz Annabellával, a kötet illusztrátorával.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Kettő színész és egy író járt a Minerva-házban
Hogy miért különleges (akár újra és újra is) meghallgatni a Kolozsvári Állami Magyar Színház két művésze, Albert Csilla és Dimény Áron által dramatizált és előadott produkciót, amelyet Tompa Andrea Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben című nagysikerű regényéből készítettek? A legegyszerűbb válasz talán az lenne: meg kell tapasztalni. A remek élményeken túlmenően meghozhatja például az emberek kedvét ahhoz, hogy kézbe vegyék és elolvassák a Pesti Kalligram gondozásában 2013-ban megjelent, s azóta több kiadást is megért művet. A Minerva Művelődési Egyesület és a Szépírók Társasága által közösen szervezett kedd esti találkozó is alkalmat teremthetett erre, lelkiekben és szellemiekben is töltekezhettek mindazok, akik ellátogattak a Minerva-házba. A felolvasás után Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett a szerzővel és a színészekkel.
Immár kilencedik alkalommal lépett közönség elé a Fejtől s lábtól – kettő orvos Erdélyben című regény nyomán készült felolvasóesttel Albert Csilla és Dimény Áron, hatodjára a szerző, Tompa Andrea jelenlétében. – Általában felmerül bennem, hogy talán unni fogom, hiszen újra és újra találkoznom kell a szövegemmel. Viszont én nem a saját szövegemként hallgatom, mert ez egy önálló színészi produkció, azt élvezem, amit ez a két színész tesz – magyarázta a szerző a Minerva-házban tartott keddi közönségtalálkozón. Szereti, ahogyan a regény nyelvezetét tolmácsolják: „nem valamiféle kínlódás ennek a megmutatása, hanem úgy hat, mintha a mindennapokban is ezt a nyelvezetet használnák ”. Megkedvelte a karaktereket, akiket a szöveg dramatizálása és előadása során létrehoztak, mint megjegyezte, Albert Csilla és Dimény Áron nélkül „nincsenek ezek a karakterek, vagy nem lettek volna ilyenek. Amit ők hozzátesznek színészként, emberként, az számomra nagyon izgalmas, emiatt nem is tudom megunni”.
Albert Csilla felidézte, hogy a kispetri Csűrszínházig nyúlik vissza esetükben a felolvasóestek hagyománya: Barabás Réka meghívására Győri Klára Kiszáradt az én örömöm zöld fája című memoárját olvasta fel 2012-ben, majd megérett az idő arra, hogy egy következő eseménnyel rukkoljon elő. Középiskolai osztályfőnöke, Bara Katalin ajánlotta figyelmébe a Fejtől s lábtól című kötetet. – Nekifogtam olvasni a regényt, és még nem tudtam, hogy van-e benne női szereplő vagy sem, azt viszont igen, hogy ezt mindenképpen fel kell olvasni. Már akkor gondoltam arra, hogy Áront is „megfűzöm”. Első körben a nyelvezete érintett meg nagyon, úgy éreztem, ott van bennem, nem lehet elengedni. A neheze viszont csak ezután következett: sokat kellett fűzni a dolgokat, hogy a szövegrészek kötődjenek egymáshoz, ezáltal pedig egy kerek egészet tudjunk megmutatni – részletezte Albert Csilla. Mivel már nagyon beleásta magát a szövegbe, és nem szívesen „engedett volna” el bizonyos részeket, végül kollégája volt a „tisztafej”. Valahogy így állt össze tehát a felolvasóest, és persze időközben, a korábbi alkalmak során is alakult, míg elnyerte a mostani formáját.
Dimény Áron megjegyezte: a szöveg nyelvi világa, amely a szórendekből épül újra, valósággal új nyelvként, elképesztően koherens és erős. – Azok a figurák, akiket mi megszólaltatunk, tulajdonképpen ebből a nyelvből épülnek fel, ugyanúgy, ahogy a történet is, és ez a nyelv nagy erővel tartja össze – hangsúlyozta a színművész. Ha pedig valaki úgy döntene, megfilmesítené a regényt, előbb meg kellene találnia ennek a filmnyelvi megfelelőjét; ha ezt nem sikerül, akkor nem nagyon lenne értelme.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Mintha semmi sem változott volna...
Író-olvasó találkozó Péterfy Gergellyel
Péterfy Gergely íróval találkozhattak az érdeklődők a május 12-e és 15-e között zajló Kolozsvári Ünnepi Könyvhét első délutánján, a Pesti Kalligramnál immár hatodik kiadást megért Kitömött barbár című könyv szerzőjével Balázs Imre József beszélgetett a Fogoly utcai színpadon.
Péterfy magánemberként és íróként is sokszor megfordult már Kolozsváron, illetve Erdélyben, ennek családi háttere is van, hiszen a József Attila-díjas író, szerkesztő, egyetemi tanár nagyapja, anyai részről, Jékely Zoltán, dédapja pedig Áprily Lajos.
Hosszan lehetne beszélni arról, hogy mi minden történt Péterfy írói pályáján a Kitömött barbár előtt, vezette fel a beszélgetést Balázs Imre József, mégis fontos mérföldkőnek tartja a 2014-ben megjelent, és immár hatodik kiadást megért regényét, amely 2015-ben megkapta az Aegon Művészeti Díjat. Lehet-e számítani ilyesfajta fogadtatásra írás közben, illetve mennyire volt meglepő számára ez a siker, kérdezte a moderátor.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor orgonál a Bethlen-bástya
„Amikor fölkerültünk az egyetemre, a bástya romos állapotban volt, jóformán alig lehetett megközelíteni, se ajtaja, se ablaka nem volt, emiatt az őszi szelesebb reggeleken, amikor a Felek felől fújt a szél, valósággal orgonált a bástya”, érkezett a válasz Király László költőtől arra a kérdésre, hogy miért viseli a Sétatér Könyvek gondozásában 2015-ben megjelent kötet A Bethlen bástya dallama címet. A szerzővel költőtársa, László Noémi beszélgetett az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a Bulgakov Kávéházban.
A Bethlen-bástya a kolozsvári Szabók bástyája „fedőneve”, a 15. században épült vár délkeleti sarkán álló bástyát ugyanis 1627 augusztusában villámcsapás érte, amelynek következtében felrobbant az itt tárolt 12 hordó puskapor, a bástya pedig súlyosan megrongálódott. Az épület újjáépítése Bethlen Gábor idejében történt, ekkor nyerte el jelenlegi formáját, és ezért jelenik meg helyenként ezzel az elnevezéssel.
– Mi sokat jártunk arrafele annak idején a cimborákkal, jó dugi helyek voltak, így sokszor hallottuk ezt a szép „orgonahangot” – jegyezte meg a költő.
A kötet a saját versek mellett lengyel, orosz, grúz, illetve tadzsik szerzők műveit is tartalmazza, ezeket Király László „magyarította”, hiszen, mint mondta ezek a versek „nem műfordítások, nem is átírások, hanem magyarítások”. A műfordításokról szólva, a költő elmondta: sokan a tartalmat és a hangulatot igyekeznek közvetíteni, mások viszont szigorúan ragaszkodnak az eredeti változat hű tolmácsolásához, ez persze sokszor attól is függ, hogy milyen nyelvből, és milyen nyelvre fordítanak. Az általa kiválasztott versek esetében kilencven százalékban rendelkezik a szerzők engedélyével, hogy „magyaríthatja” azokat, derült ki a beszélgetésen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Bezárult Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Szeretem lerakni a pontokat, épp úgy, ahogy az új fejezet megkezdését is. Mindkettő erő.
De hogyan is kezdődött mindez? 2015 januárjában hívott Köllő Kata, hogy írnék-e a kolozsvári Szabadság napilapban, hetente, a Művelődés rovatban? Így indult életem ezen fejezete. Leadási napot és karakterszámokat emlegetett, sor vagy oldalszámot kértem, hogy jobban értsem, miről beszélünk. Megegyeztünk. Nem ismertem Katát, tán soha nem találkoztunk, csak remélni mertem, hogy figyelmeztet minden vasárnap a keddi leadás miatt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. A megérzésem beigazolódott, soha nem siettetett. Köszönöm, Kata!
Akkor januárban egyből négy hétre elegendő anyagot küldtem el, hisz volt miből. De tudtam, hogy ez nem lesz mindig így. Két dolog vezérelt mégis mindvégig. Az első, a legfontosabb, megismertetni a frumószai csángó gyerekek, asszonyok és emberek hétköznapjait, gyönyörű archaikus magyar nyelvüket, nyersségüket okozó körülményeiket, s a mind e mögött rejlő életüket körülfogó emberségüket. Írtam, írok erről, hogy ne legyünk elfogultak, de ne is ítélkezzünk, ha csángó emberrel hoz össze a sors.
A második oka a heti szintű publikálásnak személyes eredetű. Édes, elismerésben gazdag kényszerítése önmagamnak az írásra. Hisz meg kellett tanulni gyorsan, amennyiben lehet, azonnal papírra vetni a történteket. Ez lassan átalakult telefonálás-mentes sétákká, valódi figyelmet hozva ki a lelkemből. Nyitott szívvel sétálni az iskola és a magyar ház közötti hét perces úton és a vasárnapi piacon, leírhatatlan boldogság. Változásom nem más, mint egy mélységes figyelem megélése, amit csakis itt, Frumószán, csakis ebben a környezetben, csakis életem ezen szakaszában élhettem meg.
Most leteszem a pontot. Nem sietek az új fejezet kezdésével. Hátradőlök, hálát adok! Annyit nyertem, annyit...
A héten bezárul a tanév, a tízedik tanévem magyartanárként Moldvában, Frumószán. És bezárul az Apróka eszponka rovat is, mert ha az Isten is úgy akarja, és ugye megtanultuk a frumószai anyáktól, hogy nagy az Ő ereje, akkor októberben nem kezdek új tanévet. Lánykánknak öccse születik, így lesz legénke is a családunkban. Így sirülök vissza örömvel anyává, teszem félre boldogan egy ideig a tonár nini és a szerzői köntösömet.
Örömhír Rovatcím: Apróka eszponka
Szerző: Máthé Kriszta
Megjelenik a kolozsvári Szabadság napilapban minden pénteken.
Köszönöm a frumószai gyerekeknek a csodás magyarórákat, az asszonyoknak, embereknek az ékes beszédüket, értékes, hálás szavaikat. Köszönöm, hogy olvassátok az írásaimat, ez ad lendületet a folytonossághoz!
Köszönetem, Kriszta
Írtam ezt 2015 januárjában. Másfél év után is csak ezt írhatom, hogy köszönöm, szívből köszönöm! Köszönet a gyerektekintetekért, az érdes kezek karcolásáért, a sok Facebook like-ért, a figyelemért! Azt gondolom, hogy elértem a célomat, amiért belefogtam az írásba. Az olvasóim megértik a csángó embereket, nem csak a beszédüket, de lelkük is összekapcsolódik, egy-egy Apróka eszponka által.
(2016. jún. 23.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Új szín, új tábor, újraálmodott táj
– tárlat a Sztánai Alkotótábor munkáiból
„Az erdélyi, de szélesebb perspektívában a magyar, még szélesebb merítésben pedig az európai művészet egyik történelmi sajátossága a különböző művészcsoportosulások létrejötte, programja és időközönkénti közös fellépése, produkciója”, fejtette ki Tibori Szabó Zoltán azon a kedd délutáni eseményen, amelyen az első alkalommal megszervezett Sztánai Alkotótáborban született alkotásokat állították ki a szervezők.
A Csiga-domb címet viselő tárlaton tíz résztvevő munkái láthatók, a megnyitón szó esett az alkotótábor létrejöttéről, és azt is megtudhattuk, hogy kitől származott a projekt ötlete.
KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár)

Öt kultúra találkozása a ma kezdődő IFESZT-en
Szatmárnémeti ad otthont a 8. Interetnikai Színházi Fesztiválnak (IFESZT), amely november 4-e és 13-a között zajlik a Proscenium Alapítvány szervezésében. A fesztivál a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, korábban többek között Bukarestben, Brassóban, Aradon, Nagyváradon, Csíkszeredában szervezték meg.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a nemrég átadott, frissen felújított színházépületünk adhat otthont Románia egyik legrangosabb színházi eseményének. A színházi szakmának és a nézőknek egyaránt készülünk igazi csemegékkel. Végre alkalmunk nyílik pótolni az utóbbi évadokban sorozatosan elmaradt házifesztiválunk, a Sorompók Nélkül miatt keletkezett űrt – nyilatkozta Bessenyei Gedő István fesztiváligazgató. Az intézményvezető kiemelte, hogy az IFESZT korábbi alkalmaitól eltérően a program összeállításakor fontosnak tartotta, hogy a romániai magyar független (alternatív) társulatok is jelen legyenek a magas presztízsű kőszínházak mellett. Ezek mellett az erdélyi magyar mozgásszínházi műhelyek is fellépnek egy-egy produkcióval.
A fesztivál ideje alatt a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemek színháztudomány szakos, kritikaírásra fogékony hallgatóiból álló csoport Varga Anikó, a Játéktér színházi szemle főszerkesztője, kritikus és Zsigmond Andrea, a folyóirat szerkesztője, kritikus vezetésével fesztiválblogot ír, amely szakmai szempontból követi majd az előadásokat. A legkiválóbb írások pedig a folyóirat hasábjain, illetve a fesztivál médiapartnereinek felületein is olvashatók majd.
Minden fesztiválnapot másnap délelőtt szakmai kerekasztal-beszélgetés során értékelnek ki a meghívott kritikusok, színházi szakírók; a beszélgetéseket Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi tanár és Köllő Kata kritikus vezeti.
A seregszemlén az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. Az IFESZT programjában 6 helyszínen 21 színtársulat 25 előadása szerepel, ugyanakkor 3 koncert és 6 kísérőprogram, kiállítások és könyvbemutatók színesítik a kínálatot.
További információk a harag.eu internetes oldalon, valamint a fesztivál közösségi oldalán olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)

Boldog kilencvenediket, drága Lujzi!
„Hát eszedbe jutott”, jegyezte meg örömmel, amikor felhívtam. – Persze, hogy eszembe jutott, mostanra már „megtanultam”, hogy téged nem december 19-én – mint tettem azt néhány évvel ezelőttig –, hanem december 4-én kell köszönteni. Isten éltessen, drága Lujzi!
Aztán még beszélgettünk erről-arról, megjegyzem, elég röviden, szokásunk ellenére, mert vendégei voltak. De megegyeztünk, hogy ha hazajövök Bergamóból, ahova épp készültem elutazni egy-két nap múlva, akkor majd elmegyek hozzá, és megünnepeljük a kilencvenediket. „Nincs azon mit ünnepelni, de legalább jól kibeszéljük magunkat”, jött a válasz.
Hogy ezzel a születésnapi dátummal valami nincs rendben, csak évekkel ezelőtt jöttem rá, pedig „végigcsináltunk” már egy könyvet Orosz Lujzával, de ezt valami miatt mégsem tisztáztuk. Vagy igen, de nem emlékeztem rá. Hiába, na, én is öregszem. A Magyar Színházművészeti Lexikon december 19-ét jelöli meg dátumként, és valami miatt én is ekkor hívtam fel egy ideig boldog születésnapot kívánni. Azon kicsit csodálkoztam, miért mondja, hogy „oh, már el is felejtettem, hogy születésnapom volt”, amíg aztán egyszercsak tisztáztuk: „azért késtem le”, mert nem 19-én, hanem december 4-én született.
Drága Lujzi, mára már megtanultam a dátumot, fel is hívtalak, a Facebokra is „kitettelek” két színházi fotó kíséretében, majd felolvasom neked a jókívánságokat, mikor hazamegyek.
Na, de nem olyan egyszerű dolog ám a nagy színésznők születésnapja! Mit ad Isten, a napokban elém kerül a videomegosztón egy rövid részlet az Országos Széchényi Könyvtár honlapjáról, ahol ez áll felvezető szövegként: „December 3-án ünnepli 90. születésnapját az erdélyi színjátszás egyik legmeghatározóbb személyisége, Orosz Lujza. Hanák Gábor 1997 és 2005 között sok alkalmas életinterjút készített a színésznővel, amely a Történeti Interjúk Tárában kutatható”.
Aha. Szóval akkor mégiscsak lekéstem idén is? Lejjebb görgetem a videorészletet megelőző szöveget, és íme a magyarázat: „Világéletemben úgy tudtam – és a család, a barátok is mindig ezen a napon köszöntenek –, hogy 1926. december 3-án születtem, egy malomban, egy aprócska faluban a Szilágyságban, Petenyén, ami ma már önálló településként nem is létezik. Nem olyan régen derült ki azonban, egy igazolványcsere során, hogy a hivatalos helyeken mindenhol december negyedike szerepel. Csak az történhetett, hogy molnár apámnak beletelt egy napba, mire eljutott a szomszédos nagyobb faluba bejelenteni, megszülettem.”
Ne csodálkozzon tehát a kedves olvasó, hogy csak ma, december 10-én látja ezt a születésnapi írást az újságban, elvégre ezek után Orosz Lujzát december 3-a és december 19-e között bármikor fel lehet köszönteni. Azt ugyan még nem fejtettem meg, hogy a Magyar Színházművészeti Lexikon miért jegyzi a 19-i dátumot, de idővel, hátha erre is fény derül.
Isten éltessen sokáig, drága Lujzi! 
Köllő Katalin Szabadság (Kolozsvár)

Adventi könyvvásár az Idea Könyvtérrel
Negyedik alkalommal szervezett adventi könyvvásárt az Idea Könyvtér a Sapientia EMTE Kolozsvári Karával partnerségben. A legszebb ajándék a könyv! mottójú vásáron erdélyi magyar kiadók kínálják könyveiket kiadói áron, de ajándékutalványt is be lehet szerezni, amennyiben a látogatók nem tudnak dönteni afelől, mit is vásároljanak szeretteiknek karácsonyra. A ma délelőtti megnyitó után – amelyen jelen volt Nagy Péter főszervező, az Idea Könyvtér igazgatója, és Murádin János-Kristóf, a Sapientia EMTE kari kancellárja – napközben könyvbemutatókra is sor kerül, az érdeklődők megismerkedhetnek a Művelődés Egyesület és a Polis legújabb kiadványaival. Holnap délután 4-től és 6-tól a Kincses Kolozsvár Egyesület, valamint az Ábel, az Exit és a Kriterion kiadó tart könyvbemutatót, vasárnap pedig az Erdélyi Református Egyházkerület és az Exit közös kiadványát mutatják be. A vásár helyszíne: Sapientie EMTE, Tordai út 4. szám.
Köllő Katalin) szabadsag.ro

„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)