Eseményekben gazdag nyarat tud maga mögött a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hangzott el a szeptember 3-án tartott évadnyitó sajtótájékoztatón. Júliusban a társulat részt vett az Avignoni Fesztiválon a Visszaszületés című produkcióval. Tompa Gábor színházigazgató elmondta, ezt az előadást az újságírók megválasztották az off-program legjobb előadásának. Az avignoni turnét követően Gdanskban vendégszerepelt a társulat, a XIII. Shakespeare Fesztivál meghívottjaként, a III. Richárddal. Az előadást nagyon jól fogadták. A színház jövőre, de 2011-re is sok meghívást kapott. A Visszaszületést 2010-ben 14 francia színház szándékozik megvenni, sor kerül franciaországi turnéra. A gazdasági válság rányomja bélyegét a színház tevékenységére is, decemberre még a fizetésalap sincs biztosítva. Anyagi problémák miatt az őszre tervezett egyik nagyszínpadi bemutatót /Hanoch Levin Téli temetés című darabja/ elhalasztották 2010 márciusára. A Három nővér, III. Richárd, Danton halála és az Árva élet című produkciók részt vesznek a Vendégségben Budapesten és az Őszi fesztiválra szervezett vendégszereplésen, ahonnan Bukarestbe vezet az út, az országos fesztiválra, amelyre a Három nővér, a Danton halála és a Gianni Schicchi kapott meghívást, ez utóbbi előadás december elején Velencében is látható lesz. Belgrádba is ellátogatnak. Novemberre várható Dosztojevszkij Ördögök című regényadaptációjának a bemutatása a stúdióban. Ugyancsak itt mutatják be január elején az Andrei Serban rendezte Suttogások és sikolyokat, illetve májusban a Szeget szeggelt, Matthias Langhoff rendezésében. Október 11-én vendégül látják a budapesti Baltazár Színházat, a színtársulat értelmileg sérült színészekből áll. /Köllő Katalin: Évadnyitás a kolozsvári magyar színházban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./ Pénzügyi gondokkal indítja új évadát a Kolozsvári Magyar Állami Színház –jelezte Tompa Gábor igazgató, hozzátéve: „morális válsággal is szembe kell néznünk, az egyre erősödő szélsőjobboldali ideológiák elterjedése társadalmakat osztanak meg. ” /Sipos M. Zoltán: Anyagi gondok az új színházi évadban. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./

Kisebbségi díjjal tüntették ki Molnár Bodrogi Enikőt, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának finn szakos docensét. A svédországi Kattilakoskiban augusztus 15-én átnyújtott diplomát a meänkieli nyelv és kultúra terén végzett kutatómunkáért kapta. Elmondta, hogy büszkébb erre a diplomára, mint a magyar irodalomtörténeti doktori címére, keményen dolgozott. A meänkieli a finn nyelvhez képest olyan, mint mondjuk a csángó a magyar nyelvhez képest. Ennek a nyelvnek a beszélői a svédországi Tornio folyó völgyében élnek. Amikor 1809-ben meghúzták a határt, nem vették figyelembe a nyelvi helyzetet, kettévágták a kompakt finnséget. A keleti rész Oroszországhoz került, a nyugati rész pedig Svédországnak maradt. A Svédország területén maradt finneket pedig elkezdték beolvasztani. A meänkielik ma negyven-ötvenezren élnek Észak-Svédországban, már csak töredékük beszél ma az anyanyelvén. Harcolni kezdtek azért, hogy a meänkielit elismertessék önálló nyelvként. Kemény ellenállásba ütköztek, mind a finnek részéről, akik azt mondták, hogy ez egy nyelvjárás, mind a svédek részéről, akik sosem ismerték el, hogy létezne meänkieli. Végül 2000-ben mégis sikerült elismertetni önálló nyelvként, és ez kisebbségi nyelvi státust kapott Svédországban. Molnár Bodrogi Enikő tizenhét éve tanítja a finn nyelvet és irodalmat Kolozsváron az egyetemen, kisebbségiként mindig is érdekelte a kisebbségiek sorsa. Sikerült kapcsolatot találni a meänkielikkel. Molnár Bodrogi Enikő írni kezdett a meänkieli nyelvről, ezért kapta a meänkieliktől a kisebbségi díjat. /Köllő Katalin: ”Versei Meänmaa gyöngédségét lehelik” Beszélgetés Molnár Bodrogi Enikővel. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./

Balázs László bőrplasztika tárlatával újra beindult a Barabás Miklós Galéria tevékenysége. Kolozsváron a kiállítás-megnyitón Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh ügyvezető elnöke köszöntötte az érdeklődőket. – Különleges maga a műfaj is: nem hinném, hogy Kolozsváron, de akár szélesebb körzetben akadna még valaki, aki ennek a technikának hódolna, mondta. Balázs László a bőr természetrajzának a tökéletes ismeretében metszi az alapanyagot. Balázs László munkáját édesapja, Balázs Péter festőművész emlékének szentelte. /Köllő Katalin: Bőrplasztika: különleges műfajú kiállítás-megnyitó. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

Márkos Albert hegedűművész remek hegedűjátékában sokan gyönyörködtek már. Most nyugdíjba készül, a kolozsvári Filharmóniánál betöltött koncertmesteri beosztásának mond búcsút, hegedűjének biztosan nem. Két hónap múlva megy nyugdíjba, nemsokára 65 éves lesz. A régi nagy, hatvan fős baráti társaságból – ahogy Panek Katival összeszámolták – heten-nyolcan maradtak itthon. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Márkos Albert hegedűművész. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./

Gazdag rendezvénysorozatot szerveznek Kolozsváron az európai örökség napok keretében. Kolozsváron szeptember 19-én két helyszínen, a Szabók bástyájánál és a Continental Szállónál zajlanak a rendezvények. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság a Farkas utcai református egyházközséggel kiállítást és sétát szervez. A rendezvényeket ismertető sajtótájékoztató botrányban fulladt. Dan Brudascu, a Városi Művelődési Ház igazgatója /évekig Gheorghe Funar expolgármester sajtófőnöke volt, később a Nagy-Románia Párt képviselője/ kifejtette, a Continental Szállodában történelmet írtak. „Csak két személyt hoznék fel példának – mondta – mindkettő fontos politikus volt. Az egyik Kun Béla, aki 1918-ig gyakran itta kávéját ebben a vendéglőben, amelyet akkortájt New York kávéháznak hívtak, és Octavian Goga költőt, Románia volt miniszterelnökét, akit itt mérgeztek meg, lassan ölő méreggel 1938. május 5-én. Goga két nappal később meghalt. Kolozsvár nagy írói és költői közül többen is itt töltötték idejüket”, folytatta Brudascu, majd kiselőadást tartott saját képviselői múltjáról, hogyan harcolt a régi ortodox templomok védelméért stb. Köllő Katalin újságíró közbeszólt: tudomása szerint egy hétvégi rendezvény sajtótájékoztatójáról van szó, nem pedig valamelyik párt kampányrendezvényéről. A rendezvényt hirdető plakátra magyar nyelven is került volna szöveg, erre azonban nem került sor. Maria Golban igazgató kifejtette: a rendezvényre az Európai Unió ünnepének keretében kerül sor, minden ország a saját nyelvén népszerűsíti az örökségnapokat, ennek megfelelően a plakát román nyelvű. Köllő Katalin közbevetésére, hogy a magyar nyelv ugyanolyan hivatalos nyelv az unión belül, és Kolozsvár lakosságának mintegy 20 százaléka magyar anyanyelvű, illetve a város épített örökséghez a magyaroknak is van némi közük, az igazgatónő nem tágított, csak román nyelvű plakátot nyomtattak. /Köllő Katalin: Botrányos sajtótájékoztató a kulturális örökség napjairól. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./

Kiállítással és városlátogatási sétával ünnepelte a kulturális örökség napjait Kolozsváron a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT). A Farkas utcai templomban Maksay Ádám, a KLMT alelnöke üdvözölte a kis létszámú érdeklődőket, majd ismertette a Farkas utcai református templomnál végzett kutatások és tervek eredményeit. A városlátogatási sétát Asztalos Lajos vezette. /Köllő Katalin: Ünnepelt a Kelemen Lajos Társaság is. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./

Demény Attila zeneszerző, operát rendez, fesztivált szervez, karmester, intézi a Romániai Magyar Zenetársaság ügyeit. Jelenleg oroszországi vendégszereplésre készül. A moszkvai vendégszereplés Kádár Tibor, Sipos László és Ughy István festőművészek kiállításával kezdődik. Utána lesz Demény Attila szerzői estje, elhangzik több zeneműve, zongoradarabja, az egyiket Szőcs Géza versei nyomán írta. Egyik kamaraoperája is elhangzik Oroszországban. A Romániai Magyar Zenetársaság szervezésében Vermesy Péter Emléknapok lesznek decemberben, Vermesy halálának 20. évfordulója alkalmából. Vermesy Péter (1939–1989) tragikus hirtelenséggel elhunyt, legendás hírű, kiváló erdélyi magyar zeneszerző, a Kolozsvári Zeneakadémia tanára és zenei tárgyú írások szerzője. Köszönet illeti Buzás Pál zongoraművészt, akinek gondozásában a kolozsvári Arpeggione Kiadónál megjelenhetett Vermesy eddig kiadatlan három zongoraversenye, zongora-darabjai és kamara-művei. Örvendetes az is, hogy Németh G. István zenekutató Vermesy Péter monográfiája megjelent. Demény Attila zeneszerző fia Demény Balázs elsőéves egyetemista Budapesten a Zeneakadémián, a zongoraosztályban. Demény Balázsnak az idei májusi Bukaresti Magyar Zenei Fesztiválon nyert I. díja nyomán novemberében Brüsszelben és Párizsban is hangversenye lesz. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Demény Attila zeneszerző, Nádasdy-díjas operarendező. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

Két intézmény, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) között létrejött megállapodás eredményeként újabb életmű került a kolozsvári közönség elé: a zágoni eredetű Kiss Manyi után a kovásznai születésű Ignácz Rózsa író, színész, újságíró, meseíró, műfordító sokoldalú egyéniségével ismerkedhettek meg az érdeklődők Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. Beszédet mondott Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke és Vetési László református lelkész, szórványügyi előadó. Ha beszélhetünk az erdélyi magyar irodalom nemzeti veszélyeztetettségi részéről vagy irodalmáról, akkor abban Ignácz Rózsának minden bizonnyal előkelő helye van, mutatott rá Vetési László. /Köllő Katalin: Ignácz Rózsa „hazaérkezett” Kolozsvárra. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./

Óriási érdeklődés mellett nyitották meg a Kolozsváron Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) Valovits László A lét tanúi című grafikai kiállítását. /Köllő Katalin: A fák lelkébe belelátó művész. Megnyílt Valovits László grafikai kiállítása a Bánffy-palotában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./

Selyem Zsuzsa nagy hévvel tud beszélni kortárs irodalomról, szerzőkről. De ugyanolyan hévvel tud kritizálni is. Tájainkon a vitakultúra nem igazán fejlett. Előkerültek Szilágyi Domokos ügynöki jelentései. Felmerült a kérdés: mit tehet egyetlen ember egy nagyon erős, gátlástalan hatalommal szemben? Nem elég azt mondani, külön kell választani a művet és a személyiséget, akkor ugyanis a művészet a legnagyobb gengszterségeket legitimálhatja. Erdei politika címmel jelent meg Selyem Zsuzsa publicisztikáit tartalmazó kötet. Selyem Zsuzsa szerint az erdélyi magyar társadalom nagyon zárt, a nyilvános beszédnek nincsenek meg a terei. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Selyem Zsuzsa író, irodalomtörténész. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Október 19-én Németh Júlia műkritikus nyitotta meg a magyar festészet napja alkalmából Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériájában Gally A. Katalin festőművész kiállítását. /Köllő Katalin: Rejtett szépségekben bővelkedő festői univerzum. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./ Október 19-én megnyílt Kolozsváron az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Szín-világ című tárlat, ahol tizenöt képzőművész alkotásai sorakoztak. Székely Géza rajztanár-képzőművész, a tárlat szervezője szerint színvonalas anyagot sikerült összegyűjteniük. /Ferencz Zsolt: Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Fekete Margit festőművész egész életét szülővárosában, Kolozsváron élte le, évtizedekig a város főterén lakott, de soha nem rendezhetett itt kiállítást, hangzott el október 24-én a főtéri Gy. Szabó Béla Galériában megnyitott kiállításon. Fekete Margit életéről és munkásságáról Tibori Szabó Zoltán újságíró beszélt. A művész alkotásainak legjava csak magángyűjteményekben maradt fenn. Az 1903. március 18-án Kolozsváron született Fekete Margit gyermekkorától festő akart lenni. Negyven évvel ezelőtt hunyt el. A most kiállított munkái főképpen önarcképei, portréi és csendéletei. /Köllő Katalin: Kiállítás egy elfeledett festőművész emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

November 17-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén bemutatták Gáll Ernő: Levelek 1949–2000 /Korunk–Komp Press, Napvilág, Kolozsvár, Budapest, 2009/ című levelezéskötetét. Gáll Ernő özvegye, Gáll Éva Dávid Gyula irodalomtörténész segítségével rendezte sajtó alá a leveleket. A válogatást Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese végezte. A bevezető tanulmányt Salat Levente egyetemi docens írta. /Köllő Katalin: Levelek tükrében: Gáll Ernő, egy különleges szellemi képességű ember. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

November 18-án mutatták be Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába /Korunk–Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009/ című kötetét Kolozsváron Az Emberi Piramis. Beszélgetések a pártállami diktatúráról című rendezvénysorozat keretében. A kiadó részéről Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, a kötet szerkesztője méltatta a kiadványt. /Köllő Katalin: Könyv, amely nem a múltunkról, hanem a jövőnkről szól. Szem a láncban – könyvbemutató a Tranzit Házban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./

Darvay Nagy Adrienne színháztörténész 2002 és 2008 között a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja művészeti szaktanácsadója volt. 1969 óta Budapesten él, de nagyváradiként tartja számon magát. Minden erdélyi színházban otthon van, jól ismer minden társulatot. Tizenegy eddig megjelent önálló kötete szinte kivétel nélkül a határon túli színházakkal, illetve színészekkel foglalkozik. Igaz, hogy a kisvárdai fesztiváltól 2008-ban, annak huszadik évfordulóján „búcsút vett”, az erdélyi színházakat azonban továbbra is szemmel tartja. Októberben véget ért az Égtájak Iroda által rendezett második Biennále – A külhoni magyarok kulturális fesztiválja elnevezésű esemény. A színházi programot a Kolozsvári Állami Magyar Színház Három nővére zárta, tényleg rendkívüli sikert aratva a Vígszínházban. Erdélyből az összmagyar színházművészet másik kiválósága, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is fellépett, sőt A mizantrópnak, Bocsárdi László legújabb rendezésének a Biennálén volt a hivatalos premiere. Darvay Nagy Adrienne Megkönnyezett szabadság kötetét 2003-ban románul is kiadták. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, színházkutató. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./

Tízéves a Házsongárd Alapítvány. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány igazgatója elmondta, az elmúlt évek alatt rengeteg sírkövet megmentettek. Ha az elődök nem épülnek be az emlékeinkbe, az életünkbe, akkor gyökértelenek vagyunk, vallja. 1980-ban jelent meg Gaal Györgynek a Házsongárdi pantheon című írása, térképestől a Korunk évkönyvben. Gergelyné Tőkés Erzsébet akkori osztályát kivitte a temetőbe. Akkortól kezdve ez a kegyeleti munka nagyjából állandó jelleggel folyt, szűkebb keretek között. A Házsongárd Alapítvány egy tanár-diák kapcsolatból és osztályfőnöki munkából alakult ki. Sok megható esetről tudna beszámolni, olyan emberek részéről is kapott segítséget, akiknek semmi közük sincs Kolozsvárhoz. Kezdetben, amikor a Sigmond mauzóleumot akarták pályázati pénzből rendbe tenni, a polgármesteri hivatal leállította a munkálatokat, de akkor még Gheorghe Funar volt a polgármester. Mostanában már fogadkoznak, hogy segítenek, azonban nem kaptak semmiféle anyagi támogatást. A magyarországi Hungaria Nostra Város- és Faluvédők Szövetsége Podmaniczky-díjjal tüntette ki nemrégiben az alapítványt, négy-öt éve megkapták a Magyar Örökség-díjat. A Házsongárd Alapítvány felekezetközi és civil jelleggel működik. /Köllő Katalin: Évforduló – „Beszél a kő, olvasd le róla sorsomat” = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

Igazgatóváltás történt a kolozsvári Koinónia Kiadónál: a Visky András által eddig vezetett intézmény igazgatói funkcióját július elsejétől Zágoni Balázs, a Filmtett című erdélyi filmes portál volt főszerkesztője tölti be. Zágoni elmondta, hogy egyes súlypontok áthelyeződnek, beindítanak egy történelmi könyvsorozatot, a színházi sorozat marad, és annak Visky András lesz továbbra is a sorozat-szerkesztője. A Koinóniának jelenleg négy fő irányvonala van: a teológiai és a keresztény könyvek, a színházi szakkönyvek, a gyermekirodalom és a kortárs szépirodalom. Emellett megjelent számos kortárs szakirodalmi könyv is. Ezekből a sorozatokból egyik sem fog leállni, de van, amiből kevesebb fog megjelenni. A történelmi sorozatot Neagu Djuvara A románok története fiatalok számára című, kilenc kiadást megélt bestsellerével indítják. Folytatják a filmelméleti könyvek kiadását is, Király Hajnal nagyváradi születésű szerző doktori disszertációjával. Ebben az évben sok könyvet nyomtattak a debreceni Alföldi nyomdánál, amely közép-európai szinten vezető nyomdának számít. Hét vezető bukaresti kiadó dolgozik velük, de nagy német és orosz kiadók, és persze sok magyarországi kiadó is. A kolozsvári Idea nyomda készíti a kiadó színházi sorozatának minden darabját. A kiadó újra megjelentette Hervay Gizella Kobak könyvét, de napvilágot lát Salat Zakariás Erzsébet csángó népmesegyűjtése, a Vót, hol nem vót is. /Köllő Katalin: „Nagy kihívásnak érzem ennek a kiadónak vezetését” Beszélgetés Zágoni Balázzsal a Koinónia kiadó igazgatójával. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

„Szitává lőttem őket!” – jelentette ki diadalmasan az elnöki választás második fordulója éjszakáján Traian Basescu volt, és jelenlegi államfő. Ez úgy is érthető, hogy a nem rá szavazókat, azt a mintegy ötmillió állampolgárt lőtte szitává. Van rá öt éve, hogy rendre kilője az ellenséges csapatot. /Köllő Katalin: Vadászszezon. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

Ismerjük meg Kolozsvárt a könyvek által
Kiállítás-megnyitó a Kolozsvár Társaságnál
„Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül”. Ha továbbgondolnám ezt a cicerói idézetet, akkor Koós Ferencről, a kolozsvári Gaudeamus és Honterus könyvesboltok tulajdonosáról azt kellene mondanom, hogy az ő háza egy hatalmas nagy lélek, hiszen 56 000 kötetnyit számláló házi könyvtára van és minden könyvnek lelke van. Arról nem beszélve, hogy szinte mindegyikhez fűződik egy-egy történet, tulajdonosuk pontosan tudja, melyik könyvritkaságot hol és mikor szerezte be, hány példány található még – ha egyáltalán található – és álmában is le tudná emelni a kért kötetet a helyéről.
Nem csodálkoztam tehát azon, hogy a Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki eseményei között fellelhető Kolozsvár könyvekben című kamarakiállítás anyagának összeállítására Koós Ferencet kérték fel, aki természetesen szívesen vállalta, hogy a saját könyvtárában fellelhető, Kolozsvárról szóló köteteket és metszeteket az érdeklődő közönség elé tárja. Persze, ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a sok fontos és értékes kiadvány közül melyek a még fontosabbak és még értékesebbek, milyen tematika mentén történjen a válogatás, ezért aztán ki kellett találni valamiféle rendszert, és hát a helykérdés is befolyásolta a válogatást, hiszen el kellene kerülni a zsúfoltságot. Így állt össze végül az az öt témakör, amely köré csoportosítani lehetett a kiválasztott köteteket és metszeteket, a látvány ugyanis fontos része egy kiállításnak.
Az öt témakor: Honismereti és helytörténeti könyvek, Kolozsvár művészeti emlékei, Kolozsvár szellemi élete, Kolozsvári színház története, Kolozsvár román nyelven megjelent könyvekben. A négy tárlóba elhelyezett kötetek között találhatunk majd régi kiadványokat, de újabb kötetek is helyet kaptak, átlapozhatjuk a különböző emlékalbumokat, enciklopédiákat, fotóalbumokat. Látható a Civitates orbis terrarum 1597–1617 című, Braun–Hogenberg-féle kiadványban szereplő Kolozsvár-metszet (Kolozsvár városkép 1617, rajzolta Egidius van der Rye, metszette Georg Houfnagel), a Gaspar Bouttats-féle, 1686-os Kolozsvár-metszet, és végiglapozható a már említett Civitates orbis terrarum reprint kiadása.
Egy másik, rendkívüli érdekességre is felhívom a figyelmet: megtekinthető Fadrusz János portfólió albuma, amely 40x50-es fotókat tartalmaz Fadrusz alkotásairól, többek között a Mátyás-szoborról a felállítás előtt (Dunky-fivérek fotója), mindegyik fotón szerepel a szobrászművész aláírása, mintegy igazolásképpen, hogy a fotók az ő alkotásait ábrázolják.
Érdemes lesz tehát ellátogatni a Kolozsvár Társaság székhelyén (Főtér 22/8) augusztus 19-én, csütörtökön délután 5 órakor sorra kerülő Kolozsvár könyvekben című kiállításra, bevezetőt mond Koós Ferenc, házigazda: Kántor Lajos, a Társaság elnöke. (Szervezők: Kolozsvár Társaság, Jolly kft., Honterus könyvesbolt). A kiállítás megtekinthető augusztus 19–24. között, a galéria augusztus 21-én, szombaton, és augusztus 22-én, vasárnap is nyitva tart, 10 és 16 óra között.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Család, szerelem, gyerek, istenkeresés: tulajdonképpen minden
Saját bevallása szerint egy évtizeden át gyakorlatilag semmit nem írt, amit irodalomnak lehet nevezni, az utóbb időben azonban egymás után jelennek meg a verseskötetei. Igaz, hogy előbb „csupán” gyerekversek írásával hagyta föl a számára is érthetetlen sztrájkot, ezek írása ugyanis magától értetődőbb volt, könnyebb útja volt a fokozatos és óvatos visszatérésnek – derült ki Markó Béláról csütörtökön este a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójában szervezett rendhagyó könyvbemutatón, ahol Markó ezúttal költői minőségében volt jelen. A költői estre a színház egy hosszabb sorozatának első állomásaként került sor, a rendezvényen Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és Láng Zsolt író voltak a beszélgetőpartnerek, a Tulajdonképpen minden című szonettkötet szerzője mellett pedig a kiadványt megjelentető Bookart Könyvkiadó igazgatója, Hajdú Áron is az est vendége volt.
Ebben a tíz évben ugyan nem írt semmit, olvasni azonban olvasott, igaz, hogy csak verseket, rövidségüknél fogva, a regényolvasás már kivételes pillanatnak számított, vallotta be Markó. A beszélgetés alatt kiderült: dátumozta a szonettek születését, nem rejtette el, hogy ezek a versek pontosan mikor születtek. – Amit mi ebben a pillanatban művelünk bizonyos esztétikák szerint rendkívül szakszerűtlen, vagy irodalmiatlan, hogy így fogalmazzak, hiszen versek fejlődéstörténetéről, kontextusáról, a megszületés körülményeiről próbálunk beszélni, ama esztétikák szerint pedig ezt ki kellene vonni a műből. Bevallom, hogy valamikor pályám kezdetén én magam is így gondoltam, időközben rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem igaz. Ennek ellenére továbbra is hiszem, hogy egy szöveg vagy jó, vagy nem jó, de hogy honnan és milyen körülmények között születik, egyáltalán nem mellékes. Keltezem a verseimet, ilyen szempontból ez egy érdekes naplószerű könyv, 2009 júliusától 2010 februárjáig született szonetteket tartalmaz, szám szerint 114-et – magyarázta a költő.
Markó megjegyezte: a kötet tulajdonképpen egy grafomániának a tanúsága is lehet, hiszen valamivel több mint egy félév alatt született verseket tartalmaz, és azt is bevallotta, hogy azóta szinte ugyanennyi van a tarsolyában, időközben pedig szinte egy kötetnyi haiku is született, ez így együtt valóban grafománia.
Tagadhatatlanul érdekes kísérlet, mert amikor azt a tíz év alatt megszakadt fonalat újból megpróbáltam összebogozni, a megszólalást sokkal inkább viszonyítottam saját múltamhoz, mint az éppen domináló stílusáramlathoz. Utólag majd kiderül, hogy sikerült, vagy nem.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen szonetteket írt, Markó Béla elmondta: a nyolcvanas években volt egy pillanat, amikor költői pályája során a szabad vers után–közben hirtelen szonettet kezdett írni, ami akkor újdonság volt az erdélyi magyar költészetben, olyan értelemben, hogy valaki egy többszáz esztendős formában véli meglelni a legjobb eszközét. Rájött, hogy van valami lényegi különbség a szonett és más versformák között. – Azért izgalmas a szonett, mert a kánonon belül nagyon keveset lehet elmozdulni. Kötöttséget jelent, ezért valamiképpen izgalmas életmodell is. Az is nagyon érdekes, hogy a kötöttségen belül valaki hogy képes önmagát felmutatni. A szonett viszi-e magával a szerzőt, vagy a szerző hajlítja magához a szonettet? Kiváló költők írtak szonettet, tökéletesek, pontosak, de látszik rajtuk, hogy a szonett gyűrte maga alá a költőt, és nem a költő a szonettet. Szabó Lőrinc egyike azon keveseknek, akik maguk alá tudták gyűrni a szonettet – magyarázta a költő.
Család, szerelem, gyerek, istenkeresés – így összegezte a kötet tartalmát a szerző, amely egyfajta naplónak is betudható.
A könyvbemutatón közreműködtek: Salat Lehel, Skovrán Tünde és Tordai Tekla színművészek. Hegedűn játszott Szép Gy. Bálint és Szőcs Márton.
Köllő Katalin. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Esszék, politikai publicisztikák, filozofikus költemény
Hármas könyvbemutatót tartott Kolozsváron pénteken délután a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó: Markó Béla két publicisztika kötetével – Kié itt a tér (válogatott közéleti cikkek, előadások 1991–2009) és Az erdélyi macska (esszék) – illetve Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! című verseskötetével a Gaudeamus könyvesboltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Az est moderátora Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője volt.
Markó közéleti írásait tartalmazó köteteit Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, az ott elhangzott szöveget lapunk Vélemény oldalán olvashatják. A méltatás után, Kozma Mária kérdésére reflektálva, hogy vajon aki írni kezd, mindenki a saját történetét írja meg tulajdonképpen, a politikus-szerző elmondta: politikai publicisztikában, előadásban, tanulmányban nehezen írhatná az ember a saját életét, de végül mégiscsak erről van szó. – Mindvégig úgy gondoltam, hogy értelmiségi embernek kötelessége a közéletbe beleszólni, nem kötelessége viszont politikussá válni. De ha már azzá vált, akkor kötelessége reflektálni mindarra, ami vele történik. A cselekvés mellett nagy szükség van a reflexióra, különösen olyan dilemmás helyzetekben, amilyeneket végigéltünk az elmúlt húsz évben – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, azokat az írásokat próbálta összeválogatni, amelyek a legtisztábban mutatják azt az állandó dilemmát, amelyben az erdélyi, romániai magyar politikusnak léteznie kell.
Az esemény másik meghívottja Karácsonyi Zsolt költő volt, az Ússz, Faust, ússz! című, filozofikus költemény szerzője, aki elmondta: versének története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Christopher Marlowe Doktor Faustus című tragédiája befejeződik. Költeményének hőse magányos ember, aki attól lesz magányos, hogy a lelke kerül veszélybe, ezért szükségszerű a vízbe való menekülése, talán így menekülhet meg a démonoktól.
A beszélgetés végén Kozma Mária felhívta a figyelmet a Pallas Akadémia új kiadványaira, majd dedikálással zárult az est.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Díjkiosztás táblaügyben
Bár nagyrészt lecsengett már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületének előterében lezajlott „táblabotrány” – minden csoda három napig tart, mondják, ráadásul ez afféle kisstílű, mezei csoda volt –, mégis érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni ezt a dolgot, legalábbis a történetnek azt a részét, amely a szenzációhajhászás során elsikkadt. Nevezetesen azt, hogy a táblakitevő pénzt, díjat kapott tettéért, vagyis ellenszolgáltatást: fizetség fejében „hősködött”. Ez pedig jóval jelentéktelenebbé teszi a történetet, mint aminek szánták.
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tavaly meghirdetett pályázati felhívását már eleve megmosolyogtató, kissé gyerekes dologként könyveltem el, maga a megfogalmazás is eléggé nevetségesnek tűnt számomra (ez a része különösen tetszett: „A felhívás a táblák elfogyásáig érvényes”). A díjak külön elemzést érdemelnének, most csak kettőt emelnék ki: „kétszemélyes gyertyafényes vacsora”, „uszodai merülés könnyűbúvár felszerelésben” (természetesen mindezek mellé némi pénzösszeg is társult). Naná, hogy az embernek beindul a poénkodásra hajló kedve ilyenek hallatán/olvastán.
Aztán a „nagy nap” után a Transindexen megjelent cikkben (Magyarul dohányozni tilos? Botrány a BKB-s táblakitevő akció körül), a következő mondatnál már egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet kommentár nélkül hagyni: „A BKB elnöksége tegnap este e-mailben tudatta, hogy lezárult a táblás pályázatuk, amelyet Soós Sándor nyert meg”. Aha. Szóval akkor értsük úgy, hogy „elfogytak a táblák”? S ha igen, akkor hány volt? És ha több volt, akkor eddig miért nem verték ugyanígy nagydobra a dolgot mindannyiszor? A többi táblakitevő „hős” miért nem érdemelt nyilvánosságot? (Javasolom esetleg, hogy szervezzünk egy ilyen című tüntetést: követeljük a névtelen hősök felfedését).
Ha viszont eddig nem került sor ilyesféle egyéni akcióra, akkor az két dolgot jelent: csak egy tábla volt a BKB tulajdonában, az pedig átverés, és egyáltalán akkor milyen alapon hirdettek meg három díjat; vagy pedig senki nem jelentkezett eddig a BKB-nál – bármennyire is csábítóak voltak azok a díjak –, hogy kitenne táblát az egyetemre, és legyenek szívesek, adjanak neki egyet. Ezért hát be kellett valahogy fejezni ezt a „könnyű kis kalandot”, lehetőleg úgy, hogy senki ne maradjon szégyenben – szervezők, díjfelajánlók –, s még egy jó kis szenzációhajhász történetet is kanyarítani belőle (fogva tartott újságírók, agresszív kapus, miegymás). Hogy aztán szinte azonnal ki tudja jelenteni a BKB elnöksége: a pályázat lezárult, aki hunyt, hunyt, aki nem, az magára vessen – se romantikus vacsora, se uszodai alámerülés, tetszettek volna hamarabb észbe kapni, tisztelt hősjelöltek!
Mi pedig itt állunk, a nyertes „hőssel” a nyakunkon, aki nemsokára – az első díj meghatározása szerint ugyebár – a festői Dunakanyar fölött sétarepülve fog beinteni nekünk: „Tudakozó jobbra”!
Sok hűhó semmiért, zárhatnánk le a dolgot a shakespeare-i mű címét idézve. Csakhogy az az érzésem: nem éppen semmiért. E naiv, gyerekesnek tűnő játékocska háta mögött talán sokkal több minden van, mint gondolnánk. Valakiknek nagyon is jól jön ez a táblabotrány.
Köllő Katalin, Szabadság (Kolozsvár)

Válasz Köllő Katalinnak
Első ránézésre a kétnyelvűség ellenfelei szokásos válaszlépésének tűnik a Díjkiosztás táblaügyben című írás, ahogy „poénkodásnak”, „hősködésnek”, „mezei csodának”, „szenzációhajhászásnak” állítja be a magyar feliratok kihelyezését a kétnyelvű Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
A cikk végére érve azonban elgondolkoztam, miért csúsztat és vezet félre szándékosan a cikkíró? Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla – még egyszer hangsúlyozom – a magát multikulturálisként meghatározó egyetemen, mitől ekkora „szenzáció”? Miért ijed meg annyira a kapus, mikor észreveszi a magyar feliratot, hogy két újságírót bezár az épületbe? Miért nevezi Köllő Katalin „táblabotránynak” az eseményt, ha a magyar felirat több órán keresztül senkit nem zavart, és „csupán” a kapus reakciója, ezen keresztül pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemé nevezhető nevetségesnek és – enyhén szólva – botrányosnak?
A kérdésekre nincs válaszom, de kötelességemnek tartom az újságíró által leírt ferdítéseket tisztázni:
Tény, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) pályázatot hirdetett magyar feliratok kihelyezésére a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, melynek csupán egy célja volt: a civil akciók folytatása annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egyetemen fennálló tragikomikus helyzetre. A BKB eszköztára igen széles: tüntetés, flashmob, civil engedetlenség, nemzetközi fórumok tájékoztatása, összefogás a haladó román értelmiséggel, nyílt nap. Most a pályázat következett.
A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára, a kétnyelvűség nemlétezésére akarták/akartam a közvélemény figyelmét felhívni. Szerintem sikerült. Bár Köllő Katalin cikke megpróbálja elbagatellizálni a célt.
Tény, hogy közel tíz tábla volt kihelyezve, a .bolyai.eu/tablak világhálós címen ezek sorsát bárki végigkövetheti. Köllő Katalin is.
A személyes érintettség okán hangsúlyozni szeretném: nem zöldfülűként jelentem meg a magyar egyetemért folytatott akciókban, hiszen az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetőjeként 2006 óta számos figyelemfelkeltő rendezvény szervezésében vettem részt. A cikkben többször is emlegetett nyereményt pedig felajánlottam a 3. királyfi vagy királylány című pályázat egyik különdíjasának (.aldasnepesseg.ro). (Köllő Katalin megnyugtatásáért írom, a pénzjutalmat és a sétarepülést is.) Ez a felajánlás – többek között – a Szabadság napilapban is megjelent.
Végezetül köszönöm Köllő Katalinnak, hogy e válasz révén újra a nyilvánosság elé tárhattam céljainkat, ezáltal is jelezve közösségünk számára: az állami magyar egyetem ügye továbbra is megoldatlan feladatként áll előttünk.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Pontosítás válasz ügyben
Hogy igazából ki csúsztat, az „első ránézésre” világossá válik Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI ) elnökének Válasz Köllő Katalinnak című, tegnapi lapszámunkban megjelent írásából.
Díjkiosztás táblaügybencímű, február 18-án napvilágot látott vezércikkemben ugyanis én NEM a „kétnyelvűség ellenfeleként” szólaltam meg, ilyesmit „kiolvasni” ebből a cikkből nagyfokú mellébeszélés kelletik. Írásomban csupán arra reflektáltam, hogy a táblakitevő juttatást kapott akciójáért, az úgynevezett civil kurázsi tehát nem csupán a kurázsi kedvéért ágaskodott benne. Természetesen dicséretes dolog, hogy a nyereményt felajánlotta a 3. királyfi vagy királylány pályázat egyik különdíjasának, de a tény akkor is tény marad. Aminthogy az is, hogy úgy tűnik, csak ez az akció volt nagydobra verve, pedig, mint a hozzászólásból kiderül, eddig „közel tíz tábla volt kihelyezve”.
„Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla (…) mitől ekkora szenzáció”, teszi fel a kérdést levelében az EMI-elnök. Azon egyszerű oknál fogva, hogy írásom tárgya más volt, majd, ha erről szeretnék elmélkedni, akkor ezt a témát vetem vel, aminthogy arra sem én vagyok hivatott válaszolni, hogy „miért ijed meg a kapus, amikor észreveszi a magyar feliratot”. Esetleg kérdezzék meg a kapust.
És ha már a csúsztatásról esett szó, akkor a következő mondatban is találunk ilyet: „A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára … akartam a közvélemény figyelmét felhívni”. Vannak magyar feliratok a BBTE-n, ezt Ön is tudja, kedves levélíró, de ez sem képezte a február 18-i cikkem tárgyát.
Köllő Katalin, Szabadság (Kolozsvár)

Szervátiusz Jenő könyvbemutató
A Csíkszeredai Kiadóhivatal gondozásában megjelent Életem, emlékeim című, Szervátiusz Jenő kötet bemutatására kerül sor március 3-án, csütörtökön délután 5 órakor a Minerva-székház (Szabadság Szerkesztősége) Jókai/Napoca utca 16. szám alatti alagsori galériájában (az udvari lépcsőházból lehet megközelíteni).
A gazdagon illusztrált kiadvány az erdélyi és egyben az európai művészet élvonalbeli alkotójának hangszalagra vett visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyet a szobrász unokája, Szervátiusz Anikó egészít ki a művész élete utolsó korszakának, budapesti éveinek (1977–1983) bemutatásával.
A hangszalagra vett visszaemlékezéseket válogatta, gondozta, magyarázó jegyzékkel ellátta és a bevezetőt írta Murádin Jenő. Az est házigazdája Köllő Katalin. A kötetet Tibori Szabó Zoltán méltatja. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.
A rendezvény létrejöttét a szatmári BH Chemical Impex kft. támogatta.
Szabadság (Kolozsvár)

„Teljes mértékben közbenjárt az országáért...”
Könyv Mária román királynő párizsi követjárásáról
Koszta István Csíkszeredában élő hadtörténész, újságíró Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvének második kötetét – Mária román királynő párizsi követsége –1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011 – mutatták be szerdán délután a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/ Napoca utca 16. szám alatti székhának alagsori termében. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplórészletek Mária román királynő 1919-es párizsi követjárásáról – ezt az alcímet adta mostani kötetének a szerző, a bevezető megírására pedig Borsi-Kálmán Béla budapesti történészt kérte fel, aki az est folyamán a kötet méltatását is vállalta. Az esemény házigazdája Köllő Katalin, lapunk munkatársa volt.
Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen jelentéseit és levelezéseit tette közzé tavaly megjelent Nem (csak) Erdély volt a tét című kötetében Koszta István, hasznos információkkal szolgálva az 1919-es párizsi békekonferencia körülményeiről. Már akkor foglalkozott Mária román királynő párizsi látogatásával, a téma pedig olyannyira felkeltette az érdeklődését, hogy úgy döntött: „mélyebbre ás” ezzel kapcsolatban. – Ez a két könyv tulajdonképpen eddigi kutatásaimnak a mellékterméke: illetékességem az 1869-től 1918-ig terjedő időszakra, a magyar honvéd lovasság hadtörténetére vonatkozik. Ennek ellenére azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a párizsi békekonferenciát, hiszen ez az esemény minduntalan előkerült a vizsgálódásaim során – hangsúlyozta Koszta.
Elmondása szerint „muszáj volt” foglalkoznia a témával, s amiként a Nagy Magyarország Dokumentumok sorozat részeként megjelent kötetnek, úgy neki is az volt a célja, hogy a „történelem kevéssé ismert mozzanatairól, vitákat kiváltó eseményeiről, személyeiről további egyedi információkat szolgáltasson” az érdeklődők számára. Mozaikokból összerakni a történetet, hogy aztán az olvasó elé tegye azt, pótolva az eddig megjelent munkák hiányosságait is: jelen esetben Mária román királynőről, a brit Viktória királyné, valamint az orosz II. Sándor cár unokájáról, Nagy Románia megálmodójáról, aki a nagy múltú család leszármazottjaként hatalmas nemzetközi diplomáciai szereppel bírt, és sokak által csodált bölcsességgel rendelkezett.
Koszta István minden olyan dokumentumot igyekezett elolvasni, amit a királynő írt, továbbá azokat is, amelyek vele kapcsolatban napvilágot láttak, munkája során többek között Mária életrajzát és naplójegyzeteit is kézbe vette. – Az életművét úgy kell értékelni, hogy angolként cselekedett, magában hordozva azt a fajta céltudatosságot, amelyre az angol királyi ház tagjait nevelik, közben pedig teljes mértékben közbenjárt az országáért. Tudatában volt annak, hogy Nagy Romániát ő rajzolta be a világ térképére – magyarázta.
Amikor a kötet ötlete megfogalmazódott, a szerző elektronikus postán kereste meg Borsi-Kálmán Bélát, arra kérve a budapesti történészt, írjon hozzá bevezetőt. Ebből végül kisesszé lett, amelyben Borsi-Kálmán arra biztatja az olvasót: „Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen főszereplője, Mária királynő első monográfusa, Mabel Potter Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival: »olyan tünemény volt, aki felkavarta és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot
.”
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Fődíjat nyert A velencei kalmár Kisvárdán
Záróünnepség keretében osztották ki szombaton este a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljának díjait. A fődíjat idén is a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak ítélte a szakmai zsűri, W. Shakespeare A velencei kalmár című előadásukért, rendező: Bocsárdi László. A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma által felajánlott további díj összegét a zsűri döntése szerint megosztva kapta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata, előbbi Platonov (rendező: Harsányi Zsolt), utóbbi pedig A kisinyovi rózsa (rendező: Urbán András) című produkciójáért.
Bár idén kissé megnyirbált költségvetéssel rendelkezett a fesztivál, emiatt nem lehettek jelen például a színművészeti főiskolák végzős diákjainak előadásai, és a színházi szakma, illetve a média képviselőit is csupán néhány napra tudták fogadni – a szervezők mégis igyekeztek eleget tenni a vállalkozásuknak. A díjátadón erről is szót ejtettA a zsűri elnöke, Tasnádi Csaba rendező. – Szinte magától értetődően van ez a fesztivál, amely nagyon fontos találkozási pont a teljes magyar nyelven játszó színházi szakma számára, egy jófajta közösségi tér, igazi vásár. Az se baj, ha esetleg kevesebb a pénz, és nincsen ingyen babgulyás, mert akkor eszünk a társulatok kínálta menüsorból, és isszuk egymás szavait – jegyezte meg a zsűrielnök. Értékelő beszédében külön köszönetet mondott a Művészetek Háza dolgozóinak, akik a háttérben munkálkodva mindent megtesznek, hogy a fesztivál működjön, létezzen.
– Köszönet a szakmai beszélgetes fáradhatatlan résztvevőinek, a kritikus kollégáknak, akik sokszor igen keményen és érzékenységet nem tisztelve megmondják a véleményüket, de ez nagyon helyes, hiszen mikor beszéljük ki közös dolgainkat, ha nem itt és ilyenkor. Köszönet a válogatóknak, a Kisvárdai Lapok szerkesztőinek, az abban író személyeknek, akik éjszakákon át dolgoztak, hogy reggel friss lapot tartsunk a kezünkben – hangsúlyozta Tasnádi Csaba. A zsűrielnök végül így összegzett: „Bár voltak néha megingások, ezeket őszintén megbeszéltük a szakmai beszélgetéseken vagy este a klubban, de alapvetően nagyon jó volt látni a fesztivált, és azt, hogy a magyar nyelvű színjátszás milyen erőteljesen tartja magát, és milyen produktumokra képes”.
A díjakat Elekes Botond, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárának kabinetfőnöke, Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere és Nyakó Béla, a kisvárdai Művészetek Házának igazgatója adta át az ünnepségen.
További díjazottak:
Kisvárda város díját a Vajdasági Tanyaszínház kapta, A falu rossza című előadásáért (rendező: Táborosi Margaréta).
A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza által felajánlott legjobb alakítás díját a szakmai zsűri két színésznek ítélte oda:
– Szakács Lászlónak, Shylock szerepéért (A velencei kalmár, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)
– László Csabának, Trileckij megformálásáért (Platonov, Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely).
A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati díjat idén Benedek Ágnes kapta, a Csíki Játékszín Finito és Csókos asszony című előadásában nyújtott alakításáért.
A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza három egyéni díjat ajánlott fel: Bandor Évának, a Komáromi Jókai Színház Cseresznyéskert című előadásában Ranyevszkaja megformálásáért, Mészáros Árpádnak A kisinyovi rózsa című előadásban nyújtott alakításáért, és Adriana Grandnak, a Csíki Játékszín Finito című produkciójának látványvilágáért.
A közönségzsűri által felajánlott díjat a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a Portugál című előadásában, Csipesz szerepének megformálásáért Barabás Árpád nyerte el, és szintén a közönségzsűri díját kapta a Csíki Játékszín Finito című előadása (rendező Victor Ioan Frunză). A Nemzeti Erőforrás Minisztérium több évtizedes kiemelkedő művészi munkájáért Életmű-díjat adományozott Banka Líviának, az Újvidéki Színház művészének, és Czintos Józsefnek, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat művészének.
A szakmai zsűri tagjai voltak: Bicskei István (színész), Nagy Viktor (rendező), Nánay István (színikritikus), Proics Lilla (színikritikus), Tasnádi Csaba (rendező).
KÖLLŐ KATALIN 
Szabadság (Kolozsvár)

Emléktábla a magyar színjátszásnak
A kolozsvári színjátszás 220. évfordulóján – 2012. decemberében – lepleznék le azt az emléktáblát, amelyet a Kolozs megyei RMDSZ és Kötő József parlamenti képviselő kezdeményezésére állítanak a magyar színház alapításának emlékére. A Farkas/Kogălniceanu utcai Egyetemiek Háza külső falára felkerülő emléktáblát a 200 éves évfordulón, 1992-ben szerették volna leleplezni, az akkori polgármester – Gheorghe Funar – azonban megakadályozta. A Farkas utcában lévő Egyetemiek Háza helyén állt egykor a magyar nyelvterület első állandó kőszínháza, amelyet közadakozásból építettek fel, és amelynek avatására 1821-ben került sor.
„Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a kultúra- és identitást ápoló törekvései jegyében a kolozsvári színház alapításának közelgő 220. évfordulója alkalmából emléktáblát helyez el a Farkas utcában álló Egyetemiek Háza falára, amely az 1821-ben felavatott, a magyar nyelvterület első állandó kőszínházának helyén áll, főt hajtva »a nyelv művelését és az erkölcsök nemesítését« szolgáló színházalapító nemzedék évszázadokra kiható kezdeményezése előtt”, áll a szerkesztőségünkbe elküldött közleményben.
Az ebben fogalmazottak szerint Kolozsvár szerepe az egyetemes magyar kultúra értékteremtő erejének kialakításában megkerülhetetlen. „Ebben a folyamatban a kincses város színháza rangos helyet vívott ki. Shakespeare, Molière, a görög klasszikusok magyar nyelvű ősbemutatói színpadunkon, sorskérdéseinket megszólaltató magyar drámák első megjelenítései, a stílusteremtő kísérletek szellemi műhelyeként színházunkat a kezdetektől napjainkig, színházművészetünk jelentős intézményévé tették.”
A közlemény nyomán megkerestük Kötő József színháztörténészt, parlamenti képviselőt, valamint Máté Andrást, a Kolozs megyei RMDSZ elnökét, parlamenti képviselőt. – Tulajdonképpen történelmi reparáció lenne, hiszen ugyanarról az emléktábláról van szó, amelyet a 200 éves évfordulón kellett volna elhelyeznünk az Egyetemiek Háza falán, és amelyet az akkori városvezetés nem engedélyezett. A tábla az erdélyi hagyományoknak megfelelően három – magyar, román és német – nyelven hirdeti, hogy ezen a helyen állt a magyar nyelvterület első kőszínháza – mondta el lapunknak Kötő József. Kérdésünkre, hogy az akkori politikai helyzethez képest mára változott-e a szemlélet, a politikus kifejtette: úgy véli, hogy igen. – Megítélésem szerint ez olyan közügy, amellyel kapcsolatban számíthatunk nemcsak a helyi, hanem az országos hatóságok támogatására is – fejtette ki.
Máté András szerint, mivel eléggé nehézkes az engedélyeztetési folyamat, már most elkezdik az előkészületeket, hogy ne lehessen majd ilyen jellegű akadályokra hivatkozni. Az épület tulajdonosának – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem – beleegyezése után városrendészeti engedélyért is kell majd folyamodni. Véleménye szerint az engedélyeztetésnek nem lehet semmiféle akadálya, hiszen a kolozsvári magyar színház és opera értékteremtő munkáját mindenki tiszteli és elismeri.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron magyarul ne?
„Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: ...” – Kolozsvár. Cseh Tamás bizonyára nem haragudna meg, hogy remek dalának egyik sorát kicsit „átköltöttem”, és Budapest helyett Kolozsvárt írtam. De gondolom, Bereményi Géza, a dal szövegírója sem veszi rossz néven merészségemet. Az igazság az, hogy nehezen találtam volna ennél kifejezőbb szöveget arra, amit most érzek – és feltehetően még nagyon sokan – a napokban elhangzott hivatalos nyilatkozat kapcsán. Kinek és mire jó ez, merült fel bennem először csak csendesen, majd mindinkább bosszantóbban a kérdés, amikor elolvastam Szőcs Géza mondatait, amelyek Kolozsváron, a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megnyitóján hangzottak el.
A magyar Nemzeti Erőforrás Minisztériumának – egyébként kolozsvári származású – államtitkára megnyitóbeszédében kifejtette abbéli reményét, hogy a kongresszus majd választ ad arra, mi a magyarságtudomány feladata, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellette lévők magyarul beszélnek”. Nem feltételezem persze, hogy a mintegy hatszáz főnyi – a világ minden tájáról idesereglett – kongresszusi résztvevőnek azon nyomban összeszorult a gyomra a rémülettől, hogy vajon akkor ilyen körülmények között mi vár rá egy teljes héten át ebben a városban, bár ez sem kizárt. Nekünk, itt élőknek azonban igen. De nem a rémülettől, hanem a felháborodástól.
Nem csupán azért, mert belegondoltunk, hogy a sok vendég azzal az „üzenettel” tér majd haza, miszerint van egy Kolozsvár nevű város, ahol rettegni kell, ha valaki magyarul szólal meg, tehát oda nem ajánlatos menni, ha jót akar magának az ember. Nem csak azért, mert az első, be nem fejezett változat szerint az államtitkár így fogalmazott a hétfő délelőtti megnyitón a Kolozsvári Magyar Opera termében: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak nem akarja, hogy fejbe...”, és csak ezt követően fogalmazta újra a fentebb már idézett változatban a mondatot. Nem csak azért, mert megint bebizonyosodott, hogy ismét rólunk, a mi nevünkben nyilatkoznak, de minket nem kérdeznek meg róla. Hanem leginkább azért, mert egy ilyen kijelentés visszamenőleg is megsemmisít minden törekvést, ami élhetővé, barátságossá próbálja tenni a várost, a közös városunkat, amelyben mindannyian jól akarjuk érezni magunkat. Lenulláz minden eddig elért eredményt, amelyet közösen összefogva értek el a város felelős polgárai, függetlenül attól, hogy magyarok vagy románok, vagy hogy milyen párthoz vagy civil egyesülethez tartoznak.
„Nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg”, visszhangzik bennem az államtitkári „jótanács”, közben pedig még mindig jólesően gondolok az elmúlt hét eseményeire, amikor nyolc napon át egyéb sem történt ebben a városban, mint hogy magyarul beszélt többezer ember az utcákon, a tereken, a hangszórókból magyar beszédek hallatszottak (némelyiket fordították románra, némelyiket nem), magyar nyelven konferálták fel a különböző programokat (időnként fordították, leggyakrabban nem), magyar zene szólt, magyar zászlók lengtek, szólt a magyar himnusz a főtéren, és folytathatnám a felsorolást. Senkinek nem esett baja abból, hogy az utcán magyarul beszélt, senkit nem támadtak meg. Dolgozott viszont egy csomó ember azon, hogy a kolozsvári magyarság jól érezze magát, hogy büszke legyen a magyarságára, a kultúrájára, arra, hogy ünnepelhet a városában – magyarul. Az elmúlt hét kitűnő példa volt arra, hogy lehet civilizáltan egymás mellett élni, hogy lehet tisztelni a mellettünk élők kultúráját, sőt együtt lehet ünnepelni, hiszen románok is részt vettek a különböző rendezvényeken.
És akkor megnyitnak hétfőn délelőtt egy nemzetközi hungarológiai kongresszust, amelynek két fővédnöke a két – a magyar és a román – állam elnöke, védnökei a két ország tudományos akadémiájának elnökei, továbbá a magyar Nemzeti Erőforrás miniszter és a román (de szintén magyar) kulturális és örökségvédelmi miniszter, a megnyitón pedig azt mondják: kedves vendégek, ha csak tehetik, ne szólaljanak meg magyarul Kolozsváron, mert fejbe... Mindezt azok után, hogy Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke magyarul köszöntötte a kongresszus résztvevőit a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen, ahol Tuomo Lahdelma úgy vélte, „ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt”.
Kedves résztvevők, nemcsak a magyar múlt, de a magyar jelen is majdhogynem sűrített módon volt jelen az elmúlt héten, kár, hogy nem voltak ennek (is) részesei, a magyar jelen pedig továbbra is jelen lesz, reméljük még sokáig, mert „Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van”: Kolozsvár.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)