Elrajtolt az EMI-tábor Borzonton
A Széki Néptánccsoport lépett színpadra tegnap a 8. EMI-tábor nyitányaként, majd egyházi áldással és a házigazda Gyergyóalfalu elöljáróinak, illetve a szervező Erdélyi Magyar Ifjak elnökének beszédével kezdődött el a fesztivál.
Öt nap alatt háromszáz meghívott áll a hallgatóság elé a sátrakban és a színpadokon. Tegnap délután viszont azt tapasztaltuk, hogy viszonylag kevesen táboroznak Borzonton, a szervezők adatai szerint délutánig mintegy hétszáz táborozó kapott karszalagot, de ez a korábbi években is hasonlóan alakult, a tömeges érkezést péntekre, a hét végére várják.
A megnyitón Lovassy Cseh Tamás, az Erdélyi Magyar Ifjak vezetője felsorolva a korábbi hét EMI-tábor jelmondatait. Kifejtette, a tábornak missziószerepe is van, megerősíteni a magyarságtudatot a fiatalokban. Az idei rendezvény mottója a Mindszenty Józseftől vett gondolat: „Higgyünk népünk fölemelkedésében”. Lovassy Cseh Tamás elmondta, az idei üzenet az, hogy bizakodva tekintsünk a jövőbe. Ugyanakkor hangsúlyozta, bízik abban, hogy a közéleti személyiségek, politikusok közül mindenki eleget tesz a meghívásnak, és „nem félnek megjelenni az EMI-táborban”.
A megnyitón beszédet mondott Gáll Szabolcs és Bege László, a házigazda község, Gyergyóalfalu polgármestere és alpolgármestere is. Kifejtették: az, hogy az EMI tábor Borzontra költözött, nagy kitörési lehetőség a gyergyószéki településnek, de éppen ilyen előnyös a tábornak is, hiszen valóban jó körülmények között folyhat a program a Dorka Panzió területén. Gáll kifejtette, az előadások értékteremtést jelentenek, „az itt elhangzó gondolatoknak azonban tettekké kell válniuk”.
A táborlakókra Csécs Márton unitárius lelkész adott áldást. Prédikációjában kifejtette, a tábor szellemiségének, az itt elhangzó előadásoknak és a táborozók viselkedésének is arra kell utalnia, hogy fel se merülhessen senkiben a „bezzeg, ezek a mai fiatalok” szólása. Mint hangoztatta, a tábornak példának kell lennie arra, hogy a fiatalok képesek kimozdulni a tunyaságból, illetve hogy nemcsak szórakozni, „bizonyos termékek forgalmát növelni” gyűltek össze. A lelkész szerint a nemzeti értékek követésének kell lennie az EMI-tábor lényegének.
A táborba egyébként tegnap folyamatosan érkeztek a Gyergyószentmiklósról indult autóbuszok, a legnagyobb érdeklődést természetesen az esti koncertekre várják. Tegnap lapzártánk után a tervek szerint a Beatrice koncertezett, ma a Kárpátia lép fel, pénteken az Akusztika, azaz Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós közös fellépése jelenti a fő műsorszámot, szombaton a Kormorán, vasárnap pedig az Ossian és a Moby Dick csap a húrok közé. A szervezők szerint az előadósátrakban szombaton lesz a legnagyobb tumultus, amikor többek között Vona Gábor Jobbik-elnök a politika, Berecz András mesemondó pedig a nemzeti kultúra iránt érdeklődők figyelmére számíthat.
Krónika (Kolozsvár)

Tömény történelem (Nyolcadik EMI-tábor)
Alig nyitották meg hivatalosan tegnap a nyolcadik EMI-tábort, Raffay Ernő történész előadásával máris belevágtak a sűrűjébe: a fősátorban tömény „trianoni” történelemórán vehetett részt a nagyszámú hallgatóság. A rendezvény Higgyünk népünk fölemelkedésében mottójú, Borzont határában, a Dorka fogadó területén zajlik, nemzetben gondolkodó fiatalok találkahelye, ahol sorskérdéseinkkel foglalkoznak.
Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt – idézte az apostolok cselekedeteit Csécs Márton unitárius lelkész, majd áhítatában arra buzdította a jelenlévőket, ne csak bulizannak, hanem merítsék lelküket a megismerés és az értékteremtés közösségi élményébe. A hivatalos megnyitón Gáll Szabolcs gyergyóalfalusi polgármeter mint házigazda, Bege László alpolgármester mint az EMI-táborok egykori résztvevője köszöntötte az egész Kárpát-medencéből összegyűlt fiatalokat. Lovassy Cseh Tamás, az EMI-elnöke pedig, felidézve az eddigi táborok mottóit, annak a reményének adott hangot, hogy az idei is közvetlen, őszinte nemzetpolitikai műhellyé válik.
A fősátor első előadójaként Raffay Ernő történész Nagy-Románia megteremtésének, vagyis a Trianon előtti időszak körülményeit vette számba, Koszta István hadtörténész pedig – kissé más szemszögből – az akkori román politika törekvéseiről beszélt.
A Trianonhoz vezető út külső és belső körülményei közül a téma kutatójaként ismert történész csak néhányat említett előadásában. Az első világháború előtti geopolitikai helyzet, a nagyhatalmak – a központi és az antant – között kialakult, a világtörténelem első fegyverkezési hajszája csak az egyik külső tényező, amely az Osztrák–Magyar Monarchiát és benne a Magyar Királyságot meggyengítette. Ám az utóbbit körülvevő országok, illetve tartományok, Románia és Szerbia, a két fiatal királyság, valamint Csehország, a Monarchia tartománya szintén egy gyenge Magyarországban volt érdekelt. A belső okok között pedig Raffay szerint akár húszat is fel lehetne sorolni, a liberális, ezért „gyenge” (korántsem ellenséges) nemzetiségi politikától a népességi és etnikai helyzeten át (a kiegyezés idejében a magyarság kisebbségben volt Magyarországon) a politikai baklövésekig, illetve a szabadkőműves páholyok hatalmának előretöréséig. (E témában egyébként Raffay több könyvet írt, a kor dokumentumait tanulmányozva további munkákat tesz le hamarosan az asztalra.)
Raffay Ernő a kor történelmi tapasztalataiból kiindulva, a jelenlegi magyar sorskérdésekről kijelentette: szerinte sem az autonómia (a jelenlegi román politikai környezetben nincs realitása), sem a területi változtatások (ennek nemzetközi feltételei hiányoznak) nem tudja megnyugtatóan rendezni a román–magyar viszonyt, hanem a Trianon előtti helyzetből kiindulva kell újragondolni ezt a viszonyrendszert.
Koszta István hadtörténész a román királyság alakulásának folyamatába ágyazta a Trianonhoz vezető út fontosabb állomásait. Raffayval némiképp vitázva úgy látja, hogy az akkori Magyar Királyság nem mint önálló entitás tudott megjelenni a nagyhatalmak harcában, így sorsa is sokkal inkább a külső körülmények következménye.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Séta a romániai hírek aknamezőin
Még a szokottnál is furcsább helyzetbe került Románia: a politikai csatározások már az uborkaszezonra, a forróságra sincsenek tekintettel, augusztusban alakítják át a kormányt, az ellenfelek egyre mélyebb sebeket ejtenek egymáson. Az adófizető szavazópolgárnak ma nagyobb szüksége lenne a pontos, objektív információra, magyarán a hírre, mint valaha, hiszen országa és a saját jövője forog kockán, országgyűlési választások előtt állunk, Bukarestben pedig egy tisztségéből menesztett elnök szónokol.
Miközben Kelet-Európára korántsem jellemző módon hét hírtelevízió bömböl az országban, a standok zsúfolásig vannak tömve újságokkal, a világháló pedig „rogyadozik” a román bloggerek hozzászólásaitól és a véleményoldalaktól, egyetlen dolgot állíthatunk csak: fogalmunk sincs, hogy egy hír valódiságát, hitelességét hogyan lehetne ilyen körülmények közepette ellenőrizni. Pedig a sajtót azért nevezhették negyedik hatalomnak – a Montesquieu nyomán elterjedt felfogás szerint a döntéshozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat volt hivatott ellenőrizni –, mert működését néhány egyszerű szabályra fektette, többek között az információk több forrásból való ellenőrzésére. Erre települt rá a világháló nyújtotta lehetőségekkel – főleg a nyugati demokráciákban – az ötödik hatalom, amikor a civil zsurnaliszták elkezdték ellenőrizni a hagyományos média híreit. Csakhogy ez nálunk nem így működik.
Kicsi, szőrös, csúnya – de a miénk
Kezdjük talán a romániai magyar médiával, mert az alig mutat életjeleket, és labdába sem rúghat ebben a hangzavarban. A hazai magyar média gazdaságilag kényszerpályán van méreti, illetve piaci tényezők miatt, amelyek behatárolják fejlődési és versenyképességi lehetőségeit. Képtelen volt a legerősebb reklámpiacra legalább egy tévét kiállítani, az elsősorban politikai célokat szolgáló rádiós szegmens aránytalanul túlméretezett Székelyföldön, az internet nyújtotta lehetőségeket pedig eddig messze alulmúltuk.
Információáramlás magyar nyelven
A hazai magyar média „second hand” termékkel „mérgezi” szervezetét. Nagyon gyakran tetemes mennyiségű hírügynökségi anyagot kínál, például a Magyar Távirati Iroda (MTI) vagy a Mediafax anyagait, román és magyarországi sajtóból származó értesüléseket. Így fordulhat elő, hogy egy háromszéki napilap két-három nap késéssel úgy adja vissza a 60 kilométeres körzetben történt felsőrákosi tragédia esetét, hogy azt előzőleg egy fővárosi hírtévé Brassóból leadta, a hírt átvette egy román hírügynökség, közzé adta magyar nyelvű hírfolyamában, és a történet harmadnapra – átszerkesztve – megjelenik a napilapban, a belföldi hírek között.
Viccesebb dolgok is előfordulnak – hogy finoman fogalmazzunk – az eszközhiány miatt. A magyar államfő látogatásakor a Duna Televízió kivonul Barótra, hogy rögzítse a történelmi jelentőségű avatóbeszédet, a tévés anyagból összefoglalót készít az MTI, amit átvesznek a helyi lapok, horribile dictu netán a baróti hetilap is, mert, ugye, kész állapotban van, s ráadásul milyen magyarosan hangzik... Mindez nagy-, de nyilván nem teljes mértékben anyagi okokból történik: egy-egy újságíró esetleg rádiós hírszerkesztőként is dolgozik vagy egy másik napilapnál, emellett időnként egy anyaországi tévéadónak is tudósít, a ritmus fenntartása érdekében pedig fel kell kutatnia a hozzáférhető forrásokat – ezeket jobb esetben a cég fizeti meg, ám az sem ritka, hogy ő maga –, amelyeket aztán fordításban, enyhe átszerkesztés nyomán közöl.
Ősforrások maszkolása
E több száz kapcsolódási ponttal rendelkező óriási hálózatba hozzáértő ember bármelyik pillanatban elhelyezhet egy drámai, szélsőségesen jó vagy rossz hírt, esetleg pletykát úgy, hogy egyúttal maga állítja fel a második, illetve harmadik „ellenőrzési forrást” is, ami lehet internetes, írott, tévés vagy rádiós, lévén, hogy mindegyiknek van internetes változata, portálja. A román médiakonszernek ugyanis a több forrásból való ellenőrzés gyakorlatát – jobban mondva annak illúzióját – kihelyezték az internetre.
Egy egyszerű, sokunk számára ismerős példával illusztrálnánk ezt a folyamatot. Az akkor még tisztségében lévő államelnök egyszer elhintette a köztudatba, hogy régiós adminisztratív újrafelosztásra van szükség, lehetőleg azonnal (a lengyelek hét év alatt valósították meg). Ebben a pakkban szerepelt egyebek mellett az is, hogy az összefüggő magyar területeket lehetőleg szét kell szabdalni. A román ellenzék azonnal felfigyelt a gyenge pontokra, és akcióba lépett.
1. Első menetben kiszivárgott a román sajtóba egy ezzel kapcsolatos Markó-szöveg félmondata, melyet az Erdély TV-ből idéztek – egyébként hibásan. 2. Második menetben már legalább két hírtévé közölt térképeket – ugyanezek már hírportálokon is megjelentek –, melyek a két kiszakított székely megyére fókuszáltak, és erről mint kész tényről folytak reggeltől estig a beszélgetős műsorok. 3. Másnap az összes román napilap kénytelen volt foglalkozni az üggyel, mert le nem maradhattak: riportokat közöltek, térképeket stb. Megjegyzendő, hogy eközben Boc és Kelemen – a két állítólagos főszereplő – még meg sem szólalt, s hallgatásuk még hetekig tartott, ugyanis tulajdonképpen nem volt miről beszélniük. 4. Gazdasági elemzések, térképek, táblázatok jelentek meg arról, hogy milyen csóró Székelyföld, és éhen fog halni. 5. A hazai magyar sajtó sem maradhatott le: idő, pénz és szakemberek hiányban lefordította az addig megjelent anyagok egy részét, amit már több mint három forrással össze lehetett vetni, miközben a politika még mindig nem szólt, hiszen korábban nem is tárgyaltak erről. 6. Az első hét végén már olyan térképeket mutogattak a tévék, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a bécsi döntés után kiszakadt Észak-Erdély térképére, tiltakozni kezdtek a Hargita és Kovászna megyei románok fórumai. A politika hallgatott. 7. Tiltakozott Budapest is, mert a sajtóból úgy tűnt, elszabadult a pokol, miközben a romániai politika főszereplői még mit sem tudtak az ügyről. 8. Mit tesz ilyenkor az MTI? Elmegy megkérdezni Kelemen Hunort vagy Emil Bocot? Nem. Idéz legalább két magyar forrást – a Krónika napilapot, illetve a „haldokló” Új Magyar Szót –, illetve három bizonytalan román médiaorgánumot – megvan az anyag, mehetünk kávézni! Tévék mindenek felett
A román reklámpiac királya a tévé. Egy 2011-es Magnaglobal-felmérés szerint a reklámkiadások az országban 457 millió dollárra rúgtak (egy évvel korábban ez még 12 százalékkal volt magasabb). Ebből a tortából 68 százalékot szakítottak a tévék, valamivel több mint 10 százalék ütötte az írott média markát, a rádiók, az internet és az outdoor pedig 5-5 százalékon osztoztak. Világviszonylatban a tévék átlagosan a torta 41 százalékát szakították le, 390 milliárd dollárt. A hazai tévék nettó 315 milliót kaptak a reklámtortából, annak köszönhetően, hogy a román médiafogyasztó passzív, 2010-ben a román átlagember naponta 4 órát és 17 percet töltött a képernyő előtt. Csúcsidőszakban (19 és 23 óra között) 1 óra 34 perc a tévéfogyasztás. A reklámpiaci trendek növekedést mutatnak a tévék tekintetében (forrás: Forbes, Románia, 2011. március). A román piacvezetők a Pro TV, az Antena 1, az Acasã, az Antena 3 és a Realitatea hírtévé, ezeket követik a KanalD, a National és a Prima tévék, összesen 57 román tévéadóval kell számolnunk. Életképes modellek?
A sajtótröszttel szimbiózisban élő hírportál, ami mögött van egy tévéstúdió, egy vagy több rádió, napilap és képes magazin – erős infrastruktúra, cég, kapcsolatrendszer. Hasonló modellt próbál életre kelteni Codrut Seres, az Intact Kiadónál, ahol arra biztatják az újságírót, hogy az anyag mellé küldje on-line a fotót, cikkét pedig publikálja a honlapon, de javasolják a személyes blogon való közlését is. Ehhez a modellhez szükséges egy „tröszt”, és néhány olyan újságíró, aki csak nekünk dolgozik, tehát el tudjuk tartani, nem kell ötfelé dolgoznia.
A felsorolt trösztadatok a kormányváltásra és a közelgő választásokra való tekintettel bizonytalanok: USL-s érdekcsoportok vásárolnak azért, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a Voiculescu-féle trösztnek, a PDL-sek meg azért, mert elestek a közszolgálati tévétől, és körmükre égett a gyertya, a korábbi barátaik meg az állami megrendelések elmaradásával új barátok után néznek. Nem biztos hát, hogy becsődöl az Adevãrul Holding, az Adamescu-tröszt, a Realitatea tévé vagy az Evenimentul Zilei – csak új barátságok köttetnek.
A román írott média
Az Evenimentul–Capital Kiadóvállalat
A Pãunescu tábornokok családja működteti (a PDL-s kormány idején még könnyű dolguk volt, ám e napokban épp új „szponzorok” után kutatnak), zászlóshajóik az Evenimentul Zilei napilap és a Capital című gazdasági hetilap. Házon belül van a B1 tévéadó, amelyik hírtévéként és beszélgetős műsorai révén fungál, sztárjai – a ’90-es évek elején elhíresült bulvárlap alapítója – Ion Cristoiu, valamint Robert Turcescu.
Az Adevãrul-tröszt
Dinu Patriciu kőolaj-milliárdos 6 millió euróért vásárolta meg az Adevãrul Holdingot, amelynek forgalma 2010-ben meghaladta a 100 millió eurót. Övé volt az Adevãrul napilap, amelynek eladásai 2011 júliusában a BRAT auditáló cég szerint 41 ezer példányra zuhantak a 2010-es 125 ezerről. Azóta Péter Imre is távozott a cég éléről, és már Patriciu sem beszél tévévásárlásról, noha korábban kedvenc témái közé tartozott. Tavaly övé volt a legnagyobb példányszámú bulvárlap, a Click!, a vállalat napi 200 ezer példánnyal a helyi piacokon kihozta az Adevãrul de Searã nevű lapcsaládot, birtokon belül volt ugyanakkor a Forbes, az OK, a Foreign Policy, a Dilema Veche. Idén június elején a helyzet így festett: aukcióra bocsátották az Adevãrul Holdingot, a Click! magazint, a Click TV-t és a bukaresti 106,2 Click FM-et. A médiaorgánumok azért kerültek licitre, mert együttesen 3,5 millió euróval tartoztak a Dinu Patriciu többségi tulajdonában levő Odyssey Communication nevű reklámcégnek.
Az Intact-birodalom
Dan Voiculescu családjának tulajdona. Rendelkeznek 2 hírportállal, a Jurnalul National napilap köré épített lapcsaláddal: a Jurnalul Casei, Jurnalul de Bucãtãrie, Jurnalul de Duminicã, Jurnalul de Sãnãtate, Scânteia, illetve a Zoom című sajtótermékekkel. Időközben megszüntették a Financiarul gazdasági hetilapot, ám a „családhoz” tartozik két hírtévé is, az Antennák, valamint portálok tömkelege. A Medien Holding
A Dan Adamescu nevű milliárdos birtokában van, „istállójukban” ott szerénykedik a România Liberã című napilap. 800 ezer euróért vásárolták meg liciten az Academia Catavencu brandet, övék a Cãminul, a Casa mea, a Domus, a Domus Util. Mielőtt valaki megirigyelné hatalmukat, a napokban csődöt jelentett a România Liberã című napilapot kiadó cég is, a csődvédelmet tulajdonosa kérte.
A Mediafax Group
Tulajdonosa a Central European Media Enterprises (CME). Házon belül legalább 40 auditált portál van, alosztályai között a Ziarul Financiar, a zf.ro, a Business Magazin, a businessmagazin.ro, a Mediafax Business News, a ProSport, a prosport.ro, a ProMotor, promotor.ro, a go4it, illetve a go4it.ro, a Descopera.ro és a descopera.ro, a Playboy, valamint a playboy.ro, a GQ, a Mediafax Mass-Media News, a Mediafax.ro, a gandul.info, a PRO TV Magazin, a protvmagazin.ro, a Ce se întâmplã, Doctore?, a csid.ro, az InStyle, a The ONE és honlapja a one.ro, a Glamour, az apropo.ro, a showbiz.ro, a bule.ro. Ugyancsak ide tartozik az Acasã TV, a Pro TV International, valamint az MTV Romania.
A Ringier-csoport
Birtokában van a második legnagyobb bulvárlap, a Libertatea, illetve egyéb bulvártermékek és női magazinok tömkelege: Autobild, Bolero, Bravo, Bravo Girl, Compact Bucuresti, Diva, TVMania, TV Satelit, Unica stb. Időközben több lapjuk is gazdát cserélt, de ezeket a cseréket a BRAT nem frissíti eléggé fürgén.
A román internet
A SATI auditáló vállalat 2011. június 30-i statisztikája szerint az átvizsgált honlapok közül a listavezető trilulilu.ro-nak havi 3 millió egyedi látogatója volt, a hi5.com-nak 2 879 000, a forum.softpedia.com-nak 2 656 000, a realitatea.net-nek pedig 2 087 680.
Willmann Walter
Erdélyi Napló

Oktatási államtitkárság: jogszabály-módosítás várható a külhoni magyar érettségizők esetében
Hamarosan kormány elé kerülhetnek azok a módosítások, amelyek lehetővé teszik, hogy azok a külhoni magyar diákok, akik magyar nyelvű középiskolában sikeresen leérettségiztek az államnyelvből, ezt középfokú nyelvvizsgaként tudják elfogadtatni Magyarországon, és a felvételi eljárás során is többletpontokat kaphassanak - ezt az oktatási államtitkárság közölte csütörtökön az MTI kérdésére.
Az MTI azután kereste meg az államtitkárságot, hogy sajtóhírek szerint a legutóbbi magyarországi felvételik alkalmával egyes Kárpátaljáról származó felvételizőknek nem számították be az ukrán nyelvvizsgáért járó pontokat.
Az államtitkárság tájékoztatása szerint a magyar kormány tisztában van a problémával és méltánytalannak tartja azt a gyakorlatot, amely a magyarországi továbbtanulás szempontjából hátrányos helyzetbe hozza a magyar tannyelvű középiskolában végzetteket. Mint írták, határozott szándékuk, hogy változtassanak az eljáráson.
Kiemelték: elkészültek azok a jogi módosítások, amelyek lehetővé teszik, hogy azok a diákok, akik magyar nyelvű középiskolában sikeresen leérettségiztek az államnyelvből, ezt középfokú nyelvvizsgaként tudják elfogadtatni Magyarországon, tehát a felvételi eljárás során is többletpontokat kaphassanak.
A módosítások elfogadásához hosszas tárcaközi egyeztetésekre volt szükség, elképzeléseik szerint azonban hamarosan a kormány elé kerülhet a tervezet, és reményeink szerint 2013 januárjától, a keresztféléves felvételi eljárásban már érvényesülhet az új szabályozás.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) nyilatkozatban fejezte ki tiltakozását, amiért a magyarországi felsőoktatási intézményekbe idén felvételizett kárpátaljai magyar diákok egy részének nem számították be az ukrán érettségi nyelvvizsgáért járó pontokat.
"A KMKSZ választmánya megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a legutóbbi magyarországi felvételik alkalmával egyes felvételizőknek nem számították be az ukrán nyelvvizsgáért járó pontokat. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a kárpátaljai magyarokat, ha Magyarországra mennek felvételizni, hátrányos megkülönböztetés érje, amiért magyar tannyelvű középiskolát végeztek" - idézte a magyar szervezet nyilatkozatát csütörtökön megjelent számában a beregszászi Kárpátalja című hetilap. "Felszólítjuk az illetékeseket, hogy az ilyen típusú diszkriminációt szüntessék meg, s a nyelvtudásért járó pontszámok kérdését oly módon szabályozzák, hogy az ne érintse hátrányosan a kárpátaljai magyar iskolák végzőseit" - olvasható a magyar szervezet nyilatkozatában. A hetilap múlt heti számában már megírta, hogy a magyarországi egyetemekre és főiskolákra felvételiző, ukrán állampolgárságú kárpátaljai magyar diákok és szüleik közül is többen megkeresték a szerkesztőségét azzal, hogy méltánytalanság érte őket az idei magyarországi felvételi során. A panaszosok szerint ugyanis az ukrán nyelven tett érettségit Magyarországon C típusú felsőfokú nyelvvizsgaként kellene elismerni, ami a felsőoktatási intézményekbe történő felvételizés esetén plusz 40 pontot jelentett volna. Az orgánum úgy értesült, hogy a debreceni egyetemen korábban ezt több érintett megkapta, majd egyesektől elvették, míg másoktól nem. Az újság úgy tudja, hogy a vonatkozó magyar jogszabály értelmében az ukrán nyelvvizsgáért járó 40 pont a felvételinél csak az ukrán tannyelvű kárpátaljai iskolák végzőseinek jár automatikusan. Ugyanakkor az említett törvény 2008-as hatályba lépése óta Ukrajnában gyökeresen megváltozott a helyzet, hiszen a központi érettségi rendszer bevezetését és a független vizsgaközpontok felállítását követően egyenlő feltételek között kell ukrán nyelvből és irodalomból vizsgázniuk mind a magyar tannyelvű, mind az ukrán tannyelvű középiskolák és gimnáziumok végzőseinek - emlékeztet a cikk. Az írás szerint előfordult olyan eset, hogy egy magyar tannyelvű gimnáziumban érettségizett beregszászi végzős ukrán nyelvből jobb érettségit tett, mint a barátja, aki ukrán gimnáziumba járt, s ennek ellenére az utóbbi kapta meg a 40 pontot Magyarországon.
MTI

Kolozsvár: magyar diákok rendőrtáborban
„Megpróbálunk hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar és a más nemzeti kisebbségekhez tartozó fiatalok ne úgy tekintsenek a rendőri hivatásra, mint amely kizárólag a román többséghez tartozik” – magyarázta Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja igazgatója a Kolozsváron, augusztus 6–10. között a helyi Septimiu Mureşan Rendőrképző Iskolában zajló, idén immár harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Lehetséges küldetés elnevezésű diáktábor célkitűzéseit.
Ádám Gábor a csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a tábort a kolozsvári székhelyű Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja és az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési és Bűnügyi Kutatási Intézete közösen szervezi. Mint részletezte, egy héten át 35, különböző etnikumú – magyar, roma és német –, Bihar, Kolozs, Hargita, Maros és Szatmár megyéből érkezett középiskolai tanuló megtapasztalhatja, milyen felkészülésben van részük a kolozsvári iskola diákjainak, és tájékoztatást kapnak arról, hogyan léphetnek be ők is a rendőrség kötelékeibe.
A tábor ideje alatt a tanulók pályaválasztási tájékoztatókon, a rendőri pályára felkészítő tevékenységekben – lövészet-képzés, kriminalisztika, rendőri taktika –, valamint sport- és kulturális tevékenységeken is részt vesznek.
A táborban több Kolozs megyei magyar középiskolás is részt vett. Korondi Hajnal Erzsébet – aki Alsófelsőszentmihályról érkezett, és a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulója – érdeklődésünkre elmondta, azért jelentkezett a táborba, mert szeretne rendőr lenni. Hozzáfűzte: amikor az osztálytársai meghallották, hová készül, azt mondták, hogy nem neki való a rendőrszakma, de szerinte csak az irigység beszél belőlük.
A Bihar megyei Kisszántóról érkezett Szmercsányi Cyntia, a nagyváradi Szent László Gimnázium tanulója, aki kérdésünkre lelkendezve újságolta tábori élményeit. Mint részletezte: bár egy színmagyar faluból származik, és emiatt olykor nehezebben tudja kifejezni magát románul, senki nem éreztette vele, hogy ő itt kisebbségi. „Mindenki, nagyon kedves volt velem, még az igazgató is” – mesélte a bihari lány. Hozzáfűzte: a legjobban a helyszínelés tetszik neki a rendőri munkában, de a lövészetet is nagyon élvezte. „Én lőttem a legjobban, még díjat is kaptam” – mondta büszkén Szmercsányi Cyntia.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Szemfényvesztés
Hallom, olvasom, hogy elégedetlen a romániai oktatásügy bumerángként folyton visszatérő nagyasszonya. Véleménye szerint a címzetes tanári állásokért versengő pedagógusok teljesítménye, akiknek a 48 százaléka ért el átmenő jegyet, nem sokkal jobb eredmény az érettségiző diákok 43 százalékos átlagánál. Még akkor sem, ha az idén országos szinten 220-an írtak hibátlan dolgozatot.
De nemcsak a tárcavezető elégedetlen, a vizsgára álló pedagógusok egy része is keserű szájízzel gondol vissza a megmérettetésre, amelyet igazságtalannak és törvénytelennek tartanak. Véleményük szerint kevés esélye volt annak, aki kevesebb tapasztalattal rendelkezve alaposan és sokat tanult. Többen tették fel a kérdést, hogy egy hónappal a vizsga előtt jogos volt-e olyan új tételsorra változtatni a tételeket, amelyhez könyvészetet sem adtak, s a magyar fordítás mindössze két nappal a vizsga előtt jelent meg a világhálón. Ha az idén bevezették a jegy 25 százalékát kitevő próbatanítást, amelynek során számba veszik a jelölt módszertani felkészültségét, miért kellett a tételben is a módszertanra összpontosítani? És a szóban forgó követelmények alapján hogyan fognak a frissen végzett doktorok, magiszterek érvényesülni, akiket a miniszter asszony az 5-7-es átlag közötti eredményt elért idősebb tanügyiek helyett szeretne ősztől az oktatásügyben látni? – kérdezik elégedetlen pedagógusok, akik előreláthatólag a hetesen felüli pontszámmal sem választhatnak címzetes állást.
Ugyanakkor fel kell figyelnünk arra is, hogy a tárcavezetőnek esze ágában sincs a közoktatási törvény sokat dicsért előírásának eleget tenni, miszerint a megüresedett állások betöltésére szervezett versenyvizsgák a 2012-13-as tanévtől az iskolák hatáskörébe tartoznak. Állítólag ez már az idén is így történt, s "nem a tanfelügyelőség, hanem a kijelölt központokban az iskolák szervezték" meg a vizsgát. A fél napokat, napokat utaztatott dolgozatok egységes javítása, s a szokott módon történő helyválasztás, amelyre a jövő héten kerül sor, korántsem erre utal. Az iskolaigazgatók pedig, akik részt vehettek a jelöltek által tartott vizsgatanításon, nem kérhetik, hogy az általuk legjobbnak tartott pedagógust nevezzék ki a meghirdetett állásra. Ezek után, ha valaki azt képzelné, hogy a törvény vonatkozó előírásai a jövő évtől érvényesülni fognak, több mint valószínű, hogy téved. A miniszter asszony ugyanis leszögezte: marad az egységes mérce, sőt az sem kizárt, hogy a hetes helyett nyolcasra emelik fel az alsó határt. Hogy a magas általánost elért pedagógus alkalmas-e a választott iskola sajátos elvárásainak eleget tenni? Kit érdekel ez az apróság a nagy országos szemfényvesztésben, ahol minden törvény már csak annyit ér, ahogy ki-ki a maga szája íze szerint alkalmazza azt?
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A határon túliak választójoga: román tanulságok
A kárpát-medencei magyar közbeszédet továbbra is visszatérő rendszerességgel megmozgatja az anyaországon kívül élő kisebbségi magyarok számára biztosított könnyített honosítás, illetve az ezzel járó választójog lehetősége. Bár az ezek bevezetésével kapcsolatos kérdések túlnyomó többségére a magyar kormány – saját világnézeti meggyőződéseit követve – már válaszokat adott, mégis búvópatakként bukkannak elő a két intézkedés időszerűségét, hasznosságát vagy épp veszélyességét firtató kérdések.
Azt azonban szinte senki nem veszi észre, hogy ezek a még mindig hatalmas érzelmi energiákat megmozgató viták teljesen tárgytalanok. Az említett intézkedéseket már jó ideje bevezették, hogy ezt jól tették-e vagy sem, az már teljesen jelentéktelen dilemma. Ehelyett a gyakorlatba ültetés nyomán előálló kihívásokra és azok kezelésére kellene összpontosítani, és ebben nagy segítségre lehetnek Románia tapasztalatai.
1. A 2010-ben hivatalba lépett második Orbán-kormány egyik legelső gesztusa a magyar állampolgárság határokon túlra való kiterjesztése volt, amelynek eredményekét 2011 januárja óta már félmillió kisebbségben élő magyar igényelt anyaországi állampolgárságot. A tavalyi év decemberében az új kettős állampolgárok szavazati jogáról is döntött a T. Ház, a döntés értelmében a Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező külhoni állampolgárok ezentúl az országos pártlistára adhatják le voksaikat. Az azóta eltelt bő fél évben a választások lebonyolítását érintő néhány infrastrukturális kérdésre is fény derült.
A választójog kiterjesztése előtt a Kitekintő.hu is foglalkozott az intézkedés előnyeivel és hátrányaival, meglátásunk szerint a lehetséges veszélyek sokkal fajsúlyosabbak lehetnek, mint a pozitív hozadékok. Ezt támasztották alá az addig megjelent közvélemény-kutatások is, amelyek elárulták, a megkérdezettek többsége nem néz jó szemmel a külhoni magyarok szavazati jogára. Egy jól működő demokráciában azonban a kormánynak nem kell a közvélemény-kutatások szerint kormányoznia, hanem saját meggyőződése szerint kell a közjót szolgálnia, és ez történt a szóban forgó kérdés kapcsán is. A tavaly decemberi parlamenti döntés után már nem azon kell rágódni, hogy vajon jó-e az elhatározás vagy sem, hanem azon, hogyan is lehet a legtöbbet kihozni az egészből, és hogyan lehet minimalizálni a fennálló veszélyeket.
2. A magyar nemzetpolitika döntéshozói szerint mind a kettős állampolgárság, mind pedig a szavazati jog tekintetében a magyar kabinet közelről követte a román gyakorlatot. Románia már a kilencvenes évek óta biztosít könnyített honosítási lehetőséget a Moldovában élő román etnikumú egyének számára, ezzel együtt pedig a külhoni voksolás lehetőségét is megnyitotta. Így mindkét intézkedés szempontjából jóval Magyarország előtt jár, az évek során pedig rengeteg tapasztalatot is felhalmozott. A külhoni választójog körül szinte éves rendszerességgel botrányok és viták alakulnak ki Bukarestben, ezek pedig értékes tanulságokkal szolgálhatnak a budapesti politikum számára.
Függetlenül attól, hogy rendelkezik-e állandó lakhellyel az ország területén, Románia minden állampolgára jogosult leadni voksát a parlamenti és elnökválasztáson, illetve a különböző népszavazásokon. A külföldön tartózkodó állampolgárok a külképviseletek mellett különböző civil szerveződések révén létrehozott, közösségi házakban, templomokban, de akár vendéglőkben berendezett „magánkörzetekben” fejezhetik ki preferenciáikat. Az elmúlt években hasonló magánkörzeteket nyitottak Moldovában, de Olaszországban és Spanyolországban is, ahol a román vendégmunkások hatalmas száma lehetetlenné tette volna a választások külképviseleteken való lebonyolítását. Az ilyen meglehetősen improvizatív megoldások igen rosszat tesznek a voksolási folyamat hitelességének, a csalások és visszaélések vádja minden forduló alkalmával felmerül. Az elmúlt években heves vita folyt a levélben való szavazás meghonosításáról, ám erről azóta sem született meg a szükséges politikai konszenzus. A szavazás lebonyolítása tekintetében úgy tűnik a magyar kormányzat tanult román kollégái hibáiból. A július végén lezajlott Bálványosi Nyári Szabadegyetemen Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Gulyás Gergely országgyűlési képviselő is úgy nyilatkozott, elvetik a különböző improvizált szavazókörzetek létrehozásának lehetőségét, és leginkább a levélben és interneten keresztül való voksolásra összpontosítanak. Ez utóbbiak kétségkívül mind hozzáférés, mind pedig biztonság szempontjából felsőbbrendűek a Bukarest által alkalmazott módszereknél.
3. Az infrastrukturális bonyodalmak sötét árnyékot vethetnek az egész folyamatra, és komoly politikai ellentétekre adhat okot, szembeállítva a külhoni és az anyaországi állampolgárokat. A legnagyobb veszélyt azonban mégsem ez, hanem az egész külhoni-anyaországi választóvonal átpolitizálása jelentheti. Amennyiben ez bekövetkezik, a határokon túl élő állampolgárok érdekei rövidtávú pártérdekeknek rendelődnek alá, és ez komolyan roncsolhatja mind az anyaországi társadalom, mind pedig az „össznemzet” szövetét.
Romániában politikai közhellyé vált, hogy a Moldovában és Nyugat-Európában élő románok Traian Băsescu államfőt és a körülötte álló européer és nyugatos jobboldali erőket támogatják. A 2009-es elnökválasztások során a külhoni szavazatok juttatták második mandátumához Băsescut szociáldemokrata ellenfelével, Mircea Geoanával szemben. Akkor több vezető baloldali politikus is kétségbe vonta a külföldön élő románok jogát, hogy beleszóljanak az ország belpolitikájába. Az államfőellenes pólus azóta mindent megtett azért, hogy akadályozza a külhoni román állampolgárokat voksaik leadásában.
A jelenleg dúló román belpolitikai válságban is központi szerepet kaptak a határokon túl élő román állampolgárok. Mint ismeretes, a július 29-én megrendezett, az államfő lemondatásáról szóló referendumon nem jelent meg a választásra jogosult személyek ötven százaléka, és ezért procedurális értelemben a népszavazás érvénytelen. Így Traian Băsescu visszatérhet hivatalába, bár a leadott szavazatok több mint nyolcvan százaléka a távozását sürgette.
Az alkotmánybíróság szeptember közepéig napolta a referendum érvényességének megállapítását, a kormányzó baloldali pártszövetség pedig megpróbálja meggyőzni a taláros testületet és a közvéleményt arról, hogy a valóságban létező választók több mint fele az urnák elé járult, s így a népszavazás érvényes. Érvelésük fő pillére, hogy az országhatárokon kívül élő románokat nem kell beszámítani az érvényességi küszöb megállapításához, hiszen ha őket kizárják az össznépesség számából, úgy tényleg átlépésre kerülhet az ötven százalékos határ.
Magyarország esetében is fennállhat a törésvonal átpolitizálása. A magyar baloldal szintén szkeptikusan tekint a határon túli szavazókra, hiszen jogosan úgy ítéli meg, a jobboldali Fidesz söpörné be a voksok zömét. A választójog kiterjesztése azonban lehetőséget ad a baloldali pártoknak, hogy leküzdjék hátrányos megítélésüket, és új, hiteles, illetve meggyőző üzenetet fogalmazzanak meg a külhoni magyarok számára. Amennyiben azonban a Fidesz-KDNP pártszövetségnek sikerül teljesen monopolizálnia a kisebbségi magyarok szavazatát, úgy elkerülhetetlenné válik a külhoni-anyaországi törésvonal átpolitizálása, az pedig a 2004-es kettős állampolgársági népszavazáshoz hasonló sebeket üthet határon innen és túl egyaránt.
4. Romániában eddig nem volt erre példa, ám más hasonló helyzetű országokban megtörtént már, hogy az anyaországi belpolitika vált egy-egy külhoni szervezet rabjává. Ez már Magyarországon sem újdonság, hiszen a már említett ominózus 2004-es népszavazás kapcsán az egész magyar pártpaletta került kényszerpályára egy diaszpóra-szervezet, a Magyarok Világszövetségének radikális politikája miatt. A választójog kiterjesztésével egy ehhez hasonló forgatókönyvnek a valószínűsége is megugorhat, habár jelen pillanatban nincsenek erre utaló jelek.
5. A határon túliak szavazati jogának kérdésének továbbra is a magyar nemzetpolitikai viták központjában kell maradnia. Mindazonáltal nem érdemes intellektuális energiákat fecsérelni az intézkedés hasznosságának vagy értelmének megkérdőjelezésébe. Az elkövetkező időszakban a közgondolkodásnak arra kell fokuszálnia, hogy a legtöbbet kihozza az egész helyzetből, és ezért érdemes ezután is figyelni a romániai tapasztalatokra. Ezek azt mutatják, választójog kiterjesztése után el kell kerülni azt, hogy a külhoni magyarok az anyaországi belpolitika foglyaivá váljanak, de egyaránt azt is, hogy az anyaországi belpolitika váljon egy-egy radikálisabb külhoni szervezet játékszerévé. Pap Szilárd István
kitekinto.hu
Erdély.ma

Ifjúság – Várják a DÖKSZAB-ra a diákokat
A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) és a Magyar Középiskolás Egyesületek Tanácsa (MAKET) Biharfélegyházán (Bihar megye) szervezi meg 2012. szeptember 3. és 7. között az idén 18 éves Romániai Magyar Diákönkormányzati Szabadegyetemet (DÖKSZAB).
Táborunk célja a romániai magyar középiskolás mozgalom aktív tagjai számára olyan általános érvényű, a szervezeti életben felhasználható ismereteket nyújtani, amelyek segítségével a résztvevők nagymértékben növelhetik diákönkormányzati tevékenységük hatékonyságát.
A szabadegyetem sikerét a program eddigi elismertsége és az intenzív, romániai és magyarországi szakértők segítségével elkészített, napi 8–10 órás oktatási program biztosítja. Az itt eltöltött napok alatt a táborlakók különböző tematikájú előadásokon vehetnek részt, mint például szervezetmenedzsment, rendezvényszervezés, érdekvédelem, pályázatírás, karriermenedzsment.
Emellett rengeteg hasznos tulajdonságot fejleszthetnek a diákok, hiszen csapatban különféle feladatokat kell elvégezniük, amelyek hozzásegítik őket tárgyalóképességük, kompromisszumkészségük javításához.
A XVIII. DÖKSZAB-ra augusztus 24-ig lehet jelentkezni, a tábor részvételi díja 50 RON. Bővebb információkkal a http://dokszab.makosz.ro/ honlap, valamint a Makosz (Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége) Facebook-oldala szolgál.
A szervezeti élet iránt érdeklődők, avagy diáktanácsban már tevékenykedő fiatalok jelentkezését várjuk! Csakis olyan középiskolás diákok jelentkezhetnek akik előtt legalább két középiskolai év áll még (leendő IX., X., XI., szakiskola esetén XII.-es diákok). A jelentkezést a tábor vezetősége bírálja el!
A MAKOSZ sajtóirodája
Szabadság (Kolozsvár)

Csikys doktorok
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

Háromezer résztvevőt várnak (Székölykök Gyermekfesztivál a Katrosában)
Tegnap délután kezdődött és vasárnap estig tart a katrosai Evita táborban a Székölykök Gyermekfesztivál, melyet idén A nagy játék – gyermekfesztivál az egész családnak jelszóval szerveztek meg.
Ezen a hétvégén kicsik és nagyok kipróbálhatják magukat a kézműves-foglalkozásokban, a népi játékokban vagy főzésben egyaránt. A rendezvénynek tavaly nagy sikere volt, mintegy ezerötszázan fordultak meg a táborban, idén háromezer résztvevőre számítanak. Tegnap már több százan, felnőttek és gyermekek vettek részt a megnyitó után elkezdődött tevékenységeken. A kézdivásárhelyi Next Egyesület és a Whokiqui csapat által második alkalomal szervezett rendezvény ötlete Gáspár Csongor fejéből pattant ki a magyarországi Györköcök Fesztivál mintájára. A katrosai Evita táborban a szervezők többnyire önerőből, valamint támogatók által felajánlott termékekből valósították meg a székelyföldi gyermekek hétvégéjét. A táborban példás rend uralkodik, a sátrak és jurták is helyükre kerültek, és mindenhol eligazító táblák láthatók. Tegnap délután a kézművesek egy része, a patkolókovács, a szövőnő, a fafaragó már élőben mutatta be „tudományát”.
A fesztivál legfontosabb tevékenysége a játék lesz, azok sokasága, kézműves-tevékenységek, kézművesvásár, koncertek, táncház, bábelőadás, mesemondás várja a látogatókat. Mivel a fesztivál az egész családnak szól, a szervezők igyekeztek úgy összeállítani a foglalkozásokat, hogy minden családtag megtalálja a kedvére valót, s a három nap alatt lesz baba-, illetve felnőttmegőrző is. Végig jelen lesz Ribizli bohóc, aki nemcsak énekel, hanem érdekes játékokkal, mesékkel szórakoztatja a kisgyermekeket. Ma elkészítik a Székölykök nagy családi fotóját is, melyre minden résztvevő felkerül, majd tábortűz és gyermekkoncertek lesznek. Gáspár Csongor főszervező elmondta: az idei rendezvény sokkal gazdagabb, mint az előző évi, több a koncert, és a műhelyek száma is sokkal több. A különlegességet az újrahasznosítható hulladékokból készült ruhák jelentik, és a résztvevők az üvegfújás rejtelmeibe is betekintést nyerhetnek. Ma másodszor látják vendégül a MeseHetest, a vasárnap esti fellépő a népszerű Folker lesz. A fesztivál vasárnap 19 órakor ér véget.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyorsul a magyarság „porladása"
Minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyar nemzetiségűek aránya Romániában, annál nagyobb volt a számbeli csökkenés – állapította meg Kiss Tamás és Barna Gergő, akik a 2011-es népszámlálás magyar vonatkozásait összegezték. Arra is fölhívták a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságon belül egyre dominánsabb szerepet játszanak a Székelyföldön élők.
2011-ben tartottak népszámlálást Romániában, amelynek előzetes eredménye szerint az ország népessége 12,2 százalékkal csökkent, így 19 042 936 fő élt keleti szomszédunkban. A Regátban a népességcsökkenés mértéke 13,1 százalékos volt, szemben az erdélyi 10,3 százalékos értékkel. A veszteség az ország keleti/délkeleti megyéiben volt a legnagyobb, míg viszonylag kismértékű volt a népesség csökkenése Temes és Kolozs megyékben, illetve a magyar többségű Hargitában és Kovásznában. A jelentős magyar lakossággal bíró Maros, illetve Bihar megyékben szintén jóval az átlag alatti volt a népességcsökkenés – olvasható Kiss Tamás és Barna Gergő tanulmányában.
Székelyföldön a magyar népesség csökkenése 7 százalékos volt, ami jóval az országos érték alatti, és megfelel a 2002–2011 közötti változásnak. A Partiumban a magyar népesség az országos átlagnak megfelelően alakult, és szintén megfelel az 1992–2002 közötti folyamatoknak. Közép-Erdélyben már az országos átlagnál kedvezőtlenebb folyamatokat találtak. Az igazi probléma azonban a szórványrégiókban észlelhető, ahol – amellett hogy az országos folyamatoknál jóval kedvezőtlenebb a magyar népesség számának alakulása – a demográfiai szétporladás az egy évtizeddel korábbiakhoz képest is felgyorsult – szerepel a tanulmányban.
Visszaszorulás a városokban
A szerzőpáros azt is megállapította, hogy minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyarok aránya 2002-ben, annál jelentősebb volt a számbeli csökkenés. A magyar többségű és magyar dominanciájú településeken a népességcsökkenés az országos átlag alatti, viszont a szórvány- és a szórványosodó közösségek esetében meghaladja a 30, illetve a 20 százalékot – teszik hozzá.
Az eredmények azt mutatják, hogy jelentős mértékben megváltozott az erdélyi magyar népesség belső szerkezete. A százezer fölötti nagyvárosokban élők aránya 1992 és 2011 között 26-ról 21 százalékra esett, miközben a (nem metropolisz-övezethez tartozó) falvakban lakóké 38-ról 44 százalékra nőtt – olvasható a tanulmányban.
Tömbösödés A magyarok társadalmi pozícióira negatívan hat, hogy a közösség egyre nagyobb hányada koncentrálódik rurális jellegű településeken. E mellett az erdélyi magyarok „tömbösödése” is figyelemre méltó jelenség. 2002-höz képest 48-ról 53 százalékra nőtt azok aránya, akik magyar többségű közigazgatási egységben élnek, a székelyföldiek pedig – az 1992-es 33 százalékkal és a 2002-es 35 százalékkal szemben – immár a teljes erdélyi magyar közösség 38 százalékát teszik ki – olvasható az elemzésben.
Az elvándorlást illetően 2000-et követően Lengyelország mellett Románia vált a legfontosabb kelet-európai kibocsátó országgá. A népszámlálási eredmények is megerősíteni látszanak azokat a feltételezéseket, miszerint 2-2,5 millió román állampolgár tartózkodik életvitelszerűen külföldön. A legnagyobb mértékben a moldvai régió, illetve Dél-Erdély érintettek az elvándorlásban, míg a legkevésbé épp a magyarok által nagyobb arányban lakott területek, a Székelyföld, a Partium, Közép-Erdély, illetve a magyarok által kisebb arányban lakott Bánság – állítja a szerzőpáros. Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

A próbakő neve Mikó
Úgy tűnik, kissé nyugisan poroszkálunk a Mikó-ügy mellett, holott hosszú évek óta igazi, nagy lehetőség a közösségi kísérletekre. Egészen pontosan azt felmérni, hogy képes-e a magyar közösség valami fontos ügy mellett kiállni, ugyanis érthető okok miatt a politikusai ezt nem szeretik feszegetni, s mielőtt tovább lépnénk, itt elkelne pár mondatnyi magyarázat.
Tucatnyi kolumnát összeírunk arról, hogy egyre keményebb és magasabb falnak ütközik a véleményét érvényesíteni akaró román értelmiség a politika által behálózott média miatt, és ezért már veszélybe került a szabad véleménynyilvánítás, ugyanakkor a hazai magyar közösség nem működtet még csak kísérletképpen sem ilyesmit.
Ugyanis míg a román értelmiség több blogportálon is átlátható módon, tucatszám megosztja egymással és a nagyközönséggel a véleményét, és ily módon legalább rávilágít a létező kommunikációs katasztrófára, a magyarok még csak meg sem kísérlik ezt. Mert nekünk tévénk nincs ugyan, de ugye milyen szép számban rádiózunk, és milyen sok újságunk van – a tömbben. Amely médiával pedig csak annyi a baj, hogy gazdasági és – sajnos – létszámbeli okok miatt túlságosan közel van, vagyunk a politikusokhoz.
Ez persze nem baj, hiszen nem leprások azok, az embernek lehet politikus barátja, komája, szomszédja, elmehet vele biciklitúrára, de igenis, veszélyes az újságíró és a politikus közelsége, amikor kényes kérdések merülnek fel. Ennek pedig egyszerű oka van, a hitelesség kérdése. A politikai mindennapokba nagyon sok minden belefér, ha az ember sikereket akar elérni, a média pedig más szinten működik, és ha túl közel vagyunk – márpedig ez van –, az olvasó nem kaphat két, jól elkülöníthető véleményt, ami meg a maga során erősíthetné az ügyet.
Ezért kissé gyanakodva szemléltem előbb a mikós www.13020.ro) honlapot, de alaposabb szemügyre vétel után megnyugtató például a kezdeményezők listája, hiszen a politikusokat kell megbíznunk, hogy többek közt a közösségi vagyonunkat megvédjék. Mert a Mikó az, és ha rossz törvény miatt veszélybe kerül, törvényt kell változtatni, és meg kell mozgatni minden követ, hogy az intézményt az kezelje, akire a létrehozó közösség rábízza azt. Ez a feladat.
Willmann Walter
Székely Hírmondó Erdély.ma

IV. iasi-i magyar véndiák-találkozó
"Újra itt van… a nyár, a negyedik immár, hogy megadatott nekünk ez a nagyszerű lehetőség, miszerint régi arcok, kedves emlékek, kellemes érzések foghatnak kezet a múlt, jelen és talán a jövő összevisszaságában.
Újra itt van ez a nagyszerű homokóra, melynek torkán már régóta vágytunk átsiklani, hogy "három nap" elmúltával újból szétszóródjunk a nagyvilágban.
De egy a lényeg, mi mindig tudtunk lenni ott is, itt is, akkor is, most is, ezután is, az, aminek lennünk kell: a nagy Csapat."
Augusztus 24-26. között szervezik meg a IV. iasi-i magyar véndiák-találkozót Szovátán, a Patakmajor kempingben. A találkozóra Jászvásáron végzett véndiákok gyűlnek össze családjaikkal, utódaikkal, nem mellőzve a jelenleg Jászvásáron tanuló diákokat sem, hogy néhány nap erejéig gondolatban, lélekben visszatérjenek az egyetemi városba, felelevenítsék a régi szép emlékeket, a Jászvásáron eltöltött régi szép időket. Felemelő pillanat mindenki számára a találkozás, viszontlátni a régi egyetemistatársakat, barátokat, akikkel talán csak egy ilyen esemény nyújt lehetőséget, sok év után, a találkozásra, viszontlátásra.
Az ötévente megrendezett rendhagyó esemény, melyen több száz véndiák szokott részt venni, idén is színes programmal várja az érdeklődőket. A kisgyerekektől az idősebb korosztályig mindenki számára nyújt szórakozási lehetőséget. Amíg a gyerekeket játszóházban, kézművesházban foglalkoztatják, a szülőket sportvetélkedők, hagyományos magyar találkozó, közös szalonnasütés, csapatvetélkedő, gulyásfőző verseny várja. A találkozó ideje alatt a tábor területén állandó műsorral jelentkezik a Csirik Rádió (mely nevét a Jászvásár közelében lévő Ciric folyóról kapta), továbbá a Vakpali hajdani diákújság szerkesztősége különszámokat fog megjelentetni. A találkozón rendhagyó módon ökumenikus istentisztelet is lesz.
A szervezők szeretettel várnak, kortól függetlenül, minden Jászvásáron végzett volt egyetemi hallgatót és jelenleg Jászvásáron tanuló diákot.
Bővebb információk a www.vakpali.ro honlapon.
Kocsis Andrea
PR-felelős
Népújság (Marosvásárhely)

Dalok a labdatérről
Ha hihetünk a Duna-híreknek, s miért ne tennénk, hiszen arcukat nem vállaló fiatalemberek vallottak töredezett magyar szavakkal arról, hogy Nagyváradon (Oradea, Grosswardein) megverték őket pusztán azért, mert magyarul szóltak egymáshoz a pályán. Egy biztos: nem a Grósz bácsiék „Várdája" a tettes.
Történt mindez oly fiatalok által, akik ízig-vérig már az újtípusú mélyen demokratikus és Európára bazsalygó Romániában cseperedtek fel, de főként alá.
Az ügyben két újdonság is van: egyfelől egybehangzó legújabb kori magyar vélemények és talán nem magyar emlékezet szerint is ilyen még nem fordult elő Szent László városában. (A korábbi, két világháború közötti „kis magyar világban" annál inkább felsorolhatók az etnoverés különféle változatai: magyart és zsidót, románt és zsidót is püföltek már, hiszen tudjuk, hogy Nagyváradot már Ady Endre is furcsa zsidós városnak nevezte. Azóta sokat munkálkodtak az egyik jelző eltüntetéséért.)
A másik újdonság, hogy nem botokkal, capinákkal, kaszával-kapával, a jobbágyhadviselés hagyományos eszközeivel, hanem az idők szavát jelzi: bészball ütőkkel verték a labdajátékok terén futkosó fiúkat.
Momentán, hogy baloldali kormányzat regnál Válságlend fölött, világos, hogy a bész- (ejthető a-val is) bal-ütőkkel verekednek, sőt bészbal-libbel, dobbal, nádi hegedűvel.
Persze kérdés, ki lesz az a (nem)magyar, sőt független, pártatlan gyerek, aki a megsebzetteket gyógyítani fogja.
Nagy a gyanúm, hogy a honi igazságszolgáltatás eme erkölcsi sebeket (hiszen a fizikai bántalmazás nyomai nyolc napon túl elmúlnak majd, akár megmutatják azokat igazságügyi szakértőnek, akár nem), de a fiúk lelkében, tudatában ejtett sebeket még síppal, dobbal, nádi hegedűvel sem fogják egyhamar begyógyítani.
Ugyanis soha nem, egyáltalán, alig hallottunk olyan példás ítéletről az utóbbi ötven évben, amellyel magyar-, ukrán-, szerb-, néger-, cigány-, zsidóverőket sújtottak volna tankönyvi szigorral az igazságszolgáltatás romániai tárgyalótermeiben és fegyintézeteiben.
Brüsszelből újfent lazán átüzentek, Románia schengeni csatlakozása azért vész homályba mindegyre, mert az igazságszolgáltatás körül sok a gubanc.
Justitia asszonynak nem csupán a szeme van bekötve (ha be van kötve?!!), ám a fülezete bizonyosan be van dugaszolva jóféle kárpát-havasi méhviasszal, amelyet az aktuál-politikum forró olaja olvaszt föl. A megverteké aligha. Sőt sánta is eme isteni asszony.
A hír záradéka a legcifrább: a váradi labdatéren (nem azon, ahun Ady Endre dalolt) román srácokkal együtt játszottak a legnagyobb egyetértésben a sérelmet elszenvedők.
Őket nem bántották, igaz azok sem siettek bántalmazott magyar havereik védelmére. Valószínűleg azért, mert nem volt náluk modernebb szúró-vágó patyolatfehér harci eszköz, például golfütő. Elvégre kosaraztak vagy lábtengóztak.
Más eshetőségre gondolni sem merünk.
Sebestyén Mihály
maszol.ro

Répás Zsuzsanna: fontos a külhoni magyarság fiataljaival a kapcsolattartás
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint kiemelt fontosságú a kárpát-medencei és a diaszpóra fiataljaival való kapcsolattartás szempontjából a kedden kezdődött Vendégségben Magyarországon - Külhoni Magyar Fiatalok Találkozója.
(MTI) - Répás Zsuzsanna a program gödöllői megnyitója után elmondta: középiskolás fiatalok találkoznak a rendezvényen, és ez az a korosztály, amelyik a leginkább nyit a világra, és keresi az identitását. Ebben játszik nagyon fontos szerepet ez a találkozó - jegyezte meg.
A helyettes államtitkár kiemelte, hogy a különböző élethelyzetből érkező fiatalok azt is megtapasztalhatják, ki hogyan éli meg magyarságát, identitását. Együtt vannak a Kárpát-medence különböző régióiból érkezők a diaszpórában élő fiatalokkal, utóbbiak közül sokan harmad-, negyedgenerációs magyarok, akiknek sok esetben már a magyar nyelvtudása is gyenge. Ugyanakkor próbál mindenki magyarul megszólalni - mutatott rá. Hozzátette: a nyár a fesztiválok, a táborok ideje, és ezeken a rendezvényeken olyan barátságok, személyes kapcsolatok születnek, amelyek később - az interneten keresztül is - folytatódnak.
A találkozóra - amelyet augusztus 14. és 21. között tartanak - három kontinens 16 országából 450 középiskolás korú, magyar gyökerekkel rendelkező fiatal érkezik. Gödöllő 2011 után második alkalommal látja vendégül a fiatalokat. A vendégek több tánccsoportja és színjátszó köre az egy hét alatt fellép Gödöllőn, Egerben és Budapesten.
A fővárosban a Mesterségek Ünnepén, valamint az augusztus 20-i nemzeti ünnep rendezvényein is láthatja a nagyközönség a fiatalokat. A program során Örkény István életével, írói munkásságával ismerkedhetnek meg a külhoni magyarok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezen kívül ellátogatnak a Parlamentbe és magyar olimpiai bajnokokkal is találkoznak.
kultúra.hu

Még egy lépés Bernády-ügyben Fancsali Attila
Már csak egy tanácsi határozaton múlik, hogy az iskolakezdésig felkerüljön a marosvásárhelyi 2-es Számú Általános Iskola homlokzatára az építtető, Bernády György neve. Az iskola vezetőtanácsa ugyanis áldását adta a névváltoztatásra.
A vezetőségi tanács tagja, Csegzi Sándor kérdésünkre elmondta, ha a sajtó nem kapta volna úgy fel a témát decemberben, akkor elég lett volna a névváltoztatáshoz az akkori, a városi tanács által megszavazott határozat. A törvények azonban változtak, így az intézmény vezetőségi tanácsának is véleményeznie kellett a névváltoztatást. Benedek István önkormányzati képviselő, aki szintén a vezetőségi tanács tagja, elmondta, az ülésen tízből nyolc személy jelent meg. „Az igazgatónő nem is akart erről a témáról tárgyalni, és megtagadta, hogy levezényelje a gyűlést. Az intézet aligazgatója, Márton Imre végül készségesen magára vállalta ezt a feladatot. Csegzi Sándor a polgármesteri hivatal, én pedig az önkormányzat képviselő-testülete részéről voltunk jelen. Ott volt a magyar tanárok képviselője, a szülői bizottság elnöke, illetve az aligazgató. Így gyűlt ki az öt, a névváltoztatás megejtését támogató szavazat” – fogalmazott Benedek István szerdai sajtótájékoztatóján. Hozzátette, a névadó bizottságnak kell még rábólintania, majd azt követően az önkormányzat képviselő-testületének, és várhatóan a Dr. Bernády György Általános Iskolában kezdhetik meg a tanévet az ott tanuló diákok.
Kérdésünkre, hogy nem tart-e attól, hogy a Szociálliberális Unió tanácstagjai nem szavazzák meg a tervezetet, nemmel válaszolt. „Remélem, hogy elfelejtették már, hogy Adrian Păunescuról akarták elnevezni az iskolát. Az ugyanis mindössze kampányfogás volt. Rendkívül erőltetettnek hatna, ha továbbra is az ötlet mellett kardoskodnának, hogy egy iskolaépítő helyett egy olyan személyről nevezzék el a tanintézetet, akinek a megítélése igen sokféle, pozitív meg negatív is, így megosztja a közvéleményt” – mondta.
Fancsali Ernő
Székelyhon.ro

EMEF-ülést sürget Toró T. Tibor
Szeptember elsejére hívná össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot (EMEF) Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A fórum már csaknem három éve nem ült össze.
Toró T. Tibor keddi, nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, hogy az idei bálványosi szabadegyetemen már megemlítette az EMEF újbóli összehívásának fontosságát, ám egyelőre nem kapott választ az RMDSZ illetékeseitől. Most úgy véli, szeptember első napja lenne a legmegfelelőbb alkalom, ekkor ugyanis több civil szervezet nagyszabású tüntetést szervez Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium ügyében.
A fórumon, elképzelése szerint, több témát is sürgősen meg kellene vitatni. A legégetőbb kérdések közé tartozik a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ügye, amelynek a jelenlegi kormány akadályokat gördített az útjába.
A Mikó-üggyel kapcsolatban szintén sürgősen közös álláspontot kellene kialakítaniuk a magyar pártoknak és szervezeteknek – a kollégium épülete körüli botrány az EMNP elnöke szerint nemcsak önmagában jelentős, hanem az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának jövőjére nézve is nagyon veszélyes lehet. Toró emlékeztetett: a restitúciós bizottság három tagjára akár börtönbüntetés is várhat, amiért az épületet az egyháznak ítélték.
Az őszi parlamenti választásokkal kapcsolatban egyelőre nincs sok egyeztetni való, ám a magyar pártok stratégiáját meg kellene vitatni – véli a néppárt elnöke. Egyelőre ugyanis az sem biztos, miféle választási törvény és választói névsor alapján bonyolítják majd le a voksolást. Toró szerint megérett az idő arra, hogy az EMNP a Magyar Polgári Párttal fuzionáljon, ideológiailag ugyanis nincs sok különbség a kettő között, ám személyi okok nehezítik a tervet.
Az RMDSZ-szel kapcsolatban a felvetés problémásabb, itt az elnök szerint értékrendbeli különbségek vannak – éppen ezért kellene például azt megvitatni, milyen szerepet kell vállalnia az erdélyi magyar embereknek a mostani, magyarellenes retorikával operáló román kormányban, amelynek jó pár tagjával az EMNP nem vállalna közösséget.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

AZ ÚJ KIÁLTÓ SZÓ VITÁJA Visszamorgás, több mint ezer leütésben Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában.
Két gyermektábor között s egy tárlatmegnyitó szervezése közben gondolkoztam, szánjak-e időt Nágó Zsuzsa és Sipos Zoltán írásainak megválaszolására, vajon ez-e a műfaj, s ezek-e azok a felvetések, amelyek mentén érdemes a magam véleményét papírra vetnem? Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában, amely ugyan többnyire ugyanonnan indul, de általában sehova sem visz. Másrészt tartalmát tekintve e két címmel és aláírással ellátott írás sem több egy kissé hosszúra nyúlt kommentnél, így akár egy válasz-kommenttel is elintézhettem volna őket - az ezer leütésbe azonban én sem fértem bele...
Nágó Zsuzsa olvasói levelét böngészve reméltem: most majd megtudom „az okokat”, meg „a problémát”, meg hogy „mit szeretnénk elérni” – azaz mindazt, aminek hiánya a szerző szerint veszélyessé tették az Új Kiáltó Szó megjelentetését. Nem sikerült. Pedig tényleg kíváncsi lettem volna. N.ZS. „válaszában” ehelyett ugyanazt szajkózza, mint legtöbben a kiáltvány „kritikusai” közül: az evidenciaként kezelt bezárkózást (mint sajnálatos tényt) ellentételezve, a nyitottság és befogadókészség hiányát kéri rajtunk számon, mint amely megoldhatná a szórványkérdést, de legalábbis az egyetlen emberséges választ adhatná erre a helyzetre.
Eszerint a szemlélet szerint a zárkózottság a jelen, a nyíltság pedig az elképzelt jövendő, pedig a helyzet valójában éppen ennek a fordítottja! A szórványmagyarság közelengedő magatartása, a többség és kisebbség közötti „átjárás”, tehát a megvalósult nyíltság és mindennek kézzelfogható, megtapasztalható következményei váltották ki a megfogalmazókban a bezárkózás meghirdetésének igényét, amely igen távol áll a kommentekben elrettentő példaként említett ultraortodox zsidó közösségek életformájától; valójában hangsúlyos vállalása annak, ami a mienk, s óvatos távolságtartás attól – legyen az nyelv, kultúra, közösség –, amely magához húzhat, amely beolvaszthat, amely hosszabb távon egy másfajta identitáshoz való igazodást jelenthet számunkra.
Hogy milyen következményekre gondoltam az imént, azt mindenki pontosan tudja, aki szórványban él, vagy élt valaha, de legalábbis nem vasárnap délutáni ujjgyakorlatként ír pamfletet egy olyan kérdésről, amelyről úgy gondolja, hogy van mondanivalója, de mint kiderül – valójában nincs... Ezzel szemben az Új Kiáltó Szó aláírói, bár egyikük sem „meghatározó közszereplő” (ugyan ki az…?), mindannyian a bányavidéki magyarság tapasztalt munkásai. Bármely ún. meghatározó közszereplőnél pontosabban tudják tehát – hiszen sok évtizede együtt élnek a jelenséggel – milyen az, amikor magyarul alig gagyogó református fiatalt kell konfirmációra felkészíteni, milyen az, amikor magyar öregek temetésén kell egyre gyakrabban román nyelven is megszólalni, hogy a leszármazottak is értsék, milyen az, amikor színmagyar szülők románul beszélgetnek gyermekeikkel egymás között egy magyar programon, vagy amikor egy kedves magyar tanítónéni egyszercsak úgy dönt: román tannyelvű iskolába iratja át saját gyermekét…
Személy szerint több mint húsz éve hitegetem magam, hogy a sokasodó „ködös magyarok” (Öllös László megfogalmazásának továbbgondolása) között élve sikerül nyitottsággal, rugalmassággal és persze sok-sok munkával egy közösséget magyarnak megtartanunk. De csak azt látom, hogy folyamatosak és feltartózhatatlanok a veszteségeink. Egyre gyakrabban érezzük, hogy amit ma itt művelődésszervezőként, lelkipásztorként, pedagógusként végzünk, az már nem közösségmentés, hanem embermentés. S a megmentett, sikeres emberek és életpályák, akiket Sipos Zoltán szerint fel kellene mutatnunk, hogy ezzel is kedvet csináljunk a magyarságvállaláshoz, nagyon kevés kivétellel máshol, esetenként igen messze keresik a boldogulást. Az itthon maradókkal pedig lassan ott tartunk, mint a tengerentúli szórvány, vagy a csángóprogram: sikerként könyvelhetjük el, ha hosszú távon második nyelvként, második identitásként valami keveset megőriznek magyarságukból. Lehet még ennek is örvendenünk kellene... de valóban igen...?
Húsz esztendővel ezelőtt azt gondoltuk: azáltal, hogy óriási erőfeszítéssel létrehozzuk a magunk kisebb-nagyobb intézményeit, mindent megteszünk ezért a közösségért. És rá kellett jönnünk, hogy intézményeket teremteni önmagában nem elegendő. Nem elegendő iskolákat alapítani, nem elegendő magyarházakat létrehozni, nem elegendő lapokat, TV-/rádióműsorokat működtetni és fenntartani, ha az emberek gondolkodásán képtelenek vagyunk változtatni – intézményeinket is ennek a feladatnak a szolgálatába állítva. A (nagybányai) szórványmagyarság önbizalmát, önerejét és önvédelmi készségét kellene valamiképpen visszaadnunk – a cél érdekében éppen azt a liberális nyitottságot és nyíltságot visszaszorítva, amelynek oly népszerű (mert végülis kényelmes) modellje nálunk éppen most nagyon, de nagyon megbukott... Egészen egyszerűen azért, mert a nyitottsághoz, a befogadáshoz, a másokkal való (részleges) azonosuláshoz, s ugyanakkor önazonosságunk megtartásához egyszerűen NEM VAGYUNK ELÉG ERŐSEK, mindig mi húzzuk a rövidebbet.
A „bezárkózás” (maradjunk ennél a leegyszerűsítő megfogalmazásnál) számunkra tehát nem öncél, hanem egy olyan opció, amelynél jobbat kitalálni a jelenlegi helyzetben és állapotunkban nem tudunk. Lehetnek persze ennek az útnak rövid távon negatív következményei. Sipos Zoltán hivatkozik egy felvidéki vitára, miszerint a magyarság-definíció leszűkítése, egy kizárólagos magyarság-identitás megfogalmazása éppen az ellenkező hatást váltja ki: a magyarság fogyása még hangsúlyosabb lesz, az ingadozó identitásúak – akik kiközösítve érzik magukat az „igazi” magyarok között –, menthetetlenül lemorzsolódnak. Lehet hogy így van; nekünk azonban egyelőre jobban fáj az „igazi” magyarok lemorzsolódása, akik a „ködös magyarok” és a többségi társadalom halálos ölelésében szép-csendesen maguk is „elködösülnek”: előbb csak nyelvüket veszítik, aztán sorban azokat a gyökereket is levetik magukról, amelyek őket valamikor ehhez a nemzethez kötötték.
Nem tudom, a nagybányai helyzet mennyire általánosítható a többi Kárpát-medencei magyar szórványra. Paradoxon, de valamilyen magyar szórványstratégia, átfogó állapotfelmérés csak a néhány tízezres és hosszú távon gyakorlatilag menthetetlen csángó közösséget illetően létezik, a több százezres – s talán még menthető – köztes szórvány sorsát, jövőjét illetően nemhogy egységes elképzelés lenne, de még közvita sem alakult ki róla. Széttárt karokkal néznek ránk a Sipos Zoltánok és Hunčík Péterek, s maximum annyira futja tőlük, hogy javasolják: Jókai-estek helyett helyi sztárokkal, sikertörténetekkel, világszínvonalú rendezvényekkel motiváljuk, mozgósítsuk a magyar fiatalokat. Ehhez azonban – s ezt valószínűleg ők maguk is tudják –, nem csak szórványstratégiára, de megfelelő támogatáspolitikára is szükség lenne, s itt nem csak az anyaországra gondolok.
Gondolom 40-50 esztendő múlva, amikor itt Nagybányán már nem lesznek magyarok, s a székelység peremvidékei jajdulnak fel majd hozzánk hasonlóan, akkor eljön az ideje ennek is – addig azonban úgy néz ki, be kell érnünk az idézett cikkekhez hasonló felmordulásokkal. Kár, mert úgy gondoljuk, többet érünk, s többet várunk, mindenképpen többet vártunk volna...
Dávid Lajos
Transindex.ro

Szent István tisztelete Háromszéken
Szent István király és az államalapítás kerül az érdeklődés előterébe megyénkben a hét végén és az ünnep napján, hétfőn. Szentmisék, templombúcsúk és körmenetek, szentbeszédek és protestáns szószéki szolgálatok elevenítik fel az ünnep üzenetét, amit közel fél évszázadon át sem minálunk, sem az anyaországban nem lehetett nyilvánosan és szabadon megélni. István király napja egybefonódik az államalapítással, amit az alkotmányban szentesítettek.
Az erdélyi magyarnak két ország alkotmánya történetét és két alaptörvényt kell tiszteletben tartania. Az egyik a román alkotmány, azé az országé, ahol élünk, a másik a magyar, melynek kialakulását az államalapításig vezetik vissza. Különösképpen kötődik a magyar alkotmányhoz az az erdélyi magyar, aki ennek értelmében és előírásai alapján újabban magáénak mondhatja a magyar állampolgárságot. A hét végének három napján a megye különböző tájain egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékidézés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek emlékeznek a Szentföldön, a Kézdiszentlélek feletti hegytetőn, Isten szabad ege alatt a Perkőhegy oltáránál, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, ezek egyházai-filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek.
Búcsú a Perkőn
Augusztus 20. tiszteletére megújult-megszépült a szent hegy, a Perkő, Jézus Krisztus szenvedésének emlékezetére stációsorral gazdagodott. Mondhatnánk Felső-Háromszék oltárának is a búcsújárók találkozóhelyét. A középkorinak tartott, négykaréjos Szent István-kápolna falfestményén megjelenített alakok közül Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imre herceget és Szent Gellért püspököt ismerték fel a szakemberek. Szent László alakja érdekes módon közelebb állt a székelységhez, és a személyéhez kapcsolódó mondakört megörökítő háromszéki freskókon kívül, miként az erdővidéki Bibarcfalva régi templomának falán, arcmását külön ikonban is megörökítették. A perkői búcsút augusztus 20-án, hétfőn 12 órakor tartják – tájékoztatott Csibi József kézdiszentléleki plébános. A búcsús körmenet fél tizenegykor indul a kézdiszentléleki Szent István-szobortól. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla főesperes-plébános lesz, a szentbeszédet Erik testvér, csíksomlyói ferences barát fogja elmondani. A háromszéki magyarságnak ez az egyik legnagyobb ünnepe. Mise után mindig valóságos népünnepély bontakozik ki, bárki megvásárolhatja szeretteinek a búcsúfiát, s meglátogathatja a közeli Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét is. Itt őrzik a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, itt látható néhány egyedi Szent István-ábrázolás, többek között, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentlélek önkormányzata és katolikus egyháza újra falunapra és a perkői búcsúra hívja szeretteit és ismerőseit – olvassuk a meghívóban –, hogy innen indulva együtt imádkozzunk a Mindenhatóhoz: erősítsen meg minket hitünkben, gyökereinkben, mert ezek nélkül gyengék és esendők vagyunk, de az Istent imádó és az őseit tisztelő közösségként a hegyek mozdíthatók meg. Ima a fürdővárosban Orbaiszék 1922-ben Szent Istvánra felszentelt templomában Kovásznán szintén kigyúlnak a gyertyák az ünnepibe öltöztetett oltárokon. A Szent király szobra is a főoltáron, Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. A templom előtere valóságos emlékhely, itt láthatjuk Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobrát. Mert a hívek hétfőn a perkői búcsúra készülnek, vasárnap emlékeznek szentmisével Szent Istvánra: 10 órától az időseké, 12 órától kezdetét veszi a búcsús szentmise. A szentbeszéd elmondására ft. Hajdú János sepsi-barcasági főesperest kérte fel ft. Kovács Gábor helybeli plébános.
Névadójára emlékezik Sepsiszentkirály
Háromszék egyetlen települése, melynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen álló mai unitárius templom volt, amelynek nemrég fejezték be restaurálás előtti régészeti feltárását. Mondhatnánk, hogy ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek: amellett, hogy a kis római katolikus kápolna templombúcsú helyszíne, a kis lélekszámú unitárius közösség harangavató ünnepségre készül. Szombaton 11 órakor a település bejáratánál fogadják ft. Bálint Benczédi Ferencet, a Magyar Unitárius Egyház püspökét. Ezt követően az unitárius műemlék templomban a település három lelkészének részvételével ökumenikus istentiszteletet tartanak, amelyen részt vesz az ünnepségre érkező halászteleki küldöttség, Sepsiszentkirály magyarországi testvértelepülésének képviselete. Az unitárius templom a falu legrégebbi temploma, amely Szent István idejében egy itt már álló plébániatemplomra épült rá – derítették ki az ásatások. A XV. században gótikus arculatot kapott. Sekrestyeajtaját és szentségtartó fülkéjét is feltárták. Az éppen 170 évvel ezelőtt, 1842-ben öntött kis harangját megviselte az idő, és megrepedt. Sepsiszentgyörgyön készült a Kiss harangöntő dinasztia műhelyében, ahol Gábor Áron első ágyúcsövei is, ezért mint műkincs értékű harangot megőrizték, s helyette mást öntettek.
A Szent István-napi ünnepség alkalmával elhelyezik az emlékezés koszorúit a református templom előterében álló Szent István-szobornál. Az ünnepi szentmise 12.30 órakor kezdődik a római katolikus Szent István-kápolnában. Sepsiszentkirály az illyefalvi katolikus anyaegyház filiája, ahonnan zarándokcsoport érkezik a szentmisére. A szentbeszédet Kacsóh Sándor illyefalvi plébános mondja, aki mint ezüstmisés pap ez alkalommal tartja papi szolgálatának negyedszázados évfordulóját.
Kettős ünnep Mikóújfaluban
Az Oltfej e zömében katolikus falujában a legrégebbi időkre nyúlik vissza az István-napi hagyományos templombúcsú, ősidők óta ez a nép legnagyobb ünnepe. A rendszerváltozás után, amióta népünnepélyeket is szerveznek, a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben amellett, hogy Újfalu templomának titulusa Szent István, itt is kettős ünnepet ülnek a hívek. A templombúcsú mellett az „újfalusi kalákát” ünneplik, mert újólag bebizonyította a faluközösség, hogy összefogással sokra mehet. Jeles kőfaragó vállalkozók irányításával mutatós kőkerítést építettek a római katolikus plébánia és templomkert bejáratához. A kerítés erre a célra kialakított mélyedésében helyezték el a kultúrotthon udvarán álló millenniumi emlékművet. Szinte minden helybeli kőfaragó részt vállalt a munkában. 120 négyzetméter új követ adományoztak a kőfaragók, és kalákában építették meg a kerítést. Ezzel sikerült feltámasztani újra Mikóújfaluban a közösséget megtartó-összeványoló székely kalákát. Ettől kettős a hétfői ünnep Mikóújfaluban. A Szent István-napi templombúcsút augusztus 20-án tartják – amit ez alkalommal megelőz a mikóújfalusi falunap. A búcsús szentmise 17 órakor kezdődik. A kerület papságának jelenlétében mondja el szentbeszédét a szomszédos Sepsibükszád plébánosa, Bakó Ferenc. A templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközség első kápolnája Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonka templom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható, s amely egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az Oltfejben, ellentétben a szakirodalomban itt-ott megjelenő adatokkal, már a XVIII. század derekán javában folyt az üveggyártás, ugyanis harangot már csak egy olyan hitközség öntet, amelynek van temploma és valamennyi anyagi ereje is.
A Szentkereszty család öröksége
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszámában növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építtette 1824–25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik, ennek irányításával tartanak búcsús szentmisét minden évben. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott: az ez évi búcsú augusztus 26-án, vasárnap 16 órakor lesz. Az ünnepi szentbeszéd elmondására Nagy László Örs szentivánlaborfalvi katolikus lelkészt kérte fel.
*
A megye más katolikus templomaiban is, melyeknek nem Szent István a titulusa, alkalmat keresnek a lelkészek, hogy szentmisén emlékezzenek az államalapítóra, Szent István alakjára. Protestáns templomaink többségében a vasárnap délelőtti istentiszteleten emlékeznek a lelkészek augusztus 20. ünnepére, közvetítik annak messziről érkező, de egyre időszerűbb üzenetét.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hóstátiak a múzeumban: vásárral egybekötött kiállítás
Rendszeres piac a múzeumudvaron, ingyenes tárlatlátogatással?
Akár rendszeressé is válhatna az a kezdeményezés, amelynek révén hagyományos hóstáti termények és termékek vásárát tartották meg tegnap az Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. A Kolozsvári Magyar Napok keretében az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság által rendezett, Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című kiállítást előzte meg a már korán reggel elkezdődött termékvásár, és bár kevés termelő jött el kirakodni ezen a szokatlan helyszínen, ők is, és a múzeum igazgatója is lehetőséget látnak a folytatásra. Az érdeklődők azonban nem csak a zamatos hóstáti paradicsomból vagy savanyú káposztából vásárolhattak: az igen sikeresnek ígérkező kiállítás megnyitóján, illetve azt követően többek között dr. Kós Károly korabeli fényképein tekinthették meg, hogy milyen is volt Kolozsvár ezen meghatározó közösségének az ünnepe és a hétköznapja a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakában, 1948–49-ben.
Cukkini, aranysárga színű vékonyhéjú hagyma, szépen pirosló érett hóstáti paradicsom, kötésbe fogott murkok, „igazi” fokhagyma, krumpli, dagadó friss – és illatos savanyú – káposztafejek kínálták magukat tegnap, az esetekben véletlenszerűen betévedő vásárlóknak az Unió utcai Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. Mennyiségileg talán kevés volt az áru, de annál inkább minőségi, és ami mára már ráadás egy bevásárlásnál: azok a kezek szolgáltatták a finom, friss zöldségeket, amelyek meg is termelték. Kezdetben csak a hóstátiakról szóló kiállításról volt szó a magyar napok keretében, és csupán utólag kezdték szervezni a termékvásárt is, így erről valószínűleg már kevesebben értesültek – ez lehetett az oka annak, hogy egyrészt kevesen rakodtak ki terményeikkel – vélekedett Jankó Ferenc és felesége, Jankó Ferencné Török Anna. Mivel a város piacain is egyre kevesebb házi termelőt, és annál is kevesebb hóstáti árust láthatunk, természetesen arról érdeklődtünk: milyen ma gazdálkodni, meg tudnak-e élni belőle, egyáltalán tudják-e foglalkozásszerűen végezni a zöldségtermesztést a hóstátiak?
Jankó Ferencék szerint manapság legfeljebb melléktevékenységként lehet kertészkedni, zöldségeket termeszteni és árusítani: csupán abból megélni nem lehet, ráadásul szükséges egy állandó munkahely például az egészségi biztosítás miatt. Ők a Kerekdombról érkeztek a vásárra, és az idei év legnagyobb nehézségének a szárazságot tartják. Apró krumplira számítanak, bár még nem ásták ki, és a gyökérzöldség is megszenvedte, „megfonnyadta” az eső hiányát. Anna mutatja is a murkot, amely szép ugyan, de fonnyadt. Petrezselyemgyökere nincs is, és a zöldpaszulyt is hiába öntözték, mert nem termett. De a termelők életét megkeserítő idei szárazság csak ráadás az általánosan és folyamatosan létező egyéb nehézségek, akadályok mellett. A még meglévő hóstáti földek nagy része parlagon van, a kertekben is inkább csak idősebbek dolgoznak. Úgy érzik, már nincs is miért és nincs is kinek termelni, hiszen a nagy üzlethálózatok elvették a piacukat és vásárlóikat. Az emberek később mennek dolgozni, reggel nem érnek rá előbb piacolni, s csak este hazafele menet vagy hétvégeken vásárolnak, akkor viszont valamelyik nagy bevásárlóközpontból – mondta Anna. Szerinte már a Metro megjelenésével elkezdődött a kistermelők helyzetének hanyatlása.
Egy fiatalember, aki szereti a földet
Jankó Ferenc a piaci árusítással járó egyre több és változatosabb feltételekben is akadályoztatást lát. Például megszabott árakat kényszerítenek rájuk, miközben a piac lényege az egyezkedés: olcsóbban is árulna, csak fogyjon a termék. További visszás helyzetek is vannak: egy időben a savanyú káposzta árusításához élelmiszerbiztonsági igazolást kért a piac igazgatósága, ahol viszont ezt be kellett szerezni, csak nézték a mintának bevitt savanyú káposztát: nem tudták, mihez kezdjenek vele.
– Nem lehetne olyan boltocskát nyitni, ahol a hóstátiak közösen árusíthatnának? – vetjük fel, hiszen az utóbbi időben divat, hogy valamely terméket bizonyos jellegzetességének a kiemelésével, hangsúlyozásával népszerűsítenek, és úgy próbálják jobban értékesíteni, lásd például a bioboltokat. Ilyen helyi jellegzetesség a hóstáti termék is, amelynek „védjegyét” tehát a termelők talán jobban kiaknázhatnák. Jankó Ferenctől azonban megtudjuk: korábban felmerült a gazdakörben egy hóstáti üzlet nyitása, de annyiban is maradt.
Aztán továbblépünk Jankóéktól: ne takarjuk el az asztalt, hiszen ha egyenként is, de érkeznek a vásárlók. És bár mindenki azt állítja, hogy a fiatalok nem látnak jövőt a mezőgazdasági munkában, a szomszédos asztalnál huszonéves fiatal árul: Kun Miklós kivételt képez. Ő is elismeri, hogy szinte egyedinek számít a környéken, ráadásul csak ezzel foglalkozik, mert szereti – mutatja erős, barna, „megdolgozott” tenyerét. A zöldségtermesztés mellett állatokat is tenyésztenek, sőt, hobbija is van: galambokat tart – meséli.
A múzeumigazgató már tervez
Tudor Sălăgean, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója sem maradt irodájában: az udvaron értük „tetten”, amint feszülten hol a rendezvény sikerét figyelte a háttérből, hol pedig a kiállításmegnyitó előtti utolsó simításokat irányította.
– Azt hittem, többen lesznek – nézek a portékáikat kínáló hóstátiak felé, mire kicsit felenged, és nevetve válaszolja:
– Én pedig azt, hogy nem lesz senki!
Az igazgató szerint jó, hogy legalább ennyien eljöttek, hiszen azt is figyelembe kell venni, hogy a piacon is van asztaluk az árusoknak, ráadásul péntek lévén, kevesen hagyják azt ott, és váltják fel a rizikósabb múzeumi helyszínre. Sălăgean ugyanakkor azt is elmondta: nem zárkózik el a folytatástól, sőt, azon gondolkozik, hogy esetleg havi rendszerességgel lehetne egy-egy ilyen rendezvény, mondjuk minden hónap utolsó csütörtökén vagy péntekén. Így a hóstáti vásárok idejét jó előre tudnák mind a termelők, mind pedig a vásárlóközönség. Sőt, az igazgató már arra is gondolt, hogy ezeken a napokon esetleg ingyenes múzeumi belépőt kínálna, hogy ily módon is nagyobb tömegeket vonzzon a vásárra.
Mindez persze – ahogy mondani szokták – még a jövő zenéje, de egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek: bár még javában volt árujuk, Jankó Ferenc például nem zárkózott el a felvetéstől. Mint mondta, a piacra úgysem mennek minden nap árulni, tehát beleférne, hogy egy nap a múzeum udvarán is kínálják a portékát.
Az elfeledett kolozsvári hóstátiak
Ugyancsak tegnap Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című, nagysikerű fotókiállítás megnyitójának adott otthont az Erdélyi Néprajzi Múzeum. A főleg idősebb generációt képviselő látogatók (jelentős részt hóstátiak) gyakran meghatottan és kedves nosztalgiával emlékeztek egykori mindennapjaikra. A kiállítás segítségével a kolozsvári magyarság e sajátos, meghatározó közössége egy kis időre talán a figyelem középpontjába kerülhetett.
A megnyitón köszöntőt mondott Tudor Sălăgean, a múzeum igazgatója és Tötszegi Tekla muzeológus; továbbá felszólalt Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke. Majd, mintegy a hóstáti kultúrát megelevenítendő, az 1886-ban alapított, nagy múltú Bethlen Gábor Földész Dalkör adta elő énekeit.
E szász eredettudatú, de heterogén összetételű református magyar közösség egészen a második világháború kezdetéig megőrizte sajátos kultúráját, a közönség elé tárt archív néprajzi felvételek pedig a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakának állítanak emléket: 1948–49-ből származnak. További „vonzerő” lehet a tárlat megtekintéséhez, hogy a felvételek egy részét dr. Kós Károly készítette.
A fényképkiállítás mellett néhány, hagyományos hóstáti viseletbe öltöztetett életnagyságú bábú is várja a látogatókat. A rendezvény az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság közös szervezőmunkáját dicséri, és még két hétig lesz megtekinthető.
Szabadság (Kolozsvár)

Közösséget kovácsolni a kolozsvári magyarokból
Magyar politika a ’89 utáni Kolozsváron – erről a témáról kezdeményezett beszélgetést a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kolozsvár Társaság a magyar napok rendezvénysorozat keretében. A meghirdetett helyszín a Bánffy-palota terasza volt, a beszélgetőtársak pedig Kántor Lajos irodalomkritikus, Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő, Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, az RMDSZ polgármesterjelöltje a júniusi helyhatósági választásokon, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt régióelnöke. A moderátor szerepére Horváth Andor egyetemi tanárt kérték fel, akire az a nehéz feladat hárult, hogy e kimeríthetetlennek tűnő témában megtalálja azt a „csapást”, azt a kérdéskört, amely mentén a beszélgetés elindulhatott. Hogyan kezdődött ez az új világ? Hol tartunk jelenleg, ami beleszólási, részvételi jogunkat illeti a kolozsvári adminisztrációban? Milyen Kolozsvárt szeretnénk? Hogyan képzeljük el városunk jövőjét? – többek közt ezekre a témákra tértek ki a meghívottak.
„Három igényemet jelentem be. Az első, hogy legyen lakható város, szép, rendezett, biztonságos. Másodsorban: legyen a közösség, a magyar közösség városa is; legyenek közösségi érdekeink, céljaink, mert ez az egyik biztosítéka annak, hogy a városban számunkra is van jövő. A harmadik igényem pedig az, hogy Kolozsvár hallasson magáról!” – adta meg a hangot Horváth Andor. A hozzászólásokból hamarosan egyértelművé vált: az, hogy a kolozsvári magyarság részt vegyen, beleszólhasson a város – városunk – jelenének, jövőjének alakulásába, csakis attól függ, mekkora a súlya a különböző döntéshozó testületekben. És itt nem csak mennyiségi, hanem minőségi mutatókról is szó van.
Kántor Lajos, akit a moderátor arra kért, hogy elevenítse fel a ’89-es decemberi fordulattal kezdődő „új világ” kolozsvári történéseit, mindenekelőtt azt emelte ki: a 90-es évek elején a város magyarságának más, sokkal nagyobb súlya volt a helyi politikában is, mint most. Ez pedig nem csak azzal magyarázható, hogy akkor nagyobb volt a magyarság számaránya, hanem összefüggésben volt Temesvárral, Tőkés László szerepével a 89-es decemberi események alakulásában. Az „új világnak” pozitív kezdete volt a kolozsvári magyarság számára, lásd a három magyar iskola önállósulását 1990 első hónapjaiban – erre Marosvásárhelyen két évtizedre volt szükség. Kolozsvárnak nem csak helyi szinten, hanem az országos magyar politikában is meghatározó szerepe volt, és ezt meg is kell tartania. „Kolozsvár a föl nem adható város, aki Kolozsvárt feladja, az feladja az erdélyi magyar jövőt is” – fogalmazott Kántor.
Kónya-Hamar Sándor mintegy folytatva Kántor Lajos gondolatát, a biztató kezdetet követő kiábrándultságról szólt. A kezdeti lelkesedést lehűtötték a szatmári és marosvásárhelyi események, amelyek következtében úgy nézett ki, hogy Kolozsváron is robbanni fog a helyzet, erre azonban szerencsére nem került sor.
Húsz év alatt félmillió magyarral kevesebb
A rossz emlékű 90-es évek felidézése a Kolozsvári Magyar Napok beszűrődő vidám zsivajának hatására hirtelen nagyon valószerűtlennek tűnt. Ahogy azt Horváth Andor is megfogalmazta: ez talán most azon ritka pillanatok egyike, amikor a történelem mosolyog ránk. Láthatóan a meghívottak is minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ez a bizakodó, reménykeltő hangulat a beszélgetés végéig kitartson. (Helyi specialitás, hogy a tősgyökeres kolozsváriak – „kampánycsendben” legalábbis – le tudnak ülni egy asztalhoz, szót tudnak érteni a közös ügyekben – idézem, ha nem is szószerint, Eckstein-Kovács Pétert.) A jövő Kolozsvárjáról, Kolozsvár, és a város magyar lakosságának jövőjéről azonban nem lehet úgy értekezni, hogy eközben ne vegyünk tudomást arról, hogy ennek a közösségnek a számaránya is érezhetően csökken, ennek minden következményével együtt.
Kónya-Hamar Sándor említette: már a 2002-es népszámlálás megdöbbentő eredménnyel járt az erdélyi magyar közösség számára, 2012-ben pedig további fogyást regisztráltunk. Húsz év alatt közel félmillió magyarral van kevesebb Erdélyben, nagyon el kellene gondolkodni, hogy ez minek tulajdonítható. 1992-ben Idén, a nem hivatalos adatok szerint 1 238 000 a magyarok számaránya. „Az minket nem vigasztalhat, hogy az ország összlakossága időközben 4 millióval csökkent, mert azt látjuk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, hiszen az egyetemet végzettek nem kevesebb, mint 65 százaléka azon gondolkodik, hogy külföldön keres sem boldogulást”.
A kolozsvári magyarságnak a helyi döntéshozó testületekben való súlyát mérlegelve Eckstein-Kovács Péter pozitívumként értékelte, hogy az idei helyhatósági választásokat követően mind a megyei, mind a városi tanácsnál a magyarság a mérleg nyelve, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkön múlik a többség kialakulása. Ez valóban erő! – hangoztatta. Véleménye szerint nem csupán az önkormányzatok jelenlegi erőviszonyai közepette értékelődött fel az RMDSZ-frakció, tanácsosaink az évek során szakértelmükkel és komolyságukkal vívták ki a megbecsülést. A számadatok azonban ebben az esetben sem adnak okot túlzó optimizmusra: míg 1992–1996 között például 8 városi tanácsosa volt a szövetségnek, most 4 RMDSZ-es önkormányzati képviselő nyert mandátumot.
Pozitív változás van folyamatban
Kántor Lajos felszólalásából arra lehetett következtetni: bár a demográfiai mutatók nem szólnak a javunkra, a folyamat feltartóztatására nincs bevált recept, az a pozitív változás, ami folyamatban van Kolozsváron, mindenképpen ennek a lemorzsolódásnak az ellenébe hat. „A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, amelyet a helyi többség elfogad, tudomásul vesz, az egyik legfőbb bizonyítéka ennek. Hasonló biztató példa a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF, ahol immár hagyományos a magyar nap, ezt a szervezők természetesnek tekintik. További példa a Kolozsvári Magyar Színház, amelyet az egyik legsikeresebb romániai társulatként tartanak nyilván, és amely komoly nemzetközi elismerésre tett szert. Az már nem annyira pozitív, hogy a helyi magyar közönség egy része úgy utasítja el a színház műsorra tűzött előadásait, hogy el sem megy megnézni őket – morfondírozott Kántor Lajos, aki szerint az említett pozitív példák hatására enyhül az a nyomasztó kisebbségi tudat, amely az itt élő magyarok hangulatát meghatározta. Kántor úgy vélte: a Kolozsvári Magyar Napok elfogadásában szerepet játszhat az is, hogy azok, akik Kolozsvárt európai kulturális fővárosnak akarják, tudják, hogy van itt egy magyar közösség, amely kulturálisan fel tud mutatni valamit.
Az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget
Horváth Andor felvetésére, miszerint van-e kolozsvári magyar közösség, Gergely Balázs válaszolt. A Néppárt régióelnöke fenntartásának adott hangot, ami a népszámlálási adatokat illeti. Úgy vélekedett, bár a város magyar lakossága az adatok szerint 50 ezer alá süllyedt, a közösség számaránya több lehet ennél, „csak egy kicsit alulmértek különböző okokból”.
„Ez az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget. Sőt, meg vagyok győződve, hogy egyre kisebb, egyre inkább szűkül ez a kör. Értelmezésem szerint a közösség része az, aki eljár közösségi rendezvényekre, aki megéli a közösségi létet. Ilyen értelemben Kolozsváron maximum 5–10 ezres magról tudunk beszélni, a többi 30–40 ezer magyart egyre kevesebb szál fűzi ehhez a maghoz, legalábbis erről tanúskodnak a különböző közvéleménykutatások. Úgy vélem, hogy ebből a csoportból kellene újra közösséget kovácsolni. Politikusoknak, civileknek, egyházaknak közös kötelessége, felelőssége, hogy ebben a munkában részt vegyen. Azt gondolom, hogy vannak ehhez eszközeink – vélekedett Gergely Balázs. A júniusi helyhatósági választásokra utalva hozzátette: Kolozsvár szellemiségéhez az lett volna a legillőbb, ha kialakul egy közös csapat, az országos politika azonban áthúzta de a jószándék meg van. Elmondta: azt szeretnék, hogy Néppártként annyira megerősödjenek, hogy az RMDSZ komoly partnerként tekintsen rájuk. Ha létrejön ez a partneri viszony, az mindenképpen a közösség javára fog szolgálni – vélekedett.
Milyen jövő képzelhető el Kolozsváron figyelembe véve a beszélgetés során többször is említett, borús népszámlálási adatokat? Várható a kolozsvári magyarság létszámának további csökkenése, és ha igen, akkor milyen mértékben? Mennyire határozza ez meg, hogy Kolozsvár 20 vagy 50 év múlva is magyar város, magyar érdekeltségű város marad? Mennyire lehet ezt a folyamatot előre látni és befolyásolni? Horváth Andor kérdéseit az utolsó felszólalóhoz, Eckstein-Kovács Péterhez intézte.
„Választási kampány után vagyok, ahol részletesen elmondtam, hogyan képzelem el Kolozsvárt: élhető városnak, zöld városnak, magyar városnak – olyan városnak, ahol a magyarság méltó helyet foglal el a közéletben – és nem utolsósorban fejlődő városnak. Nem vagyok olyan, mint az a háromszéki politikus, aki szerint azért ne jöjjön be az ipar a városba, mert akkor azzal jönnek a románok is. Én nem tudok így gondolkodni, a városnak fejlődnie kell. De azokkal sem tudok egyetérteni, akik Kolozsvárból New Yorkot akarnak, megalopoliszt. Én egy tudásalapú fejlődésű várost képzelek el. Mi kórházainkból és egyetemeinkből élünk, ez adja meg közvetve vagy közvetlenül a város bevételeinek nagy részét. Ezt kell fejleszteni”, magyarázta Eckstein-Kovács Péter.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

A ló farka megmaradt, de hol van a Magyar utca?
Hétutca, Jó napot utca, Szélső utca – állandó és időszakos Kolozsvár-lakók jól ismerik ezeket a beszélő utcaneveket, amelyek a kincses város hangulatának, zamatának részei. A Magyar Napokon arról beszélgettek, hogyan lehet megőrizni a régi neveket, amelyek hivatalosan már megváltoztak.
"Nem értették, mi az, hogy Kövespad"
Civil kötelességünk, hogy következetesen használjuk a régi magyar utcaneveket a köznyelvben és a magyar sajtóban is – erre a következtetésre jutottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetés résztvevői. A Használd tudatosan a kolozsvári magyar utcaneveket! címet viselő fórum meghívottja Asztalos Lajos helytörténész volt, akinek magyar-román utcanévjegyzékére támaszkodik ma már minden kiadvány, kezdve a Kincses Kolozsvár Kalendáriumtól a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Igen, tessék! térképéig.
Asztalos Lajos felidézte a kilencvenes évek funari korszakában szélmalomharcnak nevezhető törekvéseket, hogy – ha nem is adják vissza – legalább az önkormányzat hozzájáruljon, hogy feltüntessék az utcák régi neveinek lajstromát. A helytörténész tapasztalata szerint azonban alapvető kulturális különbségek akadályozták ezt, például, hogy az utcák eredeti, magyar, „beszélő neveit" a román tanácsosok többsége nem értette – még akkor sem, ha lefordították románra.
„Nem értették, mi az, hogy Kövespad. A Kövespad a Szamos köves teraszait, igazából a völgypadot jelenti. Nagyon régi név, ezt a helyet már akkor így nevezték, amikor még nem is volt beépítve – a kuruc-labanc harcok idejéről már vannak feljegyzések, hogy ezt a Kolozsvár melletti térséget Kövespadként említik. Ehhez képest egyik akkori tanácsos asszony (a Funar pártjából) azzal érvelt ellene, hogy De hiszen miért neveznénk kövesnek, amikor le van aszfaltozva? És átnevezték az utcát Aurel Suciura" – emlékezett vissza Asztalos a sok fura történet egyikére.
"A ló farka a ló farka maradt"
Kuszálik János térképész úgy vélekedett: generációja és a régi kolozsvári magyarok nem tesznek eleget azért, hogy a fiatalok ismerjék a régi utcaneveket. „A ló farka persze a ló farka maradt, de ha valamelyik utcában kell találkozniuk, gyerekeink már a román nevét használják" – mondta, hozzátéve, hogy az Igen, tessék-térképhez hasonló kiadványokra van szükség.
Asztalos Lajos elmondta, a román-magyar utcanévtár online változatát már több, mint tízezren tanulmányozták megjelenése óta, azaz másfél év alatt. „Fontos, hogy tudatosan használjuk ezeket a magyar neveket, és a sajtó feladata, hogy az utcák minden egyes említésekor ugyanezt tegye" – nyomatékosította a szakember, aki szerint egy ország kultúrszintjét is mutatja, hogy mennyire tud szembenézni a történelmi tényekkel.
A kisebbségnek minden látható nyomát eltüntetni – erre már Spanyolországban, Franco idején is volt példa, ott a katalán utcaneveket, cégéreket semmisítették meg.
„Segesvár és Szeben példája optimistává tesz és reményt ad, hogy a többségi nemzet tagjai lassan megnyugodnak, hogy nem akarjuk elrabolni Erdélyt. Akkor visszatérhetnek a múlt emlékei, például az utcanevek is" - mondta Asztalos, aki szerint nyugati mintára az ősi, beszédes utcaneveket műemlékké kell nyilvánítani.
T.Koós Imola
maszol.ro

RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.
Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.
Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:
a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni.
A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg.
Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.
A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”
Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.
Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.
A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget.
Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.
A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.
Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén
egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.
A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.
Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége.
Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.
A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.
„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.
K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”
Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.
A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.
A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja.
Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.
A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.
A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.
A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.
A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.
Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.
A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.
Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:
„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”
A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány.
Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.
A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.
Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak.
A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.
Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.
A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.
Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.
A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.
Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.
Demeter Csanád
Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban).
Transindex.ro

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Akik Szent István napján egymás vendégei vagyunk
Az idei székelyudvarhelyi Szent István-napok alkalmával az látszik, hogy leginkább a királyi törvény 24. pontját lenne érdemes elővennünk, amelyben többek között ez áll: „Ha valaki vendéget jóakarattal fogad be, és táplálását tisztességesen végzi, [a vendég] mindaddig, amíg szándéka szerint táplálják, ne hagyja el eltartóját, sem szállását ne tegye át más valakihez."
Maga az ünneplés alapötlete is nagyszerű, hiszen a végeken is fel kell ismerni a Szent Korona összetartó erejét, s olyan együttlétet lehet hatása révén szervezni, amely a következő időszakra terjedően kovácsolja, ha tetszik: lélekben drótozza össze a közösségeinket.
Ez a minden nyűgtől megszabadult és vasárnapi kedv jellemezte a rendezvénysorozat első napját. Kissé vontatottan kezdődött ugyan, a délelőtti programokat egyrészt inkább az árusok berendezkedése, másrészt a vendégek, azaz az itt lakók és a távolról érkezők terepszemléje jellemezte. Sátrak és pavilonok tucatjai sorakoztak fel a Kossuth Lajos utca mindkét oldalán. Öröm volt látni, hogy mintegy negyven ponton bukkantak fel a helyi termékek. Itt-ott megjelentek ugyan a saját márkajeleink, de azért továbbra is ugatott ránk a más nyelveken megszólaló trend és a reklám, a „cuci", a „h"-val gazdagított, 1801 méternyi magasságig emelkedő hegyünk „brand"-esített neve, meg a „perla". Még a nagyszínpadról is. Jó ötlet volt azonban az emberi erővel, de manele nélkül hajtott ringlispíl: a fából készült népi körhinta. Szombat délután négy órától tartották Sófalvi András könyvbemutatóját, amely azt a tanulmányt tartalmazza, amelyet a Jézus Szíve-kápolnánál szervezett 2011-es ásatás nyomán írt. Úgy látszik, hogy nagyjából három évszázaddal fiatalabb ez az épület, mint korábban gondoltuk, javítani kell az útikönyveket, és rá kell venni önmagunkat arra, hogy ezek után ne emlegessünk Árpád-kori kápolnát, ha az idelátogatónak máris megmutatnánk az első büszkeségünket az autó ablakán át jobbra bökve, ha lentről jövet átlépjük a város határát. Azt kell mondani, hogy feltehetően a 16. század legvégén épülhetett. Derzsy András teológus, a Szent Miklós Római Katolikus Plébánia algondnoka a kiadvány előszavában azt írja, hogy a „jelentős történelmi múlt – függetlenül a kápolna építési idejétől – csak emeli a hely szentségét és méltóságát. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kápolna búcsú-ünnepén, Jézus Szíve napján, évről-évre egyre többen gyűlnek össze az ünnepi szentmisére."
Szép kezdeményezés a gyémánt, arany és ezüstlakodalmas házaspárok köszöntése. A Szent István teremben Kulcsár-Székely Attila színművész, városi tanácsos köszöntötte az érintetteket, majd Bunta Levente polgármester szólalt fel. Zorkóczy Zenóbia színművész jóvoltából egy kétrészes előadóestet láthattunk a Szent István teremben. A megszokott színvonalon hozta Karády és a pesti kabarék világát. A műsor jó volt. Talán egy kicsit sok volt benne a lipótvárosi könnyedség, a Heltai Jenős „izé". Inkább az asszony, a családanya megtartó erejéről kellett volna kicsivel többet énekelni és szólni, semmint a házasságtörésről. Mivel korban és mentalitásban kissé vegyes volt – s kevésbé színházon szocializálódott – a közönség, az udvari pezsgőzés során itt-ott elhangzott, hogy „hosszú volt, de ki lehetett bírni". Nem a házasság, hanem a műsor! Egyébként hangilag valóban nem volt rendben minden, az egyébként kitűnő akusztikájú teremben csak nagy füleléssel és fantáziával lehetett az elhangzottakat értelmezni, mert minden harmadik szó odaveszett. Feltételezhető, hogy az előadó már délelőtt elhasználta az orgánuma napi adagját a Rosszcsont Zénó utcai előadása során. Itt jól jött volna némi hangtechnika alkalmazása.
Amikor a Pipacsok Néptáncegyüttes kívánt fellépni, este 9-kor, külön népzenei gyűjtést kellett a szervezőknek indítaniuk, mert az a fránya hanghordozó, amelyen a zene volt, sehogy sem akart előkerülni a gépből. Szólt helyette Queen. Mert nincsen fesztivál malőr nélkül. Akik nem erre voltak hangolódva, azok már-már abbahagyták a várakozást, sőt némi gajdolás is kezdetét vette-forma a tömegben, hiszen a Kossuth utcában akkor nem csak polgárok tartózkodtak. Szerencsére, amikor megérkezett a biciklis folklór-futár és a vele s CD, 9.30-tól megnézhettük a Pipacsok előadását. Mezőségi, sóvidéki, kőrispataki dalok és táncok. Ebből talán a több is kevés lett volna.
Biztos, hogy sokan ismerték az egyik magyarországi kereskedelmi tévéből Mészáros János Eleket, az idei Csillag születik nyertesét, aki a János Vitézből vett dalokkal egyből belopta magát a hallgatóság szívébe itt is. Aztán jött a többi. A nép gyermekeként, kertészmérnökként irtott némi parlagfüvet a lelkekből és a fülekből. Szükség volt rá. A népdalokat és népdalfeldolgozásokat kedvelő és azokat szívesen éneklő előadó érdekes és értékes színfolt volt a szombati programok végén, igazi tetőpont, amely után jól esett még egy sör és elégedetten lehetett távozni. Ennyi fért egy napba. Lehet, hogy másoknak több és egyéb programok jutottak, hiszen bőség volt, párhuzamosan több előadás is zajlott a nap folyamán.
Úgy látszik, hogy az időjárás is kedvez. Semmi akadálya annak, hogy vasárnap is hasonló élményekben legyen része a vendégek seregének Udvarhely belvárosában. Nem kellett eltérni a kiadott műsorrendtől. Mindössze egy változást jelentettek be a szervezők: hétfőn este 9 órakor a Tomcsa Sándor Színház társulata által bemutatandó Fösvény című vígjátékot – Csurulya Csongor rendezésében – nem a Székelytámadt-várban, hanem a Városháza udvarán fogják játszani.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Kovászna megye fellebbezett Székelyföld ügyébe
A Kovászna Megyei Tanács megfellebbezte a Székelyföld elnevezésű területi egység kialakításáról szóló népszavazást elutasító törvényszéki határozatot – jelentette be hétfőn a megye prefektusa.
Codrin Munteanu, Kovászna megye prefektusa egy sajtótájékoztatón elmondta: a napokban kézbesítették ki a Kovászna megyei törvényszéknek a népszavazást törvénytelennek minősítő, ez év májusában hozott határozatát. Hozzátette, a dokumentumból derül ki, hogy a megyei önkormányzat fellebbezett a döntés ellen. A Székelyföld területi egység kialakításáról szóló népszavazás törvényességéről másodfokon a brassói táblabíróság dönt, amely 2013. március 21-re tűzte ki a kérdés megvitatását.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke az Agerpres hírügynökségnek elmondta: a bíróságé lesz az utolsó szó a kérdésben. „Biztos vagyok benne, hogy eljön az az idő, amikor a romániai politikai osztály és a bíróságok elfogadják, hogy a népszavazás demokratikus véleménynyilvánítási forma, miként az más európai országokban is. Nem normális, hogy a bukaresti politikusok a megkérdezésünk nélkül akarják megrajzolni a megyéket" – jelentette ki Tamás Sándor.
A népszavazás ötlete azután merült fel, hogy tavaly nyáron Traian Basescu román államfő és az őt támogató Demokrata Liberális Párt (PD-L) javaslatot tett Románia közigazgatási reformjára úgy, hogy egyötödére csökkentették volna a jelenlegi megyék számát. Az új közigazgatási egységeket úgy rajzolták volna meg, hogy azokban a magyarság aránya jelentős mértékben csökkent volna.
Kovászna megye tanácsa a magyar képviselők többségi szavazatával tavaly novemberben határozott arról, hogy ez év márciusában népszavazást tartanak a megye területén.
A megye lakosságának két kérdésre válaszolhatott volna: Egyetért-e Kovászna megye jelenlegi területének módosításával úgy, hogy az öt Bodza-vidéki település (ahol a lakosok többsége román) ne legyen része a megyének?; Egyetért-e azzal, hogy ez a módosított terület a Székelyföld nevű, létrehozandó közigazgatási egység része legyen?
A megyei önkormányzat népszavazási határozatát még a korábbi prefektus, György Ervin támadta meg formai okokra hivatkozva a megyei törvényszék közigazgatási részlegén. A törvényszék májusban minősítette törvénytelennek a határozatot.
A román közigazgatásban csak külön-külön létezik a három székelyföldi megye Kovászna, Hargita és Maros. Az 1968-as megyésítéskor Kovászna és Maros megyéhez a történelmi Székelyföldön kívüli területeket is hozzácsatoltak, hogy ezáltal biztosítsák a románok számára a kedvezőbb etnikai arányokat. MTI
Erdély.ma

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Gazdag kulturális programkínálat a Kolozsvári Magyar Napokon
Kolozsvári Magyar Napok gazdag kulturális programkínálatából válogathattak az érdeklődők a hét végén: többek között könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, kerekasztal-beszélgetések várták a közönséget.
Szombaton Orbán János Dénes legújabb, Sándor vagyok én is című könyvét mutatták be. Mint a szerző kifejtette, kétséges, hogy kinek is a könyve a kötet, OJD saját bevallása szerint ugyanis kulturális „reciklálást” végzett.
Önjelölt költők kéziratai
Miután éveken keresztül szerkesztette (önjelölt) költők irodalmi lapokba szánt és visszautasított kéziratait, a kiselejtezett versek közül a leggicsesebb, legelszálltabb műveket gyűjtötte csokorba. Esetenként válasz-versekkel egészítette ki, tematikusan elrendezte. Ha összeülne a tíz legprofibb kortárs magyar költő – ecsetelte OJD – önszántából nem tudna olyan „izgalmas baromságokat” írni, mint amilyenekre „egy szegedi háziasszony képes, azok után, hogy a családja lefeküdt, s a versíró kényszer rátör”.
Szecesszió Kolozsváron
Pál Emese művészettörténész és László Miklós fotográfus közös kötetének bemutatójával egybekötött kiállításmegnyitót tartottak a Kolozsvár Társaság székhelyén, pénteken 17 órától. A kötetet Sidó Zsuzsanna művészettörténész mutatta be részletesen, majd a szerzők is felszólaltak. A két részre osztható alkotás Pál Emese szöveges összefoglalójából és László Miklós fotóiból tevődik össze. A fotók Kolozsvár szecessziós stílusú épületeit és épületrészleteit ábrázolják. A könyv borítója Lechner Károly villájának homlokzatát ábrázolja. Sidó Zsuzsanna elmondása szerint a fotóalbum nem a tökéletességre törekszik, hanem a legfontosabb szecessziós épületeket próbálja jellegzetes példáját azonosítani és öszszegyűjteni. A kötetben megjelenő fotók a Kolozsvár Társaság galériájában kiállítva is megtekinthetők.
Újraolvasott Pezsgő-díjasok
A Bulgakov–Macskaház teraszán az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című többszerzős tanulmánykötetet Kántor Lajos irodalomtörténész, a Pezsgő-díjat odaítélő bizottság alapító tagja, illetve Balázs Imre József, a könyv szerkesztője mutatta be szombaton. A felvezető szövegben Kántor Lajos elmondta, a Pezsgő-díj 1971–’83 között létezett – ezt a korszakot az erdélyi irodalom egyik legfontosabb korszakának tartják. Az elismeréssel erdélyi írók műveit díjazták egy bizottság döntése alapján, a kitüntetés nem járt pénzbeli jutalommal, jelképes pezsgőt kapott a kiválasztott. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok kötetnek húsz szerzője van: bölcsészkaron végzett diákok tanulmányait gyűjtötték össze. A szerzők közül tízen jelen voltak a beszélgetésen, és egyenként meséltek tanulmányukról.
Krónika (Kolozsvár)

Szent István-napi ünnepségekkel zárulnak a kolozsvári napok
Tűzijátékkal tisztelegnek a magyar államalapítás évfordulóján
Szent István-napi rendezvényekkel zárulnak ma a Kolozsvári Magyar Napok. A magyar államalapítás emléknapján az egész napos programok után este a Zrínyi 1566 című rockopera, majd tízperces tűzijáték várja a Főtérre az ünneplőket.
A hétvége további gazdag programot kínált minden kolozsvárinak, vendégeinknek, illetve mindazoknak, akiket a Kolozsvári Magyar Napok csábítottak haza: a Farkas utcai rendezvények, a főtéri koncertek és a vasárnap esti nemzetközi néptánctalálkozó zárógálája mellett kulturális események sokaságában válogathattak. Vasárnap nagyszabású ünnepséggel köszönthettük Kolozsvárt a város 696. születésnapján, a Farkas utcában patakokban folyt a pezsgő, a szervezők 696 üveg Törleyt bontottak e jeles alkalomból, a Főtéren pedig piros-fehér-zöld lufik árasztották el néhány pillanatra az eget.
Szabadság (Kolozsvár)