Kettős szoboravatás Kolozsváron – Márton Áron és Jakab Antal püspökök emléke előtt tisztelegtek
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Kis könyv egy hatalmas költő aradi emlékeiről
Ezúttal is megtelt a Jelen Ház nagyterme Ujj János Arany János és Arad című, az Irodalami Jelen Könyvek sorozatában az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával most megjelent könyvének bemutatóján. Az érdeklődők között nagy örömmel fedezhettük fel a szalontai Dánielisz Endrét, az Arany-életmű és főleg annak nagyszalontai vonatkozása legtudósabb kutatóinak egyikét, aki ma, 92 évesen, mintegy harminc, témába vágó tudományos munkájának megjelenése után is dolgozik a város nagy szülötte, Arany János életének, munkásságának feltárásán, a költő kultuszának ápolásán. Ujj János könyvének egyik forrásanyaga az ő könyveinek egyike. Aradra, ahol fiatal korában pár évig tanárkodott is, most egykori tanítványa, az immár szintén nyugdíjas korú Fazakas József történelemtanár jóvoltából jutott el, köszönet érte, hogy itt üdvözölhettük.
Ujj János könyve nem véletlenül jelent meg most, hiszen Arany-év van, a legnagyobbak közé tartozó költő születésének 200. évét ünnepli a magyarság. Maga a könyvbemutató egy másik jelentős évfordulóhoz is kötődik: Arany 1882. október 22-én, azaz 135 éve hunyt el.
Az Arany János és Arad c. kis, 90 oldalas kötet, mint címe is mutatja, a költő és a Maros menti város kapcsolatát mutatja be. Arany János, tudomásunk szerint, csupán egyszer járt Aradon, 1848 novemberében, immár országosan ismert költőként (Toldija már három évvel korábban megjelent). Aradra azonban nem az irodalom, hanem a forradalom hozta: Nagyszalonta városa két váltásban két-két hétre két-két nemzetőr-századot küldött az aradiak támogatására, akik a várban magukat bebástyázó császáriak kitörésétől tartottak, amelynek megfékezésére nem lett volna elég katonai erejük. A szalontaiak egyik vezetője maga a nótárius (jegyző) Arany János volt, aki mint barátja, Petőfi Sándor, a többiekkel együtt „fülényesen” (azaz fülével) hallhatta a várból kilőtt, s körülöttük is becsapódó ágyúgolyók süvöltését, sokszor a földön hasalva az aradi piactéren (később Szabadság tér, ma Avram Iancu – jó néhány, a környező házak falába csapódott lövedék mai napig megmaradt.)
Ujj János könyve ezzel a mozzanattal indul, és megtudjuk belőle azt is, hogy Aranyt melyik utcában szállásolták el, hogy esténként a Fehér Kereszt vendéglőben Csunkó Nácit hallgatták, hogy Aradra az ágyúzás során mintegy 45 ezer lövedéket lőttek ki, hogy a szalontaiak derekasan kivették részüket a Maros hídjának felégetésében – a császáriak kitörésének megakadályozása érdekében.
A könyv legnagyobb részét azonban az aradi Arany-kultusz ismertetése teszi ki: a szerző felkutatta korabeli és későbbi napilapokban, folyóiratokban, könyvekben, egyéb dokumentumokban, hogyan tartották elevenen, őrizték Aradon Arany János emlékét, kezdve a halálakor megjelent méltatásokkal, a különböző kulturális egyesületek, irodalmi körök (a Kölcsey Egyesület vagy a Tóth Árpád Irodalmi Kör, például). Programjukat is közölve beszámol emlékműsorokról, aradi (vagy itteni kötődésű) költők Aranyról írt verseit közli, a nagyszalontai, a Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum aradiak általi felkereséséről stb. számol be, kiegészítésül Arany János műveinek romániai kiadásairól és az Aranyról szóló tanulmányokról ad közzé repertoárt.
A bemutató végén a szerző beszélt könyve megjelenésének körülményeiről.
Mi pedig azzal zárjuk: köszönet a szerzőnek, hogy általa Arad is letehette szerény hozzájárulását egy költőóriás emlékének megőrzéséhez. Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták az Erdélyi régészet című kötetet
Csütörtök délután mutatták be T. Szabó Csaba Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről című kötetét. Az alábbiakban Pállfy Tamás Szabolcs beszámolója olvasható az eseményről.
„A Szatmárnémeti Szent István Kör és az Identitás Alapítvány szervezésében, október 19-én délután a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban került sor T. Szabó Csaba ókortörténész, publicista, egykori kölcseys diák új kötete bemutatójára.
Az esemény házigazdája Szőcs Péter Levente régész, a Szatmári Múzeum aligazgatója volt. Az előadó Erdély régészeti örökségét vetítettképes bemutatóval hozta közel közönségéhez. A jelenlevők – köztük Pataki Enikő igazgatónő és az iskola több tanára – a közönségrégészet világába is betekintést nyerhettek.
A szerző által dedikált könyvből (Erdélyi Régészet – írások régészetről és kulturális örökségvédelemről) a beszélgetést követően lehetett vásárolni. A kötet megjelenését az Identitás Alapítvány is támogatta.” szatmar.ro

Az ’56-os forradalomra emlékeztek a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban
Ebben az évben a Kölcsey Ferenc Főgimnázium díszterme adott otthont az 1956-os magyar forradalom emlékműsorának.
A hétfő délutáni eseményt Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke nyitotta meg. Köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Kereskényi Gábornak. Szatmárnémeti polgármestere beszédében az emlékezés fontosságát fejtette ki. Az emberek manapság csak homályosan emlékeznek, milyen is volt egy embertelen diktatúrában élni, épp ezért beszélni kell róla. Nem szabad elfelejteni az ’56-osok bátorságát, akik szembe mertek fordulni a zsarnoksággal.
Kereskényi Gábor után Pataki Enikő szólt a közönséghez. A Kölcsey igazgatónője a polgármester gondolatait vitte tovább: nem szabad megfeledkezni az ’56-os hősök bátorságáról és önfeláldozásáról, mellyel a jelennek is példát mutatnak. Annak érdekében, hogy a diákok közelebbről is megtapasztalhassák, milyen volt a forradalom, az iskola minden évben kirándulást szervez Budapestre, ahol végigjárják a megmozdulás főbb helyszíneit.
Egy ilyen kirándulás tapasztalatait vitte színpadra a 12. E osztály Téglás József magyartanár segédletével. A végzős évfolyam egy kétgyermekes család perspektíváján keresztül mutatta be az ’56-os történéseket. A színdarab rávilágított, mit jelentett a forradalom a szabadság után vágyódó apának, a családját féltő édesanyának, az utcák hevétől elragadtatott gyerekeknek. Mit jelentett a forradalom a magyar nemzetnek. A darab zárójelenete megfogalmazta ’56 tanulságát: habár leverték a mozgalmat, a magyar emberekben megfogant a szabadság iránti vágy, melyet egy több évtizedes elnyomás sem tudott kioltani.
A színdarab üzenetét vitte tovább Gnandt Zoltán történelemtanár is, aki előadásában a forradalom eseményeit mutatta be: hogyan lett a kezdeti suttogásokból forradalom, miként álltak ki szabadságukért a pesti fiatalok, végül pedig a szovjet megtorlásról is hallhattak az egybegyűltek. szatmar.ro

BARIKÁD – az ’56-os szabadságharc romantikája
Az esemény célja az általános,- és középiskolás gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni az 1956-os forradalmat, ezáltal egy, az ünnepi beszédeken, versmondáson és koszorú elhelyezésen túlmutató alternatívát nyújtani a hőseinkre való megemlékezésben.
A #BARIKÁD című megmozdulás célja a turné során Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár középiskoláinak falai közé becsempészni október 23. hangulatát, így elérhetőbbé téve a témát a fiatalok számára. A Nest művészei saját szövegekkel, korhű naplórészletekkel készülnek, amelyekkel a rettegés és elnyomás korát idézik vissza kép- és hanghatások kíséretében. A műsor korosztálytól független, ajánlott minden olyan személynek, aki a kísérleti műfajokra lehetőségként tekint. A produkción a nézők szemtanúi lehetnek annak, hogy egy bevett gyakorlatot miként lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni, valamint annak, hogy egy megemlékezés napjainkban, hogyan válhat emberközelibbé.
Szatmárnémetiben, szombaton azaz 28-án a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kap helyet a rendezvény, a díszteremben 15 órai kezdettel a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium szervezésében. szatmar.ro

Az egyén mint tényező
Igen nehéz számunkra elképzelni egy olyan ország-világot, ahol szakadatlan azt éljük és hal(l)juk, hogy ama, eme világnak a haladásához, illetve meg-megroggyanásához semmi közünk, kisebbségieknek. Nem képzelődünk, hanem ilyen világban élünk. Ha az egyén – román vagy tót vagy magyar – megkötöttnek, tehetetlennek tudja magát, semmit ér az élete. Az az ország-világ szintúgy fapénzt sem ér, ahol az egyén(ek)nek nincs beleszólása semmibe. Az elutasításnak és kiutasításnak az élménye a miénk, magyaroké Romániában. Annak hátrányos következményeit azonban megérzi a románság is, noha mi hatványozottan nyögjük, mint Bécs nyögte Mátyás bús hadát (Kölcsey Ferenc Himnusza).
Fölösleges a költői kérdés, hiszen nagyon is tudjuk, miféle elvadult elmék alapoznak erre az elmebozótra. Emlékszünk még arra a pár évvel ezelőtti bukaresti tüntetéssorozatra, ahol kórházakat, nem templomokat, klinikát és iskolát követeltek a román és magyar tüntetők. Akkor is szóba került, hogy Romániában 425 kórházat és 18 ezer templomot építettek 25 év alatt. Lehet, az akkori adatok nem pontosak, ám együtt és egyénenként éljük meg a nyomorúságot. Igaz, mi magyarok leköpve és megalázva mindenütt.
Nem nevezem – elkopott a fogalom már – diktatúrának azt az államhatalmi formát, amelyben kuss az egyénnek, kuss a szubjektumnak, kuss a gyülekezőknek; azt hiszem, a világon csak itt van „törvényes” felvonulási jog (Marosvásárhelyen) – kizárólag a járdán. Ettől még a nyugati, sőt a magyar posztmodern is megriad. Ám minálunk ez is van. Minden, csak beleszólása az egyénnek, az nincs.
Többen tartják a 20. század legnagyobb magyar írójának Hamvas Bélát (1897–1968). Idézem 120 éves „korában” emlékét és gondolatmorzsáját. „Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban vagy pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs. A jó és az egyre jobb világ nem a személytelen fejlődés eredménye. (…) Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs. A világ javulása az én tevékenységemtől függ. Ezt sehogy sem akarják tudomásul venni. Ezért van terror, technokrácia, hivatal (…) és ezért a katona a saját apját lepuffantja.”
Hogyan várhatja el bármely hatalom, hogy véle hurrázzunk ünnepelve, ha nincs beleszólásunk az építésbe? Az egyén nem henyére, napozásra született, hanem cselekvésre. Az a legfontosabb s legértékesebb emberi jog. Figyelem, hogyan elemzi ki néhány román gondolkodó a mai vezérek tudását, végzettségét és anyagi habarmányait. Félelemkeltő. Nem fontos a könyv, mert nem fontos a tudás. A másik mai történész elképedve beszél az egyetemi oktatás elsilányulásáról.
Ahol a pénz meg az elnyomó hatalom a fontos, és nem az országépítés, ott törvényszerűen előbb-utóbb bevág az istennyila. az is, hogy tudnak erről az elkerülhetetlen, fenyegető anyagi csapásról a kormányok, ám mégis ugyanazt teszik, ugyanúgy. És aki hátul jön, AZ csukja be az ajtót!
A gyermek is megérti a példát. Azért van ez a medvesereglés, veszély benn a lakott területeken, falvakban meg városokban, mert az erdőket a mának élő hatalmasok levágták és eladták. A medvéknek nincs, amit enniük. Hát keresnek idebenn. Ilyen egyszerű ez. Az utóbbi száz évben el máig ez a jelenség ismétlődött. És nem csak a medvék, de az emberek s gyermekek is szűkölködnek, éheznek a pusztítások nyomán. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor és hol veri majd szét templomban is egy medve az imádkozó gyülekezetet. Nem játszom a gondolattal, hiszen az is elkövetkezik.
Az ember, az emberek, egyének nélkül soha nem születik jobb ország s világ amolyan vigyorgó politikusok jóslataiból, hazugságaiból. És erre nem alapozni kell, hanem elkerülni ezt! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elrománosodott Turul-nemzetség
A Turul-nemzetség által alapított hat partiumi (ma határ menti) faluban eddig két településen avattak turulmadárszobrot, pár napja Érmihályfalván. Riportunkban azt vesszük számba, hogy a többi faluba miért nem fog többé leszállni a magyarság eredetmadara.
Ady, Kazinczy, Kölcsey, Irinyi szülőföldjén már régóta tudják az emberek, hogy a falvak megmaradásának esélye a nagypolitika szeszélyétől függ. A Turul-nemzetség alapította hat település – Pusztaapáti, Györgyegyháza, Tótfalu, Érmihályfalva, Érkenéz, Értarcsa – közül az első kettő kipusztult, Tótfalu pedig beépült Mihályfalvába. Érkenézben a demográfia mai állása szerint már sosem fog leszállni a magyarok eredetmadara, amelyet Értarcsán 2010-ben, Érmihályfalván pedig idén októberben avattak fel.
Kenézben a szlovák eredetű Szlávy családból kikerült egykori koronaőr birtokán zömében román telepesek leszármazottjai eresztettek gyökeret, de a cigány lakosság is szaporán népesíti a falut, lakja be a magyarok által elhagyott portákat. A legtöbb érmelléki kisfalu a megmaradással való küzdelemből mindig győztesen került ki átvészelve a történelem viharait, az ínséges időket, a homok kegyetlen szárazságát. Olykor a szükség és az egymásrautaltság törvényt bontott és összehozta a másajkúakat is. Az összefogás többfelé osztotta a terhet. A közigazgatásilag Kazinczy szülőfalujához, Érsemjénhez tartozó Érkenézt (ma Voivozi), valamint Érvasadot (utóbbi Érkörtvélyessel alkot községet) telepes falvaknak tartják, amelyek státusza igencsak ritka e vidéken. Azonban mindkét település román ajkú lakosai zömében magyarul is beszélnek. Magyar nemeseink a múlt század elején a Mócvidékről telepítettek ide román jobbágyokat, akiket olcsó munkaerőpótlásnak szántak. Ezek a későbbiekben gyökeret vertek az érmelléki homokon. Így lett Érkenéz – a Szlávy nemesi család egykori kedvelt birtoka – zömében ortodox felekezetű település. Érkenéz A korabeli feljegyzések alapján a honfoglaló magyarok Ménmarót kazár fejedelem székhelyét találták e vidéken. Árpád fia nőül vette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a magyar törzsek és nemzetségek felosztották egymás között a hont, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta. Érkenézt egy 1279-es oklevél úgy említi, mint Serefil comes (jelentése: nádor, várnagy) birtokát. A falu gyakran cserélt gazdát: 1338-ban a Csanád nemzetségé, 1409-ben a Csákyaké. 1420 körül pedig már három birtokost is említenek az okiratok: a Domahidy, Fugyi és a Nyüvedi családokat. Az 1800-as évek elején került a Szlávyak birtokába. A 20. század első felében mintegy 850 ide telepített román lakossal bírt és 134 portával rendelkezett. Trianon előtt Bihar vármegye érmihályfalvi járásához tartozott.
Turulfészkek
A hat érmelléki Turul-falu első megülői tehát a királyi uradalom népei közül kerültek ki. A telepesek nemzetiségét kutatva azt találjuk, hogy két falunév mutat szláv lakosságra: Kenéz és Tótfalu. Kenéz szláv nyelvű alak, de a szó a magyarok között sem volt ismeretlen, hisz Bihar megye egy másik Kenéz nevű faluja is színmagyar vidéken állt. Itt azonban, mivel Kenéz mellett egy Császló nevű falut is találunk, valószínűleg szlávokra kell gondolnunk. Tótfalu neve ugyan magyar, de éppen a névben rejlő ellentét teszi bizonyossá, hogy szláv lakossággal kell számolni. Beolvadásuk a színmagyar környezetbe gyorsan végbement. A második szláv telepítés feltehetőleg az 1800-as évek elején éppen a Szlávyak révén történt. Az ő nevükhöz fűződik az érmihályfalvi kiskápolna építése is, amelyet 1818-ban emeltek a mintegy negyventagú római katolikus közösségnek. A katolikus hit új gyökerei e történelmi momentumhoz kapcsolódnak, de az osztrák származású Stubenberg grófok idetelepülése is nagyban befolyásolta a katolicizmus újbóli elterjedését. Élet a végeken A temetőkert Kenézben is, mint általában az érmelléki településeken, homokdombon van. Az alatta futó utcákat és az erdőalját cigányok lakják, hatalmas a nyomor. A temetődombon túl, annak mintegy meghosszabbításaként, az egykori Szlávy-romok mutatják a mai demográfiai helyzetet. Minden valószerűtlenül kihalt. Csak a kóbor kutyák csaholása hasít olykor a lepusztult falu csendjébe. Távolabb, a temető alatt szekér baktat, rajta fürtökben lógnak a rajkók. A szekérderékban pár kosár apró krumpli. – Tallózni voltunk – mondják. Arcukon a fajtájukkal járó korai öregedésbe barázdálódik a nyomor.
A zömében román ajkú telepesek kiszorították a falu bejáratának helységtáblájáról az Érkenéz feliratot. Már húszszázaléknyi magyar sincs az egykori Turul-jusson. Újabb cigányokkal rakott szekér közelít. Ők gallyat „tallóztak” az erdőről… Az utcavégi kőkereszten műanyagkoszorúk sürgetik az eljövendő idők istenígéretét. Az ezeréves fű nyomában Az érkenézi aranyhomokon, amely fittyet hányva az országhatárra a Nyírség alá fut, az ezüstperje (Corynephorus Canescens) nyomában járunk. Az alig pár esztendeje elhunyt neves nagyváradi biológus, Marossy Anna évtizedekkel ezelőtt bukkant rá e növényritkaságra. A sovány legelő eddig tulajdonképpen önmagát védte, mert senkinek sem jutott eszébe ott legeltetni. Az érmelléki lápvilág, az Ecsedi-láp, a krasznai és nagykárolyi hátság, illetve a Nyírség egyszerre alakult ki, de az Érmelléken majdnem olyan gazdag élővilágot hozott létre a mocsár, mint amilyen a védett Duna-deltában van. Az apró fűféle egy szubmediterrán faj, amelynek mintegy ezer évvel ezelőtti melegebb korból sikerült fennmaradnia e vidéken. 2000 júniusában öt hektár érkenézi legelőt nyilvánítottak védetté Érkenéz határában (Natura 2000). A pázsitfüvek családjába tartozó ezeréves fű az egyetlen, amely még tanúskodhatna az egykori madaras ősökről, lovaik patanyomairól, Serefil jussáról. Mindenszentek a faluban A homokdombon található sírkertben már gereblyézik a hantokat a hozzátartozók. A zömében ortodox lakosság mintegy száz görög-katolikussal elegyítve átvette a kivilágítás hagyományát a magyaroktól. Meleg októberi nap van, az idős emberek úgy tartják, hosszú őszt jelent. Sokan élvezik a vénasszonyok nyarát a kerítés melletti kispadokon. Két nyelven is köszöntik az idegent. Románul indul a beszélgetés, de csakhamar rátérnek a magyar szóra, úgy folytatják a beszéd fonalát. Idős házaspár dióval, szőlővel kínál, és csakhamar elmondja: pár éve tért vissza a faluba, ahol nyugdíjas éveiket szeretné leélni. Itt születtek. Nem akartak más temetőben nyugodni, csak a kenézi homokban. Felnőtt gyermekeik városon maradtak, messze vannak, nehezen elérhetők. De a kényszer nagyúr. Mert hol is lehetne itt dolgozni, kenyeret keresni? Még mindig jobb, mintha külhonba szakadnának. Onnan már kevés az esély hazatérni, akáclombos temetőben nyugodni – mondja Jani bácsi a kapuban. Kint állunk a portája előtt és panaszkodik a nagypolitikára. – Ki látott már ilyet – kérdezi félig magától, félig tőlem –, hogy a családokat ennyire szétszaggassa a kényszer? A gyerekeket csak néhanap látjuk, az unokák szinte úgy nőnek fel, hogy nem is ismerik a nagyszülőket. Vannak Kenézben olyan családok, ahonnan a fiatalok külhonba mentek szerencsét próbálni és öt év is eltelik olykor, mire hazajönnek vendégségbe. – Az érettségi után máris kint vállalnak munkát. Ezeknek a tíz százaléka sem tér haza. Bele is rokkannak az itthon maradtak. A világot látott generáció már nem elégszik meg a szőlővel és a lágykenyérrel – babrálja Jani bácsi a kenyér belét kérges ujjaival. Jani bácsi betessékel az udvarra is, vessek egy pillantást szerény portájára. – Minden nap eszembe volt a falu, míg a nagyvárosban éltem – meséli tovább élete történetét. – Nem tudtam volna meghalni más helyen. Bármilyen is legyen e falu, nekünk itt van az otthonunk. Mert vannak ugyan házak, amelyek védelmet nyújtanak a világ bármelyik táján, de az otthon Érkenézben van – mondja az egykori vajdahunyadi vasmunkás. Régi idők szellemei Egyetlen kiemelkedő épülete van a falunak, a 18. században épült görögkatolikus templom, amely a főutcán magasodik. Ma még az ortodoxok tartják benne a liturgiát. Vele szemben a görög katolikus imaház ablakai néznek rá szerényen, türelmesen. A feljegyzések szerint mintegy kétszáz évvel ezelőtt több volt a görög katolikus ezen a tájon, sok magyarral is közöttük. A templomot is ez a felekezet építette, jog szerint őket illetné. A falu végén hatalmas romos épület régi patinás idők dicsőségét hirdeti. A falusiak közül kevesen tudják, mi célt szolgált, kié volt. Ez a Szlávy-kastély romjai. Most nevezhetnénk akár a falu szimbólumának is. Csak a szelek és talán a régi idők szellemei lengik be. Olyan, mint Érkenéz. Puszta, kihalt a maga elhagyatott házaival. Az ezeréves fű az egyetlen, amely nem hagyja a maga jussát. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erkelt ünnepelték
Huszonhárom éve együtt Arad és Gyula testvérvárosok
Arad és Gyula testvérvárosi kapcsolatának 23. évfordulóját, ugyanakkor Erkel Ferenc magyar zeneszerző (a város szülöttjének) születésnapját ünnepelték november 7-én, kedden Gyulán. Az aradi küldöttséget – Bognár Levente alpolgármesterrel az élen – Gyula Város Önkormányzatának székházában fogadta dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester, majd a hagyományokhoz híven a két testvérváros képviselő-testülete közös tanácsülésen, baráti hangulatban köszöntötte egymást. A Kézfogások c. rendezvény keretén belüli tanácskozáson Görgényi Ernő hangsúlyozta, Gyulának hat igazán aktív testvérvárosi kapcsolata van, ezek közül a legaktívabb az Araddal fenntartott viszony. Ennek nemcsak a földrajzi közelség az oka, hanem történelmi léptékben is hagyományos a két város kapcsolata. Nemcsak politikán alapuló kapcsolatrendszerről van szó, hanem egy olyan hosszú évekre visszanyúló kapocsra, melyen belül a civilszervezetek, intézmények és vállalkozások is együttműködnek. „Célunk minél jobban megismerni egymást, mert annál jobban tudjuk tisztelni egymást” – mondta a házigazda, aki értékelte az elmúlt évben elvégzett közös munkát, majd néhány tervet is előrevetített.
A jövő évi elképzelések tekintetében az aradiak számára (is) pozitívumnak számít, hogy a Gyulai Várszínház igazgatója szorosabbra kívánja fűzni a kulturális kapcsolatot az Aradi Kamaraszínházzal. Az aradi társulat december 11-én fogja Gyulán bemutatni a nagysikerű Sex, drugs, gods & rock ‘n’ roll c. darabját, 2018-ra pedig a Gyulai Várszínházzal egy közös bemutatót terveznek. A polgármester örömmel nyugtázta, hogy a civil kapcsolatok is erősödnek (köszönhető többek között a Gyula–Arad Baráti Társaságnak), de az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium is gyümölcsöző együttműködést ápol, sikeresen pályáznak közös projektekre.
Bognár Levente aradi alpolgármester elmondta, találkozásuk a gyulaiakkal mindig örömmel tölti el őket. A Kézfogások rendezvénysorozat, az együttgondolkodás lehetőségein túl, a két várost és közösséget összekötő barátság egyik jelképe lett mára. A testvérvárosi tanácskozáson jelenlevők a 2017-es évi megállapodás pontjait mérlegelték, majd javaslatokat tettek a jövő évi közös munkákra, határon átnyúló pályázatokra is.
A tanácskozás után a vendégek egy része meglátogathatta a gyulai Almásy-kastélyt és a várat, a városvezetők és civilszervezetek képviselői pedig a „Határtalanul Erkel” programsorozat keretén belül koszorúkat helyeztek az Erkel Ferenc-emlékháznál.
A házigazdák délután az Erkel Ferenc Művelődési Központba kalauzolták a vendégeket, akik tartalmas prezentációkat láthattak gyulai és aradi előadóktól Erkel műveiről, életéről, örökségéről. Németh László levéltáros, kutató Bánk Bán életének valódinak vélt eseménysorát vezette végig a közönségnek, dr. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Gyulai Várszínház igazgatója a zeneszerző és a várszínház közötti kapcsolatról mesélt. Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke lélekmelegítő, Erkel az aradi színpadokon c. előadása, végül, de nem utolsó sorban Kászoni László, az Aradi Állami Filharmónia előadóművészének (brácsa) lebilincselő eszmefuttatása – A zene hatása a nemzet lelkére – emelte a rendezvény színvonalát.
Aradi diák nyerte meg a rajzpályázatot
A késő délutáni órákban a Gyula Város Önkormányzata által – Arad és Gyula testvérkapcsolatán belül – általános iskolások számára kiírt „Mit jelent nekem Erkel” c. rajzpályázat eredményeit hirdették ki a Vigadóban. A Csiky Gergely Főgimnáziumból 22 pályamunka lett beválogatva, az aradi diákok összesen nyolc díjat kaptak, ezen belül az első és a második díj is őket illeti. A csikyseket Siska-Szabó Hajnalka aradi festőművész készítette fel. I. díjat kapott tehát: Komori Viktória (VII. oszt.), a II. díj Rónai Zoltáné (VII. o.). Különdíjasok: Biszák Mónika (VI. o.), Nyári Tamás (V. A o.), Andrásoni Orsolya (VII. o.), Cizmasiu Dominik (VI. o.), Bac Beatrix-Barbara (VII. o.), Révész Emma (V. o.).
Siska-Szabó Hajnalka a Nyugati Jelennek a helyszínen elégedetten és büszkén nyilatkozott diákjairól, szerinte a gyermekek nagyon lelkesen rajzoltak, bár a pályázati kiírás középpontjában egy igen komoly téma állt, amit – tekintve, hogy még nem is tanultak Erkelről és zenéjéről – aligha tudott volna segítség nélkül rajzban kifejezni egy általános iskolás diák. Éppen ezért a felkészítő tanár inkább a magyar himnusz és a magyarság felől közelítette meg a témát, innentől kezdve már jobban szárnyalt a fantázia.
A „Határtalanul Erkel” programsorozatot egy színvonalas, felemelő szimfonikus koncert zárta a Vigadóban, ahol az Erkel Ferenc Zeneiskola (Gyula), a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar, az István Király Operakórus (Budapest) és az Aradi Állami Filharmónia művészei (Dorin Frandeș karmesterrel az élen) gyönyörködtették a hallgatóságot. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Újra néptáncoktatás – több korosztálynak is
November 16-án ismét játszani, táncolni várják a gyerekeket a Kölcsey Ferenc Főgimnázium pincéjébe, ahol táncos alapokat, felcsíki, moldvai, dunántúli táncokat és népi gyermekjátékokat tanulhatnak majd.
17:30-tól várják az óvodás és kisiskolás csoportokat, ide tartoznak a nulladik, az első és második osztályosok, 18:30-tól pedig a haladó, illetve a második osztályostól nagyobb gyerekekből álló csoportokkal foglalkoznak majd az oktatók.
19:30-tól kezdő felnőtt csoporttal zárják a sort, ahol a tánc iránt érdeklődők a szatmári táncok alapjait sajátíthatják el. A biztos táncalapok elsajátításáról az oktatók, Kása Melinda és Kása Zsolt gondoskodnak.
A néptánc azért is egy kiváló program, mert az egészen kicsiknek segít a koordinációs képességek kialakításában, jó egyensúlyt és tartást ad, fejleszti a mozgékonyságot és a zene iránti fogékonyságot, valamint javítja a ritmusérzéket. Azok a gyerekek, akik már kisebb korban elkezdenek tánccal, néptánccal foglalkozni, nem csak a nemzetiségi táncokat, dalokat, a népi hagyományokat és kulturát ismerhetik meg, de a későbbi táncos jövőre is felkészülhetnek vele. szatmar.ro

Jubileumi Kölcsey Képtár Eisele Szűcs Zoé munkáiból
Tizedik kiállításához érkezett a Kölcsey Képtár. A 2013-ben útjára indított tárlatsorozat keretében ezúttal Eisele Szűcs Zoé festőművész alkotásai kerülnek a falra az Aradi Megyei Múzeum szépművészeti osztályának kiállítótermében.
A nagyváradi születésű festőművész életmű-kiállítással várja a képzőművészet kedvelőit. Több mint harminc olajfestménnyel, valamint csaknem félszáz grafikával készül. A nemzetközileg elismert és díjazott alkotó festő, díszlettervező és grafikus. Emblematikus alkotásait válogatta össze 1969-től napjainkig. Alkotói pályafutásának szinte valamennyi periódusából tartogat valamit a látogatók számára.
Eisele Szűcs Zoé arra vágyik, hogy plasztikai formában tolmácsolja a ma emberének mindazt, amit a természet örök időktől fogva üzen nekünk. Ezért tájképeiben visszaköszönnek a világot felépítő őselemek, a föld, a tűz, a víz és a levegő, valamint az ötödik, összetartó erő, az esszencia. A képzeletbeli tájak mellett visszatérő motívumai a ló és lovasa, a bájos Madonna-arcok, az angyalok, az ábrándok, valamennyi misztériumba és erőteljes színekbe öltöztetve. Vörös és rozsda, mély- és égkék, tűz- és narancssárga, többnyire ezek a színek dominálnak munkáiban, amelyekkel mintha a valóságon túli, olykor ködös, máskor napfényes álmok világába invitálja a szemlélőt. Festményei elgondolkodtatnak, mi több zavarba hoznak, kizökkentenek a mindennapi életből. Mert Eisele Szűcs Zoé kicsit különc, kicsit más, bölcs, mégis fiatalos, egy Művész álmos aradi világunkban.
Ha sikerült kíváncsivá tenni az olvasót, akkor jöjjön el és fedezze fel Eisele Szűcs Zoé érzelmekben gazdag ábrándvilágát. A szervező Kölcsey Egyesület és az Arad Megyei Múzeum szeretettel vár minden művészet rajongót kedden, november 14-én 18 órakor az Aradi Múzeum szépművészeti részlegének Ovidiu Maitec Termében (Gh. Popa de Teiuș utca 2–4. sz., II. emelet). Pálfi Kinga / Nyugati Jelen (Arad)

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

2004. december 5.
Kereken 13 évvel ezelőtt a gyászos emlékű és örökké üszkös sebként megmaradó nemzetárulás és testvérgyilkosság, a gúnyhatárokon kívül rekedt véreink megtagadása ama 2004. december 5-én, amikor beteljesedett Kölcsey Ferenc baljós emlékképe a Himnusz nagyon ritkán idézett hatodik szakaszából: „Bújt az üldözött, s felé. Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé. Honját a hazában,”
Utána napokig nem tudtam megszólalni …
De éreztem, hogy valamivel ellensúlyozni kell ostoba és önző nemzettársaink botor cselekedetét. Felkerestem egy neves fafaragó művészt Csíkszeredában és megrendeltem nála az itt látható táblát, amelyet ő gyorsan el is készített, belefaragva a saját torokszorongató fájdalmát is a juharfa deszkalapba.
A még friss lakkszagú engesztelő könyörgést hordozó táblát el is vittem a csíksomlyói kegytemplomba és megkértem a ferences rendfőnököt, hogy helyezze el „Mária lábánál”, amit ő meg is tett 2005 Vízkereszt napját követően. A tábla hosszú évekig volt látható a kegyszobortól lefele vezető lépcső végénél, jól látható helyen.
A szövege a következő:
„Boldogasszony Anyánk! Magyarok Nagyasszonya! Bocsáss meg nemzetünk azon tagjainak, akik 2004. december 5-én nem tudták, mit cselekszenek. Segítsd népedet, Bendegúznak vérét, hogy újra otthonra találjon örök hazájában, a Kárpát-medencében, az Aranyos Szegelletben! Dr. Csiby Károly, Maradék Magyarország” Csiby Károly / Erdély.ma

Hatalmas bevétellel zárt a jótékonysági est
Jótékonysági előadást szervezett a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és a Harag György Társulat, hogy mozgósítson valamennyi szatmárnémeti magyar, és magyar tagozattal működő oktatási intézményt abból a célból, hogy segítsék a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kisdiákját, a nyolc éves Ungvári Krisztiánt, aki akut myeloid leukémiában és fibrózisban szenved.
Az este folyamán tíz magyar, illetve magyar tagozattal rendelkező iskola és óvóda lépett fel. Az előadásokra sokat készültek a gyerekek, szívből zenélt és énekelt mindenki. Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője beszédében azt hangsúlyozta, mennyire fontos most, hogy összefogjunk és reményt adjunk annak a kisfiúnak és családjának, akinek hatalmas szüksége van rá.
Példátlan összefogást tanúsít Szatmárnémeti közössége, több helyszínen, számtalan szervezésben, karácsonyi vásárokon és jótékonysági programokon keresztül támogatják szülők, gyerekek, jóérzésű emberek rendületlenül a beteg kisfiút.
A Kölcsey és a Harag György Társulat közös szervezésében létrejött műsoresten csak az előadásnak hála 17.865 lejt gyűlt be, emellé pedig számtalan felajánlás, adomány, civil szervezetek hozzájárulása, kiárusítások, jótékony célra felajánlott tárgyak bevételének köszönhetően közel 5.000 lej halmozódott fel.
És messze még a vége: sorra érkeznek felajánlások, nem fogy el a segítő szándék és töretlenül bízik egy egész város abban, hogy sok imádsággal, segítséggel, támogatással megmenthető, meggyógyítható egy kisfiú. Oszkó Viktória / szatmar.ro

Átadták a Kölcsey Ferenc Főgimnázium felújított bentlakását
Újabb szatmárnémeti tanintézmény kapott új arculatot az elmúlt hónapok során. A mai nap folyamán ugyanis az intézmény vezetőinek, a kivitelezőknek és a polgármesteri hivatal szakembereinek a jelenlétében, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium bentlakásában írta alá a munkálatok befejezését igazoló dokumentumokat Kereskényi Gábor polgármester.
Az épület külső részét teljesen felújították és kicserélték a nyílászárókat is. A 350 ezer lejből elvégzett munkálatoknak köszönhetően 98 tanuló töltheti jobb körülmények között az iskolai órák utáni idejét, akik nem csak a Kölcsey diákjai, hanem akad a lakók között a Nicolae Steinhardt, a Ioan Slavici és a Mihai Eminescu középiskolák tanulója is.
Az iskola vezetősége már évek óta próbált különböző források révén megoldást találni a bentlakás felújítására, a belső felújítási munkálatokra már 2014-ben és 2015-ben sikerült megoldást találni,a külső felújításra azonban csak idén kerülhetett sor. Ezzel egy impozáns szatmári épület sorsa is rendeződik: a XX. század elején épült szatmári „Kenyérgyár” többek között Dsida Jenőnek is diáklakása volt. szatmar.ro

Könyv Arad két nagy tanáregyéniségéről
Szép elismerés, ha az utókor megemlékezik méltó elődeiről, akik valamit letettek a „közösség asztalára”.
A jelentős múltú Aradi Kölcsey Egyesület legújabb, szerdán este a Jelen Házban bemutatott „fecskés” könyvében (a sorozatot a jó pár esztendeje immár az örökkévalóságba vonult Pávai Gyula indította újra 1989 után) két jelentős aradi tanár-személyiség, Fischer Aladár és Gnandt János emléke előtt tisztelgett. Előbbit, személyesen – minthogy 1943-ban elhunyt –, ma már csak néhány, idős aradi ismerhette, tanítványként, vagy inkább az általa vezetett intézmény egyszerű kisdiákjaként, utóbbinak (2001-ben hunyt el) még szép számmal élnek egykori tanítványai, akik ma is felidézik a kivételes tanáregyéniség földrajz- vagy történelemóráit.
A Fischer Aladár és Gnandt János emlékezete (Kölcsey Egyesület, 2017) c. könyv bemutatója jó hangulatú „családi” eseménynek sikerült, bár kissé beárnyékolta, hogy a kötet ötletadója és szerkesztője, Réhon József tanár úr nem lehetett jelen.
A könyvbemutató-szerepkörét ketten vették át: Berecz Gábor (a Kölcsey vezetője) és Ujj János tanár, helytörténész. Előbbi az 1920-as évek aradi kulturális történéseinek, helyzetének képét vázolta fel, megemlékezve arról is, hogy nemrégiben Budapesten a Reménység szigetén az Aradi Kölcsey Egyesület „örökbe fogadta” Kuncz Aladár (aradi születésű) jelentős erdélyi írót.
Ujj János (némileg szokatlan módon) egy sport-párhuzamból kiindulva arról beszélt, hogy az aradi középiskolai oktatásban az idők során hány kiváló (különböző tantárgyakat oktató) aradi tanár működött, név szerint is felsorolva sokakat, és feltéve a (költői) kérdést: lehet-e sorrendet felállítani közöttük? A lényeg: az adott körülmények között, felelősségük tudatában mindenikük megpróbálta (ezt már magam teszem hozzá: a nemzet felelős napszámosaként) a maximumot teljesíteni.
Fischer Aladár (akit személyesen ma már csak pár, idős aradi ismerhetett) és Gnandt János, akinek még jócskán élnek egykori tanítványai – mindkettő jeles iskolaszervező volt – méltók arra, hogy bevonuljanak az aradi középiskolai oktatás pantheonjába.
A Kölcsey Egyesület mostani könyvével az első fontos lépés megtörtént.
Szólni kellene arról is, persze, bővebben, hogy a kötet egy Gnandt János által. Az aradi Királyi Főgimnázium története 1895/96–1918/19 c., valamint II. világháborús emlékiratait is tartalmazó (rendkívül érdekes) fejezetet is tartalmaz. Fontos adalékokat az aradi oktatás jó százéves múltjára vonatkozólag. Az érdeklődő olvasó számára a kötet rendelkezésre áll. Nyugati Jelen (Arad)

Ha három, akkor annyi legyen – Beszélgetés Szilágyi István Príma-díjas íróval
Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.
– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?
– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.
– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?
– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.
– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?
– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük.
Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.
– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?
– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?
– De miért épp a jogot választotta?
– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.
– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?
– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni. – Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?
– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen. – Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?
– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.
– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?
– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?
– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.
SZILÁGYI ISTVÁN
Príma-díjas, Kossuth-díjas és József Attila-díjas Kolozsváron élő író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja. Kolozsváron született 1938. október 10-én, 1956-ban érettségizett Szatmárnémetiben, kitanulta a mozdonyszerelő géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban diplomázott. Az Utunk munkatársa, 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese, 1990-től a Helikon főszerkesztője. Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg, a Kő hull apadó kútba című regény egyöntetű elismerést vívott ki, több nyelvre lefordították. Nagy figyelmet keltett az 1990-ben megjelent Agancsbozót című monumentális regénye is, a 2001-ben megjelent Hollóidő az első regényéhez mérhető sikert aratott. Az író hetvenedik születésnapjára a Magvető Kiadó újra megjelentette a Kő hull apadó kútba, valamint Hollóidő című regényeket, egy esztendővel később pedig novelláinak, elbeszéléseinek legjavát gyűjtötte kötetbe. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Legfontosabb művei: Sorskovács (elbeszélések, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964), Ezen a csillagon (novellák, elbeszélések, karcolatok, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1966), Üllő, dobszó, harang (regény, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), Jámbor vadak (elbeszélések, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971), Kő hull apadó kútba (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), Agancsbozót (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990), Hollóidő (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001), Bolygó tüzek (novellák, elbeszélések, Magvető, Budapest, 2009). Díjak, kitüntetések: Romániai Írószövetség Díja (1975), József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz Corporation-díj (1998), Kossuth-díj (2001), Magyar Irodalmi Díj (2002, nem fogadta el), Márai Sándor-díj (2003), Székelyföld-díj (2008), Arany János-díj (2008), Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány-díj (2008), Kölcsey-emlékplakett (2008), Alföld-díj (2009), Hazám-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2014), A Nemzet Művésze (2014), Príma-díj (2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)