Interetnikai konfliktus az iskolában
Szatmár megye – „Nem hiszem, hogy a két iskola szellemiségéhez méltó az ilyen viselkedés” — ezekkel a szavakkal jellemezte Kereskényi Gábor alpolgármester az október 6-i ünnepségen történt incidenst.
Október 6–án a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diáksága új épülete udvarán emlékezett meg az aradi vértanúkra. A méltóságteljes megemlékezésnek azonban olykor túl hangos közönsége is akadt, a szomszédos Ioan Slavici Főgimnázium növendékeinek bekiabálása kísérte az ünnepséget, sőt még egy labda is átkerült az ünneplésre felsorakozó diákság “térfelére”.
A szerdai incidenssel kapcsolatosan Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője elmondta, úgy gondolja a főgimnázium diákjai tízesre vizsgáztak, méltósággal viselkedtek megemlékezésen. Az ünnepséget követően az igazgatónő a diákjai közé berúgott labdát visszavitte a Slavici igazgatójának, aki megígérte, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Pataki Enikő úgy gondolja, a szomszéd intézmény diákjainak viselkedésének fő kiváltó oka az udvar elkerítése volt, bár az nem azért történt, hogy kizárjanak bárkit is, hanem hogy továbbra is fent tudják tartani azt a fegyelmet, melyet a diákok régi helyükön megszokhattak. A kölcseys diákok egyébként mától kimehetnek az udvarra, minden szünetben két felügyelő tanár lesz kint, és az igazgatónő szeretné, ha a szomszédos intézmény tanárai is odafigyelnének a növendékeikre, szünetekben is. Visszatérve az ünnepség megzavarására, Pataki elmondta, a diákokat lehet irányítani és fegyelmezni, ami a tanárok feladata, a Slavici tanárai viszont nem voltak ott, ez pedig súlyos mulasztásnak számít. Az igazgatónő hozzátette, bármire nyitott azzal kapcsolatban, hogy minél barátságosabb légkör legyen a két iskola között.
Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere lapunk megkeresésére elmondta, csütörtökön volt egy beszélgetése Martin Constantinnal, a Ioan Slavici Főgimnázium igazgatójával — az alpolgármester tudomása szerint az említett szünetben az igazgató is az udvaron volt —, aki azzal érvelt, hogy a rendezvényről nem tudtak. Kereskényi szerint ez nem magyarázza meg a diákok viselkedését és sajnálatosnak tartja azt, hogy 2010–ben a diákok nem tudják egymás ünnepeit tiszteletben tartani. Az alpolgármester nem a diákokat tartja hibásnak — habár bennük is lehetett volna annyi tisztelet, hogy ne zavarjanak meg egy ünnepséget —, hanem a pedagógusokat és az iskolavezetést okolja azért, hogy ez megtörténhetett. “Csodálkozom ugyanakkor, hogy a történtekkel kapcsolatban az iskolaigazgató nem tanúsított megbánást” – fogalmazott Kereskényi. Az ehhez hasonló problémákat az önkormányzat kötelessége nyilvántartani, a teljes felelősség azonban a Slavci igazgatóját terheli — összegezte az alpolgármester.
A Ioan Slavici Főgimnázium igazgatóját, Martin Constantint hosszas keresés után értük utól, az incidenssel kapcsolatos kérdéseinkre szűkszavúan csak annyit válaszolt, hogy ha az igazgatónő előre jelezte volna, hogy rendezvényt szeretnének tartani az udvaron, jobban odafigyeltek volna diákjaikra. Elmondta, az ünnepséget megzavaró diákok ellen fegyelmi eljárás indul, de megteszi a szükséges lépéseket a hasonló helyzetek elkerülése érdekében is. erdon.ro

Elhunyt Toró Tibor
Hetvenkilenc éves korában súlyos, de méltósággal viselt betegség után vasárnap reggel elhunyt Toró Tibor temesvári fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának tagja, Bolyai-kutató, az Erdélyi Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke.
A szomorú hírt családi források erősítették meg.
Toró Tibor 1931-ben született az udvarhelyszéki Énlakán, 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika–Fizika karán szerzett diplomát, és nyugalmazásáig az egyetem elméleti-fizika tanszékvezető professzora volt. Egész életét a tudománynak, a kutatásnak szentelte, de nemcsak az atomfizikában mozgott otthonosan, hanem utolérhetetlen volt az irodalomban, nyelvtudományokban, a történelemben vagy a zenetörténetben is. Mindeközben csupaszív magyar ember volt, aki szűkebb és tágabb környezete épüléséért dolgozott. Bolyai János temesvári hagyatékának a kutatója és ápolója, neki köszönhető a temesvári Bolyai-szobor, az ötnyelvű Bolyai-emléktábla és a Magyar Házban 2008-ban avatott Bolyai-emlékszoba. A Bánság és a Partium érdeklődő közönsége feledhetetlen előadásokat hallhatott tőle Einsteinről, Bolyai temesvári leveléről, Kölcsey Ferenc Himnusza születésének körülményeiről vagy Teller Ede lugosi gyökereiről.
Hivalkodástól mentesen élt, elismert szaktekintély volt határon innen és túl, távozásával nemcsak a temesvári vagy erdélyi, hanem az egyetemes magyar tudományos és közművelődési élet lett szegényebb.
Tudomásunk szerint úgy rendelkezett, hogy hamvait Énlakán, Kányádon, Etéden, Magyarhermányban, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron szórják szét.
Nyugodjék békében! Nyugati Jelen (Arad)

Bocskai emlékünnepély volt Mezőtelegden
Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája tegnap közleményben tudatta, hogy október 16-án Várad volt református püspöke Mezőtelegden hirdetett igét, ahol a Bocskai-szabadságharc nyitányát jelentő álmosdi-diószegi csata 406. évfordulója alkalmából az újonnan alakult Bocskai István Társaság tartott emlékünnepélyt a község református templomában, Sárkány Viola egyesületi elnök kezdeményezésére, Szoboszlai Gáspár István lelkipásztor irányításával. „Az ünnepségen – visszatetsző és illetéktelen módon – Szabó Ödön megyei RMDSZ-funkcionárius is szót kért magának, és egy kampányízű, nemzeti legitimáció szerzésére alkalmas beszédet tartott” – fogalmaz a közlemény. Az egykori történelmi eseményről és Bocskai István erdélyi fejedelemről Sárkány Viola tartott előadást, majd Bura Lászlónak, a szatmárnémeti Kölcsey Líceum volt igazgatójának adta át a társaság kitüntetését. A nap másik díjazottja Makovecz Imre építőművész volt, aki személyesen nem tudott részt venni az emlékünnepélyen. Az ünnepi műsor keretében Meleg Vilmos színművész szavalatai, valamint Antal Imre és Ágnes – Ausztriából hazatelepedett – csíkszeredai művészházaspár „énekmondásai” hangzottak el. A rendezvény a határ menti partiumi térség szellemében hitelesen képviselte a határok feletti nemzetegyesítés nemzetpolitikai törekvését. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ősi falak között a Szatmárnémeti Református Gimnázium
Hat év után az egyházé az ingatlan
Az 1948-as évi államosításkor a kommunista hatalom felszámolta Szatmárnémeti felekezeti középiskoláit és tanítóképzőit, köztük a szatmári református egyház több mint négyszáz éves gimnáziumát is. Helyébe létrehozta, magyar tannyelvű állami középiskolaként, a Kölcsey Ferenc Líceumot. Az új oktatási intézmény a megszüntetett Református Gimnázium főépületében kapott helyet (a Református Tanítóképző és Református Leánygimnázium épületét más oktatási intézmények foglalták el), és rövid időn belül Erdély neves középiskolájává vált. Magas szakmai színvonalát a rendszerváltásig megőrizte, annak ellenére, hogy az 1980-as évek első harmadától vegyes – magyar-román - tannyelvűvé vált, s úgy tűnt, hogy a magyar tagozat sorsa pár éven belül megpecsételődik. A ’89-es fordulat után az elsorvasztási folyamatot sikerült megállítani, az oktatás nyelvét visszaállítani, s azóta is állami középiskolaként, s jelenleg főgimnáziumként működik.
1991-ben, amikor a történelmi magyar egyházak kezdeményezésére sorra alakultak újjá Erdélyben az egykor felszámolt egyházi intézmények jogutódjaiként a teológiai szellemiségű középiskolák, Szatmárnémetiben is újraalakult a Református Gimnázium. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy újjáalakulása előtt az egyház tárgyalásokat folytatott a „Kölcsey“ vezetőségével, és felajánlotta, alakuljon át felekezeti iskolává, lévén, hogy amúgy is az egyház épületében működik, de elutasították. A gimnázium négy éven keresztül osztozott a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal az épületen, igaz, csak az alagsorban működhetett, ráadásul délutáni oktatással. 1995-től a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdájának egyik, leromlott állapota miatt üresen álló szárnyában kapott helyet. A Gimnázium saját erőből és adományokból újította fel az épületet, ebben működött 2007-ig. Innen az Önkormányzat ajánlására átköltözött két, egykor saját épületébe, amelyekben az államosítás előtt a leánygimnázium és a tanítóképző működött.
Időközben hatályba lépett az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkező törvény, amely alapján 2004-ben a Református Gimnázium épületei – de jure - visszakerültek a református egyház tulajdonába. Ám de facto nem, mert a törvény öt éves türelmi időt biztosított azoknak az intézményeknek, amelyek a visszaszolgáltatott ingatlanokban működtek, s így a Kölcsey Ferenc Főgimnázium további öt évig, 2009 májusáig az egyháznak fizetett bérleti díj fejében az egyházi épületben maradhatott.
Sajtókampány és hecckampány
Így érkeztünk el 2008 szeptemberéhez, amikor egy sajtós kollégák közötti magánbeszélgetéskor szóba került a Református Gimnázium épülete, amelyből bő fél éven belül ki kellene a Kölcseynek költöznie, és mégis „roppant nagy körülötte a csend“. Alulírott kezdeményezésére sajtókampány indult, Csuka Tímea interjút is készített a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatójával, Elek Imrével. S ebből valóban az derül ki, hogy a Főgimnázium vezetőségének esze ágában sincs foglalkozni az üggyel. Íme a kérdések, illetve az igazgató válaszai: Hol fogják befejezni a hamarosan induló tanévet? – Hát itt. És utána is itt maradunk. – Mik a tervek? – Nekünk a terveink azok, hogy itt maradjunk. (erdon.ro, 2008. szeptember 10, Szatmári Friss Újság, szept. 11). A személyes érintettségtől azért sem tekinthetek el, mert a szóban forgó sajtóorgánumok – miután megismerték a városvezetés, a megyei RMDSZ-elnökség álláspontját (az interjúsorozat velük folytatódott) –, már ez utóbbiak álláspontják képviselték a Református Gimnáziummal szemben, vagy, ritkább esetben, a semlegesség álláspontjára helyezkedtek. A város és a megye RMDSZ-es vezetése ugyan hangsúlyozta, hogy az épület immár az egyház tulajdona, de nem titkolta, hogy a Kölcsey jövőjét a továbbiakban is az egyházi épületben képzeli el. A hatalomközeli megyei magyar média ezt a véleményt erősítette fel, s sikerült is a szatmári magyar közvéleményt a Református Gimnázium ellen hangolnia. De nemcsak a közvéleményt, hanem a Kölcsey tanári karát, sőt, a szülői bizottságot is. Ebben a felfokozott hangulatban a város polgármestere, Ilyés Gyula most már a két intézményre „bízta a megegyezést“, Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök is felléphetett a békítő szerepében, s kompromisszumos megoldást ígért. Az indulatok a következő évre is áthúzódnak, s 2009. februárjában a Kölcsey szülői bizottsága a tanári kar egy részével egyetemben utcai demonstrációt helyez kilátásba, ha az iskolának „költöznie kell“. A sajtóban egymást érték a tiltakozásra szólító felhívások.
A botrányt végül Tőkés László püspök beavatkozása révén sikerült elkerülni. Szatmárnémetin 2009 áprilisában Markó Béla országos RMDSZ-elnökkel találkozott, s kompromisszumos megoldás született: a Kölcsey az öt év letelte után még egy év haladékot kap a kiköltözésre.
A megállapodást mind a városvezetés mind a Szatmár Megyei Tanács tiszteletben tartotta. 2010. szeptember 15-ig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium átköltözött az Irgalmas Nővérek zárdaépületének egyik szárnyába, a másik szárny felújítása után, rövidesen ez utóbbit is el fogja foglalni. Természetesen ez csak átmeneti megoldás, hisz az épület a rend tulajdona.
A Szatmárnémeti Református Gimnázium pedig hatvan év hányattatás után ettől az évtől végre ősi épületében működhet. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Szülőfalujában, Érmindszenten emlékeztek Ady Endrére
Mivel a szervezőknek nem sikerült konszenzusra jutniuk, idén két Ady-megemlékezést tartottak Érmindszenten. Az egyiket a még alakulóban lévő tasnádi Ady–Kölcsey Egyesület, a másikat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK), a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC), valamint Tőkés László EP-képviselő szervezte.
A tasnádiak, akik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől (EMKE) vették át a szervezést, irodalmi vetélkedővel ünnepeltek a volt városi mozi épületében, ahova az RMDSZ megyei parlamenti képviseletét is meghívták.
A megemlékezésen Ady Endre költeményére utalva Günthner Tibor szenátor elmondta: „Nem csupán az értől az óceánig kell eljutnunk, hanem visszafelé is meg kell tennünk az utat, vagyis látnunk kell, mi történik a nagyvilágban, de cselekednünk a szülőföldön kell”. A tasnádiak az érmindszenti Ady-szülőház udvarán álló szobrot is megkoszorúzták.
Az 1957-ben megnyitott emlékmúzeum udvarán Tőkés László is elhelyezte az emlékezés koszorúit, az előbbi rendezvénytől függetlenül megtartott megemlékezésen. A zarándoklat rövid ünnepi istentisztelettel kezdődött az érmindszenti református templomban, amelyen Forró László idén püspökhelyettessé választott helyközkovácsi lelkipásztor hirdette az igét. A szobor körüli ünnepségen három református iskola, köztük a debreceni Ady Endre Gimnázium három osztálya is jelen volt. Tőkés László, az EMNT elnöke elmondta, a magyar ugartól el kell jutnunk az óceánig.
„Ady Endre faluja többet érdemel, fel kell szántani a magyar ugart, hogy sarjadjon az új magyar élet” – fogalmazott az EP-alelnök. A politikus hozzátette, súlyos adósságaink vannak, de nemcsak anyagiakban, hanem lelkiekben is; ennek megfelelően itt az ideje, hogy a nemzeti összefogás szellemében mindenki teljesítse azt, amit hite, nemzete és hazája megkövetel tőle.
Tőkés László emlékeztetett, 2002-ben a KREK a Széchenyi-terv keretében 320 millió forintot nyert egy érmindszenti beruházásra, ám az itt épülő termálfürdőre és kulturális központra szánt pénzeket az akkor hivatalba lépő Medgyessy-kormány „partiumi cinkosai” segítségével átirányította Nagyváradra, ahol csupán egy torzóban maradt kulturális központ készült el.
A volt református püspök szerint az érmindszenti zarándokhely megépítésének tervét nem adják fel, hiszen az nem csupán a település, hanem a térség gazdasági és kulturális életét is jelentősen fellendítené.
Végh Balázs, Szabadság (Kolozsvár)

Elfelejtett erdélyi klasszikusok
Erdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét.
Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”.
Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”.
A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait.
Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

Leleplezték Kiss Gedeon szobrát
Tegnap leleplezték a szatmárnémeti Kossuth-kertben Kiss Gedeon volt városkapitány mellszobrát. Az ünnepséget Barakonyi Gergő vezényelte, az első szónok pedig Dr. Bura László helytörténész volt, aki néhány szóban felelevenítette a fák ezredesének is hívott hajdani városvezető életét és munkásságát. Kihangsúlyozta: az esemény legnagyobb jelentősége az ismétlésben lelhető fel – 107 évvel ezelőtt ugyanis, akárcsak most, szintén közadakozásból állítottak emléket a szatmáriak Gida bácsijának. Az 1823-as születésű Kiss Gedeon a szabadságharc alatt nemzetőr főhadnagyként szolgált, majd számos városi, illetve megyei tisztséget töltött be. 1872-től foglalkozott közrendészettel városkapitányként, többek között megalapította és vezette az önkéntes tűzoltó egyesületet, de a városi múzeum, valamint a Kossuth-kerti közfürdő megalapítása is az ő nevéhez fűződik. A 19. század végi rohamosan fejlődő városban szintén ő volt az, aki felfedezte a parkok, a zöldövezetek létrehozásának szükségességét. Bura László szerint a ma emberének nemcsak a természet erői ellen, de saját, romboló hajlamú természete ellen is küzdenie kell, hisz saját életterét veszélyezteti mohóságával. Ezért irányadó jel kell hogy legyen számunkra Kiss Gedeon: a közösségért élő és dolgozó, ugyanakkor a természetet szerető és óvó ember értékrendjét kell megismernünk és magunkévá tennünk példája nyomán. Felician Pop, a megyei hagyományőrző központ vezetője ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a jelenlegi Kossuth-kert helyén Kiss Gedeon idejében egy elhanyagolt, mocsaras külvárosi telep volt, melyet az ő törekvései nyomán változtattak át a lakosság által igen kedvelt zöldövezetté, ahová a szatmáriak szívesen jártak sétálgatni, kerékpározni. Mint elmondta, egy, a Kossuth-kertet bemutató filmen dolgozott korábban, ennek során ismerte meg Kiss Gedeon munkásságát, ekkor értette meg, hogy egy olyan közéleti személyiséggel van dolga, aki „szerelmes a természetbe“. Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, a szobor újbóli felállításának kezdeményezője a jól ismert Tamási Áron-idézettel kezdte mondandóját: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Elmondta: Kiss Gedeon – bár nem ismerhette Tamási írását, hisz korban megelőzte őt – ebben a szellemben élt és dolgozott, ugyanis minden erejével azon volt, hogy a természettel is összhangban lévő, élhető környezetet teremtsen a szatmáriak számára. Kifejtette, úgy érzi, hogy erkölcsi adósságot sikerült törlesztenünk a volt városkapitány irányába, hisz az emlékét őrző szobor egyszer már állt a lakosság közös akaratából – ez azonban a történelem zavaros sodrában eltűnt. Megköszönte továbbá mindenkinek a hozzájárulást, a támogató cégektől kezdődően a szobrot újból megformáló Szodoray-Parádi Hajnalkán át a pénzgyűjtésben oroszlánrészt vállaló egyházakig. Mint elmondta, több mint kétezer ember adakozott az öntési költségekre. Mivel több gyűlt össze a szükségesnél, jut 20 állami gondozásban élő gyerek karácsonyi ajándékára is. Két civil szervezetet is kiemelt az adományozók sorából, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, valamint a Román Madártani Egyesület szatmári szervezetét. Ezt követően Ilyés Gyula polgármester fejezte ki örömét a szoborállítással kapcsolatosan, majd Geszti Tímea és Carol Erdős szavalatai hangzottak el, Koncz Kriszta, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja pedig egy népdalt énekelt. Az ünnepségen megjelent Kiss Gedeon egyik leszármazottja, Meleg Enikő is, aki szintén adakozott a szoborállításra. Az ünnepség koszorúzással ért véget.
Babos Krisztina, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Új szobor Kiss Gedeonnak
Felavatták tegnap Szatmárnémetiben „a fák ezredesének” új szobrát, Parádi Szodorai Hajnalka alkotását. A város legnépszerűbb történelmi személyiségének szobra közadakozásból jött létre. Az adományokból árva gyerekek karácsonyi ajándékaira is jutott.
Másodszor avattak szobrot Szatmárnémetiben Kiss Gedeonnak, az egykori városkapitánynak, a helyi legnépszerűbb történelmi személyiségnek tegnap. Az elsőt 110 évvel ezelőtt egy kiváló pesti szobrász, Horvay János alkotta meg, ez azonban a második világháború végén eltűnt. Az új szobor Parádi Szodorai Hajnalka szatmári képzőművész alkotása, és közadományból jött létre, akárcsak az első.
Az első szobor hollétére vonatkozóan több bejelentés is érkezett az utóbbi években, nem sikerült megtalálni. Ekkor Békéssy Erzsébet, a megyei környezetvédelmi felügyelőség igazgatója gyűjtést indított egy új szobor készítéséhez és felállításához, és ehhez a városi tanács engedélyét is megkapta.
„Szatmárnémeti magyar lakossága legalább olyan jól vizsgázott városszeretetből, mint elődei, a Kiss Gedeon szobrához szükséges pénz határidő előtt összegyűlt! Ez azt bizonyítja, hogy megbecsüli saját értékeit, hagyományait, amelyből jövőjét építheti” – mondta el a tegnapi szoboravatáson Békéssy Erzsébet.
Kiss Gedeon negyvennyolcas honvéd, városkapitány, főjegyző, Petőfi barátja, a Kölcsey Kör, a városi múzeum és tűzoltóság megalapítója, Szatmárnémeti parkosításának elindítója volt. A város parkosításában vállalt aktív szerepe miatt „a fák ezredesének” is hívtak. Népszerűségére jellemző hogy, már temetése napját, 1898, május 27-ét követően javaslat született, hogy szobrot állítsanak neki, ami nem sokkal később meg is valósult a város legszebb parkjában, a maga alkotta Kossuth-kertben, mely azóta is külön ékessége a Szamos-parti városnak.
A tegnapi szoboravató tömeget vonzott a Kossuth-kertbe. Ezúttal az új szobrot nem az első helyére, a főbejárathoz tették, hanem az úgynevezett Zöld Ház elé, amelyet egy nyertes uniós pályázat nyomán abból a neoreneszánsz épületből, az egykori városi gőzfürdőből alakítottak ki. A városi gőzfürdő kezdeményezője szintén Kiss Gedeon volt.
A gyűjtés szervezőitől azt is megtudtuk: a szobor elkészüléséhez csak ezer euróra volt szükség, az összes járulékos munkát, alapok öntése, talapzat elkészítése stb., különböző magáncégek vállalták fel. Az összegyűlt 7266 lejes végösszeg meghaladja a szükséges ezer eurót, a fölösleget árva gyerekek karácsonyi ajándékára ajánlják fel. Azt is eldöntötték, hogy ezentúl minden évben megemlékeznek az egykori, igen népszerű városvezetőről, június 5-én, a környezetvédelmi világnapon kívánnak előtte tisztelegni.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

A kultúra összetartó erő. Egy rendezvénysorozat, amelynek a váradi magyarság a fővédnöke
Tíz esztendeje annak, hogy Berettyóújfalu és Nagyvárad közösen ünnepli a magyar kultúra napját. A civil szervezetek az idén is összefogtak, hogy méltóképpen ünnepelhessen a közösség. A program egyhetes rendezvénysorozattá terebélyesedett, aminek keretében lesz kiállítás, könyvbemutató, kerekasztal-beszélgetés, koncert.
A részletekről, a civil szféra által szervezett eseményekről tegnap sajtótájékoztatót tartottak Váradon, a református püspöki székházban. Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) igazgatója elsőként arról szólt: a magyar kultúra napján, január 22-én a Himnusz születését ünnepeljük. Nemzeti imánkat Szatmárcsekén írta Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én. A vers 1828-ban jelent meg először nyomtatásban. Erkel Ferenc 1844-ben szerzett hozzá dallamot. Barabás kiemelte: a mű az összes nemzeti himnusztól különbözik, nem császárokat, királyokat dicsőit, hanem Istenhez fohászkodik.
Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnöke szólt arról, hogy immár tízéves A magyar kultúra ünnepe elnevezésű rendezvény. Először 2001-ben ünnepelte közösen a magyar kultúra napját a két település a BINCISZ-elnök és a berettyóújfalui Porkoláb Lajos kezdeményezésére – ezzel is szorgalmazván a bihari térség összetartozását. Partium- és Erdély-szerte Váradon ünnepelték legelőször a magyar kultúra napját. Fleisz János hangsúlyozta: minél nagyobb a válság, annál fontosabb a kultúra. Másfelől szólt arról, hogy a kultúra nemzeti összetartó erő. Az idei rendezvénysorozat január 17–24. között zajlik. Január 21-én lesz a legtöbb rendezvény a civil szféra szervezésében. Ezen a napon koncertezik például a váradi Ady Endre Gimnáziumban a Csűrdöngölő népi zenekar. A római katolikus püspöki palotában pedig kerekasztal-beszélgetés lesz, amelynek témája: a kárpát-medencei magyarság műveltségi állapota. Az összejövetelen közreműködik Böcskei László váradi római katolikus megyés püspök, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Erdei Gábor kutató, Fleisz János történész, Cs. Tóth János író és Kovács Béla Lóránt egyetemi adjunktus. A BINCISZ-elnök azt is közölte: a civil szervezetek összefogásával jön létre a rendezvény. Az idén sem kaptak semmilyen támogatást a nagyváradi önkormányzattól. Tíz év alatt mindössze egyszer kaptak pénzt: az első alkalommal, Kapy István alpolgármestersége idején. Szerencsére a magyarországi baráti kapcsolatok kisegítik őket. Hozzáfűzte: reméli, a rendezvénysorozat fővédnöke a váradi magyarság lesz.
Harasztosi Sándor, a berettyóújfalui székhelyű Bihari Szabadművelődési és Népfőiskolai Egyesület elnöke elmondta: településükön ’93 óta megemlékeznek a magyar kultúra napjáról. 2001-ben volt az első, határon átnyúló tükörprogram. Hozzátette: „Ez számunkra küldetés. Bemutatjuk egymásnak közösségeinket, értékeinket. Az emberi kapcsolatok révén csökkennek a távolságok.”
Pintér István, a Pro Universitate Partium Alapítvány ügyvezető igazgatója szólt arról: mindig igyekeztek megfelelően hozzájárulni e rendezvénysorozathoz. Az idén arra törekedtek, hogy ne párhuzamosan zajlódjanak az események.
Tóth Hajnal. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Új kulturális egyesület alakult Szatmárnémetiben
Bartók Béla Hagyományőrző Művelődési Egyesület néven új kulturális társaság alakult Szatmárnémetiben, amely szombat délután színvonalas gálaműsor keretében mutatkozott be a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán.
A december közepén alakult kulturális egyesület estjén a városban működő több kórus lépett fel, szavalatokat és trombitaszólókat hallhatott, valamint néptáncelőadásokat láthatott a közönség. Az ingyenes gálát a Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztorkórusának és a református gimnázium gyermekkórusának előadása nyitotta meg, az egybegyűlteket pedig Bertók Béla zenetanár, az egyesület elnöke köszöntötte. A hegedűt és klasszikus gitárt oktató zenetanár elmondta, azért alapította az egyesületet, mert úgy gondolta, annak hiánypótló tevékenysége hagyományokat támogat, őriz és ad tovább, jelenleg ugyanis ez az egyetlen hasonló profilú intézmény a megyében.
„Rendkívül fontos szerepet tölt be egy ilyen hagyományőrző egyesület, ugyanis ez a szervezet összefogja a megyében működő sokféle kulturális tevékenységet” – jelezte méltató hozzászólásában Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere. Az egyesületnek saját zenekara is van, amely alig egy hónapja működik. A Bartók Béla Népi Zenekar szombat este szatmári verbunkossal szórakoztatta a közönséget. A gálaestet Rózsa Molnár Henrietta szavalata színesítette, valamint zongorán és hegedűn elhangzott az Este a székelyeknél című Bartók-darab.
A rendezvényen fellépett még a szatmárnémeti római katolikus székesegyház énekkara, a helyi Kölcsey Ferenc Főgimnázium kórusa, illetve a domahidi néptánccsoport tagjai üveges tánccal és szatmári verbunkossal szórakoztatták a nagyszámú nézőközönséget. A rendezvényen elhangzott, a Bartók Béla Egyesületnek bárki tagja lehet életkortól függetlenül, és az intézmény hamarosan különböző tanfolyamokat, köröket is indítani fog. Az egyesület vezetői olyan érdeklődők jelentkezését várják, akik szívesen megismernék a magyar népdalokat, megtanulnák a néptáncot és részt vennének az egyesületi munkában, vagy fellépnének az általuk szervezett előadásokon.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Kulturális hét Szatmáron
Erdélyszerte ünneplik január 22-én Magyar Kultúra Napját. Szatmáron nem csupán egy napot, hanem egy hetet szentelnek erre, és nem csupán a helyi, hanem az egész kárpát-medencei magyar kultúrát próbálják megmutatni ezen a héten.
„Számunkra sokkal többet jelent a magyar kultúra, semhogy évente csak egy nap emlékezzünk rá. Ezért már korábban úgy határoztunk: egy nap helyett legalább egy hetet szánunk rá, méghozzá úgy, hogy igyekszünk az egész Kárpát-medencei magyar kultúrát megjeleníteni. S ezzel is kifejezni, hogy mindnyájan az egy magyar nemzethez tartozunk, miként ezt heti megemlékezési programunk címe kifejezi!” – mondta el az Új Magyar Szónak Tóth-Pál Miklós színművész, a szatmári Ady Endre Társaság elnöke, az Egycsillagú égbolt címet viselő egyhetes rendezvénysorozat főszervezője.
Az elnök külön kiemelte, hogy a társszervezők – a CulturArt, a Harag György Társulat és a filharmónia – mellett a programhoz igen jelentős támogatást kapnak a református és katolikus egyháztól, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumtól és a többi magyar iskolától is. „Ez a tény önmagában is arra utal, hogy Szatmárnémetiben az egész magyarság fontosnak tartja a rangosabb megemlékezést és erőteljesebb odafigyelést a magyar kultúra egészére” – hangsúlyozta Tóth-Pál Miklós.
A megnyitó január 22-én, szombat este lesz, a budapesti Madárdal együttes Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című előadásukkal lépnek fel a színházban. Vasárnap ugyanott gyermekkoncerttel jelentkezik a Madárdal. Vasárnap este a filharmónia nagyterme várja azokat, akik Szvorák Katalin műsorát szeretnék meghallgatni.
Hétfőn Méhes Kati és Nagy Antal énekműsorát a Szárazfa együttes kíséri a színház stúdió-termében. Kedden ugyanitt Laczkó Tekla lép fel önálló előadással. A továbbiakban fellépnek a tasnádi Teletinik, a társszervező Harag György Társulat, a budapesti Misztrál együttes, s végül január 29-én, szombaton a felvidéki Rock Színház zárja a rendezvénysorozatot.
Az emlékezés a szatmáriaknak már a múlt vasárnap megkezdődött. A helyi Kölcsey Kör elnöke, Muzsnay Árpád vezetésével többen részt vettek a Himnusz költőjének nyughelyén, Szatmárcsekén tartott Kárpát-medencei ünnepségen, ahol a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjainak nagyobb csoportja is jelen volt.
Közönségtalálkozó-körúton vesz részt Kányádi Sándor
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándor költővel szervez közönségtalálkozó-körutat A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ.
Holnap 18 órától a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban, csütörtökön 10 órától a kovásznai központi református templomban, 18 órától pedig Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Házban, pénteken 17 órától Baróton, az unitárius templomban, és végül a szombaton 17 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban lép fel Kányádi.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tudományos Gyűjtemény
Összeállította: B. D.
1817. január 1-jén jelent meg az első magyar időszaki sajtótermék, enciklopédikus jellegű havi folyóirat. Megjelenését Fejér György és Trattner János Tamás kezdeményezte. Újdonság volt a Tudományos Gyűjteményben a helyismereti, a népleírás: másfél évtizeden át ez lett egyik legfontosabb tárgyköre. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). A lapnak jelentős szerepe volt a feudális nemzetfogalom lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában. 1828. januártól a megújulás érdekében Trattner jogutóda, Károlyi István az új nemzedék képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak adta át a szerkesztést. Vörösmarty az általa szerkesztett első kötetben megszólaltatta Kazinczyt és Kölcseyt. Vörösmartyék felsorakoztak Széchenyi társadalmi reformjai mögé. 1828–1832 között rendszerint itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi javaslatairól. Hamarosan műszaki gárda alakult a lap körül a Hitel írójával együtt dolgozó mérnökökből. A reformtervek népszerűsítésével párhuzamosan gyakran tárgyalták a liberalizmus központi ideáit, egyéniség- és szabadságeszméjét. Kedvelt szavaik voltak a természetjog és a polgári szabadság; fő politikai követelménnyé vált a nép nemzetbe emelése, a Nyugat polgári eredményeinek utolérése.
A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) havonta megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóirat. Kiadás helye: Pest. Kiadó és nyomdász: Trattner János Tamás. A 19. század második évtizedében nagy vállalkozás volt a Trattner János Tamásé, jeles írók gyülekeztek köré, Kultsár István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál írói köre. A Tudományos Gyűjtemény első szerkesztője Fejér György lett, megírta e folyóirat előszavát, azaz a programadó cikket. Éppen úgy, mint 18. század végi elődjei, rámutatott az anyanyelvű időszaki sajtó fontosságára az irodalom, a tudomány és a kultúra terjesztése szempontjából: "A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésítését is önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, legközönségesebben; csak e közzel tarthatni fenn annak sajátságát is, mely azt bilyegzi." Méltatta Trattner János Tamás vállalkozásának jelentőségét, s kifejezte abbeli reményét, hogy a vállalkozás nem fog csalódást okozni. Valóban, a folyóiratnak hamarosan 800 fő előfizetője lett, s egészen az 1830-as évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett. Számos vitacikk látott napvilágot e folyóiratban, írói, kritikai kezdeményezések születtek. Az 1830-as évek elején indult a Conversations- lexikoni pör, amelyben a legjobbak a születési előjogok ellen, a kritikáért, a nyilvánosságért szálltak síkra. Melléklapjában, a Szépliteratúrai Ajándék címűben feltűntek Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály írásai.
1833-tól a lap hanyatlásnak indult, mivel Horvát István szerkesztő az őstörténeti kutatást teljességgel előtérbe helyezte a lap hasábjain is. Trattner János Tamás még 1824-ben meghalt, utóda, Károlyi István nem tudott a lapnak koncepciót adni. 1841- ben megszűnt. A lap e késői hanyatlása és megszűnése ellenére is sokat adott a magyar anyanyelvű tudományos kultúrának. A lap hasábjain jelent meg 1819-ben Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című írása, mely a nyelvújítási harc utolsó szakaszában született. A nemesi nemzet fogalma mellett a polgári nemzet fogalma is megjelent, s a nemzeti irodalom gondolata. Kazinczy mellett Kölcsey Ferenc is teret kapott Vörösmarty szerkesztősége idején. A német irodalom mellett az angol és a francia irodalomra is ráirányították a figyelmet. Stettner- Zádor György segédszerkesztő pl. a francia romantika folyóiratából, a Globe-ból emelt át írásokat. A folyóirat színvonalát emelte, hogy gyakran foglalkoztatott illusztrátora Lenhardt Sámuel grafikus volt. Szerkesztői: Fejér György (1817–1818), Vass László (1818. július–1819), Thaisz András ügyvéd (1819–1828), Vörösmarty Mihály (1828–1833), Horvát István (1833–1837), Károlyi István (1837–1841). Könyvészet: Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 107–127. p., Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Budapest, 1972. 114. p., Tudományos gyűjtemény 1817–1841. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta: Juhász István. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. (Forrás: Wikipédia)

Népújság (Marosvásárhely)

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Isten éltesse a Magyar Himnuszt, a magyar kultúrát!
A Magyar Himnusz kivételes Európában és talán az egész világban, mert számunkra a Himnusz több politikai üzenetnél: a Himnuszban a teljes magyar kultúra, a teljes magyar történelemszemlélet benne van – jelentette ki szombaton Kolozsváron Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi eseményen.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, az RMDSZ, a Kolozsvári Magyar Opera és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhely által szervezett rendezvényen a szövetségi elnök kifejtette: ennek a sajátos ünnepnek az a legfőbb üzenete, hogy a magyar nemzet számára mindennél fontosabb a kultúra, mert ez magába foglal minden mást, legyen szó politikáról vagy közéletről. Rámutatott: Himnuszunk mondandója az, hogy értékeinkhez és hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk. Nem a politika éltette a magyarságot történelmi fordulópontról történelmi fordulópontra, hanem a kultúra – mondta Markó Béla. – Himnuszunk más, mint más nemzetek himnuszai: nem lehet díszlépésben menetelni rá és énekelni, ez a Himnusz többet jelent számunkra ennél. Azt üzeni, hogy értékeinkhez, hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk, amely nem dobja el értékeit. Ez a himnusz töprengő, önmagunkba néző, önkritikára képes nemzetnek mutat föl, amely nem más nemzetekben keresi a hibát, hanem önmagában. Olyan nemzet vagyunk, amely képes önmagába nézni, képes újra és újra végiggondolni saját történelmét. Isten éltesse a Magyar Himnuszt és a magyar kultúrát! – zárta beszédét a miniszterelnök-helyettes.
A rendezvényt megelőzően ökumenikus istentiszteletet tartottak, amelyet Adorjáni Dezső Zoltán, Dr. Pap Géza és Bálint Benczédi Ferenc püspökök, valamint Kovács Sándor főesperes cerebrált.
Az ünnepségen többek között jelen volt Lukács Tamás magyarországi kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, Dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, valamint Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke is. A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon véglegesítette a Himnusz szövegét. Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Kultúra Napja
Átadták a Kölcsey-díjakat
Az év első legjelentősebb aradi magyar kulturális eseményére szombaton délután került sor a Jelen Házban.
A Magyar Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza,nemzeti imánk születésének 188. évfordulóján adták az aradi Kölcsey Egyesület díjait, amit olyan személyek vagy közületek kaphatnak, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az aradi magyarság identitásának megőrzéséhez, gyarapításához, szellemi és épített örökségének megőrzéséhez, kisközösségek építéséhez, illetve, akik az egyletet támogatják ebbéli munkájában.
A Kölcsey-díj 2004 óta íródó történetében a következők kapták meg az oklevelet és a vele járó bronz emlékplakettet (Dinnyés László budapesti képzőművész munkáját): id. Kosara Géza, aki a két világháború között is Kölcsey-tag volt, a Kaposvári Berzsenyi Társaság, Szűcs Sándor grafikus, Ujj János tanár, helytörténész, Brauch Magda nyelvész, dr. Huber Ildikó (Budapest), Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános; tavaly Puskel Péter újságíró és helytörténész, valamint post mortem – halálának 25. évfordulója alkalmából – Ficzay Dénes néhai tanár. Ebbe a névsorba íratott fel idén Böszörményi Zoltán író és laptulajdonos, valamint a Khell tanítóházaspár.
Az ünnepség elején Berecz Gábor titkár foglalta össze dióhéjban Arad legpatinásabb civilszervezetének, a 130 éve alakult Kölcsey Egyesület történetét, majd a jelenlévők a Himnuszt hallgathatták meg Murvai Dávid középiskolás diák szavalatában. Jankó András egyesületi elnök Böszörményi Zoltánról mondott méltatásában kiemelte a díjazott irodalmi munkásságát, tucatnyi magyarul megjelent, de több idegen nyelvre is lefordított verseit, regényeit, novelláit, és azt, hogy bár távolra vetette a sors, sosem feledkezett meg gyökereiről, szívügyének érezte az aradi magyar kulturális élet támogatását. A díjat a kitüntetett távollétében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője vette át.
Az Aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban tanító Khell házaspárról, Jolánról és Levente Lászlóról Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke mondott laudációt, amihez a pedagóguskollégák Petőfi Színészdal című – átköltött – versét megzenésítve biztosítottak kóruskíséretet. „Találkoztak már harangozóval, aki virágkertész, aratóval, aki gyémántcsiszoló, ékszerésszel, aki lélekgyógyász? – kezdte Matekovits. – Igen, ha találkoztak a Khell házaspárral, együtt és külön-külön is. Ők harangozói az anyanyelv jelenlétének. De Németh László szerint minden tanító egyben gyémántcsiszoló is, és az ékszernek való a gyermek lelke – s ezeket a lelkeket alakítani, ápolni, edzeni kell. (…) Apostolok, Trabanttal járó fáklyavivők, akik 25 évig gurultak hetente két-három alkalommal Pécskára, aminek az eredménye a ma is működő Búzavirág néptáncegyüttes.” A magyar identitást megtartó közösségi munkájukért az RMPSZ Márki Sándor-díjjal tüntette ki Khell Leventét és Jolánt 1995-ben, illetve 1998-ban, továbbá a családfő 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet oklevelét vehette át. A díjátadó végén Gál Zoltán Vörösmarty Szózatát szavalta el, majd Bognár Levente aradi alpolgármester mondott üdvözlő szavakat. A meghatódott Khell házaspár kifejtette: több mint három évtizedes pályafutással a hátuk mögött úgy érzik, jó úton haladnak a kitűzött tervek megvalósítása felé, és mindig újabb célok vezetik őket hivatásukban.
Az ünnepség végén az idén 20 éves Kölcsey Diákszínpad mutatta be a Jelentek egy hősszerelmes életéből című előadást.
130 éve
A Kölcsey Egyesület 1881-ben alakult meg, de csak 1882. január 22-én jegyezték be hivatalosan. A kor aradi értelmisége hozta létre, nagykereskedők, bankárok, iskolaigazgatók stb., és elsősorban az iskolásokat volt hivatott segíteni különböző jótékonysági rendezvények szervezésével. Később kiterjesztették a tevékenységet, például az egyesület felhívására indult el a gyűjtés az 1848–1849-es Ereklyemúzeum létrehozására, és a több mint 17 ezer emléktárgy lett a mai aradi történelmi múzeum alapja; művelődési-irodalmi esteket is szerveztek az egylet tagjai. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor történész volt. A Kölcsey Egyesületet 1948-ban megszüntették, akkor Olosz Lajos költő volt az elnök és Ficzay Dénes tanár a titkár. A kommunizmus alatt lappangó tevékenysége volt, majd 1990. januárjában Pávai Gyula kezdeményezésére a hamvaiból újjáéledt az egylet, és többek között fiatal színészek, szárnybontogató írók, költők támogatását vállalta fel. Jankó András jelenlegi elnök elmondta, a megalakulás 130. évfordulója alkalmából szeretnék újra kiadni Márki Sándor Arad szabad királyi város története című munkáját, ami a történészek számára autentikus forrásanyag, és aminek az eredeti kiadásából tudomása szerint csak 4-5 példán található Aradon. Október 6-ra tervezik a könyv megjelenését.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Érmelléki Bál a Magyar Kultúra Napján
Bihar megye – Az elmúlt szombaton tartották meg Székelyhídon a III.Érmelléki Farsangi Bált. A jótékonysági árverésen összesen 10.320 lej gyűlt össze a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett helyi napközi javára.
A székelyhídi Múzem épületének bejáratát gyertyák világították meg szombat este, aIII.Érmelléki Farsangi Bálra érkezőket az ajtón belül Béres Csaba polgármester és Csuka József alpolgármester fogadta, illetve egyáltalán nem mellékesen pezsgőt kínáló „pincérek”. Az esemény meghirdetett kezdési időpontjára nem minden meghívott tudott megjelenni. Például a bál fővédnöke, Kósa Lajos debreceni polgármester, a FIDESZ ügyvezető alelnöke nem sokkal korábban mondta le részvételét. A program nyitányaként – a Magyar Kultúra Napján – Meleg Vilmos szavalta el Kölcsey Ferenc Himnusz–át, és a Magyar Kultúráért Díjat aznap kapott színművész a továbbiakban a műsorvezetői tisztet is ellátta. Elsőként Béres Csaba polgármestert szólította a mikrofonhoz. Székelyhíd elöljárója ünnepi beszédében megemlékezett arról, hogy Kölcsey Erkel által megzenésített költeményét 1990–ig semmilyen törvény nem nyílvánította himnusznak, a nemzet önként avatta azzá. Ugyanakkor felsorolt néhány adatot, amire a magyarság büszke lehet, például, hogy sok Nobel díjasa, továbbá szentté és boldoggá avatott személyisége van.
Szépet álmodni
A kultára az, ami megkülönbözteti a nemzeteket, ugyanakkor egy közösség akkor fejlődhet, ha meg tudja szervezni magát, ezen belül kulturális életét is, összegzett Béres Csaba. Utána Böjte Csaba szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője következett, aki felelevenítette, hogyan érkezett először az Érmellékre, hogyan kezte meg munkáját ebben a térségben is a vezetése alatt álló gyerekotthon–hálózat. Márton Áron néhai püspököt idézte, aki szerint nem szabad megijedni, megfutamodni a ránk szabott feladatoktól, ennek szellemében vállalta el, hogy az önkormányzat közreműködésével a székelyhídi Stubemberg kastélyt is gyerekotthonná alakítják, hogy „a gyerekek ne kerüljenek állami árvaházakba”. Elmondta: az épület tetőzetét és a kéményeket már sikerült rendbetenni. „Merjünk együtt valami szépet álmodni”, kérte Böjte Csaba, és már előre megköszönte a jótékonysági árverés felajánlásait, melyek az alapítványához tartozó napközi javát szolgálják.Eckstein–Kovács Péter, az államelnök kisebbségi tanácsadója lépett a mikrofonhoz, aki üdvözölte a megjelenteket, majd – bevallva, hogy ő nem nagy táncos – mindenkinek jó szórakozást kívánt.
Nyitótáncok
Ezt követően került sor arra a nem hivatalos nyitótáncra, melyet a helyi Szilágyi Cynthia és a nagyváradi Ianc Sebastian versenytáncospár adott elő. Nem hivatalos, mondom, mert az mégis csak túlzott elvárás lett volna, hogy a bál résztvevői az országos bajnok páros latin, majd standard táncokból állt lendületes programját próbálják „lemásolni”. Utánuk Nagy Éva fuvola– és Nagy Kálmán hegedüművészek, a Kolozsvári Filharmónia előadói szórakoztatták a publikumot. Közben – a Magyar Kultúráért Díj nagyváradi átadási ünnepségéről – megérkezett Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, kíséretében Kiss Sándor megyei RMDSZ–elnök, Szabó Ödön ügyvezető elnök, majd később csatlakozott hozzájuk Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja. A második nyitótáncban ugyancsak közreműködtek a versenytáncosok, Szilágyi Cynthia partnere ekkor már Béres Csaba polgármester volt, míg Ianc Sebastiáné a tavalyi bálkirálynő, Galajda Mária.
Menüsorok
Közben természetesen az asztalra került a vacsora, melyet a helyi középiskola diákjai szolgáltak fel (korábban ugyanők kísérték helyeikre az érkező vendégeket). A menü a következő volt: hidegtál saláta ágyon – szezámmagos csirkemellfilé rántva, körözöttel töltött sonkatekercs, mexikói salátával töltött fasírt, petrezselymes tojásos gombával töltött fasírt, sajttal töltött rántottszelet, csirkemelles fasírtgolyó, zöldpaprikába töltött körözött, trappista sajt; saláták – burgonyasaláta, mexikói saláta; melegétel – erdélyi töltött káposzta. A „kulturális menü” újabb fogása az a jótékonysági árverés volt, melyen a nagyváradi Tibor Ernő Galéria művészeinek, továbbá a helyi Kerekes Zsuzsa és Csorján Melitta alkotásaira, a nagykágyai Pongrácz Vilmos gróf által felajánlott, családi ereklyének számító ezüst cigarettatartóra, egy palack pezsgőre, az egykori Aranycsapat tagja, Buzánszky Jenő által dedikált focilabdára, illetve a Szeretet fonala című mézeskalács alkotásra lehetett licitálni. Az első körben 7570 lej gyűlt össze, de második „nekifutásra” már a korábban ajánlatot nem kapott kikiáltási tárgyak is vevőre találtak, így összesen 10.320lejt „ütött le” Meleg Vilmos képzeletbeli árverési kalapácsa.
Tánc reggelig
Hogy ki, mit vett, és főleg mennyiért? Jótékonysági vásárlásról lévén szó, ezt most nem fedjük fel, de annyit elárulunk – anélkül, hogy ezzel a többi alkotás művészi értékét kisebbíteni akarnánk – hogy legtöbbet Gavrucza Tibor Karácsony éjjelén című akvarelljéért fizettek, az ár kialakulásánál pedig egy kis ár(fel)verési rivalizálás is kialakult. A 10 lejért árult tombolába is érdemes volt befektetni, hiszen a fődíj a Zöldkert–Tész Szövetkezet felajánlásában egy négyszemélyes hétvége volt a hajdúszoboszlói Narancsliget panzióban, vacsorával a Karikás étteremben, aquapark–látogatással. Természetesen idén is sor került a bálkirálynő megválasztására: a szervezők a résztvevők között rögtönöztek kisebb közvélemény–kutatást, ennek eredményeként Béres Csaba polgármester most az érmihályfalvi Karsai Magdolnának adhatta a bálkirálynői szalagot és koronát. A 230 bálozó Fodor Sándor és Bajnok Csaba zenészek muzsikájára reggelig táncolhatott. erdon.ro

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Berzsenyi Dánielre emlékeztek
Nagyvárad – Csütörtök délután a nagyváradi Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében szokásos havi irodalmi körüket a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének tagjai. Berzsenyi Dánielre emlékeztek.
Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő, körvezető vezetésével ezúttal Berzsenyi Dánielköltőre emlékeztek a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének (PMNYE) tagjai. Egyebek mellett elhangzott: 1776. május 7-én született Egyházashetyén (Vas megye). Szülei evangélikus nemesemberek voltak. Tizenkét éves volt, amikor a soproni líceumba került, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta. 1793-ban beállt katonának, majd anyai nagybátyjához került Niklára. 1794-ben ugyan édesapja visszavitte az iskolába, de nem fejezte be a tanulmányait. Két-három évig apja mellett gazdálkodott, 1799. május 22-én pedig feleségül vette az akkor tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. Az asszony nem volt túl művelt, ezért nemigen jártak társaságba. Csupán Kis János evangélikus lelkésszel tartották a kapcsolatot, aki felfedezte Berzsenyiben a költőt, a kéziratait pedig továbbította Kazinczynak, akivel később levelezett.
A niklai remete
1809-ben Napóleon ihlette meg Berzsenyit, de csalódott benne, amiért kikiáltotta magát császárnak. 1810-ben felment Pestre kiadatni a verseit, ekkor ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akikre ugyan nem tett túl nagy benyomást a vidékiessége miatt, viszont tisztelték benne a tehetséget. 1817-ben Kölcsey recenziójában bírálta a költő vaskosságát és dagályosságát, ezért Berzsenyi ezután inkább esztétikai tanulmányokat írt. 1830-ban ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai részlegének első vidéki tagja. 1832-ban személyesen is megismerte Széchenyit. Utolsói éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, 1836. február 24-én halt meg „niklai remeteként”. Kölcsey bocsánatkérő és engesztelő emlékbeszéddel búcsúzott tőle.
Berzsenyi Dániel életében nem nagyon ismerték a verseit, később fedezték fel ezek szépségét, főleg a Nyugatos nemzedék, illetve Szabó Dezső és Németh László. Írt odákat, elégiákat, epigrammákat és szerelmes verseket, de fennmaradt egy félbeszakadt drámája is. A nőnevelés is foglalkoztatta, valamint a vallás szerepéről is írt egy értekezést, ami ugyancsak befejezetlen. Alkotásai hazaszeretetről és becsületességről árulkodnak, műveiben az ész diadalmaskodik a babonák fellett. Kritizálta ugyanakkor a magyar nemességet, nála jelenik meg először a dicső múlt és a sívár jelen szembesítése, mely gondolatot később Kölcsey és Vörösmarty vitt tovább.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet. 
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április

Otthonra talál a Kölcsey
Hosszú évek és elmérgesedő viták után otthonra találhat a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szatmárnémetiben – a város önkormányzata úgy döntött: az egykori zárda épületéből a püspöki konviktus sokkal tágasabb épületébe költözik az intézmény.
„Felelős emberként nem nézhettük, hogy a régió leghíresebb magyar iskolája egy szűkös épületben legyen összezsúfolva. A legjobb megoldás kiválasztásában a katolikus püspökség, maga Schönberger Jenő püspök úr segített, felajánlotta a konviktus pár éve visszakapott épületét. Ez mindenben megfelel a célnak: aránylag jó állapotban van, kellően tágas, nagy udvara van, a városközpontban található!” – ismertette a döntés hátterét lapunknak Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke.
A város tanügyért felelős alpolgármestere is úgy véli, a lehető legmegfelelőbb épületre esett a választás, mert hosszú távon megoldódott az állami magyar iskola gondja. „Biztató, hogy az önkormányzat román tagjai is támogatták a választást” – fogalmazott Kereskényi Gábor.
Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, a nagy múltú középiskola évtizedeken át az egykori református gimnázium államosított épületében működött. Ezt az ingatlant visszakapta az egyház, és felvetődött, hogy a környéken visszaszolgáltatott más épületekkel együtt, a Láncos- templom körül egy református iskolaközpontot hoznak létre, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem kihelyezett karai is elférnének.
Eredetileg nem volt szó a Kölcsey elköltöztetéséről, már azért sem, mert ebben az iskolában több református fiatal tanul, mint az időközben újraindult református líceumban. Váratlanul azonban megromlott a viszony az intézmények között. Háromévi vita után, a Kölcsey először a múlt ősszel költözött, szűkös és oktatási célokra nem megfelelő épületbe.
Pataky Enikő főigazgató akkor azzal vigasztalta a majdnem „otthontalanul” maradt nyolcszáz diákot és az ötvenhét tanárt, hogy a Kölcsey eredményét és hírét nem a falak biztosítják! Most is hasonló szellemben nyilatkozott az ÚMSZ-nek az intézményvezető, bár nem rejti véka alá örömét. „Az megbecsülés jele, ha törődnek velünk. Biztosak lehetnek a döntéshozók abban, hogy a jobb munkafeltételek az eredményeinkben is megmutatkoznak majd” – nyilakoztat az igazgató.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hiteltelen
Csak kapkodom a fejem: hiteles papjaink hosszú sora mellett mennyi hiteltelen is van.
Az egyik a szószékről lángolva beszél a szülőföld szeretetéről, az itthonmaradás erkölcsi felelősségéről, s közben elegánsan „elfelejti”, hogy két gyermekét már rég nyugatabbra rendezte.
A másik a család szentségéről, a házasság szépségéről papol, miközben feleségétől többek között olyan előrángatott okkal próbál válni (írt róla a sajtó!), hogy a román titkosszolgálatnak az ő megfigyelésére beépített embere.
Többektől hallani, hogy X tiszteletes, miközben itthon az Úr szegény szolgáját játssza, szép nyaralót épített a Balatonon. Miből? Abból, amire az olvasó gondol!
Néhány éve lapunk is beszámolt Cs. tiszteletes esetéről, akit a hívek karóval zavartak el az egyik szatmári faluból, mivel hosszú éveken át „lenyúlta” (ellopta!) az egyház pénzét. Mint kiderült, gyermekei nyugati karrierének egyengetésére.
Nem kevés haragost szereztem azzal, hogy nyíltan vallom: papjaink egyáltalán nem jobbak, mint az átlagos ember, és mint maga a társadalom, amelyből vétettek. Ugyanakkor felháborít, hogy egyesek mégis megjátsszák, hogy jobbak, s ezért ők hivatottak a hazai magyarságot vezetni.
Gondoljunk csak Tőkés Lászlóra. Az egykori temesvári hős (akit akkori kiállásáért magam is tisztelek) már rég nem azonos az általunk 89 végén megismert személlyel. Gőg, felfuvalkodottság, önimádat, öntörvényűség jellemzi. Amit a személye körül kialakult sok zűr (az ide-oda való politikai táncolásától és pártalapítási hóbortjától a bulvárlapok csemegéjének számító válásáig) elég meggyőzően bizonyít.
Mint több más, a legújabb trükkös játéka is hiteltelen. Mármint az, hogy elszámoltatja az RMDSZ-t a magyarországi pénzek felhasználásáról. Nem azért hiteltelen, mert nem lehetnek kétesen elköltött pénzek. Hanem azért, mert az ő anyagi ügyeiben is legalább ennyire lehetne turkálni.
Például a szatmárnémeti Rákóczi Kollégium építésére küldött húszezer dolláros amerikai támogatás kapcsán. A tíz éve még létező kuratórium tagjai szerint egyszerűen lekapcsolta, mondván: „Majd megkapjátok kamatostól”. Azóta mind kapják, s a még félig sem kész épület hosszú évek óta ott áll, mint egy romhalmaz, az egyház messzire látszó tehetetlenségének jelképeként, miközben a református gimnázium diákjai a Kölcsey Főgimnázium és a Katolikus Líceum bentlakásába szorultak – már akinek jutott hely.
Persze, ez csak egy tisztázásra váró ügyei közül. S meglehet, nem is a legnagyobb.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

EME-orvoskongresszus Szatmárnémetiben
A magyarországi és marosvásárhelyi orvostanárok csütörtöki továbbképző előadásai után a Szatmárnémeti Északi Színházban tartották az ünnepélyes megnyitót. A helyi szervezőbizottság elnöke, Vass Zoltán főorvos köszöntőjét követően Cseke Attila egészségügyi miniszter beszélt az egészségügy aktuális kérdéseiről. Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Süveges Ildikó professzor, a Magyar Egészségügyi Társaság elnöke, Balla Árpád, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány elnöke, valamint Egyed Zsigmond Imre, az EME szakosztályi elnöke köszöntötte az ülésszak résztvevőit, majd átadták a kitüntetéseket. Lencsés György-díjban Kun Imre Zoltán nyugalmazott endokrinológus professzor részesült. A Pápai Páriz Ferenc Alapítvány Egyed Zsigmond Imre és Szabó Béla orvosprofesszorokat részesítette elismerésben, továbbá a kezdő kutatók sorából Mezei Tibor László fiatal patológust. Itt jelentették be, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Gyéresi Árpád gyógyszerész egyetemi tanárt, nyugalmazását követően beválasztotta az egyesület szenátusába. A nagykárolyi Collegium Régizene Együttes műsora zárta az ünnepséget, majd a közeli étteremben nyitófogadást rendeztek.
Pénteken délelőtt a színházteremben négy plenáris előadást tartottak. Délután és másnap délelőtt a Református Gimnázium tantermeiben zajlottak a szekció-előadások. A 15 szekcióban 130 dolgozatot és 18 posztert mutattak be. A legtöbb előadó Marosvásárhelyről érkezett, 46-on Magyarországról jöttek, a fővárosin kívül valamennyi ottani egyetemi központ képviseltette magát. Kolozsvárról mindössze hárman jelentkeztek előadással: Gaal Viola (onkológia), Gaal György (orvostörténet), Tuka László (gyógyszerészettörténet). Szombaton reggel a székesegyházban ökumenikus istentiszteletet tartottak, majd a római katolikus püspök palotájában fogadta a résztvevőket. Délben a záróülésen Egyed Zsigmond Imre értékelte az ülésszakot: ezúttal 358-an vettek részt, köztük 240 orvos. A választmány döntése értelmében a jövő évi kongresszust Marosvásárhelyen rendezik.
A délutáni autóbuszos kirándulásra száznál többen iratkoztak fel. Kaplonyban a Károlyi család kriptáját, Érmindszenten az Ady-, Sződemeteren a Kölcsey-szülőházat és múzeumot tekintették meg, a záró vacsorára Tasnádon került sor.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar művelődési esték Medgyesen
A szórvány élni akar 
Ha nincs is éppen a „végeken” – de Medgyes is szórványsorba jutott. 1990 után felére zsugorodott az itteni magyarság, sokkal többet temetünk, mint amennyit keresztelünk, és a maradék három felekezet között oszlik meg.
Két évtizeden keresztül, a legnehezebb időkben, a 70-es és a 90-es évek között országos hírű népi egyetem működött heti rendszerességgel városunkban lelkes, kitartó, fiatal magyar értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök, jogászok) áldozatos munkájával, és jó érzés visszanézni, mert Erdély legjobbjai fordultak meg Medgyesen a tudomány és művészet minden ágát képviselve. Mellettük helyi erőkkel biztosítani tudtuk majdnem felét a rendezvényeknek, és megtapasztalhattuk, mekkora lelki és erkölcsi támasz lehet a művelődés.
A változás új körülményei között lassan kialudt a gyertyaláng. Az elmúlt húsz évben is voltak események, rendezvények, de nem a régi rendszerességgel. Ezen a télen azonban mintha megmozdult volna valami, a régi gyökerek kihajtani készülnek élő és felelős lelkiismeretek munkája nyomán. Egyházaink és az EMKE a „tűz csiholói” – így január hónapban a református parókia vendégeiként részt vehettünk az első rendezvényen: a magyar kultúra napját ünnepeltük. Kölcsey életét, életművét, a Himnusz születését, eddigi sorsát ismerhette meg a népes közönség Csiki Attila magyar szakos tanár előadásában. Népdalok hangzottak el búzásbocsárdi Boros Erzsébet közreműködésével, és ugyanakkor a közöttünk élő Jakab Árpád festőművész tárlatát lehetett megtekinteni, képei között a legújabb monumentális kompozíciót, az Aida című képet. Állófogadás zárta az estét, és az élénk párbeszéd, véleménycsere megmutatta azt, hogy van érdeklődés, van visszhang és befogadás.
Februárban a katolikus plébánia szervezte a következő estét Derzsi Sándor szórványban született (Somogyom, 1919. szeptember 27.) költő emlékére. E tehetséges és tragikus sorsú költő életútját (meghalt Budapesten 1978. január 23-án) és életművét dr. Búzás Árpád nyugalmazott mérnök mutatta be, hangsúlyozva a mélyhitű ember erkölcsi nagyságát és emberségét, aki éppúgy szembeszállt a „barna pestissel”, mint a „vörös rákkal”, ezért járta meg a román és magyar börtönöket, és próbálták elnémítani, megsemmisíteni, a feledés homályába taszítani. Első és egyetlen életében megjelent kötete 1941-ben a Szenvedések mámorában című, a Varázsigék alcímet viseli. Ekkor írta nem kisebb ember, mint Jékely Zoltán: „A költők és apostolok sorából való […] méltó arra, hogy varázsigét mondjon a vergődő emberiségnek” (Magyar Csillag, 1941). Köszönet illeti fiataljainkat – Gazdag Erzsébet, Burján Tünde, János Kinga, János Tímea, Fazakas Attila, Cosa Anita –, akik versmondásukkal tették emlékezetessé az eseményt, valamint Balázs Botondot, aki a műszaki segédletet biztosította Zorán-dalokkal (Apám hitte, Kell ott fenn egy ország, Ki szívét osztja szét), és szép szülőföldi felvételekkel egészítette ki az előadást. Útravaló címen a Hiszek című versét kapta a népes közönség minden tagja, könyvjelző alakban a költő arcképével. Zárszóként id. Patrubány Miklós osztotta meg gondolatait a résztvevőkkel, és versével köszöntötte a hallgatóságot.
Az est második felében vándorkiállítás szép színes és dokumentált képein ismerkedhettünk meg a történelmi Magyarország vármegye-székházaival. Hatvani Sándor vegyészmérnök munkáját a Dicsőszentmártoni Magyar Ház kölcsönözte. Köszönet az együttműködésért és köszönet a plébánia teljes személyzetének, akik lelkesen ellátták a szervezés minden ügyét-baját; különösen a plébánián kívüli fiataloknak, akik megmutatták, hogy akarnak és tudnak.
Telt ház volt, öröm volt, és a záró állófogadás élénk eszmecseréje megmutatta újra, hogy van igény és van befogadás. Felhívásunk, hogy vigyenek magukkal valamit e történelmi falak közül Szent Ferenc örökségéből: a szerénység, hit, derű, kitartás és újrakezdés szelleméből, hisszük, hogy nem marad visszhang nélkül. És reméljük, hogy lesz folytatás, lesz alkalom, hogy újra jelentkezzünk jó hírekkel, biztató előrelépéssel az élni akarás útján.
Dr. Búzás Árpád
Vasárnap(Kolozsvár)

Szeptembertől utazhatnak a határon túlra az anyaországi diákok
Javában készülnek az erdélyi és a partiumi megyék a magyarországi diákok fogadására, miután az elmúlt héten megjelent a Határtalanul tanulmányi kirándulási program pályázati felhívása. Ennek keretében a magyarországi közoktatási intézmények diákjainak határon túli magyar területekre szervezett kirándulásait finanszírozza az Orbán-kormány, idén 500 millió forint áll rendelkezésre. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint a rendelkezésre álló összeget évről évre emelni kívánják, és minél több gyermeket szeretnének a programba bevonni. „Az a közjogi keret, amit az állampolgársággal a magyar állam megteremt, valós tartalommal akkor tölthető meg, ha társadalom egésze számára természetes lesz, hogy a határon túli nemzettársaink nem turisták és nem idegenek, hanem ugyanolyan magyarok, mint akik az ország határain belül élnek” – mutatott rá a kormányfőhelyettes.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár eközben arról tájékoztatott, hogy két kategóriában lehet pályázni, a tavaly, az Apáczai Közalapítvány által indított kísérleti programban részt vett szakiskolák, valamint a 7. osztályok jelentkezhetnek. Az első kategória esetében az a cél, hogy a határon túli magyar intézményekkel testvériskolai kapcsolatot építsenek ki, és közös programokat valósítsanak meg. A hetedik osztályosok számára pedig osztálykirándulásokhoz nyújtanak segítséget. Azt szeretnék, ha idén legalább 12 ezer diák utazhatna el tanulmányi kirándulásra. A pályázatokat június 3-áig várják, az együttműködési programok esetében pedig június 17-éig lehet a kérelmeket beadni. A döntések augusztus közepéig megszületnek, a kirándulások már szeptembertől indulhatnak. 
Adatbázisok Erdélyből
Erdélyben a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) működik együtt partnerként az Apáczai Közalapítvánnyal. Sándor Krisztina MIT-elnök a Krónika kérdésére elmondta, jelenleg a közalapítvány honlapjára tervezett adatbázis elkészítésén dolgoznak. Ennek keretében azt szeretnék, ha a magyarországi diákok nemcsak helyszínek és útvonalak közül választhatnának, amikor az erdélyi turisztikai látványosságok vagy kulturális értékek között keresgélnek, hanem egy ifjúsági rendezvénynaptárt is összeállítanának számukra, hogy a városnézések, túrázások mellett helyi ünnepekbe, ifjúsági rendezvényekbe is betekintést nyerhessenek. A MIT-esek ugyanakkor egy másik adatbázist is összeállítanak, amelyben az úgynevezett magyar közösségi – egyházi vagy ifjúsági – szálláshelyeket jelenítenék meg, hiszen egy kollégium vagy vendégház sokkal elérhetőbb árú, mint egy kereskedelmi szálláshely. Természetesen a vendéglátósok is jelezhetik a közalapítvány felé, ha szeretnének kapcsolódni a programhoz, tudtuk meg. Sándor Krisztina ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az adatbázisok még nem véglegesek, rendezvényszervezők és közösségi szálláshelyeket üzemeltetők jelentkezését egyaránt várják. A MIT-elnök közlése szerint az általuk begyűjtött adatok hamarosan az Apáczai Közalapítvány honlapján is elérhetőek lesznek.
Külön utakon
Eközben az erdélyi és a partiumi megyék javában készülnek az anyaországi diákok fogadására. Úgy tűnik azonban, hogy van, ahol e tekintetben is külön kezdett el szervezkedni az EMNT és az RMDSZ. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke lapunk érdeklődésére arról számolt be, hogy jelenleg egyeztetnek az magyar oktatási minisztériummal, és azon keresztül ajánlják majd a bihari látnivalókat. Addig feltérképezik az olcsó szálláslehetőségeket, s a tervek szerint majd idegenvezetést is biztosítanak a környékre látogató diákoknak. Eközben Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával, illetve az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel együttműködve már évekkel ezelőtt több könyvet jelentettek meg, amelyek a bihari látnivalókat ismertetik. A szövetség munkatársai ezeket az információkat rendszerezték most, és egy úti csomagba foglalva eljuttatták a határhoz közel eső magyarországi települések iskoláiba, a különböző testvértelepülések önkormányzataihoz. Terveznek továbbá egy honlapot is, ahol a bihari úti célokat népszerűsítik majd.
Hasonló a helyzet Szatmár megyében is, ahol az RMDSZ és az EMNT egyaránt készül a magyarországi kiránduló gyerekek fogadására. Veres-Kupán Enikő Szatmár megyei EMNT-elnök kérdésünkre elmondta, már megkezdték a szervezést a diákcsoportok fogadása érdekében, akiknek lehetőség szerint idegenvezetőt is biztosítanának. Turisztikai egyesületekkel közösen már terveztek útvonalakat, amelyek érintenék például az Ady-szülőházat vagy Kölcsey szülőfaluját, Sződemetert. Veres-Kupán arra is hangsúlyt helyezne, hogy a közös múltra felhívják a gyerekek figyelmét, például azáltal, hogy összehasonlítják Nyíregyháza és Szatmárnémeti főterét, az egy időben, hasonló stílusban készült épületeket. A szálláslehetőségek tekintetében az elnök az iskolai kollégiumokban lát lehetőséget. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök eközben arról számolt be, hogy egy európai uniós finanszírozású pályázat keretében most készül egy, a környék látványosságait népszerűsítő turisztikai kiadvány, ezzel szándékoznak felkeresni magyarországi iskolákat. A román nyelvű változat már kész van, hamarosan a magyar nyelvű is lesz, így hozzákezdhetnek a népszerűsítéshez. A szórólapban szerepelnek emlékhelyek, épületek, mint például a nagykárolyi Károlyi-kastély, a kaplonyi Károlyi-kripta vagy az aranyosmeggyesi Lónyai-kastély.
Konkrét javaslatokkal rukkolnak elő
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyon fontosnak tartja ezt a kezdeményezést, és minden eszközünkkel támogatjuk a program sikerességét” – fogalmazott a Krónika megkeresésére Papp Előd, az EMNT alelnöke. A Hargita megyei politikus arról, hogy konkrétan mit terveznek Hargita megyében, nem beszélt, mint mondta, az EMNT partnerszervezeteként működő Magyar Ifjúsági Tanács eddig is foglalkozott és ezután is foglalkozik a kérdéssel.
Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke lapunk kérdésére arról számolt be, hogy már az elmúlt évben szorgosan dolgoztak azon, hogy a Székelyföld környékét válasszák a határon túli gyerekek kirándulásuk célpontjául. Mint részletezte, Hargita megyének tíz testvérmegyéje van Magyarországon, így több ezer gyerek járt már ezen a vidéken, de további csoportok fogadására is készen állnak. Borboly arról is tájékoztatott, hogy a tavalyi év végén több panzióval, szállásadóval is felvették a kapcsolatot és közösen három-, négy- vagy akár ötnapos csomagajánlatokat készítettek előnyös áron, abban bízva, hogy sok anyaországi iskola a Székelyföldet, és ezen belül Hargita megyét is választja. Borboly hangsúlyozta, ezek az ajánlatok a testvérmegyék honlapjain is elérhetőek. „Szeretnénk, hogy olyan látványosságokat tekintsenek meg a magyarországi gyerekek, amelyek identitásuk megerősítésében szerepet játszhatnak, amelyek révén átfogóbb képet kapnak a székelyföldi eseményekről, történésekről” – mutatott rá célkitűzéseikre a tanácselnök. Hozzátette: szeretnék továbbá, ha a kirándulások nemcsak a természeti adottságok feltérképezéséről, az állatvilág megismeréséről, híres helyszínek megtekintéséről szólna, hanem a helyi gyerekekkel kialakított ismeretségről, barátságokról is. Sőt a tanácselnök tervei között szerepel a Hargita megye három szórványmegyéjében (Beszterce, Temes és Aranyos) élő gyerekek bevonása is a programba. Javaslatukat már továbbították a magyar állam illetékes szerveihez.
Gazda Zoltán, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársa, az SZNT sepsiszéki elnöke a Krónikának elmondta, nyolcnapos úti csomagot állítottak össze az anyaországi diákok számára, ebből hét napra háromszéki látnivalókat ajánlanak, és egy napra a Brassó megyei Törcsvári-szoros megtekintését javasolják. A könnyen áttekinthető programban természeti látnivalók, történelmi vagy irodalmi vonatkozású emlékművek, székely jellegzetességek és szórakozás is szerepel. Gazda arról is beszámolt, hogy a programhoz olcsó szállás- és étkezési lehetőségeket is csatoltak, ezt általában diákbentlakásokban, diákétkezdékben oldanák meg, a csillagtúrákra csomagba vihetnék magukkal a kiránduló gyerekek az elemózsiát. Háromszéken az anyaországi diákok a Rétyi Nyír természetvédelmi övezetben sétálhatnak, borvizet kóstolhatnak, szalonnát süthetnek, megidézhetik Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek, Gábor Áron, Dózsa György emlékét, találkozhatnak mészégetővel, faragómesterrel, de utazhatnak kisvasúton vagy megtekinthetik a székely lovas íjászok bemutatóját. Az útianyagot a Kovászna megyei önkormányzat már eljuttatta a testvérmegyék, testvértelepülések önkormányzataihoz, ahonnan azt az ígéretet kapták, hogy továbbküldik az iskolákba. A javaslatot elküldték az Apáczai Közalapítványhoz is, hogy azt a Határtalanul program keretében népszerűsítse.
A Marosvásárhelytől mintegy félszáz kilométerre fekvő Holtmaros református lelkésze, Bartha József lapunknak elújságolta, hozzájuk már péceli, solti és bonyhádi diákcsoportok jelentkeztek be, akiket a helyi iskolások fogadnak majd. A lelkipásztor a kirándultatási rendelkezés megjelenése előtt is vállalta az erdélyi útikalauz szerepét. Négy éve, nyaranta jönnek hozzá Magyarország különböző településeiről gyermekcsoportok. „Egy hetet, tíz napot Erdély különböző történelmi helyein töltünk. Esténként a tábortűz mellett történelmünkről, harcainkról, várainkról, megmaradásunkról mesélek” – számolt be tevékenységéről a tiszteletes. Mint mondta, egy ilyen út után valamennyien feltöltődve, megváltozva tértek haza.
Krónika (Kolozsvár)

Orvos- és gyógyszerész-tudomány magyar nyelven
A több mint 150 évvel ezelőtt, 1859-ben, gróf Mikó Imre kezdeményezésére és támogatása által megalapított Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) keretében 1906-ban vált önállóvá az Orvostudományi Szakosztály (O.SZ), amely 1990 után bontakoztathatta ki széles körű tevékenységét. Taglétszáma nagymértékben kibővült, jelenleg 1250-en vannak az aktív tagok. Mivel a gyógyszerészeket is soraiba fogadta, az utóbbi években felvette az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály (OGYSZ) nevet.
A minden évben más városban megrendezett tudományos konferenciák nemzetközi rendezvényekké nőtték ki magukat, így az orvos- és gyógyszerész-továbbképzők nagy érdeklődésnek örvendenek. Az egyesület szakmai folyóiratát, az Orvostudományi Értesítőt (amely 1976 óta jelenik meg), sikerült akkreditált folyóirattá minősíttetni, a szakosztály pedig az Országos Orvoskollégium által is elismert orvostovábbképzés szervező egységévé vált.
Az idén az EME az OGYSZ XXI. tudományos ülésszakát Szatmárnémetiben rendezte meg. Erdélyben, a magyar orvosoknak és gyógyszerészeknek a legjelesebb eseménysorozata a Keresztény Orvosok Szövetségének éves közgyűlésével kezdődött, ahol újra bebizonyosodott, hogy “a huszonegyedik században is érdemes követni a keresztény szellemiséget, hiszen ez egyaránt jó a betegnek és az orvosnak is.”
Az Északi Színház nagytermében tartott ünnepélyes megnyitón Cseke Attila egészségügyi miniszter reálisan és meglehetősen borúlátóan ismertette a hazai egészségügy aktuális problémáit, kiemelten foglalkozott az orvosok elvándorlásával, valamint azzal a ténnyel, hogy sok beteg a külföldi kórházakban keresi a gyógyulást.A tanácskozásoknak és előadásoknak az Északi Színház, a Református Gimnázium és az Astoria Szálló gyűlésterme adott otthont, és 358 résztvevővel (45 határon túli), 11 szekcióban 138 dolgozatot mutattak be, a gyógyszertani, belgyógyászati, sebészeti, endokrinológiai, fogorvosi, patológiai, onkológiai, hematológiai, közegészségtani, gyermekgyógyászati, nőgyógyászati, infektológiai, ortopédiai és ideggyógyászati témakörökben.
Hagyományos módon a konferencián díjak átadására is sor került, a Lencsés György tudományos díjat idén dr. Kun Imre endokrinológus professzornak adományozták, a “Pápai Páriz Ferenc Alapítvány” díját dr. Egyed Zsigmond és dr. Szabó Béla professzoroknak, valamint dr. Mezei Tibor patológus tanársegédnek ítélték oda. A szatmári róm. kat. püspöki székesegyházban tartott ökumenikus istentiszteleten igét hirdetett Ft. Schönberger Jenő megyés püspök és Nt. Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese.
A komoly, tudományos programmal eltöltött napok és a záróülés után egy rendkívül tartalmas kirándulásnak örülhettek a résztvevők. Adyfalván meglátogattuk a nagy költő szülő- és emlékházát, Kaplonyban a Kákolyi-kriptát, majd Sződemeteren Kölcsey Ferenc szülőházát.
Az idei konferencia is bizonyította, hogy egyesületünknek a szakmai tevékenységen túlmenően, fontos szerepe van a magyar orvosi és gyógyszerészeti közösség formálásában, az együvé tartozás érzésének fenntartásában, amely fontos eleme lehet megmaradásunknak.
Dr. Vajda Sándor főorvos 
Nyugati Jelen (Arad)

Kölcsey Napok
Szatmárnémeti – A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban május 25. és 28. között tartják meg az immár hagyományosnak számító Kölcsey Napokat.
A rendezvénysorozat mottója az idei évben egy Szilágyi Domokos idézet: „mutasd, mutasd meg, hogy tied/az erő, bátorság, az ész,/ hogy a jövő magad vagy, és/ a jövő nem hal meg soha…” A programok között szerepel például rajz és fotókiállítás, műveltségi vetélkedő, sportnap, játékok, vetélkedők, az utolsó napon, május 28–án pedig nyílt napot tartanak, mely keretében többek között az iskolát és a szakokat mutatják be az érdeklődők számára.
erdon.ro

Táncház mindenkinek
Szatmárnémeti – Minden második hétfőn MADISZ táncházzal várják az érdeklődőket a Kölcsey Ferenc Főgimnázium földszinti 9-es termében. Május 10-én, hétfőn szintén sor kerül a táncházra, melyre minden korosztály jelentkezhet.
Délután 5 órától az óvodások és alsó tagozatos diákok rophatják Borbély Simon Csaba és felesége, Andrea érmihályfalvi oktatók segítségével a táncot. 6 órától az V-VIII. osztályosok veszik át a helyüket a táncparketten. Este 7 órától a felnőtteknek is lehetőségük lesz újabb ismeretek szerzésére Szarvas Károly, az Egri Csodaszarvas néptáncsoport alapítójának segítségével. A közbeeső hétfői napokon este 7 órától tart felnőtt táncházat Szarvas Károly a MADISZ pincében (Mihai Viteazul utca 10.
erdon.ro