„Megérdemelték, minek magyarkodtak annyit”
Ugye? Minek kellett nekik kimondani az igazságot! Mit járt a szájuk? Minek kell a modern Európában egyáltalán megszólalni magyarul? Minek kellene kimenni az utcára a jogainkért, az igazságért, az ártatlanul meghurcoltakért? Pfuj.
Dehogy kell. Nem is várja el senki. Miért kellene felülemelkedni a kis politikai játszmákon, s egyként, egyet akarva visszavedleni Atilla-unokává? Dehogy is kell. Mert már nem „zeng bennünk a lélek”, kedves eleurópaiasodott, önző, irigy elmagyartalanodott lakók. Mert akiből kifogyott a székely spiritusz, akinek a szíve nem dobban meg arra a szóra, hogy szülőföldem, nemzettársam… az csak lakó. Semmi több. Hiába mosolyog márciustizenötödikei székelyként nemzeti színt lobogtatva. Semmit sem kell tenni. Csak butuljunk szépen. Köpjenek szembe. Töröljék belénk a bocskort. Semmi szégyen. Ez járja manapság.
Trianon. Évforduló. Gyásznap. Néhol megemlékeznek, máshol azt sem tudják, eszik-e vagy isszák… Semmi szükség minket erőszakkal elrománosítani. Nem kell terrorizmussá nyilvánítsák az autonómiatörekvést. Mert nekünk nem kell semmi. Már lassan nem tudunk nagyjainkról semmit. Gyermekeink sem. Se autonómia, se jövő, se nemzet… Elpusztítjuk magunkat, mert elburjánoztak a beteg sejtjeink, s az egészségesek csak fogynak. Tessék nyugodtan belénk rúgni. Börtönbe zárni. Megalázni. Mert nem ellenkezünk. Csak tessék.
Az a cseppnyi, a maroknyi, az meg összebújik. És vár.
Biró Erika, Lemhény
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

SZÉKELY ÁLOM?
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro

Áradások Székelyföldön: több vasútvonal járhatatlan
Több mint 500 pincét, udvart és kertet, valamint majdnem 1000 hektárnyi szántóföldet öntött el az ár csütörtökön Gyergyócsomafalván. A Hargita megyei katasztrófavédelem szerint homokzsákokkal próbálják megakadályozni a Maros további áradását.
Csíkszereda és Kománfalva között pénteken leállították a vasúti közlekedést. Gyimesbükk és Gyimesközéplok között szintén járhatatlan a vasútvonal. Csütörtök este két személyvonat utasait kellett autóval elszállítani.
Csíkajnádon, Csíkjenőfalván és Csíkmadarason is kiléptek a patakok a medrükből, Csíkszeredában pedig a csatornahálózat nem bírta a terhelést.
Az áradások Vrancea és Bákó megyében egy-egy ember halálát is okozták: mindkét helyen az ár sodorta el az áldozatokat.
Székelyföldön és az ország keleti részén szombat estig árvízriadó van érvényben. (hírszerk.)
Transindex.ro

Közel nyolcezer magyar diák ballag el ezen a héten Erdélyben
Országszerte 117 magyar iskolában vagy magyar tagozaton búcsúztatják el a végzősöket ezen a héten.
Ezen a héten-hétvégén tartják a ballagási ünnepségeket a középiskolákban. Király András, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős RMDSZ-es államtitkára szerint 117 oktatási intézményben közel nyolcezer magyar ballagó van idén.
„Azok a hagyományok, amelyeket iskoláink őriznek és megtartanak, megteremtik annak a lehetőségét, hogy a diákok megállják helyüket az életben – fogalmazott a politikus az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban péntek délelőtt tartott búcsúztatási ünnepségen. – Jó lenne, ha ezek a diákok itt folytatnák tevékenységüket, hazai főiskolákon tanulnának, és megmaradnának az erdélyi magyar közösség cselekvő, alkotó tagjainak, ami a jövőt biztosítaná számunkra szülőföldünkön. Tudom, hogy nehéz döntés ez, hiszen egy nyitott világban élünk, a lehetőségek szinte végtelenek, és a pénzkereseti lehetőség gyakran a döntő tényező, de ha magyar jövőt képzelünk el itt, akkor ez irányban kellene gondolkodnunk”.
Arad megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky-ben összesen 78-an intettek búcsút – mint a diákok hangsúlyozták nem az iskolának, hanem – az iskolaéveknek. Többségük az érettségi vizsgára, illetve az egyetemi felvételire készül. Hadnagy Éva igazgató elmondta: idén három elméleti képzésben részt vevő osztályban hetvenen, a hároméves szakiskolai képzésben nyolcan fejezték be az iskolát. A diákok többsége aradi, temesvári, kolozsvári és nagyváradi egyetemeken tanulna tovább, de volt a ballagásról igazoltan hiányzó olyan diák, aki épp Szegeden felvételizett az orvosira – tette hozzá az igazgató.
Az ünnepség végén Király András a Maszol tudósítójának érdeklődésére megerősítette, hogy az idei érettségin még a régi vizsgarendszer lesz érvényben, az emelt szintű érettségit valószínűleg csak 2018-ban vezetik be.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Harc az árral – Zsögödtől a Gyimesekig
Zsögödfürdőn, Csíkszentkirályon, Csíkszentimrén és Gyimesközéplokon jártunk pénteken – van, ahol az ár most tetőzik, máshol már a romok eltakarításán fáradoznak a helybéliek.
Az Olt folyó mellett a környező patakok is kiöntöttek Zsögödfürdőn. A helyiektől érdeklődve megtudtuk, csütörtök este duzzadtak meg jelentősen a folyóvizek, majd ezt követően öntötték el a csíkszeredai városrész útjait, utcáit.
A megáradt Olt Csíkszentkirályon is ellepte a környező réteket: az Olt-híd szomszédságában lévő mezőgazdasági területek és néhány udvar is víz alá került, továbbá a hömpölygő vízáradat számos veteményest és pityókaföldet is elárasztott.
A gyimesközéploki Nagy-patak már csütörtökön elmosta a település határán fekvő vasúti átjáró melletti hidat. Azóta is áll a vasúti közlekedés. A helyiek a tűzoltókkal karöltve dolgoznak a helyreállításon. A vasúton kívül több környező utat, udvart és pincét is elöntött a víz.
Molnár Rajmond |
Székelyhon.ro

Áradások Gyergyószéken: túl a nehezén
Reménykeltő lehet a gyergyószéki települések lakóinak, hogy pénteken délután alábbhagyott az esőzés. A Maros felső folyása mentén lévő falvakban már a pincékből szívatják a vizet, Remetén viszont víz borítja a mezőket, udvarokat, vízben állnak a házak, gazdasági épületek.
„Úgy néz ki, meggyőztük a munka javát” – számolt be Egyed József, Gyergyóújfalu polgármestere. Csütörtökön este volt a legtöbb tennivaló, erőltetett eltereléseket végeztek, a községhez tartozó három település, Tekerőpatak, Kilyénfalva és Újfalu önkéntes tűzoltói közösen dolgoztak, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rájuk, homokzsákokat helyeztek ki, árkoltak. Az udvarokon, pincékben még áll a víz, de a lakosság türelmes – közölte az elöljáró, hozzátéve, nyugtatják is őket, hogy jövő héten helyére kerül az a harminc híd, amit fel kellett szedniük, hogy a víznek szabad utat engedjenek.
Csomafalván 500 gazdaság károsult
Huszonhét esztendeje nem volt ekkőra víz az Újnegyed utca környékén – állítják az ottlakók. Van, ahol a pincéből már folyik ki a víz az udvarra. A Maros 2005-ben ért el legutóbb ilyen magas szintet, így csütörtökön kérdéses volt, kell-e gátat szakítani, a vizet a mezőre kivezetni. Csütörtökön 19 órakor arról számoltak be, hogy egy óra alatt 15 centit emelkedett a folyó szintje. Pénteken hajnalban kiderült, nem lesz szükség gátszakításra. Márton László-Szilárd polgármester elmondta, a hivatal alkalmazottai között felosztották a falu utcáit, hogy megtudják, hol van szükség beavatkozásra. „Ötszáz gazdaságot érintett az áradás, most is szivattyúzzák a vizet pincékből, kazánházakból a tűzoltók. Öt lakásba is befolyt a víz, két idős házaspárnak javasoltuk a kiköltöztetést, de ők nem akarták elhagyni otthonukat” – nyilatkozta Csomafalva polgármestere.
Borzont kevésbé ázott el
Alfalu községben már csütörtökön délelőtt szerveződött a katasztrófa-elhárító csapat, délután már látszott: a sáncok nem tudják elnyelni a vízmennyiséget. Munkagépekkel, vállalkozók segítségével képeztek ki mélyebb sáncokat, hídakat szedtek fel, hogy a víznek utat engedjenek. Alfalu Borzont felőli részén húsz hídat kellett elmozdítani helyéről. Bár áradásokkor Borzont szokott érintettebb lenni, most ez másként történt, mindössze pár helyre kellett töltést vinni. Éjjel két órakor fejezték be a munkát, mára a pincékből való vízkiszívatás maradt – tájékoztatott Bege László alpolgármester. Elmondta, reménykednek, hogy az esőzés nem folytatódik: „A Maros szintje nagyon magas, félő, hogy befolyik a derítőállomáshoz. De ha a fennvaló is úgy akarja, urai vagyunk vagyunk és leszünk a helyzetnek.”
Csomafalván segítenek a szárhegyiek
Kalákázni mentek a szárhegyi önkéntes tűzoltók Csomafalvára, ott nagyobb a baj, ott kell segíteni. Szárhegy vezetője, Gábor László polgármester arról számolt be, hogy a községben csupán néhány pincébe folyt be a víz, meggyőzik az otthon maradt tűzoltók a munkát. Ditróból sem jeleztek gondokat, Puskás Elemér polgármester már korábban jelezte: a vízelvezető rendszert úgy építették ki, hogy az áradások nagy gondot ne okozhassanak
Ezer tavas lett Remete
„Az áradás húsz lakást érintett, számos termőföldet, a kaszálókat nem is számoljuk” – ismertette a remetei helyzetet Laczkó-Albert Elemér polgármester. Mint mondta, vannak területek, amelyeket rendszeresen elönt a víz nagyobb esőzések során. Ezeknél meg kell várni, hogy a víz lefolyjon. Igyekeztek megóvni az utakat, a túlamarosi részen homokzsákokat helyeztek el. Összefogtak a remeiek, de arról korai lenne nyilatkozni, mekkora kár keletkezett. Akkor tudják ezt felbecsülni, amikor az elárasztott területek megközelíthetővé válnak. Jelezte viszont: életveszély nincs.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elbúcsúzott végzőseitől a három magyar középiskola
Álmok helyett célokkal
Együtt búcsúztatta végzőseit tegnap a három marosvásárhelyi színmagyar középiskola: a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Református Kollégium, valamint a Római Katolikus Teológiai Líceum. Több mint kétszáz diáknak szólalt meg utoljára az alma mater csengője.
Bár a mostoha időjárás kissé kellemetlenné tette a ballagás pillanatait, ugyanis az ünneplőbe öltözött diákok ernyővel a kezükben toporogtak a zuhogó esőben, az esemény ünnepélyességén az eső sem ejtett csorbát, hiszen újabb, felnőtté vált nemzedéket engedtek útjára az iskola pedagógusai. És úgy engedik el a kezüket, hogy tudják, megállják majd a helyüket a mindennapok nehézségei közepette. Az elmúlt évek tapasztalata bizonyíték erre.
Dr. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója a diákok által elért kiváló tanulmányi eredményeket emelte ki, hiszen a végzős évfolyam tanulmányi átlaga 8,91, és immár az ötödik éve a Bolyai Farkas Elméleti Líceum első helyen áll a romániai magyar középiskolák sorában.
– A diákéletnek két fontos pillanata van: a kilencedik osztály, amikor bekerültök az iskolába, és szorongtok, hogy mi lesz tovább, és a mai, a ballagás, amikor már tudjátok, mi volt, de a szorongás marad, hogy mi lesz tovább. Az egyiket gyerekként, de a másikat már felnőttként élitek meg, hiszen az itt töltött évek alatt váltatok felnőtté. Emlékek sorozatát viszitek magatokkal, volt, amikor örültetek, keseregtetek, nem akartatok iskolába menni, máskor meg alig vártátok, hogy vége legyen a vakációnak. Bár ma búcsúzunk tőletek, mindig is bolyaisok maradtok, ami ma már a világ minden kontinensén összefogó erőt jelent – búcsúzott az intézményvezető.
– Eltelt életetek talán legfontosabb négy éve, hiszen ekkor váltatok azzá, amik vagytok, emberekké, akik képesek már szembenézni azzal, amitől eddig óvták őket: az élettel – szólt a végzősökhöz Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója. – Ezen a júniusi napon úgy keltek útra, mint a szárnyaikat próbálgató madarak, lehet, hogy az első próbálkozásaitok még esetlenek, de el kell kezdeni az új utat. A búcsúzás pillanata mindannyiunkban vegyes érzelmeket kelt, végre megszabadulhattok a kötöttségtől, a felelésektől, a dolgozatírásoktól, de ide kötnek az emlékek, a csínytevések, a barátságok, a szerelmek. Ezek az évek nyomot hagynak mindenkiben, bennünk, tanárokban is, az itt töltött évek összekötnek bennünket. Sokszor nem volt egyszerű veletek, kerestétek a határokat, próbáltátok kijátszani ezeket, néha csendes szóval, máskor hangosan, dühöngve. Ezek voltatok ti, lázadó tinédzserek, de be kell látnunk, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy azokká váljatok, akik most vagytok: kis felnőttek, álmok helyett célokkal, remények helyett elszántsággal – hangsúlyozta az igazgató.
– A tavalyi évfolyam volt a híd a felszámolásra ítélt múlt és a reménybe vetett jövő között, és most ti lettetek az újraindult római katolikus iskola első végzősei. Kívánom, hogy mindig legyenek álmaitok, a valóra váltásukhoz pedig kellő hitetek és elegendő bizalmatok. Mi igyekszünk biztosítani, hogy utatokra itthon legyen lehetőség – biztatta a ballagókat dr. Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója.
Dr. Zsigmond Barna főkonzul az alma mater egykori diákjaként köszöntötte az iskolapadokat elhagyó végzősöket.
– Az alma mater örök: itt nyíltak szemünk előtt új szellemi horizontok, itt tanultuk meg, mi a barátság, és annak felelősségét, hogy mit jelent a közösség. Itt sajátítottuk el mindazt, ami az életet széppé és értelmessé teszi. Mint minden gimnazista, én is e falak között álmodtam egy világot magamnak, hisz ez az az életkor, amikor az ember elképzeli, megálmodja magának a jövőt.
Divatos szóval arra buzdítanék minden diákot, hogy merjen nagy lenni, bátorságra, kitartásra és alázatra van szükség az utatok következő szakaszán, arra, hogy felismerjük, nem a külső segítséget kell várni, hanem tenni azt, amit lelkiismeretünk diktál. A nagybetűs életben nincsen pótvizsga, és nem lehet jegyet javítani, felelős döntéseket kell hozni a pályaválasztásban, a családalapításban, gyerekvállalásban. Felelős döntés lesz az is, hogy gyerekeiket majd magyar iskolába küldjék, vagy hogy szerepet vállaljanak a közéletben – hangzottak a főkonzul buzdító szavai.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szintén a bolyaisok nagy családjának a tagjaként emlékezett az iskolában töltött évekre, a végzés pillanatára.
– Életem egyik legfontosabb pillanata volt a ballagás napja, a szabadság öröme, a felnőtté válás beteljesülése, ezek az érzések kavarogtak bennem huszonnégy évvel ezelőtt. Tizennyolc évesen úgy éreztem, elég túlesni ezen a napon, és máris felnőtté lehet válni. Persze, volt egy kis izgalom is, hogy mi jön ezután. A szülőknek is nehéz nap, hiszen el kell engedni a gyerek kezét úgy, hogy tudják, egy keményebb világba fog belépni, keményebb szabályok közé, kevésbé barátságos emberekkel lesz körülvéve, megszűnik az iskolafalak nyújtotta biztonságérzet. De meg fogjátok állni a helyeteket. Akkor lesztek igazán sikeresek, ha bátrak vagytok, ha bátran indultok el a kitaposatlan ösvényen, és úgy gondolom, elég bátrak vagytok, hogy felismerjétek, nem minden, ami új, az jó is egyben – fogalmazott Soós Zoltán.
A végzősöket többek között a városvezetés, az egyházak, valamint a politikum képviselői is köszöntötték, majd az esemény zárómozzanataként díjazták a legjobb tanulmányi eredményeket elérő, valamint a tantárgyversenyeken jól szereplő diákokat.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

„Emberségről példát…”
Gyermekek a gyermekekért címmel szervezett jótékonysági koncertet június 1-én az evangélikus templomban a Petrőczi Kata Szidónia Evangélikus Nőszövetség és az RMPSZ, amelynek bevételét a kárpátaljai magyar gyerekek megsegítésére fordítják. A koncerten felléptek a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium és az Augustin Bena Zeneiskola diákjai: Adorjáni Tomaj, Budulac Dávid, Dávid Kacsó Soma, Ferenczi Gurban Eduard, Horváth Tamás, Lázár Katalin, Maksay Csaba, Nagy Csenge, Portik Henrik.
Sajnálom, hogy bár sokféle módon megszólítottuk kincses városunk iskoláit, sem a diákságuk sem a tanári közösségeik nem képviseltették magukat. Soha nincs éppen megfelelő alkalom, ezt tudjuk, hiszen ezen a héten is délutánonként diákok sora búcsúzik tanáraitól, a hétvége a ballagási ünnepségek alkalma, s ha nem emiatt, más okok miatt a pedagógusaink s diákjaink elfoglaltak. Távollétükkel mégis azt jelezték, abban erősítettek meg, hogy e rendezvény nem sikertelen, hanem folytatásra érdemes. A folytatás teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy a most távolmaradók is bekapcsolódjanak az elkövetkezőkben, hiszen elgondolkodtató leckét kaptunk mindannyian. A fellépő fiatal zenészek példát mutattak tartásból, emberi méltóságból. Ők igazán felkészülten s szívvel lélekkel adták elő zeneszámaikat, őszintén jelenthetik: Tanárnő/tanár úr kérem, készültünk. Ők fontosnak érezték, hogy a zsúfolt hétköznapokból kilépve egy óra erejéig a zene szárnyain emlékeztessenek minket a szeretetre, az adhatás gyönyörűségére, az összetartozás erejére. Ezt a példát pedig érdemes követni.
Szabadság (Kolozsvár)

Megújult az Árpád-kori templom
Újra régi fényében ragyog a Bihar megyei Fugyi református temploma, a Kárpát-medencei örökségvédelmi program keretében felújított istenházát múlt vasárnap adták át.
A Partium egyik legjelentősebb műemlékeként számon tartott templom felújítását a magyar kormány közel nyolcmillió forinttal (mintegy 25 ezer euró) támogatta.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten – amelyen a templom fennállásának 780. évfordulóját is ünnepelték – Mikló Ferenc esperes hirdette az igét, a hálaadás fontosságát hangsúlyozva. Mint rámutatott, a fugyi református gyülekezetnek van, amiért hálát adnia. Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára az épített örökség ápolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Emlékeztetett, hogy a Fidesz-kormányok által indított műemlékvédelmi program keretében több száz templom menekült meg a pusztulástól szerte a Kárpát-medencében.
Diószegi László, a felújítás szakmai felügyeletét ellátó Teleki László Alapítvány igazgatója a magyar épített örökség restaurálását és ápolását lehetővé tevő Rómer Flóris Tervet ismertette. Rámutatott, hogy az ennek keretében felújított fugyi református istenháza megújulása elsősorban a helyi közösség érdeme, amely ragaszkodik az istenházához, igényelte rendbetételét. A meghívottakat Zsigmond Attila helyi lelkipásztor köszöntötte, majd Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere mondott beszédet, utóbbi román és magyar nyelven egyaránt. Az istentiszteletet követően a templomkertben emlékoszlopot állítottak a templom 780 éves fennállása alkalmából, amelyen a Villa Fudy 1236–2016 felirat olvasható.
A fugyi református templom Bihar megye és egyben a Sebes-Körös völgyének egyik legjelentősebb középkori temploma. A 13. században épült istenháza hajóját támpillérek nélkül, négyszögű faragott kövekből húzták fel, déli oldalán alig egy méter magasan, rézsűs bélletű résablakok találhatók. A 15. században a hajót nyugat felé bővítették és új szentélyt építettek. Az istenházáról az 1990-es évek első felében végzett tatarozás során derült ki, hogy hajója román kori, poligonális záródású szentélye pedig gótikus.
A középkori falmaradványokat a 2007-ben végzett falkutatás során tárták fel. Az északi falon több freskótöredék és két, 18. századi templomjavítási felirat bukkant elő, a déli szentélyfalban feltárták a befalazott csúcsíves szentségtartót és egy szegmensíves ülőfülkét, ezekkel átellenben a szentély északi oldalához csatlakozó, időközben lebontott sekrestye szegmensíves ajtónyílását. Ugyanakkor bontották ki a szentélyablakok eredeti, félköríves záródását is. A belső falakat 2009-ben restaurálták, ekkor lecserélték a nyílászárókat is, és a korábbi síkmennyezet helyére új, kazettás mennyezet készült.A külső homlokzatokat, a torony és a szentély külső falait részlegesen 2014-ben állították helyre, és új fedélszéket kapott az épület. 2015-ben elkészült a hajó homlokzatának és a kváderkő falazatoknak a helyreállítása, kiegészítése és a kőrestaurátori munkálatok is befejeződtek.
A Teleki László Alapítvány által felügyelt, a nagyváradi Restitutor Pro tervezőműhely által készített műemlék-helyreállítási terv alapján végzett munkálatokat a Frudalma Kft. kivitelezte Emődi Tamás építészmérnök irányítása alatt. A fugyi templom felújítását a magyar kormány összesen 7.750.000 forinttal támogatta.
Krónika (Kolozsvár)

Negyvenegyen búcsúznak a teológiai líceumtól
A hagyományoknak megfelelően a Székesegyházban búcsúztak tanáraiktól és diáktársaiktól a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum végzősei. A ballagók Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök áldásával indultak el a kihívásokkal teli felnőttkor ösvényén. Több felszólaló is jelezte: a mostani végzősöket tanulmányaik végeztével visszavárják Szatmár megyébe.
Ünnepi szentmisét követően kezdődött péntek délben a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum ballagási ünnepsége. A szentmise végeztével Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök a szülőkhöz fordult: "A gyermek Isten ajándéka, de eljön minden szülő számára a pillanat, amikor el kell engedni a gyermekek kezét. A ballagók elindulnak a felnőtté válás útján. Lelki tarisznyájukban pedig gazdag útravaló van, amit az iskolában kaptak" - mondta. A ballagási ünnepség a XII. osztályos Maskulik Dávid szavalatával vette kezdetét, Dsida Jenő Tízparancsolat című verse pedig méltóképpen megalapozta a rendezvény hangulatát.
A XI. osztályosok nevében Fábián Dávid szólt a végzősökhöz: "Ne féljetek nagyot álmodni, az álmokat pedig itt, a szülőföldön kell megvalósítani" - mondta. Figyelmeztette a végzősöket: ne felejtsenek el szeretni, mert a szeretet egy ki nem fogyó, erőt adó forrás. A ballagók nevében Reizer Szabina szólt. "Az ember gerinces lény, ez pedig nem csak biológiai, hanem erkölcsi szempontból is értendő. Az iskolában ezzel a tartással találkoztunk, ezt tanultuk. Köszönet azoknak, akik évekig tartották bennünk a lelket: szülők, diáktársaink, tanárok és osztályfőnökök".
Ádámkó István iskolaigazgató beszédéből kiderült, hogy a mostani végzősök voltak az első évfolyam, akik az iskolai éveiket már az új épületben kezdték. Kiderült, hagyományteremtő évfolyam voltak, ezért nehéz őket elengedni az iskolaközösségből. "A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rádbízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied" - búcsúzott egy Hamvas Béla idézettel Ádámkó.
"Nemsokára elmentek egyetemre, elmentek világot látni, tapasztalatokat szerezni. De soha ne fejtsétek el: Szatmár hazavár" - hangsúlyozta Kereskényi Gábor parlamenti képviselő. "Csatákban győztesek legyetek, ha elestek, legyen erőtök felállni, mert nem vereségre, hanem győzelemre teremtettetek" - búcsúzott a végzősöktől Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes.
Következett a díjak átadása. A XII. A osztályban harmadik díjas lett Maier Nándor 9,41-es átlaggal. Második díjas Zelicskovics Benjámin Márk 9,55-tel, az osztály legjobbja pedig Reizer Szabina lett 9,91-es átlaggal. A XII. B esetében a dobogón több holtverseny is kialakult. A harmadik díjon osztozik Székely Áron és Roszpapa Dávid 9,92-es átlaggal. A második helyen is holtverseny alakult ki: Pfeipfer Hannelore és Bakos Imola 9,96-os eredménnyel. Az első díjnál négyes holtverseny alakult ki: Pallai Dorottya, Mares Eszter, Szép Márton és Schefler Gergő 10-es átlaggal fejezte be a XII. osztályt.
A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum történetében első alkalommal alakult ki holtverseny a középiskola négy éves átlagának figyelembe vételével elkészített lista elején: Szép Márton és Schefler Gergő is 10-es tanulmányi átlaggal búcsúznak a líceumtól.
szatmar.ro

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Trianon: a vadszőlő palást
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet

Kende Péter: Nagy-Magyarország nem létező képlet
Szimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek.
- Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme?
- Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak.
- A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz.
- A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.
- Például Nyugat-Európában…
- Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk.
- Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó?
- Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.)
- Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd.
- De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson.
- Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen.
- A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni.
- Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek?
- Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják.
- Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak?
- Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni.
- Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki.
- Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség.
- Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt?
- A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét.
- Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése?
- A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna.
- Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat.
- Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt.
- Van egyáltalán felelős Trianonért?
- Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni.
Simon Zoltán
Népszava

Újrázik Antal Árpád és Bokor Tibor Háromszéken
Több háromszéki település nem hivatalos választási eredményeit is közzétette az RMDSZ közösségi oldalán. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere újabb négy éves mandátumot nyert, ahogy Bokor Tibor Kézdivásárhely polgármestere is.
Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is RMDSZ-es jelölt gyűjtötte be a szavazatok többségét, így Antal Árpád és Bokor Tibor régi-új polgármestere a megyeszékhelynek, valamint a céhes városnak, míg Gyerő József a fürdőváros elöljárója lesz az elkövetkező négy évben – tájékoztat az RMDSZ közösségi oldalán. Baróton is régi-új a polgármester, Lázár-Kiss Barna András személyében.
Az RMDSZ háromszéki szervezete ugyanakkor még hat települést is kiemelt, ahol a nem hivatalos adatok alapján ugyancsak saját jelöltjük nyerte az önkormányzati választásokat: a román többségű Előpatakon Kovács László, Sepsiillyefalván Fodor Imre, Maksán Deszke János, Sepsikőröspatakon Kisgyörgy Sándor, Sepsibükszádon Bács Márton Csaba, valamint Ozsdolán Brandus Szilveszter.
Háromszék több településén is csupán egy jelölt indult az önkormányzati választásokon vasárnap, mindannyiukat az RMDSZ indította: Simon András Baconban, Fodor István Bodokon, Tánczos Ferenc-Szabolcs Barátoson, Balázsi Dénes Bardócon, Bölöni Dávid Csernátonban, Kocsis Béla Kommandón, Domokos Ferenc Esztelneken, Lukács Róbert Lemhényben, Molnár István Kézdialmáson, Demeter Ferenc Mikóújfaluban, Páll Endre Kézdiszenkereszten, Dombora Lehel-Lajos Rétyen, Balogh Tibor Kézdiszentléleken, Daragus Attila Torján – tájékoztat az RMDSZ. Hozzáteszik: a felsorolt tizennégy településen is biztos, hogy az említett személyek fognak polgármesterként tevékenykedni az elkövetkező négy évben.
Bereckben Dimény Zoltán, Nagyajtán Bihari Edömér, Bölönben Sikó Imre, Gidófalván Berde József nyert a helyhatósági választásokon. Uzonban Ráduly István, Kökösben pedig Sántha Gyula újrázott.
Szentkatolnán Tusa Levente, Dálnokon Bartók Ede-Ottó nyerték az önkormányzati választásokat, míg Gelencén és Málnáson az RMDSZ által is támogatott, a Magyar Polgári Párt színeiben indult Cseh József és Szotyori Angéla.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Elmosta Szovátát az áradás
Tűzoltók, rendőrök, önkormányzati munkások, vállalkozók és helybéliek igyekeztek menteni a menthetőt vasárnap délután a vízár sújtotta Szovátán.
Harmadfokú – vörös – árvízriasztás volt érvényben vasárnap este Szovátán. Az erős felhőszakadás következtében két idős embert is ki kellett menteni otthonából. Mintegy 150 gazdaságot árasztott el az útját kereső áradat. „Gyakorlatilag Szováta teljes területét érintette az ár, végighömpölygött a településen. A vízelvezető csatornák nem bírták elnyelni a vizet. A központot kevésbé érintette, mivel ott magasabb a gátrendszer” – mesélte Duka Zoltán, a szovátai önkéntes tűzoltóság tagja. A Felső Szakadát irányából délután 6 óra körül érkező, nagy mennyiségű eső elárasztotta a környező patakokat. A Szovátát Nyárádszeredával összekötő megyei út átfolyóiból kiöntött a víz, egy órán keresztül teljesen lebénítva az itt haladó forgalmat. A víztömeg tíz utcát, 43 házat és pincét árasztott el.
A víz kerítéseket döntött ki, parkot, játszóteret árasztott el. Két idős személyt is ki kellett menteni az otthonukból. A tűzoltók haszon- és háziállatokat, valamint méhkaptárakat is biztonságos helyre menekítettek. A szovátai tűzoltóság autói és szivattyúi mellett homlokrakodóval, csuklós traktorral és kotrógépekkel segítettek a helyiek.
Az önkormányzat útjavító részlegétől, a szovátai erdészeti hivataltól és a rendőrségtől érkezők mellett a nyárádszeredai és nyárádremetei önkéntes tűzoltóságok is bekapcsolódtak a mentési műveletekbe. A marosvásárhelyi a tűzoltóságtól egy csapatszállítót küldtek szivattyúkkal. Az akciót Dorin Oltean, a Maros megyei tűzoltóság parancsnoka vezette, tudtuk meg Duka Zoltántól. A környező településeket nem érintette az áradás. Szovátán hétfőn is folytatódott a víz szivattyúzása.
Nyulas Piroska
Székelyhon.ro

Alacsony részvétel, nagy fordulatok (Önkormányzati választások)
18 265 000 polgárt vártak tegnap az ország területén berendezett 18 ezer szavazókörzetbe, de ennél sokkal kevesebben mentek el, az országos átlag alig 48,43 százalék, jóval kevesebb a 2012-es 56 százaléknál. A legnagyobb arányban a déli megyék falvainak lakossága szavazott, a legkisebb érdeklődést Bukarestben mérték, ott a választók alig 33,3 százaléka tartotta érdemesnek a megjelenést.
A szavazókedv Giurgiu megyében volt a legmagasabb, ott a felnőtt lakosság 63,24 százaléka élt választási jogával. Ugyancsak 60 százalék fölötti részvételt jegyeztek Teleorman és Olt megyében, hátulról a második Temes megye 40,77 és Iaşi megye 42,33 százalékkal. A 45 ezer önkormányzati tisztségre 108 párt, kisebbségi szervezet és pártszövetség több mint negyedmillió jelöltet állított. A három magyar politikai szervezet – RMDSZ, EMNP, MPP – színeiben csaknem 12 ezer jelölt indult, de a magyarlakta vidékeken átlag alatti részvételt jegyeztek az urnáknál. Az idei választás újdonsága, hogy a szavazókörzetekben először beszkennelték a voksolásra jelentkezők személyazonossági iratát, majd az újonnan beüzemelt informatikai rendszer a személyi szám alapján helyben ellenőrizte, hogy jogosult-e az illető voksolni, a megfelelő szavazókörnél jelentkezett-e, és nem szavazott-e már másutt. Az új módszer a várakozások ellenére olajozottan működött, de szabálysértések és törvényszegések is akadtak bőven. Rendellenességek A választások első komolyabb rendellenességét Maros megyéből jelezték, ahol a prefektusi hivatal a törvényben előírtnál több mint ötvenezerrel kevesebb szavazócédulát rendelt. Az Agerpres hírügynökség szerint Lucian Goga prefektus „tévedése” annak tudható be, hogy a választói névjegyzékben csak 426 ezer név szerepel, míg a megyei választási bizottság 484 ezer voksolásra jogosult személyről tud. Szombaton állítólag további szavazólapokat nyomtattak, amelyeket azonban nem osztottak ki, fegyveresek őrizték őket. A három magyar párt által támogatott független magyar polgármesterjelölt, Soós Zoltán szerint fennáll a gyanú, hogy a hiányzó szavazólapokat csalásra akarják felhasználni, ennek ellensúlyozásaként minél magasabb részvételre buzdították a választókat. Az eset miatt a Nemzeti Liberális Párt (NLP) is a prefektus lemondását követelte. Szatmárnémetiben tömegesen készítettek ideiglenes lakcímeket a választás napján. Ezekkel – pótlistán – bárki szavazhatott, aki igazolta, hogy az adott szavazókörzethez tartozik. Az RMDSZ szatmári sajtóreferense szerint a lakosság-nyilvántartó hivatal vezetősége többszöri megkeresésükre sem közölte, hogy pontosan hány ideiglenes lakcím készült tegnap, de a helybeliek jelzései szerint délután is nagy sor volt a hivatalban. Ez azért különös, mert Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben is nagy eséllyel indultak a magyar jelöltek a román polgármesterek leváltására. Csíkszeredában Borboly Csaba megyeitanács-elnök és felesége pótlistán szavazott, mert nem szerepelt annak a szavazókörzetnek a listáján, ahol voksolni szokott. Székelyudvarhelyen estefelé kétszáz roma verődött össze a többnyire romák által lakott Budvár negyedben, de nem derült ki, hogy miért; a rendőrség közbelépésére szétoszlottak. Szentegyházán parajdi szavazólapok keveredtek a helyiek közé, Marosvásárhely egyik körzetében pedig Fehér megyei szavazólapokat találtak. A Iaşi megyei Mosna községben két szavazókörzetben is nulla volt a részvételi arány, a jegyzékben szereplő 3700 választópolgár egyike sem ment el szavazni. Mindannyian moldovaiak, és azonos a lakcímük is: a községi rendőrfőnök tulajdonában levő tömbházlakásba vannak bejelentve. Egy Buzău megyei község hét szavazókörzetében négy órára leállították a szavazást, Dolj, Olt, Teleorman, Giurgiu megyében több százan szavaztak pótlistán. Országszinten 494 kihágásra vagy törvényszegésre vonatkozó panaszt tettek le, ez nagyjából fele a négy évvel ezelőtti számnak, és a kivizsgálások során 40 százalékuk megalapozatlannak bizonyult – de 78 panasz nyomán 57 személy ellen bűnvádi kivizsgálást indítanak. 92 bírságot róttak ki választási szabálysértések miatt, összértékük 42 610 lej. Ki miért szavazott
Azokra szavaztam, akikben megbízom, de a humán erőforrások nagyobb regenerálódására számítottam – jelentette ki Dacian Cioloş kormányfő, aki feleségével együtt Zilahon szavazott a reggeli órákban. Klaus Iohannis államfő szokatlanul későn, 18.30-kor jelent meg a lakcíme szerinti választókörzetben, állítólag műszaki okok miatt nem tudott korábban menni. Kijövet azt nyilatkozta, hogy először választ Bukarestben, amely már saját városa is, ezért egy modern, európai fővárosra szavazott. Felesége, Carmen Iohannis már a déli órákban leadta szavazatát Nagyszebenben. A magyar emberek biztonságára szavaztam – jelentette ki tegnap Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, aki szülőfalujában, Csíkkarcfalván szavazott tegnap „arra az erős érdekképviseletre, amely a tömbmagyarságban, a szórványban és a vegyes környezetben élő magyarok számára ugyanazt jelenti: biztonságot és a közösség szolgálatát”. Markó Béla volt RMDSZ-elnök is az erős önkormányzatokra szavazott, „és egyben arra, hogy Romániában folytatódjon a decentralizáció, vagyis annak a folyamata, hogy minden fontos döntés a helyi közösségek kezébe kerüljön”. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kovács Péter a megújulásra voksolt: szerinte a fiataloknak is dönteniük kell jövőjüket illetően. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke Nagyváradon szavazott, majd azt nyilatkozta: a rendszerváltozásnak része kell hogy legyen a választás szabadsága, és reméli, hogy szavazatával hozzájárul a rendszerváltozás folytatásához.
Biró Zsolt MPP-elnök Marossárpatakon élt a választás szabadságával, elsősorban a magyar érdekérvényesítés, illetve pártja megerősödésének reményében, hogy képviselni tudják az önkormányzatok szintjén azt a programot, amellyel a választók elé álltak. Éjféli mérleg
Az urnazáráskor nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatások szerint Bukarestben a Szociáldemokrata Párt (SZDP) jelöltje, Gabriela Firea kényelmesen, a leadott szavazatok bő 42 százalékával megnyerte a küzdelmet, utána Dan Nicuşor, a Mentsük meg Bukarestet Szövetség (MBSZ) jelöltje közel 30 százalékot kapott, az NLP jelöltje, Cătălin Predoiu 12–13 százalékkal a harmadik lett. A hat kerületből ötöt szintén SZDP-s politikusok nyertek el, az első kerületben azonban – meglepetésre – a francia Clotilde Armand (MBSZ) győzött. Kolozsváron Emil Boc 69 százalékkal nyert, a második helyen – 12 százalékkal – az RMDSZ jelöltje, Horváth Anna végzett. A helyi RMDSZ-listára 15,4 százalék szavazott, három százalékkal több, mint négy évvel ezelőtt.
Több városban korrupciós eljárás alatt levő elöljárókat választottak vissza: a craiovai Lia Olguţa Vasilescu, a nagybányai Cătălin Cherecheş, a bukaresti Marian Vanghelie és a brassói Gheorghe Scripcaru is újrázik. Nagyszebennek újra szász polgármestere lesz: a Német Demokrata Fórum jelöltje, Astrid Cora Fodor lazán megelőzte kihívóit.
Csíkszeredában az RMDSZ-es Ráduly Róbertet újraválasztották, Székelyudvarhelyen az EMNT–MPP szövetség jelöltje, Gálfi Árpád rávert az RMDSZ-es Arros Orsolyára és a független (volt RMDSZ-es) Bunta Leventére, Szentegyházán is MPP-s polgármester lesz. Az RMDSZ-nek 54 polgármestere van indulásból (mert nem volt ellenjelöltjük), de Kovács Péter ügyvezető elnök kétszázra számít; éjfél előtt már százötven biztos befutó volt. A magyarság számára legszorosabb verseny Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és Szászrégenben volt, utóbbit Nagy András 250 szavazattal elvesztette. A két nagyvárosból 1 órakor még nem volt eredmény.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elballagtak a Sapientia végzősei
Itthon szükség van rátok!
Itthon maradásra, tudásuknak és tehetségüknek a szülőföld, a nemzet érdekében való hasznosítására ösztönözték tanáraik azt a közel háromszáz magyar fiatalt, akik szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karán ballagtak.
A történelmi egyházak képviselőinek az áldását követően, elsőként dr. Dávid László, az intézmény rektora köszöntötte a végzősöket. Rámutatott, egy egyetem életében minden évzáró mérföldkő. Ekkor számba veszik, mennyit is valósítottak meg azokból az álmokból, elképzelésekből, amelyek mentén létrejött a Sapientia Erdély Magyar Tudományegyetem.
– A Sapientia több mint egyetem. Már most is hathatósan járul hozzá a fiatal értelmiségiek itthon maradásához. Az elvándorlás sohasem jelent végleges, jó megoldást, inkább jelent tehetetlenséget, belenyugvást. Az elkötelezett Sapientia- közösség azt jelenti, hogy teszünk a jövőnkért és mindazért, amit tervünknek tekintünk.
Soha ne feledjétek, hogy egy keresztyén értékrendet képviselő egyetemen végeztetek. A keresztyén gondolkodás nem azt jelenti, hogy nem fog bekövetkezni, amitől félünk, hanem hogy ha bekövetkezik, tudjuk, van valaki, aki mellettünk áll – szólt a hallgatókhoz a rektor.
– Álmodtam egy világot magamnak, és most itt állok a kapui előtt – idézte fel a népszerű Edda-slágert dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, párhuzamot vonva a Sapientia létrejöttével.
– Nem olyan sok évvel ezelőtt csupán álom volt az erdélyi magyar tudományegyetem, és most mégis itt állunk, talpunk alatt itt a betonkemény valóság. 2000-ben az erdélyi magyar felsőoktatás tekintetében választás előtt állt az erdélyi magyar közélet: egyik álláspont az volt, hogy maradjunk a biztos úton, várjunk, hátha egyszer lesz olyan politikai felállás, hogy számunkra is leesik valami. A másik álláspont az volt, hogy kell egy merészet lépni, meg kell fogni egymás kezét. Ha másként nem megy, meg kell csinálni önerőből a magyar egyetemet. Az Orbán-kormány pedig döntött, és támogatást biztosított az egyetem létrehozását felvállaló lelkes csapatnak. Ha akkor nincs egy maroknyi bátor ember, ma nem lehetnénk itt. Évekkel ezelőtt egy egész város, Marosvásárhely magyarsága álmodta azt, hogy a sötétség és kilátástalanság évtizedei után a szabadság meghozza és valóra váltja álmait. Egykor álmodtak egy olyan várost, ahol sok gyerek születik, ahol természetes az, hogy a gyerekeik anyanyelvükön tanulhatnak. Álmodtak munkahelyeket, szép köztereket, kétnyelvű utcanévtáblákat. Azt álmodták, hogy a munkahelyen, közintézményekben senkit sem ér hátrányos megkülönböztetés, amiért anyanyelvét használja. Álmodtak egy olyan világot, ahol minden végzős fiatal otthon találja meg a számításait, a boldogulását. De ha nem teszünk álmaink megvalósításáért, akkor azok, legyenek bármilyen szépek, szertefoszlanak. Ahhoz, hogy az álmok életre keljenek, szükség van a szürkének tűnő hétköznapokban a helytállásra, a jelentéktelennek tűnő tettek vállalására. Nem a közöny lekicsinylő, legyintő gesztusára, hanem a valós, tisztességes munkára. Mert az álom legnagyobb ellensége a közöny, a hitetlenség, ami ma sokszor teret hódít a közéletben. Bár a közöny kényelmes választás, valójában lemondás a közös ügyekről, arról, hogy lehet jobb annál, ami éppen van. A megvalósítás útja sokszor göröngyös, ezért ha hiszünk az álmunkban, akkor a leküzdendő akadály csupán a feladat része – szólt biztatóan a fiatalokhoz a főkonzul.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának a főosztályvezető-helyettese hangsúlyozta: a végzős hallgatók biztosak lehetnek abban, hogy az egyetemen töltött évek nem voltak hiábavalók, az itt szerzett tudás birtokában meg tudnak majd felelni az élet kihívásainak. – Kívánom, hogy soha ne adják fel álmaikat, ne szegje kedvüket semmi, és ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy eltervezték, legyen erejük újrakezdeni. Egy egyetem teljesítményének a fokmérője hallgatóinak a sikeressége. Ez sok mindenen múlhat: a diákok tehetségén, az oktatók elkötelezettségén, az infrastrukturális ellátottságon, a tradíciók mélységén és a társadalmi környezet milyenségén. Mindezeket számba véve, a Sapientia esetében méltán lehetünk elégedettek. Létjogosultságát senki sem kérdőjelezi meg, egyre növekszik a hallgatók létszáma, büszkén jelenthetjük ki, hogy az alapok szilárdak, az építkezés folyamatos – fogalmazott a főosztályvezető-helyettes.
– Nem kis hatalommal bírtok, kedves diákjaink, hiszen kezetekben van mindannyiunk jövője. Nagyon fontos tehát, hogy milyen értékeket visztek magatokkal, és hogyan gazdálkodtok velük, hogy mit és hogyan sikerül megértenetek a világ dolgaiból – mutatott rá dr. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja. – Egyetlen kéréssel fordulok hozzátok: ha mégis vándorbotot fogtok, négy szót mindenképpen véssetek rá: Itthon szükség van rátok! – zárta beszédét a dékán, majd az egyes tanszékek vezetői köszöntötték a ballagókat, Nyikó Anetta, az informatika szak másodéves hallgatója pedig szívhez szóló énekével tette még ünnepélyesebbé az eseményt.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Bővül a kínálat
Új szakok indulnak a római katolikus középiskolában
Ősztől három kilencedik osztályba várja az általános iskolák végzős tanulóit a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum. A katolikus teológiai és a természettudományok–intenzív angol-német osztályok mellett társadalomtudományok–intenzív angol- német szakos osztályt is indítanak, mivel az Unirea Főgimnázium lemondotta kezdő magyar osztályról. Egy negyedik ajánlattal is várja a jelentkezőket az iskola, tizedik osztálytól esti tagozaton közigazgatási technikusi szakra lehet beiratkozni – tájékoztatott dr. Tamási Zsolt, az iskola igazgatója.
Az indulás sohasem könnyű, de az iskolának sikerült olyan szellemi és tárgyi környezetet kialakítania, amely lehetőséget nyújt a minőségi oktatásra, a diákok különböző képességeinek a kibontakoztatására. Az önálló tanintézmény 13 osztállyal és több mint 350 diákkal 2015 szeptemberében költözhetett be újra annak az iskolának az épületébe, amelyet a Római Katolikus Státus építtetett a keresztény értékekre alapozó versenyképes oktatás helyszínéül. Az 1948-as államosítás által megszakított folyamat az idén ősztől folytatódik az újraalakult intézmény által beiskolázott cikluskezdő osztályokkal, továbbá azokkal a diákokkal, akik vállalták, hogy a katolikus iskolában tanulnak tovább, és az érettségiig a Bolyai Farkas középiskolában működő római katolikus osztályokkal.
A kezdeti nehézségekre gondolva fordítottunk több figyelmet ebben a tanévben az iskolára, és vontunk mérleget a napokban az elért sikerekről az intézmény vezetőjével, aki egy sor jó eredményről számolt be, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy valóban versenyképessé váljon az iskola.
Először is elmondta, hogy a felajánlott támogatásokból, valamint a pályázatok révén sikerült jól felszerelni az épületet. Biztonsági riasztórendszert, térmegfigyelő kamerákat szereltek fel bent és kint is, s az ötmillió forinttal járó PADOC- pályázatot megnyerve digitális vetítővel, számítógéppel láttak el minden osztályt, 80 százalékban lehetővé tették a vezeték nélküli internetes rendszerre való csatlakozást, hordozható számítógépeket, kép- és hangfelvevőket vásároltak, s a kicsi és nagyobb gyermekek igényeinek megfelelően újították fel a mellékhelyiségeket. Az informatika szakterem mellett a legkorszerűbb felszereléssel rendezték be a fizika, kémia, biológia laboratóriumot, amelyben hat csoport tud párhuzamosan kísérletet végezni. Adományként több ezer könyvet kapott az iskola, feldolgozásuk folyamatban van.
Az anyagi támogatás mellett olyan közösség alakult ki, amelynek tagjai szívesen vállalják az önkéntes munkát, s kérés nélkül is felajánlják a segítségüket – hangsúlyozta dr. Tamási Zsolt. Majd hozzátette: jó érezni az összefogás, a közösség erejét, hiszen az iskola személyzethiánnyal indult. Nagy Emese Hajnalkának kellett vállalnia az adminisztráció és ügyintézés minden feladatát, ami reményeik szerint két személy alkalmazásával megoszlik az ősztől.
A tanulmányi eredményekkel kapcsolatosan az igazgató elmondta, hogy nagyon elégedettek, különösen azoknak az osztályoknak a munkájával, akiknek diákjait már az új tanintézmény iskolázta be, s reményei szerint, ahogy haladnak előre, a jó teljesítmény általánossá válik. Diákjaik sikeresen szerepeltek a különböző tantárgyversenyek megyei, országos és nemzetközi szakaszán. Első díjat nyertek a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszán és a nemzetközi szakaszon is szavalatból, előkelő helyezést értek el az Öveges József –Vermes Miklós fizikaverseny minden szintjén, a Curie környezetvédelmi emlékverseny Kárpát-medencei döntőjén. Egyéniben és csapatban is első és második helyet szereztek a Disputa vetélkedő Kárpát-medencei szakaszán Debrecenben, egy második helyezést hoztak haza a Zrínyi Ilona matematikaverseny kecskeméti fordulójáról.
Mindez nem múlt el eredménytelenül, hiszen a kilencedik teológiai osztályba vallásból 37-en tettek képességvizsgát, és jelek szerint túljelentkezés lesz a többi cikluskezdő osztályban is. Ennek ellenére dr. Tamási Zsolt határozottan kijelentette, hogy egyetlen diákot sem írnak be a törvényesen megszabott létszámon felül (0–IV. – 25, V–XII. – 30), mert komolyan veszik azt az alapelvet, hogy minden iskolának meg kell élnie, és a körzeti iskolák jól felkészítik a diákokat. Jó hírnek számít, hogy ősztől bentlakást tudnak biztosítani a vidéki tanulóknak a Szent Imre-kollégiumban.
Terveikről, elképzeléseikről érdeklődve elmondta, hogy a jövő tanévtől a diákok érdeklődésének megfelelő szakköröket indítanak. Ahogy a gyermeknapra szervezett közös rendezvényen, továbbra is fontosnak tartják a konzorciumba tartozó másik két iskolával, a Bolyai líceummal és a Református Kollégiummal való együttműködést. Jó kapcsolatot ápolnak a partneriskolákkal is, mint a csíkszeredai Segítő Mária, a bukaresti Sfântul Iosif római katolikus kollégium, a kisvárdai Szent László római katolikus szakközépiskola és a munkácsi Szent István római katolikus teológiai líceum.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Ökumenikus megemlékezés a Nemzeti Összetartozás Napján
„Nemzeti újjáépítésünk kulcskérdése a közösségek megerősítése”
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, június 3-án, pénteken ökumenikus istentiszteletre és megemlékezésre került sor a temesvári Millenniumi templomban, a történelmi egyházak képviselői részvételével. A megemlékezésen részt vett és beszédet mondott Hegyi László, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára, Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja.
Az ökumenikus megemlékezés résztvevőit, köztük a jelen levő közéleti és egyházi személyiségeket, politikusokat ft. Kapor János, a Millenniumi templom plébánosa köszöntötte. Ünnepi beszéde során Hegyi László helyettes államtitkár felidézte azokat a történelmi eseményeket, amelyek soha be nem gyógyuló sebeket ejtettek a magyar nemzet testén, mint Mohács, Világos, Trianon, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy a magyarságnak mindig volt ereje talpra állni, új célokat megfogalmazni. „Hat esztendővel ezelőtt a magyar Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját és ezzel kinyilvánította, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság” – mondta Hegyi László, aki szerint szűnni nem akaró fájdalmunkat világgá kiáltani nem old meg semmit, miért ne lehetne június 4-e egy új kezdet első napja. „Annak a nemzetnek van jövője, ahol a közösségek – a család, az egyházi közösségek és a nemzeti közösségek – erősek. Nemzeti újjáépítésünk kulcskérdése a közösségek megerősítése” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár és ezt a törekvést a magyar kormány minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja az olyan határon túli kisközösségek esetében is, mint a bánsági magyar szórvány.
Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő ünnepi beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy itt a bánsági szórványban magyar események sokasága erősíti a nemzeti összetartozás érzését, de ezt teszik a magyar intézmények is, ezért külön megköszönte a magyar kormánynak, hogy támogatja egy magyar bölcsőde és egy felsőoktatási szórványkollégium létrehozását Temesváron. Tamás Péter tiszteletbeli magyar konzul ünnepi beszéde során arról beszélt, hogy hatalmas értékeink vannak, mint a Millenniumi templom és a benne levő Magyarok Nagyasszonya oltárkép, a szobrok, a színes üvegablakok és ezek az értékek mind a nemzeti összetartozásról szólnak. Trianon elsiratása helyett ma is a tettekkel, az alkotással, jogainkért való kiállással, harccal, értékeink megőrzésével, közösségeink, intézményeink megerősítésével tehetünk a legtöbbet a megmaradásunkért.
Az ökumenikus istentisztelet során népünkért és összetartozásunk, nemzeti egységünk erősítéséért imádkozott nt. Fazakas Csaba, a Temesvári Református Egyházmegye esperese, nt. Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész, nt. Gazda István, az Új Ezredév gyülekezet lelkésze, Boros Róbert baptista lelkész és ft. Kapor János a Millenniumi templom plébánosa.
A méltóságteljes megemlékezést, amely nemzeti imánk eléneklésével zárult, a Bartók Béla Elméleti Líceum Pál Krisztina tanítónő által felkészített kisdiákjainak ünnepi műsora színesítette. Az istentisztelet után a Millenniumi templom előtti téren az Eszterlánc Kulturális Egyesület Százszorszép néptánccsoportja dél-alföldi lakodalmas gyermekjátékot adott elő, a rendezvény résztvevői és a járókelők nagy örömére.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Csapnivaló szavazókedv, sereghajtó magyarlakta megyék
Csaknem két órával az önkormányzati választások urnazárása előtt is alacsony részvételi adatokat jelez a központi választási iroda által működtetett internetes nyilvántartási rendszer.
A nem sokkal 19 óra előtt jelzett adatok szerint a választói névjegyzékben szereplők 42,5 százaléka adta le a szavazatát. A jelentős magyar lakossággal rendelkező megyék közül 47,7 százalékos részvétellel Bihar megye, 45,5 százalékos részvétellel Maros megye haladja meg az országos átlagot. Szatmár megyében 42,3, Hargita megyében 38,5, Kovászna megyében 38,1, Kolozs megyében 38,8 százalékos volt a részvétel.
Az idei helyhatósági választásokon is Bukarestben a legrosszabb a részvételi arány; a fővárosban két órával urnazárás előtt a választóknak mindössze 27,5 százaléka élt a szavazati jogával. A legnagyobb részvételi arányt 19 órakor a Kárpátokon túli régiókban, Giurgiu (54,7 százalék) Olt (54,1 százalék), Teleorman (53,4 százalék) és Vâlcea (50,9) megyében mérték.
Egy órával az urnazárás előtt országos szinten 46,5 százalékos részvételi arányt mértek, a legmagasabbat, 60,3 százalékosat Giurgiuban. Hargita megyében 20 óráig a szavazópolgárok 42,08, Kovászna megyében 42, Biharban 52,08, Marosban 49,83, Szatmárban pedig 46,23 százaléka adta le voksát. Bukarestben továbbra is rendkívül alacsony, 31 százalékos a részvételi arány.
A részvételi adatokat elemezve Barna Gergő szociológus már a kora délutáni órákban megállapította, hogy a korábbi évekhez hasonlóan az erdélyi megyékben ezúttal is alacsonyabb a szavazási hajlandóság.
„ Munténiában és Moldvában továbbra is nagyobb a választók hajlandósága, Erdélyben pedig kevesebben szavaztak, ezen belül láthatjuk, hogy a magyarlakta megyékben nagyon alacsony a részvétel, Hargita, Kovászna, Szatmár, illetve Kolozs megyében is kevesebben mentek el szavazni" – közölte a szakértő. A szociológus szerint mindez azt jelenti, hogy a magyar politikai szervezetek eredménye is gyengébb lehet a végső számláláskor, hozzátette ugyanakkor, hogy a tapasztalat szerint a részvételhátrányt a magyar megyék ledolgozzák az esti órákra.
Egyébként a választói apátia közepette máris heves bírálatok érik Klaus Johannis államfőt amiatt, hogy rendkívül későn, 18.30-kor járult az urnák elé Bukarestben. A fővárosi Jean Monnet Gimnáziumban kialakított szavazóhelyiségben az elnök nem válaszolt a késlekedése okát firtató újságírói kérdésre. A magas rangú közméltóságok – államfők, miniszterelnökök – az elmúlt két és fél évtizedekben rendszerint már a reggeli vagy a délelőtti órákban éltek szavazati jogukkal.
Vasárnap egyébként 3200 település és 41 megye élére választanak önkormányzati vezetőket az országban bejelentett lakcímmel rendelkező román és európai uniós állampolgárok. A választói névjegyzékben szereplő 18 millió 320 ezer polgárt 7 és 21 között várják az ország területén berendezett 18 ezer szavazókörzetbe. Mindenütt megválasztják a polgármestert, valamint a települési önkormányzati testület és a megyei tanács tagjait.
Krónika (Kolozsvár)

„Össze kell tartanunk” – a trianoni diktátumról emlékeztek meg
A trianoni békediktátum 96. évfordulóján, június 4-én, szombaton több településen is megemlékeztek a nemzeti összetartozás napjáról. Erdélyben elsősorban templomokban szervezett rendezvényeken tettek hitet a nemzeti összetartozásról a trianoni döntés évfordulóján.
Az idei rendezvényekre azonban rányomta a bélyeget az a tény, hogy tegnap önkormányzati választások zajlottak, és szombaton a törvény értelmében kampánycsendet kellett tartani. Kézdivásárhelyen például erre hivatkozva tiltotta be a polgármester a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által kezdeményezett rendezvényt.
A június 4-ei megemlékezésnek Sepsiszentgyörgyön van hagyománya Erdélyben, ahol immár 15. alkalommal tartottak szabadtéri megemlékezést. A központi Erzsébet parkban, az egykori országzászló helyén mintegy 200-an gyűltek össze, hogy meghallgassák a SepsiReform Egyesület által meghívott szónokokat. Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki elnöke beszédében rámutatott: nemcsak a múltban, napjainkban is dolgozik a „sötét erő”, amelynek célja a magyar nemzettest széttrancsírozása, mert fáj, hogy a megcsonkított magyarság feldaraboltságában is erős és elszánt tud lenni.
„A legjobb védekezés a támadás alapon továbbra is agresszivitással rohannak Magyarországnak, a magyarságnak” – fogalmazott Gazda Zoltán. Hozzátette, most a jogállamiság leple alatt meghurcolják, bebörtönzik a székelyeket, szabadságukért jogosan folytatott harcuk miatt alkotmányellenesen gyártanak vádiratot, az önrendelkezési küzdelmet pedig terrorista bűncselekményként könyvelik el. „Ezt az országot nem az államelnök, sem a kormány, hanem a román titkosszolgálatok irányítják kényük-kedvük szerint. Hogyan fogunk a tükörbe nézni, ha hagyjuk, hogy még sötétebb cselekedetekre szánják el magukat?” – tette fel a kérdést az SZNT sepsiszéki vezetője.
Marosvásárhelyen, a hagyományos helyszínen, a Bolyai téri unitárius templom udvarán, a nemzeti összetartozás fájánál gyülekeztek az emlékezők. A szervező, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete idén felhívással fordult a történelmi egyházakhoz, hogy kondítsák meg a harangokat abban az órában, amikor aláírták az Erdélyt Magyarországtól elszakító békeszerződést.
Nagy László unitárius lelkész felszólalásában kiemelte, ennek a napnak az egymásra való odafigyelés ügyét kell szolgálnia, hiszen „az együtt gondolkodás, az együtt munkálkodás jegyében kell meghozni annak bizalmát, hogy gyermekeink, unokáink ezen a nyelven, az anyanyelvükön imádkozhassanak a jövőben is”. „A négy évvel ezelőtt elültetett összetartozás fája minden marosvásárhelyi magyar embert arra kell emlékeztessen, hogy vannak közös dolgaink, amelyeket összefogással valósíthatunk meg” – fogalmazott a lelkész.
A székelyudvarhelyi millenniumi emlékműnél is sokan összegyűltek a trianoni békediktátum 96. évfordulója alkalmával, ahol Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is a magyarság összefogását, a közös cselekvési stratégiát sürgette. A pénteki csíkszeredai zászlóelkobzásra utalva úgy fogalmazott, az egy újabb provokáció, amely világossá teheti mindenki számára, hogy az elmúlt huszonhat évben ebben az országban nem lehet a bukaresti politikai küzdelmekkel tartós eredményt elérni a magyar közösség számára sem. „A titkosszolgálatok által átszőtt hatalomban és újabban a börtönök fenyegető árnyékából nem lehet hitelesen képviselni a magyarság érdekeit, erre csakis a közösség összetartó ereje lenne képes” – fogalmazott Nagy Pál.
Bakó Zoltán, Dávid Anna Júlia, Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)

Trianon emléke
„Kilencvenhat éve szenvedünk”
Szombat délután Sepsiszentgyörgyön ötperces harangzúgással kezdődött a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békediktátum évfordulójára meghirdetett megemlékezés, civil szervezetek képviselői szóltak a közel 200 fős hallgatósághoz. Kovásznán ifjak emlékeztek szép számban, Vargyason a HVIM és a VADFIE mozgósított.
A megyeszékhelyi rendezvényt szervező Sepsiszéki Székely Tanács nevében az egybegyűlteket köszöntő Gazda Zoltán hosszasan sorolta a Romániához csatolt erdélyi magyarság sérelmeit, melyeket 96 éve vagyunk kénytelenek elszenvedni a minket ellenségként kezelő román hatalomtól. Ezt követően Mihály István az Erdélyi Magyar Ifjak, Beke Zsolt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), Nagy Gábor Levente a Magyar Erdélyért Egyesület nevében, Ferenc Boglárka pedig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében szólt az egybegyűltekhez.
Kézdivásárhelyen szombat délelőtt kezdődött el egy spontán szervezkedés a Facebookon, ennek eredményeként délután mintegy húszan gyűltek össze az egykori katonanevelde előtti emlékműnél, nyilvános beszéd nem hangzott el.
Rendezvény Kovásznán is
Kovásznán a vajnafalvi református templomkertben emlékeztek Trianonra, beszédet Orbán Judit lelkipásztor mondott. Közreműködött a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat, illetve a helyi diákok: Gergely-Kovács Máté és Bajkó Nimród szavaltak, míg Orbán Klára egy történetet olvasott fel Trianonról. A megemlékezés fennköltségét fokozta a Gyerő Katalin vezette Népdalbarátok éneke.
Vargyason sem felejtenek
A megemlékezést a HVIM erdővidéki tagszervezete és a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) szervezte. Mintegy hetven személy vett részt, képviseltette magát a Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki szervezete is. A beszédek sorát Ilkei Ferenc, Vargyas község polgármestere nyitotta, őt Kolumbán Attila és Kolumbán Ágota alelnök követte a HVIM, illetve a VADFIE részéről.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Isten szeretetének emberei
Akkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni a titkot, amelyből a világmindenség fakadt - mondta Dr. Székely János a Jézus Szíve Búcsú homíliájában, a Szatmárnémeti főterén összegyűlt hívek előtt.
Generációk találkoztak, Szatmár, Máramaros megyékből és még távolabbról érkezettek gyűltek egybe a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye búcsúünnepén, a Jézus Szíve Búcsún. Június 5-én ezrek töltötték meg Szatmárnémeti régi központját, zarándokok, akik azért jöttek el, hogy életükben először vagy már sokadjára felajánlják önmagukat, családjukat Jézus Szent Szívének. Miután a Kálvária templomban nyolc órától román nyelven, fél tíztől pedig német nyelven mutattak be szentmisét, tizenegy órától kezdődött a nagy búcsús szentmise a Székesegyház előtt, magyar nyelven.
A pódiumon felállított oltárnál, a szentmise elején Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntötte három nyelven a zarándok híveket, a papokat, név szerint pedig Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspököt, a meghívott főcelebránst és szónokot. Székely János a bevezető gondolataiban Isten szeretetéről szólt: "Jézus Szívét ünnepeljük, Isten szeretetét, aki egészen a keresztig szeretett minket. Amikor megszülettünk nem csak a szüleink ujjongtak, hanem mindenek előtt ujjongott az örök teremtő Isten, aki akarta, hogy legyünk, aki végtelen szeretettel alkotta meg a világot és minket. Jézus Szíve ünnepén hálát adunk ezért a szeretetért. A Szatmári Egyházmegye különleges meghívást kap ezáltal az ünnep által is arra, hogy a szeretetben éljen. Jézus Szívének alázatában, egységében, szeretetében éljenek a családjaitok, egyházközségeitek!"
Homíliájában Dr. Székely János emlékeztetett, az ember szeretetre születik: "A Biblia arra tanít minket, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Az Atya szüntelenül mindent átad a Fiúnak. Az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy adja. Az Atya a szeretet örök extázisában él, semmit sem tart meg önmagának. A Fiú öröktől fogva, mindörökké születik, az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy kapja. A Szentlélek pedig a kettőjükből származó harmadik személy, a kettőjük közös szeretete. Isten örök szeretet, benne élet árad, örök szülés és örök születés. Ennek az Istennek a képmása, a remekműve a világ, az atommagok és elektronok tánca, a férfi és a nő szerelme - ebből a szeretetből származik a mi életünk is. Akkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni ezt a titkot, amelyből a világmindenség fakadt, ha engedi, hogy rajta is átáradjon az a végtelen jóság. Az ember szeretetre születik. Akkor lesz valaki boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Csak úgy tudunk nagylelkű szeretetben élni, ha engedjük, hogy a szívünket odafentről megtöltse a teremtő Isten végtelen jósága, ha engedjük, hogy a szívünket Ő töltse be. Az Úristen ezért úgy határozott, hogy a saját lelkét, a saját szeretetét adja nekünk."
Hogyan tudjuk megtölteni a szívünket nap mint nap Isten végtelen szeretetével? Hogyan lehet a szívünk hasonló Jézus Szívéhez? - intézte a hívekhez kérdéseit az esztergom-budapesti segédpüspök. Válaszként, megoldásként pedig Isten élő igéjének olvasását vagyis a Szentírás tanulmányozását, az imádságot és a szentségekkel való élést ajánlotta: "Ha ebből a három forrásból táplálkozunk, lesz bennünk élet. Jézus azt mondja, a szőlővessző nem teremhet, csak, ha a szőlőtőn marad. Ha nem táplálkoznak a közösségeink, a népünk, a családjaink ezekből az éltető forrásokból, akkor nem lesz bennünk élet, akkor pusztulni fogunk, eltűnünk. Válasszuk az életet! Ha a szívünk megtelik az Úristen szeretetével, akkor tudjuk bőkezűen továbbadni azt másoknak is - szegényeknek, hitre szomjas embereknek. De ez megőriz minket a szenvedés idején is. Ez a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus Szíve ünnepén azt kívánom mindannyiunknak, engedjük, hogy Isten betöltse szívünket a Biblia szavai által, az imádság által, a szentségek által. S aztán tudjuk ezt a kapott szeretetet bőkezűen továbbadni - ki-ki a maga családjában, a szenvedés idején is. Azt kívánom, hogy legyünk Isten szeretetének emberei. Olyan emberek, akik tanultak Jézustól, aki szelíd és alázatos szívű."
Idén is sokan járultak szentáldozáshoz a főtéren, ezt követően indult a körmenet. Az Oltáriszentség mögött felsorakozva csaknem körbeérték a parkot a hívek. Énekelve tértek vissza a pódiumhoz, onnan szólt a Jézus Szíve litánia.
A búcsús szentmise végén Schönberger Jenő megyéspüspök megköszönte Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök szentbeszédét, de magyar és román nyelven köszönetet mondott mindenkinek, aki a szervezésben segítséget nyújtott, szerepet vállalt. A Jézus Szíve Búcsú idén is a teljes búcsú elnyeréséért szükséges imák közös elmondásával, a himnuszok eléneklésével ért véget. A zarándok hívek az énekek befejeztével még maradtak a Székesegyháznál, örültek a találkozásnak, beszélgettek, miközben a levegőt a kaplonyi fúvószenekar játéka töltötte meg.
szatmar.ro

Választási eredmények Sepsiszéken
A vasárnapi, éjszakába nyúló párhuzamos szavazatszámláskor tapasztaltaktól kismértékben tértek el Sepsiszéken a tegnap délután 99,9 százalékos feldolgozottság mellett ismertetett adatok. Eszerint a 14 közigazgatási egységben Málnást és Hidvéget leszámítva taroltak az RMDSZ polgármester-, valamint képviselő-testületi jelöltjei. Sepsiszék több települése ugyanakkor a részvételi arány tekintetében is az első helyeken végzett, hatvan százalék felett teljesítve.
Közigazgatási egységenként az RMDSZ nemcsak a polgármesteri székeket hódította el, de nagyjából minden képviselő-testületben, ha nem feltétlenül kétharmados, de mindenképp kényelmes többséget szerzett. Kivételt képez Előpatak és Hidvég.
Hidvégen a polgármesteri széket Alexandru Cucu, a Szociáldemokrata Párt jelöltje hódította el, és igen vegyes a testület összetétele – RMDSZ négy, SZDP nyolc, NLP kettő, Románia Haladásáért Nemzeti Szövetség (UNPR) kettő, Roma Pártok Pro Európa Szövetsége (APRPE) egy –, míg Előpatak községi tanácsának tagjai jórészt a román pártokból kerültek ki. Az RMDSZ Hidvégen mindössze két mandátumot tudott begyűjteni, a szociáldemokraták hatot, a liberális párt, az LDSZ, valamint a Demokrata Roma Párt (PRD) egyet-egyet. Előpatakon viszont talán a legfontosabb győzelmet könyvelheti el a szövetség, ugyanis annak ellenére, hogy a magyarság aránya nyolc százalék a községben, a szavazatok teljes feldolgozottsága mellett is Kovács László újabb négy évig polgármester marad, több mint 53 százalékát szerezte meg a szavazatoknak. Az említetteken kívül a fennmaradó 12 közigazgatási egységben – ideértve Sepsiszentgyörgyöt is, a következő eredmények születtek. A megyeszékhelyen Antal Árpád András jelenlegi polgármester folytathatja, a voksok közel 74 százalékát seperve be. A városi képviselő-testületben kétharmados többséget szerzett a szövetség, összesen 15 képviselőjük lesz, míg az Erdélyi Magyar Néppártnak, a Nemzeti Liberális Pártnak, valamint a Szociáldemokrata Pártnak két-két tanácstagja lesz. A Magyar Polgári Párt nem érte el az ötszázalékos küszöböt, így egyetlen mandátumot sem nyert. Községi szinten Sepsibodokon, Mikóújfaluban és Rétyen, mivel nem volt ellenjelöltjük, a szövetség politikusai – Fodor István, Demeter Ferenc, valamint Dombora Lehel – ülhetnek a polgármesteri székbe. Utóbbiak első mandátumukat kezdik. Sepsibodokon a tanács összetétele is homogén, kizárólag a szövetség jelöltjeiből áll. Rétyen kilenc RMDSZ-es tanácstag és két EMNP-s alkotja majd a testületet, Mikóújfaluban az arány hasonló, csak itt az MPP nyert két mandátumot. Árkoson, Gidófalván, Sepsikőröspatakon és Uzonban a szövetség polgármesterjelöltjei – Máthé Árpád, Berde József, Kisgyörgy Sándor, valamint Ráduly István – újráznak, és hetven százalék feletti támogatottsággal vágnak neki a következő négy évnek. A képviselő-testületekben az RMDSZ megnyugtató többséget tudhat magáénak, Árkoson kilenc mandátumot, míg az EMNP kettőt, Gidófalván ugyanaz az arány, Sepsikőröspatakon a Néppárt három mandátumot szerzett, az RMDSZ pedig nyolcat. Uzonban színesebb a tanács összetétele: tíz RMDSZ-es tanácstag mellett két liberális párti és egy szociáldemokrata került be.
A fentieken kívül Sepsibükszádon Bács Márton Csaba folytathatja valamivel több, mint 65 százalékos támogatottsággal, a testületben pedig hat RMDSZ-es tanácstag és három MPP-s ülhet. Kökösben és Illyefalván a szövetség polgármesterjelöltje – Sántha Gyula és Fodor Imre – 57 százalékot meghaladó támogatottsággal újból a község élére állhat. A kökösi tanácsban az RMDSZ hét, a Románia Haladásáért Nemzeti Szövetség három, az NLP egy mandátumot szerzett, illetve egy függetlenként induló bejutót is jegyeztek. Illyefalván a testület összetétele: hat szövetségi, három MPP-s, egy EMNP-s, illetve egy liberális tag.
Végül Málnás község az egyetlen Sepsiszéken, ahol az MPP jelöltje futott be győztesnek, az RMDSZ támogatásával. Szotyori Angéla Gizella a voksok közel 78 százalékát gyűjtötte be. A községi tanácsban az RMDSZ-nek hét, a MPP-nek négy mandátum jutott.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy generációk találkozása
„Emberek és magyarok maradtunk!”
Június 4-én, szombaton a temesvári Diákházban XXI. alkalommal tartották meg a Nemzedékek Találkozóját, amelyre minden Temesváron érettségizett magyar „véndiák” és pedagógus hivatalos. A szombati véndiák találkozót többen is a „nagy generációk” találkozásának titulálták, amelyen olyan kiemelkedő személyiségek is részt vettek, mint Toró T. Tibor, az EMNP alelnöke, Kántor Zoltán, a magyar Nemzetpolitikai Intézet igazgatója vagy Ferencz Szabolcs, a MOL ügyvezető igazgatója.
A Nemzedékek Találkozója alkalmából zsúfolásig megtelt a temesvári Diákház előadóterme, ahol dr. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Líceum igazgatója köszöntötte a véndiákokat. „21. alkalommal szervezzük meg a Nemzedékek Találkozóját, de első alkalom, hogy éppen a Nemzeti Összetartozás Napjára esik ez a találkozó – mondta köszöntője során dr. Erdei Ildikó –, de valójában a Nemzedékek Találkozója is az összetartozásról szól. Fontos számunkra ez a találkozás, mert itt kapunk visszajelzést arról, hogy mire volt elég az a batyu, amivel végzőseink kiléptek az iskola kapuján, ugyanakkor mi is megmutatjuk a közösségnek, hogy ma mit nyújt az iskola és milyenek lesznek az eljövendő generációk”.
Az 55 esztendővel ezelőtt érettségizettek nevében dr. Kerek András, a fél évszázaddal ezelőtt érettségizettek nevében Zámbori (Miksi) Mária osztotta meg emlékeit, az elmúlt fél évszázad tapasztalatait a jelenlevőkkel. Az 1976-ban végzett „nagy generáció” nevében Toró Tibor szólt a véndiákokhoz, kiemelve az alma mater szerepét, amely erkölcsi és lelki útravalót adott a végzősöknek egy egész életre. „Elmondhatom, hogy ez a generáció megtalálta a helyét, ember és magyar maradt és ez volt a többlet, a plusz, amit ettől az iskolától kaptunk” – mondta Toró Tibor.
A 30 esztendővel ezelőtt végzettek nevében dr. Kántor Zoltán így fogalmazott: „Foglalkozásom okán elmondhatom, hogy mindent tudok a nemzetépítésről és a közösségépítésről, de az ember itt, a szórványban érzi igazán, hogy ez mit is jelent. A legnagyobb öröm számomra az, ami ebben az iskolában történik Temesváron, követem a programokat és hogy hány díjat nyernek a bartókos diákok. Igaz, hogy csökken a magyarság száma Temesváron, de nincs elveszve, és ennek az alapja tényleg az iskola.”
Rendhagyó módon a 86-os végzősök egy másik nagy képviselője, Ferencz Szabolcs is szólásra emelkedett és személyes tapasztalatai alapján életvezetési tanácsokat is adott az egybegyűlteknek, 12 pontban összefoglalva. A megszívlelendő jó tanácsok közül néhány: maradjunk hűségesek szülővárosunkhoz, Temesvárhoz, legalább lélekben, ápoljuk magyarságunkat és adjuk tovább a következő nemzedéknek, ne engedjük el egymás kezét, segítsünk egymásnak és évfolyamtársainknak, ha lehetőségünk nyílik rá és végül: soha ne adjuk föl! A köszöntők sorát a 20 esztendővel ezelőtt végzett Bikfalvi Andrea és a 10 éve érettségizett Bögre Zoltán folytatta, akik szeretettel idézték fel a szeretett iskolával kapcsolatos emlékeiket és osztották meg a jelenlevőkkel a rendszerváltás utáni zaklatott években szerzett tapasztalataikat.
A hagyományokhoz híven a Bartók Béla Alapítvány vezetősége, Halász Ferenc elnök és Toró László alelnök díjazták a Bartók Béla Elméleti Líceum 40 kiemelkedő diákját, akik a tantárgy- és sportversenyeken elért eredményeikkel öregbítették az iskola hírnevét. Tamás Péter tb. temesvári konzul átadta a diplomáciai képviselet által a Magyar Nyelv Ápolásáért odaítélt díjakat Szabó Anitának, Franka Noéminek, Berta Biankának és Bányai Eliznek. A véndiákokat a Bartók Béla Elméleti Líceum népi hagyományőrzői, társasági tánccsoportja, zenészei és énekesei, valamint versmondói látványos és színvonalas műsorral ajándékozták meg, nagy tapsot aratva.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Elballagtak a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium végzősei
„Feltámadott iskolák” ünnepe
Fehér megye mindkét magyar nyelvű középfokú iskolájában a régi hagyományok szellemében ballagtak a végzős diákok. Nagy eseménye volt ez a két iskola közösségének. A Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban egyetlen osztály húsz diákja ballagott, míg a Bethlen-kollégiumban három osztály 63 diákja. Mindkét iskolára érvényes, amit egy anyaországi „keresztszülő” mondott a Bethlen-kollégiumi ballagáson: „mintha egy feltámadott kollégiumba érkeztem volna.” Ugyanis mindkét iskolára jellemző a feltámadás, a küzdelem létükért, és ehhez hozzájárulnak az ünnepek is. Lehet e nagyobb ünnep, mint a végzős tanulók ballagása? Mindkét ballagás felemelő volt szülőnek, diáknak, tanárnak és minden iskolabarát érdeklődőnek.
Gyulafehérváron a Teológiai Líceum (Kisszeminárium) végzősei egy fejlődő iskolában váltak éretté. A búcsú tulajdonképpen már csütörtökön, június 2-án megkezdődött, amikor a 20 végzős diák és a teljes tantestület egy igen kellemes, tanulságos délutánon vettek részt Jakubinyi György érsek társaságában. Az együttlét közös fényképezéssel kezdődött, majd szentmise következett az iskolai kápolnában, végül közös vacsora. A szombati ballagáson, június 4-én már a távoli Székelyföldről származó szülők is részt vettek, akik körülvették a kis ünneplő diáksereget. A nagyszerű osztályfőnöki óra után (Csomós László osztályfőnök és egyben prefektus) a szép idő is kedvezett a hagyományos udvari ünnepségnek. Gál László igazgató a felelősen gondolkodó emberről beszélt, és az életút megkerülhetetlen három lépcsőfokáról: az első a gyanútlan vágyak és élet-illúziók világa – ahogy Mikszáth írja: „rózsákkal párnázott pihenőszék” –, amit könnyen követ a keserűség, a hiábavalóság. A második lépcsőfok annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje, az álmoknak és a felébredéseknek is. A harmadik életút a rátalálás az „istengyermekségre”, amikor megtanulják méltányolni a mások erőfeszítéseit is. Balogh Árpád Ferenc búcsúztató véndiák idézete így hangzott: „És íme, az én ifjúságom már meghalt, és én élek”.
Szabadság (Kolozsvár)

Töredékek a kommunizmusról
Csütörtökön este 7-től a kolozsvári ZUG.zone kortárs művészeti térben (Árpád/Traian u. 40–42 sz.) adja elő az Egy távoli emlék töredékei című előadását a Shoshin Színházi Egyesület.
A kolozsvári színművészek által alapított színházi egyesület ebben az évadban utoljára játssza a Köllő Csongor rendezte előadást. Az Egy távoli emlék töredékei bemutatója 2015 augusztusában volt az egyesület által szervezett KaravanAct utazó színházi fesztiválon – amely Kolozsvárt, Kidét, Csíkszeredát és Sepsiszentgyörgyöt érintette –, ezt követően lelt játszóhelyre a Váróterem Projekt működtette független színházi térben, a Zugban.
A produkció a kommunizmus idején játszódó történetfoszlányokból megpróbál egyfajta átfogó képet bemutatni a rendszerváltás előtti időszakról. A produkció ajánlója szerint a Szilágyi Domokos, Cs. Gyimesi Éva, Jorge Luis Borges és Jerzy Grotowski egyes szövegeit, illetve a színészek által írt szövegeket felhasználva, a szó, tánc és zene organikus ötvözete tárul a nézők elé, a töredékek pedig az előadás folyamán egységes történetté állnak össze.
„Amik most vagyunk, az a múlt egyenes következménye. Viselkedésünk, tetteink, reakcióink, gesztusaink, szavaink múltunkból táplálkoznak. Ebből kifolyólag a múltat dialektikus módon kell vizsgálnunk – szorosan összekapcsolva a jelenidejűségünkkel. A színház önmagában képes megfejteni és megválaszolni ezeket a kérdéseket. Hogy ezt az akarva-akaratlanul testünkbe-lelkünkbe ivódott örökséget feldolgozzuk, olyan »halott szavakhoz« nyúltunk, mint például: Szekuritáté, kommunizmus, diktatúra vagy Ceauşescu” – írta az előadásról a rendező, Köllő Csongor. A június 9-ei előadásra helyeket a shoshin.mail@gmail.com e-mail címen lehet foglalni.
A Shoshin Színházi Egyesület lapunkhoz eljuttatott közleménye kitér arra is, hogy bár a színházi évad a csütörtöki előadással hivatalosan lezárul, a nyár folyamán is számos programjuk lesz. Június utolsó hetében a szervezet két fiatal küldöttje vesz részt Madridban egy nemzetközi képzésen, ahol a művészet és a társadalmi beavatkozás összefonásának lehetőségeit vizsgálják. Az egyesület következő itthoni fellépése a Kolozsvári Magyar Napok alatt lesz, amelynek keretében több Shoshin-produkciót is láthatnak majd az érdeklődők.
Augusztus végén immár harmadik alkalommal szervezik meg az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő nemzetközi színházi tábort Kidében. A Csomópontok, időpontok: a Csónak című tábor színészek, rendezők, koreográfusok, diákok, de a nem szakmabeliek számára is nyitott képzést nyújt, „emellett a természet közelsége és a különleges helyszín révén feltöltődést, ihletet biztosít” – írják a közleményben. A tábor szervezésében a Shoshin fő partnere a Kidei Alkotótér.
Az egyesület idén szeptember 26-a és október 5-e között szervezi meg a KaravanAct utazó színházi fesztivál második kiadását, amelynek keretében – akárcsak tavaly – a meghívott előadások mellett látható lesz a Shoshin új bemutatója, amely ezúttal a Házikó a halottaknak munkacímet kapta. Az új előadáson kívül a nemrégiben felújított Mindenke és a varázsdoboz című Shoshin-produkció is részt vesz a turnén, ám ezt az előadást a kolozsvári érdeklődők már korábban, a Kolozsvári Magyar Napokon is láthatják. Az utazó fesztiválon egy lengyelországi és egy magyarországi társulat lesz jelen vendégként, de meghívást kaptak a kolozsvári Színház és Televízió Kar diákjai is. A Shoshin tevékenységéről az egyesület hivatalos oldalán (facebook.com/shoshin.theatre) lehet tájékozódni.
Krónika (Kolozsvár)