Pribékből taláros nyugdíjas
Emlékezhetünk, hogy jó néhány esztendővel ezelőtt miként tiltakoztak kézzel-lábbal a törvényszéki bírók, az ügyészek, de még az ügyvédek is az átvilágításuk ellen, mondván, ezt majd elintézik házon belül. Meg is jelent a sajtóban később, hogy néhány jogvédőt nyugdíjba kényszerítettek, mert „nem vallották be a szekuval való együttműködésüket”. Óriási összegeket tesz ki azonban az öregkori jövedelmük. S ezzel felcsillantották a kis ajtót, hogy miként kaphatnak kézhez a szekusok idős esztendeikben tekintélyes summát…
Tudott, hogy főleg a diktatúra utolsó éveiben nem mindenki végezhetett jogot. Ahhoz nem csak „jó dosszié”, hanem, nagyon sokszor, a Szekuritáté jóváhagyása is kellett. Az egyetem elvégzése után sokan a belügyhöz kerültek, de az igazságügybe helyezettek közül nem egynek a băneasai és a törcsvári szekusiskolákban elkezdődött a megdolgozása. Az úgynevezett továbbképzőkön. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok „öreg” verőlegénnyel is elvégeztették a jogot.) Itt a durva módszereken kívül – mint a vádlott eltüntetése és kínzása –, azt is megismerhették, hogy miként gyártsanak „bizonyítékokat”, miként folytassák le a vizsgálatot, hogy még az ártatlant is elítélhessék, na, meg hogyan tartóztassák le, ha kell csendben, de ha nem ez a cél, nagy csinnadrattával, a hatalom által kijelölt ellenfeleket.
A változás után érkezett a nagy átváltozás. A múltat eltörlő vargabetű ott jött be, amikor a valahai szekusok tömegével özönlöttek a titkos ügynökökkel, együttműködőkkel úgyis dugig tele lévő igazságszolgáltatásba, és ügyvédekké, bírókká és ügyészekké vedlettek. Az, hogy szinte senki nem ellenőrzi őket, pontosabban saját maguk kontrollálják, nagy segítségükre volt. A Macovei-ötlet, vagyis a bírói függetlenség kiterjesztése az ügyészekre is, pedig még nagyobb védelmet biztosított nekik. Szinte elsőnek hozták létre az állam által is támogatott saját nyugdíjalapot, amely nem a járulék alapján, hanem az utolsó bérek bizonyos hányada szerint nem kis összegeket osztott nekik. Ezt vehetik kézhez az egy ideig bíróságon, ügyészségen vagy ügyvédi irodákban dolgozó valahai szekusok is. Az már a sors fintora, hogy köztük nem egy valahai börtönparancsnok, sőt, pribék volt. Az úgymond köznyugdíjak között, ahol 886 lej az átlag, a legnagyobb summát – havi 28 825 lejt – pontosan egy ilyen valahai főfogdmegből lett késői jogász kapja.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy látszatország látszatkatonasága
Egyre gyakrabban találkozom országútjainkon katonai konvojokkal, amelyek külsőleg semmiben nem különböznek attól, mint amilyen az én katonáskodásom idején volt, de azóta eltelt harminc esztendő. Akkoriban nem tűnt fel a régimódi dízelmotorok hatalmas füstje, ma azonban a katonaságon kívül már senki nem használja a 30–40 éves, kivénhedt masinákat, amelyek elindítása eleve felér egy katonai sikerrel.
De hát, ahogy mondani szokás, szegény ember vízzel főz. Mitől lenne a román katonaság jobban felszerelt, mint egy átlagos kórház vagy iskola? Ugyanazok a szűkös költségvetési források nyomorgatnak minden ágazatot, legfennebb némi pénzátcsoportosítás jöhet szóba mindabból, amit az országos bürokrácia és a korrupció meghagy.
Márpedig új szelek fújnak a NATO-tagországok háza táján, ahol egyre hangsúlyosabb követelmény a saját haderő fejlesztése. Vagy ha erre mégsincs elegendő pénz, akkor legalább a látszatot igyekeznek fenntartani, ahogyan azt Románia is teszi egyre gyakoribb belső csapatmozgásokkal, használt vadászgépek megvásárlásával, illetve NATO-támaszpontok létesítésével, ahova teljes felszereléssel és modern haditechnikával érkező, külföldi finanszírozású csapatokat várnak.
Ahhoz nem kell különösebb szakértőnek lenni, hogy az interneten bőséggel elérhető török, lengyel vagy valamelyik balti NATO-tagország haditechnikáját, haderejét reklámozó film alapján megbecsüljük a román haderő „elrettentő” képességét. Elég elhaladni egy-egy lerobbant, embermagasságú gaztól övezett kaszárnya mellett, ahol az egyetlen korszerű felszerelés az immár jó ideje hivatásos állományban lévő katonák saját gépjárművei, amelyekkel minden reggel munkába járnak. A kevéske modern felszereléssel azokat a békefenntartó alakulatokat indítják útnak, akiknek a világ legforróbb konfliktusövezeteiben kell megvédeniük életüket a rájuk leselkedő ezernyi veszéllyel szemben.
Mindezek ellenére a NATO-csúcsokon, illetve az azt megelőző előkészületi munkában Románia az első sorokban lépeget. Helyi rakétapajzsot és „NATO-kirendeltséget” avat, az ország első emberei pedig állandóan amerikai tábornokokkal paroláznak. Ha pedig az orosz propagandagépezet a meztelen királyt imitáló román katonai PR-ról egy-egy dokumentumfilm erejéig lerántja a leplet, máris kész az országos botrány, és mindenki duzzogó kisgyerekként tiltakozik. Persze, ez a cirkusz csak egy kívülálló számára meglepő. Aki ismeri Románia rendszerváltás utáni (és előtti) történelmét, az jól tudja: a román politikum mindig és mindenhol csak a látszatra ad.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Éjjel-nappal fújják Csíkszentmártonban
Mintegy nyolcvanöt fiatal fejlesztheti hangszeres tudását, mélyítheti el zeneelméleti ismereteit szakképzett oktatók irányításával az ötödik Alcsíki Fúvóstáborban Csíkszentmártonon.
Fuvola, klarinét, szaxofon, trombiták, kürtök, dob és réztányér: a fúvószenei együttesekben fellelhető hangszerektől hangos Csíkszentmárton. Tizennyolc oktató foglalkozik a diákokkal, és nemcsak hangszeres, hanem elméleti oktatás is zajlik.
„Sokféle stílusú zenét játszunk, de itt most elsősorban a klasszikusra helyezzük a hangsúlyt, hisz ez az alapja minden stílusirányzatnak. Ha valaki megtanulja az alapokat, akkor bármilyen műfajú zenét el tud majd játszani. Az oktatás egyénileg zajlik hangszerenként, egy tanárnak hat növendéke van, de lehet kamarazenei formációkhoz is csatlakozni, két zongoratanár segíti a munkát, valamint délután, akik már olyan szinten vannak, zenekarban játszanak. Komoly és teljes körű oktatás folyik” – mutatott rá Köllő Ferenc zenetanár, karmester.
„Ez a tíz nap annyit jelent, mint egy fél év heti egy próbával. Ezek a székely gyerekek sem tehetségtelenebbek, mint a világ bármely részén levő gyerekek, miért ne pallérozzuk tehát a székely véreinket” – fogalmazott Köllő.
Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere hangsúlyozta, hogy míg a kétezres évek elején csak elvétve volt egy-egy, klasszikus értelembe vett rezesbanda, 2005 óta folyamatosan nő a számuk. Az alcsíki régióban például jelenleg nyolc fúvószenekar működik, köztük olyanok, amelyek nagy versenyeken is megállják a helyüket.
„Szemmel látható a fejlődés. Ez a célunk, hogy ezeknek a zenekaroknak az utánpótlást biztosítsuk. Egyesek itt jönnek rá, hogy van érzékük hozzá, megszeretik a zenét és akár majd élethivatásukká tud válni a muzsikálás. Arról ne is beszéljünk, hogy ebbe a virtuális, Facebook mellett leragadt társadalomban hihetetlenül fontos a közösségbe való tartozás. Másrészt a zene által – hisszük és valljuk – finomabb lelkű emberek lesznek, amire ugyancsak nagy szükség van. Ezt szolgálják ezek a táborok. Örülök annak, hogy nem ez az egyedüli tábor a régióban, nyáron van 6-8 hasonló megmozdulás itt a környéken, így erősödnek a zenekarok.”
Hozzáfűzte, a többi tábort nem konkurenciaként kezelik, hiszen fontos – mivel egyre több zenekar van –, hogy mindenki megtalálja azt a helyet, ahol tovább tudja képezni magát. Ugyanakkor mindenik tábornak megvan a maga sajátossága és irányelve.
Az Alcsíki Fúvóstáborban létszámkorlát is van, ami a résztvevőket illeti, hiszen az elsőrendű szempont a minőség. Ez nem egy szabadidős tábor, hanem egy aktív szakmai tábor, ahol szinte 12 órán keresztül le vannak kötve tevékenységgel a gyerekek. Az Alcsík Kistérség Fejlesztési Társulás kezdeményezte tábor megfelelő körülményeket tud biztosítani a résztvevőknek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A végső maszk: a maszknélküliség
Elhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle.
- Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle.
- Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem.
- Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv?
- Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel.
- Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat.
- Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel.
- Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki?
- Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez.
- Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul?
- Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót.
Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen.
- Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak?
- Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható.
- Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább?
- Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van.
- Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e?
- Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el…
Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj.
- Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az.
- Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik.
- Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet.
- Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek.
- Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet…
- A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény.
- Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos?
- Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban.
- Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet?
- Igen, van már e-mail címem.
- Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is…
- Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni.
- Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó?
- Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett.
- Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez?
- Nem tud jobban lenni.
- Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet?
- Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is.
- Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék?
- Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok.
erdelyiriport.ro

Kiállnak Csűry mellett
Közös nyilatkozatban védték meg Csűry István püspököt a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület esperesei Tőkés László korábbi püspök vádjaival szemben. Tőkés korábban a kommunista politikai rendőrséggel, a Securitatéval való együttműködéssel vádolta a püspököt.
Az esperesek által jegyzett szerdai keltezésű nyilatkozat szerint Tőkés László Európai Parlamenti képviselő bizonyítékok nélkül „próbálja rásütni” Csűry István püspökre, hogy a Securitate besúgója volt, „bízva abban, hogy a sokszor megismételt hazugság elég arra, hogy besározza Csűry Istvánt”. „Mi és több százezer református mAradéktalanul megbízunk Csűry István püspökben, aki több ízben kijelentette, hogy nem volt a titkosszolgálat embere. Csűry István püspökként nem vesztette el egyháza bizalmát és tiszteletét, emberként pedig sem a józanságát, sem az emberségét, sem pedig az eszét” – áll a nyilatkozatban. Az esperesek arra figyelmeztetnek, hogy Tőkés László jelenleg az egyetlen közéleti szereplő, aki volt püspökként támadja az egyházat. „Ismételten és határozottan felszólítjuk, ha már képviselni nem tud bennünket, legalább ne támadjon” – áll a nyilatkozatban, amelyet az egyházkerület esperesi kollégiuma nevében kilenc esperes ír alá.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendhagyó sajtótájékoztató
Rejtélyes viszonyok Mikházán
Csütörtök délben rendhagyó sajtótájékoztatót tartott Szélyes Ferenc színművész Mikházán, annak kapcsán, hogy július22-én, pénteken 20 órától bemutatják Eric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes viszonyok című darabját. A helyszín is különleges volt, hiszen saját mikházi portáján fogadta az újságírókat.
Szélyes Ferenc elmondta: a darabot 14 évvel ezelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciójaként már játszották mostani szereplőtársával, Nagy Istvánnal. A rendező akkor Cristian Ioan, a Nemzeti akkori igazgatója volt. A vezetőcserét követően levették műsorról a kétszemélyes drámát, annak ellenére, hogy jó előadás készült belőle. "Abban egyeztünk meg Nagy István kollégámmal, hogy mivel akkor nem játszottuk ki a darabot, valamikor újra színre visszük. Hosszú előkészület után végül úgy döntöttünk, hogy a Csűrszínházi Egyesület saját produkciójaként az idén újra színpadra állítjuk" – mondta Szélyes Ferenc.
Valójában családi produkciónak is mondható, hiszen a darabot Nagy István fordította, ő alakítja Abel Znorkót, míg a rendező Szélyes Ferenc, aki Erik Larsent játssza. Díszlet- és jelmeztervező Szélyes Andrea. "Szerepet kap" benne Bálint Károly Marosvásárhelyi szobrászművész alkotása is, amely nemcsak a plakáton, hanem a darabban is megjelenik. A turnészervezést az Artecotur Egyesület vállalta fel.
A csűrszínházi bemutatót követően 23-án, szintén 20 órától lesz még egy előadás, utána a nyárádszeredai napokon láthatja újra a közönség, majd ősztől a Jazz & Blues klubban adják elő rendszeresen. Van egy turnéztatható díszletváltozat is, s mivel kétszereplős, remélik, hogy több erdélyi településen is megfordulnak majd. Ha meghívást kap a Csűrszínházi Egyesület, akkor külföldre vagy a nyugati szórványba is ellátogathatnak vele.
Nagy István elfoglaltsága miatt nem vehetett részt a sajtótájékoztatón, ezért utólag osztotta meg velünk gondolatait a darabról. Kifejtette: 14 éve, május 13-án mutatták be a Nemzeti Színház Kistermében a Rejtélyes viszonyokat, Szélyes Ferenc 50. születésnapjára. Akkor már ment ez az előadás a román tagozaton Ritiu Ioan és Dan Radulescu szereplésével, egy nagyon puritán – jégvilágot idéző – díszletben. Az előadás rendezője, Cristian Ioan, akkori vezérigazgató felvetette, hogy megcsinálná a magyar tagozaton is, ugyanazzal a díszlettel és koncepcióval. Elkezdték próbálni a darabot – Makk Károly fordításában –, és a rendező csakhamar rájött, hogy az elképzeléseihez nem idomul, sőt, sok helyütt eltér a román fordítástól. Így leállt egy időre a munka. Nagy István újrafordította a szöveget, felhasználva Paola Bentz-Faucci román átültetését. Az előkészítő munka, az újrakezdett próba folyamata több saját ötletet is felszínre hozott, amelyeket a rendező elfogadott, beépített, majd kedvet kapván, elvetette az előző koncepciót, és a román előadástól teljesen különböző produkció jött létre. "Nagyon kellemes emlékek fűznek hármunkat az akkori közös alkotó munkához" – mondta Nagy István, majd arra a kérdésre, hogy most miért az új köntös, az új díszlet és miért új koncepcióban állítják ismét színpadra a darabot, kifejtette: "talán éppen az eltelt 14 év miatt. Én akkor 43 évesen egy olyan 50-en túli alakot próbáltam megformálni, amelyik már tetemes élettapasztalatot halmozott fel, és akinek emberi és szakmai státusa meghatározó. Mostanra, azt hiszem, a magam kora, élettapasztalata, emberi és talán szakmai státusom is közelebb áll a megoldandó feladathoz. A régi előadásból a tisztázott viszonyrendszert használtuk fel, és néhány akkori saját játékos ötletet. A mostani előadás új térben, új koncepcióval készült. A produkció létrejöttét támogatta többek között Kiss Péter vállalkozó, Orbán László, az Osli stúdió tulajdonosa, a Népújság és súgóként Súgó Erzsébet.
Néhány szó a szerzőről és a darabról. Eric-Emmanuel Schmitt francia-belga dramaturg, író, filmrendező 1960. március 28-án született. Lyonban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1980-1985 között Párizsban filozófiában szerzett egyetemi diplomát. Három évig a cherborgi Chambéry egyetem tanára volt. Elzásziként szülei hatására ateista, aztán agnosztikus volt, majd évek múltán tért keresztény hitre. 2002-től Belgiumban él, 2008-tól belga állampolgár. Drámaírással kezdte, majd később novellákat is írt. A Rejtélyes viszonyokat 1996-ban írta. Azonnal siker lett, forgatókönyv és film is készült ennek alapján. A kétszemélyes darabban két eltérő életfilozófiájú és életpályájú férfi története bontakozik ki.
Schmittet a Francia Akadémia a színházművészetért járó aranydíjjal tüntette ki 2001-ben. Darabjait több mint 50 országban játsszák és 40 nyelvre fordították le. A szakértők Samuel Beckett, Jean Anouilh és Paul Claudel mellé sorakoztatják fel a szerzőt, aki novellákat és rövid tudományos- fantasztikus történeteket is írt. 2010-ben Goncourt- díjat kapott az Emlékkoncert egy angyalért című novellájáért. 2016-ben a Goncourt- bizottság egyöntetűen tagjai közé választotta, Edmonde Charles-Roux helyét vette át. 33 éve a belga királyi francia nyelvű irodalmi akadémia tagja, székét korábban Sidonie-Gabrielle Colette és Jean Cocteau foglalták el.
A Rejtélyes viszonyok című darabban Abel Znorko Nobel-díjas író visszavonultan él Norvégiához közel, egy szigeten. Tíz éve nem fogad a takarítónőjén és az alkalmanként a házhoz rendelt prostituáltakon kívül semmiféle látogatót. Aztán egyszer egy idegen érkezik, akiről a későbbiekben furcsa dolgok derülnek ki. Így hívja beszélgetésre hosszú évek hallgatása után egy jellegtelen kisváros jellegtelen lapjának riporterét. A szokványos kérdésekkel és közhelyes okoskodásokkal induló interjú során azonban egyre különösebb titkok derülnek ki egy cseppet sem hétköznapi szerelmi kapcsolatról, egy rejtélyes harmadik személyről, akinek említése miatt mindketten levetkőzik évtizedek óta alakított pózaikat, megismerik egymás életfilozófiáját, belátják, hogy ez csődhelyzetbe juttatta őket, ennek köszönhetően őszintén kitárulkoznak egymás előtt. A Rejtélyes viszonyok francia ősbemutatójának főszere-pét Alain Delon játszotta. 2002-ben a norvég Kjetil Bang-Hansen, majd 2005- ben Volker Schlöndorff készített tévéfilmet a darab nyomán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com

Együtt – másként (Nemzetiségi tábor Háromszéken)
Nyolc romániai nemzeti kisebbségi közösség képviselőinek részvételével idén is megszervezték a multikulturális tábort Háromszéken. Az Etnikumközi Kapcsolatok Igazgatóságának támogatásával a Sepsiszentgyörgyi Alteris ( jelentése: másként) Egyesület a bikfalvi Téglás Panzióban bonyolította le tevékenységei zömét.
A táborban harminchatan vesznek részt, a gimnazistákat felügyelők is elkísérték. Jöttek törökök Konstancáról, lipovánok Ghindărești-ről, tatárok Valul lui Traian településről (mind Konstanca megyéből), görögök Brăiláról, svábok és bolgárok a Temes megyei Nagyszentmiklósról, zsidók a Brassó megyei Kóborról és székelyek Csíkból – tájékoztatott Victor Sibianu főszervező, az egyesület elnöke, aki kiemelte, első ízben sikerült a zsidó közösség képviselőit beszervezni. Így három világvallás – keresztény, zsidó és muszlim – képviselői kerültek össze – jegyezte meg. A táborban a csoportok tagjait szétszórva, más nemzetiségűekkel szállásolták el, foglakozásokat, interaktív játékokat szerveztek, s szokás szerint minden nap nemzetiségi esttel ér véget. Ezen egy-két csoport résztvevői népviseletbe öltözve hagyományos táncokat, népszokásokat mutattak be. A Brassai László pszichológus által vezetett tábor célja, hogy a kisebbségben élő nemzeti közösségek egymás megismerése által leszámoljanak előítéleteikkel, s közeledjenek egymáshoz. A táborozók múlt vasárnap érkeztek, azóta különböző programokon vettek részt. Magyar irodalom órát tartottak, amelyen a Kertész leszek című József Attila-verset elmondták magyarul és románul, majd egy versszakot minden közösség lefordított saját anyanyelvére, és előadta. Megtanultak egymás nyelvén köszönni. Uzonban a sportpályán mozogtak, kedden nemezelő és agyagozó foglalkozást tartottak, szerdán Csernátonba kirándultak, megnézték a Haszmann Pál Múzeumot, majd elmentek Ika-várához, Sepsiszentgyörgyre is ellátogattak, csütörtökön gyalogtúráztak a falu fölötti Csigavárhoz. A gyerekek nagyon élvezték a kürtőskalácssütést, kivétel nélkül mindenki sütött egyet. Csütörtökön megtartották a gálaestet az összes résztvevő népviseletben való felvonulásával és műsorával, s tegnap el is búcsúztak a tábortól.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nehéz, de örömteli munka volt (Nyári produkció a Gyulai Várszínházban)
A Gyulai Várszínház, valamint a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként július 4-én és 5-én mutatták be Gyulán a Tamási Áron Zöld ág című kisregénye alapján készült, Sardar Tagirovszky által rendezett Zongota című előadást, amellyel Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékeznek a kezdeményezők. Az előadás itthoni környezethez adaptált változatát a következő évadtól a szentgyörgyi közönség is láthatja, ahogy ez a Tamási Áron Színház korábbi, Gyulán készült produkciói, a Hamlet és a Vízkereszt esetében is történt.
Az előadás alkotóival folytatott beszélgetések nyomán megtudtuk, hogy a Sényi Fanni által dramatizált kisregény végleges színpadi változata a próbafolyamat alatt született, az előadás címe pedig onnan ered, hogy a műben a pAradicsomot keresik a főszereplők, amely Tamásinál a Nárittyen közepén található Zongota-völgy. Az alkotók közül többen is elmondták, hogy bár a Tamási Áron Színház évad végi vendégjátékai, fesztiválrészvételei miatt nagyon rövid idő, alig húsz nap állt rendelkezésükre a produkció színpadra állításához, a társulatok jól érezték magukat ebben a munkában, az előadás pedig – a nézők reakciói és szakmabeliek visszajelzései szerint is – jól sikerült. A fiatal rendező, Sardar Tagirovszky lapunknak elmondta, az erőltetett menetben zajló próbák miatt nem tudtak még a történet mélyére ásni, de bízik benne, hogy a szeptemberi szentgyörgyi bemutató előtt erre is adódik lehetőség. Mindemellett szükségesnek tartja az előadás szempontjából a nyári gyulai állomást, örül a Várszínház bizalmának, és úgy véli, a társulat új tagjai nagyon jó energiákat vittek az eddigi munkába. Mint mondta, általában estétől hajnalig próbáltak, mert nappal a hőség miatt lehetetlen volt a szabadban dolgozni. „Az éjszaka csendje és a Várszínház falainak történelme nagy erővel táplálta munkánkat” – fogalmazott Tagirovszky.
A rendező szerint az eredendő emberi vágy hajszolásáról és ennek az útnak az akadályairól szól az előadás, valamint arról, hogy múltunk – mivel folyamatosan bennünk él, és olyan aktív, akár egy szunnyadó tűzhányó – előbb-utóbb utolér bennünket. Tamási Áron olyan oldalait fedezték fel ebben a munkában, amelyek ősi rétegeket rejtenek, mint mondta, olyan volt, mintha egy izgalmas görög sorstragédia részesei lettek volna, miközben letisztult és modern köntösben tapasztalhatták meg az örök emberi mozgatórugókat, függetlenül attól, hogy erdélyinek, magyarországinak, tatárnak, orosznak vagy bármely más nemzet tagjának születtek. A gyulai bemutatóval kapcsolatosan a rendező elmondta, hogy részben elégedett, mert a lehetetlen időbeli tényezők dacára sikerült létrehozniuk egy kerek előadást, amit a színészek erőteljesen tudtak képviselni, részben pedig elégedetlen, mert sokkal mélyebbre szeretne jutni ebben a munkában.
Erdei Gábor színművész szerint jó hangulatban zajlottak a próbák, bár rövid volt az idő, a rendező magabiztossága a színészekre is átragadt, a főszereplőkkel végzett sok színésztréning nyomán szinte észrevétlenül állt össze az előadás. Szerinte a rendező egyik titka a türelme és kíváncsisága, az, hogy mindenkinek meghallgatja a véleményét, amiből mindig könnyedén kiszűri mindazt, amit az előadás szempontjából fontosnak tart. Bár saját bevallása szerint általában bereked Gyulán, Erdei Gábor nagyon szereti az ottani szabadtéri színházat, és a korábbi munkák során annyira megszokta már a körülményeket, hogy ezúttal szinte fel sem tűnt, hogy idegen környezetben készült az előadás. Úgy véli, a majdani szentgyörgyi bemutatóhoz képest csak mintegy hetven százalékban készült el az előadás, az itthoni próbák alatt még nagyon sokat fog változni a produkció, hisz újabb színészek, táncosok, zenészek is bekapcsolódnak a munkába.
A Gyulán készült nyári munkák a műszaki és technikai személyzetnek nagyobb kihívást jelentenek, mint az itthoni próbák – véli V. Bartha Edit, az előadás ügyelője –, mert anyagi okok miatt általában csökkentett létszámmal vesz részt a színház ezekben a produkciókban. Mint mondta, ilyenkor nemcsak a saját munkájukat végzik az emberek, hanem mindenki mindenre odafigyel, de érdekes módon nem fárasztották ki a nehézségek, inkább feltöltötték. A próbák során az átlagosnál is több megoldandó feladat adódott, hisz úgy utaztak Gyulára, hogy le sem volt rendelkezve végig az előadás, egyes részek esetében még fogalmuk sem volt a rendező szándékairól. „Jó tréning volt a technikai személyzetnek is ez a gyulai munka, megtanított jobban figyelni egymásra” – mondta el lapunknak V. Bartha Edit, aki szerint a Háromszék Táncegyüttessel is jó volt együtt dolgozni. „Érdekes, hogy mennyire össze tud hangolódni egy ilyen munka során az ember azokkal a kollégákkal, akikkel otthon csak köszönőviszonyban van. Bár a táncosoknak más a munkaritmusuk, általában harsányabbak a kulisszák mögött is, nagyon gyorsan alkalmazkodni tudtak az új kihívásokhoz. Elmondhatom, hogy nagyon kellemes embereket ismerhettem meg bennük a próbafolyamat alatt, és minden nehézség ellenére, végül is örömteli volt az idei gyulai munka” – vallotta V. Bartha Edit.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)
1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein.
Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”...
A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg...
És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik.
„Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek)
Ferenczes István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai őshonos nemzeti kisebbségek találkozója Dél-Tirolban
Összekötő kapocs Európa népei között
Sokan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek nemcsak, hogy évszázados gyökerekkel rendelkeznek, és jelentősen hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, de hidat is képeznek az országok között, hangsúlyozta Roland Psenner, a Bozen/Bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet igazgatója a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) dél-tiroli, júniusi éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségek együttes hangja
Milyen módszerekkel lehetne felhívni Európa figyelmét az őshonos nemzeti kisebbségekre?
A kisebbségek helyzete nem oldódott meg példásan mindenütt, vannak közöttük olyanok, amelyeket az állam elismer, bizonyos mértékig fel is karol, jogaik bővítését azonban már megtorpedózza (főleg Kelet-Európában), de vannak olyan szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségek, amelyeket az állam üldöz, továbbra is teljes beolvasztásukat tekintve célnak (a franciaországi és görögországi nemzeti kisebbségek). A tágabb közvélemény még az őshonos kisebbségek és a bevándorlók között sem képes különbséget tenni.
Mit tehetnek ilyenkor az őshonos kisebbségek?
Évtizedes fegyveres függetlenségi harcukkal az ETA vagy az IRA ráirányította Európa figyelmét a baszkok, illetve írek nemzeti sérelmeire, de ez aligha tekinthető példaképnek. Legalábbis az 1919 óta Olaszországhoz tartozó dél-tiroli német/osztrák kisebbség vezetői szerint. Inkább a kisebbségi intézmények – mindenekelőtt a média – együttműködésével lehetne felhívni a többség figyelmét a kisebbségekre. Ezért alakult meg Bozen/Bolzanóban a helyi autonómia széles körű támogatásával az Európai Kisebbségkutató Intézet, s szintén ezért alakult meg 2000-ben dél-tiroli kezdeményezésre a kisebbségi napilapok európai egyesülete (angolul: European association of minority daily newspapers, rövíditve MIDAS).
A MIDAS székhelye azóta is Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bozen/Bolzanóban van, költségvetésének jó 85%-át a dél-tiroli kormány biztosítja, a mAradék 15%-ot pedig maguk a kisebbségi napilapok dobják össze.
16 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott a MIDAS-hoz, jelenleg 28 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár öten vagyunk, a pozsonyi Új Szó, a Kolozsvári Szabadság, a Bihari Napló és a Nyugati Jelen után idén az újvidéki Magyar Szó is csatlakozott a MIDAS-hoz. Székely napilapok segítségével a több mint kétmilliós határon túli magyarság megelőzhetné a 300 000-s finnországi svéd kisebbséget, amelynek 6 napilapja tagja a MIDAS-nak. Amúgy Szlezák Edith, a pozsonyi magyar napilap főszerkesztője tölti be a MIDAS elnöki tisztségét. Éves közgyűléseit más-más helyszínen tartják, más-más kisebbség a házigazda. Tavaly például a horvátországi olasz kisebbség és napilapja, a Voce del popolo volt az Abbáziában szervezett rendezvény házigazdája, idén viszont maga a MIDAS lelke, húzóereje, a dél-tiroli német kisebbség volt a bozeni összejövetel házigazdája.
Egy darabka Ausztria Olaszországban
A Hunyad megyényi területű Dél-Tirol (németül: Südtirol, olaszul Alto Agide) a kisebbségi ügy mintapéldája. Közel 40 éve az alpesi hegyvidéken nemcsak az idegenforgalom lendítette fel irigylésre méltó szintre az életszínvonalat, de az őshonos németek/osztrákok és a bevándorolt olaszok kultúrájának és szellemiségének ötvöződése is példaértékű. Holott sokáig erre a vidékre a kibékíthetetlenségig eldurvult német–olasz ellenségeskedés volt a jellemző, amit a hatvanas években még a terrorizmus is megmérgezett.
Hogyan sikerült Európa egyik „problémás gyerekéből” éltanulót nevelni?
A bűvös „pedagógiai módszer” neve: etnikai alapú területi autonómia. Na és természetesen a – kihagyhatatlan – kölcsönös tisztelet, ismertette a történteket Elisabeth Alber, a kisebbségkutató intézet szakértője.
Az 1919-es önkényes határmódosításig Dél-Tirol évszázadokon keresztül Ausztriához tartozott, lakossága majdnem színtiszta német, az olaszok aránya 3% alatt volt. Sőt, a Dél-Tirol elnevezés sem létezett, senki sem tett különbséget az 1919 után is Ausztriában mAradt Észak-Tirol és az Olaszországhoz került Dél-Tirol között, az egész térséget egyszerűen Tirolnak nevezték. Mussolini idején azonban az erőszakos olaszosítás elképesztő méreteket öltött: bezártak minden német nyelvű iskolát, német intézményt, a német anyanyelv nyilvános használatát szigorúan büntették, a Tirol név említése pedig börtönbüntetéssel járt, s még a lakosság nevét is kényszerrel olaszra változtatták. Közben Olaszország többi részéről tömegesen telepítették be az olaszokat, hogy megváltozhassák az etnikai arányokat.
Az olasz fasizmus és német nácizmus traumája után 1946-ban Ausztria és Olaszország megegyezett a kisebbségi jogok biztosításáról és a területi autonómiáról. Utóbbi azonban papíron mAradt, emiatt került sor 1961 és 1964 között több terrorcselekményre a kisebbség részéről. A teljes kétnyelvűséget előíró dél-tiroli autonómia csak 1972 óta működik, s 1989 kibővült óta az etnikai kvótákkal.
Dél-Tirol, az egész Európában csodált alpesi modell
Manapság Dél-Tirol szigorúan kétnyelvű tartomány Olaszországon belül, ahol a német és az olasz egyenrangúan hivatalos. 1989 óta a kétnyelvűség tett még egy lépést, miután a német ugyanúgy kötelező az olasz nyelvű iskolákban, mint az olasz a német nyelvűekben. Mindkettő kötelező a közalkalmazottak számára is: valamennyi közalkalmazotti tisztség betöltéséhez (beleértve a rendőrséget is) nyelvvizsgán kell átmennie mindenkinek, olaszból és németből egyaránt. A hatóságok általában elnézőek az anyanyelvvel kapcsolatosan, azaz a németeknek csupán olasz, az olaszoknak pedig német nyelvtudásukat kell bizonyítaniuk, az anyanyelvismeretet magától értetődőnek tartják. Ráadásul a tisztségek betöltésénél a két népcsoport számbeli arányait veszik figyelembe. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel az olaszok lényegesen arányuk fölött voltak reprezentálva a hivatalokban és az igazságügyben, s ritka volt közöttük olyan, aki németül is tudott. A kötelező nyelvismeret 1989-es bevezetése óta javult a helyzet, s a német nyelv fokozatosan érvényesül, a lakosság arányához közelítve a korábban majdnem egynyelvű olasz rendőrségen és a bíróságokon is. Ennek nyomán 1992-ben Ausztria lemondott a dél-tiroli németség védnöki szerepéről, amit még az 1946-os államközi szerződés nyomán gyakorolt, s ami alapján a dél-tiroli autonómia kiépítéséhez Bozen Bécs hivatalos támogatására számíthatott. Amúgy ez volt az a híres védnökség, amire Tőkés László hivatkozott, s amiből akkora botrányt csaptak Bukarestben.
Tényleg német nyelvből vizsgáznak az olasz rendőrök? Bizony, magyarázza Günther Rautz, a kisebbségkutató intézet munkatársa.
Az etnikai arányokat valóban betartják a 70%-ban német/osztrák, 26%-ban olasz és 4%-ban ladin lakosságú tartományban?
Igyekeznek betartani, az adminisztráció egyre jobban közelít a nemzetiségi arányokhoz, noha a cél nem az, hogy a közigazgatásban, igazságügyben vagy rendőrségnél szigorúan 70-26-4 százalékos legyen a nemzetiségek képviselete, hanem az, hogy ne fordulhasson többé elő, hogy a német/osztrák többségű tartományban a közigazgatási apparátust majdnem kizárólag egynyelvű olaszokkal töltsék be. Ez volt évtizedeken keresztül az olaszosítás fő eszköze, magyarázza Toni Ebner, a bozeni Dolomiten című német nyelvű napilap főszerkesztője. Bozen/Bolzano, a százezer lakosú tartomány fővárosában az etnikai arányok ezért a tartományiak fordítja (olyan 70% olasz és 30% német), az olasz betelepítés főleg a városokba irányult.
A ladinok alpesi katlanokban évszázadokon keresztül elszigetelve éltek, osztrák fennhatóság alatt, s ezalatt újlatin nyelvűk külön utakon fejlődött, manapság ugyanannyira különálló az olasztól, mint a román vagy a francia. Latin eredetük ellenére a ladinok a dél-tiroli németséghez húznak, köztük is erős az osztrák-nosztalgia, és meglehetősen idegenkednek Olaszországtól.
Tényleg kétnyelvű Dél-Tirol 510 000-es teljes lakossága?
Nem egészen, az idősebb olaszok nem tudnak németül, s az alpesi színtiszta német lakosságú falvakban is előfordul, hogy az iskolában tanult olasz nyelvet csak törik, a gyakorlatban ugyanis nincs kivel használni. A fiatalabbak és a városi népesség zöme azonban valóban kétnyelvű, legyen szó németekről vagy olaszokról, válaszolt érdeklődésünkre Marc Röggla. A ladint nem oktatják a másik két népcsoportnak, viszont szinte minden ladin németül és olaszul is tud.
Amikor a siker is problémát okoz
Bozen/Bolzanóban és Dél-Tirolban mindenütt kétnyelvűség uralkodik, nemcsak a hivatalokban, közfeliratokon, hanem a magáncégeknél és az utcán is. A teraszokon pedig hol olasz kommentárral, hol német kommentárral megy a foci-Eb. Az egyik nap olasz zászlókat lobogtató, hangosan dudáló autók lepik el a várost, másnap osztrák zászlós fiatalok: a magyarázat egyszerű, előbbi napon Olaszország, később pedig Ausztria játszott az Eb-n, magyarázzák a házigazdák.
Dél-Tirol a kisebbségi kérdés mintapéldája lett, a lakosság pedig roppant magas életszínvonalnak örvend. Európa számos kisebbsége jár Dél-Tirolba a siker modelljét tanulmányozni – tudjuk, nem minden kisebbség rendelkezik akkora jogokkal, mint a dél-tiroli németség, hangsúlyozza álszerénység nélkül Elisabeth Alber. Amúgy a székelység is dél-tiroli mintára építené fel a székely autonómiát.
PAradox módon az autonómia révén Olaszország leggazdagabb tartományává fejlődött Dél-Tirol sikere az olasz állam berendezkedését is próbára teszi. A szomszédos gazdag olasz tartományok, főleg a Milánó központú Lombardia és a Velence központú Veneto hasonló autonómiát követelnek, mely révén a tartományok kezelnék a helyi jövedelmek 85%-t. Róma hallani sem akar Milánó és Velence követeléséről, az autonómia etnikai alapon jár, célja a nemzeti jelleg megőrzése, nem lehet alapja a gazdagok önzésének. Lombardia, Veneto és a többi gazdag észak-olasz tartomány lakossága színtiszta olasz, autonómia nem járhat nekik, szögezi le Róma. Ez még beláthatatlan következményekhez vezethet, az északiak gazdasági alapja nélkül Dél-Olaszország egyszerűen összeroppanna, Róma autonómia-ellenessége viszont komoly ellenszenvet vált ki Észak-Olaszországban, jelentősen felerősítve az elszakadás vágyát és az azt politikai céljává emelő Lega Norte (Északi Liga) választási támogatottságát, magyarázza Toni Ebner.
Migráció: feszültségszító a kisebbség és az anyaország között
Dél-Tirol kormánya számára azonban nem a Rómához való, már olajozottan működő viszony okoz fejfájást, hanem a Béccsel való viszony, amely egyre feszültebb. A migrációs hullám miatt. Annak megfékezésére Ausztria ugyanis kerítést (politikailag korrekt hivatalos bécsi elnevezés szerint: kapu oldalszárnnyal) épített az osztrák–olasz határon, ahol 2016 első negyedévében 28 000 migráns ment át illegálisan. Dél-Tirol kormánya elszántan ellenzi az Észak-Tiroltól való elzárást, határozottan követeli Bécstől a kerítés eltávolítását. „Hátunkba döfte a kést. Az anyaországunk. A Brenner-hágón 1919-ben önkényesen meghúzott, Tirolt mesterségesen kettévágó, a nemzet testét kettéhasító határ az igazságtalanság megtestesítője, számunkra örökké elfogadhatatlan mArad, és most éppen szeretett anyaországunk zárta le”, fakadt ki a diplomáciában szokatlan vehemenciával az európai kisebbségi sajtó képviselői előtt Martha Stöcker, Dél-Tirol népjóléti miniszter asszonya.
Főnöke, Arno Kompatscher, Dél-Tirol kormányfője visszafogottabb. Rómában is, Bécsben is külön-külön tárgyal, s közvetítőként részt vesz az Ausztria és Olaszország közötti kétoldalú tárgyalásokon is. Keserűen, de ő is elismeri, hogy könnyebb Rómában tárgyalni olaszul, mint Bécsben, édes anyanyelvén, legalábbis a migránsválság kezeléséről.
A muszlimok és színes bőrűek illegális migrációja azonban máshol is éket ver az anyaország és határon túli kisebbsége közé. Az olyan 50 000-es németországi dán kisebbség zokon vette, hogy a migránsözön miatt Dánia lezárta a német határt, s csak ellenőrzés után lehet azt átlépni. Az illegális bevándorlás két célpontja – Svédország és Németország – között fekvő Dánia ugyanis kemény intézkedéseket hozott a migránsok távol tartására, amit a németországi dán kisebbségi politikusok és sajtó kritizált, a németországihoz hasonló befogadóbb hozzáállást sürgetve. Ennek nyomán a koppenhágai politikában és sajtóban olyan hangok is megjelentek, melyek egyenesen nemzetárulással vádolták a németországi dán kisebbséget. „Teljesen leforráztak. Soha sem gondoltuk volna, hogy éppen az anyaországiak vádolnak nemzetárulással”, jegyezte meg keserűen Jörgen Möllekaer, a németországi Flensburgban (dánul Flensborg) megjelenő Flensborg Avis dán nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg védnökség
A közgyűlésen természetesen díjazásra is sor került. A kisebbségek felkarolásáért a MIDAS minden évben az Otto von Habsburg-díjjal tünteti ki azt a többségi újságírót vagy sajtóterméket, aki/amely a kisebbségek és a többség, vagy a nemzetek közötti együttműködést, illetve a kisebbségek megismertetését felvállalja. A Habsburg uralkodói ház védnöksége kettős célt szolgál: egyrészt a kisebbségi ügyek fokozott nemzetközi hírneve, másrészt elismerés a Habsburgok következetes kisebbség-felkaroló munkájának.
Idén az Otto von Habsburg-díjat az ausztriai Karintia szövetségi tartomány közszolgálati televíziója kapta, amely egy egész éven keresztül Servus–Srečno–Ciao címen német–szlovén–olasz háromnyelvű sorozatot készített és sugárzott a három nemzetről, illetve azoknak a határ túloldalán lévő kisebbségeiről. A díjat őfensége Habsburg György, a díj névadójának fia adta át személyesen ünnepélyes körülmények között a híres fürdővárosban –Meran/Meranóban, Dél-Tirol második legnagyobb városa – rendezett gálaesten, Karintia és Dél-Tirol tartományok miniszterelnökei jelenlétében.
Köszöntő beszédében az utolsó osztrák császár és magyar király unokája több nyelven szólt a MIDAS-közgyűlés résztvevőihez: a német, angol és olasz nyelvű beszéd mellett a magyar kisebbségi sajtó képviselői tiszteletére külön magyarul is megszólalt. A magyar nyelv rendkívül fontos a Habsburg-ház számára, noha nem volt könnyű megtanulni, ismertette a helyzetet az amúgy Budapesten élő Habsburg György. Európai Parlamenti képviselőként édesapja, Habsburg Ottó minden évben magyar nyelvű beszédet tartott az EU-s fórumon, olyan időkben is, amikor a vasfüggöny mögött szenvedő Magyarország még nem is álmodhatott uniós csatlakozásról. Habsburg Ottó mégis magyarul szólalt fel az Európai Parlamentben, hogy tudassa a nyugatiakkal: Magyarország és a magyarok nélkül Európa nem lehet teljes.
Europeada, avagy miniatűr foci-Európa-bajnokság
A MIDAS-közgyűlést úgy időzítették, hogy egybeessen a kisebbségek labdarúgó-Európa-bajnokságával, az Europeadával, melyet Dél-Tirol másik városában, Bruneck/Brunicóban szerveztek 20 európai kisebbség csapatának a részvételével. Németországi dánok, krími tatárok, felvidéki és erdélyi magyarok, számos határon túli német kisebbség csapata, magyarországi cigányok és szlovákok csapata, horvátországi szerbek, vajdasági horvátok, franciaországi occitánok: összesen több mint 400 focista, valamennyien amatőrök, akik a vén kontinens szinte minden sarkából jöttek, sőt még Ázsia távol-keleti részéről is, az oroszországi német kisebbség csapatának egyik tagja Vlagyivosztokból érkezett!
Az Europeada az igazi Európa-bajnokság, nem a Franciaországban zajló, itt nem verekednek össze a szurkolók, terrorista merénylettől sem kell tartani, a pénz sem torzítja el a sportszellemet, itt csak a foci öröme és a nemzetek közös ünnepe jellemző, hangsúlyozta üdvözlő beszédében Arno Krompatscher, Dél-Tirol kormányfője. Nem ő volt az egyetlen, aki köszöntötte a focistákat, Karintia kormányfője, számos országos és EP-képviselő is felszólalt, erdélyi magyar részről például Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, valamint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Dél-Tirol kitett magáért a kisebbségi focibajnokság megszervezésénél: a hagyományos alpesi zenekar kíséretében valamennyi csapat felvonult Bruneck főterén – akárcsak az olimpián –, a helyi lakosság pedig lelkesen tapsolt. A legnagyobb tapsnak a házigazdák, a dél-tiroli németek/osztrákok csapata örvendett. Valamennyi csapat saját tartományi zászlaja alatt (occitánok, német kisebbségek, krími tatárok) vagy a nemzeti lobogóval (a németországi dánok például dán nemzeti zászlóval) vonultak fel. Csupán a mieink képeztek kivételt, az erdélyi magyarság csapata se nem székely, se nem magyar nemzeti lobogóval vonult fel, hanem RMDSZ-zászlóval! Szerencsére a többiek nem tudták, miről van szó, a fölöttébb kellemetlen meglepetés csupán az erdélyi magyar újságírókat érte. Pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna Európa többi kisebbségével megismertetni a székely zászlót, mely körül odahaza akkora a felhajtás. A sportrendezvény egyik célja ugyanis éppen a kölcsönös megismerkedés volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Folytatni, színesebbé tenni a közművelődési életet
Mozgalmas nyári és őszi program Kisiratoson
Amikor legutóbb Kisiratoson jártunk, Korondi Józsa Erika polgármestert az idei kulturális program felől kérdeztük.
– Polgármester asszony, Kisiratoson a szokásos, zsúfolt nyári programnak néznek elé?
– A hagyományt mindenképp folytatni kívánjuk, ezért a most zárult tánctábor után, július 22–24. között kerülnek megszervezésre a Kisiratosi Falunapok. A rendezvénysorozat pénteken, a szokásos könyvbemutatóval indul, szombaton a hagyományos toborzást, illetve utcai felvonulást követően kezdődik a néptáncgála, majd a koncert. Vasárnap a szentmise után, ezúttal is megkoszorúzzuk dr. Almási Béla síremlékét. Utána hamarosan kezdődik az V. Kisiratosi Néptánc és Népdal Tábor, ahova szeretettel várunk minden szórványban élő magyar gyermeket vagy fiatalt. Azt szeretnénk, ha e hátrányos helyzetben élő magyarok is tovább gyarapíthatnák a néptánc-, illetve népdal-tudásukat.
– A résztvevők számára térítéses feltételek mellett szervezik?
– A Bethlen Gábor Alaptól nyert pályázati támogatásból megpróbáljuk a legcsekélyebb hozzájárulással biztosítani a részvételi, az étkezési és a lakhatási feltételeket. A bentlakóknak szállással, étkezéssel, zene-, illetve táncoktatással összesen 15 ezer forint, míg a helybeli otthonlakók napi háromszori étkezéssel, illetve a jelzett oktatással együtt, fejenként 100 lejt fizetnek a tábor egész időszakára. Ezenkívül szeptemberben van a falu templombúcsúja, ezt követően, szeptember 24-től újra meg akarjuk szervezni a népzene- és citerafesztivált. Ez is sok meghívottal jár, hiszen mi is sok helyre megyünk, ezért a vendéglátóinkat illik visszahívni. Mert a meghívásokkal együtt járó barátságokat nem szabad feladni. Megbeszéltük Almási Gábor tanárral, a kisiratosi Szalbek Kórus karnagyával, aki szeptember végén, október elején kórusfesztivált kíván szervezni. A fiatalok számára is jó pár kulturális rendezvényt, szórakozási lehetőséget kívánunk biztosítani. A jelzett programokkal párhuzamosan, új kezdeményezésnek számít a Savanyú-leves (becsinált-leves) Fesztivál megszervezése, aminek a szórakozás, a kellemes együttlét mellett az lenne a legfontosabb célja, hogy az idősebb helybeli asszonyok a főzőtudományukat átadhassák a fiatalabb korosztálynak. Ha ezen is túl leszünk, advent időszaka köszönt ránk, amikor is a nagy zsivajból kissé lecsendesedve készülünk a karácsonyra, természetesen ünnepi előadással.
– Ahányszor a mostanihoz hasonló, a Temesvári Bokréta Néptánccsoport által szervezett tánctábor záróünnepségén bemutatott, színvonalas néptáncot látok, fájó szívvel gondolok a néhai, kisiratosi Gyöngyvirág Néptánccsoport előadásaira. Még mindig látom Gál Krisztián csodálatos szólótáncait, amikor hihetetlenül magasba ugorva, szinte úszva pörgött a levegőben, hogy a tánc ritmusára érjen földet. Gondolom, ön is emlékszik rá, ezért kérdem: van-e ötlet a régi csapatnak az összegyűjtésére vagy egy új gárdának az akkori színvonalra való fejlesztésére?
– Folyamatosan próbálkozunk, ugyanis a Kisgyöngyvirág működik, Verbőczki Kinga foglalkozik velük, de tanév közben az iskolába is rendszeresen kijárt egy békéscsabai táncoktató, aki a gyermekek tánclépéseit pallérozta. Elismerem a Gyöngyvirág szép eredményeit, amelyekhez ezúttal is gratulálok, csakhogy a legtöbbjük elkerült Kisiratosról, máshol talált munkát vagy éppen továbbtanult, ezért a próbákat nem tudták folytatni. Amikor azonban itthon vannak, rendszeresen összeáll a csapat, amely megtisztel bennünket a fellépésével. Az irányba is gondolkodunk, hogy a nagyobbak tanítsák a kisebbeket, ezért ha valaki netalán hiányzik, pótolni lehessen. Nem véletlenül, hanem a helybeli néptánccsoport fejlődésének az előmozdítása érdekében is tervezzük a néptánctábort, ahol a gyermekeink sokat tanulhatnak.
– Ehhez van-e megfelelő szakember?
– A békéscsabai ifj. Szilágyi András az iskolában, az önkormányzat támogatásával oktatta néptáncra a gyermekeket, akik nagy számban vettek részt a foglalkozásokon. E tevékenységet folytatni kívánjuk, reméljük, a gyermekek is folytatják a tánctanulást. Tulajdonképpen a Bokréta Néptánccsoport most zárult tánctáborán is részt vehettek kisiratosi gyermekek, akik fel is léptek a záró előadáson. Amint a többi helybeli kulturális tevékenységnek a koordinálása, a néptáncoktatásnak a megszervezése is a kulturális referens feladata. Mivel az előző felmondott, az állás betöltése érdekében Bukarestbe küldtük a felterjesztést, remélem, szeptemberben a kulturális referens-állásra megtarthatjuk a versenyvizsgát, tehát hivatalosan is lesz gazdája e tevékenységnek.
– Köszönöm a tájékoztatót!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Alkotó műhellyé alakult a Téka
Sok kíváncsi, lelkes gyerkőc lepte el a Téka Alapítvány udvarát vasárnap délután: 110 kisiskolás érkezett Szamosújvárra, a VIII. Kézműves táborba.
Egyesek közülük visszajáró táborozók, másoknak ez az első tábora. A hangulat már az érkezés pillanatától felszabadult, otthonias volt: a szülőktől való búcsúzkodás után a kis vendégek csapatépítő játékok segítségével ismerkedtek meg.
Lapohos Sarolta
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés László újabb jelentést hozott nyilvánosságra
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry i hűségnyilatkozathoz".
Az Európai Parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a (szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry István melletti hűségnyilatkozathoz".
Az európai parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
maszol.ro

Három ország fiataljai találkoztak Nyárádmentén
Vasárnap zárult a Hodos-Venerque Baráti Társaság által szervezett nemzetközi ifjúsági tábor, amelyben a nyárádmentiek mellett francia és lett fiatalok is részt vettek. A nyelvi akadályokat áthidalták, és mindenki élményekkel tele térhetett haza.
Az Európai Bizottság Erasmus+ ifjúsági programja keretében szervezte az idei tábort a székelyhodosi egyesület, amely 1999 óta folyamatosan nyújt alkalmat a fiataloknak a nyári találkozásokra. Ebben partnereik: a franciák, illetve lettek, olaszok, spanyolok, szlovákok és magyarországiak is részt vesznek benne időnként.
Az idei táborban 6 ifjúsági kísérő mellett 7 lett, 9 francia és 14 nyárádmenti fiatal vett részt, és az elnyert 14 ezer eurós támogatásnak köszönhetően jó körülmények között fogadhatták az érkezőket Mikházán – tudtuk meg Balássy András szervezőtől, aki a nyárádremetei és székelyhodosi önkormányzat hozzáállását is kiemelte.
Az idei tevékenységek két témakörhöz kapcsolódtak. Az egyik a migránskérdés volt, s a jelenlévők játékos formában tapasztalhatták meg, milyen az, ha az ember féligazságok és előítéletek alapján elhamarkodottan dönt. A másik téma a Natura 2000 természetvédelmi terület, ennek kezelése, a felmerülő konfliktusok, vadkárok, környezetrombolás, lakossággal való kommunikáció.
Kovrig Zoltán gondnoksági igazgató tartott elméleti bemutatót a kérdésről, majd bejárták a területet, a búzaházi kockás liliom élőhelyén az élővilágot tanulmányozták, Falka István a Nyárád szabályozását és az okozott természeti károkat ismertette, kirándultak a Bekecsre, Szovátara, Vármezőbe, megszemlélték a havasi erdőirtás és fatolvajlás következményeit, és meglátogatták a nyárádszentsimoni „madárkórházat” is. A természeti értékek mellett a vidék szellemi örökségével is megismerkedhettek a fiatalok, Jobbágytelkén néptáncot tanultak, Hodoson kaszásversenyen vettek részt, Nyárádszentimrén kádármesternél, Szentsimonban pálinkafőzdében jártak, valamint múzeumot is látogattak Szatmári Borbála biológus és Kristály Bíborka ökológus vezetésével.
A három ország fiataljait vegyes csoportokra osztották, és a napi tevékenységhez kapcsolódó feladatokat adtak nekik. A tapasztalatokról a tábor végén poszter formájában kellett beszámolniuk – mondta Szatmári Borbála. A Nyárádmente kulturális, természeti, turisztikai értékeinek megismerése mellett a kommunikáció volt a legérdekesebb, mert nem mindenki beszélt angolul, de azért megtalálták a közös hangot. Tizenegy nap alatt nem lehet teljes csapatot építeni ilyen sokszínű társaságból, a fordítások miatt az előadások kissé elhúzódtak, ám a kirándulásokat, látogatásokat mindenki nagyon élvezte, tetszett a fiataloknak a Bekecsre és a Medve-tóhoz szervezett utazás, ahogy a migránskérdésről szóló, Leila nevű pszichopedagógiai játék is megtette a hatását – részletezte a vezető.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Függőleges és vízszintes kapcsolatokról szól a húszon túliaknak szervezett nyári tábor
A Kolozsvári Húszplusz Közösség, amely az elmúlt félévben a Páratlan sorozattal hívta fel magára a fiatal felnőttek figyelmét, ugyancsak számukra nyári tábort hirdet, ezúttal azonban nem a párkapcsolat, hanem általában a kapcsolatok, illetve főleg az Istennel való kapcsolat kerül a fókuszba.
„Életünk minőségét és értelmességét, de hétköznapjaink menetét és közérzetét is nagyban meghatározza kapcsolataink minősége. Kapcsolataink minőségét pedig jelentős mértékben befolyásolja az a mód, ahogyan mi magunk jelen vagyunk ezekben. A bizalom vagy az állandó aggodalom, az elengedés képessége vagy az örökös kontrolligény, a nyitottság vagy a rejtőzködés táplálja vagy ellenkezőleg: elsorvasztja kapcsolatainkat. Az Istennel való kapcsolatom vonatkozásában is tetten érhetők ezek az éltető vagy pusztító magatartásmódok. Az ezekről való közös gondolkodás, a tudatosítás segíthet erőforrásokká alakítani a gátló tényezőket és ráhangolódni az Istennel való kapcsolat valóságos és tartalmas megélésére” – olvashatjuk a blogon a tábor fő témájának körülírását.
A közös gondolkodást, elemzést, keresést, kérdésfelvetést segítik a különböző programpontok. A szerdai nap kivételével, amely a kirándulásé lesz, minden napra jut egy előadás Császár Béla illetve Simon János lelkipásztorok előadásában. Császár Béla lelkész a kapcsolódni próbáló Isten és ember kilétéről, majd az elengedés és kötődés művészetéről tart előadást. A bizalom–aggodalom, kommunikáció–rejtőzködés ellentétpárokról fog beszélni Simon János, aki a Kolozsvári Bulgária-telepi egyházközség segédlelkészeként indította útjára a „húszpluszosok” ifjúsági keresztyén közösségét, amely fő tevékenységei a bibliaórás együttlét, önkéntes gyülekezeti szolgálatok, konferenciasorozat és nyári táborok szervezése volt.
A délutáni alternatív tevékenységek során a résztvevők belekóstolhatnak a mozgásmeditáció műfajába is. „Egyszerű páros gyakorlatokon keresztül tapasztalhatjuk, hogy a kapcsolódásunk valódi-e, vagy csak imitálja a valódit. A testünk, testtartásunk és a mozgásunk olyan finomságokra is rámutat, amit egyébként észre sem veszünk, vagy teljesen máshogy gondolunk. Minden kíváncsi és elmélyülésre vágyó embernek ajánlom” – üzeni Kalydy Zoltán, aki a meditációt vezeti majd.
A nap alternatív imaközösséggel, majd reggeli tornával kezdődik és egy-egy áhítattal, illetve különböző esti programokkal zárul: tábortűz, dicsőítő éneklés, csapatépítő játékok, felolvasó színház. Lehet hozni hangszert, könyvet is a szabadidő kitöltéséhez, de a röplabdázás és pingpongozás is opció, van pálya, felszerelés. Fürdőruhát csomagolni is ajánlott, a részvételi díj ugyanis tartalmaz egy délutáni belépőt a helyi strandra. A 350 lejes összeg fedezi a szállás mellett a napi háromszori étkeztetést is. Jelentkezni a honlapon keresztül július 25-ig lehet, a tábor minden érdeklődő fiatal felnőtt számára nyitott.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

A IX. Szentpáli falunap sikere
Közérdekben újra összefogott a közösség
Szombaton kilencedik alkalommal szervezték meg a Szentpáli falunapot. Programja a kultúrotthon és az iskola közötti telken felállított szabadtéri színpadon 17.30 órakor Gâdoiu Stadler Andrea programvezető köszöntőjével indult, aki a színpadra kérte Babău Ioan újraválasztott sofronyai polgármestert és Sandu Krisztián frissen megválasztott alpolgármestert. Miután a polgármester köszönetet mondott az önkormányzati választásokon megnyilvánult bizalomért, örömének adott hangot, amiért a községnek továbbra is szentpáli alpolgármestere van, ezúttal a fiatal Sandu Krisztián személyében, akinek további hatékony, a közösségért kifejtett munkát kívánt, a közönségnek jó szórakozást a kultúrműsorhoz. Ugyanakkor köszönetet mondott a nyugdíjba vonult Sandu Piroska alpolgármesternek, akivel 20 évig megértésben dolgozott együtt a községért. Hálája, illetve köszönete jeléül egy kosár virággal kedveskedett a nézők közt helyet foglaló Sandu Piroskának. Zárszóként az új alpolgármester, Sandu Krisztián magyarul mondott köszönetet a bizalomért, mindenkinek jó szórakozást kívánva.
Színes program
A programvezető elsőként a simonyifalvi Leveles néptánccsoportot kérte a színpadra, majd az ágyai Tőzike néptánccsoport palóc, illetve délalföldi táncainak tapsolhatott a közönség. Ezt követően a majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport által előadott marosszéki táncai, majd a kisperegi Napraforgó néptánccsoport lendületes táncai kaptak vastapsot. A programban stílusváltást jelentettek a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus 10 tagja által előadott sárközi és katonadalok. Utánuk a Csiky Gergely Néptánccsoport 4 párja, köztük a szentpáli Kecskés Lóránt lépett színpadra, ahol magyarpalatkai és széki táncokat adtak elő, kitörő sikerrel. Külön dicséretet érdemel Ilona János, a Csiky Gergely Főgimnázium tanára, aki a tánccsoport oszlopos tagjaként a nagydiákokkal azonos ritmusban ropta végig a táncot. Utánuk a bokszegi Țărinuța néptánccsoport apraja-nagyja, majd a nagyok adtak elő alföldi román táncokat. Ezt követően a simonyifalvi Leveles – a lányok eredeti kalotaszegi ruhákban – adta elő az aprólékos koreográfiával kidolgozott kalotaszegi táncát. A nagyvarjasi Fresch Color moderntánc-csoport három tagjának ritmikus tánca, majd a majláthfalvi Százszorszép tánccsoport marosszéki tánca aratott nagy sikert, mivel igen tetszetősen, látványosan kiforgatták a lányokat. A továbbiakban a bokszegi Țărinuța nagycsoporta adott elő újabb román táncot, illetve ritmikusan mozgott a sikulai Tărșan Ciprian román népdalaira. Újabb stílusváltást jelentett a sofronyai tagot is felsorakoztató Moustache Band leányzenekar, amely könnyűzene slágereket játszott, miközben a szólóénekesük angolul, románul, illetve magyarul énekelt.
Ezt követően az SZKT ülésről megérkezett Faragó Péter RMDSZ megyei elnök a színpadról mondott köszönetet az önkormányzati választásokon tanúsított kiállásért, majd Kelemen Hunor szövetségi elnök nevében a nyugdíjba vonuló Sandu Piroska volt alpolgármesternek virágkosár kíséretében köszönő oklevelet nyújtott át. 22 órától Kristóf Katalin és Milán táncritmusban előadott magyarnótákkal, majd 23 óra után a sztárvendégek, a Nóta Tévéből ismert Bódi Guszti és Bódi Margó szórakoztatta a közönséget.
Az idei szentpáli falunapot a kisperegi Roulette zenekar közreműködésével, hajnali 5 óráig szabadtéri bál zárta.
Az egész környékről összesereglett vendégek gyermekeit az egész nap üzemelt csúszda szórakoztatta, a szervezők mindenfajta enni- és innivalóról gondoskodtak, vendégül látták a fellépőket és a meghívottakat. Mindnyájan remekül szórakoztak, hazavitték a szentpáli vendéglátás jó hírét. A Sofronyai Polgármesteri Hivatal, illetve az RMDSZ támogatásával, sok önkéntes közreműködésével, illetve az időjárás kegyességéből is jól sikerült falunap szervezői ezúton is köszönetet mondanak a támogatóknak, valamint a munkájukkal segítő szentpáliaknak, akik a szokásukhoz híven, ezúttal is, a közérdekben összefogtak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.)
– A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én.
– Azt hittem, még nem érted el a 70-et.
– 1943 januárjában születtem.
– Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet.
– Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani.
– Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás.
– Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni.
– Hol születtél?
– Aradon.
– Óvoda?
– Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije.
– Következett az elemi, illetve az általános iskola.
– Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül.
– Kedvenc tanáraid az általános iskolában?
– Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos.
– Következett a középiskola.
– ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt.
– Melyik egyetemre felvételiztél?
– Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát…
– Hogyan teltek egyetemi éveid?
– A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora.
– Milyen szakra jártál?
– Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire.
– Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el?
– Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki.
– Hova helyeztek az államvizsga után?
– Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést.
– Nagy dolog volt ez akkoriban.
– Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt.
„Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk”
– Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával?
– Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam.
– Sikerült a vizsgád?
– Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült.
– Végül megszerezted a doktori címet?
– Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom.
– Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében?
– Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni…
– Hány évig voltál tanácsos?
– Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben.
– Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek?
– Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően.
– Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események?
– A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető.
– És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli.
– Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben.
– Azért vannak pozitív előjelű kivételek.
– A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok.
„Ideköt a szülői ház, az alma materek sora”
– Milyen fontosabb elismerésekben részesültél?
– 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében.
– Erre büszke lehetsz. Meg mi is…
– Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben.
– Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz?
– Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt.
– Mondanál pár szót a Cziszter családról?
– A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19.
Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)
– Meghatározó volt életedre a családi környezet?
– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.
– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.
– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.
– Gyerekek?
– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.
– Mivel foglalkozik a céged?
– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?
– Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.
„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”
– Lokálpatriótának tartod magad?
– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.
– Vannak-e példaképeid?
– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.
– Igazi barátaid vannak-e?
– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?
– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást.
– Megvalósulatlan álmaid?
– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.
– Terveid?
– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.
– Értek-e kudarcok életed során?
– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.
– Mondanál erről valami konkrétumot?
– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.
– Templomjáró vagy?
– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.
– A zenét szereted?
– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.
– Szoktál-e tévét nézni?
– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.
– Hogyan élsz mostanában?
– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.
– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?
– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.
– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?
– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.
– Elárulnál erről valamit?
– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be.
– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?
– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.
– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?
– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.
– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?
– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Gyermekkereskedelem árvaházakban
Prostitúció és gyermekkereskedelem zajlik az ország délkeleti részében levő árvaházakban, ebben az ügyben nyomoznak most a helyzet tisztázása érdekében – jelentette be vasárnap a Digi 24 tévéadó műsorában Dragoş Pîslaru munkaügyi miniszter.
A továbbiakban elmondta, hogy a hírszerző szolgálatoktól származó információk alapján nyomozás zajlik az emberkereskedelemmel kapcsolatos gyanú igazolására 4-5 állami intézményben, amelyeknek hivatalos feladata a gyermekek védelme lenne. A miniszter további részleteket nem árult el.
A bejelentés azt követően érkezik, hogy néhány nappal ezelőtt az Argeş megyei berevoieşti-i rabszolgatartók sokkolták a közvéleményt. A telepen láncra verve találtak három felnőttet és két kiskorú gyermeket. Berevoieşti-en megvásárolt vagy elrabolt nőket, férfiakat is munkára, lopásra kényszerítették, megkötözték, megkorbácsolták őket, a nőket nemi erőszak is érte, máskor meg rabszolgatartóik szórakoztatására verekedniük kellett a raboskodóknak, akiket kutyák módjára a földre vetett mAradékokkal etettek „gazdáik”.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Örökség tábor Baróton
Hagyományaink, történelmünk útjain
Lezajlott Baróton, Erdővidék Múzeumának udvarán a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor. A harmadik alkalommal megszervezett rendezvény csütörtöki megnyitóján Demeter László, a múzeum igazgatója köszöntötte a vendégeket, az előadások meghallgatására érkezetteket.
Elmondta: ez a tábor némileg folyománya az évekkel korábban Erdővidék településein hat alkalommal megrendezett Középkori- és Reneszánsz Napoknak, azzal a különbséggel, hogy azokon több volt a szórakoztató jellegű rendezvény, itt azonban a tudományos népszerűsítő előadások kaptak nagyobb teret. Ennek, mint hangsúlyozta, oka is van, hiszen a tudományos munkásságnak nagy múltja van Erdővidéken.
Az erdővidéki „nagyok” szellemében
Erdővidék ugyanis amellett, hogy természeti értékekben, kulturális örökségben gazdag vidék, számos tudós embert, írót, művészt, katonát, történészt adott a magyarságnak.
Megemlítette a Bardocon született Benkő Józsefet mint Erdély egyik legjelentősebb tudósát, az Olaszteleken született Hermányi Dienes Józsefet, aztán az író és utazó Bölöni Farkas Sándort, a valamikori Magyarországon a legnépszerűbb írók közé tartozó Benedek Eleket és Gaál Mózest, a Széken született, de köpeci felmenőkkel rendelkező, és aztán Köpecen is élt Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia címerének megalkotóját, akik szellemiségükkel, munkásságukkal mindannyian a fejlődést, hazájuk haladását segítették.
– A múltunk tehát kötelez – emelte ki –, ezért is rendezzük ezt a tábort, de azt se felejtsük el, hogy Székelyföld két legrégebbi települése is Erdővidéken van. Miklósvár öt éve ünnepelte első írásos említésének 800. évfordulóját, nyolc év múlva Barót következik. Erre az eseményre is méltóképpen hangolódnunk kell” – emlékeztetett.
A megjelenteket a Lázár-Kiss Barna polgármester, a helyi tanács és a maga nevében is köszöntő Szakács László, Barót alpolgármestere is kitért a település csaknem nyolc évszázados múltjának jelentőségére, amelyre, mint fogalmazott, büszke a város, ugyanakkor úgy értékelte, megtiszteltetés a polgármesteri hivatal számára, hogy támogatója lehet a Magyar Örökség tábornak. A megnyitón az eredeti terv szerint részt vett volna Mongólia magyarországi nagykövete is, ám végül sem ő, sem a többi mongol meghívott nem tudott eljönni.
Pásztorbotoktól a táltosokig
A megnyitó után rögtön kezdődött is az első előadás, amelyet Salló Szilárd Székelyudvarhelyi néprajzkutató tartott a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében található faragott pásztorbotokról. Százegy ilyen botot őriznek a múzeumban – tudtuk meg –, amelyek 1818 és 1981 között készültek.
„Legtöbbjének, a rajtuk található felirat szerint, magyar pásztor volt a készítője” – mondta az előadó, aki aztán részletesen mesélt a hallgatóságnak a pásztorbotok alakjairól, a rajtuk található mintákról, díszítőelemekről és a díszítési technikákról is.
Ezután Harangozó Imre magyarországi néprajzkutató előadása következett, majd Benedek Dezső, Amerikában élő nyelvész, antropológus és Dáné Melinda Csilla Kolozsvári gyógypedagógus bilincselték le a hallgatóságot a táltosokról, sámánokról, „látó” emberekről tartott előadásukkal. Benedek Dezső professzor már tartott előadást Baróton: négy évig egy kőkorszaki búvártörzzsel élt együtt egy Csendes-óceáni szigeten, ezúttal is az ott tapasztaltakról, az ott élő sámánok erejéről, tudásáról beszélt. Dáné Melinda személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal: többször előre megálmodott dolgokat, amik aztán meg is történtek vele, de arról is beszélt, mi a teendőnk, ha gyermekünk lát vagy érez valamit, amit mi nem.
„Támogassuk abban, amit észlelnek, hiszen ők sokkal nyitottabbak, sokkal közelebb állnak a természethez vagy Istenhez vagy a mindenütt jelenlévőhöz” – vélekedett.
Kis kézművesek a múzeum udvarán
Csütörtökön és pénteken délelőtt is kézműves tevékenységeknek adott otthont a múzeum: a kicsik arcukon látható örömmel, kíváncsisággal agyagoztak, nemezeltek, bútort festettek, vagy éppen a rovásírást tanulták. Hoffmann Edit, Nagy Adél és Tordai Iluska türelemmel irányították őket, a foglalkozás végén pedig mindannyian büszkén mutatták fel munkájuk végeredményeit: a nemezből készült tarisznyákat, rajtuk a csodaszarvassal, a megfestett, erdővidéki virágmintákkal díszített falapokat, az agyagból készült kóborszekeret, egyebeket.
A még csak diák Nagy Alpárnak is akadt dolga, sokan kipróbálták ugyanis, milyen, ha rovásírással kell kitölteni egy keresztrejtvényt, ő segített eligazodni az érdeklődőknek a rovásbetűk érdekes birodalmában.
Anonymustól Mongóliáig
A péntek délután a barótiak által már szintén ismerősként üdvözölt Macalik Ernő biológus előadásával kezdődött, majd dr. Darkó Jenő történész Anonymus művéről, a Gesta Hungarorumról beszélt. „A geszta szó arra utal, hogy Anonymus milyen elbeszélő műfaj szerint írta meg a magyarok történetét. Anonymus nem a magyarok viselt dolgait írja le, hanem egyetlenegy momentumról, a honfoglalásról beszél, ami ebben az esetben az őshaza, Szkütia elhagyását jelenti, majd az újhaza elfoglalását, ami jogos örökség, mert az Árpádok dinasztiája Atilla hun királytól származik, és Árpád csak az örökségéért jött. Ha ezt valaki nem fogadja el, nem érti meg, akkor nincs, miért elolvasnia Anonymust!” – mondta többek között.
Ezután, már estébe nyúlóan, dr. Obrusánszky Borbála kiállítása nyílt meg a múzeum Kászoni Gáspár Termében: az ismert orientalista húsz éve járja Mongóliát, a kiállításon személyes gyűjteményét, a mongol nép történetével kapcsolatos tárgyait mutatta be, fotókon pedig a mongóliai Gol Mod 2 hun királysírok feltárásainak részleteit. A nap filmvetítéssel ért véget.
A szombati nap már inkább a szórakozásé volt: a Székelyudvarhelyi Arany Griff Rend tagjai öltöztek be páncélba, és mutattak be középkori harci jeleneteket, de előbb reneszánsz táncokkal kezdték, azokat természetesen könnyebb viseletben. Délután újabb előadások zajlottak, azokra és a többi előadáson elhangzottakra is visszatérünk lapunk hasábjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szibéria kapujában
Az Erasmus program keretében dr. Soós Anna egyetemi docens, a BBTE oktatási rektorhelyettese, a Magyar Tagozat vezetője és dr. Bartalis Bán Judit adjunktus a Permi Állami Egyetem meghívott vendége volt. Dr. Soós Anna az egyetemek közti kapcsolattartás problémájára fókuszált. Dr. Bartalis Bán Judit előadásokat, power pointos bemutatót (képekkel, orosz szöveggel) tartott Románia, Erdély, Kolozsvár kulturális életéről, az egyetemről.
Ragyogóan érzékeltette a város sokszínűségét és a maga nemében egyediségét. Ízelítőt nyújtott a Kolozsvári Magyar Napokról is, betekintést nyújtva Kolozsvár létező értékeibe. Beszélt az egyetem keretében létező Orosz Kulturális Központ tevékenységéről is. Bemutatta a Transilvania Policromă által készített videó-filmjét. Előadásán részt vettek a Permi Állami Egyetem filológus hallgatói, oktatói, valamint egy magyarul is beszélő kollega a Művészeti Egyetemről.
Az egyetemek közti kapcsolatok
Dr. Bartalis Bán Judit a Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Az Erasmus program keretében jutott el Permbe és Moszkvába. Én voltam az első a Kolozsvári tanárok között, – mondta Bartalis Bán Judit- aki megtörte a jeget, eljutott Oroszországba, e program keretében. Az egyetemek egymás között próbálnak kapcsolatot teremteni. A BBTE intenzív kapcsolatokat tart a világ számos egyetemével. Kiterjesztették az Erasmus tanár-diákcsere programot kelet felé, a nem EU-s államok fele is.
E nyitási folyamat eredményeként lehetővé vált, hogy eljusson az „őshazába”. Hogyan fogadták a romániai magyar egyetemi oktatókat?
Ezelőtt két évvel a BBTE Szláv tanszékére érkezett küldöttséget én fogadtam. Innen ered a kapcsolat. Tudták, hogy erdélyi magyarok vagyunk. Ketten képviseltük az erdélyi magyar kisebbséget. Az „őshazában” köszöntöttek bennünket.
Milyennek látta Perm városát?
Perm az orosz tudományos és kulturális élet hátországa volt. Mikor Moszkvából vagy Pétervárról menekülni kellett, többnyire ide menekültek az intézmények, az emberek. Tudatosítani kell, hogy Oroszországnak hatalmas kiaknázatlan területei vannak Elő-Ázsiában, mint például Perm városa, amelyet 1723-ban Nagy Péter cár parancsára kezdték meg Európa és Ázsia határán felépíteni. Ma a közel egymillió lakosú város, tulajdonképpen „Szibéria kapuja”. Az utolsó nagyváros Oroszország európai területén. Fontos folyami kikötő a Káma folyó partján. Jelentőségét kiemeli, hogy Csehov Három nővér című színművének első része itt játszódik le. De Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényének cselekménye is itt történik. A száműzöttek útja valamikor Permen keresztül ment át. A szovjet időkben Perm közelében működött az egyik legnagyobb gulág-tábor, a Perm- 36.
Érdekes, hogy ma mindenki kultúrával foglalkozik. Az óvodától az egyetemig mindenkinek lehetősége van, hogy tánccal, képzőművészettel, zenével foglalkozzon, azaz olyan művészeti ággal, amelyhez meg van a hajlama. Mivel a város 5 (öt) színházzal rendelkezik, tehát a kínálat a szórakoztató iparban figyelemre méltó. A permi színházak produkciói világszerte ismertek. A családok színházba, balett- és operaelőadásokra járnak, múzeumokat látogatják. A művészet iránti érdeklődés a Moszkvától távol eső városban erőteljesen érvényesül. A Permi Balett és Operaszínházat 1870-ben alapították. A permi Balett- színház az egyik legismertebb intézmény Moszkva és Pétervár mellett. A rémkorszakban nagyon sokat jelentett, hogy J.V. Sztálin kedvelte a moszkvai Bolsoj Tyeatr (Nagyszínház) előadásait. Kedvelte a világhírnévnek örvendő Galina Ulanova balerinát. A második világháború idején az ostrom alatt a Pétervári balettiskola Permbe menekült. A Permi Állami Egyetemet 1916-ban alapították. Ez volt az Ural első felsőfokú egyeteme. Orvosi és művészeti képzés is folyik. A diákok létszáma 20000 körüli. Külföldi diákok is tanulnak, nem csak az afrikai országokból, Kínából, de Oxfordból is jönnek diákok. A külföldi diákok külön bentlakással rendelkeznek. A matematikai- informatikai képzés nagyon magasfokú, ami jelzi az oktatás magas szintjét. A Permi egyetemen idegen nyelvet – angol, spanyol nyelvet tanítanak. Az egyetem oktatói méltányos fizetést kapnak.
Hogyan fogadták az előadásokat, a filmbemutatót?
Nagy érdeklődést tanúsítottak. Az előadást oroszul tartotta, ami nagy kihívást jelentett számára. De érezte a pozitív visszajelzést. Az előadásokon jelen voltak az idegen diákok is. Akik az ismertetésből rájöhettek mindazokra a lehetőségekre, amiket a korszerű oktatás a ma diákjainak felkínál. A tanárnőt meglepte, milyen magas szintű egyetemi képzés zajlik. Észrevehető, hogy az egyetem infrastruktúrája kevésbé tart lépést a mai korszerű technikai követelményekkel. Sok mindent tudtak – világháló használatának köszönhetően- a székelységről.
Miért érdemes orosz nyelvet tanulni?
Oroszország gazdasági potenciálját nem aknáztuk ki, pedig óriási piaci lehetőségek vannak. A diákokat érdekli a keleti, az orosz kultúra. Népszerűvé vált az orosz nyelv tanulása. Jó pontot jelent, ha az egyén életrajzában szerepel az orosz nyelv ismerete is. Nyugaton is nagy az érdeklődés az orosz nyelv iránt. Nagyobb figyelemmel kellene tanítani az orosz nyelvet. Dr. Bartalis Bán Judit abban a szerencsében részesült, hogy magyar történelem szerint az „őshaza” közelébe volt, ami nem sok magyar embernek adatott meg bizonyos időben. Melynek első lépései lehetnek: megerősíteni a kapcsolatokat a Permi Állami Egyetemmel. Az Erasmus keretében nem csak orosz szakos tanárt várnak. Vannak angol nyelvű programok is. Az Erasmus program lényege, hogy mindenütt azonos érdeklődésű, öltözetű a fiatalság létezik, aki minél jobban ki szeretné használni mindazon lehetőségeket, melyeket a program felkínál, megerősíteni az együttműködési kapcsolatokat. Az orosz nyelv tanításában nem dominálni akarnak, de szeretnék minél jobban átadni azokat az ősi kincseket, melyeket az orosz nyelv századok alatt kitermelt a világ számára.
Milyen különleges élménnyel jött haza?
Megtekinthette az orosz ünnepi felvonulást. Május 9.-e megünneplésén felvonulnak a nagyszülők, dédszülők fényképeivel. Az ünneplők szüleikkel. Mert május 9-e a család ünnepe. Belekóstolt az orosz ünnepélyes felvonulásba. Ez az ünnep összetartja a családokat. Bebizonyosodott, hogy a kommunista éra alatt is születtek remekművek. Valódi tehetségek is megnyilvánulhattak. A.Tarkovszkij (1932-1986) akkor alkotott.
De milyen áron?
Szíve városa Szaranszk. A város legfontosabb oktatási intézménye a Mordvin Állami Egyetem, amelyet 1931-ben alapítottak. Az egyetemen magyar szak is működik. Nagy az érdeklődést tanúsítanak az erdélyi néprajz iránt.
Dr. Bartalis Bán Judit a Babeș- Bolyai Tudományegyetem Szláv tanszékén orosz irodalmat és hangtant tanít. A Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Intenzív kurzusokat tart az érdeklődőknek, például a Báthory István Elméleti Líceum diákjainak is. Az egyetem keretében működik az Orosz Kulturális Központ, amelynek célja az orosz nyelv és kultúra népszerűsítése, a kultúrák közti párbeszéd ösztönzése.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Második alkalommal rendezték meg a Magyar Ifjak Világtalálkozóját
Az Eger melletti Felsőtárkányban második alkalommal rendezték meg a Magyar Ifjak Világtalálkozóját (MIVIT), melynek célja, hogy összehozza a világ minden részébe szétszóródott magyar fiatalokat. A fesztivál jellegű tábort a Dominique Carpenter szervezte a Nemzetstratégiai Kutatóintézet társszervezésében.
A közel egyhetes találkozón mintegy 80 fiatal vett részt a Kárpát-medence minden részéből, de érkeztek vendégek Ausztráliából, Brazíliából, Új-Zélandról, az Egyesült Államokból és Görögországból is. Voltak közülük, akik ugyan magyar identitásúak, ám a magyar nyelvet már nem beszélik, ez a tábor azonban erős motivációt adott számukra, hogy elsajátítsák azt. A résztvevők túlnyomórészt anyaországon kívüli magyar ifjúsági egyesületek vezetői, akik eszmét cserélhettek és követendő példákat tanulhattak a szülőföldjükön való közösségszervezés terén.
„Az volt a célunk, hogy egy helyre rendezzük a világba szakadt testvéreinket, hogy megismerkedhessenek egymással, beszélgethessenek, esetleges szerelmek, barátságok, kapcsolatok szövődhessenek, hogy egyben legyen az, ami összetartozik” – nyilatkozta Ács Tibor főszervező. „Persze tudjuk, hogy ez csak egy kicsi részlete a nagy egésznek, ám szeretnénk jó példával elöl járni és megmutatni az utat, hogy miként kellene végbemennie a nemzetegyesítésnek. Volt néptánc, népzene, filmvetítés, Ismerős Arcok és Zanzibár koncert, játékok, vetélkedők, túrázás, csillagvizsgálás, kézművesség és denevérles is. Egyheti magyar kulturális esszenciát szerettünk volna átadni a hozzánk érkező fiataloknak. Úgy gondolom, olyan élményeket szereztek, melyek óriási közösségformáló erővel bírnak, és bízunk benne, hogy olyasféle folyamatokat tudunk elindítani, melyek az egyetemes magyarság szintjén is éreztethetik hatásukat” – tette hozzá.
A találkozó zárónapját dr. Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási igazgatója, valamint dr. Juhász Attila Simon, Felsőtárkány község polgármestere nyitotta meg. Előbbi előadást is tartott a fiataloknak az NSKI hivatásáról és a folyamatban lévő kutatásokról, köztük a Külhoni Magyar Ifjúságkutatás eredményeiről, valamint a Márai Sándor Program kapcsán felhívta a fiatalok figyelmét a Kós Károly Honismereti és Szülőföldkutató Táborra is. Kiemelte, hogy a magyar identitás megőrzésének legfőbb esélye az individuális divatokkal szembemenő, élményt adó, közösségi-közösségépítő programokban rejlik, melyeknek a Magyar Ifjak Világtalálkozója is ékes példája.
Felvidékről a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzata, a Magyar Polgári Kör és a Via Nova ICS képviseltette magát.
Csonka Ákos -
Felvidék.ma

Gondolatok a Honismereti Akadémiáról
A Honismereti Szövetség 44. alkalommal szervezte meg Csongrád megyében, Makón az Országos Honismereti Akadémiát, mintegy 150 résztvevővel.
Amióta csak lehetőség van rá, a szervezők minden alkalommal meghívják a határokon túl működő honismerettel (is) foglalkozó személyeket.
Erdélyből, Délvidékről mindig jelen vannak legalább négyen-öten, sőt az előző helyről többen is, de a Felvidékről ezen az évi egy alkalommal rendezett egyhetes, igen tartalmas programon az utóbbi tíz évben csak egyedül veszek részt. (Azelőtt még a Lévai járásból két-három megszokott és megszállott személy ott volt).
Pedig hát én is a drága szabadidőmet (és az utóbbi években már a pénzemet is, mivel fizetni is kell) áldozom rá, de hiszem és tudom, hogy ezek nélkül az egyhetes nyári továbbképzésnek is nevezhető programok nélkül már lehet én is lemondtam volna az itthoni honismereti teendőimről.
Nemcsak óriási élményt ad a négy napon keresztül reggeltől estig tartó konferencia, majd a mindig más megye nevezetességeinek megtekintése, de a kapcsolatokon kívül főleg ismereteket szerezhet az ember az évente mindig más történelmi, honismereti tudománytárból.
Mindig csodálattal és elismeréssel tapasztalom, hogy az anyaországban nemcsak megyei, de helyi szinten is mennyire fontos a honismereti mozgalom bővítése, generációktól generációknak való átadása. A Honismereti Szövetség ugyanis ezen a nyári programon kívül minden évben őszi háromnapos tematikai találkozókat is szervez, és ifjúsági programmal, vetélkedőkkel, pályázatokkal mozgósítja a fiatalokat, középiskolásokat, egyetemistákat. Természetesen ide is hívják a határon túli diákokat is (és itt sem nagyon veszünk részt).
Megvallom, itt döbbentem rá – sok évvel ezelőtt – hogy számunkra mennyire fontos lenne a honismereti mozgalom szerveződése, következetes felvállalása. Jómagam is ennek hatására indítottam el a regionális honismereti társulást 15 éve (kezdetben kulturális társulás céllal). Azt is tudatosítottam, hogy a honismeretbe – a mi helyzetünkből kiindulva – szinte minden beletartozik, amit magyar, nemzeti vonalon teszünk, de mégis tudatosabb átgondolással kellene megalapozni honismerő ismereteinket. Mire is gondolok?
Falvainkat járva szomorúan tapasztalom, hogy még a települések „legfontosabb emberei” (tanító, pap, polgármester) sem ismerik a falujuk, városuk történetét, értékeit, múltját. Helytörténeti kiadványok szempontjából pedig tényleg nagyon szegények vagyunk. Pedig talán mindennek ez az alapja: az egészséges önbecsülésnek, az identitástudatnak, a lokálpatriotizmusnak.
Persze, kivételt képeznek itt a jó példák, mert azért vannak, például ahol már megmentik a község kultúrájának értékeit (tájházak, kiadvány, jelképek, stb.), ott már tettek valamit azért, hogy a múltra alapozva a jövőt is építsék, bármilyen kis településen is.
Nos, ezeken a fenti gondjainkon mindig eltöprengek, hogy miként is lehetne változtatni. Vannak programjaink is, akár országos viszonylatban is, de nem elég pár jó példát elmondani.
S ilyenkor mindig előjön az oktatás, hogy talán ott kellene elkezdeni a honismerettel való foglalkozást. Nem vagyok pedagógus, mégis mindig ott kötünk ki ennél a témakörnél is, hogy mit tesz az iskola, mert ott még fogékonyak a gyermekek az ilyen ismeretekre is.
Sajnos, itt sem dicsekedhetünk. Mi évente szervezünk honismereti vetélkedőt, általában helytörténeti témával is, de míg a Párkányban megszervezett vetélkedőre a vágsellyei magyar iskolából eljönnek, a párkányiak nem jelentkeznek, a környékről pár iskola ha részt vesz, pedig csodálatos dolgokat tárnak fel a diákok, s élvezettel teszik. Hogy a legjobb példát említsem, az érsekkétyi egyházi alapiskola felső tagozatos diákjai nemcsak helytörténeti anyagot dolgoztak fel már, de az I-II. világháború emlékeit is, méghozzá a nagyszülőktől, dédszülőktől, de van, hogy helyi egyházi levéltárból is.
A pedagógusok gyakran azzal mentik ki magukat, hogy ilyen vetélkedőre nem kapnak kreditpontot. Na itt kérdezem meg, hogy akkor kit hibáztatunk, hogy gyermekeink, felnőttjeink, értelmiségünk egy része még a szűkebb szülőföldjét sem ismeri, tiszteli, becsüli? Persze, nem szabad és nem lehet csak a pedagógusokra hárítani mindent. Valamennyiünknek feladata van ezen a téren. Nem szabad a magyar kultúránkat kipipálni egy falunapi rendezvénnyel, fesztivállal.
Az írásom apropóját az Országos Honismereti Akadémia adta, de sajnos itt is tapasztaltam megdöbbentő dolgot. Részt vettem azon a szekcióülésen, ahol a magyar történelem oktatása volt a téma határokon innen és túl. Az egyik nagyvárosi szakközépiskola tanára arról is beszélt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek történetét hová vezetik vissza. Az ott élő szlovákokról ez hangzott el: a IX. századtól élnek együtt a Felvidéken a magyarokkal, ezt így tanítják. Azt hittem, nem jól értem az alig 40 körüli középiskolai tanárnőt. Ezután az erdélyi, majd egy hazai magyar gimnázium pedagógusa következett. Ők a realitásnál mAradtak, sőt a szegedi tanár nagyon szép példáját hozta fel az összetartozás gyakorlati megvalósításának, amit nem a tankönyvekre alapoznak. Jómagam nem pedagógusként nem szólaltam meg, de az adrenalinszintem igen magasra szökött. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor Székely András Bertalan kisebbségkutató, egykori államtitkár helyretette a nagyon téves információt, erős kritikát mondva a még mindig kommunista oktatásról Magyarországon. Tőlünk egy ipolysági tanár levelét ismertették, aki viszont a történelemtanítás hazai valóságát tárta az érdeklődők elé.
Mindebből az következtethető, hogy van mit tenni odaát is, de nálunk még inkább, mert sajnos itt az idő, az érdeklődés, a feledés, és a beolvadás órája gyorsabban ketyeg.
Dániel Erzsébet -
Felvidék.ma

Ismét Csernátonban járt az Unikornis
A középiskolás diákok Unikornis nyelvi olimpiájának országos szakaszát egyhetes tábor formájában szervezte meg az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége múlt héten az alsócsernátoni Kovács Vendégházban.
A második alkalommal megszervezett táborban a verseny két internetes fordulóján legjobb eredményt elért hat csapat (két-két gyergyószentmiklósi és tasnádi, valamint egy-egy Kovásznai és Kézdivásárhelyi) tizenhat tanulója, tizenöt leány és egy fiú vehetett részt. A tábori programot és a színházi foglalkozásokat Deme Róbert színművész, rendező irányította, aki Ördög-Gyárfás Eszterrel a táborvezetői teendőket is ellátta. A szakmai programot Kádár Edit, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatója és csapata, Csősz Enikő magyar–kínai szakos, valamint Erdei-Doloczki Csilla és Lakatos Aliz mesterképzős hallgatók biztosították. A versenyen kívül több nyelvészeti műhelyfoglalkozáson is részt vehettek a diákok és kísérőtanáraik, kézműves-foglalkozások és múzeumlátogatások, сsíkszeredai és gyimesi kirándulás színesítette a programot, de a közös zenélés és éneklés sem mAradt el. A nyelvi versenynek a Haszmann Pál Múzeum adott otthont, ahol a kúria kellemesen hűvös szobái és a hangulatos park székely házai mellett még a hársfa alatt is jó hangulatú csapatmunka folyt, amint egyik helyszínről a másikra jutva újabb és újabb kihívás fogadta a diákokat. A verseny értékelése és a díjazás szombaton zajlott. A verseny első díját idén a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjainak Toldalék csapata nyerte (Ambrus Dorottya és Bajcsi Anna, XI. osztály, felkészítő tanáruk Patek Mária), a második díjat ugyanennek az iskolának az I.D.E nevű, IX. osztályos diákokból álló csapatának (Miklós Eszter, Kozma Dalma Edina, Farkas-Schüller István, felkészítő tanáruk Portik Gabriella) ítélte a zsűri, a harmadik díjat a tasnádi Technológiai Líceumba vitte el a Szófaragók csapata (Gáti Johanna, Hegyi Barbara és Szommer Petra, X. osztály, felkészítő tanáruk Bendel Júlia Krisztina), a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Észbontók csapata pedig dicséretben részesült (Menyhárt Réka, Barabás Kinga, XI. osztály és Kiss Eszter, IX. osztály; felkészítő tanáruk Czilli Aranka). Kézdivásárhely és Tasnád második csapata az ötödik, illetve a hatodik helyen végzett. A díjakat stílusosan egy Unikornis-maszkban adták át Ördög-Gyárfás Lajos, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége ügyvezető elnöke jelenlétében.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A változtatás módszereiről (XXV. Bolyai Nyári Akadémia)
A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei címmel tartják idén a 25. Bolyai Nyári Akadémiát (BNyA), amelyet tegnap nyitottak meg a Kallós Zoltán Alapítvány válaszúti központjában. A július 11–31. közötti továbbképzőt tizenkét erdélyi helyszínen tizenkilenc szekcióban szervezik, Sepsiszentgyörgyön a testnevelés újdonságairól tájékoztatják tegnaptól a résztvevőket.
A BNyA fő célja az ismeretszerzés mellett az, hogy a pedagógusok új és hatékony módszereket sajátítsanak el a diákokhoz való viszonyulás tekintetében – köszöntötte a harminchat Kárpát-medencei testnevelő tanárt tegnap Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában tartott megnyitón. Hangsúlyozta, a szaknyelv tisztasága a testnevelési órán is fontos, és kérte a tanárokat, tudatosítsák diákjaikban: ahhoz, hogy az életben érvényesüljenek, kétszer annyira felkészültnek kell lenniük, mint román társaiknak.
Sztolyka Péter programszervező lapunk érdeklődésére elmondta, az előadók magyarországi testnevelők, főiskolai tanárok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek az új oktatási módszerek alkalmazása terén. „Magyarországon heti öt tornaórát tartanak az iskolában, Romániában hetedik osztályig két óra, azt követően heti egy óra áll rendelkezésünkre, hogy a diákokat megmozgassuk, és legtöbben csupán ennyivel mAradnak, iskolán kívül kevesen sportolnak” – mondotta. Sztolyka szerint bakugrással, bukfenccel, futással már régóta nem lehet lekötni a gyermekek figyelmét. „A jelenlegi nemzedék egyszerre sok mindenre odafigyel, de a gyermekek nem tudnak egy dologra koncentrálni, ezért célzott feladatokat adunk, amelyekben a legfigyelmesebbek tudnak csak győzni. Új játékokat, újgenerációs sportokat kell alkalmazni, mint például az olyan labdajátékok, amelyekben ki lehet egyenlíteni a lányok és fiúk közötti erőkülönbséget” – véli a szakember.
A negyvenkét órás testnevelési képzés főként gyakorlatból áll, a labdaérzék, a labdás ügyesség fejlesztésének új módszereiről tájékoztatják a résztvevőket kosárlabda példázattal, lesz lovasíjászat, és a csoport megismerheti a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását célzó sepsikőröspataki lovasprogramot is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi középiskolások a trianoni tragédia szabadtéri templomában, a Magyar Kálvárián
"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…"
(Márai Sándor: Halotti beszéd)
Magyar diákok és tanárok XVII. találkozóján vettünk részt a Magyar Kálvárián, Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség által szervezett táborban, 2016. július 4–10 . között.
Idén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium diákjai mellett bekapcsolódhattak a Szász Albert Sportlíceum, a Ion Vlasiu Technológiai Líceum, a Művészeti Líceum és az Elektromaros Technológiai Líceum diákjai is (összesen 25 tanuló) Csorba Árpád István, az Erdélyi Rákóczi Szövetség elnöke csapatszervező munkájának köszönhetően.
Az ünnepélyes megnyitón a Kárpát-medence magyarlakta területeiről 450 diák és tanár énekelte együtt a magyar és székely himnuszt. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, Szócska A. Ábel apostoli kormányzó köszöntötte a táborozókat.
Elmentünk, hogy erőt merítsünk, hogy visszapillantsunk történelmi és kulturális örökségünkre. Nem McDonal d’s-os, amerikanizálódó táborban vettünk részt, hanem, köszönet a szervezőknek, Szajkó Gábornak, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi elnökének és Pálinkás Barnabásnak, a Rákóczi Szövetség főmunkatársának, ellátogathattunk az Árpád-kori füzéri várba, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárral találkoztunk, aki megfogalmazta, hogy egy nemzetet két dolog tud megtartani: az összefogás és a kereszténység. Kassa, Borsi, Dobóruszka, Nagyszelmenc, Nagykapos, Széphalom, Sárospatak kirándulásaink állomáshelyei.
Kassán a 250.000 lakosból már csak 2,8% magyar. Nagyszelmencen kettévágott székely kapu emlékeztet a szétszakítottságra, ugyanakkor az összetartozásra. (Nem mAradhatunk közömbösek.) Köszönjük, hogy ellátogathattunk a Magyar Nyelv Múzeumába, a Kazinczy-múzeumba, a Rodostói Házba. Értékes, gondolatébresztő előadásokat tartott Raffai Ernő történész, Takaró Mihály irodalomtörténész, Balázs Géza nyelvész, Zubánics László történész. Elmély ítette a látottakat és hallottakat a Credo együttes koncertje, valamint a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Zoltán újratemetve című előadása. Táncházat biztosított a Boróka táncegyüttes. Ez a gazdagság és sokszínűség jellemezte a tábort, valamint annak felismerése, hogy "az igazságot ki kell mondani, le kell írni, és önmagától működni kezd" (Takaró Mihály).
A Magyar Kálvária stációi annak megerősítését jelentik számunkra, hogy Csonka- Magyarország nem feledkezik meg elszakított városairól, elszakított százezreiről: "Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak...,/ Vagyok siratója bús fekete gyásznak...,/ Leszek harangszava a Feltámadásnak!" Hirdeti a Kálvária bejárati boltozatán a csonka-sátoraljaújhelyi tábla.
Megható mozzanatként ki kell emelnünk a fáklyás vonulást a trianoni határhoz, és még egyszer köszönjük Szajkó Gábor, Pálinkás Barnabás táborszervezők lelkes, áldozatos munkáját!
Fábián Olga
Népújság (Marosvásárhely)

Nem fogott ki rajtuk az eső
Jó szervezés, gondoskodás hozta a sikert
Amint arról előzetesen hírt adtunk, péntektől vasárnapig XII. alkalommal szervezeték meg a Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapokat. A rendezvénysorozatot pénteken 21 órától, Feketegyarmaton szabadtéri retróbulival tervezték, ahol egy helybeli DJ közreműködésével, az 1970–90 közötti slágerek megszólaltatását tervezték. Az időjárás azonban közbeszólt, péntek estétől szombat reggelig esett az eső, ezért a rendezvényen kevesen vettek részt. Az eső megzavarta a szokásos, szombat reggeli zenés ébresztőt is, amelyen a nagyzerindi fúvószenekar szokott közreműködni. A Feketegyarmatra szombaton 10 órától tervezett bográcsfőző versenyen, ugyancsak az eső miatt, nem jelent meg minden bejelentkezett csapat, de az ugyancsak Feketegyarmatra 11 órától tervezett óvodások és iskolások szabadtéri műsorát sem lehetett megszervezni a szitáló eső miatt. A bográcsfőző verseny 6 csapat részvételével mégis elindult, köztük egy újkígyósi csapattal, Szebellédi Zoltán polgármester vezetésével. 15 órakor kezdődött a bográcsosoknak az elbírálása: győzött a simonyifalvi csapat, amelyet az újkígyósi követett, harmadik díjat nyert az egyik zerindi csapat.
Szombaton délután a falunapok rendezvénye átköltözött a községközpontba, ahol 19 órától a helybeli fúvószenekar adott térzenét, majd a nagyszalontai zumbacsapat szórakoztatta a közönséget. Ezt követően a Gyarmat Band egyórás felvezetőt tartott a 3+2 Együttes koncertjére, amelyen sokan részt vettek. Az éjféli tűzijátékot követő, levezető zenére egyesek táncoltak, mások beszélgettek éjjel 2 óráig.
Az eső a vasárnapi programot is akadályozta, ugyanis a 10.30 órakor kezdődött istentisztelet után kétséges volt a műfüves pályára tervezett, kispályás futballbajnokság elindítása. Végül 14 órakor 6 csapat részvételével a mérkőzéssorozat elindult, I. helyen végzett a nagyszalontai Aranycsapat, II. lett az erdőhegyi SAPA cég csapata, míg a bronzérmet a nagyzerindi Brazil csapat érdemelte ki.
Népviseletek parádéja, néptáncgála
A Nagyzerind központjában 16.30 órára, fúvószenére tervezett népviseletek parádéját viszont már nem zavarta az eső. Az óvodában beöltözött fiatalok a szabadtéri színpad előterében csapatonként körtáncot jártak, amihez a zenét nt. Dénes József lelkipásztor vezetésével a helybeli, tíztagú zenekar szolgáltatta.
Az egybegyűlteket a szabadtéri színpadról Pap Alma műsorvezető köszöntötte, majd bekonferálta az első fellépőt, a hazai Ibolya néptánccsoport nagycsapatát, amelynek 8 párja békési táncokat adott elő vastaps közepette, ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kis Csilla vezetésével. Utánuk az Ibolya haladó csoportjának 8 párja szigetközi táncokat járt a már említett koreográfus és vezető segédletével. A továbbiakban az újkígyósi citerazenekar népdalcsokorral kedveskedett, majd az ágyai Kistőzike gyermekcsapatának 8 párja népi játékokat adott elő Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével. A jelen volt sok ágyai szülővel és hozzátartozóval megtűzdelt közönség nagy tapssal jutalmazta a produkciót.
Utánuk a biharmicskei Gömböc néptánccsoport következett, Demeter Krisztina népdalokat énekelt, majd aMezőségi táncrend nagyapám albumábólcímű táncos produkciót mutatták be, Nyerges László koreográfiájára, Hogyai Edit vezetésével.
A zimándújfalui Kankalin néptánccsoport szatmári táncai következtek Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Ménesi Melinda vezetésével.
Utánuk a Bihar megyei Belényesi-medence szórványmagyarságának a képviseletében a Rozmaring néptánccsoport Fekete-Körös völgyi népdalokat, illetve néptáncokat adott elő. Felkészítőjük Benedek Edit, harmonikán kísérte őket Bálint Endre. Utánuk újra a zimándújfalui Kankalin tánccsoport 4 párjának a vajdaszentiványi táncát tapsolta meg a közönség.
A majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport következett, amely éppen vasárnap ünnepelte fennállásának a VII. évfordulóját. Dél-Alföldi és mezőségi táncokat adtak elő Orbán László és Bagi Ferenc koreográfiájára, Halál Endre vezetésével.
Köszöntők
Előadásuk után a műsorvezető színpadra kérte Simándi Sándor polgármestert, aki Constantin Traian Igaş szenátor és Traian Miclea keményfoki polgármester társaságában érkezett. Miután mindkettőt bemutatta magyarul, átadta a szót Traian Igaş szenátornak, aki románul gratulált a XII. Falunap sikeréhez, kifejtve: gyakran jár a községben, hiszen 12 éves barátság köti a polgármesterhez, akivel együttműködve, azt támogatva, az elmúlt időszakban komoly fejlesztéseket sikerült végrehajtani. Az utcák 90%-a aszfaltozott, aminek a sikere elsősorban a polgármesternek, a vele együttműködött megyei tanácsnak, illetve Románia kormányának köszönhető. Éppen ezért, a Bihar megyei Avram Iancu (Keményfok) polgármestere azért van itt, hogy tapasztalatokat lessen el Simándi Sándortól. Köszöntőjét abban a reményben zárta, hogy további összefogással, hamarosan megnyithatják a teljesen megépült átjáróutat Magyarország felé. Köszöntőjét követően a keményfoki polgármester annak a reményének adott hangot, hogy a Nagyzerinden szerzett tapasztalatokat a települése javára fordíthatja.
Színes program, csattanóval
A néptáncgála folytatásában a kisiratosi Kisgyöngyvirág néptánccsoport kalocsai táncot adott elő Verbóczki Kinga vezetésével, majd újra a Százszorszép következett, ezúttal marosszéki tánccal. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével palóc, majd Dél-Alföldi táncokkal mulattatta a résztvevőket. Majd újra a simonyifalvi Leveles következett vajdaszentiványi és szatmári táncokkal ifj Szilágyi András és Farkas Tamás koreográfiájára, Péter Anikó és Bablina Norbert vezetésével.
A nagyzerindi citerazenekar 3 tagja által játszott népdalokat és katonadalokat követően a nagyzerindi ibolyások közül előbb a kicsik 22 fős csapata lépett a színpadra, ahol ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kiss Csilla vezetésével ugrós táncokat adtak elő, a közönség ünneplése közepette. Utánuk a haladók 20 fős csapata rábaközi táncot adott elő nagy sikerrel. Ezt követően a menyecskék 10 fős csapata balkáni ritmusú táncot mutatott be vastaps közepette.
A néptáncgála zárótánca, egyben csattanója következett Férfi-rendcímmel, amelyben a 10 pár között ifj. Szilágyi András koreográfus is fellépett, a fiúkkal bemutatott magas színvonalú, csoportos legényesben, megcsillogtatva a férfi virtus legszebb erényeit. Előadásuk végén a közönség felállva ünnepelt. Mindnyájan fellélegezhettünk, mert egész délután kellemetlen hideget leheltek az átvonuló esőfelhők, amelyek néha permeteztek is egy keveset, de semmi nem zavarta meg az előadást. Az említett néptánccsoportok tagjaival együtt, több mint 60 helybeli is fellépett, akiknek a nevében az előadás végén a műsorvezető egy-egy csokor virág kíséretében mondott köszönetet az elmúlt 5 évben nyújtott támogatásért Simándi Sándor polgármesternek, ifj. Szilágyi András koreográfusnak, Kiss Csilla csoportvezetőnek, illetve Komlósi Róbert alpolgármesternek. A megajándékozottak nevében az alpolgármester mondott köszönetet a gyermekek és fiatalok kitartásáért, az anyanyelvű kultúra megőrzése, továbbadása terén bizonyított állhatatosságért. A község vezetősége, illetve a vendégeivel elfoglalt Simándi Sándor polgármester nevében is további támogatásról biztosította a nagyzerindi néptáncművelés minden résztvevőjét.
A XII. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok vasárnap éjjel, a Gyarmat Band által szolgáltatott zenére utcabállal zárult. Sikerét a gondoskodásnak, a szervezők aprólékos figyelmességének, illetve a szervezésben, az ellátásban önként közreműködőknek lehet köszönni, hiszen, a kellemetlen időjárás ellenére is, mindenki elégedetten távozott. A kultúrotthonban a fellépőket, a meghívottakat egyaránt vendégül látták a Szilágyi Erzsébet, Dávid Rozália, Simándi Róza és Sándor Julianna által főzött, igen ízletes becsináltlevessel, pörkölttel, töltött káposztával és egyebekkel.
A Nagyzerindi Önkormányzat által támogatott rendezvény szervezői ezúton is köszönetet mondanak mindazoknak, akik a munkájukkal, a vendégek ellátásában öregbítették a községbeli vendéglátás jó hírét, nagyban hozzájárulva az idei falunapok sikeréhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Bizonytalansági tényezők
Az utcán heverő témába tudatosan „belebotló” szemfüles újságírókhoz hasonlóan a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezőinek sem kellett ötletbörzét meghirdetniük, miről szóljon a Tusványos idei kiadása.
Akárcsak a korábbi alkalmakkor, a rendezvény számára ebben az évben is a Kárpát-medenceében és a nagyvilágban zajló folyamatok, a mindennapok valósága szolgáltatja a tematikát, ami ezúttal az európai identitás- és otthonosságtudat köré épül. Hiszen nem vitás, az elmúlt időszak eseményei nyomán számtalanszor megfordul az európai polgár fejében a kérdés, hogy otthon, és – ami ugyanolyan lényeges – biztonságban érzi, érezheti-e magát a kontinensen.
Márpedig bármilyen szemszögből is vizsgáljuk az európai politikai és társadalmi folyamatokat, a polgárok komfortérzete szinte sehol sem lehet magas. A 2004-ben Madridban, majd tavaly Párizsban, idén pedig Brüsszelben végrehajtott terrortámadások új háború előszelét jelentik, amelynek egyelőre nemhogy a végét, de a kimenetelét sem lehet megjósolni. Már csak azért sem, mert miközben az említett merényleteket egy többé-kevésbé „látható” ellenség, valamely szélsőséges dzsihadista csoport – elsősorban az Iszlám Állam – követte el, a múlt heti nizzai kamionos mészárlás elkövetőjével a terroristák új prototípusa jelent meg Európában. Azoké, akiknél semmilyen előjele nincs a szélsőségességnek, muszlimként disznóhúst esznek, drogoznak és nőznek, hogy aztán a következő pillanatban kamikazévá váljanak.
Az állandósuló terrorfenyegetettség közepette nemcsak a nyugat-európai országok polgárainak veszélyérzete emelkedik riasztóan, hanem kelet-európai társaiké is, akiknek manapság kétszer is meg kell gondolniuk, hogy az egzisztenciális szempontból ígéretes, ám egyre kockázatosabb Nyugaton vállalnak-e munkát vagy töltik nyári pihenőszabadságukat. Ugyanilyen okokból, a napokban lezajlott puccskísérlet okán vált óriási bizonytalansági tényezővé Törökország is, ahol hatalma konszolidálása nyomán Erdogan elnök és kormánya a gátlástalan tisztogatáson, az önkényuralom kiépítésén túlmenően attól sem riad vissza, hogy NATO-tagságánál fogva az Oroszországgal történt kibékülése miatt Washingtont, a menekültek visszatartásáról szóló megállapodással pedig Brüsszelt zsarolja. És akkor Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépése okozta, ma is nehezen megjósolható következményekről nem is beszéltünk.
Egyértelmű tehát, hogy ezek a fejlemények és tényezők egyaránt súlyosan veszélyeztetik Európa biztonságát. Ami az utódállamokban kisebbségben élő magyarok esetében azzal párosul, hogy a többségi hatalom hagyományosan nem segíti eme közösségek otthonosságtudatának megerősítését.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Irodalmi alkotótábor a hajdúvárosban
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán a múlt hét végén a helybeli Arany János Művelődési Egyesület, karöltve az Arany János Irodalmi Körrel, irodalmi alkotótábort szervezett. Pénteken délután a városi könyvtárban Balázs Izolda magyar nyelv- és irodalomtanárnő üdvözölte a szép számban megjelenő, főleg a középiskolások soraiból verbuválódott diákokat. Biztatóul elmondta, minden eshetőség adott, csak éppen élni kell a lehetőséggel; jelentkezzenek alkotásaikkal a kétnapos alkotótáborba. Záróakkordként Pelok Gabriella nyugalmazott tanárnő, a Versbarátok körének tagja, Arany Jánost állította példaképül, példamutató munkásságáról tartott érdekfeszítő előadást.
A találkozó az Arany Palota galériájában folytatódott, ahol Balogh Dorottya és Nagy Xénia, színművészeti szakos hallgatók irányításával játékos, szórakoztató vetélkedőt szerveztek, amelynek célja a különböző környezetből összeverbuválódott ifjak egymásra találásának, ismerkedésének elősegítése. A vetélkedő sikeres lebonyolításában Czégé Réka és Balázs Izolda tanárnők is példamutatóan közreműködtek.
A szombati nap az interaktív játékokkal vette kezdetét, amelyekben a színház-irodalom fogalmával ismerkedhettek a diákok. Utána irodalmi versenyben, vagyis új művek megalkotásában vettek részt.
Délután szintén a városi könyvtárban Czégé Réka magyartanárnő bemutatta Magyari Sára A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben című kötetét. A Partiumi Keresztyén Egyetem adjunktusa, Magyari Sára kötetének legfontosabb témája: hogyan tükröződnek a magyar és a román nyelvben a két nemzet egymáshoz viszonyított világképei.
A koraesti órákban egy nyomkövető és irodalmi vetélkedőben mérték össze tudásukat a részt vevő versenyzők, közülük Kertmegi Tamarát és Breczkó Yvettet említjük meg. A verseny a Csonkatoronytól indult, meg kellett határozniuk a hajdúváros különböző pontjain található nevezetességeket: Arany János, Sinka István szülőházát, vagy pedig, hol állott az a helyiség, ahol Arany János jegyzői lakja volt hajdanán.
A szombati nap zártával, a szalontai Csonkatorony tövében vidám tábortűz mellett, szalonnasütéssel ünnepelték a kétnapos irodalmi alkotótábort. Közben friss irodalmi alkotásaikból adtak ízelítőt a fiatalok.
Sára Péte
Reggeli Újság (Nagyvárad)