Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Golánia „Majdanjának” 53 napja
Negyedszázaddal ezelőtt, június 13–15. között bányászöklök és -botok véres erőszaka vetett véget a posztkommunista Románia leghosszabb és legnagyobb tömegtüntetésének, amelyet az egész kelet-európai térségben azóta is legfeljebb a kijevi híres Majdan múlhatott felül (tavalyelőtt, késő ősszel).
A bukaresti Egyetem térre 1990. április 22-én tették ki az Iliescu-rezsim ellen felsorakozó fiatalok a Posztkommunizmus-mentes övezet és A demokrácia 0. mérföldköve feliratú táblákat, amelyeket csak 53 nap múltán távolítottak el a frissében és látszólag demokratikusan megválasztott államelnöknek, Ion Iliescunak a teret az oda tartósan berendezkedett „golánoktól” megtisztítani behívott bányász barátai.
A golán (huligán) minősítés ugyan a tüntetők egyes számú célpontjától, Iliescutól származott, de a nagyrészt egyetemistákból álló ellenzéki fiatalság is magára nézve ironikusan, de büszkén felvállalta. Mi több, ezt a furcsa (ön)minősítést másfél hónapon át plakátok, jelvények, protest-songok tucatjai is visszhangozták. Az Egyetem teret pedig ők és akkor kezdték el gúnyosan Golánia néven emlegetni...
Amikor április végén Golánia körvonalai kialakultak, az első, demokratikusnak hirdetett választások kampánya épphogy elindult, de a baljós előjelekből már a lesújtó végeredmény is sejthető volt.
Az Iliescu-rezsim, amely Nicolae Ceauşescu megdöntése után annak a nyomába lépett, személyi öszetételében, de gondolkodásmódjában sem különbözött nagyon sokban dicstelen elődjétől.
Az RKP-aktivisták első vonalát felváltotta a második, Ceauşescu bizalmasai helyébe pedig Scorniceşti nagy fiának személyes ellenfelei, a többé-kevésbé lapuló pártellenzék képviselői léptek. Egy ismert román szólás szerint: „Aceeaşi mărime, altă pălărie”, vagyis csak a kalap változott, a viselője viszont maradt. Az említett pártellenzék egyik markáns képviselőjének, Silviu Brucannak későbbi hírhedt, vitatott, de mégiscsak elgondolkoztató mondása szerint a demokrácia bevezetéséhez minimum húsz évre lenne szüksége Romániának.
Ehhez képest egyáltalán mire lehetett elég a rövid idő, az a mindössze öt hónap, amely Ceauşescu letűnésétől Iliescu elsöprő arányú megválasztásáig lepergett? Ráadásul az is csupa mesterségesen szított, gyűlölködő feszültségben, vádaskodásoktól, rágalmaktól, sőt erőszaktól sem mentes légkörben. Arra esetleg, hogy az ellenzéki pártok épp hogy megalakuljanak, s a magát bebetonozni óhajtó régi-új hatalom kereszttüzében talpon maradjanak, arra talán még igen, de hogy számottevő választási eredményt is elérjenek, arra már (vagy még) semmi esélyük sem kínálkozott. A nyugati pluralista típusú demokrácia működési mechanizmusáról csak igen keveseknek lehettek némi halvány fogalmai, de a voksolás eredményét eldöntő utca emberének még sokáig nem „nyílhatott ki a szeme”.
Május 20-át, a voksolás napját az ortodox liturgia Vakok vasárnapja („Duminica orbului”) néven emlegeti, ami nemcsak az egyházi, de 1990-ben sajnos a közéleti liturgiára is talált. A Vakok vasárnapja után véget ért Iliescu ideiglenesnek, átmenetinek mondott regnálása. Demokratikus legitimitásának tudatában most már végleg nyeregben érezhette magát. Annyira nyeregben, hogy a Golániával szemben eddig kénytelen-kelletlen tanúsított türelme is a vége felé közeledett. Június elején bekeményített, és a „rendteremtéshez” is hozzálátott.
Tanulva a decemberi véres eseményekből, tűzparancsot a katonaságnak ő már nem adhatott, ezért aztán csak a korlátozott erőszak és a „kutyaharapást ebszőrével” logikája mellett döntött. A másfél hónapja ellene egyfolytában tüntető ellenfelei, Golánia és a golánok, tehát a civil ellenállók felszámolására ugyancsak civileket, a bányászokat kellett behívnia. A megoldáson sem kellett sokat töprengenie, a „bányászrecept” eredményességét addigra már két alkalommal, januárban és februárban is letesztelték.
A június 13–15. közötti bányászjárás egyik nagy „eredménye” Golánia felszámolása és az Egyetem tér megtisztítása volt. Ahová, legalábbis Iliescu tálalása szerint, a bányászok virágokat ültetni kirándultak… De annak a részletezésébe, hogy ez alatt a három nap alatt vajon mitől is halhattak meg minimum féltucatnyian, hogy mitől teltek meg a kórházak sebesültekkel és a börtönök letartóztatottakkal, ezek túlságosan is ismert tények, részletezésükbe most talán nem kellene belemennünk.
Nehogy az alaposan megkésett, független igazságszolgáltatást befolyásoljuk vele.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Zöld vetélkedő
Lezajlott a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete által az V–VIII. osztályos diákok számára szervezett vetélkedő, idén a védett madarak bemutatása volt a téma. A megmérettetést immár ötödik alkalommal írták ki, a hat csapat ezúttal is az augusztus 17–23. között Uzonkafürdőn tartandó ZIKE táborban való ingyenes részvételért méretkezett meg egymással. A Madarászok, a Madárkák, a Madar-ászok, a Gólyavédők, az Állatmentők és a Vadhattyúk végig kitartóan küzdöttek, a Hoffmann Edit muzeológus és Barabás Ildikó biológiatanár összetételű zsűri a Madar-ászoknak ítélte oda az első díjat, így Kovács Barna és Kovács Ákos örvendhetett a vakációs lehetőségnek. A szervezők a zsűritagok mellett László Annamária tanárnőnek is köszönetet mondtak, aki, mint elhangzott, minden évben lelkiismeretesen felkészíti diákjait erre az eseményre.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdélyben lesz közös jövő
Smaranda Enache a magyar–román együttélésről
Smaranda Enache asszony, a román–magyar párbeszéd egyik kezdeményezőjeként, a két nép közötti történelmi megbékélés letéteményeseként, a jogainkért folytatott harc következetes támogatójaként és a mindenkori igazság melletti kiállás rendíthetetlen bajnokaként lopta be magát az erdélyi magyarság szívébe immár több mint 25 esztendeje. A Pro Európa Liga emberjogi szervezet társelnökével a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban beszélgettünk a békés együttélés kialakításának lehetőségeiről, illetve akadályairól és a marosvásárhelyi áldatlan helyzetről, természetesen magyar nyelven.
– Ön szerint melyek a román–magyar együttélés buktatói?
– Elsősorban az, hogy nincs meg a kellő akarat egymás megismeréséhez, és a kellő bátorság a másik elfogadásához. Pedig a román–magyar kapcsolatok a régmúltban gyökereznek, és néhány szerencsétlen kivételtől eltekintve, az eltelt évszázadok során pozitívnak mondhatók. Mi, románok például sokat tanultunk a magyaroktól, merítettünk a civilizációjukból, és kultúrájuk is hatással volt ránk, Erdélyt pedig el sem tudnám képzelni a magyarok hozzájárulása nélkül. Ennek ellenére azonban ki kell mondani, hogy a kommunizmus éveiben létezett egy kisebbség- és főleg magyarellenes beolvasztási politika, s ennek még mindig vannak képviselői a román társadalomban, hiszen továbbra is haszonélvezői szeretnének maradni a mesterségesen szított ellentéteknek. A népek közötti súrlódás ugyanakkor nem egyedi vagy új keletű állapot, a történelem folyamán többször is előfordult például a franciák és németek között, viszont nekik örvendetes módon sikerült túllépni ezen. Minden azon múlik, és ez egyben a legnagyobb kihívás is, hogy mekkora a társadalmi aránya azoknak, akik őszintén a történelmi megbékélés hívei. Jelen pillanatban pedig ezzel kapcsolatban sajnos azt kell mondanom, hogy még sokkal többen vannak azok, akik különböző okok miatt az ellentétek és bizalmatlanság fenntartásában érdekeltek, szemben a vélt sérelmeken magukat túltenni és a valósakat orvosolni óhajtókon.
– Végigtekintve közös történelmünkön, bár néhányszor sikerült egymás ellen fordítani minket, azért az összefogásra és egymás megsegítésére sokkal több példa van, és nem az ellenségeskedés, hanem a békés egymás mellett élés jellemző a két nép viszonyára. Mindezt figyelembe véve, mit kellene tegyünk mi, magyarok, és mit a románok, hogy ismét normalizáljuk a kapcsolatokat?
– Elsősorban az államtól legyenek elvárásaink, és ezeket fogalmazzuk meg a politikusaink felé, hiszen azért választottuk meg őket, hogy a csend és béke megteremtésére irányuló óhajunknak is eleget tegyenek, és gyűlöletszítás helyett oldják meg úgy az időnként felmerülő gondokat, hogy ez megvalósulhasson. Román részről ugyanakkor a gyermekeket és ifjakat olyan szellemben kell nevelni, hogy készek legyenek a másság elfogadására és befogadására, ehhez viszont feltétlenül szükség van a magyarok történelmének és hagyományainak a megismerésére. Jelen pillanatban ugyanis egy aszimmetrikus helyzet áll fenn, mert amíg a magyarok többé–kevésbé beszélik a román nyelvet, és ismerik a román kultúrát, addig a románok szinte semmit sem tudnak a magyarságról, ezért velük kapcsolatban félre lehet vezetni őket. Ezen az áldatlan helyzeten végül is az állam tudna hathatósan változtatni, lehetővé téve, hogy a keretei között élő nemzeti közösségek megismerhessék egymás nyelvét és kultúráját. Ezen kívül a régiók történelmének tanítására is gondot kellene fordítani, hiszen míg a magyarok ismerik például Erdély valós múltját, a románok elől el van titkolva ez, így pedig el lehet hitetni velük, hogy itt évszázadokon keresztül magyar elnyomás alatt nyomorogtak, miközben általában jobban éltek, mint a román vajdaságokban.
– És mi dolgunk lenne nekünk, magyaroknak?
– Határozottabban fel kellene vállalniuk erdélyi mivoltukat, mert szükség van ugyan a nemzeti érzésre, s az összmagyarsághoz való tartozás tudatára, azonban azt sem szabad elfeledni, hogy mi, románok és magyarok, mind erdélyiek is vagyunk, e lét minden sajátosságával. Ezért nagyon fontosnak tartom az erdélyi tudat táplálását és az egykor létező összetartozás érzésének megerősítését, amire különben számtalan lehetőség nyílik, például pártok vagy alapítványok létrehozása. Azon kívül tehát, hogy figyelünk a nemzeti sajátosságainkra, a régiós, vagyis az erdélyi értékekre is figyelnünk kell. Ez többek között azt jelenti, hogy nekünk, románoknak nagyon kell fájjon, ha a magyarok elhagyják Erdélyt, mint ahogy a magyaroknak is fáj, ha a románok ahelyett, hogy testvéri szeretetben és szolidaritásban élnének velük, felülnek a Bukarestből jövő uszításoknak. Mindkét félnek meg kell tanulnia ellenállni az Erdélyen kívülről jövő gyűlöletszításnak, hiszen ez a föld közös hazánk, mely összeköt, és legyünk rá büszkék, hogy itt és együtt élhetünk.
– Ön mit válaszol, ha külföldön rákérdeznek a születési helyére és nemzetiségére?
– Azt, hogy én erdélyi román vagyok, és azt szeretném, ha a magyarok is büszkén vállalnák erdélyi mivoltukat, mert a márciusi marosvásárhelyi események és a jelenlegi zaklatások ellenére nekünk egyetlen lehetőségünk van, az erdélyi tudat erősítése, mert ha ez sikerül, az meghozza a megoldást is.
– Marosvásárhely. Milyen volt ott a légkör régen, és milyen most?
– Amint már említettem, a múltban Erdély-szerte, s így ebben a városban is létezett és működött a beolvasztási politika, azonban ez nem tudta megmérgezni a magyar–román viszonyt, főképp, hogy a diktatúrában az emberek ösztönösen összefogtak. A jelenlegi helyzetről pedig azt tudom mondani, hogy nagyon sajnálom Marosvásárhelyet, mert egy megbüntetett város. Az 1990-es márciusi véres összecsapásokat azért provokálták ki, hogy megosszák a magyarokat és románokat, de ez nem sikerült teljes mértékben, ugyanis a magyar–román együttélés nagyjából most is békés keretek között zajlik. A történtek miatt viszont a városról egy olyan ronda kép alakult ki a köztudatban, mely következtében a fejlődés peremére sodródott, mert ide nem jönnek a befektetők. Ugyanakkor megvonván azt a lehetőséget, hogy a középkorhoz hasonlóan ismét Székelyföld fővárosa legyen, zárt várossá tették, annak ellenére, hogy ez a státus az itt lakó magyaroknak és románoknak egyaránt szép jövőt biztosított volna. Azt is észre kellene venni továbbá, hogy a Marosvásárhelyen jelenleg is folytatott politika nem csak a magyarok, hanem a románok ellen is irányul, mert őket is elzárja attól a lehetőségtől, hogy ez a város fejlődésnek indulhasson, pedig a múltja kapcsán is megérdemelné, hogy fontos szerepet töltsön be Erdély életében.
– Mi, egyszerű magyarok és románok, tehetünk-e valamit azért, hogy ezt az áldatlan helyzetet feloldjuk?
– Elsősorban össze kell fogni, mindennek ellenére, és újra kell építeni egymás között a bizalmat, de meg kell erősíteni a regionális érzelmet is, vagyis megérteni és megértetni, hogy mi itt mindannyian erdélyiek vagyunk. Erre van remény, mert amint ezt a sok közös rendezvény és megnyilvánulás is igazolja, a 25 évvel ezelőtt kirobbantott összecsapások okozta sebek mára már gyógyulóban vannak. Ezeket a folyamatokat kell felkarolni és erősíteni, anélkül hogy bármelyik fél is lemondana a nyelvéről, az önazonosságáról, a jogaiért folytatott harcról, vagy a vallásáról, hiszen Erdély nagyon szegénnyé válna, ha itt egy homogén régió jönne létre.
– Végezetül, hisz-e ön a közös magyar–román, román–magyar erdélyi jövőben?
– Nagyon mélyen hiszek, amit bizonyít, hogy eddig is ennek megvalósításáért munkálkodtam és tevékenykedtem, hiszen, ha nekem megadatott az a kiváltság, hogy két kultúrában nőhessek fel és élhessek, azt szeretném, hogy az utánunk jövők is részesedhessenek belőle. Az ugyanis, hogy mi együtt vagyunk, nem gondot, hanem egy hihetetlenül nagy értéket, egy csodálatos vagyont jelent, olyan szilárd alapot, amire lehet közös jövőt építeni. Éppen ezért azt szeretném, hogy minél több és több román fedezze fel a magyarság egyedi kincseit, és az erdélyi értékek létrehozásában, valamint kultúra kialakításában játszott óriási szerepét a történelem során, ugyanakkor pedig a magyarok tanúsítsanak több bizalmat a románok iránt, és nyissanak feléjük, mert nem minden erdélyi román nacionalista és sovén. Minderre pedig, ha képesek leszünk, akkor itt lesz magyar, lesz román, és lesz közös magyar–román erdélyi jövő.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Visszaütött az egynyelvűség
Hiába ismételtette meg Ilie Bolojan nagyváradi polgármester a város és Váradszentmárton község egyesüléséről szóló népszavazást: a referendum – akárcsak az első alkalommal – az alacsony részvétel miatt ezúttal is érvénytelen.
Mindez pedig nagymértékben köszönhető annak, hogy a város magyar közössége nem érezte megszólítva magát, ezért aztán nem is ment el szavazni. Persze az is jelentősen belejátszott a masszív magyar távolmaradásba, hogy a két település egyesülése nyomán csökkent volna a váradi magyarság számaránya.
A szoros eredmény – az első alkalommal ellentétben, amikor még a húsz százalékot sem érte el a részvétel, ezúttal alig több, mint két százalék hiányzott a szavazás érvényességéhez – mindazonáltal azt jelzi: ha a polgármester és a román többség vezette önkormányzat vette volna a fáradságot, és megpróbálja megszólítani a magyarokat, akár meg is lehetett volna az érvényességhez szükséges 30 százalékos részvétel.
Az, hogy Jenei Imrét is bevetették az egyik kampányvideóban, nem sokat számított. A hivatalos kommunikáció mindvégig román nyelven zajlott, egyetlen magyar molinóra, plakátra vagy szórólapra sem futotta az adófizetők – köztük a magyarok – pénzéből finanszírozott, mintegy 850 ezer lejes, ablakon kidobott pénznek tekinthető kampányköltségvetésből.
Márpedig a mostani fiaskó is bebizonyította: a mintegy 200 ezres város 50 ezres magyar közössége nem megkerülhető tényező. Persze nem csupán rajtuk múlott a referendum sikere, hiszen ha a románok körében sikeresebb lett volna a mozgósítás, akkor a magyarok szavazatai nem osztottak és nem szoroztak volna.
Csakhogy amennyiben sikerül a magyarokat is megszólítani, és ugyanolyan arányban mentek volna el, mint a románok, akkor a váradi polgármester ma a kudarc beismerése helyett diadalmas nyilatkozatok sorozatát adhatná a sajtónak. De nem: ő inkább azt választotta, hogy semmibe veszi az őshonos magyar közösséget, és nem volt hajlandó magyarul is kampányolni, meg sem próbálta eloszlatni a magyarok aggodalmait.
Persze ezzel semmi „rendkívülit” nem tett, hiszen a váradi magyar közösség már megszokta, hogy ez a gyakorlat. Hiába virítanak ugyanis kétnyelvű feliratok több önkormányzati intézményben is, ha a magyar adófizetők pénzéből is fizetett hivatalnokok között nagyítóval kell keresni a magyarul tudó illetékeseket.
A mostani kudarc után két opció áll a polgármester előtt. Levonhatja a tanulságot, és a továbbiakban a magyar közösség jóindulatának elnyerése érdekében belefoghat az igazi, a polgárok közötti valós jogegyenlőséget eredményező kétnyelvűség megvalósításába. Vagy – ami olcsóbb – a magyarellenességre mindig vevő román sajtó segítségével kikiálthatja bűnbaknak a magyarokat, őket téve felelőssé a – szerinte – a város gazdasági fejlődését kerékbe törő referendumfiaskó miatt.
Ismerve a habitusát és a sovinizmusra való hajlandóságot, amely a magyarlakta közegben tevékenykedő román politikusok körében mindig magas, és amellyel mindig el lehet terelni a figyelmet a valós gondokról, nem fogadnánk nagy összegben arra, hogy az első forgatókönyv valósul meg.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Díjazták a könyvvadászokat
Könyvek és mesék olvasásával halmozták október óta a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor Általános Iskola tanulói a pontokat az Olvasni jó! elnevezésű verseny második kiadásán. Idén a tanintézet diákjainak mintegy hatvan százaléka csatlakozott a könyvvadászathoz.
Az iskola könyvtára tavaly októberben hirdette meg másodjára az Olvasni jó! című versenyt, melyen idén közel négyszáz diák vett részt. A megmérettetés célja nem változott, minél többet kellett olvasni. A verseny korosztályonként zajlott, így a legkisebbek meseolvasással, illetve a szülőkkel közösen írt mesékkel gyűjthették a pontokat, míg a nagyobbak könyvolvasás után kitöltött feladatlapokkal halmozták a pontokat. „Iskolánk kiemelt pedagógiai feladatának tartja az olvasóvá nevelést, ezért számos olyan programot és versenyt szervezünk, amely e tevékenységet állítja a középpontba” – mondta el Dunkler Réka. Az iskola könyvtárosától megtudtuk, idén is a legfiatalabb diákok voltak a legbuzgóbbak: az intézmény összes évfolyama közül az 1. A osztály szerezte meg a legügyesebb osztály címét. Jutalmuk a Művelődési Ház támogatásával egy tűzzománc-foglalkozás, valamint egy olvasótáborban való részvételi lehetőség.
Az iskolakönyvtári vetélkedőn díjazták az évfolyamelső könyvvadászokat is. Az előkészítősök közül Tódor Zalán volt a legbuzgóbb, az elsősök körében pedig Nagy Dóra volt az évfolyam legszorgalmasabb pontvadásza. A másodikosoknál Kelemen Anita, a harmadikosoknál Lőrinczi Dorottya, míg a negyedikesek közül Lukács Adél olvasott legtöbbet. Ilyés Gyopár volt a legbuzgóbb ötödikes, a legszorgalmasabb hatodikos pedig Tímár Edina. A hetedikesek legtöbbet olvasója Török Andrea lett. Összesítésben a verseny harmadik díját Bíró Bettina első osztályos tanuló kapta, második lett Dobos Andrea és Szász Andrea, mindketten ötödikesek. A képzeletbeli dobogó legfelső fokára ketten állhattak fel: az ötödikes Ilyés Gyopár, aki október óta 36 regényt olvasott el, valamint az elsős Nagy Dóra, aki 102 mese meghallgatásával jutott a ranglista elejére. A legügyesebbek a Bagolyvár és az Árnika könyvesboltok jóvoltából könyvajándékban részesültek, ugyanakkor színházbérleteket és alkotótábori meghívókat kaptak.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Nincs pénz árvízvédelemre Csíkszéken
A központi költségvetési finanszírozás hiányában idén sem tudják folytatni az évekkel ezelőtt elkezdett árvízvédelmi munkálatokat Csíkban. A Suta-tó esetében kivitelezési terv készül, de a megvalósításhoz szükséges pénz még nem áll a Râmnicu Vâlcea-i központú Olt Vízügyi Igazgatóság rendelkezésére.
Hiába várt, nem kapott pénzt egyetlen csíki árvízvédelmi beruházás folytatására vagy elkezdésére sem ebben az évben az Olt Vízügyi Igazgatóság csíkszeredai szakaszmérnöksége. Pedig olyan, évek óta elkezdett munkálatokat is kellene folytatni, amelyekre nagy szükség van – közölte kérdésünkre Miklós Géza, a szakaszmérnökség igazgatója. Más beruházások elkezdése évek óta tolódik.
Az igazgató szerint a Csíkszereda melletti Suta-tó helyreállításának és a Fitód-patak szabályozásának kivitelezési terve befejezés előtt áll, de finanszírozás még nincs a beruházásra. Ezt világbanki kölcsönből tervezik biztosítani – tudtuk meg. A korábbi elképzelések szerint itt felújítanák a gátat és kitakarítanák a tavat, a három kisebb tó pedig biztosítaná a hordalék felfogását, megelőzve a nagy tó újbóli feltöltődését. A csíkszeredai Suta-tóból 2007-ben biztonsági okokból engedték le a vizet, a mederben azóta nagy bozótos alakult ki.
Hasonló módon késik a Suta 2-ként ismert helyszínen, Csíkszentléleken a Kerekfenyő-domb alatti területre tervezett vízgyűjtő gát elkészítése a Mindszent-patakán, amelyre ismételt ígéreteket igen, de pénzt nem kapott az utóbbi években a szakaszmérnökség. Az igazgató szerint ennek a beruházásnak a tervezése is akadályokba ütközik, mert a terület egy része Natura 2000-es védettséget élvez, és környezetvédelmi engedélyeztetése nem egyszerű. Az ide elképzelt mesterséges tó 400 ezer köbméter vizet tárolna, amely egyrészt a környékbeli csapadékot fogná fel, ugyanakkor megfelelő szinten tudná tartani a vízhozamot, és Csíkzsögöd sem lenne kitéve az áradás veszélyének.
Nem folytatódik idén a Csíkszentmihály községet is átszelő Rákos-patak szabályozása sem, amelyet 2011 őszén kezdtek el, miután többször végigsöpört a környező településeken az ár. Akkor Csíkvacsárcsiban és Ajnádon kisebb szakaszon támfalak készültek, majd az építkezés leállt, és azóta sem folytatódott. A beruházás során Göröcsfalva Vacsárcsi felőli határában egy kisebb vízgyűjtő gát is épülne. Szükség van a Kászon-patak Hargita megyei szakaszain a partvédelemre, illetve a Tusnád-, Madaras- és Kozmás-patak szabályozására is, és ugyanezt kellene elvégezni az Olton Verebes és Csíkszentkirály között.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Kopjafa őrzi Siklódy Lőrinc emlékét
„Múltunk nagyszerű emberei – legyenek akár királyok, költők, tudósok, művészek és mások –, mindig is példaképként szolgálnak számunkra és a jövő generáció számára” – hangzott el a Siklódy Lőrinc emlékére állított kopjafa avatóján, Ditróban. A Petres Lajos által készített, a ditrói önkormányzat által állíttatott, Budapest VIII. kerület finanszírozásával megvalósított emlékoszlopot a falunapok keretében, vasárnap avatták fel.
Az avatóünnepségen elhangzott, néhai Siklódy Lőrinc az egyik, akire Ditró méltán büszke, hiszen a szobrászművész szülőföldjén és határokon túl is maradandót alkotott. Munkásságát Puskás Anna, a Siklódy Lőrinc Általános Iskola igazgatója ismertette. Felsorolásában számos alkotás neve hangzott el, amelyek mind a ditrói származású művész keze alól kerültek ki. A legtöbb alkotás magyarországi településeken található, a Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi. Szülőfalujához való kötődését tanúsítja az a három, kararai márványból készült szobor, amely a ditrói nagytemplom főoltárát díszíti. A szobrok Szent Istvánt, Szent Lászlót, Jézus Szent Szívét ábrázolják. „Az, hogy most ezen a helyen összegyűltünk Siklódy Lőrinc szobrászművészre emlékezve, és tiszteletére kopjafát avatunk, azt jelenti, hogy olyan értékeket vitt be a nemzedékek, a nemzet életébe, amelyek az idő próbáját kiállták. Személyében a lüktető, a teremtőerejű életet magasztaljuk” – fogalmazott Puskás Anna.
Siklódy Lőrinc /Ditró, 1876. szept. 17.-Budapest, 1945. szept. 15./ Budapesten hunyt el, a józsefvárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. A budapestiek épp annyira büszkék a szobrászművészre, mint a ditróiak – mondta a kopjafaavató-ünnepségen Sánta Péterné, Budapest VIII. kerület alpolgármestere. „Bár Siklódy Lőrinc Ditróban született, de ugyanúgy magyarnak született, mint mi mindannyian. Hosszan alkotott a józsefvárosi Százados úti művésztelepen, sok alkotása található Budapesten és Nagy-Magyarország szerte” – mondta az alpolgármester, beszédében hangsúlyozva a nemzeti összetartozás fontosságát.
Az avatóünnepségen részt vett Siklódy Lőrinc unokaöccse, a Magyarországon élő Láng Péter ügyvéd is. A szobrászművész életútjából néhány olyan dolgot mondott el, amit a róla szóló hivatalos említések nem tartalmaznak. A hallgatóság megtudhatta, hogy Siklódy Párizsban, a világhírű francia szobrász, Rodin legkedvesebb magyarországi tanítványa volt, továbbá azt, hogy fejlődésének egyik meghatározó állomása München volt. Láng Péter arról is szólt, hogy a Velencei Biennálén Siklódynak kisplasztikái nyerték meg a látogató közönség és a zsűri elismerését. „Siklódy Lőrinc megtestesítette azt, ami számomra a székelységben az igazi jellemző: a mély hitet, az erőt, a kitartást, a tudást, a tehetséget és a halálig való ragaszkodást a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz” – összegzett a szobrászművész rokona.
„Tisztelegnünk kell azok előtt az elődeink előtt, akik Ditrót valamilyen szinten széppé, jobbá varázsolták, hírnevét öregbíttették”– fogalmazott az ünnepségen Puskás Elemér polgármester. Elmondta, a Siklódy-emlékoszlop egyike azoknak, amelyeket a Ditró-pataka mellett létesülő parkban kívánnak felállítani. A továbbiakban Puskás Tivadar és Csibi Andor emlékére is kopjafát állítanak, alkalmassá téve így a tér egy részét arra, hogy akár tanórákat szervezzenek itt a diákok számára.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Az Uniónak kellene felügyelnie a kisebbségi jogokat
Csorbítaná a kisebbségi oktatási jogokat a készülő román tanügyi törvény, amelyet már tárgyal a szenátus oktatási bizottsága.
„Az Uniónak kellene felügyelnie a létező kisebbségi jogokat a tagállamok szintjén. Ez ugyanolyan fontos az erős kisebbségi státuszt és jogokat elért közösségek számára is, hiszen a politikai többség viszonylag könnyen meg tudja szüntetni az úgynevezett engedményeket. Az Európa Tanács nagyszerű munkát végzett az elmúlt évtizedben e tekintetben, és nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében hogy kisebbségi törvényi keretet hozzon létre. Ez kellene egy uniós kisebbségvédelmi keret alapja legyen” – jelentette Helsinkiben a Nyelvi Sokszínűséget Támogató Hálózat (NPLD) éves közgyűlésén Vincze Loránt, az RMDSZ külügyi titkára és a FUEN alelnöke.
Vincze szerint a kisebbségek más-más helyzetben élnek Nyugat-Európában és Kelet-közép Európában. Keleten a félévszázados kommunista hatalomnak a kisebbségek ellen irányuló erőszakos asszimilációja óriási egyenlőtlenséget teremtett többség és kisebbség között. A vasfüggöny lebontása óta eltelt negyedszázad még nem volt elegendő arra, hogy a kisebbségek visszakapják az elvesztett jogaikat és elkobzott tulajdonukat. Európa kevésbé szerencsés felében élő kisebbségek ezért a nyugat-európai, jobb helyzetben élő közösségek támogatását kérik. – emelte ki beszédében Vincze.
Az RMDSZ külügyi titkára hangsúlyozta: „a kisebbségi jogok, a nyelvi jogok, a nyelvi sokszínűség az alapvető emberi jogok részei. Az EU és tagállamai nem nevezhetők erős demokráciának az emberi jogok szavatolása nélkül, az emberi jogok pedig csonkák maradnak, ha a kisebbségi jogok is nem válnak a részévé”, és a FUEN nevében a kisebbségi szervezetek közös fellépését, erőinek egyesítését sürgette annak érdekében, hogy a kisebbségvédelem területén együtt érjenek el áttörést.
A készülő új oktatási törvény rendelkezései szerint a kisebbségi oktatásban csak elemiben tanítanák idegen nyelvként a román nyelvet, és ismét románul oktatnák a történelmet és a földrajzot. Markó Béla, a szenátus oktatási bizottságának tagja szerint a jelenlegi formájában olyan paragrafusokat tartalmaz, ami egyértelműen visszavenne a kisebbségi oktatás számára kiharcolt, a jelenleg érvényben levő oktatási törvényben szereplő jogokból. A jelenlegi oktatási törvény ugyanis lehetővé teszi a kisebbségi diákoknak azt, hogy magyarul tanulják a földrajzot és a történelmet, ezért a félig-meddig ellenzékben lévő – oktatásügyi államtitkárral rendelkező – RMDSZ ellenzi az új tervezet vonatkozó fejezeteit.
itthon.ma/erdelyorszag,

"Kis ház kis gond, nagy ház nagy gond"
Míg vannak olyan helyek, ahol még mindig vitatott egyes államosított és visszaigényelt épület tulajdonjoga, addig örömmel tapasztalhattuk, hogy a nagy uradalmi birtokok, épületek visszakerültek a volt tulajdonosokhoz vagy a leszármazottakhoz. Üröm az örömben, hogy a történelmi restitúción túl igen sok pénzbe kerül ezeknek az épületeknek a renoválása, karbantartása, ami majdnem minden esetben meghaladja a tulajdonosok anyagi lehetőségeit. A Felső-Maros mente egyik ékessége a gernyeszegi kastély. Egyik tulajdonosával, gróf Teleki Kálmánnal az állagmegőrzési munkálatokról beszélgettünk.
Teleki Kálmán elmondta, a kastélyt 2011-ben kapták vissza véglegesen. 2012-ig nem sokat tettek, hiszen Brüsszelben még állásban volt, így kevés idő maradt az itteni munkákra. Időközben nyugdíjba ment, és több időt tud Gernyeszegen tölteni, ezért intenzívebben hozzáfogtak az állagmegőrzéshez.
Ez sokkal több időt és energiát emészt fel, mint gondolták volna. "Kicsi ház kicsi gond, nagy ház nagy gond" – mondja, majd kifejti, először azon igyekeznek, hogy a termeket kifessék-mázolják, eltávolítsák a meserajzokat, amelyek a korábbi tüdőbaj-megelőző központ kórtermeit díszítették. Mint ismeretes, a család által létrehozott alapítványon keresztül jó szándékú és segítőkész partnerekkel rendezvényeket szerveztek és szerveznek továbbra is. Volt már bál, koncert, kiállítás, alkotótábor, és igen sikeresnek bizonyultak a kastélynapok is, amelyeket az idén július 25-ére terveznek. Ezekre pályáznak, és így sikerül némi pénzhez jutni. Egy magáncég esküvőket, más családi rendezvényeket szervez, ebből is minimális jövedelemhez jutnak, amelyet szintén a felújításra fordíthatnak. Az alapítvány pályázott az épület felújítására is, azonban nem sikerült megnyerniük. Remélik, ezen a téren lesz még támogatási lehetőség.
Nem készült pontos állagfelmérés, erre viszont sikeresen pályáztak, és az elkövetkezendő hónapokban szakértők mérik majd fel az épület állapotát, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy szakszerű munkát végezzenek.
– Hasonlóképpen szeretnénk tudni, hogy a kertben levő szobrokat érdemes-e renováltatni vagy sem. Ezt a szakmai vizsgálatot is kilátásba helyeztük – mondta Teleki Kálmán, aki azt is elárulta, hogy szakemberek véleményét kéri abban is, miként lehet nyereségessé tenni a kastélyt, akár turisztikai programokkal, további rendezvények szervezésével.
Hogy jó irányba haladnak, jelzi az is, hogy 2014-ben több mint 5000 látogatója volt a kastélynak. Ezért a következő időszakban is látogathatóvá teszik az épületet és a körülötte levő parkot, de meghatározott időben. A turistaidényben naponta 9 – 18.30 óra között lesz nyitva a kapu. Késő ősztől tavaszig kizárólag előre megbeszélt időpontban fogadnak látogatókat. Tervben van az idegenforgalmi kínálat bővítése is.
Teleki Kálmán megmutatta a legújabb "felfedezését", amelyre a kastélykertben bukkant. Egy faragott kődarab állt ki a föld alól – mondta –, miután kiásták, kiderült, hogy épen megmaradt reneszánsz kő ajtókeret. Ez adta az ötletet, hogy alaposabb régészeti feltárást kezdeményezzenek az udvaron, mert szerinte még tartogathat meglepetéseket a birtok.
Nagyon sok újságcikk, útleírás, turisztikai ismertető, fotó jelent meg a kastélyról, de a gernyeszegi Bíró József kötetén kívül kevés a jó tanulmány, ezért az alapítvány támogatná egy, a kastélyról szóló átfogó tudományos munka elkészítését – mondta Teleki Kálmán.
A pünkösdi búcsún Erdélyben járt Áder János, Magyarország elnöke, aki feleségével együtt meglátogatta a gernyeszegi kastélyt is. Ezzel kapcsolatosan Teleki Kálmán kifejtette: Áder János látogatását történelmi mozzanatnak lehet nevezni, nagy megtiszteltetés volt mind az egyesületnek, mind neki, de "ez nem jelent megoldást a kastély jövője szempontjából".
Kérdésünkre, hogy a megyei és a helyi önkormányzat mennyire támogatja törekvéseit, elmondta, sokat javult a gernyeszegiek hozzáállása, de még nem mindenki érzi a magáénak a kastélyt. Azáltal, hogy látogathatóvá teszik, jelezni szeretnék, hogy ennek a sorsa nemcsak számukra, hanem a közösség számára is fontos, hiszen a birtok nemcsak a Teleki családé, hanem az egész közösségé. A felújítás, a programok szervezése is ezt a célt szolgálja.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

A papi hivatás olyan, mint egy merész kaland
Nagyvárad- Kedd este a Székesegyházban mutatta be ezüstmiséjét Böcskei László római katolikus megyés püspök, hálát adva az elmúlt 25 év kegyelmeiért. Egy új pásztorbotot kapott ajándékba, az ünnepség szónoka pedig Martin Roos temesvári megyés püspök volt.
Engem az Úr ragadott el magához,/ Ő tette szent palástját vállaimra,/ Azóta látok minden égi titkot,/ S enyém az arany, tömjén és a mirha. A válaszos zsoltár ezen szavai csendültek fel többször is kedd este a nagyváradi Székesegyházban annak örömére, hogy 25 évvel ezelőtt szentelték pappá Temesváron a váradi egyházmegye jelenlegi főpásztorát, Exc. Böcskei László megyés püspököt, aki ez alkalomból egykori évfolyamtársaival közösen (ketten nem tudtak eljönni) mutatta be a legszebb és legszentebb áldozatot, dicsőítve és hálát adva Istennek az elmúlt két és fél évtizedért. Bevezetőjében arra hívta fel a vele együtt ünneplők figyelmét: 1990. június 24-e a papszentelések napja volt Váradon, Gyulafehérváron, Temesváron és Szatmárnémetiben, ami nem csupán azért volt rendkívüli, mivel új leviták léptek az Úr követésébe, hanem amiatt is, mert hosszú és nehéz évtizedek után visszatért a régi rend. Az ősi egyházmegyék élére püspökök kerültek, akik a székesegyházaikban papokat szentelhettek. Nem csupán Gyulafehérváron volt tehát immár csupán ez lehetséges, ahol a papnövendékek éveken keresztül együtt tanultak, hanem a többi katolikus egyházi központban is. Úgy fogalmazott: ő és évfolyamtársai is ebbe a sorba álltak be, amikor 1990 nyarán az elsők közt járultak új püspökeikhez, de már nem egy csoportban, hanem mindenki a saját főpásztora elé, hogy aztán az ősi egyházmegyék szolgálatába lépjenek. Egy új kezdet volt ez számukra, a papi életük kezdete, de ugyanakkor ez az egyház életében is egy új elindulást jelentett. A megyés püspök ezután felidézte, hogy 1984-1990 között 18-an tanultak együtt a gyulafehérvári Papnevelő Intézetben, de a papszentelésre csak 10-en maradtak, illetve egyvalaki még csatlakozott hozzájuk. Hangsúlyozta: a jubileum kapcsán hálát adnak a hivatásuk kegyelmeiért, és mindazokért, akik mellettük álltak, irányították és támogatták őket az évek folyamán. Ugyanakkor újból és újból Istennek ajánlják fel magukat, erőt, kegyelmet és áldást kérnek, hogy mindig az ő nevében tudjanak szolgálni az emberek közt.
A tettek embere
Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt. Nosztalgikus és személyes hangvételű prédikációjában Martin Roos temesvári megyés püspök felelevenítette azt a pillanatot, amikor 1991 januárjában a temesvár-erzsébetvárosi plébánián akkortájt káplánként szolgáló Böcskei Lászlót Kräuter Sebestyén akkori megyés püspök kinevezte titkárának. Martin Roos szerint a jelölt meglepődött és megdöbbent, azt kérdezte: mit kell majd csináljon, de az ezt követő időszakban bebizonyította, hogy nem kell őt félteni. „A tettek embereként” gyorsan megtanulta, mit kell tennie, akkor is, amikor a főpásztorrá szentelésének estéjén egyedül maradt a hatalmas váradi Püspöki Palotában. Mert közben szálltak az évek, előbb a temesvári egyházmegye általános helynöke, majd a váradi egyházmegye főpásztora lett belőle, a következő hetekben pedig már ötvenedik születésnapját fogja ünnepelni.
„Szívesen jöttünk az ezüstmiséjére, mert mindannyiunk számára áldás. Ajándék volt az elmúlt 25 év azoknak az embereknek, ahol lelkipásztorként szolgált”- nyomatékosította Martin Roos, aki ezután azon meggyőződésének adott hangot: a 25 év egy papi hivatás közepét jelenti, a munkában való kibontakozás csúcsát, az idő múlásának jelei pedig tíz éven belül az őszülő hajszálak formájában is megmutatkoznak. Azt is mondta: a papi hivatás olyan, mint egy merész kaland. Senki, így az oltástestvérek se tudhatják előre, hogy mi következik, ezért emberi merészségre és Isteni kegyelemre, gondviselésre van a szükség a helytálláshoz. Nem szabad megfeledkezni azonban mindannyiunk felelősségéről sem, hiszen ahogy a szólásmondás is tartja: minden népnek olyan papjai vannak, akiket megérdemel, akiket kiimádkozik magának, ezért bátorságunk kell legyen ahhoz, hogy imáinkkal hozzájáruljunk ahhoz, hogy jó papjai legyenek a világegyháznak, a Szűzanya segítségét és oltalmát is kérve. A saját, a papság és a hívek nevében Mons. Fodor József vikárius is köszöntötte Böcskei Lászlót, egy új pásztorbottal ajándékozva meg őt. Az ünnepség ezüstmisés áldással ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Felvételik és államvizsgák a PKE-n
Tegnap délelőtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen érdeklődtünk az idei államvizsgákról, illetve felvételikről.
Az egyetem titkárságán megtudtuk, idén 13 alapszakon lehet beiratkozni a végzősöknek államvizsgára. A különböző szakokon más-más időpontokban zajlanak a regisztrációk, összességében július 4-ével bezárólag.
Az egyetemen a legnépszerűbbek még mindig az idegen nyelv és irodalom szakok (angol, német), illetve ezek közül is az úgynevezett kettős nyelvszak-kombinációk. Emellett népszerű a bank és pénzügyek, a turisztika, valamint a reklámgrafika szak is. Érvényes mindez a felvételi jelentkezésekre is az elmúlt évek tapasztalatai alapján.
A PKE-s felvételikre, mint megtudtuk, jövő hónap második felében kerül sor, amit nem árt már most tudni az ide készülőknek.
A beiratkozások július 13.-22. között zajlanak majd az alapképzésekre, valamint július 13.-24. között a mesteri szakokra. A felvételikre a már említett népszerű kombinált szakokkal együtt 19 alapképzésen július 23.-24. között kerül sor – összesen 289 tandíjmentes, illetve 306 tandíjas helyre –, míg további 9 mesteri szakon – 95 tandíjmentes és 195 tandíjas helyre – köztük az idén újonnan induló idegenforgalmi gazdálkodás profilon július 25-én lesznek felvételi vizsgák. Az esetlegesen megmaradó helyekre várhatóan szeptember 7-9. között szerveznek pótfelvételit.
Idén először elektronikusan, azaz online is be lehet iratkozni a felvételikre az efelveteli.partium.ro oldalon, így akár a szkennelt dokumentumcsomagot is továbbítani lehet interneten, ami a távolról jelentkezők előnyére szolgál – tudtuk meg Szakács Zsuzsa ifjúsági referenstől az egyetem PR-irodáján.
A nyarat sem tölti tétlenül az egyetem közössége, tette hozzá az ifjúsági referens, több fesztiválon is részt vesznek a PKE további népszerűsítésének érdekében: a nagyváradi Szent László Napokon június 27.-28.-án állítanak állandó tájékoztató sátrat, a margittai Szabadság Feszten július 9-12 között vesznek részt, Tusványoson július 23-án tartanak egyetemi népszerűsítő napot, valamint augusztusban a szatmárnémeti Partiumi Magyar Napokon is képviselik a PKE közösségét.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tárt karokkal várják a gyermekeket az építészeti szakiskolába
Három és félmillió forintot kapott a marosvásárhelyi volt Constantin Brâncusi Építészeti Szakközépiskola a magyar nyelven tanuló szakiskolai diákok támogatására. A kilencedikeseket támogathatnák vele, de egyelőre nem túl nagy az érdeklődés a vasbetonszerelő és ács képesítés iránt.
A tanév kezdetén, a lecsökkent diáklétszámra hivatkozva olvasztották be a Ion Vlasiu Szakközépiskolába a volt építészetit. Az önálló jogi személyiségét elvesztő szakiskola aligazgatója, Nemes Andrea és a szakiskolában tanító oktatók azonban továbbra is ugyanolyan odaadással végezték a munkájukat, s mindent megtettek annak érdekében, hogy a diákoknak megfelelő szakképzést biztosítsanak. Az utánpótlásra is gondoltak, Nemes Andrea aligazgató személyesen járta végig a peremtelepülések és a Felső-Maros menti általános iskolákat, ismertetve a magyar nyelvű szakképzési lehetőségeket, biztatva a diákokat, hogy folytassák tanulmányaikat az építészeti szakközépiskolában.
„A magyar kormány meghirdette a magyar szakiskola évét, amelyben nagy hangsúlyt fektet a magyar nyelvű szakképzésre. Részt vettem a nyitókonferencián, felszólaltam és elmondtam, hogy itt, Marosvásárhelyen milyen gondokkal küszködünk, s hogy mi vagyunk a városban az egyetlen iskola, ahol a szaktantárgyakat is anyanyelvén tanulhatja a diák. Megkérdeztem, hogy vannak-e pályázati lehetőségek, s tudják-e támogatni az anyanyelven tanuló diákokat. A pozitív válasz után megírtuk a pályázatot, támogatást kérve a bentlakási és étkeztetési költségekre. Örömmel mondhatom, hogy pályázatunkat kedvező elbírálásban részesítették, és pénzt adnak, hogy 28 kilencedikesnek ingyen tudjunk biztosítani bentlakást és egy meleg ebédet. Ha a kilencedikes nem bentlakó, akkor is jár neki az ingyen meleg ebéd. Sajnálatos módon egyelőre csak nyolc diák jelezte, hogy nálunk szeretne továbbtanulni, öt a vasbetonszerelői, három az ács szakmát szeretné elsajátítani. Reméljük, hogy ennél sokkal többen fogják megjelölni a magyar nyelven zajló szakoktatást a hamarosan esedékes számítógépes elosztáson” – mondta Nemes Andrea.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
A tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat
Bognár Leventének, a közelmúltban leköszönt RMDSZ-megyei elnöknek, aradi alpolgármesternek az életében lezárult egy 23 éves időszak, amikor különféle vezető tisztségeket töltött be az érdekvédelmi szövetségben. Beszélgetésünkben a csaknem negyed évszázados időt értékeljük.
– Hogyan indult a politikai pályája?
– Az 1989 decemberében optimizmussal vágtunk bele a társadalmi szerepvállalásba. Azzal a meggyőződéssel tettük, hogy a diktatúra bukása után ismét emberi körülményeket teremthetünk a társadalomban. Mivel a csapatmunkának van legnagyobb hatékonysága, magam is egy csapatban vállaltam feladatot előbb szenátori irodavezetőként, amikor az RMDSZ Arad megyei szervezetének az ügyvezetésével is foglalkoztam. Utána politikai alelnök, majd választmányi elnök, azt követően, két mandátumon át megyei elnök voltam. Számomra ezek a tisztségek nem hatalmi pozíciók voltak, hanem felelős szolgálatként fogtam fel, amit a közösségért, illetve azokért végeztem, akik megbíztak a feladattal. A cél, alázattal szolgálni, jobb életfeltételeket, több jogot biztosítani annak a közösségnek, amely Aradon és a megyében megpróbálja megőrizni önazonosságát, ezért érdekvédelemre szorul.
Számvetés
– Az elmúlt 23 évben folytatott közösségépítő munkája során mit tart a legnagyobb sikernek, amire szívesen gondol vissza, illetve voltak-e emlékezetes kudarcok?
– Szerencsére, több pozitív élményre emlékezhetem. Ilyen a Csiky Gergely Főgimnáziumnak az önállósodása, az épület korszerűsítése, új iskolaszárny építése, vonzóvá tétele a diákok számára. Mivel magam is ott tanultam, lélekemelő érzés látni az intézményen a pozitívumokat. Másik emlékezetes élményem a Szabadság-szobornak a várfogságból történt kiszabadításához, a hallomásból ismert remekműnek az első megcsodálásához fűződik. Még akkor is, ha az újraállítása nagyon bonyolult, őrlődésekkel vegyes, kemény feladat volt. Szinte egy évtizedes előkészítő, meggyőző munka árán sikerült újra köztéren elhelyezni a Szentháromság-szobrot. Nehezen, de sikerült meggyőznünk a többségi kollégákat, hogy az egy olyan érték, ami a várost is gazdagítja, nem a románság ellen irányul, senkinek nem származik kára, az újraállításával csak gazdagodik a város. Ilyen alkalmakkor mindig a szélsőségesekkel kellett megküzdeni, megtalálni azokat, akikkel normálisan együtt lehetett dolgozni. Ehhez mindig rengeteg türelemre, diplomáciára volt szükség. Ugyanakkor sikerült az aradi magyarság számára meghatározó személyiségeknek is szobrot állítani. Gondolok itt Fábián Gáborra és Salacz Gyulára. Megyei viszonylatban sikerült az Erdőhegyi Általános Iskolát különálló oktatási intézménnyé alakítani. Örvendek, amiért ott volt egy olyan csapat, amelyikkel együtt tudtunk dolgozni. Minden olyan lépés, ami a közösséget, illetve az identitást erősítette, pozitívumnak számított. Ezekkel párhuzamosan, sok olyan pozitívum volt, amikor a közösséget szolgáló egy-egy középületet vagy utat, utcák burkolatát újíthattunk fel, egy-egy sikeres magyar rendezvényt támogathattunk. A koalíciós egyeztetések során ugyanis mindig az volt a cél, hogy egy-egy magyar közösség is hozzájusson bizonyos anyagi keretekhez. Ezeket rendszeresen ki kellett lobbizni, de amikor megvalósultak, jó érzés volt tapasztalni, hogy a mi közösségünk is támogatásokhoz, fejlesztési alapokhoz juthatott.
– Negatív emlékei vannak-e?
– Egyértelmű, hogy e munka nagyon sok őrlődéssel is járt, hiszen gyakran metsző ellenszélben kellett dolgozni. A szélsőséges erők állandóan azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a természetesnek tűnő jogainknak a gyakorlását. Az identitás megőrzésére, az örökségünk megóvására tett erőfeszítéseink közben minden szalmaszálba belekötöttek. Feljelentettek, amiért az iskolai ünnepségen magyar zászló is volt, mindent megtettek a lejáratásunk érdekében. Voltak viszont olyan esetek is, amikor helyben, felfelé próbáltuk megmagyarázni, hogy bizonyos dolgokat mi hogyan látunk, az elképzeléseink miért jók nekünk. Az RMDSZ felső vezetése másképp látta bizonyos dolgainkat, amelyekről elmagyaráztuk, miért jók a helyi magyarságnak. Törekvéseink soha nem voltak öncélúak, hiszen az eredményeink attól függnek, hogy 10%-os arányban kivel lépünk koalícióra. Ha a magunk 2 szavazatával támogatunk valakit elképzeléseinek a megvalósításában, az is támogat minket a céljaink elérésében. Olykor keserű volt számunkra, hogy az igazunkat felfelé nehéz volt elfogadtatni. Ezzel együtt, úgy érzem, hogy a helyi döntéseink, az együtt gondolkodásaink eredményeseknek bizonyultak, megvolt a hozadékuk. Mert ha valahol számunkra megürül egy szék, nem az a fontos, hogy valaki beleülhessen, hanem az, hogy onnan mit tud nekünk hozni?
Megcsappant képviselettel is eredményt
– Az sem lehetett előny, hogy miközben az 1990-es évek elején 4, jelenleg 2 képviselőnk van Arad Város Tanácsában.
– Természetesen, legfontosabb a képviseltnek az erőssége, mert bármilyen egyezségben lényeges dolog, hogy a felek milyen pozíciókat képviselnek, birtokolnak egy-egy testületben. Az 1990-es években szenátorunk, parlamenti képviselőnk volt, a megyei tanácsban 5, míg Arad Tanácsában 4 képviselővel rendelkeztünk. Akkor teljesen más pozícióból tudtunk tárgyalni, fellépni egy-egy kényes kérdésben. Mostanában viszont sokkal több munkát kell végeznünk, hogy elismerjék, felvállalják az igényeinket. Mert a megyei tanácsban a 33 képviselőből a mi 2 szavazatunk mellé 15, míg a 23 tagú aradi tanácsban a mi két szavazatunkhoz további 10-re van szükség akaratunknak a keresztülviteléhez. Állandó egyeztetésben vagyunk a partnerekkel, ha eredményt akarunk felmutatni az anyanyelvű oktatási hálózatunknak a fenntartása, kulturális rendezvényeinknek a támogatása, civilszervezeteinknek, egyházainknak a megsegítése területén. A munkánk fontos része, hogy mindig a város érdekét, a fejlesztését, a korszerűsítését képviseljük. Ezen belül azonban, a közösségünk érdekeit mindig prioritással kezeltük. Mindig úgy próbáltunk egyensúlyozni, hogy a mi érdekeink ne szenvedjenek csorbát.
– Mivel magyarázható képviseletünknek a folyamatos csökkenése?
– Ahhoz képest, hogy az 1992-es népszámláláskor a megyében 62 ezer, míg Aradon 30 ezer magyar élt, a legutóbbi népszámlálás szerint a megyében 37, míg Aradon 16 ezer főre csökkent a számunk. Azzal együtt, hogy esetleg valakik kimaradtak a népszámlálásból, tudnunk kell, hogy az erőnk nagyban csökkent, a demográfiai mutatóink nem kedvezőek.
– A politikusok általában hogyan viszonyulnak a sokak által extrának nevezett igényeinkhez?
– Közvetlen, esetleg baráti beszélgetéseken elismerik az igényeinknek a jogosságát, amit azonban nyíltan csak nagyon kevesen vállalnak fel, hivatalosan nem állnak ki mellettünk. A „magyar kártyát” bármikor kijátszhatják. Bármikor, amikor valamit kértünk, hisztérikusan beindult ellenünk a médiakampány. Gondoljunk csak Ion Iliescura és csapatára, akik a rendszerváltás után két és fél hónappal kirobbantották a marosvásárhelyi konfliktust, ahol a securitátés időkre emlékeztető törekvések nyilvánultak meg. Később, az Európai Unióhoz fűzött reményeink, sajnos, nem váltak be. Hasonló nacionalista soviniszta megnyilvánulások tapasztalhatók Szlovákiában is az EU és az EP tudtával, szeme láttára. Ezek ellen csakis egységesen tudunk fellépni, ezért a magyarság egységét mindenképp létre kell hozni, mert az „oszd meg és uralkodj” elv manapság is kiválóan működik. Az egység létrehozásáért elnökségem idején megpróbáltam a Szövetségtől eltávolodott embereket visszahozni, integrálni mindazokat, akik tehetnek valamit a közösségért. Éppen ezért, a bizottságokba már nem csak választmányi tagok kerülhetnek, hanem olyan külsősök is, akik be tudnának kapcsolódni az érdekvédelmi munkába. A szórványra való fokozott odafigyelés céljából, javasoltam a Szórvány Szakbizottság létrehozását, a különleges helyzetben élő magyarok felkarolására.
Újratervezve is csapatban dolgozni
– A hallottak szerint nem könnyű hagyaték vár az utódjára…
– Alaposan átgondoltam a staféta átadását, ami a saját döntésem volt. A kongresszus utáni Újratervezés mottója alatt magam is újraterveztem a teendőket. Arra alapul, hogy továbbra is csapatban dolgozzunk, de a feladatokat meggondoltan el kell osztanunk egymás között. Mert a magam intenzív önkormányzati munkája mellett, önkéntesen ellátni a megyei elnöki tisztséggel járó összetett feladatot számomra nagyon megterhelő munka volt. Ezt megbeszéltem Faragó Péterrel, hogy egy közösen meghozott döntéssel, felelősen adhassam át a stafétát. Úgy érzem, a két mandátumom idején kellő módon elő tudtuk készíteni a váltást. Mert fiatalításra nagy szükség van, egy dinamikusabb, fiatalosabb hozzáállással, megyejárással, fiatalok bevonzásával, az új elnök segítésével dinamizálni lehet a szervezetet. Természetesen, a munka alól én sem vonom ki magamat, a felvállalt önkormányzati munkámat folytatom. Ha pontosan leosztjuk a feladatokat, azt jelenti, több időt tudok Araddal foglalkozni, kijutni a kerületekben lakó magyar közösségekhez. Azzal együtt, hogy Cziszter Kálmánnal csak ketten vagyunk városi tanácsosok, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kerületek magyarságával.
– A következő helyhatósági választások után vállal-e még egy alpolgármesteri mandátumot?
– Amennyiben az érdekvédelmi szövetség, illetve a helybeli magyarság megbíz e faladattal, illetve a politikai konjunktúra is megfelelő, vállalnám Aradon a további közösségi szolgálatot.
– Ehhez kívánok további energiát és sok sikert! Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Kiss Sándoroktól a megújítandó RMDSZ-ig
Újabb vitatott múltú politikus, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, Kiss Sándor került a DNA hálójába. Tucatnyi cég tulajdonosaként a kilencvenes években színre lépő Kiss korábban sem riadt vissza a törvénytelenségektől. Derzsi Ákos politikustársát is megkérdeztük: milyen jövő várhat a megyei RMDSZ-re?
Huszonnégy órára őrizetbe vette június 2-án Kiss Sándort, a Bihar megyei RMDSZ elnökét és a Bihar megyei önkormányzat alelnökét az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA). A táblabíróság ugyan elutasította a letartóztatási kérelmet, helyben hagyta viszont az alapfokon elrendelt 60 napos bírósági felügyeletet. Kiss a vizsgálat ideje alatt nem töltheti be a megyei önkormányzat alelnöki tisztségét.
Az RMDSZ-es politikus ellen a DNA 2014-ben indított bűnvádi eljárást hivatali visszaélés és pénzmosás vádjával. Az ügyészségi közlemény szerint Kiss Sándor és gyanúsított társai törvénytelen eszközökkel mintegy 4,3 millió eurót kaptak azért, hogy bizonyos cégeket kedvező elbírálásban részesítsenek a közbeszerzési pályázatokon. A forgatókönyv minden esetben azonos. A sikeres pályázatot nyert romániai cégek külföldi gyártóktól vásároltak használt gépeket – angliai és amerikai cégeken keresztül – az eredetileg kialkudott árnál sokkal drágábban. Az ügyészség bizonyítékai szerint a többszörös árkülönbözetet a beiktatott külföldi közvetítő cégek Kiss Sándornak és az ugyancsak nagyváradi üzletembernek, Mudura Sándornak fizették ki. A bűnvádi eljárás beindítása után nem sokkal Mudura Sándor meghalt.
A Kiss Sándor előzetes letartóztatását kérő DNA-ügyiratcsomóban többek között szerepel a debreceni Keviép Kft. és a nagyváradi Selina cégcsoport, amelyek összesen 400 ezer euró csúszópénzt fizettek Kissnek, illetve Mudurának, hogy közbeszerzési pályázaton megkaphassanak egy 10 millió eurós munkálatot. A négy pályázó közül az első körben a Keviép a 2. helyen végzett, a bizottság három hónap múlva, 2003 szeptemberében azonban önkényesen felmondta a nyertessel kötött megállapodást, és a háttéralkukat vállaló debreceni céggel írt alá új szerződést. Ezt a Keviép úgy hálálta meg, hogy egy Bojtor Vilmos László nevű vállalkozó Londonban bejegyzett cégén keresztül hozatta be Erdélybe háromszoros feláron az építkezésekhez szükséges munkagépeit. A Keviép a 187 ezer euróért Nagyváradra küldött gépeit saját (!) leányvállalata révén vásárolta meg a közbeiktatott angol cégtől 508 ezer euróért: az ügyészek szerint a különbözet Kiss Sándor zsebében landolt.
Botrányos karrier
A Ceauşescu-rendszerben tűzoltóként dolgozó Kiss Sándor vállalkozói karrierje 1990-ben kezdődött. Ő építette ki az első nagyváradi kábeltelevíziós hálózatot és az első szinkronstúdiót. Azerdely.atlatszo.hu oknyomozó hírportál szerint tulajdonosa, illetve társtulajdonosa volt a Videovox, a Biolact, a Vetrolux, a Pro Idea, a Bioland Bihor, a Stirea, a Softpartner, a Lancelot, az Alexis, a Pădurea Verde, az Autocord és a Press Online Group nevű kereskedelmi társaságoknak.
A nagyváradi Partium Rádió működtetőjeként, majd a Mecénás Alapítvány kuratóriumi tagjaként került szoros kapcsolatba az RMDSZ-szel. 1996–1998 között megyei gazdasági ügyvezető alelnök, parlamenti képviselőjelölt, 1999–2000 között a megyei választmány tagja, a 2000–2004 közötti időszakban a megyei választmány elnöke. 2004 és 2008 között a Bihar megyei közgyűlés elnöke, majd 2008-tól napjainkig a megyei tanács alelnökeként dolgozik. Tizenegy éve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke.
A kilencvenes években a Bihar megyei volt a legerősebb nemzeti elkötelezettségű hazai RMDSZ-szervezet, Tőkés László királyhágómelléki református püspök és a mai ellenzéki (néppárti) politikusok köré csoportosulva. Ezt a beágyazódást változtatta meg Szabó Ödön, a megyei szervezet mai ügyvezetője: a Megyei Képviselők Tanácsában (MKT) az ifjúsági szervezetek 25–30 százaléknyi szavazatát átjátszotta a háttérből keményen nyomuló Kiss Sándor-féle körnek. Akad, aki a ritka vehemenciával lezajló bihari hatalomátvétel mögött román titkosszolgálati módszereket vél felfedezni, mások szerint az új politikai elit egyszerűen megvásárolta a hatalomátvételhez szükséges ifjúsági szavazatok zömét. A bihari RMDSZ-t az új csapat vezetői egyféle közös vállalkozássá alakították át, és aki ezzel nem értett egyet, távozásra kényszerítették.
Korábban is börtönközelben
Kiss Sándornak nem most gyűlt meg először a baja a romániai bűnüldöző szervekkel. Először 1996-ban tartóztatták le pénzmosás vádjával: a gyanú szerint az akkori időszakban igen népszerű bizományi üzletekben mosta tisztára a külföldről, vám nélkül behozott nagy mennyiségű csempészáruját. A bűnüldöző szervek végül ejtették az ellene hozott vádakat. A kilencvenes években kiépített nagyváradi kábeltévés hálózatát akkoriban adta el 2 millió dollárért Teszári Zoltánnak, aki mára megteremtette az ország legerősebb kábeltévés hálózatát, az RCS–RDS cégbirodalmat. Másik ügyészségi nyomozás a tévéstúdiójában forgatott, kiskorúakat is foglalkoztató pornófilmfelvételekért indult ellene, bizonyítékok híján azonban ezt is megúszta: egyik alkalmazottja került rács mögé.
A közvélemény leginkább a nagyváradi Ady Endre Kulturális Központ kapcsán kirobbant botrányból ismerte meg a nevét. A Tőkés László püspöksége alatt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által elnyert 320 millió forintos magyarországi támogatást a 2002-es kormányváltás után a budapesti szocialista kabinet a Kiss Sándor, Mudura Sándor, Biró Rozália és Szabó Ödön által felügyelt Mecénás Alapítványnak utalta át. Az eredeti tervek szerint az Érmindszentre tervezett vallási, kulturális és turisztikai központ helyett az RMDSZ-alapítvány mintegy 300 ezer euró értékben konferenciatermet épített fel Nagyváradon, amelyet később a városi önkormányzattal cserélt el a Léda-házra. Magyar kormányzati forrásokra hivatkozva Tőkés László nemrég nyilvánosságra hozta, hogy a Mecénás Alapítvány nem számolt el a magyar állam fele az 1,3 millió eurós támogatással: a Bihar megyei RMDSZ holdudvarának átutalt 1 millió eurónyi magyar közpénz sorsáról hivatalosan ma sem tudni semmit.
Derzsi Ákos: az RMDSZ-ben sincs visszajelzés
Romániában a közvélemény rossz szemmel nézi a vállalkozó politikusokat, hiszen sok esetben megtörtént, hogy az egyszerre üzletember és politikus saját vállalkozói boldogulásához használta fel a politikusi pálya kapcsolatrendszerét. Kiss Sándor esete is azt bizonyítja, hogy RMDSZ-berkekben sem tudják, hol a két hivatás közötti határ. Derzsi Ákos volt RMDSZ-es államtitkár, nyomdatulajdonos, a Bihar megyei RMDSZ tagja szerint a politikusi és a vállalkozói életpálya nem összeférhetetlen: minden a személyi hozzáálláson múlik. „A régi nagy politikusok nem voltak szegény emberek. És nemcsak azért, mert bárónak vagy grófnak születtek, hanem mert jól menő üzleteik is voltak. Aki sokra vitte, az tudta, hol ér véget a vállalkozás, és hol kezdődik a politika” – fogalmaz Derzsi. Hogy valaki ma jó vállalkozó, nem zárja ki, hogy jó politikus is legyen, hiszen vállalkozóként jobban megismerheti az emberek igényeit, amire politikusként más eszközökkel tud választ adni. A két dolgot azonban – főleg anyagi szempontból – nem szabad összemosni, tartja az RMDSZ-es politikus.
Derzsi szerint a közvélemény azért nézi rossz szemmel az állam és a vállalkozói szféra közötti kapcsolatokat, mert azt tapasztalja, hogy a politikumhoz közel álló vállalkozók gyarapodnak elsősorban. Elég néhány negatív példa a jelenség általánosításához.
Vajon hogyan történhet meg az RMDSZ-ben is, hogy a politikum holdudvarához tartozó vállalkozók egy része gátlástalan üzleti előnyökhöz jut, a pártelit pedig elfogadja ezt? „Ha a vezető erőskezű, karizmatikus személy, nem valószínű, hogy a hozzá közelállók figyelmeztetik. Ha a vezető más típusú, és ezekről a dolgokról őszintén lehet vele beszélgetni, akkor lehet visszajelzés, de ez valójában nem működik sem az RMDSZ-ben, sem a román pártokban. Mi nem vagyunk hozzászokva azokhoz a demokratikus játékszabályokhoz, amelyek ezeket a törvénytelenségeket már a kezdeti fázisban kiszűrnék” – fogalmaz Derzsi Ákos.
A szűk környezet valószínűleg tud a politikusok visszaéléseiről, mégsem tesz semmit ellene. Vagy azért, mert maguk is érdekeltek a törvénytelenségekben, vagy mert nem mernek ellentmondani a vezetőnek. Az RMDSZ igazi gondját Derzsi abban látja, hogy a más véleményt képviselők – akik szólni tudnának –, eltávolodtak a szervezettől, a vezető politikusok velük már nincsenek bizalmas kapcsolatban. Az értelmiség hangsúlyos kivonulásával az RMDSZ-ben olyan űr keletkezett, amit a politikusok képtelenek pótolni. „Ha a látszatot nézzük, a vezetés csapatmunka, de minden attól függ, hogy kinek milyen lehetőségei vannak ebben a csapatban.” Derzsi szerint a csapatból leginkább a különböző szakterületek nagy egyéniségei, az értelmiségiek hiányoznak, akiknek a véleménye nélkülözhetetlen volna. Ezen csak a sokat hangoztatott, lassan elcsépelt szólammá váló megújulással lehetne változtatni. „Az igazi kérdés, hogy mindezt hogyan lehet átvinni? Hogyan lehet embereket visszahozni, vagy egyáltalán bevonni a politikába?” Derzsi Ákos azokban a politizálni vágyó fiatalokban látja a megoldást, akik azonban nem nagyon jutnak lehetőséghez. A kapukat a mainál sokkal tágasabbra kellene tárni.
Nem vitás, a Kiss Sándor vezette Bihar megyei RMDSZ jelentős válságba került. A kivezető utat Derzsi Ákos a Megyei Képviselők Tanácsának összehívásában látja, ahol ezeket a kérdéseket nyíltan és őszintén meg kellene beszélni. Azzal azonban tisztában van, hogy ez azon múlik, mennyire akarják az RMDSZ Bihar megyei vezetői.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Tanárhiány van Hargita megyében – mi a megoldás?
A valódi tanárképzés hiánya, a pályaelhagyás, a gyenge kezdő bér mind-mind oka a tanárhiánynak nemcsak Hargita megyében, hanem az egész országban – hangzott el azon a megbeszélésen, amelyet Hargita Megye Tanácsa szervezett szerdán a csíkszeredai megyeházán tanfelügyelők, iskolaigazgatók, tanárok és a megyei tanács munkatársai részvételével. Borboly Csaba megyeelnök elöljáróban elmondta, azért kezdeményezték a beszélgetést, mert a romántanításról tartott korábbi tanácskozásaikon felmerült a magyar, matematika, fizika, kémia, biológia szakos tanárok hiánya, az, hogy Hargita megyében évek óta nem jön a közoktatásba a felsorolt szakokon végzett fiatal. Előreláthatólag két-három éven belül nem lesz szakképzett magyar szakos tanár, ugyanez a helyzet a többi említett tantárgynál is, jelenleg a megyében számos vidéki környezetben szakképzetlenek vagy idős nyugdíjasok tanítanak – sorolta Borboly Csaba.
Mint mondta, meg szeretnék értetni a nem magyar etnikumú, döntéshozó többséggel a problémát, ezért külön köszöntötte a jelen lévő Szőcs Domokost, az oktatási minisztérium kisebbségi főosztályának vezérigazgatóját, aki ígérete szerint a beszélgetésen megfogalmazott problémákat és megoldási javaslatokat továbbítja az illetékeseknek. Részt vett továbbá Ferencz Salamon Alpár, a megyei tanács oktatási szakbizottságának elnöke, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Makó Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja, valamint Hodgyai László matematika-, Dáné Szilárd magyar- és Moraru Drăghici Dorina román-szaktanfelügyelő.
Nem vonzó a tanári pálya
Ferencz Salamon Alpár vitaindítójában felvázolta, hogy egy fiatalnak manapság nem vonzó a tanári pálya, ennek pedig egyik oka az egyetemeken folyó módszertani, pszichopedagógiai képzések hiányossága. A rendszer problémájának nevezte, hogy a tanügyi humánerőforrás kezelése még mindig centralizált.
A papíron szétosztott vitaindító szövegben a megyei tanács munkatársai részletezték a gondokat. Mennyiségi és minőségi problémák egyaránt felmerülnek a tanárképzésről szólva. A tanárok korfája ugyanis elég szomorú képet mutat – az ötven év felettiek vannak túlsúlyban –, és sajnos ma már nem az a jellemző, hogy a legjobbakból lesznek pedagógusok. Mindez nemcsak a magyar kisebbség esetében van így, hanem Romániában általános érvényűnek mondható. Jelenleg megyénkben számos vidéki környezetben szakképzetlenek vagy idős nyugdíjasok tanítanak, és ez a hullám három éven belül eléri a városokat is.
A vitaindító megfogalmazói rámutatnak arra is, hogy idén a Hargita Megyei Tanfelügyelőség 425 állást hirdetett meg, ezek közül 61 katedrára való kinevezés, a többi meghatározott időre szóló helyettesítői állás, nagy a túljelentkezés például a magyar óvónőknél, a két címzetes állásra összesen 137-en jelentkeztek. Szintén sok, 86 magyar tanító adta be a jelentkezését, a magyar tanítók számára elérhető egy címzetes állásra. Nagyon sok a meghirdetett helyettesítői állás is.
Nagy hiány a matematika szakos tanárból
A román és magyar szakos tanároknál közel áll a kereslet a kínálathoz, viszont már most nagy hiány van matematika szakos tanárokból, ez pedig a következő években tovább fokozódik. Mint megtudhattuk, a következő három évben legalább húsz matematika szakos tanár éri el a nyugdíjkorhatárt a megyében, fiatalok pedig alig mennek erre a pályára, mert vonzóbbak számukra más olyan területek, ahová matematikai tudás szükséges, de jobban lehet keresni, például az informatikai vagy banki szakmák. Idén nyáron Hargita megyében két meghatározatlan időre szóló és 21 helyettesítői matematika szakos tanári állást lehet elfoglalni, ezekre összesen 15 pedagógus pályázott.
A vitaindítóban az is szerepelt, hogy a pedagógusállások száma a gyermeklétszám arányában évről évre csökken, a baj ott jelentkezik, hogy igen kevés képzett, tehetséges ember számára vonzó a pedagógusi állás, sok a helyettesítői állás, ami negatívan hat az oktatás minőségére, egyre kevesebb diák iratkozik érettségi vizsgára a 12 osztály elvégzése után. A cél megoldást találni a fiatal tanítók átképzésére a megyében rendelkezésre álló felsőoktatási struktúrában. Mint a jelenlévők részéről elhangzott, pedagógusok vannak, csak szakosítani kellene őket.
A tanárok helyett tudósokat képeznek
A romántanítás kapcsán megfogalmazódott, hogy a kommunikációra kell helyezni a hangsúlyt – ezt már az óvodában el kell kezdeni –, és ezen a téren a romántanároknak továbbképzéseken kellene részt venniük. Ez egyébként a többi szakos tanárra is érvényes, a helyi közösségeknek támogatniuk kellene a pedagógusokat ezen a téren.
Egy másik gond, Makó Zoltán dékán szerint, hogy tanárok helyett tudósokat képeznek Romániában, és a hároméves képzés nem elegendő a kettős szakosodásra, pedig az sokat segítene a tanárhiányon.
A megbeszélés végén Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke arra buzdította a jelenlévőket, hogy további oktatásügyi problémákat beszéljenek meg egy következő alkalommal. Addig is a jelenlegi tanácskozás jegyzőkönyvét elküldik a résztvevőknek és illetékeseknek, amihez várják az észrevételeket, javaslatokat.
maszol.ro

Kelemen helyét Szabó vette át
Ellenszavazat nélkül Szabó Árpádot, az RMDSZ tanácsosát választották meg a Maros megyei önkormányzat két hónappal ezelőtt megüresedett alelnöki tisztségébe.
Csütörtök délutántól a Nyárádszeredában élő Szabó Árpád foglalja el a Maros megyei önkormányzat alelnöki tisztségét. Az RMDSZ politikusa, akit a tanácsülésen megjelent 34 képviselő közül 33-an támogattak, a tavasszal lemondott Kelemen Márton helyét vette át. Szabó másodjára tölti be az alelnöki tisztséget, korábban 2008 és 2012 között, Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt segítette a testület szintén RMDSZ-es vezetőjét.
Bár Ciprian Dobre megyeelnök titkos szavazást rendelt el, Szabó Árpád megválasztása körül egyetlen kérdőjel sem merült fel. Már Szabó elődje, Kelemen Márton, illetve Brassai Zsombor megyei elnök előrevetítették, hogy annak dacára, hogy a kisebbségben lévő RMDSZ egyetlen román párttal sincs koalícióban, a magyar nemzetiségű alelnök elfogadtatása nem fog akadályba ütközni. A szövetség padsorai közül mindössze Mózes Levente háborgott az újságíróknak, kifogásolván pártja „fiatalítási” politikáját. Mózes Szabó Árpád, illetve egy másik régi-új tanácsos, a csütörtökön beiktatott segesvári Gál Ernő jóval hatvan esztendőn fölüli életkorára célzott.
Szabó Árpád mellett a gazdag tapasztalat és az előző mandátumban kifejtett tevékenység szólt – ezzel érvelt a szavazás előtt kollégája, Csép Andrea is. Megválasztása után a régi és egyben új alelnök megköszönte tanácskollégái bizalmát és megígérte, hogy a választásokig hátramaradt egy évben Maros megye lakosságáért fog dolgozni.
Szabó Árpád a harmadik RMDSZ-es elnök, aki 2012-től errefelé Ciprian Dobre liberális politikus mellett a megye élére kerül. Elődei, Lokodi Edit Emőke és az őt követő Kelemen Márton magánéleti okokra hivatkozva távoztak. Míg a nyugdíjba vonult Lokodi Budapestre költözött, Kelemen a civil életbe tért vissza, ahonnan a politikába érkezett.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Harmincöt mérnököt avattak
A Sapientia EMTE Csíkszeredai Biomérnöki és Élelmiszertudományi Tanszékeinek mérnökavató ünnepségét csütörtök este tartották a Márton Áron Gimnázium dísztermében.
Az est háziasszonyaként Ábrahám Beáta tanszékvezető köszöntötte a kilencedik mérnökavató ünnepség résztvevőit. Köszöntőjében kiemelte, hogy a legfiatalabb mérnöki szakokkal rendelkező magyar egyetem, a Sapientia is nagy múlttal rendelkező hagyományt visz tovább. A mérnökké avatás hagyományát a néhai selmecbányai egyetem kezdte el, a soproni egyetem vitte tovább, majd a többi magyarországi egyetem is követte a példáját.
Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja örömének adott hangot, hogy első alkalommal köszönhetnek mesterképzős végzősöket is. A megszerzett tudás mellé sok szerencsét is kívánt a végzős hallgatóknak. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke arra biztatta a jövő mérnökeit, hogy tudásukat itthon kamatoztassák, Székelyföld javára munkálkodjanak. Petres Sándor, Hargita megye alprefektusa bölcsességet kívánt a végzősöknek, hogy kellő időben jó döntéseket tudjanak hozni.
Lányi Szabolcs professzor a talentumok bibliai történetét elevenítette fel, ami a mai értelmezésben szorgalmas munkával töltött szolgálatot jelent. „Ez az évezredes példabeszéd tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat, hogy az ember csak a közösség szolgálatának szentelt élettel jut a célhoz” – mutatott rá Lányi Szabolcs, aki 1 tálentumról szóló garancialevelet nyújtott át minden mérnöknek.
Az avatási ceremónia végeztével az újdonsült mérnökök nevében Szőcs Katalin közélelmezési és agroturisztikai mérnök-menedzser szakos hallgató búcsúzott társaitól. Az ünnepséget állófogadás és bál követte.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Az élet küszöbén
Hangszóróból sugárzott Gaudeamus igitur kezdte és zárta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata közigazgatás szakának ballagását tegnap délelőtt az intézmény előcsarnokában. Tizenöten búcsúztak, kilencen a magyar, hatan a román csoportból. Dr. Cziprián-Kovács Loránd tanulmányi igazgató a szolid környezet kapcsán megjegyezte, elfelejtettünk örvendeni saját ünnepeinknek, majd a sepsiszentgyörgyi közigazgatási szak 17 éves történetéből sorolt fel adatokat a végzős Rápolti Júlia államvizsga-dolgozata nyomán. Több mint 2300-an iratkoztak be, de csak 630-an végeztek. A végzettek több mint fele közigazgatásban dolgozik – 36 százalék a helyi, 20 a minisztériumoknak alárendelt megyei intézményekben –, 32 százaléka magánvállalatnál, 8,5 százalékuk munkanélküli. Az alkalmazottak felénél előnyt jelentett a babeş–bolyais oklevél, a közigazgatásban dolgozók 65 százalékát az egyetem elvégzése után vagy egy évvel később előléptették. Dr. Székely Zsolt egyetemi oktató a ballagás eredetét és történetét elevenítette fel. Elmondta: átmeneti rítusról van szó, igazán most válnak felnőtté a volt diákok. A végzősök nevében Almaşan Mónika, illetve Rápolti Júlia búcsúzott a tanodától, az elsőévesek képviseletében Simona Nichiforiuc köszönt el a ballagóktól.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mire készül a megyei elnök?
Újabb RMDSZ-es antidemokratikus akció Maros megyében, Marosvásárhelyen! címmel tett közzé felhívást Vass Levente, a magát belső ellenzéknek nevező csoportosulás vezetője, amelyben a következőket írja: "Az RMDSZ Alapszabályzatával ellentétben, Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök önkényesen újabb kirekesztésekkel akarja megalakítani a marosvásárhelyi RMDSZ szervezet nem létező választmányát, melynek két éve léteznie és működnie kellene. A marosvásárhelyi szervezetet szétverték. Kirekesztések sorozata és a valós megújulás hátráltatása után ma ismét kizárják a marosvásárhelyieket az átszervezés folyamatából. Felhívom igazgatóink figyelmét, hogy újabb ellentétek szításához használják jelenlétüket. Felhívom a sajtó és média figyelmét, hogy kövessék dokumentálva az ügyet! Köszönöm".
A hír kapcsán kérdeztük meg Brassai Zsombor megyei elnököt: mire is készülnek?
– A paraszti bölcsesség azt tartja, hogy több szem többet lát, avagy sok lúd disznót győz, ennek alapján éreztük szükségét, hogy kiszélesítsük a konzultációt a vásárhelyi RMDSZ keretében. Két éve elkezdődött egy tulajdonképpen felülről irányított újraszervezés vagy átszervezés, amelyik, sajnos, nem tudta létrehozni azt az új szervezeti struktúrát, amely a régit felváltotta volna. Ennek megfelelően ebben a pillanatban 16 jó szándékú önkéntes, ügyvezetői szerepkörrel felruházott kolléga egyengeti a vásárhelyi RMDSZ ügyeit. Azonban ez a kis csapat, ha mégoly lelkes is, nem tud eleget tenni a kihívásnak. Ezért fontosnak tartom, hogy az együttgondolkodás keretét kibővítsük, és tekintettel arra, hogy az alapszabályzat rendelkezik egy úgynevezett választmányi testületről minden szervezeti szinten, arra gondoltam, hogy folytatjuk a felülről irányított átszervezést, és létrehozzuk ezt a döntéshozó vagy döntéselőkészítő testületet, amelynek a megfelelője a megyei TKT vagy az országos SZKT, azokból a tisztségviselőkből, akik már rendelkeznek olyan jogosítványokkal, melyet a közösségtől kaptak.
– A belső ellenzék szerint alapszabályzatellenes…
– A belső ellenzék által megfogalmazott kifogás, mely szerint ez nem felel meg az alapszabályzat által előírt eljárásoknak, beismerem, indokolt. Ennek megfelelően természetesen hajlandó vagyok átnevezni ezt a testületet, illetőleg pusztán csak konzultatív együttgondolkodásra kérem az illető tisztségviselőket, mert fontosnak tartom, hogy ne maroknyi ember hozzon hatvanezer vásárhelyi magyart érintő döntéseket, hanem minél szélesebb körben, minél demokratikusabb módon történjen az együttgondolkodás.
– Miért nem jutott hamarabb eszükbe, hiszen az ominózus választás óta több év telt el, és mintha nem is létezne vásárhelyi szervezet.
– Az idén februárban félidőhöz érkezett a vásárhelyi szervezet, mostanig, bizalmat szavaztunk ennek a különben lelkes csapatnak, hogy az átszervezést megejti, ami nem sikerült. Ezt tudomásul vettük, nyíltan és nyilvánosan is beszéltünk erről, felvállaltuk a kudarcot, de nem néztük tétlenül, hogy ilyen sikertelenségbe keveredtünk, lépni kellett. Ennek most jött el az ideje, hiszen türelemmel próbáltuk a szervezetet újragondolni, újraszabni. Nem sikerült, belátjuk. Ezért egy újabb lépéssel próbálkozunk. Azt gondolom, az lenne kifogásolható, ha továbbra is tétlenül ülnénk, és afölött fanyalognánk, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültünk, hogy mekkora közömbösség, mekkora bizalmatlanság vesz körül bennünket, és nem lehet tenni semmit. Nem hiszem, hogy az emberek azt várnák tőlünk, hogy karba tett kézzel üljünk, és majd jövőre, a választások előtt hamar leüljünk az asztalhoz, és eldöntsük, hogy kik lesznek a tanácsos- és a képviselőjelöltek. A bizalmat akkor nyerjük vissza, ha ezeket a kérdéseket szélesebb körben megbeszéljük.
– Ez így rendben is van. De az előbb azt mondta, igaza van az említett levél írójának, és azért, hogy ne legyen alapszabályzat-ellenes, nem választmánynak, hanem konzultatív testületnek fogják nevezni. Viszont a választmányt, amit az eredeti terv szerint akartak létrehozni, a küldöttgyűlésnek kellene megerősítenie, hitelesítenie...
– A konzultatív testületet létrehozhatja a vásárhelyi szervezet elnöksége, anélkül, hogy erre a közgyűlés rábólintana. A gond az, hogy mivel nem jött létre az új struktúra, alapszabályzat szerinti közgyűlést is nehéz lenne összehívni. Éppen a belső ellenzék volt az, amely kifogásolta a közgyűlés legitimitását két évvel ezelőtt. Meggyőződésem, hogy ha most összehívnánk azt a közgyűlést, azt a tagságot, amely akkor bejelentkezett az RMDSZ-be, ugyanolyan kifogásokkal szembesülnénk. Azt hiszem, hogy egy évvel a választások előtt oktalanság lenne alapszabályzati vitákba keveredni. A lényeg, hogy minél szélesebb körben konzultáljunk.
– Térjünk vissza az elejéhez: a kérdés onnan indult, hogy megjelent a belső ellenzék vezetőjének a felhívása, hogy újabb antidemokratikus akcióra készülnek. Milyen keretben hozzák létre a tervezett testületet, mert erről a levél előtt sem a sajtónak, sem a közvéleménynek nem volt tudomása.
– Ez egy belső szerveződés, a tisztségviselők, akiket meghívtunk, az RMDSZ támogatásával töltik be tisztségüket, és én azt gondolom, hogy nem kellene különösképpen nyilvánosan megejteni. Természetesen senkit sem zárunk ki, csakhogy nyilvánvaló, elsősorban az RMDSZ tisztségviselői állományával próbáljuk összehangolni a munkát.
– Mikor és hol tervezik megtartani ezt az "akciót"? Vagy titok?
– Nem tartjuk titokban, egyébként hétfőn tervezzük megtartani, elküldtük a meghívókat. Ez a felvetés például Pokorny Lászlótól származik, aki korábban a vásárhelyi választmányban volt. Tulajdonképpen az ő ötletét karoltam fel, és gondoltam újra, vele is konzultálva. Nyilván most már ő is felveti a szabályosság kérdését, de igazából ezt a kezdeményezést már egy széles körű együttgondolkodás előzte meg, megpróbálunk eleget tenni a kihívásoknak. Hogy a belső ellenzék ezt kifogásolja, megértettem, másképp csináljuk.
Egyébként fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor a belső ellenzék megkeresett minket, hogy helyet kérnek a vásárhelyi RMDSZ-ben – tulajdonképpen így lehetnének legitim módon belső ellenzék, mert mindaddig, amíg a vásárhelyi RMDSZ-ben nem vállalják az aktív szerepet, addig csak külső ellenzékként tudom minősíteni őket –, természetesen nyitott kapukkal fogadtuk őket, feladattal járó tisztségeket ajánlottunk a vásárhelyi szervezetben. Sajnálatos módon a feladatokkal járó tisztségeket nem fogadták el, kitartóan a kongresszusi mandátumoknak a felét kérték, ami enyhén szólva túlzás volt, de főleg érthetetlen.
A pálya széléről könnyű bekiabálni, de nem sokat segít a vásárhelyi magyarságon. Különösen nem most, amikor hosszú évek után a vásárhelyiek kérésére összekovácsoltuk a politikai egyezséget, a három párt együtt hirdette meg azt az előválasztást, amely demokratikus körülmények között fogja kiválasztani a vásárhelyi magyarok polgármesterjelöltjét, s ezzel tulajdonképpen kezdetét veszi egy formális politikai együttműködés, megszünteti a torzsalkodást és a szétszavazást. Ilyen körülmények között feszültséget szítani, úgy gondolom, társadalmi bűn.
– Mondta, hogy 16 ügyvezető alelnöke van a városi szervezetnek. Nem túlzás ez egy kicsit, hiszen a legutóbbi SZKT az országos szervezetnek hét ügyvezető alelnököt szavazott meg. Visszásan hangzik, és a tagság száma sem indokolja.
– Hát ügyvezető alelnököknek nevezik magukat. Azt gondolom, nehéz lenne kifogásolni ezeket a tisztségeket, mivel ezek az emberek – ugyanúgy, ahogy a régiek – teljesen önkéntesen dolgoznak. Ők kell megszervezzék a mozgósítást, azokat a rendezvényeket, ahol a közösséget tovább építik, ők kell megszervezzék a szervezet kommunikációját és így tovább. A 16 nem hogy sok, kevés. Hiszen korábban, mikor a vásárhelyi RMDSZ-nek 13 körzete működött, nem 16, hanem 13-szor legalább tíz, ha nem több, tehát akár 200 tisztségviselő is volt.
– Csakhogy éppen ez az, most nem működik.
– Nem működik, nem jött létre a városi szervezet új struktúrája.
– Tehát csak elnök és alelnökök vannak. Tagság?
– Igen, van egy ügyvezető elnökség, amely felvállalja a közügyekért a felelősséget. Kérdem én, ha ez nincs, akkor ki van? Lehet bírálni, és kell is, mert jót tesz, most is jót tesz. De csak az a kérdésem, hogy ha ők nem, akkor ki? Mert még soha nem láttam, hogy a különböző ellenzékek valamit tettek volna az RMDSZ céljaiért. Egy folyamatosan aláaknázó törekvésről van szó, ami kontraproduktív, most, amikor pozitív irányt vett a vásárhelyi magyar közélet. A külső ellenzék vállalta az összefogást, a belső ellenzék, úgy tűnik, nem.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Összevonás a Sapientián: egyetlen kar lesz ősztől a csíkszeredai egyetemen
Összevonják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredában működő két karát a következő tanévtől: a felsőoktatási intézmény vezetősége gazdasági érvekkel indokolja a döntést, ugyanakkor elmondásuk szerint az intézkedés nem fogja érinteni a szakokat.
Dávid László rektor lapunknak elmondta: az egyetem szenátusa két és fél hónapja döntött a Gazdaság- és Humán Tudományok, valamint a Műszaki és Társadalomtudományi Kar összevonásáról, ennek engedélyezését pedig az oktatási minisztériumtól is igényelték, amely jóváhagyta a kérést.
A Sapientia rektora kifejtette: a karok egységesítésére azért van szükség, mert egyetlen egységgel gazdaságosabban, kiegyensúlyozottabban működtethető a felsőoktatási intézmény. „Egy egyetemi karnak akkor van létjogosultsága, amikor legalább ötszáz plusz egy hallgatója van, de a csíkszeredai Sapientiára jelenleg nem jár ezernél több diák, akik indokolnák a párhuzamos működést” – magyarázta Dávid László.
A rektor hozzátette: az összevonással „a valóságot igazították hozzá a rendszerhez”. Rámutatott: a felsőoktatási intézmény jövőjét ötven–száz évre előre meg kell tervezni. „Megfelelő, ütőképes egyetemet szeretnénk, amely méret szempontjából pontosan akkora, amekkorát a régió igényel, és azokra a szakokra koncentrál, amelyeket a térség hasznosítani tud” – fogalmazott az egyetem vezetője.
A karok egyesítése a következő, szeptemberben kezdődő tanévben valósul meg a gyakorlatban, Dávid László elmondása szerint pedig a névmódosítást leszámítva sem a szakok, sem a struktúra nem változik egyelőre. Ideiglenesen mindkét kar dékánja megtartja tisztségét a jövő tavasszal esedékes egyetemi választásokig. A rektori mandátum egyébként az év végén jár le, az intézményi választásokat pedig az új rektor kinevezése után kell megtartani.
Dávid rámutatott: a hatályos törvények értelmében a dékánt a rektor nevezi meg azon munkatársak közül, akiket a kari tanácsok javasolnak. Valószínű ugyanakkor, hogy a karok összevonásával megszűnnek egyes munkakörök – például nem lesz szükség két főtitkárra –, de a rektor ígérete szerint úgy próbálják átszervezni a dolgokat, hogy minden jelenlegi kolléga megtalálja a helyét az új struktúrában.
A Sapientia EMTE csíkszeredai részlege egyébként 2001-ben egy karral indult, a szétválásra pedig három év múlva került sor: akkor hozták létre a Gazdaság- és Humán Tudományok, illetve a Műszaki és Társadalomtudományi Kart. A felsőoktatási intézmény csíkszeredai részlegén kezdetben négy szakot indítottak összesen 209 hellyel, a 2014/2015-ös tanévben azonban már 550 alapképzéses helyre jelentkezhettek a diákok tizenöt különböző szakon, a magiszteri képzésen pedig négy szak indult 143 hellyel.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi folklóradattár
Menteni a még menthetőt – így fogalmazható meg a Romániai Magyar Néptánc Egyesület (RMNE) szándéka és az általa indított, Mozdulatokba vésett gyökerek című program célja, amelyet Sepsiszentgyörgyön mutattak be. Az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott finanszírozási rendszer (ún. Norvég Alap) által támogatott kezdeményezés kivitelezői egy erdélyi folklóradattár létrehozását tűzték ki célul.
A programot lebonyolító néptáncegyesület 1991-ben alakult, több helyszín után 2006 óta működik folyamatosan Sepsiszentgyörgyön. A szervezet házigazdája támogatója a szakmát érintő rendezvényeknek, néptánc- és népzenész-találkozóknak, szakmai képzéseknek, oktatási segédjegyzeteket ad ki népzene, néptánc, népi gyermekjátékok témával – ismertette Deák Gyula egyesületi elnök. Az RMNE különböző pályázatokon vesz részt, mint legutóbb a Norvég Alap által A kulturális és természeti örökség megőrzése és revitalizálása elnevezésű programban meghirdetett, a romániai magyar kisebbség kulturális szellemi örökségének megőrzését célzó pályázatban. Céljuk egy folklórdokumentáló és archiváló központ létrehozása az egyesület székhelyén, magánkézben lévő, a projekt számára felajánlott gyűjtések digitalizálása, jegyzékbe vétele, folklórdokumentációs adatbázis létrehozása és az interneten való közzététele, valamint 120 harminclemezes DVD-kollekció kiadása, amelyet kulturális intézményeknek osztanak szét. A program ideje alatt 800 dallam- és 500 táncvariációt digitalizálnak, valamint 2500 fényképet dolgoznak fel.
Könczei Csongor etnográfus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa – aki Pávai Istvánnal, a budapesti Hagyományok Háza etnomuzikológusával együtt a program szakmai partnere – úgy véli, az utolsó utáni órában vagyunk, mert az eddig fel nem dolgozott hang- és képfelvételek, amelyek különböző adathordozókon vannak táncházas amatőr gyűjtőknél, a technika elavult adottságai miatt elveszhetnek, sürgős ezek összegyűjtése és megmentése. Az erdélyi folklóradattár alapját a meglévő gyűjtemények képezik, többek között a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hang- és videodokumentációja is ezek közé tartozik, valamint várják intézmények és magángyűjtők felajánlását, olyan felvételeket, amelyek eddig nem kerültek be más adatbázisba.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölet nélkül Székelyföldön
Fiatalabb és kevésbé fiatal barátaimmal évek óta próbálunk minél több kommunikációs csatornát megnyitni a Székelyföldön kisebbségnek számító románok és az itt többségben lévő magyarok között, akár kulturális, sport-, környezetvédő, akár politikai tevékenységekről van szó.
Egyszerűen a normalitást, a jó együttélést és a multikulturalitást hirdetjük Sepsiszentgyörgyön, ahogy azt, szerintem minden épeszű embernek tennie kellene.
Több száz ilyenfajta tevékenységet említhetnék, a téli ünnepek környéki eseményekkel kezdve, a városnapokon, közös kirándulásokon, az angol nyelvű vitákon, a környezetvédő akciókon keresztül egészen a kizárólag magyar tannyelvű és román tannyelvű iskolák diákjai közötti találkozókig, koncertekig, feliratozott színielőadásokig.
Az interneten egyszerű kereséssel számos példát, fényképet és filmecskét találhatunk olyan eseményekről, mint a Povestea din Ajun/Mesés Karácsony, Cortul de Tineret/Ifjúsági Sátor, Saint George, City of Debate, 3M Talks, Shortcut, Saint George Earth Hour, Vox Populi, Let’s do it, Atelier, színházi fórum, Nu puteţi voi urî cât putem noi iubi (Nem tudtok annyira gyűlölni, mint amennyire mi szeretni – a szerk.), multikulturális budapesti és krakkói kirándulásokról – Prága következik –; román és magyar előadásokról és filmbemutatókról, román és/vagy magyar művészek koncertjeiről, például Luiza Zan fellépéséről a Snaps Vocals Banddel vagy Sárik Péterrel, a városi gyermekkórusokból verbuvált Madrigál Kórusról, a katolikus templomban fellépő Gheorghe Zamfirról stb.
Több száz ilyen példa van az utóbbi tíz évből, több ezer résztvevővel, és rendkívül pozitív reakciókkal. Tudják, hány ilyenről számolt be az országos sajtó?
Szórványosan néha, hogy ne mondjam, egyáltalán... Nyilvánvaló, rendezvényeink nem „vonzóak” számukra. Hogyan is írhatnák meg, hogy a román és magyar fiataloknak közös programjaik vannak? Miként írhatnák, hogy jól megértik egymást, közös rendezvényeket szerveznek és azokon együtt vesznek részt? Hogyan tehetnék meg, amikor ők, onnan Bukarestből, Moldvából vagy Olténiából „jobban tudják, mi a helyzet itt”?
Voltaképpen ez a „hagyd csak, én jobban tudom” hozza az ostoba ember legjobb leírását, ahogy azt remekül megfogalmazza az Osonó–Ecou legújabb együttműködésében készült Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadás egyik szereplője. Hogyan is tudnád jobban, te, a kívülálló?
Minek kérdeznék meg tőlünk, hogyan boldogulunk itt, a „székelyek között”, ha ők amúgy is „jobban tudják”? Hogyan tudnák jobban nálunk, akik itt élünk? Naponta több tucatszor találkozunk magyar szomszédainkkal, munkatársainkkal, barátainkkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, akikkel együtt élünk ezen a vidéken. Természetesen itt is vannak jó és rossz dolgok, mint a világ bármely más térségében. És ők mégis azt hiszik, hogy jobban tudják. Persze ez a „jobban” azt jelenti, hogy szerintük mi biztosan rosszban vagyunk egymással, veszekszünk, talán még verekszünk is, egyáltalán nem tudunk megegyezésre jutni. Sőt, meg vannak győződve erről. Ráadásul senki sem képes meggyőzni őket az ellenkezőjéről, akármennyi példát mondanánk vagy érvet hoznánk fel. Kár.
Persze, az egyszerű tudatlanok mellett sok veszélyes ostoba is van, akiknek érdekük szítani vagy időnként felpiszkálni a konfliktust térségünkben, főleg akkor, amikor a központi hatalom valamilyen disznóságát kell elfedni…
A manipulálás „szakemberei” ők, akik rendszeresen fel kívánják korbácsolni a kedélyeket, legtöbbször politikai, e térségen kívüli szavazatszerzési okokból, mert a „magyar veszély” még mindig képes választókat mozgósítani másfelé. Ha tényleg így lenne, akkor itt lehetne ezzel szavazatokat szerezni, nem?
Akkor Székelyföldön csak a román ultranacionalisták képviselőit szavaznák meg. Ennek ellenére, a mindenféle vergődések dacára, az ultranacionalizmus itt marginális. Persze, néha összejön a másságot elviselni nem képes néhány dinoszaurusz, azok, akik „vadrománnak”, vagy „vadmagyarnak” tartják magukat. Néha tüntetgetnek a magyarok vagy románok ellen, de az általuk csapott zajban is rendkívül kevesen vannak, és nem reprezentatívak. Mindegy, mások hogyan vannak vele, de mi folytatjuk az általunk szabott irányt, melynek célja a románok és magyarok közötti jó kapcsolatok, az együttműködés és összefogás hirdetése. Tudjuk, hogy a kölcsönös bizalomért még rendkívül sokat kell tenni.
A végeredmény most kevésbé releváns és valószínűleg csak a Fennvaló ismeri azt biztosan, de Istenem, nagyon szép ez a magadfajtákkal járt út, akár különböznek tőled, akár hozzád hasonlóak!
Mădălin Guruianu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldön soha nem fognak románul beszélni az utcán
Jó két éve írtam egy cikket a román nyelv székelyföldi helyzetéről, de főleg az adott egynyelvű térségben élő gyermekek románnyelv-tanulási nehézségeiről, mely személyes állásfoglalások és vélemények sorát indította el. Minden akkor leírt szavamat vállaltam.
Már régóta nem képviselem a Hargita megyei oktatást, egyetlen romántanárnak sem vagyok szószólója, és azt akarom, hogy ez már az elején világos legyen. Egyszerű megfigyelő vagyok, aki a múltban, a román, valamint magyar tannyelvű iskolák katedráján eltöltött tíz év alatt gondokkal szembesült. Nagy gondokkal, egyrészt a tananyag miatt, másrészt azért, mert süket fülekre találtam, amikor nézőpontomat jeleztem, vagy oktatási alternatívákat javasoltam. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy e cikkem után, ahogy az korábban is történt, ugyanazt az ultra-agyon-mega-hangoztatott érvet fogják felhozni: „Tekintettel arra, hogy Hargita megye Romániában van, tudniuk KELL románul”. Amit, természetesen, a szülőkkel szembeni vádak követnek, akik „nem tanítják meg őket”, rosszindulatból, a román nyelvvel szembeni defenzív vagy offenzív hozzáállásból, obskúrus érdekekből stb.
Ez utóbbi kezd bennem is felmerülni, de nem a szülőkkel, hanem bizonyos személyekkel kapcsolatosan, akik hasznot húzhatnak ebből a nyelvi elszigeteltségből. Mert másként nem tudom megmagyarázni a közömbösséget, főleg azok részéről, akik már felkapaszkodtak egy olyan szintig, ahonnan tényleg alkalmuk lenne objektíven bemutatni, illetve kérni ennek a helyzetnek a rendezését, mellyel diákok, szülők és tanárok évtizedek óta küzdenek.
De nem. Nem történik semmi. Tanulmányokat, felméréseket készítünk… És mit teszünk? Egyik nemzedéket áldozzuk fel a másik után. Igen, ezt tesszük, egyszerűen azért, mert senki sem akarja elismerni, hogy Romániában létezik egy alternatív megoldást igénylő egynyelvű térség. Senki sem akarja elfogadni, hogy bár látszólag a két tagozatra (román és magyar) nézve általánosan érvényes tananyag révén alternatívákat kínálnak fel, valójában a többséget megfosztják attól az „esélyegyenlőségtől”, mellyel annyit verjük a mellünket.
Székelyföld nem Kolozsvár, nem Szatmár, de még csak nem is Marosvásárhely, ahol a román–magyar arány kiegyensúlyozott, és kétnyelvűségről beszélhetünk. Székelyföldön nem beszélnek románul az utcán, és soha nem is fognak, mert azoknak az embereknek magyar az anyanyelvük, a kulturális identitáshoz való jogukat pedig nem veheted el harcias vagy hazafiaskodó nyilatkozatokkal. Ezekkel csak tovább mélyíted a szakadékot.
Tekintettel arra, hogy az ottaniak több mint 97 százaléka szerint gond van a román nyelv iskolai oktatásával, nem hiszem, hogy meg lehetne még kérdőjelezni, hogy őket ez folyamatosan foglalkoztatja. Tekintettel arra, hogy a tanárok a saját szakállukra és a saját szabadidejük terhére igyekeznek oktatni azt a román nyelvű kommunikációt, amelyet a tankönyvek és a tananyag semmibe vesz, nem hiszem, hogy rosszindulatról lehetne szó. Amikor magániskolák vagy Magyarország által finanszírozott tanfolyamok indulnak, melyeknek a román nyelv megtanítása a fő vonzerejük, és az emberek pénzt költenek arra, hogy valós esélyeket nyújtsanak gyermekeiknek, akkor nem hiszem, hogy bármilyen ellenséges hozzáállásról beszélhetnénk. Voltak olyan magántanfolyamaim, melyekre 3 és 45 év közöttiek jártak. Vajon ez semmit sem mond?
Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie. Azt fogják majd mondani, hogy vannak kisebbségieknek szánt tankönyvek. NEM a tankönyvek a fontosak, ezek csak OKTATÁSI SEGÉDESZKÖZÖK.
A tananyag az, mely az oktatási célokat és módszereket szabályozza. 1995 óta léteznek román nyelv- és irodalomtankönyvek a kisebbségi tannyelvű iskolák számára (az I–VIII. osztályoknak). A 2011-es oktatási törvényben konkrét és komplex utalások vannak a román nyelv státuszára a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolákban, valamint azok jogaira, akik nem tudnak ilyen iskolába járni, és akik kérhetik, hogy még egy román tannyelvű iskolában is tanulhassák az anyanyelvüket. Egyesek azt mondják, ez szegregáció. Szerintem az etnikai kultúrához és identitáshoz való jog, ahogy az külföldön is létezik, a diaszpóra nagy román közösségei számára (lásd az ICR – Román Kulturális Központ – programját, melynek keretében román nyelvtanárokat küldenek külföldre román nyelvet és civilizációt oktatni).
A tankönyvekhez visszatérve: a tananyag azonos, tehát elméletileg a tartalom is azonos, csak a szövegek kiválasztásában és a szövegértéssel kapcsolatos elvárások hangsúlyozásában van különbség. A vizsgák hasonlóak, ugyanolyan követelményekkel (ami nem negatív dolog, ha az esélyegyenlőségre gondolunk). Egy VIII. osztályt elvégzőnek lehetővé kell tenni, hogy maga válassza ki középiskolája arcélét és tannyelvét anélkül, hogy ez utóbbi korlátozná a képzési lehetőségeit. De nézzék meg, mi áll a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanintézményekben folyó román nyelvoktatás módszertanának általános célkitűzéseiben (58., 59. cikkely). Az eredmény? Művi és bemagolt akadémikus nyelvezet. Amennyi belefér. A többi: néma csend vagy fehér papírlapok… Ezt bizonyítják a legutóbbi vizsgák eredményei is, melyek – sajnos – már túllépnek a szóban forgó térség határain, és melyeknek fel kellene vetniük bizonyos kérdéseket, és a jelenség mélyebb elemzését igényelnék.
Ki a hibás? Természetesen bűnbakra van szükség, és az a tanár. Határozottan NEM! Nem a tanárok, nem a diákok, nem a szülők a hibásak!
Talán a történelem, mely úgy hozta, hogy az ország egy részét többségében olyan emberek lakják, akiknek nem román az anyanyelvük. Ez bűn? Legyenek egy pillanatra csak emberek, előítéletek nélkül. Egy pillanatra felejtsék el, amit állandóan mondtak önöknek. És szívükre tett kézzel válaszoljanak a következő kérdésre: bűnös gyermek vagy, ha nem román az anyanyelved? Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?
Florina Vaipan
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér.ro
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bornak jó hazája Erdély (Beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval)
(Sz. 1925, Temesvár) költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, mezőgazdasági középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él.
– A bor vagy az irodalom volt először életedben? – Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg. – Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka? – A legjobb borszőlők Erdélyi-Hegyalján, Arad Hegyalján és a Küküllő mente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. – Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait? – Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párája kedvezően hat a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat. – Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja? Egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül… – A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– És az is igaz, hogy titokcsaló? – A bor beszédessé teszi az embert, és így titkokat is kimondat a borozóval. – Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani? – Hét deci. Persze nem egyszerre! – Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink? – Azok igen gazdagok. A római birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270–282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196-ból eredő oklevelek tanúskodnak. A Küküllő menti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377–1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már „Egy új főzésről való könyv” szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat. – Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat? – Leghíresebb szőlőfajtáink a szürkebarát, fehér leányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek. – Te milyen fajtát kísérleteztél ki? – Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú nauszikaa. – Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom, hol van a bor útja? – A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. Ez valóban egy vendégfogadó hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén, de nem csak ott. – Gyakran neveznek borköltőnek, kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet? – Valószínűleg a közölt borverseimért kaptam, és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért. – Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola cím alatt. Miről szól a kötet? – Ez a csombordi Kertészeti iskola története. 53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte. Új szakkönyvet írni már nem számítok, amit szükségesnek tartottam, megírtam. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted? – Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született / Sárkányölőnek álmodta magát / A költő mindent tud már / Elviselte a glóriára kötött zabolát.” Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Később írtam időmértékes klasszikus verseket is. – A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába, Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték, ez ’67-ben volt, mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg.
– És ezután?
– Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceauşescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató – kit látok az első sorban? Egy szekusezredest öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né, ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi Pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról. – Székely János ezt írta a könyvbe: „Hasas hordók, bordó borok. / Egyik fanyar, másik édes. / Biz itt elélnék vidáman / Én is, nemcsak Diogenes.” Bajor Andor bejegyzése: „Óh, ha élhetnék Csombordon, / Itt ülnék én a Nagy Hordón, / S szegény boldogtalan elmém / Jó borokkal kiművelném.” Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: „Tudja fene, én is.” Létay Lajos itt is remekelt: „Csombordon, hol annyi bor van, /Farkassal, Bajorral voltam, / Kányádival, Fodor úrral. / Biza tele lettünk borral.”
– Díjak, elismerések, kitüntetések...
– Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényesség-kényszer? – Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Mivel ajándékozod meg magad és családod 90. születésnapodon? – Megízlelek néhány jó bort családom körében, van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú nauszikaa borospalcakból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem!
Isten éltessen, Gyurka Bátyám!
Székely Ferenc
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretet és megbocsátás
Születésnapi beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval
– Mi volt hamarabb az életedben: a borászat, a bor vagy az irodalom?
– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.
– Akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka?
– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-Hegyalján, Arad-Hegyalján és a Küküllőmente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet.
– Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait?
– Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párái kedvezően hatnak a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat.
– Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja: egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül...
– A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad, és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani?
– Hét deci. Persze nem egyszerre!
– Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink?
– A legrégibb szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink igen gazdagok. A Római Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270-282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196- ból eredő oklevelek tanúskodnak, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket. A küküllőmenti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377-1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már "Egy új főzésről való könyv" szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat.
– Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat?
– Erdély leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát, fehérleányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon, és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek.
– Te milyen fajtát kísérleteztél ki?
– Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág- illatú Nauszikaa.
– Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom – hol van a bor útja?
– A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. A bor útja valójában egy vendégfogadó-hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén van, de nem csak ott.
– Gyakran neveznek borköltőnek: kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet?
– A borköltő címet valószínűleg a közölt borverseimért kaptam és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért.
– Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola címmel. Miről szól a könyv?
– Ez a csombordi kertészeti iskola története. '53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett, aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted?
– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: "Ki Szent György napján született/ Sárkányölőnek álmodta magát/ A költő mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát". Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. "Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri." Később írtam időmértékes klasszikus verseket is.
– A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez '67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg. Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az első sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! "Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni."
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról.
– Székely János ezt írta a könyvbe: "Hasas hordók, bordó borok./ Egyik fanyar, másik édes./ Biz itt elélnék vidáman/ Én is nemcsak Diogenes". Bajor Andor bejegyzése: "Óh, ha élhetnék Csombordon,/ Itt ülnék én a Nagy Hordón,/ S szegény boldogtalan elmém/ Jó borokkal kiművelném". Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: "Tudja fene, én is". Létay Lajos itt is remekelt: "Csombordon, hol annyi bor van,/Farkassal, Bajorral voltam,/ Kányádival, Fodorúrral./ Biza tele lettünk burral".
– Díjak, elismerések, kitüntetések?
– Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok a díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényességkényszer?
– Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Június 20-án leszel 90 éves. Mivel ajándékozod meg magad és családod?
– Születésnapomon megízlelek néhány jó bort a családom körében. Van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú Nauszikaa borospalackból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem.
Isten éltessen, Gyurka bátyám!
Székely Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Eredményesen zárult a tízedik tanév
Tízedik tanévét zárta péntek délelőtt a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum. A tanintézmény igazgatója ünnepi beszédében elmondta, eredményes, de kihívásokban bővelkedő évet tud maga mögött Hunyad megye magyar oktatási központja. Rendkívül sok, iskolán belüli és kívüli rendezvényen vett részt a tanintézmény közössége, ami jelentős energia-befektetést igényelt. A tanulmányi eredményeket azonban így is sikerült szinten tartani, és a különböző versenyeken is jó helyezéseket értek el a dévai diákok. – Iskolánkban idén két minisztériumi szintű ellenőrző bizottságot is fogadtunk. Az egyik ellenőrzés nyomán engedélyt kaptunk egy új szak, a természettudomány osztály beindítására. A másik, időszakos minőségi ellenőrzés nyomán pedig szintén kiváló minősítést kapott az iskola – számolt be a tanintézmény két vezetője, Kocsis Attila Levente igazgató és Balogh-Botár Károly Csaba aligazgató. Elmondták továbbá: idén a tanintézmény nem bővelkedett az anyagi juttatásokban, de Communitas-, illetve anyaországi támogatásoknak köszönhetően a legszükségesebb javításokat sikerült elvégezni.
A tanévzárás leghosszabb momentuma idén is a jeles tanulmányi eredményt elérő diákok díjazása volt. Színtízes átlagot három diáknak sikerült elérnie: a hatodikos Osváth Tamásnak, illetve a hetedikes Anderlik Patricknak és Fodor Orsolyának. Továbbá számos helyi, megyei, országos és nemzetközi versenyen nyertek díjat a dévai diákok, többek közt a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalomtantárgy-verseny országos szakaszán, ahol az ötödikes Tófalvi Ágnes kapott harmadik díjat, a Zrínyi Ilona matematikaversenyen, a Bonifert Domonkos matematika versenyen, melyen Osváth Tamás döntős lett, Fodor Orsolya pedig III. díjat kapott. Szintén Fodor Orsolya képviselte az iskolát a Nemzetközi Magyar Matematika versenyen. A Barangolás Európában verseny országos szakaszán a csernakeresztúri Világjárók csapata (Sárközi Kristóf, Herţeg Francesca és Szentes Tímea) a Napsugár különdíját nyerte el. A Simonyi Zsigmond Helyesírás Verseny országos szakaszán a hatodikos Aczél Emília kapott II. dicséretet, a Sapientia Tudományegyetem CSI nyomozóversenyén a középiskolásokból álló BreakUs csapat nyert 4. helyezést. A szarvasi történelmi vetélkedőn pedig szintén dévai középiskolások (Tolnai Tibor, Pop Tímea és Gáspár-Barra Szilárd), nyerték el az első helyezést. Két különdíjjal tértek haza a téglásbeli diákok (Dézsi Zsófia és Székely Rita) a Kaposvári Magyar–Román Baráti Társaság versmondó versenyéről is, illetve Fábián László Emese elsős kisdiák a Kányádi Sándor szavalóverseny országos szakaszán szerzett dicséretet. Emellett számos helyi és megyeközti fizika, kémia vetélkedőn, illetve mese- és szavalóversenyen szereztek jó helyezést a dévai diákok.
A kitűnő tanulmányi- és versenyeredmények jutalmazása mellett a Romániai Magyar Pedagógusszövetség megyei szervezete idén külön díjazta azon pedagógusokat, akik a tanórák mellett aktívan részt vettek az iskolai élet megszervezésében. Így kitüntetésben részesült Lengyel Izabella zenetanárnő, Kun Gazda Kinga és Mészáros Enikő magyar szakos tanárnők, valamint Orbán Juliánna matematika- és Heiuş Ágnes kémiatanárnők. Az iskola vezetősége külön díjazta az idei tanévben rendkívül aktív Hauer Erich Diáktanácsot is.
A tanévzáró ünnepség alkalmával Palkó Cecília, a dévai Szent Ferenc Alapítvány igazgatója aktív vakációs pihenésre biztatta a diákokat, majd Albert Leánder ferences atya hálát adott az elmúlt tanévért és Isten áldását kérte a tanintézmény közösségének további életére.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Terekbe és udvarokba rejtett múlt
Annyi kocsmája van, hogy a mókus kimehet a városból a cégértáblákon ugrálva – állították Székelyudvarhelyről a század elején. Nemcsak erről, hanem az ezekhez kötődő személyekről tudtak meg többet azok, akik részt vettek a Sétapálca-túrán.
Kávéscsészéből felhörpintett konyakkal indult a túra, amelyet dr. Gidó Csaba történész és Péter Ildikó, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány PR-felelőse vezetett. A séta a Kossuth utca 20. szám alatti udvarból indult. A mintegy ötven érdeklődő többsége a helyszínen tudta meg, hogy a túra fizetős, mégsem mondtak le a felfedező sétáról. Nem is bánták meg, hiszen Gidó Csaba anekdotákkal, történetekkel és érdekes szereplőkkel fűszerezte a történelmi adatokat, mindezt pedig Péter Ildikó a korabeli életmódról és divatról mesélve egészítette ki.
A történetmesélés hangsúlyát a 19. századra tette Gibó Csaba, ugyanis mint mondta, ekkor kezdődött el Székelyudvarhely tényleges fejlődése, így a túra alatt számos olyan épület történetét fedte fel, amely az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült, de beszámolójában természetesen a korszak kulturális életét is felelevenítette a történész. A túra kiindulópontja régen is közismert volt, hiszen vendéglő és kaszinó állt a helyén, ahol a város elitje, valamint az értelmiségiek előszeretettel töltötték az estéket. Az udvarról kitérve az egykori Botos utcába vezetett tovább Gidó Csaba és Péter Ildikó, a mai Kossuth Lajos utcából egykoron fiákerek indultak, ugyanitt korzóztak a fiatalok is, szüleik pedig az ablakokból figyelték az utca életét.
A séta következő állomása az egykori alsó piactér volt, a jelenlegi Emlékezés Parkja mellett. Itt derült ki, hogy a városháza eredetileg más helyszínen volt, amely egyben színházi esteknek és táncos mulatságoknak is otthont adott. Az 1880-as évek végére az utóbbiak megszervezését betiltotta az akkori alispán, ugyanis az épület életveszélyesen rossz állapotba került. Ennek ellenére a későbbiekben még számos táncmulatságot szerveztek ott. Egyébként nem volt hiány vendéglőkből és „bodegákból” a városban – árulta el Gidó Csaba –, a század elején úgy tartották számon, hogy annyi kocsma volt Székelyudvarhelyen, hogy ezek cégérein a mókus kimehetett volna a városból.
Továbbhaladva a sétáló társaság megismerhette az egykori Ferenczy Vendéglőt, melynek hírét messze vitte a kiváló bárányflekken és a csigabéles, de remek konyhája mellett híres volt arról is, hogy az Állami Főreáliskola (a mai Eötvös József Szakközépiskola) tanárai előszeretettel töltötték ott lyukasóráikat, és Tomcsa Sándor is gyakori vendége volt a vendéglőnek.
A következő állomás a hajdani alsó piactér kiemelkedő, eklektikus stílusú épülete volt, valamint az előtte található Millenniumi Emlékmű. A két világháború közötti adóztatás elfojtotta a dualizmus alatt elkezdődött látványos fejlődést, emellett a város lakossága is sokat csökkent. A keserű történelmi tények ellenére továbbra is maradtak derűs történetek, amelyeket Gidó Csaba és Péter Ildikó a következő és egyben utolsó állomásnál, a várossal egyidős felső piactéren osztott meg a sétáló társasággal. A mai Márton Áron téren a történész a huszadik század eseményeivel együtt vázolta, hogy miként módosult a tér arculata, a beszélgetéshez pedig a túrán sétáló Várday Zsolt építészmérnök is csatlakozott, beavatva sétálótársait a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületének titkaiba.
A polgárosodó Székelyudvarhely meglehetősen divatos volt, pesti szabók készítették a ruhákat, és számos irodalmi estre jártak az értelmiségiek – árulta el Péter Ildikó. A század elején a kisváros egyik legismertebb figurája nem is udvarhelyi, hanem a Kolozsváron született Szabó Dezső tanár volt. Noha a fiatal férfi csupán öt évig tanárkodott Udvarhelyen, bohém életvitelével, feltűnő ruházatával rendszeresen felbolygatta a kisváros életét, botrányaival tette emlékezetessé ittlétét. Amellett, hogy rohadt almákkal csalogatta a disznókat a város legtehetősebb családjának háza elé, a „tanár úrfi” híres volt arról is, hogy 16–17 éves lányokat csábított el. Annak ellenére, hogy valódi botrányhős volt, Szabó Dezsőt remek pedagógusként tartották számon, emellett a város irodalmi életét is gazdagította.
Mivel többnyire helybéliek alkották a sétáló társaságot, a múlt emlékeit a személyes emlékek egészítették ki. A séta alatt gyakran nevetett fel egy-egy részvevő a felidézett emlékek kapcsán, s olykor nosztalgiázva elevenítették fel a cukrászdákat és boltokat, amelyek ma már csak a múlt részei. Talán emiatt is több, mint egyszerű túravezetés, ezért is mehetnek haza többel azok is, akik már számtalanszor fordultak meg a város utcáin. Legközelebb csütörtökön, június 25-én lehet túrázni „sétapálcával”, ám ezúttal bringázva fedezhetik fel a város múltját a részvevők. A Márton Áron térről indulva kerekezve vezeti a túrát Gidó Csaba, az útvonal a Jézus-kápolnát és a Szejkét is érinti.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Együttműködnek a romániai és magyarországi munkáltatók
Partnerségi szerződést írt alá pénteken a magyarországi Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) a Romániai Munkaadók Nemzeti Szövetségével (UNPR) – céljuk a két ország vállalkozásainak segítése.
A szerződés aláírása előtt Demján Sándor, a VOSZ ügyvezető elnöke (képünkön) kiemelte: a megállapodás annak köszönhető, hogy mostanra mindkét ország leküzdötte a gazdasági válság hatásait.
Meggyőződése, hogy Kelet-Európa, így Magyarország és Románia is „gazdasági sikerre van ítélve". Demján szerint ennek a sikernek a megvalósítói a vállalkozók, és mivel a társadalom gazdasági alapon működik, különösen nagy a felelősségük.
Az érdekvédelmi szervezetek közül szavai szerint mindkét országban azok a kormány barátai, amelyek vitatkoznak, próbálnak korrigálni, és azok az ellenségei, amelyek mindig mindenben egyetértenek vele.
Hangsúlyozta, a gazdasági együttműködést mindkét ország, és az Európai Unió is támogatja, a magyar állam forrásokat is rendel mögé. Kelet-Európában ugyanakkor véleménye szerint problémát jelent, hogy az uniós forrásokat nem a termelő tevékenység fejlesztésére fordították, hanem például fesztiválokra. Magyarországnak azonban sikerült az áttörés ezen a területen, hiszen ma már a vállalkozásokhoz kerül a források nagy része, és „nem a halottasházak felújítására" – fogalmazott.
Ioan Lucian, az UNPR elnöke történelmi jelentőségűnek nevezte a megállapodást, és kiemelte, hogy csak az együttműködés viszi előre az országokat. Mint mondta, azon fognak dolgozni, hogy a másik országban megjelenni kívánó vállalkozások biztonságban érezzék magukat.
Szólt arról is, hogy a megyei VOSZ-elnökökkel is találkozott, és van néhány elem, amelyet szeretnének átvenni a VOSZ gyakorlatából – erre példaként említette a Széchenyi-kártyát. Úgy vélte, többek között a turizmus, a mezőgazdaság, az energetika, az oktatás, és a kutatás területén tudnak majd együttműködni a határ menti régióban, másik lehetőség pedig a Duna, ezen a területen is érdemes kiterjeszteni az együttműködést.
Székelyhon.ro