Végre
Négy halott, 1388 sebesült, 1250 politikai okokból meghurcolt, bebörtönzött, jogaitól megfosztott ember. Nem a legújabb terrortámadás mérlege, nem is valamely autokrata keleti nagyhatalom lépett fel ilyen súlyos következményekkel ellenzékével szemben – az 1990. júniusi bányászjárás tragikus mérlege ez. Nem valahol messze, Ázsiában, hanem Romániában történt mindez, és nem is a kommunista diktatúra idején, hanem a rendszerváltozás után, igaz, az ország legújabb kori történelmének hajnalán.
Napra pontosan 27 évvel a bukaresti bányászjárás után emelt vádat a legfőbb ügyészség az akkori hatalom legfőbb birtokosai, a rettenetes történet kitalálói, megszervezői és lebonyolítói ellen. Emberiesség elleni bűncselekménnyel vádolják többek között Ion Iliescu volt államelnököt, Petre Roman egykori miniszterelnököt, Virgil Măgureanut, a Securitatét Román Hírszerző Szolgálat néven újjáalapító főszekust, Miron Cozmát, az Egyetem téren tüntető diákokat, ártatlan bukaresti polgárokat brutálisan szétverő bányászcsoportok vezetőjét. Végre – sóhajthatnánk fel, hisz igaz ugyan, hogy igencsak megkésve, az erőszakos fellépés után majdnem három évtizeddel kell majd számot adniuk gyilkos cselekedeteikről, ráadásul a vádlottak zöme immár csak élete alkonyán – Ion Iliescu 87 éves! – felelhet majd a bírák előtt, de az igazság feltárása, az igazságtétel, a bűnösök megbüntetése elengedhetetlen. Nem csupán az áldozatok iránti tisztelet miatt, hanem azért is, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák Románia legújabb kori történetének egyik olyan meghatározó epizódját, amely annyi, de annyi mindent megmagyaráz a mai történésekből is. Hogy egyszer s mindenkorra mindenki előtt világossá váljék, micsoda hatalmas hazugságra próbáltunk, próbálunk jogállamot építeni, milyen hihetetlen mértékű manipulációra volt képes az akkori államhatalom, miként mentették át hatalmukat a titkosszolgálatok, a kommunista rezsim sokszor láthatatlan, ám annál befolyásosabb, annál erősebb vezetői. Hogy az akkori történeteket alig vagy egyáltalán nem ismerő fiatalokban is tudatosodjék: nem is oly régen utcai háborúk kirobbantásától, saját állampolgárai egymásnak ugrasztásától, gyilkosságtól sem riadt vissza az államhatalom. És, igen, hogy mi magunk is ismételten szembesüljünk a hátborzongató ténnyel: a diktatúrában edződő, hatalmát a kilencvenes években sikeresen átmentő elit a mai napig él, virul és irányít. Beépült a legfőbb döntéshozói és végrehajtói fórumokba, a Cotroceni-palotába, a mindenkori kormányokba, a titkosszolgálatok vezetésébe, nem sikerült kiszorítani az igazságszolgáltatásból, elárasztotta a romániai médiát, beszivárgott az üzleti világba – átszövi a romániai társadalom egészét. Végre – mondhatjuk hát, de kérdezzük is nyomban: vajon azt megérjük-e, hogy az 1989-es forradalom ügyében is felelősségre vonják az ártatlan életek kioltásáért felelősöket? Vajon az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket egyáltalán elkezdik-e kivizsgálni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös gondokat próbálnak orvosolni (Egri és háromszéki tanfelügyelők)
A Kovászna megyei főtanfelügyelő kezdeményezésére együttműködési szerződést írt alá az egri Pedagógiai Oktatási Központ és a háromszéki intézmény vezetője. Céljuk, hogy a jó példák átadásával segítsék egymást szakmai feladatok megoldásában.
Kiss Imre háromszéki főtanfelügyelő és Schmidt Istvánné egri intézményvezető a szerződés aláírását megelőzően kedden iskolaigazgatóknak és tanfelügyelőknek mutatta be a két tanfelügyeleti rendszer hasonlóságait és különbözőségeit, majd sajtótájékoztatón ismertették az együttműködés célkitűzéseit. Az egri Pedagógiai Oktatási Központ igazgatója hangsúlyozta: a magyar oktatási irányítás számára fontos a határon túli szakmai együttműködés, ám az oktatáspolitikán túl a gyakorlat is azt mutatja, hogy vannak közös gondok, amelyekre együtt sikeresebben meg lehet találni a megoldást. A korai iskolaelhagyás csökkentése és a diákok bevonzása a szakoktatásba két olyan terület, amely Háromszéken és Heves testvérmegyénkben is kiemelt fontosságú, de ezen- kívül is  vannak még ágazatok, amelyeken a jó gyakorlatok átadása segíthetne – szögezte le a két intézményvezető.  A Kovászna megyei tanfelügyelőség munkatársait Schmidt Istvánné meghívta az őszi pedagógiai szakmai napokra, azt követően az együttműködést kibővítenék az iskolák közötti kapcsolattartással, és bevonnák a háromszéki pedagógusokat a különböző magyarországi képzésekbe.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kényszerítő múzsa
Egyik könyvének fülszövegében (Három dráma. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Csillag a máglyán. Káin és Ábel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) így fogalmaz Sütő András: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránta század konfliktusaival”. Az író, aki most lenne kilencvenéves, még egy ilyen rövid ajánló szövegben is már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az irodalom valamiféle feladat vagy kötelesség, amely elől nem lehet kitérni semmiképpen. Bevallom, egykor élesen vitába szálltam volna – vitába is szálltam egyszer-kétszer – ezzel az ars poeticával, hiszen akkoriban nap mint nap tapasztaltuk, hogy a felsőbbség feladatul rója az írónak és szerkesztőnek az időszerűséget, és az aktuális ideológia szolgálatába próbálja állítani az irodalmat. Irritált, ha valaki bármilyen összefüggésben kényszert emlegetett az írással kapcsolatban, és egyetlen vezért fogadtam el csak, a József Attiláét: „Az én vezérem bensőmből vezérel”, vallottam vele együtt. De bármennyire is le akartuk rázni magunkról a rendelt irodalom, az aktualitást szolgáló alkotás nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András akkor, a hatvanas-hetvenes években, az Anyám könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy – Illyés Gyula szavaival – „nem menekülhetsz”, nem menekülhetünk a nyomasztó, nyomorító valóság elől. A Sütő-drámák azért voltak rendkívül fontosak, mert bennük a „külső” vezér, nevezzük törvénynek vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban, szembesült a „belső” vezérrel, nevezzük igazságnak vagy szeretetnek. 
Talán máshol, másfajta esztétikákban kereste akkoriban az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kolhaas Mihály hatása alól: „KOLHAAS (…) Ide hallgass, Karl: a fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsot, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra. NAGELSCHMIDT Az ördögre hallgattam. KOLHAAS Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását… NAGELSCHMIDT … elkenését. KOLHAAS Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg”. Sokféle aktualitást ki lehetett hallani abban az időben a Sütő-művekből, amelyek alapjában véve azt a folyamatot írják le, ahogy a forradalom, illetve a forradalomnak hitt változás felfalja a saját gyermekeit. A törvényből való kiábrándulás és a lázadás drámái ezek, nem is tudom, hogy miért nem nevezi tragédiának színműveit az író, hiszen Kolhaas Mihály vagy Kálvin és Szervét történetéhez is leginkább ez a műfaji megjelölés illik. Lehet, nem tekinti mégsem színtiszta tragédiának a Kolhaas akasztásával, illetve Szervét máglyahalálával végződő színdarabokat, mert nem akar lemondani a már-már irracionális optimizmusról, hogy lehetne ez másképpen is. Miközben éppen egykori naivitásával számol le: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé”. Igen, ezekért a metaforákért is irigyelhető Sütő András, hogy a törvény olyan, mint a „katonabakancs”, és hogy nem „individuális tyúkszemvédelemre” szolgál. Már csupán ezért a rendkívül érzékletes stílusért is érdemes lenne újraolvasni azt az írót, akinek annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és magyarországi olvasók körében, manapság viszont túl keveset beszélünk róla, mert elhittük, hogy a Kolhaas Mihályéhoz hasonló, gyötrődő, fokozatos szembefordulása a kommunista rendszerrel mára már időszerűségét vesztette, akárcsak maga a nacionálkommunista diktatúra. Elmúlt a zsarnokság, időszerűtlenné vált Sütő András moralizáló életműve, mondhatná valaki. De elmúlt-e valóban a zsarnokság, vagy csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéiben, és újabban ismét ki-kijön a napvilágra, megint naivitás hinni a jogállamban, megint autoriter rendszerről álmodnak a hatalmasok, megint baj van a nyelvi és oktatási jogokkal is. Elég csak szétnézni, hogy éppen mi történik Marosvásárhelyen a római katolikus középiskolával, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel vagy a kétnyelvű feliratokkal, és rá kell jönnünk, hogy Nagelschmidt és Kolhaas Mihály vitája nem ért véget. Persze ezzel csak annyit mondtam, hogy ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az konjunkturális okokból ismét fontos lehet, de vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi, marosvásárhelyiek is? És most nem csak 1990-es áldozatvállalására gondolok. Azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés. Próbálom visszafogni a pátoszt, de nem lehet: azokra a hol heroikus, hol iránytű nélküli időkre minél gyakrabban kellene emlékeztetni legalább azokat, akik ma magyarul írnak és olvasnak Erdélyben. Rendkívül fontos hát az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, hogy vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk? Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi irodalmi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei. De észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat vagy netán a Bánk bánt – nem véletlenül említem Katona József művét, tessék csak Bánk és Kolhaas sorsát összehasonlítani –, ugyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet és az igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre. Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket elvi szinten megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az sem, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet: az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. Ezért hiteles számunkra – és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom – Kolhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van.
Megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán, mert minden látszat ellenére egyik sem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól. Ezeket a drámákat újraolvasva, rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem akkor születik, ha az író letagadja az aktualitás kényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogyha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadulhat. Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel: nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban, és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, szintén az időszerűségből táplálkoztak.
(Elhangzott a június 16-i megemlékezésen, az Ariel színházban)
Markó Béla Népújság (Marosvásárhely)

Tanévzáró a Téglásban
Összeforrt közösség, dicséretes eredmények
Az idei éve sem telt eredménytelenül Hunyad megye magyar oktatási központjában – értékelt a pénteki tanévzáró alkalmával Kocsis-Attila Levente iskolaigazgató. A Téglás Gábor Elméleti líceum diákjai ezúttal is szép tanulmányi és verseny-eredményeket értek el, miközben maga az intézmény is gyarapította kínálatát. A Kőműves Kelemen Szülői Bizottság idén tavasszal nyitotta meg a sószobát, mely nagyszerű kezelési lehetőséget jelent a légúti gondokkal küzdőknek és az iskola diáksága ki is használta azt: az utóbbi hetekben minden osztály többször is elidőzött a sószobában. Ennek közvetlen szomszédságában nyílt meg a múlt napokban egy modern kreatív műhely, mely a vakáció idején is nyitva áll az érdeklődők előtt. Szintén a most záruló tanév során indult be az iskolában az ECDL, európai elismertségnek örvendő számítógép-kezelői vizsgáztató központ, ahol a tanintézmény több diákja sikeresen le is vizsgázott már. És említést érdemel az OTP Bankkal kialakult és folyamatosan fejlődő együttműködés is, mely során színvonalas képzésben vehettek részt az iskola diákjai – összegezte az idei újdonságokat Kocsis Attila-Levente iskolaigazgató, megköszönve a pedagógustársak, szülők, illetve diákok munkáját.
A továbbiakban felszólalt dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes, Szász-Barra Zsófia informatikai és kisebbségi tanfelügyelő, valamint Széll Lőrincz megyei ifjúsági igazgató. Mindannyian arra biztatták a diákságot, hogy használják ki a vakációt, pihenjenek, kiránduljanak, és ne feledkezzenek meg a nagymamákról sem. Palkó Cecília, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke a felszólalók sorát zárva hangsúlyozta: a vakáció a tanév során felgyűlt tudásbeli hiányok pótlására is alkalmas. – Tegnap az alapítvány nevelőivel szentségimádást tartottunk, diákjainkért, gyermekeinkért imádkoztunk. Biztosak lehettek tehát, hogy a Fennvaló részéről megvan a támogatás, de nektek is hozzá kell tennetek a magatok részét, hogy jövőre még jobb eredmények szülessenek– fogalmazott az alapítvány igazgatója.
Balogh-Botár Károly Csaba igazgató-helyettesnek jutott az örömteli feladat, hogy felsorolja az idei tanulmányi és versenyeredményeket. Utóbbiak kapcsán elmondta: csupán az elemi osztályokban 164 említésre érdemes versenyeredmény született e tanévben és a felső tagozatok diáksága is számos rangos erdélyi, magyarországi és nemzetközi versenyen szerzett elismerést. Az országos és nemzetközi versenyek díjazottjait, illetve felkészítő tanáraikat a szülőbizottság nevében pénzjutalomban részesítette Borsai Zoltán elnök.
A jó hangulatú tanévzárót az osztályközösségekben történő díjazás követte. Szülők, tanárok egyaránt örömmel állapították meg, hogy egyre összeforrottabbá válik az iskola közössége. Ennek jeleként értékelhető az elmúlt hetek számos szívet melengető rendezvénye. A meghitt ballagási ünnepséget követően ugyanis sor került a nyolcadikosok búcsúztatására is. Mészáros Enikő osztályfőnök tartalmas műsor nyomán féltő gonddal bocsátotta útra diákjait. Néhány nap múlva Lengyel Izabella tanítónőtől búcsúztak a negyedikesek, az első téglásbeli generáció, mely öt esztendőt töltött a tanító néni óvó szárnya alatt. Utóbbi gondoskodó szeretete nyilvánvalóan érezhető volt a vidám, mégis könnyeket fakasztó évzáró előadás alkalmával is. A legnagyobb meglepetés idén az elsősök évzáró ünnepélyén jött, melyen a második osztályosok, az iskola jelképével ellátott nyakkendővel avatták fel kisebb társaikat. Csatlós Erzsébet Zsófia és Osváth Piroska tanítónők munkájának, nagyszerű együttműködésének köszönhetően mindkét osztály számára emlékezetes ünneppel zárult az idei tanév. És természetesen a kis óvodások is kedves ünnepség keretében búcsúztak Oprisa Melinda óvó nénitől, azzal a biztató ígérettel, hogy ősszel visszatérnek a tanintézménybe – immár iskolásként.
A tartalmas évzáró ünnepségek megkoronázásaként került sor az ökumenikus jellegű tanévzáró szentmisére, a dévai Szent Antal templomban. P.Főcze Bonaventúra OFM, dévai plébános az iskolai felszólalásokhoz csatlakozva derűs, tartalmas nyarat kívánt a diákoknak, pedagógusoknak, szülőknek. És arra biztatott mindenkit, hogy a hirtelen megszaporodó időből szánjanak az imára, jó cselekedetekre is. – A vakációban a templom nem zár be, a jó Isten mindig vár bennünket, mindig alkalmasnak tartja a találkozást, nem csupán az ima idején, de a jó tettek által is közelebb kerülhetünk Hozzá – fogalmazott fr. Bonaventúra, arra biztatva a gyermekeket, hogy a vakációban többet segítsenek szüleiknek, keressék fel idős, beteg rokonaikat, igyekezzenek minél több jót tenni. Egy tanítómesével világossá tette: az Isten mindannyiunk keze által szeretné szebbé tenni a világot.
A szentmisén a Szent Ferenc Alapítvány Gyermekzenekara énekelt és Rátoni Csaba református, illetve Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkész is megáldotta az elmúlt tanévért hálát adó közösséget.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)

Tisztújító közgyűlésre került sor a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnál
2017. június 17-én került sor az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) tisztújító testületi ülésére a szervezet kolozsvári székházában. Az ülésen jelen volt Kocsis Károly akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke, Tarnóczy Mariann, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetője, valamint Roósz András, a Miskolci Területi Bizottság elnöke.
A testületi ülés első részében beszámolót tartott Salat Levente akadémikus, a KAB leköszönő elnöke, aki a megelőző 3 évben vezette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. A leköszönő elnök érdemeit Kocsis Károly akadémikus méltatta.
Ezt követően az ülés második részében a KAB testülete megválasztotta a következő 3 évre az új elnökséget:
Elnök: Néda Zoltán akadémikus, az MTA külső tagja 
Alelnökök:
Természettudományok: Csibi Vencel József akadémikus, az MTA külső tagja
Élettudományok: Tiboldi István, az MTA külső köztestületi tagja
Társadalomtudományok: Péntek János akadémikus, az MTA külső tagja
Tudományos titkár: Salat Levente akadémikus, az MTA külső tagja kab.ro

A helybeliek hálásak a vizsgálatokért (Szolnoki orvosok Olt menti háromszéki falvakban)
Az elmúlt huszonhét évben hatalmon levő kormányok elűzték az orvosokat, asszisztenseket, a családorvosok közül sokan hamarosan nyugdíjba vonulnak, ezért is különösen nagy a jelentősége annak, hogy ötödik alkalommal végeznek kecskeméti és szolnoki orvosok ingyenes szűrővizsgálatokat Háromszéken – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke pénteken Mikóújfaluban a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház szakembereinek ötnapos háromszéki munkálkodását lezáró sajtótájékoztatón.
Az öt orvosból és tizenkét asszisztensből álló szolnoki csapat harmadszor rendezkedett be néhány napra háromszéki településeken, korábban kecskeméti szakemberek is végeztek szűrést falvainkban. A Hetényi Géza-kórház orvosai és asszisztensei hétfőtől több mint háromezer vizsgálatot végeztek el az Olt menti települések lakóinak körében, egyesek több szakorvosnál is megfordultak, összesen közel ezren éltek az ingyenes szűrés lehetőségével. Sepsibükszád, Mikóújfalu és Málnás felnőtt lakosságán kívül a szakemberek az óvodások és iskolások egészségi állapotát is felmérték. A gyermekeknél gyakori a lúdtalp, a száraz bőr és a rossz fog, a felnőtteknél a szív- és érrendszeri betegségek fordulnak elő a legnagyobb arányban, s bár ezeket kezelik, többen őszintén elmondták, hogy nem szedik rendszeresen a felírt gyógyszert.  Dr. Lőrincz Ambrus nyugdíjas szolnoki kardiológus úgy értékelte, két előbbi háromszéki terepútjuk alkalmával Kommandón és Erdővidéken azt tapasztalták, sok az elhanyagolt eset, ehhez képest az Olt mentiek jobb állapotban vannak. Szerinte az egyén hozzáállásán is múlik, hogy milyen az egészségi állapota, Kommandón például találkoztak olyan emberrel, aki több év után csak az általuk végzett szűrőprogramra jött le a hegyről a faluba. A vizsgálatokról kiállított leletet eljuttatják a helyi családorvoshoz, a további analízisek, kezelések szükségességéről ő dönt – mondta Lőrincz doktor. Lehoczky Ildikó szak­asszisztens, a erdélyi tereputak szervezője elmondta, a Béres Gyógyszergyár ötmillió forint értékű Béres-terméket adományozott a háromszéki szűrőprogramban résztvevőknek, de a szolnokiak játékokat, könyveket, fertőtlenítő- és kötszereket is hoztak magukkal. Demeter Ferenc mikóújfalusi és Szotyori Angéla málnási polgármester megköszönte a háromszéki és a Jász-Nagykun-Szolnok megyei önkormányzat közbenjárásával, a Hetényi Géza-kórház orvosai által végzett szűrővizsgálatokat, amelyek Málnás esetében azért is jelentősek, mert a tavaly elhunyt helyi családorvos helyére még nem sikerült szakembert találni.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A bizonytalanság hálójában
Határidőkön túl
Az iskolaalapítók emlékét szerte a világon nagy tisztelettel és kegyelettel őrzik. Iskolát alapítani ugyanis a legszebb és legnemesebb feladatok egyike. Színvonalas iskolát alapítani, amely rövid idő alatt teljesítményt tud felmutatni, annál inkább. Jó hangulatú iskolát létrehozni, ahol helye van a lelkiség mellett a vidámságnak is, ahova jókedvvel mennek a diákok, különösképpen szép feladat. 
Erényből bűn
2017-ben Marosvásárhelyen mindez bűnnek minősül, az alapítókat felfújt, eltorzított okokból meghurcolják, mintha főbenjáró bűnt követtek volna el azzal, hogy színvonalat teremtettek, a szülőket – akiknek joggal alakult ki a bizalmuk az iskola iránt, és nem adják fel a küzdelmet – megfélemlítik, a gyermekek jogait durván megsértik, lelkivilágukat, a felnőttekbe vetett bizalmukat összetörik. El lehet-e fogadni, hogy mindazt, amit jó szándékú pedagógusok felépítettek,
alattomos, rossz szándékú erők minden eszközt, akár az „igazságszolgáltatást” is felhasználva, lebontsák?
Erre gondoltam június 15-én délelőtt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum évzáró ünnepségén, amikor a kitűnő tanuló diákokat szólították ki sorra, és elhangzott, hogy egy-két felsőbb osztály kivételével mindeniknek az általánosa kilencesen fölül van. A legkülönbözőbb versenyeken, vetélkedőkön díjat, helyezést elért, teljesítményükre büszke diákok mellett lelkes pedagógusok és szülők örömét is beárnyékolja az iskola körül a felelősség hárításáról szóló elvtelen labdajáték. Azt, ami két év alatt a más tanintézményekből hozott anyagból összeforrott, és a frissen kapott anyagból felépült, akkora nagy bűn tönkretenni, amit az iskola rosszakarói sem követhetnek el következmények nélkül. 
Azok számára, akiknek feltett szándéka az intézmény tönkretétele, az sem számít, hogy a katolikus iskola körüli helyzet rendezésének elmaradása szinte az egész megye diákságát érinti, ugyanis a vidéki általános iskolák végzettjei közül is sokan készülnek marosvásárhelyi tanintézménybe. Hétfőn megkezdődik az országos képességfelmérő teszt, amelyen a diákok úgy vesznek részt, hogy nem ismerik pontosan, hova, melyik iskolába nyerhetnek felvételt. 
Sokak véleménye megegyezik abban, hogy az alapításakor történt adminisztratív hiba ellenére a katolikus iskola törvényesen működik. Ezért a legészszerűbb megoldás az lett volna, ha a tanfelügyelőség érvényteleníti február végi határozatát, miszerint a vizsgálat alatt álló tanintézmény nem vehet fel diákokat, így nem indulhatnak az előkészítő és a tervezett kilencedik osztályok, köztük a katolikus teológia osztály sem, ami a Római Katolikus Püspökök Konferenciája és a közoktatási minisztérium egyezsége alapján jöhetett létre.
Szorul a hurok 
Az említett megoldás helyett az egymást követő bírósági ítéletekkel a hurkot mind szorosabbra fűzik az iskola körül. Egyrészt elutasították az iskola és a szülők kérését, hogy a bíróság érvénytelenítse a tanfelügyelőség említett határozatát, amely megbénította az iskola működését. A közigazgatási bíróságon pedig az Unirea Főgimnáziumba járó szülők kérésére érvénytelenítették azt a tanfelügyelőségi határozatot is, amelynek alapján a tanfelügyelőség a szülők kérésének eleget téve a katolikus iskolába sorolta be az Unirea alsó és gimnáziumi tagozatos osztályait. 
A helyi önkormányzat döntéseit, egyrészt amellyel korrigálni szerették volna az iskola alapításáról szóló tanácsi határozat két kifogásolt szavát (a „se propune”-t a „se aprobă”-val helyettesítve), valamint egy új iskola alapításáról szóló határozatot is, a prefektus megtámadta. A Szentszék nagykövetének marosvásárhelyi látogatásakor viszont a legkategorikusabb fogadalmat tette a helyzet rendezésére, de ennek a jelei még nem mutatkoznak.
Felelősség minden fokon
Az alapítás körüli jogi helyzetről a polgármesteri hivatal jegyzője, Szövérfi László fenntartja, hogy a sokat emlegetett 33-as határozat, amellyel a tanács Marosvásárhely iskolahálózatáról szavazott, és az 1385-ös tanfelügyelőségi határozat alapján a Római Katolikus Teológiai Líceum törvényesen működik. Ezt erősíti meg, hogy 2015-ben a minisztérium belefoglalta az országos iskolahálózatba, és a középiskolai oktatás minőségét ellenőrző ügynökség mindent rendben talált, akkreditálva a kezdő osztályokat. Ha az igazságügyi szervek úgy döntenének, hogy a katolikus iskola nem működik törvényesen, akkor mind a minisztériumnak, mind a minőségellenőrző szervnek vállalnia kell a felelősséget, ahogy egyébként Marosvásárhely polgármesteri hivatalának és tanácsának is. A jegyző szerint, ha jóindulattal kezelnék az ügyet, a tárcavezető meg tudta volna oldani, egy miniszteri rendelettel, illetve egy kormányrendelettel. A kérdésre, hogy a polgármesteri hivatal miért lépett be ellenfélként az iskola elleni perbe, azt válaszolta, hogy abban az időben nem ő volt a jegyző. 
„További jogi eszközökkel próbálkozunk” 
Az iskola évzáró ünnepségén Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátornak tettük fel a kérdést, hogy az említett bírósági határozatok alapján van-e még remény, hogy a katolikus iskola megmaradjon. 
Mivel a remény hal meg utoljára, bízom abban, hogy nem az utolsó évzárón vettünk részt. Bár nehéz félévet zártunk, úgy érzem, van remény a megoldásra. A beszédekben elhangzott, hogy az elmúlt időszakban a diákok, pedagógusok és szülők példaértékű összefogásának vol-
tunk a tanúi, az ügyet felkaroló és támogató különböző színezetű politikai alakulatok képviselői a politikum és a civil társadalom közötti összefogásról tettek tanúbizonyságot. Továbbá jogi eszközökkel próbálkozunk, amelyek törvényes megoldást kínálnak az iskola helyzetének a rendezésére. Önkormányzati szinten is folytatódnak a próbálkozások, illetve a törvényhozás szintjén is reménykedünk az elmozdulásban. 
Lehet-e hinni a pápai nuncius előtt tett ígéreteknek, vagy csak pillanatnyi szemfényvesztés volt az egész?
Az eddigi tárgyalások során azt tapasztaltam, hogy az intézmények közül minden érintett fél – tanfelügyelőség, minisztérium, polgármesteri hivatal, prefektúra – deklaratív módon a megoldásról beszél, de hathatós módon segítséget egyik intézmény sem nyújtott a katolikus teológiai líceum ügyének rendezésére. Mindez beleillik az általános romániai képbe, ahogy különböző jogi eszközökkel, módszerekkel próbálják az eddig kivívott jogainkat csökkenteni, intézményeinket lebontani. Hangsúlyosan fölszólítjuk az érintett szerveket, hogy lássák el feladatukat! A prefektus feladatköri leírásában szerepel, hogy közvetítenie kell a különböző szereplők között. Ennek érdekében olyan jogi javaslatokat indítványozhatna, amelyek megoldást, kiutat jelentenének ebből az ügyből. 
Szintén országos jellegű probléma, hogy olyan törvényi keret van érvényben Romániában, amelyet többféleképpen lehet értelmezni, s kafkai módszerrel hónapokig-évekig lehet húzni-halasztani ügyeket. 
Az iskolának létjogosultsága van
Biró Zsolt parlamenti képviselő is részt vett az évzárón. 
Kiegészítésként először is a bibliai idézetet említeném, amelyben Pál apostol a zsidókhoz írott levelében úgy fogalmaz, hogy nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi. Ebbe az iskolába jártam, és 1988-ban itt érettségiztem. Arra gondoltam, hogy akkoriban hány embernek jutott eszébe, hogy ezen az udvaron 27-28 év múlva egy római katolikus iskola évzáró ünnepségén veszünk részt. Ez kell számunkra a hitet és a reményt adja a továbbiakban is, nem szabad ebben a kérdésben meghátrálni, ugyanis az elmúlt évek során egyértelműen beigazolódott, hogy ennek az iskolának létjogosultsága van, a közösség igényli, az eredmények megerősítik, a jogi helyzetet kell a következőkben úgy alakítani, hogy megoldást biztosítson az iskola jövőjére. Ugyanakkor felhívnám a figyelmet arra a diszkriminációra, ami a marosvásárhelyi tanfelügyelőség szintjén ismétlődik azzal, hogy jóval kevesebb magyar osztályt indítanak annál, mint amire a magyar közösségnek megyénkben joga és szüksége lenne. 27 éve folyton csak visszalépünk, és az idén már 253 magyar gyermek számára nem biztosítanak továbbtanulási lehetőséget anyanyelven, holott a törvény világosan fogalmaz az ellenkezőjéről. A román és a német tagozaton több a hely, mint a végzős diák, csak a magyar tagozatot sújtja a diszkrimináció. 
Konkrét megoldásnak mit lát a katolikus iskolát illetően?
Egyelőre beiskolázási terv sincsen Marosvásárhelyen, a helyzet tehát nemcsak a katolikus iskolára éleződik ki, hanem a többi tanintézményre is, amelyek ősztől el kell kezdjék a tevékenységüket. Nem beszélve arról, hogy a kilencedik osztályba készülő gyermekek kezében a módszertani útmutató szerint már régen ott kellene legyen az induló kilencedik osztályokat tartalmazó füzet, ami alapján eldönthetik, hogy hol szeretnének továbbtanulni. Hétfőn kezdődik az országos képességfelmérő vizsga, és nem tudni, hogy Marosvásárhelyen mit választanak a diákok. Ha a városvezetés, a szakmai felügyelet ennyire felelőtlen, tennünk kell azért, hogy hasonló helyzetek ne ismétlődhessenek meg.
Fellebbez az iskola 
Székely Szilárd, az RKTL megbízott igazgatója elmondta, hogy az iskola nevében fellebbeznek a közigazgatási bíróság határozata ellen. Továbbá úgy gondolják, hogy amíg a katolikus iskola létezik, nem lehet az ellenkezőjét állítani egy kétely alapján. Fenntartásaik vannak egy új iskola indításával kapcsolatosan is, arra gondolva, hogy mi lesz a diákokkal a 2017/18-as tanévben. Ha nem vonják vissza a beiratkozási tilalmat, a végzős osztályok távozásával megszűnik a lehetőség a diákok pótlására, ami komoly következménnyel járhat a tanári karra is. Kik fognak a 2018-ban induló új iskolában tanítani, és hol lesznek a megmaradt diákok? – hangzik a kétely az iskola részéről.
Melyek lesznek a befogadó iskolák, és mi a biztosíték arra, hogy visszaadják az áthelyezett kapott osztályokat? Mi a garancia arra, hogy az új alapítást nem fogják megtámadni? Marad-e még bizalom a szülőkben, hogy az új iskolába írassák a gyermeküket a történtek után? – néhány a kérdések közül, amelyek megválaszolásáig a jelenlegi intézmény megtartását vélik az egyetlen lehetséges útnak, nyilván a beiskolázás tilalmának a feloldásával – erősítette meg a tantestület nevében Székely Szilárd megbízott igazgató az iskolának a már korábban is közölt állásfoglalását. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

Szent Lászlóra emlékeztek
Koszorúzással egybekötött megemlékezést tartottak tegnap Nagyváradon a városalapító szent király egészalakos szobránál, a barokk palota kertjében. A Szent László Napok hivatalos nyitórendezvénye, a színházban megtartott gálaestet megelőzően a fesztiválszervezők és meghívottjaik lerótták tiszteletüket a lovagkirály előtt.
Vasárnap, a Szent László Napok „nulladik napján” kerékpártúrát tartottak Várad és Biharkeresztes között, a biciklisek mintegy negyven kilométert tettek meg. Ugyancsak vasárnap délután Kósa Klára keramikusművésznek nyitottak kiállítást a várban, míg tegnap Móser Zoltán festőművész tárlata nyílott meg Szent László-freskók a Kárpát-medencében címmel
A Szent László Napok ma is zajlik, és a hét vége felé egyre több és változatosabb rendezvényre lehet számítani. Kövessék lapunkat, szemelgessenek a kultúr- és összművészeti fesztivál programjaiból. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bukaresti Magyar Élet
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatója havonta elküldi nekem e-mail-ben a címben jelzett fővárosi magyar lap írásait. Nincs ebben semmi különös, ha csak az nem, hogy a Maszol mellett immár ez a világhálós kiadvány is ötödik éve megmutat valamit a fővárosi magyarság életéből, az ő művelődési igényükről kapunk felvilágosítást.
A legutóbb számban számomra legérdekesebb írás a ballagó 12.-esek elköszönéséről szól. Kilencen végeztek, köztük bizonyára tiszta román családból származó fiatalok is. Eszembe jut, magam is évekkel ezelőtt vizsgáztattam az Adyban, egyik esztendőben nyolcadikosokat, egy másik alkalommal érettségizőket. Mindkétszer meglepett az a komolyság, ahogy a tanulók és szüleik is viszonyultak ehhez az aránylag kis létszámú, de annál szorgalmasabb iskolai közösséghez.
Annak idején, tudom, bukaresti ismerőseim, barátaim közül többen is reggelente hosszú utat tettek meg, hogy csemetéjüket elvigyék az egyetlen magyar iskolába, a tanárok pedig mindannyian ott izgultak a vizsga színhelyének közelében. Kellemes meglepetés volt szóbeli feleleteiket hallgatni, írásbeli dolgozataikat javítani. Olyan nem akadt közöttük, aki legalább három Jókai-regényt el ne olvasott volna, Mikszáthról, Kosztolányiról nem is beszélve. Igényelték, hogy meghallgassuk őket, hogy beszéljenek. Eladdig egyetlen egyszer kért meg az egyik sepsiszentgyörgyi vizsgázó, amikor kiváló felelete közben le akartam állítani, hogy ő még beszélhessen, mert beszélni akar a modern drámáról, ugyanis tanórákon erre nem nyílt lehetősége (ezért is tartom baromságnak, hogy a szóbeli vizsgát teljesen tét nélkülivé tették).
Igen, ott, Bukarestben olvasott diákokat vizsgáztattunk. Egyikük édesapja várt az állomáson gépkocsival, kiderült, magyarul nem tud, a budapesti román konzulátuson dolgozik, s fiát azért adta az Ady Endre Líceumba, hogy elsajátítsa a magyar kultúrát, belőle is diplomatát akar nevelni. Akkor még román nemzetiségű volt a magyar iskola igazgatója, szerencsére, mert ő mentette meg a felszámolástól ezt a tanintézetet, a sírból hozta vissza, ahogy mondani szokás, nem engedte megbuktatni. (Tényleg: milyen könnyű iskolát felszámolni, s milyen nehéz megtartani, újra megalakítani! Nevét meg szokták jegyezni az iskolaalapítónak, de meg az iskola felszámolójának is! Az elsőnek sok helyen szobrot is állítanak.)
Persze, a bukaresti magyar élet nem csupán ennyiből áll, de az Ady Endre Líceum kétségtelenül a fővárosi magyar közösség magyar életének egyik fontos, talán legfontosabb része, rájuk figyelnünk innen távolról is érdemes és tanulságos!
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Semmi sem riasztja el a Bögözben garázdálkodó medvét – újabb portákra tört be
Noha a bögözi lakók javainak védelméért egy fiatalokból álló csoport éjjeli járőrözést szervezett, ez sem állította meg hétfőre virradóra az éhes medvét, hogy betörjön az emberek portájára. A nagyvad ezúttal négy helyen okozott kárt. A vadásztársulat tehetetlen az ügyben, az éjszakai riogatás az egyetlen lehetőségük, amivel segíthetnek a lakóknak.
A Felszeg utcában két portára ment be a medve, továbbá egy főút menti háznál is garázdálkodott – tudtuk meg Szilágyi Ferenctől, Bögöz község alpolgármesterétől, aki hozzátette, az est folyamán a megyei út mentén található tömbházak környékén is látták a ragadozót. Rámutatott, a szemtanúk szerint most nem az a medve pusztított a faluban, amely a múlt hét végén, hanem egy annál jóval nagyobb állatról van szó. A nagyvad portyájának összesen húsz csirke esett áldozatául. Mindemellett a községhez tartozó Székelymagyaroson szintén lecsapott a medve, feltételezhetően egy másik egyed. Egy tehenet támadott meg, amely végül megmenekült. A közelben kecskék és bárányok bőrét találták meg a helyiek, erről az esetről egyelőre nincsenek pontos információk.
Járőröztek
Egy fiatalokból álló kisebb csoport éjfél utánig zajongva járőrözött a faluban, hogy elriassza a két napja odajáró nagyvadat, mint utólag kiderült, kevés sikerrel. Stábunk is a helyszínen volt, többször végigjártuk az utcákat, de sem kutyaugatást, sem a medve jelenlétére utaló zajokat nem hallottunk. Ami viszont feltűnő volt, hogy még éjfélkor is égtek a lámpák a házakban, és néhol ajtajuk előtt üldögéltek a lakók. Érezhető volt a feszültség, többen is azt mondták, hogy félnek, ezért nem mernek aludni.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro

Tisztázatlan az iskolahálózat helyzete
A megyei tanfelügyelőség elhárítja a felelősséget
Megyénkben 4837 tanuló járta ki a nyolcadik osztályt, akik közül 901-en pótvizsgára maradtak, így a cikluszáró tudásfelmérő vizsgára 3936-an iratkoztak be, ebből 1325-en a magyar, 64-en a német tagozaton. Hétfőn a román írásbelivel megkezdődött a vizsga, melyre mindössze 2547-en jelezték részvételi szándékukat. Szerdán lesz a matematika írásbeli, csütörtökön az anyanyelv, a végső eredményeket június 30-án hozzák nyilvánosságra.
A sikeresen kisérettségiző diákok akkor kellene megjelöljék, hogy melyik iskolában szeretnék folytatni tanulmányaikat, Marosvásárhelynek azonban még a mai napig sincs elfogadott iskolahálózata. Ezt, mint már többször jeleztük, a helyi hivatalok közötti felelősségáthárítás akadályozza. A megyei tanfelügyelőség februári 70-es számú rendeletével megtiltotta a Római Katolikus Teológiai Líceum kezdő osztályainak indítását, köztük a három népszerű kilencedik osztályét is, a polgármesteri hivatal által átküldött beiskolázási terv szakmai láttamozását pedig minden alkalommal formai hibákra hivatkozva visszautasította. A városi tanács határozatait a törvényességi okokra hivatkozva a prefektus állította le. 
Ezek után a tanfelügyelőség az elmúlt hét végén egy magyarázkodó sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben, részletesen megjelölve a törvényes előírások helyét, kioktatja a címzetteket, hogyan kell iskolát alapítani. 
Az átirat szerint a megyei tanfelügyelőség minden törvényes kötelezettségének eleget tett, amikor 26 iskolai egység működésére szakmai beleegyezést adott. Nyolccal kapcsolatosan kifogásokat emelt. Ezek olyan óvodákra vonatkoznak, amelyek nem az adott iskolához tartozó oktatási szintként, hanem külön szerkezetként szerepelnek. A főtanfelügyelő azzal vádolja a városi tanácsot, hogy jóvá kellett volna hagynia a beiskolázási tervet a 26 tanintézménnyel, majd korrigálnia kellett volna a kifogásolt óvodák besorolását és a katolikus iskola helyzetét. Ehelyett az utóbbi időszakban ötször ülésező városi tanács csak a katolikus iskola ügyét tűzte napirendre. „Úgy tűnik, hogy a képviselők számára a többi 33 iskola nem létezik” – hangzik a tanács ellen megfogalmazott vád.
Majd azt bizonygatják, hogy a tanfelügyelőség minden lépését a törvényes előírások alapján tette. Többször kezdeményezte: segítséget nyújt a városi tanácsnak, hogy megtalálják a legjobb megoldást a helyzet rendezésére, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetének tisztázására, az összes diák és szülő alkotmányos jogát tiszteletben tartva. 
A közlemény végül emlékeztet arra, hogy a Megyei Törvényszék Közigazgatási és Adóügyi Részlegén helyet adtak annak a keresetnek (1796/102/2016), amelyben „Marosvásárhely municípium kérte a 2015. augusztus 31-i tanfelügyelőségi határozat megsemmisítését”. A szóban forgó határozattal a tanfelügyelőség engedélyezte, hogy a Bolyai iskolába járó katolikus osztályok és a szülők döntése alapján az Unirea magyar osztályai is átkerüljenek a 2015 őszétől indult Római Katolikus Teológiai Líceumba. A közigazgatási bírósági döntés a tanfelügyelőség szerint megerősíti azt a tényt, hogy a tanügyi törvény értelmében csak a helyhatóságok alapíthatnak új iskolát – olvasható a Macarie Ioan főtanfelügyelő által aláírt közleményben, amely teljes mértékben a helyhatóságokra hárít minden felelősséget, és nem pontosítja, hogy ez idő alatt mit tett a tanfelügyelőség jogi osztálya, hogy az állítólagos törvénytelenségeket megakadályozza. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

I. Fehér Megyei Magyar Napok: minőségi együttlét a szórványban
Óriási siker övezte a merész kezdeményezést
A gazdag programokat kínáló, többhelyszínes rendezvénysorozatra 2017. június 15. és 18. között került sor, a rendezvény megmozgatta a megye magyarságát, közel 2500-an vettek részt a különböző eseményeken.
A fő helyszínen, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban közölte a város lakosságával a friss híreket Lőrincz Helga alpolgármester: aláírták a szerződést a vártemplom felújítására és hamarosan elkezdődik a Bethlen utca lakosainak áttelepítése.
Szórványban, ahol a magyarság aránya 20% alatt van, nem könnyű a kisebbség érdekeit képviselni, a komolyabb, hosszú távú  célokat és beruházásokat megvalósítani, az átlagember számára pedig nyíltan és büszkén felvállalni magyar identitását. Kellenek hozzá határozott vezetők, korrekt és élelmes politikusok és elengedhetetlen a különböző közösségi mintaformálók és intézményvezetők együttműködése. Ugyanakkor pontosan kell ismerni a közösség igényeit, elvárásait, és ugyanannyira fontos a külső segítség, a tömbben élő magyarsággal való kapcsolattartás valamint az anyaország részéről hozzáadott anyagi támogatás is, amelyek hiányában a szórvány legfeljebb csak araszolhat, de fejlődésről szó sem lehet. Fehér megyében, különösen Nagyenyed esetében úgy tűnik, sikerült meglelni  ezeket a sokrétű  erőforrásokat, amelyek új fejezetet nyitnak a közösség életében.
„A Fehér Megyei Magyar Napok hagyományt kívánt teremteni azáltal is, hogy – bár a Dr. Brendus Gyula Egyesület volt a jogi lebonyolító – civil szervezetek, tanintézmények, egyházak, vállalkozók és a helyi társadalom tagjai közös erővel a Fehér Megyei RMDSZ infra­struktúráján keresztül együtt dolgoztak a rendezvény sikeréért” – fogalmazott Horváth Enikő projektvezető, akinek tapasztalata mindvégig kulcsfontosságúnak bizonyult.
„Rendezvényünket, amely összefogni és erősíteni kívánta a minőségi együttlét útján a Fehér megyei magyarságot, az Erdélyben zajló hasonló magyar napok mintájára terveztük, figyelembe véve a szórvány sajátos igényeit. Legfontosabb célunk a közösségépítés, valamint népi hagyományainknak és kulturális értékeinknek a bemutatása volt. Ezek tudatosítása, megőrzése és megismerése által a jövő nemzedéke is részesülhet ebben az ajándékban. Meggyőződésem, hogy e négy nap alatt egy olyan esemény meghonosítása valósult meg, amely több szempontból is elősegíti egy aktív és élhető közösség erősödését, ugyanakkor fontos kezdeményezése az interetnikai párbeszédnek és a toleranciának is. Programjaink mindenkihez, minden korosztályhoz, érdek- és szociális csoporthoz szóltak, a családi szellem és az itthon maradás fontosságát hangsúlyozták” – nyilatkozta összegzésképp lapunknak Lőrincz Helga alpolgármester. 
Magyarul hangos a központ! 
avagy miénk itt a tér – ez volt az első kellemes benyomása mindazoknak, akik Nagyenyed főterén megfordultak a négy nap alatt. A gyönyörűen felújított kollégium impozáns látképe mellé a magamfajta lokálpatrióták már előre odaképzelték a kívül-belül restaurált református vártemplomot és a „kiszellőztetett” Bethlen utcát is, úgyhogy az öröm azonnal meghatványozódott és ugyanaz az érzés remegtette meg sokak keblét: még mindig mi uraljuk itt a központot…!
A magyar beszéd mellett a kollégium udvaráról kihallatszó zeneszótól is „boldogok voltak a város utcái” – ahogyan egyik kedves ismerősöm fogalmazott. Csütörtökön este a sztármeghívott Republic adott fergeteges koncertet – amiről egy évvel ezelőtt még álmodni sem mert senki –, pénteken pedig a helyi Smici Blues Band rockzenekar ejtette ámulatba a közönséget, mindenféle túlzás nélkül, hiszen a véndiákokból álló csapat, élükön Farkas Balázzsal, a magyar napok kedvéért állt össze újra és nyújtott emlékezetes produkciót.
Természetesen a népzene sem hiányozhatott: pénteken este felléptek Antal Tibor és Zenekara, Boros Erzsébet Csokonai Vitéz Mihály-díjas népdalénekes, a marosludasi Hajdina Néptánccsoport, valamint a Nagybaconi Pásztortűz  Néptánccsoport, utóbbi a Kovászna megye tanácsa által támogatott székely-szórvány kapcsolatnak köszönhetően. A nap magyar retro partyval, illetve táncházzal zárult, ahol a jó muzsikát a magyarlapádi Pirospántlikás és a vajasdi Margaréta népzenekarok szolgáltatták.
A vidéki zenés produkciók közül említésre méltó a Titán együttes bethlenszentmiklósi fellépése. 
Iskolai rendezvények különös hangsúlya 
A magyar napok idejére két iskolai esemény is beékelődött: az évzáró és a hagyományos tornavizsga. Előbbit megtisztelte jelenlétével Csulák Péter magyar konzul, aki a Bethlen Gábor Kollégiumot az erdélyi oktatás egyik legfontosabb bástyájának nevezte, ahol – mivel maradéktalanul érvényesülnek a keresztény és a magyar oktatás hagyományai – annak szellemiségét nem lehet elpusztítani. Az 1847 óta megrendezésre kerülő tornavizsga mindig nagy látványosságnak számított a városban, a magyar napok pedig csak tovább növelték az érdeklődők táborát. A Kerekes Ferenc és Tályai Stefánia tornatanárok által összeállított főprodukció mutatós látványt nyújtott, ugyanakkor zenei aláfestésként a Pál utcai fiúk szuggesztív vezérdala valamint a gyakorlat végén az összes diák által kézenfogva kialakított, az összetartozás erejét sugalló hatalmas kör mélyen meghatotta a közönséget. A tornavizsga szépségét, magasztosságát kiemelte az egyforma „uniformis” is: a kék-fehér Bethlen-színeket jelképező öltözetben mutatták be a gyakorlatokat.
A sporttevékenységek közül nagy érdeklődés övezte a pénteken megrendezett Bethlen Kupát, amelynek keretében izgalmas kosárlabda-mérkőzésekre került sor, a Két Fűzfa Egyesület szervezésében. 
Véndiáktalálkozó és igényes kulturális programok 
A rendezvény az elszármazott és a környéken élő véndiákok találkozójának is tekinthető, hiszen a Fehér Megyei Magyar Napok alkalmat nyújtottak arra is, hogy az elszármazottak együtt lehessenek. Bitai László, a Két Fűzfa Egyesület elnöke pénzügyi előadást tartott Mibe fektessünk 2017-ben? címmel és ismertette a Bethlen-kollégium érdekében elindított, hosszú távú tőkebefektetést, amelyről lapunkban már részletesen beszámoltunk.
A magyar napokon több könyvkiadó is standot állított fel a kollégium udvarán, és pénteken néhány könyvbemutatóra is sor került. Szőcs Ildikó igazgató és Kapitány Horváth Zsuzsa A nagyenyedi főnixmadár című, az iskola történetét új szemszögből tárgyaló, elsősorban építészettörténeti vonatkozások ismertetésében jeleskedő munkát ismertették.
Csécs Márton torockói unitárius lelkész Sebes Pál az ember és hagyatéka elnevezésű kiadványt mutatta be, amelyet a torockói iskolát virágzóvá tevő rektor születésének 230. évfordulójára adtak ki 2016-ban.
Ezt követően a Székelyföld folyóirat mutatkozott be – első ízben Nagyenyeden –, a városhoz kapcsolódó írásokat állítva a figyelem központjába (Bakó Botond cikke a kollégium felújításáról, Hantz Lám Irén írása az enyedi és torockói tájat megörökítő Vass Albert festőművészről). Lövétei Lázár László főszerkesztő ismertette a 20 éves lap arculatát, legfontosabb díjait és sikerének titkát, hiszen aSzékelyföld rendelkezik a legtöbb előfizetővel a Kárpát-medencében. A Kriterion Közművelődési Alapítvány szervezésében kettős könyvbemutatóra és filmvetítésre került sor: az érdeklődők Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat és Jancsó Miklós Volt egyszer egy Kolozsvár című köteteit ismerhették meg, és elbeszélgethettek Jancsó Miklós színművésszel. H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója ismertette majd részleteket vetített a Kastélyok Erdélyben című dokumentumfilmből.
Szombaton került sor a Fehér megyei RMDSZ  Nőszervezetének konferenciájára, melyet Tóth Tünde pszichológus tartott A nők elleni erőszak megelőzése címmel.
A kollégium és a város történetéről szóló építészettörténeti sétákat is szerveztek, Kapitány Horváth Zsuzsa művészettörténész vezetésével. Az állandó jellegű kulturális programok közül kiemelkedőnek bizonyultak az Erdélyi magyar művészek a nagyenyedi Inter-Art táborokban című tárlat, a Lőrincz család és Harácsek Lehel fotókiállítása valamint az Erdélyi Ifjúsági Keresztény Egyesület szervezésében megvalósított Kontraszt-kiállítás. 
Előtérben a helyi értékek 
A magyar napokra jellemzően, kézműves vásárral, gyerekprogramokkal és gasztronómiával várták a szervezők az érdeklődőket. A FaLó sátránál különleges koktélokat, a borstandoknál helyi borokat, az Igazi Csíki Sörnél hideg söröket kóstolhattak. A nagyenyedi dűlőkön termett híres nedűkből Papp Péter pincészetének borkóstolóin, illetve a házi borok mustráján lehet ízelítőt kapni.
A gyereksátrakban a szervezők minden játszani vágyót játékokkal és érdekes programokkal vártak, amelyek közül nagy érdeklődés övezte Szekeres Ildikó székelykocsárdi tanárnő magyar népi mintás tányérfestészetét, Albert Ferenc, a Palmetta Kézműves Egyesület elnökének fafaragó minitanfolyamát és nem utolsósorban Lőrincz Konrád felenyedi lelkipásztor bemutatóját, aki a merített papír készítésének mesterségét igyekszik feleleveníteni. Mint ismeretes, a felenyedi papírmalomban készült a 16–18. század folyamán az a jó minőségű, vízjeléről beazonosítható papír, amely a Bethlen-kollégium nyomdáját látta el alapanyaggal.
Szombaton  Zöld Napot, közös hulladékgyűjtési akciót tartottak a megye 12 településén, vasárnap pedig  Nagyenyed – Torockó – Nagyenyed útvonalú látványos kerékpártúrára hívták a sport kedvelőit, a torockói TAT Egyesület szervezésében.
A záróeseményre a Nagyenyedi Vártemplomban a vasárnapi ünnepi istentisztelet keretében került sor. Tóth Tibor református lelkipásztor a 118. Zsoltár öröménekét, az isteni kegyelem általi „jó előmenetelt” példázta, a megható prédikációt pedig Csengeri Kostyák Zsuzsa orgonakoncertje tette egyben fennköltté is.
Basa Emese Szabadság (Kolozsvár)

Fotók Szent László-freskókról
Szent László-freskók a Kárpát-medencében címmel Móser Zoltán budapesti fotóművész felvételeiből nyílt kiállítás hétfő délután a Vártemplomban, az idei Szent László Napok keretében.
Móser Zoltán fotóművész kiállítása 13 tablóból áll, melyek – a bevezető és a leírópanón kívül – egy-egy freskórészletet tartalmaznak a Kárpát-medence különböző templomaiból. A helyszínek a következőek: a romániai gelencei Szent Imre római katolikus templom, a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom és a székelyderzsiunitárius erődtemplom (UNESCO-világörökség), a szlovákiai karaszkói evangélikus templom, a rimabánya evangélikus templom, a vitfalvi Szent Fülöp és Jakab római katolikus templom, a zsigrai Szentlélek római katolikus templom (UNESCO-világörökség), a szepesmindszenti Mindenszentek római katolikus templom, a kakaslomnici Alexandriai Szent Katalin római katolikus templom, valamint a magyarországi tereskei Nagyboldogasszony római katolikus templom és a türjei Gyümölcsoltó Boldogasszony római katolikus templom.
Kulcsjelenet
Az érdeklődőket Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője köszöntötte. Gaal Gergely, a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Szent László-emlékév programjainak lebonyolításával foglalkozó tanácsadó testület elnöke felidézte, hogy a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága a lovagkirály trónra lépésének 940., és szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából indította el a Szent László-évet, melyet a múlt héten a Magyar Országgyűlés határozatként is meghirdetett. Arra hívta fel a figyelmet: a freskók a Szent Lászlóról szóló egyik legismertebb legenda – a kunok ellen vívott kerlési csata – kulcsjelenetét, a lányrabló kun legyőzését örökítik meg. A középkori freskómaradványok mondanivalója nagyon hasonló: a világosság és a sötétség, a jó és a rossz, a keresztény és a pogány kettősségének a küzdelmét ábrázolják.
Mons. Fodor József római katolikus általános helynök a „szerény kiállítás” azon vonatkozását emelte ki, hogy Szent László tiszteletére fókuszál. Hangsúlyozta: ez még a kommunista időben is létezett, és meggyőződése, hogy Szent László napjainkban is óvja, védelmezi az általa alapított Nagyváradot, illetve az egyházmegyét, szereti a városát, és közbenjár értünk, hiszen mivel magyarázható például az, hogy a környékünket elkerülik a manapság oly gyakori szélsőséges időjárási körülmények, vagy az, hogy bár korábban esett az eső, a május 14-i körmenet idején gyönyörűen sütött a nap.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos elnöke olyan szavaknak a többszörös ismétlésével, mint nemzet és keresztény arról beszélt, milyen fontos szerepet játszott hitünk védelmében Szent László, és manapság is a magyarok hogyan jeleskednek ezen értékek megóvása terén.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Megnyitották a „Királyi hét” mottójú Szent László Napokat
A Nagyváradi Szigligeti Színházban nyitották meg hivatalosan és ünnepélyesen az V. Szent László Napokat június 19-én este, egy köszöntőbeszédeket követő emlékezetes gálaműsorral.
Azt megelőzően, délután főhajtásra és koszorúzásra került sor a városalapító lovagkirály szobránál. A nagyváradi római katolikus székesegyház előtt álló – egykor a város főterén felállított, de Trianont követően onnan száműzött – királyszobor tövében helybéliek és Magyarországról érkezettek maroknyi serege Kiss Géza váradolaszi kántor tárogatószava után együtt énekelte el a „Keresztes vitézek daliás vezére, mi árva nemzetünk ékessége, fénye…” kezdetű Szent László-himnuszt. Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő a Zsoltárok könyvét idézve (24,7–10) röviden emlékeztetett: a nagy magyar király hatalma, küldetése és ereje egyaránt isteni akaratból fakadt, a neki szóló hódolat egyben a Teremtő előtti főhajtás és hitmegvallás.
A tisztelgő koszorúzást követően megnyitották a vártemplomban a Móser Zoltán fotóművész felvételeiből Szent László-freskók a Kárpát-medencében címmel nyílt kiállítást.
Este a színházat megtöltő meghívottakat és érdeklődőket többen is köszöntötték rövid ünnepi beszédekkel. Elsőként a Szent László Napok főszervezője, Zatykó Gyula, aki a kulturális fesztivál ötletadóit, kezdeményezőit és szervezőit, illetve különböző rendű és rangú támogatóit méltatta, de legfőképpen az évről évre kitartó és gyarapodó részvevőket, köztük a közelről-távolról hazatérőket.
Magyarország kormánya nevében Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üdvözölte az egybegyűlteket, kiemelve a városalapító szent királynak a magyar történelemben betöltött szerepét, illetve magának Nagyváradnak a jelentőségét – múlt, jelen és jövő vonatkozásában. Emlékeztetett, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Szent László Emlékévnek nyilvánította a 2017-es esztendőt az uralkodó trónra lépésének 940. és szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából
Papp László, Debrecen polgármestere többek között a városa és a Nagyvárad közötti negyedszázados testvértelepülési viszonyt méltatta és annak új tartalmakkal való feltöltését ígérte, a Körös-parti város elöljárójával együttműködve, akivel arról is megállapodott – épp a nyitógála előtt –, hogy Várad mindenben támogatja Debrecent abban, hogy 2023-ban Európa kulturális fővárosa lehessen. „Kívánom, hogy az előttünk álló Szent László Napok erősítsék a váradi magyarságot, segítsék a megértést magyarok és románok között, és erősítsék Debrecen és Nagyvárad együttműködését” – fogalmazott.
Ilie Bolojan nagyváradi polgármester arról beszélt, hogy a Szent László Napok egyszerre a nagyváradi magyarság és a város ünnepe is, amelyen egyre több román nemzettársa is részt vesz. Kifejezte a város lakosságának egynegyedét kitevő magyarok iránti tiszteletét, elismerve őseik történelmi érdemeit, valamint a jelenkoriak hozzájárulását a gazdasági és kulturális élethez, a békés társadalmi fejlődéshez.
Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke – úgy is, mint az erdélyi magyarság „régi barátja” – a határ két oldalán élők egymásrautaltságáról, illetve a szükségszerű magyar és román együttélésről és együttműködésről is beszélt, miközben Szent László „titkát” helyezte reflektorfénybe, aki államférfiként, diplomataként és szolgálattévő keresztényként volt kiválóságban példamutató elődünk.
Tőkés László házigazdagént zárta a felszólalásokat, köszöntve a távolabbról érkezett vendégeket, köztük is külön Lomnici Zoltánt, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökét és Okos Márton, aBáthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnökét, akik a Szent László Emlékév kezdeményezői voltak. Európai parlamenti képviselőnk, aki egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, nemcsak a Szent László Napok szervezőinek köszönte meg a munkát, hanem mindazoknak, aki a nemzetpolitikában hasznosan tevékenykednek. Történelmi ívű küszködéseinkre utalva mutatott rá reményteljes bizakodással: „Hinnünk kell, hogy szent királyunk mostani, megromlott állapotunkban, eme újkori próbás időkben is segítségünkre lehet és segítségünkre siet.” 
Több olyan törekvést is méltatott Tőkés László, amelyek a magyarság talpra állítását, megerősítését és felemelését célozzák helyi és regionális szinten. „Már-már válságos helyzetünkben, váradi népünk vészes megfogyatkozása és elerőtlenedése idején a megoldás és a kiút számunkra semmiképpen nem a kivándorlás vagy az önfeladó beolvadás, hanem az itthon, szülőföldünkön való megmaradás, melyre Szent László királyunk erejével, hitével és oltalmával szövetkeznünk szükséges” – fejtette ki.
Következett a Hagyományok Háza által összeállított, Mihályi Gábor szerkesztett-rendezte Szállnak a pávák című produkció, amelyben a Magyar Állami Népi Együttes tagjai és a „Fölszállott a páva” televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny döntősei léptek föl, akik bukovinai, magyarbődi, csíki, kazári, vajdaszentiványi, kalotaszegi, szilágysági, Küküllő menti, jászsági, és mezőségi táncokkal-dalokkal kápráztatták el a közönséget.
A nyitógálát Vindis Andrea színművész konferálta, közreműködött Kiss Adrienn Lívia gyermekénekes, a színvonalas, parádés zenés-táncos műsort vastapssal és ovációkkal hálálták meg a jelenlévők, a Boldogasszony Anyánk kezdetű néphimnuszt pedig együtt énekelték el zárásként az előadók és a nézők. tokeslaszlo.eu/cikk

Elcsendesültek az iskolák
A hét végén lezárult a tanév, elcsitult a diákzsivaj az iskolák udvarán. A tanintézmények egy részéből pénteken, máshol már egy héttel azelőtt elballagtak a végzős nyolcadik osztályosok.
„Az idő, amit talán máig jóformán nem éreztetek, ma titeket szólít. Amiről mostanáig azt hittétek, hogy csak másokkal történhet meg, az elkerülhetetlen bizonyosság lett” – figyelmeztette az elballagó diákokat Csíkfalván Balogh Tünde igazgató, Kerekes József lelkész pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ha egy ajtó becsukódik, egy másik nyílik meg. „Ahol az ember egyszer gyökeret ereszt, ahonnan legmélyebb önmaga származik, ott mindig biztonságra, otthonra talál. Ez az iskola volt második otthonotok éveken keresztül, jelentsen hát gyökeret egy életen át! Szárnyaitok megerősödtek az elmúlt évek alatt. Próbáljátok most ki őket! Röpítsenek magasra titeket! A középiskola új helyet és új lehetőségeket rejt magában, ahol felfedezitek magatokban a tehetséget, tudást. Ez az első lépcsőfok az Élet, a felnőtté válás felé” – üzente a végzős diákoknak Balogh István polgármester.
A megye számos iskolájában már egy héttel korábban elballagtak a nyolcadikosok, máshol múlt csütörtökön és pénteken. Néhány vidéki iskolában utánanéztünk annak, hány diákkal működtek a nyolcadik osztályok. Nyárádszeredában 78, a szovátai Domokos Kázmér iskolában 52, az S. Illyés Lajos Általános Iskolában 47, Erdőszentgyörgyön 30, Gyulakután 27, Ákosfalva községben 25, Kerelőn és Kerelőszentpálon 22, Búzásbesenyőben, Makfalván és Lukafalván 19-19, Jedden és Székelyszentistvánon 17-17, Nyárádköszvényesen és Balavásáron 15-15, Nyárádremetén, Csíkfalván, Karácsonyfalván és Szénaverősön 14-14, Székelysárdon és Somosdon 13-13, Jobbágytelkén, Koronkán, Kenden és Sóváradon 12-12, Nyárádmagyaróson és Nagyteremiben 9-9, Kelementelkén és Márkodban 8-8, Nyárádgálfalván 6, Szentháromságon és Bözödön 4-4 nyolcadik osztályos járt iskolába, míg Kebeleszentiványon egyetlen tanuló.
Nem szabad nem meglátni az érem másik oldalát sem, hisz az örömbe üröm is vegyül minden évben. Kérdésünkre kiderült: nem mindenki kezdte el hétfőn az országos felmérő vizsgákat, hiszen vannak olyan tanulók, akiknek a nyár még tanulnivalót és a pótvizsga izgalmát is tartogatja, de akad osztályismétlő és egy lezáratlan helyzetű diák is a megkérdezett tanintézetekben. Nagyteremiben, Nyárádmagyaróson, Márkodban, Makfalván, Székelyszentistvánon és Búzásbesenyőben minden diák megméretkezhet a héten zajló vizsgákon, míg Nyárádgálfalván a végzősök több mint fele, Ákosfalva községben 48, Csíkfalván és a szovátai Domokos Kázmér iskolában 43, Jedden 35, Gyulakután 30 százalék nem jelentkezhetett rá.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ Népújság (Marosvásárhely)

Öntődében a Szent László-szobormakett
A Varadinum Kulturális Alapítvány, a történelmi magyar egyházak és a Bihar megyei RMDSZ által elindított gyűjtésnek megvan az első eredménye: öntődébe került a Szent László-szobormakett.
Több éve készült a nagyváradi Deák Árpád képzőművész arra, hogy méltó alkotással feleljen meg a váradiak kérésének, melyet az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a történelmi magyar egyházak és a Varadinum Kulturális Alapítvány fogalmazott meg felé. A felkérés lényege, hogy városalapító Szent László királyunk számára alkosson meg egy lovasszobor-tervezetet. „Nagyon komoly dokumentálást végeztem el, kifejezetten törekedtem arra, hogy a hagyományos ikonográfiai megjelenítéseket használjam, például a királyi palást a zágrábi katolikus egyház múzeumában megmaradt eredeti, Szent László által viselt királyi ruhadarab mintáit jeleníti meg. Ugyanakkor Szent László király mellé a korban használt ikonográfiailag kettős kereszt található, kezében pedig a vitézséget és szilárdságot jelképező csatabárd van” – mondta Deák Árpád képzőművész.
A megrendelők és a szobrász tervei szerint az alkotás másfélszeres életnagyságú impozáns alkotás lesz, de nyilván a költségvetés és a tér meghatározza a végső méreteket.
Az elmúlt napokban az alkotás makettjét megtekintette Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök is, mint a Szent László kultusz ápolására leginkább hivatott egyházi intézmény vezetője, és a szobrászművész elmondása szerint tetszésének adott hangot és áldását adta a folyamat következő lépésének elindítására. Ennek megfelelően szerdán már az Arad megyei öntődébe került – oda, ahol a Holnaposok szoborcsoportja készült –, hogy elkészüljenek azok a bronz makettek, amelyek immár a Varadinum Alapítvány, a püspökség és az RMDSZ forrásgyűjtéséhez szükségesek.
Egységben a célért
A mostani makettek kiöntési költségeit már az első sikeres gyűjtésből tudta fedezni a Szövetség, mondta el Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke. „Egy folyamatról beszélünk. Volt először a gondolat, ehhez meg kellett találni a megfelelő alkotót, és én azt gondolom, hogy Deák Árpád már bizonyított, nem véletlenül esett rá újból a választás, és ugyanakkor meg kellett teremteni a konszenzust. Úgy érzem, hogy a katolikus egyház, valamint a Varadinum Alapítvány, a történelmi magyar egyházak, a civil társadalom és szövetségünk egységben van ezen ügy mellett. Ezért tarthatunk ma már ott, hogy megvan a terv, és már öntődébe kerültek az első makett” – mondta Szabó Ödön.
„Ez egy újabb óriási projektje a nagyváradi magyarságnak, és mint ahogy a Szacsvay-szobor teljes restaurálásánál a teljes összeget a magyar közösség összefogása teremtette meg, a kisemberek és a diákok egylejes adományaitól a vállalkozók több ezer lejes adományaival egyetemben, úgy azt gondolom, itt is sikerülhet közösen céljainkat megvalósítanunk. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki már eddig adakozott, és biztatni szeretnék mindenkit, hogy bátran keresse meg kollégáimat adományaival. Az ügyet ugyanazon az összmagyar összefogást megjelenítő alapítványon keresztül kívánjuk megvalósítani, amint azt tettük a Szacsvay-szobor sikeres projektje kapcsán is. Felkérünk mindenkit, hogy álljon a közös ügy mögé, és álljon az összefogás mellé, támogassák Varadinum Kulturális Alapítvány, a történelmi magyar egyházak és az RMDSZ Bihar megyei szervezete által elindított gyűjtést. Minden intézménynek, szervezetnek a jó szándékú hozzáállását ezúton is megköszönjük” – fogalmazott Szabó Ödön, a Festum Varadinum programsorozat kurátora, főszervezője.
A Bihar megyei RMDSZ sajtóirodája erdon.ro

bölömbikával szántanak, ugye?
Fél évszázadon keresztül tanított szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, ahol több múzeumot is alapított. A természetvédelemre való neveléssel országos hírnévre tett szert. Lapohos András nyugalmazott biológiatanárral oktatásról, nevelésről és a mezőségi magyar szórvány helyzetéről beszélgettünk.
– A rohamos gyereklétszám-apadás korában az ember nosztalgiázva gondol vissza a háború utáni évtizedekre, amikor a Mezőségen is népes magyar osztályok indultak. Ön ezt hogyan élte át pedagógusként? – Az osztályösszevonások nem a rendszerváltás után kezdődtek el. A Mezőségen jóval korábbról nyomon követhető létszámbeli apadásunk. Amikor fiatal biológiatanárként hazatértem szülőfalumba, és 1954-ben kineveztek iskolaigazgatónak Ördöngösfüzesen – hozzám tartozott Füzesmikola, Boncnyíres, Lunkabonc és Kisszék román iskolája is –, láttam, hogy csak idő kérdése a gyereklétszám-csökkenés. A mindenkori hatalomnak az volt az érdeke, hogy az első adódó alkalommal osztályokat vágjon le és szüntessen meg. Akkoriban a szamosújvári központtal működő rajonhoz tartoztunk. Egy decemberi napon beállított hozzánk a magyar tanfelügyelő tanügyi paranccsal, hogy egy magyar osztályt szüntessek meg, mert ősszel eggyel kevesebb gyerekkel indítottuk el, ami nem törvényes.
– Ellent lehetett mondani az akkori hatalomnak?  
- Abban a korban is elsősorban az iskolaigazgatón múlt, hogy keres-e megoldást, vagy szolgaian teljesíti a felülről jövő parancsokat. Én nem teljesítettem. Az ügyet a szülői bizottság elé vittem, és közös döntés született, hogy egy szomszédos község iskolájából hozunk egy gyereket, ezzel megmentjük az osztályt. Az új gyerek átiratkozási papírjaival bementem Kolozsvárra a főtanfelügyelőhöz, aki azonban hallani sem akart erről. Így jutottam el a megyei néptanácshoz, az oktatással is foglalkozó román alelnökasszonyhoz, akit sikerült meggyőznöm igazamról. Karácsony szombatján megkaptuk a tanfelügyelőségről a beleegyező papírt, hogy az osztály tovább működhet.
– A gyereklétszám-csökkenés nem állt le. Hogyan sikerült fél évszázadon át megőriznie az 1–8. osztályos magyar oktatást Ördöngösfüzesen?
– Mai szóhasználattal élve mi voltunk a környék első szórványiskolája, miután kiderült, hogy csak így lehet megmenteni a magyar oktatást. A környező magyar falvakban már 5–8. osztály nem indult, így volt utánpótlás. Senki nem biztatott arra, hogy bentlakást létesítsek, a tanfelügyelőség nem támogatott. Volt rá épület, és mi a nulláról indítottuk. A bentlakó gyerekek szüleitől kértünk alapélelmiszereket, és egy falubeli asszony megfőzte az ételt. Így indultunk. A tanárokkal felváltva pluszjuttatás nélkül biztosítottuk a gyerekek állandó felügyeletét. Én minden este addig voltam benn, amíg a gyerekek elaludtak. Szentmártonból, Feketelakról, Pujonból és Vasasszentenyedről érkeztek folyamatosan diákok. Mindenki elégedett volt a körülményekkel, és azzal, hogy magyarul tanulhatnak. Mire önerőből összehoztuk a jól működő bentlakást, mellénk állt a tanfelügyelőség is: kaptunk ösztöndíjakat, így a fenntartása könnyebbé vált.
– Miután önt nyugdíjazták, nemcsak a bentlakás, hanem pár éven belül a magyar nyelvű 5-8. osztály is megszűnt. Ennyire elapadt az utánpótlás?
– Minden csak úgy működik, ha mellé állnak, ha szívügyüknek tekintik. Nekem fél évszázadon át ez volt a szívügyem, utódaimnak már kevésbé. A rendszerváltás után a tanárok zöme évi rendszerességgel váltogatta egymást, helyettesítőként dolgozott, és aki tehette, városon maradt. Nem véletlen tehát a teljes leépülés. A községközpontban ma összevont elemi osztályok működnek a magyar gyerekek számára, az 5–8. osztály rég megszűnt. Meg lehetett volna menteni a bentlakásos oktatást, de ehhez nem volt kezdeményező.
– Van, aki azért neheztel önre, mert párttag volt és végig megmaradt iskolaigazgatónak. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie a hatalommal?
– Az a fél évszázad, amit szülőfalumban tanítottam, iskolát vezettem és múzeumot alapítottam, nyitott könyv: nincs mit szégyellnem. Ha kompromisszumról beszélünk, az abban nyilvánult meg, hogy időről időre az ellenem megfogalmazott tanfelügyelőségi bírálatok és támadások leperegtem rólam. Ha személyemről volt szó, nem vágtam vissza, nem feleseltem, nem vitatkoztam velük. Azért hoztam létre 1957-ben az állattani múzeumot, hogy valamit felmutassak, hogy hagyjanak békén. Amikor híre ment, hogy Ördöngösfüzesen a környék állatvilágát bemutató múzeum működik, a tanfelügyelőség összehívott a faluba ötven iskolaigazgató részvételével egy tanügyi nagygyűlést. A találkozó olyan jóra sikeredett, hogy a főtanfelügyelő egyszeri alkalommal jóváhagyott számomra egy ezerlejes prémiumot és egy televíziót. A pénzt megkaptam, a televíziót soha. De ne gondolja, hogy ezt a munkát mindenki elismerte. Egy időben olyan tanfelügyelő is akadt, aki szokásos évi jelentésében azt írta rólam, hogy az ördöngösfüzesi általános iskola az egyedüli a megyében, ahol egyetlen növény sincs. Talán arra gondoltak, hogy erre a szemenszedett hazugságra cirkuszt rendezek, és leválthatnak. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy aki ismer, ezt nem hiszi el.
– Ön városi iskolában vagy éppen egyetemen is taníthatott volna. Soha nem akart innen elmenni?
– Amikor diákjaimmal sorra nyertük az országos versenyeket, és egyre több diákcsoport jött látogatóba a múzeumba, egyszer behívtak a tanfelügyelőségre, és felajánlották, vállaljam el a szaktanfelügyelői állást. A főtanfelügyelő értetlenkedve nézett rám, amikor elutasítottam. Nem akartam én a szülőfalumból elmenni soha. Tanártársaim vagy feletteseim a rajoni és megyei gyűléseken sokszor megkérdezték: miért hajtok annyira? Féltem az állásom, bizonyítási kényszerben szenvedek? Mit válaszolhattam volna erre? Számomra ez az életforma volt a természetes.
– Diákjait miként tudta elkötelezni a természetszeretet mellett?
– Nagyon sokat kirándultunk. Előbb a falut és annak határát cserkésztük be, aztán messzebb merészkedtünk. A gyerekeket tudatosan arra neveltem, hogy figyeljék meg a környezetüket, és jegyezzék le azt, amit látnak. Egy-egy kirándulás után mindig kaptak lapot, hogy írják le az élményeiket: mit láttak, milyen növényt és állatot ismertek meg? Ebből született mintegy nyolckötetnyi napló, amit beköttettem, és ami megtekinthető a múzeumban. A falu határában környezetvédelmi területet létesítettünk: a védett növényeket figyeltük meg és gondoztuk. Az évek során a környék növény- és állatvilágát mintegy háromezer diapozitívon örökítettem meg.
– Gondolom, ennek a fajta természetrajz-oktatásnak híre terjedt...
– Akkor figyeltek fel ránk, amikor az ördöngösfüzesi diákcsapat megnyerte a frissen elindított országos Pro Natura természetvédelmi versenyt Bukarestben. Sokan értetlenkedve kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk. A második évben ennek erdélyi magyar változatát Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, onnan is a nagydíjat hoztuk haza. Ma is emlékszem, volt egy beugrató kérdés: a bölömbikával szántanak? Az ördöngösfüzesi gyerekek tudták, hogy a bölömbika egy madár... A gyerekeknek nagy élmény volt egy-egy ilyen verseny: országot láttak, sokat utaztunk. Nyaranta lementünk táborozni a tengerpartra, idehaza pedig minden évben megszerveztük védett növényünkről, a zergeboglárról elnevezett napot. Ilyenkor kicsi, nagy kiment a mezőre: mai hasonlattal élve egyféle falunap volt ez.
– Mi lett a zergeboglárral?
– Az ma is védett növény, csak éppen az általam létesített természetvédelmi terület tűnt el. A termelőszövetkezet felbomlása után a termőföldek visszakerültek magántulajdonba, de az emberek már nem gondozzák, és mi sem kaphattuk meg. A polgármesteri hivatal többszöri kérésemre sem talált megoldást, nem mérték fel egy ilyen kezdeményezés fontosságát. Itt a múzeumban maradt meg a több évtizedes környezetvédelmi foglalkozás emléke.
– Mivel kárpótolta magát nyugdíjas éveire?
– A kommunizmus idején aktív tanárként jártam a Mezőségre elkallódó magyar gyerekeket hozni az ördöngösfüzesi bentlakásba, a rendszerváltás után azonban más szemmel barangoltam be a falvakat. Az elapadó gyülekezeteket kerestem fel, és próbáltam leltározni a veszteségeket. Ebből a kilencvenes években született meg az úgynevezett falikönyvem. Sokan nem értették, mi ez. Egy jómódú egykori diákom is rákérdezett, mire azt válaszoltam: azért falikönyv, hogy kiállítva bárki belelapozhasson, mert a kiadására nincs pénzem. Rögtön felajánlotta támogatását. Így született meg a Zúgó harangok című kötet 46 mezőségi és szamosdombháti gyülekezet történetével. A rendszerváltás után összesen hét könyvem jelent meg, amelyekben feldolgoztam a környék növény- és állatvilágát is.
– A református templom szomszédságában, a néprajzi múzeumban beszélgetünk. Mennyire volt nehéz ezt tető alá hozni?
– Nehezebb volt, mint 1957-ben az állattani múzeumot elindítani. Nem a saját telkemre épített magánintézményt akartam, hanem egyházi fennhatóság alá tartozó múzeumot. Hosszú ideig ment a kötélhúzás: a presbitérium megszavazta, de a lelkész elutasította, mert attól félt, hogy az egyháznak kell eltartania. Ő csak ennyit látott a kezdeményezésből. Hiába fogadkoztam, hogy az egyháznak egy banijába sem fog kerülni. Az hozta meg az áttörést, hogy volt diákjaimmal elkészítettem a gyülekezet egykori haranglábjának makettjét – 1928-ban építették meg a templom mai tornyát, így a haranglábra nem volt már szükség. Az embereknek tetszett az ötlet, így elkezdtem levelezni ismerősökkel a világ minden részéből, és összegyűlt az építkezéshez szükséges pénzösszeg. 2001 óta áll a múzeum, amely a Mezőség magyar örökségét hivatott őrizni és bemutatni.
Lapohos András
A mezőségi Ördöngösfüzesen született 1928-ban, Szamos­újváron érettségizett 1948-ban, majd 1953-ban szerzett biológia-földrajz szakos tanári diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetemen. 1954 és 1990 között a kéttagozatos ördöngösfüzesi általános iskola igazgatója. 1957-ben a környező megyékben először ő létesített iskolai állattani múzeumot, majd környezetvédelmi területet hozott létre ritka növények ápolására a falu határában. Diákjaival országos versenyeket nyert, országos hírnévre tett szert. Nyugdíjazását követően az 1989-es rendszerváltás után a Mezőség szakavatott krónikása. Mintegy ötven mezőségi magyar gyülekezet történetét dolgozta fel, és néprajzi múzeumot hozott létre 2001-ben. Több ezer színes diából és egyéb dokumentumokból a környék természeti kincsei iránt érdeklődök számára történeti tárat, dokumentációs központot alapított. Idén márciusban munkája elismeréséül Kolozsváron magyar állami kitüntetést vehetett át.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szamosújvári Téka: több mint oktatás és tánc
Szamosújváron kellemes meglepetés fogad: kis irodahelyiség helyett tágas épület bentlakással, protokollteremmel, kézműves-foglalkozásra felszerelt szobával. Balázs Bécsi Attila, a Téka elnöke mindent megmutat: mi mindent értek el és tettek hosszú évek kemény munkája árán a mezőségi magyarságért. 
Balázs Bécsi Attila nemcsak felismerte, de tett is a mezőségi szórványmagyarságra leselkedő asszimilációs veszélyek ellen. Székelyföldről, tömbmagyar környezetből érkezett Szamosújvárra. Gyergyóremetén nevelkedett, csíkszeredai érettségije után 1982-ben felvételizett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakára, majd a Ceauşescu-rendszer célzott kihelyezései miatt Moldvába került tanárként két és fél évre. Közben megismerkedett szamosújvári feleségével, így már nem volt kérdés: a rendszerváltozás után hazatér Erdélybe. Huszonhét évvel ezelőtt a helyiek kérésére Szamosújváron elvállalta a társadalomtudományok oktatását. A későbbi Téka-elnök érkezésével a magyarságtörténelem-oktatás is elindult. Az új tanár azonban nem elégedett meg a pedagógia nemes feladatával. Bevallása szerint szülei, tanárai, a gyergyóremetei közösség abban a hitben nevelte, hogy egy ember élete – főként értelmiségiként – csak úgy lehet teljes, ha saját nemzeti közösségéért is cselekszik. Amikor tanítani kezdett, nemcsak a leckét adta le, hanem igyekezett nevelni is.
A nyolcvanas évek elején bekerültem a kolozsvári táncház-mozgalomba, amelyet a kommunizmus földalattivá kényszerített egy időre. Akkor jöttem rá, hatalmas közösségformáló ereje van a néptáncnak, így Szamosújvárra kerülve táncházat szerveztem a helyi és a környékbeli fiataloknak. Szerencsére nyitott fülekre találtam” – meséli az alapítvány kezdeti időszakáról a szervezet elnöke. Az indulás nem volt zökkenőmentes: egy idő után a szülők türelmetlenül érdeklődtek, hogy gyermekeik hétvégenként hová tűnnek el órákra, így elsősorban az ők megnyugtatására hozták létre a Kenderkóc Néptáncegyüttest, amelyből később kialakult a ma is aktív Kaláka Néptáncegyüttes. Táncegyüttesből több funkcionális szervezet „Bűn lett volna nem kihasználni a tánc eredményétől felpezsdült fiatalok tenni akarását, így 1993-ban létrehoztuk a Téka Alapítványt. Egyrészt, hogy igényes kulturális keretet adjunk a munkánknak, másrészt, hogy civil szervezetként anyagi támogatásért pályázhassunk. Miután a Kaláka az országot képviselve kijutott egy franciaországi nemzetközi táncfesztiválra, a román városvezetőség felháborodva kitessékelt mindenhonnan, így próbahely is kellett” – tette hozzá Balázs Bécsi Attila. A tanári mesterség mellé ekkor új csapódott: ki kellett ismerni a pályázatírás csínját-bínját. Úgy tűnik, a szervezet elnökének ez nem okozott különösebb fejtörést: hamar megvásárolták a Téka mostani székhelyéül szolgáló épületet, amelyet Magyar Művelődési Központként újítottak fel és fejlesztettek az évek során.
A helyi magyar közösség fiataljainak már nem volt elég a táncház megszervezése. A Művelődési Központ keretében ma már állandó, szeptembertől júniusig évadszerűen működő programokat szerveznek: néptáncoktatást, kézműves-foglalkozásokat, kórust, színjátszókört, az alapítvány saját keramikus műhelyében rendszeres, szakmailag akkreditált képzéseket felnőtteknek is. Hetente több mint 600 érdeklődő látogat el az állandó tevékenységekre, és más alkalmi programok is születnek: nemzetközi néptánc-fesztivál, amelyre egyfajta helyi magyar napokként tekintenek, de az idősödő helyi néptáncosok, népdalénekesek Mezőségi Fesztiválját is 21 éve megrendezik. A környező falvak népi hagyományaira és annak őrzőire kíváncsi látogatók rendszerint év elején lefoglalják a szálláshelyeket a Téka bentlakásában és a helyi panziókban. A további kínálatban Betlehemes találkozók, nyaranta hét – kézművességgel, honismerettel, művészettel-irodalommal, zenével, néptánccal, keramikus-tűzzománccal foglalkozó – tábor, valamint évadnyitó és -záró fesztiválok is szerepelnek. „Gyönyörű és felemelő érzés kórusunkban negyven éneklő kisdiákot látni. Az újabb generációk folyamatosan váltogatják egymást. Nincs elveszett vagy közügyek iránt érdektelen nemzedék. Csak nem figyelünk eléggé rájuk, így kicsúszhatnak kezeink közül. A Téka célja ennek megakadályozása” – vallja az alapítvány elnöke. Hozzáfűzi: sokszor már ő maga sem tudja követni a tempót, de elmondása szerint dinamikus, jól összerázódott csapat áll a háta mögött, akiknek szinte már rutin a programözön megszervezése. A Téka elnökeként az ő szerepe ma a szervezet tevékenységének áttekintése és a működéshez szükséges anyagi alapok előteremtése.
A szervezetben jelenleg több intézmény is működik: a kulturális programokat biztosító Művelődési Központ, a mezőségi diákokat összegyűjtő szórványkollégium és a Tóvidéki Térségfejlesztési Program, amely a turisztikai célra kialakított feketelaki tájházat és táborközpontot, valamint a szépkenyerűszentmártoni közösségi házat működteti. A Tóvidéki programmal igyekeznek a környező vidék lehetőségeit is kihasználni, felvirágoztatni, megmutatni a nagyvilágnak az ottani magyar közösségeket is. Egyik legnagyobb projektjüket idén fejezték be: átadták ugyanis a szórványiskolát a helyi önkormányzatnak, a sportcsarnokkal és bentlakással kiegészített épület mellé azonban játszóparkot is terveznek. A Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum a tervek szerint jövőre felvenné Kemény Zsigmond erdélyi magyar romantikus író, publicista, politikus nevét, aki a Fehér megyei Alvinc faluban született és a Kolozs megyei Pusztakamaráson halt meg. A Téka 2000-ben csatlakozott a Válaszúton elindított szórványoktatási programhoz, amelynek keretében a gyerekeket olyan településekről gyűjtötték össze, ahol nincs oktatás vagy a magyar nyelvű tanítás hiányzik. E program korábban Szamosújváron is elindult, de a bentlakásos helyek hamar beteltek.
Hosszú küzdelem, példátlan színvonalú épület
„Előbb a Művelődési Központunk tetőtéri részét építettük ki, ahova akkor még nagyjából 20 gyereket tudtunk befogadni. Miután a helyi református egyházközség kilépett a programból, nyilvánvalóvá vált, hogy étkezdével is ellátott multifunkcionális, korszerű épületre lesz szükség, így konyhával, tanulóhelyekkel, bentlakási résszel ellátott szárnnyal toldottuk meg a Tékát, amelyben már 110 tanulót is el tudunk szállásolni” – fejtette ki Balázs Bécsi Attila. Az iskolai tanítás után sem maradnak magukra a gyerekek: délutánonként pedagógusok foglalkoznak mindenkire figyelve, hogy szükség esetén segítsenek és pótolják a hiányosságokat – ez pedig komoly vonzóerőt jelent, egyre több szülő íratja be a Tékához a legkisebb családtagot. Az igényesebb, gazdagabb tudású gyermekeket látva az alapítvány működtetői eldöntötték, mindezt iskolai szinten is biztosítani fogják. A szervezet elnöke elmondta, a szórványiskola felépítése előtt négy, román–magyar vegyes intézmény öt épületében tanultak a gyerekek, a románokhoz képest másodrangúként számon tartva, hiszen a magyar kultúra semmilyen formában nem jelenhetett meg az iskolák programjaiban. Az iskolák vezetői nem tagadták, hogy púp a hátukon a magyar osztály, így még örültek is a külön magyar tanintézmény tervének. Négy évbe telt, amíg végiglobbiztuk Erdélyt és Magyarországot támogatásokért. 2008-ban az elinduláshoz szükséges anyagiakat a magyar állami Szórvány Tanácstól kaptuk, két évre rá az új kormány pedig teljes mellszélességgel felvállalta a projekt megvalósítását. Miután pedig felmutattuk az addig elért eredményeket Orbán Viktor miniszterelnöknek válaszúti látogatásakor, megkaptuk a gyors befejezéshez szükséges támogatást is” – foglalta össze a szervezeti vezető az iskola születésének hátterét. Az RMDSZ időközben román állami támogatást igyekezett szerezni, sikertelenül: a támogatásra vonatkozó kormányhatározat megszületése előtt vagy leváltották a végrehajtói hatalom képviselőit, vagy eszükbe jutott, hogy egy civilszervezet csak közhasznú intézményként kaphat állami támogatást, mire pedig ezt bebizonyítva összeállt a határozat, újabb kormányváltás következett, és a téma lekerült a napirendről. Mindezt a helyi tanács és a tanfelügyelőség bürokratikus huzavonája sem könnyítette meg: végül sikerült a román iskolákból az újba átemelni a magyar osztályokat. Az iskola, bár államilag akkreditált tanintézmény, azóta is a Téka Alapítvány és a magyar állam támogatásával működik. A tornatermet is magyar állami pénzből és az RMDSZ támogatásával építették fel.
Okostáblák, tanító lépcsők
Balázs Bécsi Attila körbevezet az épületegyüttesben: a kisebb sportcsarnoknak is megfelelő tornateremben a hideg eső elől menekülve éppen a nyolcadikos diákok ballagnak élő gitárszóval, hangulatos szerepléssel. Hála Istennek sokan vannak. Az udvaron az iskola jelképe, a nagybetűs életbe átvezető híd és kapu, modern, műfüves focipálya, kinti előadásokért felépített színpad, odabent pedig ragyogóan tiszta, otthonos, meleg hangulatú, okostáblákkal, személyes könyvszekrényekkel felszerelt osztálytermek várják a jól döntő szülők gyermekeit. A lépcsőkön haladva a legkisebbek észrevétlenül sajátíthatják el a fokokra kiírt hét napjait, az évszakokat, az ábécét. Szabadidejükben a diákok sószobában olvashatnak, az iskola saját rádióműsorát szerkeszthetik, válogathatnak a gazdag könyvtár kínálatából, és márkás laptopokon tehetik le a számítógépes képességvizsgát. A szamosújvári szórványiskolában, a Mezőség egyetlen magyar tannyelvű oktatási intézményében jelenleg a környező vidék 26 településéről – Válaszúttól Ördöngösfüzesen át a Tóvidékig – több mint 470 magyar diák tanul. Az elnök szerint azonban az oktatás minősége hagy még némi kívánnivalót maga után.
„Sok mai fiatal pedagógusból hiányzik az elhivatottsági érzés, az önképzés, de ez az egész romániai közoktatásra jellemző. Az iskolánkban azonban egyre ambíciósabb tanári kar kezd kialakulni, de gyenge fizetéssel nehéz őket motiválni” – magyarázza az egykori oktató, majd hozzáteszi, évente 40 tanárnak kiosztott ösztöndíjjal egészítik ki a havi bért. Ugyanakkor kiderült, az egyetemre felvételiző diákokat is tudják ösztöndíjjal támogatni az Ignitas Egyesülettel való kapcsolatuk révén. A tanulmányok után hazaérkező vállalkozó szellemű fiataloknak pedig segítenek pályázatokat is írni.
„Húsz évnyi szórványbeli munka után úgy látom, a legfontosabb nem a sikeresen érettségizők számának növelése, hanem azoké, akik a tanulás után visszajönnek szüleik településére, hogy itt alapítsanak családot” – mondja Balázs Bécsi Attila hozzáfűzve, hogy magyarországi szervezetekkel együttműködve a Téka igyekszik gazdaságilag a Mezőséget vonzóvá tenni a fiatalok számára. Az alapítvány munkájának sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összes mezőségi település közül egyedül Szamosújváron nem csökkent a magyar lakosság aránya az utóbbi néhány évben.  
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Már Maros megyében is
Hadat üzent Maros megye prefektusa a kisebbségi szimbólumoknak és feliratoknak: Lucian Goga a székely és magyar zászlók, valamint a Marosvásárhely és Szováta közötti útszakaszon kifeszített, a Székelyföld egységét hirdető magyar nyelvű molinó sürgős eltávolítására szólított fel számos Küküllő menti polgármestert. A néhány hete még a magyar utcanévtáblák ellen harcoló kormánymegbízott a Románia hivatalos lobogójáról rendelkező 1994/75-ös számú törvényre hivatkozva rendelte el, hogy az érintett települések vezetői három napon belül vegyék le a száműzetésre ítélt közösségi jelképeket. A prefektust az sem nyugtatta meg, hogy a magyar és székely zászlók mellé mindenhol kitűzték a román lobogót is. Goga felszólítását a kormányhivatal alapos terepszemléje előzte meg: a prefektúra alkalmazottjai napokig járták a megye magyarlakta vidékeit, és fényképezőgéppel közösségi jelképekre „vadásztak”.  (Krónika)
MERT OLVASNI JÓ. Könyveket rejtő, három kis faházikót állítottak fel tegnap Csíkszereda központi parkjában egy, az olvasást népszerűsítő kampány keretében. Az ötlet Angliából származik, az ott nagy népszerűségnek örvendő Little Free Libraries, azaz Kis Ingyenes Könyvtárak kezdeményezést Csíkszeredában a Spektrum Oktatási Központ indította el az anyanyelven és más nyelveken való olvasás népszerűsítése érdekében. A faházikókat a Tanulók Háza által szervezett rajztábor tanulói festették ki vidám színekkel. A könyvkuckókban román, magyar és angol nyelvű könyvek vannak. A működési szabályzat egyszerű: Vegyél kölcsön egy könyvet, olvasgasd a parkban! Vagy vidd haza, majd hozd vissza, miután kiolvastad! Ha megtartanád vagy továbbadnád, hozz helyette egy másikat! (Főtér)
SZAPORODÓ HATÁRSÉRTŐK. Az idei év első öt hónapjában csaknem háromszor több illegális bevándorlót fogott el a határrendészet a román–magyar határ Arad és Bihar megyei szakaszán a tavalyi év azonos időszakához képest – közölte szerdán Marin Bondar, a Bihar megyei határrendészet vezetője. Elmondta, hogy a január és május közötti időszakban 716 illegális bevándorlót tartóztattak fel, akik illegálisan akarták átlépni a határt. Többségük – 495 migráns – iraki volt, a többiek főleg szíriaiak, irániak, pakisztániak és afganisztániak. A migránsok a schengeni övezetbe akartak belépni. A tavalyi év első öt hónapjában 240 illegális bevándorlót fogtak el a román hatóságok. Bondar szerint az illegális határátlépők száma főként az első négy hónapban emelkedett meg, májusban már nem tapasztaltak látványos növekedést. Ez annak köszönhető, hogy a szerb–román határnál csökkent a migrációs nyomás, Bondar szerint ugyanis a migránsok májustól útvonalat változtattak, és Horvátországon keresztül próbálnak a schengeni övezetbe jutni. (MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amatőr színjátszók találkozója
A Művészeti és Népiskola, valamint az Osonó Színházműhely közös szervezésében nemrég zajlott a Színjátékosok 3. Találkozója Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncstúdióban. A rendezvényről Fazakas Misi, az Osonó Színházműhely vezetője számolt be lapunknak.
Amióta 2010-ben megszűnt az Országos Diákszínjátszó Fesztivál (ODIF), nincsen olyan színházi rendezvény, mely átfogóbb képet nyújtana Erdély amatőr társulatairól, az évente Szilágycsehben szervezett Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválon (PADIF) kívül többnyire csak alkalomszerűen  szerveznek amatőr színházi találkozókat itt-ott az országban. Hiánypótló kezdeményezésnek számít tehát a színjátékosok találkozója, mely három évvel ezelőtt abból az ötletből született, hogy a színjátszó csoportok vezetőinek szervezett képzés mellett egy olyan fórum is működjön, ahová a csoportvezetők elhozhatják társulataikat, hogy azok is kapcsolatot teremthessenek egymással, közös tréningeken vehessenek részt. Az idei rendezvényre Kovásznáról, Székelyudvarhelyről, Nagyborosnyóról, Marosvásárhelyről, Kökösből, Csomakőrösről és Illyefalváról is érkeztek amatőr diák- és felnőtt színjátszók, akik mellett a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatának különböző évfolyamai és a helyi román nyelvű Ego Társulat is fellépett. 
A csoportvezetői képzés mára pedagógusképzéssé vált, a fesztivál pedig kinőtte Kovászna megyét, de nem az a fő céljuk, hogy egész Erdélyt átfogó színházi fesztivált szervezzenek – mondta Fazakas Misi, aki szerint az idei rendezvény volt eddig a legteljesebb, résztvevői és csapatlétszám, valamint az előadások minősége szempontjából is. A találkozó nem versenyjellegű, a szervezők azt szeretnék, ha a résztvevők görcsök, feszültségek nélkül találkoznának egymással, nem arra figyelve, hogy ki hányadik lesz. A díjazás helyett inkább beszélgetésekre, problémák felvetésére és megoldására próbálnak hangsúlyt fektetni, az Osonó Színházműhely mindenben támogatni szeretné azokat, akik a szabad idejükben színházzal foglalkoznának, és van igény a segítségre, mert az egyetemen nem kapnak színházi képzést a pedagógusok. Fontos tudatosítani, hogy sokkal hasznosabb a közös keresgélő munka, mint a „betanítás”, ez tudja igazán formálni a résztvevők személyiségét – mutatott rá Fazakas Misi, ezért a szakmai tudnivalók mellett a színház- és drámapedagógia szabályaira is igyekeznek felhívni a figyelmet különböző játékok, műhelyfoglalkozások által. Úgy tűnik, van értelme az útmutatásnak, mert egyre több olyan előadás születik, mellyel nem csupán kipipálnak egy kötelező feladatot a társulatok, hanem választ keresnek az őket foglalkoztató problémákra. Így tapasztalhatják meg, hogy milyen fontos része lehet a színház az önismerethez vezető útnak, hogy nyitottabbá, rugalmasabbá válhatnak tőle, és megadja a valahová tartozás érzését is, mely egyre jobban hiányzik a mai ember számára – mondta a társulatvezető.
Mint megtudhattuk, fogyatkozik az amatőr felnőtt színjátszó csoportok száma, ezért is kiemelt figyelmet kapott a fesztiválon a nagyborosnyói Pakucs Etelka néni (fotó), aki 89 évesen egy általa írt, rendezett és előadott húszerces monológgal vett részt.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faragó Péter parlamenti képviselő sajtóértekezlete
Terítéken a tudatos magyarellenes hisztériakeltés
Június 22-én az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének a székházában sajtóértekezletet tartott Faragó Péter megyei elnök, parlamenti képviselő, aki előrebocsátotta: két témát kíván érinteni: a szervezet belső életében történt változásokat, illetve az ország aktuális politikai helyzetét fejtegetné.
A szervezeti élettel kapcsolatban a tavasszal megszervezett belső választásokat érintette, amelyek során a helyi szervezetekben megtörtént a teljes tisztújítás. A közelmúltban megszervezett megyei kongresszuson több mint 200 küldött részvételével megejtették az alapszabályzaton szükségessé vált módosításokat; megszervezték a Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT), illetve a megyei elnök megválasztását. Ezúttal is köszönetet mondott a következő mandátumra neki szavazott bizalomért. A megyei kongresszus után megszervezték az MKT alakuló ülését, amelynek elnökévé Hadnagy Dénes tanárt választották, ugyanakkor megválasztották a szakbizottságok elnökeit, illetve ügyvezető elnöki tisztségében megerősítették Péró Tamás megyei tanácsost. Az új alapszabályzat értelmében, a megyei szervezet vezetőségében nőtt a hölgyek részaránya, amit helyesnek, fontosnak tart minden tekintetben.
A továbbiakban kitért az ország politikai helyzetének az elemzésére, ami nem könnyű, hiszen az elmúlt napokban igen felforrósodott a politikai hangulat.
A legutóbbi parlamenti választások eredményei alapján megalakult kormánykoalícióról megjegyezte: az RMDSZ nem óhajtott részt venni a koalícióban, amellyel azonban létezik egy parlamenti együttműködési megegyezése. Abban rögzítették, hogy heti egyeztetés alapján támogathatják egymást célkitűzéseiknek a parlamenti elfogadásában. Az együttműködés jóvoltából az utóbbi hónapokban sikerült olyan törvénymódosításokat végrehajtani, amelyek nemcsak a kisebbségek, hanem az ország minden polgárának az érdekeit szolgálják. Egyik legfontosabb előrelépés volt a parlament által jóváhagyott, majd az Alkotmánybíróságon megtámadott törvénymódosítás, amely a nemzeti kisebbségek által nagyobb arányban lakott települések egészségügyi intézményeiben a nyelvükön is beszélő szakemberek biztosítását írja elő. Szerencsére, az Alkotmánybíróság elutasította az óvást, ezért a módosítás hatályba lépett.
A Szövetség is támogatta a koalíciót a közalkalmazottak egységes bértörvényével kapcsolatos kezdeményezését, ami remélhetőleg jó hatással lesz nem csupán a közalkalmazottak bérére, hanem munkájuknak a hatékonyságára is.
Gyűlöletkeltő hisztéria
Ami a napokban lezajlott bizalmatlansági indítványt illeti, Faragó Péter kifejtette: szerinte egy koalíciós többségnek jogában áll a saját kormányát is leváltani bizalmatlansági indítvánnyal, még akkor is, ha ez világpremiernek számított.
Ha ők úgy látták jónak, az a szövetséget nem zavarta, de nem is vett részt a bizalmatlansági szavazáson. A magyarság szempontjából rendkívül fontos volt a bizalmatlansági szavazás előtti tárgyalások miatt, szándékosan kirobbantott magyarellenes hisztéria, amelynek a szélsőséges voltára senki nem számított. Mert a józanész számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy EU-tagállamban, a nemzeti kisebbségek jogos igényei kapcsán rövid idő alatt ennyire vehemens hisztériahullámot keltsen a közmédia. A hétfőn látott és hallott gyűlöletszító hisztéria túllépte mindenfajta européer képzeletnek 2017-ben feltételezhető megnyilvánulását.
A hétfői parlamenti ülésen az RMDSZ semmi újat, semmi rendkívülit, semmi olyan jogot nem kért, ami nem létezne más uniós tagállamokban. A szövetség több mint 10 éve benyújtotta a Román Parlamentbe a Nemzeti Kisebbségek Jogállását szabályozó törvénytervezetet, amely azóta is a hivatal fiókjában hever. Minden politikai párttal megvitatták e törvénynek a fontosságát, az életbe léptetésének a szükségességét, csakhogy egyetlen párt sem vállalta fel a támogatását. A hétfői tárgyalások eredményeként, e törvénytervezet újra a szakbizottságok elé került, ami azonban elindította a minden képzeletet felülmúló, tapasztalt soviniszta, nemzetiséggyűlölő hisztériát. A jelzett törvénytervezetnek az elfogadásával senki nem veszítene, de a nemzeti kisebbségek az állam határain belül, az állam intézményeinek a segítségével támogatást kapnának az anyanyelvű oktatásuk gyakorlásában, a kultúrájuk, az identitásuk megőrzésében. Ugyancsak értetlenséggel tekintenek annak a törvénytervezetnek az elutasítására, minek értelmében március 15-ét a romániai magyarok ünnepévé nyilvánítanák, hiszen a jelzett napon a magyarok rendszeresen ünnepelnek, az államfő vagy a miniszterelnök is hivatalosan köszönti őket.
A hisztériahullám kirobbanásával, e törvénytervezetek elfogadtatása lehetetlenné vált, de nem adják fel, egy alkalmasabb időben visszatérnek a kérdésre, ismételten politikai támogatást fognak kérni az elfogadásukhoz.
A magyar etnikum ellen indított hétfői hisztériahullám miatt az RMDSZ az Audio-vizuális Tanácshoz, míg a Traian Băsescu volt államfő gyűlöletkeltő megnyilvánulásai miatt a Diszkrimináció-ellenes Tanácshoz fordult panasszal.
A Nyugati Jelen által feltett, Klaus Iohannis államfő németországi üzenetével kapcsolatos kérdésre Faragó Péter leszögezte: Néhány perccel az SZDP vezetőségéhez küldött üzenete előtt – amiben felhívta a figyelműket, nehogy valamiféle autonómia-alkuba belemenjenek –, arról beszélt, hogy Romániában milyen széles körű szabadságjogokkal rendelkeznek a nemzeti kisebbségek. Éppen ezért az államfőnek az átlagpolgárnál és -politikusnál is sokkal jobban meg kellene értenie, mit jelent a nemzeti kisebbségek jogainak a tiszteletben tartása. Mivel az SZDP-vel folytatott tárgyalások során szóba sem került semmiféle autonómiakérdés, meglepő volt Iohannis célt tévesztett üzenete, amivel valószínűleg csatlakozni akart a soviniszta vezérszónokokhoz – zárta sajtóértekezletét Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Csikys diákok egy Erasmus+ projekt nemzetközi zárórendezvényén
Június elején a Csiky Gergely Főgimnázium két XI. osztályos diákja, Kurunczi Enikő és Zsámbok Emese Budapesten képviselte az iskolát a magyarországi OTP Fáy András Alapítvány és a romániai Oktatáshoz való jog Alapítvány közös, Karrier Program – Határokon túlcímű ERASMUS+ projekt záró rendezvényén.
Márciusban, az Iskola másként héten a pénzügyi gazdasági képzéssel párhuzamosan az OTP Fáy András Alapítvány munkatársai háromnapos pályaválasztás és karriertréninget is tartottak a csikys diákoknak. Erről a tréningről kellett a budapesti OK Oktatási Központban beszámolni a két diáklánynak. Az eseményen részt vevő közel száz érdeklődő meggyőződhetett arról, mennyi munka és fejlesztési folyamat árán lett eredményes és egyben sikeres ez a projekt – írja beszámolójában Kurunczi Enikő, ami a Csiky Gergely Főgimnázium honlapján olvasható.
Dr. Sarkady-Kiss Lilla, az Erasmus+ projekt vezetője záró gondolatként így fogalmazott: „Bár nem volt lehetőségünk bemutatni az Erasmus+ program 30. születésnapi konferenciáján a Karrier Programunkat és módszertanát, az ott elhangzó előadások alapján azonban megerősítést kaptunk arra, hogy nagyon jó úton járunk, a gyerekeket és fiatalokat segítő, bizonyítottan hatékonyan működő programjaink hiánypótló jelleggel bírnak”.
Az esemény vendége volt prof. dr. Bagdy Emőke, klinikai szakpszichológus, aki egy érdekfeszítő és egyben szórakoztató előadást tartott arról, hogyan lehet felkészíteni a diákokat az előttük álló karrierválasztásra.
A rendezvény Gasztro Klubbal zárult, ahol a vendégek és vendéglátók a projekt keretén belül szerzett tapasztalataikról beszélgettek.
A karriertréningen résztvevő aradi diákok nevében köszönöm a sok-sok élményt, illetve a tapasztalatokat, melyekre néhány nap alatt szert tehettünk az alapítvány munkatársai segítségével Nyugati Jelen (Arad)

Volt egyszer egy egyetem…
Előadások és beszélgetések a hajdani Bolyai Egyetemről
Főtéri székhelyén a Kolozsvár Társaság ötödik alkalommal tartott emlékező jellegű találkozót, amelyen a Bolyai Egyetem (1945–1959) különböző karainak története, tevékenysége került terítékre. A matematika-fizika kar után most a Természettudományi Kar biológia szakának képviselői találkoztak. Buchwald Péter házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, akik idős koruk ellenére – mint rövidesen kiderült –, nemcsak egyszerűen nosztalgiázni gyűltek össze: értékmentő tenni akarás is van bennük!
A megjelenteket rögtön egy kis szellemi ajándék várta: dr. Uray Zoltán a wikipédiából és tudománytörténeti könyvekből egy olyan nyomtatott válogatást szerkesztett, amely a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának sok érdekes vonzatát öleli fel. Az első oldalon látható adatokon és fényképeken túl olvashatunk a magyar nyelvű egyetem megalakulásáról, korszakairól, tevékenységéről, vezetőiről, továbbá megszüntetéséről illetve jelentőségéről – mindezt név és dátum szerint, a megfelelő források feltüntetésével. Az egyetem vezetői (rektorai) a kor jelentős személyiségei voltak: Csőgör Lajos (1945–1948), Balogh Edgár (1948–1950) Nagy István (1950–1952) Bányai László (1952–1956) és Takács Lajos (1957–1959).
1959. június 15-én a Tanügyminisztérium rendeletével határozták el a két egyetem, a Babeş és a Bolyai egyesítését. A korszellemnek megfelelően meg sem kérdezték az érintetteket. Az utolsó tanévben a Bolyai Egyetemen a diáklétszám 2470 (1195 nappali és 1275 levelező tagozaton), a tanárok száma pedig 314 volt. Az egyesülési folyamat, amit a magyar diákok és tanárok veszteségként éltek meg, természetesen különböző lecsapódásokkal és reakciókkal jelent meg a karokon. A filológusok sokkal lázadóbb, szókimondóbb társaság voltak, mint például a biológusok. Most, a megszüntetés után 58 évvel a biológusok megkapták a lehetőséget, hogy felelevenítsék, és lehetőleg megőrizzék azt az emléket, amely bennünk a Bolyairól kialakult. Természetesen aszerint, hogy ki hány évet járt hallgatóként az előadásokra. A mi korosztályunk például (1957–1962) két évet töltött a Bolyain és hármat az egyesített egyetemen.
Az előadások témája természetesen a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának története volt. Az előadók (Bakó Botond és Dr. T. Veress Éva) két különböző megközelítésben vizsgálták meg azt, milyen volt az egyesítés előtti „régi” Bolyai, és milyenné vált később, az egyesítés után az anyanyelven való tanulás lehetősége. Érdekes hozzzászólása volt dr. Markó Bálintnak, a jelenlegi Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakos fiatal prorektorának, aki többek között a „visszatérő” és újból tanító tanárokról is szólt, így Kiss Béláról, aki a rovartanban volt kiváló szakember. Elmondta, hogy ma a magyar diákok ismét anyanyelvükön tanulhatnak.
Az előadásokat hosszúra nyúlt érdekes beszélgetés követte, amelyben sok megfigyelés, történet, adat került felszínre. Többen saját életsorsukon keresztül mondták el azt, hogy milyen volt az egykori Bolyai Egyetem. Ott és akkor, abban a korban, amikor a szellemi korlátok is egyre szorosabbá váltak. Ennek ellenére, mint a hozzászólásokból kiderült, egy olyan jó színvonalú szakmai és emberséges szellemet tükrözött, ami miatt a mai „véndiákok” kellemesen és hálával gondolnak vissza az ott eltöltött évekre. Az általános műveltség, amit az egyetem évei alatt megszereztünk, az intenzív közösségi lét, amit éltünk, egy teljes életre szólt. Általános műveltségünk alapjai is ott alakultak ki. A szakmai felkészültség, amit a Bolyai Egyetem adott, lehetővé tette az igényes szakmai munkát az iskolákban vagy a kutatói pályákon. A biztató szó, az erkölcsi támogatás, a segítség, amit az anyagilag megszorult diákok például Csűrös István professzortól kaptak, soha nem felejthető el. Erre több példa hangzott el.
Dr. Bartók Katalin, aki több ilyen rendezvényen részt, vett elmondta, hogy ilyen jó hangulatú találkozó, mint a biológusoké még egyik sem volt. A legfontosabb konkrét eredmény pedig az, hogy elvileg körvonalazódni látszik egy jól dokumentált kötet elkészítése és megjelentetése. Szabadság (Kolozsvár)

Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás –  jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fot­ballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kint­lakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.  
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon  álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.  
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Kőfaragók közös főhajtása
Kőkopja a hősök emlékére
Tegnap délután avatták fel a Nyerges-tetőn a magyarországi Kőfaragó és Műkőkészítő Vállalkozók Országos Ipartestülete által állíttatott kőkopját.
A nyergestetői csata főbb mozzanatainak felelevenítése után a magyarországi Kőfaragó és Műkőkészítő Vállalkozók Országos Ipartestületének képviselői megkoszorúzták az emlékművet, majd a rendezvény, amelyen a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság tagjai álltak sorfalat, a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult. Vaszilov János, az Erdélyi Kőfaragó Szövetség egyik alapítója lapunknak elmondta: nagyon jó kapcsolatot ápolnak a magyarországi ipartestülettel, amelynek titkárával, Csapucha Tamással beszélgetve vetődött fel az ötlet, hogy tisztelegjenek emlékjellel a nyergestetői csata hősei előtt.
A júrakori tardosi márványból készült, két és fél méter magas kőkopját az ipartestület megbízásából a gyergyóditrói születésű Erdős Zoltán faragta három nap alatt „a székelyek tiszteletére, az örökkévalóságnak”. Elmondása szerint Ceaușescu márványpalotájának faragásában is részt vett, majd a forradalmat követően Németországba telepedett, ahol egyebek mellett a kölni dómon, illetve a frankfurti Majna műemlék hídon is dolgozott. 1994-ben Magyarországon telepedett le.
Daczó Hodor Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Sapientia szakmát ajánl!
Kolozsváron, az erdélyi felsőoktatás fellegvárában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara már tizenöt éve részesíti minőségi képzésben az egyetemi hallgatókat. Irányelve nem a tömegképzésben, hanem a diák- és gyakorlatközpontú oktatásban testesül meg. A kiscsoportokban foglalkoztatott diákoknak lehetőségük van a tanárokkal való közvetlen kapcsolatok kialakítására, akik így megfelelő időt tudnak fordítani a hallgatókra.
Az egyetemi kampusz modern felszereltségével teret, lehetőséget és kényelmet biztosít az oktatás, a haladás és a fejlődés számára. Korszerűsített, integrált környezettudományi laboratóriumok segítik az oktatókat és hallgatókat a kutatásokban, kísérletekben, a kari épületben található Erdély egyik legnagyobb és legfelszereltebb TV stúdiója, amely a maga 200 négyzetméterével egyaránt alkalmas rövidfilmek forgatására, de akár nagyobb lélegzetű tévéműsorok készítésére is. Az épülettömb utolsó emeletén található tágas könyvtár az olvasási és kutatási lehetőségek mellett csodálatos kilátással szolgál a belvárosra.
Július 10-én kezdődnek a nyári beiratkozások a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán. A következő tanévre a Kar alapképzésen és mesterképzésen is kínál lehetőségeket a továbbtanulók számára. Alapképzésen négy szak indul (Környezettudomány, Nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok, Filmművészet, fotóművészet, média valamint Jog szak) 120 hellyel, amelyeknek több mint fele tandíjmentes. Ugyanakkor, a 2017/2018-as tanévben a Kolozsvári Kar magiszteri képzésein (Diplomácia és interkulturális tanulmányok, Filmtudomány, Környezetvédelem és monitoring, valamint Európai és nemzetközi üzleti jog (LLM mesterképzési szakok) 60 helyet ajánl.
A Sapientia EMTE Kolozsvári Kara a szakmai lehetőségek tárházát nyitja meg hallgatói előtt. Minden szakhoz olyan specifikus tevékenységek, gyakorlatok vagy tanulmányutak társulnak, amelyek hozzájárulnak egyrészt az elméleti anyag elsajátításához, másrészt pedig kiváló lehetőségek az oktatók és hallgatók, hallgatók és hallgatók közötti kapcsolatok kialakítására és erősítésére. A környezettudomány szakos hallgatók lehetőséget kapnak külföldi terepgyakorlatokra (évente Görögországba szerveznek szakmai gyakorlatot), az európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok valamint a jog szakos hallgatók különböző országok intézményeibe látogathatnak el (Brüsszel – Európai Parlament, Európai Bizottság, Európai Unió Tanácsa, Régiók Bizottsága stb., a budapesti és bukaresti parlamentbe), míg a filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatók különböző TV stúdióknál végezhetik szakmai gyakorlatukat.
Az idei évben a beiratkozási időszak július 10-én kezdődik, majd július 19–24. között zajlanak a felvételi vizsgák. szatmar.ro

Mihai Buzea: A magyar megoldás
Bakk Miklós úr 2016. december 2-án ezen a platformon* tette közzé a Klaus Iohannis és december 1-je című cikkét, melyre számos kommentár érkezett (eddig 67). Mind a cikk, mind a kommentárok is (a szerző többször is megszólalt, hogy elmagyarázza és részletesebben kifejtse álláspontját) rendkívül érdekesek voltak, és a románok és magyarok közötti párbeszéd újraindításának egyik kiindulópontja lehetne, amit én is nagyon szükségesnek tartok – nem 2018. december 1-je, hanem a XXI. század, meg az Európai Unió s a NATO miatt; az emberek vitatkoznak, érvelnek, néha veszekednek, dohognak, de már nem csapják fejbe egymást fejszével. Ha elértünk valamit 1990 óta, akkor az ez! Egyetértünk, Bakk Miklós úr?
A kommentátorok által alaposan kivesézett cikk fő gondolatait a következőképpen lehetne röviden összefoglalni: Klaus Iohannis csalódást okozott a magyar szavazóinak (1), mert az országprojektbe nem iktatta be a székelyek autonómiáját (2) vagy legalább az ország etnikai alapú regionalizálását (3), legalább az „erdélyi térségét” (4), holott a középkori Fraterna Unio dokumentum (melyet 1437-ben írtak alá, és inkább Unio Trium Natiorumként ismert) ihletforrás lehetett volna (nem maga a kimondottan románellenes dokumentum tartalma, amit Miklós (így! – E-RS) úr egyértelművé tett) (5). A hatodik pont, melyet a szerző úgy tűnik, hogy a cikk megértése sarokkövének tart, így szól (6): „A következő lépés Erdély politikai öröksége hasznosítása” kellene hogy legyen, miután az „erdélyi urbanisztika hasznosítása” sikeresnek bizonyult (Nagyszebenben, Iohannis volt polgármester városában).
Megengedek magamnak egy kis trükköt, 5–4–3–2–1–6 sorrendben tárgyalva a pontokat, de előbb tisztázni akarom, hogy bukarestiként miért tartom fenn magamnak a jogot arra, hogy beleszóljak ebbe a dologba: mert vállaltan magyarbarát vagyok (ritka madár a bukarestiek között), mivel anyai ágon régi Hortobágy-völgyi (Valea Hârtibaciu­lui) románoktól származom („román ajkú magyar”, így nevezték az ükapámat, amikor besorozták a császári hadseregbe; ez a kommunizmus alatti „magyar nyelvű román” megfelelője!), és főleg azért, mert szerelmeim közül három székelyföldi volt. Töviről hegyire ismerem az autonomista diskurzust, így már kívülről fújom. Íme, tehát, ezért hiszem azt, hogy jogom van beleszólni. Öt: a Fraterna Unio (aka Unio Trium Natiorum) rendkívüli körülmények között, az események nyomására aláírt háborús dokumentum volt; nem hiszem, hogy ma bárki számára ihletforrás lehet. De még ha az is lenne (reductio ad absurdum): ki ellen? Ha mondjuk az „erdélyi térségben” élő magyarok és románok a székelyföldi székelyekkel együtt közös frontot alkotnának, ez ki ellen irányulna? Az „erdélyi térség” cigányai ellen? Az ország „térségen kívüli” lakosai ellen? A brüsszeli bürokraták ellen? Nem világos, és nem realista. Az azonban nagyon is világos, hogy néhány nagy urbánus központ (Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó) városlakóiban iszonyatos kétségbeesés uralkodik a „nemzeti” politizálás bukaresti módja miatt. Röviden összefoglalva, az erdélyiek nagyon undorodnak a régi Regát szavazóitól és főleg e nem erdélyi térség választottaitól; ebből a szemszögből nézve (mondjuk egy választási térképből) a Fraterna Uniónak van értelme. De nem értem, hogy ez miért korlátozódna az „erdélyi térségre”, tekintettel arra, hogy csak Bukarestben több „megundorodott” gyűlt össze 2017 elején, mint bárhol máshol összesen. Négy. Nagyon jó ötlet az „erdélyi térség” regionalizálása. Támogatom. Öt régiót tartok elképzelhetőnek: Partium (a jelenlegi Szatmár, Bihar, Arad megyék), Észak-Erdély (Szilágy, Máramaros, Kolozs, Beszterce-Naszód), Kelet-Erdély/Székelyföld (az eredetiben is magyarul – E-RS) (Maros, Hargita, Kovászna), Dél-Erdély (Hunyad, Fehér, Szeben, Brassó) és a Bánság (Temes, Szörény, Méhed/Mehedinţi). Ezek lennének a leglogikusabb régiók gazdasági, nem pedig etnikai megfontolások alapján. Ezért vettem bele Méhedet. Három. Az ország regionalizálása még jobb ötlet, ami nélkül az „erdélyi térség” regionalizálása értelmetlen. Lehetővé tenné a nemzeten belüli (helyesebben mondva, államon belüli) versengést, ami nélkül nem számíthatunk az élet és főleg a kormányzók által nyújtott szolgáltatások minőségének javulására. Ha semmi sem kényszeríti őket jobb teljesítményre, akkor miért tennék meg? Ha polgármester vagy megyeitanács-elnök vagyok, és nagyon ostoba meg nagy tolvaj is, mit számít mindez, ha a párt a „központból” kitart mellettem? Ha a körzetemhez tartozó emberek semmilyen módon nem tudnak büntetni a szavazáskor, mert minden ellenjelöltem pont ugyanilyen (Bukarestből támogatott alkalmatlan politruk), akkor minek fájdítanám a fejemet? Miért ne lopnék rogyásig? Jövök, lopok, visszamegyek Bukarestbe. Mit számít nekem a székelyhídi (az eredeti szövegben is magyarul – E-RS) életminőség, például?! Ami a régiók számát illeti, Dragoş Filipescu úr 10 régiót javasol, plusz tizenegyediknek Bukarest-Ilfovot. Nem osztom az álláspontját: szerintem 12 régió kellene „Bukarest-Ilfov” nélkül, mely egyszerűen csak egy politikai-maffiózói érdekekkel teli hólyag, melynek gennyes váladéka az egész országot megfertőzné. Miként most is, különben. Ami pedig a Bakk Miklós úr által javasolt etnikai alapú regionalizálást illeti, újra csak több mint gyanakvó vagyok: úgy vélem, hogy egy ilyen (óriási) közigazgatási erőfeszítésnek csakis az életszínvonal növelése lehet az egyetlen célja, nem történelmi traumák borogatása. Vagyis ezért reménykedem egy gazdasági és nem etnikai alapú regionalizálásban.
Kettő. Klaus Iohannis elnök egyelőre nem mutatott be nyilvánosan semmilyen országprojektet. Ígért egyet, azóta várjuk.
Egy. Legyünk őszinték, Bakk Miklós úr: akármelyik romániai politikus, aki nem javasolja a trianoni békeszerződés revízióját, az csalódást okoz a magyar választóknak, ahogy minden olyan romániai politikus is csalódást okoz a román választóknak, aki nem ígéri a német-szovjet meg nem támadási szerződés (aka Ribbentrop–Molotov-paktum) revízióját. Ez tény. És bár sem a románok, sem a magyarok nem tehetnek túl sokat a valóság terepén, senki sem akadályozhatja meg, hogy álmodozzanak; és ki tartaná életben az álmaikat, ha nem a politikusok? Természetesen, amikor ezt nem teszik, akkor csalódást okoznak. De náluk van a gond, Bakk Miklós úr…?
Hat. Tökéletesen egyetértek: „Erdély politikai örökségének hasznosítása” tűnik számomra az egyetlen követendő útnak, ha Románia a múltban, vagyis a premodern múltban keres ihletet adó modellt. A jelenlegi román politikai térségben egyetlen másik középkori állam sem volt sikeresebb a Bethlen Gábor által vezetett fejedelemségnél (a román olvasók számára: 1613–1629): tolerancia, gazdasági teljesítmény, jó kormányzás, kvázi politikai függetlenség a hűbéri hatalommal (Oszmán Birodalom) szemben. Íme, ezt sikerült elérnie Bethlennek akkor Erdélyben, és ezt szeretnénk mi is most Romániában, hogy sokkal jobb körülményekkel rendelkezzünk a siker eléréséhez.
Az első kérdés az, hogy érdemes-e a múltban ihletadó modellt keresni, vagy a jelenben kell ilyen után kutatni? Másra bízom a választ. No, de mi a gond? – kérdem Bakk Miklós úrtól.
Tudom, némiképp ironikusan hangzik, de most nincs kedvem ironizálni. Tudják, hogy miért? Mert sok román azt válaszolja: „A magyarok, a magyarok jelentik a gondot, csakis a magyarok jelentik a gondot!”, s mert sok magyar azt válaszolja: „Maga Románia a gond, nem egyik vagy másik román, hanem éppen e mesterséges államnak, Európa ezen szörnyszülöttének a létezése a gond”, miközben valójában a szegénység a probléma.
A magyarok arra panaszkodnak, hogy a románok miatt nem szabadok. De a gazdag emberek szabadok. A románok arra panaszkodnak, hogy szegények. De nem a szegény emberek a szabadok. Az ország szegénysége a gond, a szegénységből való kikerülés a lényeg, és a romániai magyarok jelentik a megoldást. Ez az én álláspontom.
Mivel a fejletlenségből nem képes kijutni egy ország, ha nem rendelkezik olyan elittel, mely hazafias és elég gazdag ahhoz, hogy ne lopjon. Én pedig úgy gondolom, hogy előbb-utóbb a magyarok fogják létrehozni ezt a hazafias elitet, és maguk után húzzák majd Romániát a jólét felé, akár akarja, akár nem (eleinte nem fogja persze akarni!). Mire alapozom ezt? A neveltetésre. A romániai magyarok sokkal jobb állapotban kerültek ki a kommunizmusból, mint a románok: szintén szegények voltak, mint a templom egere, de egyáltalán nem érintette meg őket a propaganda (normális, hiszen a propaganda nemcsak kommunista, hanem nemzetikommunista volt, ez lényeges különbség). Más szavakkal, a magyarok kevésbé agymosottak, mint a románok (már elnézést a kifejezésért), és sokkal jobban tudják, hogy mi az érdekük: bárki, aki ellátogatott valaha a parajdi és a Slănic Prahova-i sóbányába, ezt a különbséget láthatta, mely megdöbbentő, amikor a saját bőrödön tapasztalod meg. A magyarok nagyon akarják, hogy pénzt keressenek és jobban éljenek, ami azt jelenti, hogy a németek, a zsidók és a görögök hiányában (akik a két világháború között a „középosztály” zömét adták), hamarosan létrehoznak majd egy gazdasági elitet. Ez igazi egyetemekre küldi majd az utódait, nem diplomagyárakba. Következménye: Románia jövőbeni politikai elitje magyar lesz. Zárójel: Miért ne követnék a románok is ezt a pályát? Mert a román elitek hozzászoktak, hogy a politikából csináljanak pénzt, nem a kereskedelemből, a politikában pedig sok pénz van, mocskos, gyorsan jön, és ficsúrok következő nemzedékét termeli ki, nem az igazi vezetőket. Maguk is ellenőrizhetik, hogy mi történt a Vörös Négyes (1992–1995) román politikai elitjéhez tartozókkal és a gyermekeikkel. („Vörös Négyes”: a jelenlegi SZDP elődje, a Romániai Szociális Demokrácia Pártja, a Nagy-Románia Párt, a Román Nemzeti Egység Párt és a Szocialista Munkapárt által 1995-ben, a Nicolae Văcăroiu által vezetett kormány idejében létrehozott szövetség – E-RS.)
Miért neveztem „hazafinak” Románia ezen jövendőbeli vezető elitjét? Mert egyáltalán nem érdekli majd a revizionizmus vagy Trianon. Nem tudatlanságból, hanem gazdasági okokból: nemcsak azért, mert a jelenlegi Románia piaca nagyobb, mint a hipotetikus Erdély államé, hanem azért is, mert Románia egyszerre tengeri és dunai ország (miközben Erdély nem lenne az). Meg azért, mert stabilitás és kiszámíthatóság közepette lehet „tiszta” pénzt termelni, nem revíziók, forradalmak, polgárháborúk és más zavargások révén. Másképp mondva, a piacoknak a béke kedvez.
Egy második, némiképp mulatságos következtetés az, hogy ön, Bakk Miklós úr, és én pillanatnyilag egy csónakban evezünk: a regionalizálást támogatókéban. Különböző okokból, különböző módon, különböző célokkal, de effektíven ugyanazt a szekeret húzzuk (ismétlem, pillanatnyilag!). Ráadásul nem vagyunk egyedül.
Contributors.ro, Euro-Com.ro
*http://www.contributors.ro/administratie/klaus-iohannis-%C8%99i-1-decembrie/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kénkőszag 
Megfakult, régebbi cédula került a kezembe. Szokásomtól eltérően elfelejtettem lejegyezni forrását. Megállapításait most mérhetem föl igazán. Amit Ceauşescu gyakorolt Elenájával, azt ma már százezrek akarják: mindent maguknak! Lám csak!, kiáltanék fel, de inkább legyintek: a társadalom anyagi süllyedése, az erkölcsi züllés folyamatosan mélyült.
Nyílt céllá vált a haszonlesés, a vagyonszerzés, mintha senkit sem zavarna a társadalom jelentős részének mohó kapzsisága, grasszál a képmutató gátlástalanság, a rideg törtetés; a gombaként cseperedő, meg a poraikból feltámasztott relikvia-pártok nem váltották meg az országot, inkább csak gyorsították romlását. A madárnyelven fogalmazott „programok” harsogása már a kukázó medvéket sem tántorítja el a zsákmánykereséstől. A posztkommunista szerveződésekről rendre kiderült, hogy a (már nem is annyira) gyűlölt kriptopárt bolygói. A kommunisták „örökébe” elvetemült kalandorok, politikai szélhámosok, idült agyú hatalomvágyók tolták magukat, elképzelhetetlenül pimasz csürhe népség, eszméletlenül manipuláló bandák grasszálnak mindenfelé, dúl a bozótharc a politikát is megkaparintó gazdasági maffia elvetemült klánjai között.  A bűnözés a mindennapok kulcsjelenségévé vált, zsúfolva a börtönök, de gonosztevőinkből éppen elég jut exportra is. 
Az elbizonytalanított társadalmat az ármányos, rosszindulatú média is húzza. A bambult népet a bukaresti hatalmi dzsungelháború valós vagy kitalált, agyonmanipulált fordulataival szédelgetik, a zavar káosszá terebélyesedett, senki sem kíváncsi a másik véleményére, a vitakultúra abban csúcsosodik, hogy az ellenpartnert túlkiabálva a saját érdekcsoport malmára hajszolják a propaganda energiáját. 
Miközben mindenki veszettül harcol a korrupció ellen, s azt feltételezi, sőt, akár bizonyíték nélkül is bizonyítja: a másik az igazi korrupt, velejéig romlott gazember; a másik pedig még ádázabb fegyverzettel igazolja, hogy az ellenfele az igazi korrupt, a génjei gyökeréig berohadt utolsó tróger...
Korrupt a korrupt, és még korruptabb, aki a korruptról állítja, hogy korrupt. Senki sem tudja, s nem is kíváncsi rá, hogy kicsoda az igazi Trebitsch.
Régi cédulámon olvasom: ez a társadalom, mióta annak lehet nevezni, mindig tekintélyelvű volt. C.-t mindenki utálta, de az átlagember azon túl, hogy a legcsekélyebb lehetőséget is kihasználva igyekezett „helyzetet” teremteni magának, s elfoglalni a ranglétra bármelyik, még oly alacsony fokát is, ahol valami kis hasznot tud kanyarítani magának, „a nép egyszerű fia” visszariadt a nagyobb gazemberségtől, mert félt. A diktatúra utáni tartós káoszban senki sem fél senkitől. Az örökös bajt hiteltelen rétegek felkapaszkodott, csaló, szélhámos főcsahosai kavarják; áldatlan ténykedésük nyomán mind nagyobb zűrzavar gerjed – készül az új parancsuralom melegágya.
A multik, az ultik, a pénzpápák, a vércápák, a mogulok, a cégek, a bégek, a banksereg, a hadsereg, a tábornokok és a bíbornokok, az államvallás újbábeli klérusa, a rendőrség, a csendőrség, a pártok, a törvénygyártók: a parlament, a parlament, az jobbra ment, vagy balra ment?, jaj, dehogy ment, magának ment, menti, menti, magának menti az állam vagyonát mindenki. Mígnem a végsőkig ajzott idegek harcában – őrült égből világcsapásként – egyszer csak felülkerekedik a téboly, és ropogni kezd, anélkül, hogy szót kért és kapott volna – egy géppuska. Ajrópa, már ne segíts, csak csudálkozz.
Anti-Chanel a levegőben. Diktatúra-bűzt érzek.
BÖLÖNI DOMOKOS Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Regényt kellett írni
A Hargita Kiadó Székely Könyvtár sorozatának legújabb, 55. köteteként jelent meg Czegő Zoltán költő, író, publicista Katonabogár című regénye, a második kiadást megért könyv az 1990 után az erdélyi magyar irodalomban mellőzött téma, a falusi élet feldolgozása okán kapott helyet a sorozatban – hangzott el a csütörtök délutáni, a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott könyvbemutatón.
Az először 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent Katonabogár egyik értéke hiteles székely nyelvezete: a regény jó példája annak, hogy nemcsak vicces történeteket lehet „székelyül” elmesélni, hanem szomorú dolgokat is – mondta bevezetőjében Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője. A regény cselekménye egy képzeletbeli faluban, Szenesen zajlik, de akár Szemerja – ahol a szerkesztő gyerekkora nyarait töltötte – is lehetett volna Szenes mintája, a nyelvi fordulatok, a szóhasználat annyira jellemző – tette hozzá Molnár Vilmos. Lövétei Lázár László költő, műfordító a könyv erényének témaválasztását tartotta, mint megjegyezte, az erdélyi magyar prózairodalom 1990 után megfeledkezett a faluról, Czegő Zoltán regénye ilyen szempontból hiánypótlónak is nevezhető. Nem talált ki új székely nyelvet, hanem úgy írt, ahogy gyerekkorában megtanulta „abban a hétszentséges faluban”, Bordoson, válaszolta a felvetésre a szerző. Ami meg a hiánypótlást illeti, egy percig sem gondolt arra, inkább az vezette, hogy „ez idáig nem merte senki megírni az igazat a traktoristából lett néptanácselnökökről, akik dirigáltak egy egész falunak, pedig annyi osztályuk sincs, mint a vonatnak”. Meglátása szerint a helyzet most olyan drámai, mint amikor falvakat ítéltek a kísérleti nyúl szerepére, regénye egyfajta figyelmeztető tehát. A témát azonban versben, de még poémában sem lehetett megközelíteni, ezért kellett regényt írnia. „Három hét alatt írtam meg, napról napra bonyolódott a cselekmény, és ez lett belőle” – ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet a szerző. 
 Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)
Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.
– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? 
– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.
– A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben?
– Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. 
– A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így?
– Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani…
– Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat?
– Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.
– Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak?
– Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben.
– A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg?
– A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. 
– A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért?
– Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé.
– A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam.
– Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt?
– Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. 
– Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével.
BODOR ÁDÁM
Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)