Népzenei tanévzáró: sose késő hangszert tanulni!
Tízévestől 73 évesig mindenféle korú és foglalkozású diákja van a válaszúti Kallós Alapítvány kolozsvári népzene tanfolyamának, ahol az idén 48-an végeztek, és tegnap este a Reményik Galériában be is mutatták, amit tanultak.
A tavaly januárban indított képzés népszerűnek bizonyul: az ősszel már 54-en kezdték első- és másodévesként a tanfolyamot – tudtuk meg Kisfaludi Attilától, az iskola vezetőjétől. Nemcsak népi éneket és hangszeres népzenét tanulnak, hanem a tájegységek népzenei sajátosságaival is ismerkednek a diákok. Heti egy alkalommal találkoznak tanáraikkal – akik elismert népzenészek (Harmadik, Tokos zenekar tagjai) –, egy–másfél órás foglalkozáson: Kisfaludi Attila brácsát, bőgőt, Ficzus László haladó hegedűt, Tókos Csongor hegedűt, Nagy Noémi Kriszta éneket tanít. Az alapoktatáson túl zenekarban is játszanak a diákok, hiszen a képzés egyik célja, hogy a tanulók majd bandákat alakítsanak. Új diákokat októberben vesznek fel.
ke
Szabadság (Kolozsvár)

Mostohagyermekként bánik a román nemzetpolitika a vlachokkal. De miért?
Románia mindig is többet foglalkozott a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival.
A vlachok azok a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik latin eredetű nyelvet beszélnek. A román néppel való rokonságuk nyilvánvaló, ennek ellenére a román politika vonakodva ismeri el őket saját kisebbségnek, így érdemtelenül keveset foglalkozik velük – derült ki a IV. Erdélyi Politikatudományi Konferencia A vlachok és a román nemzetpolitika című panelelőadásából. A Sapientia EMTE oktatója, Bodó Barna által tartott előadás a vlachok kutatásának, jogállásának, a Romániával való kapcsolatuknak és a román nemzetpolitikának a vonatkozásait járta körül.
A vlachok kifejezés ugyan jelen van a román közéletben, ennek ellenére a róluk szóló hivatalos diskurzusról nem lehet beszélni – indított Bodó. A román meghatározások az exonim és endonim definíciók közötti különbséget hangsúlyozzák, és azt hogy a vlachok egy idegenektől származó megnevezést jelent, ez valamilyen módon megmagyarázhatja, hogy miért is nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A modern román állam megalakulása előtti időszakban a románokat más nyelvekben úgy szerepeltek, mint wallachians, Walache, volohi, valaques, míg a modern román állam létrejötte után a Dunától délre élő románsághoz közel álló népek a vlachok, az arománok a cincárok voltak. Innen ered a magyar oláh kifejezés is, ami kezdetben nem volt dehonesztáló.
A szerbek semmibe veszik a vlachokat
A megnevezések körüli szakmai diskurzus még nem jutott el abba a fázisba, hogy a különböző nézeteket vallók meg tudjanak egyezni bizonyos alapvető kérdésekben, ezért több megnevezés - arománok, vlachok, cincárok – van használatban. A vlach történelem kapcsán elhangzott, hogy az valójában nem írható meg, mivel a folyamatokat annyira nagymértékű térbeli és időbeli diszkontinuitás jellemzi, hogy nem lehet egységes történelmet írni, csak külön-külön történeti elemek idézhetők.
Azokban az országokban, ahol az államigazgatás foglalkozott a vlachokkal, ott betagolták a saját közigazgatási rendszerükbe. Például az oszmán-törökök befogadták a vlachokat, meghagyták saját társadalmi-gazdasági, patriarchális és autonóm szervezetüket (knežine), és a népességet a hegyekből az elpusztult síkságokra telepítették át. A Timok-völgyi vlachok a török időkben katonai szolgálatot teljesítettek, cserében különböző privilégiumokat élveztek. Szerbiában ezzel szemben nem nagyon foglalkoztak velük, a szerb államvezetés számára a vlach kérdés nem létezik.
Nem véletlen a csángó helyzettel való hasonlóság
Bodó szerint ennek kapcsán felül kell bírálni a szerb-román nagy történelmi barátság narratíváját, hisz az első világháború végéig, a Bánságra vonatkozó területmegosztási-kísérletig a szerb és a román hatalom között kőkemény harcok dúltak, így nem beszélhetünk történelmi barátságról. A vlachok Moschopolis 1788-as pusztulása után vándoroltak Szerbiába, főleg Belgrádba. Számuk ekkor háromezerre volt tehető. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban, akkori nevük pedig cincár volt, ami a mai szerb köztudatban „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelentett. A vlach kifejezés pedig a Timok melléki románok neve. Érdekességként hangzott el, hogy cincár származású volt pl. két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. A belgrádi Cincár-Szerb Egyesület pár száz tagot számlál, akik nagyrészt Macedóniából költöztek oda az utóbbi évtizedekben, az egyesület pedig egy kis lapot is kiad.
Az első szerb bevándorlók 1690 körül érkeznek a Timok-völgyébe, majd a szerb állam 1817-es újjáalakulása és az orosz-török háború után a Timok-völgye és egyéb területek is szerb uralom alá kerülnek. A Milos Obrenovici vezette szerb állam ekkor agresszív asszimilációs politikába kezdett, és a népességcserétől kezdve az iskolák bezárásán át a tanítási nyelv és a templomozási nyelv megváltoztatásáig minden eszközt bevettek. Ez a folyamat évtizedeken át tartott, míg kialakult és állandósult a mai helyzet. 1919-ben egy kisebb terület átkerült Bulgáriához, 1945-ben pedig az általános álláspont az volt, hogy a vlachok nem románok.
Bodó szerint a szerbek a saját szempontjaik szerint kezelik a vlach kérdést, holott a Timok-völgyében a vlachok tekinthetők őslakosoknak, a szerbek később érkeztek, és a terület nem is tartozott mindig Szerbiához, azonban a politika folyamatosan játszott velük. Hozzátette: egyáltalán nem meglepő, ha egy magyarnak a Timok-völgyi vlachok kapcsán a moldvai csángók jutnak eszébe.
Mennyi az annyi?
A nagyon szűk vlach elit elmondása szerint Szerbiában mintegy 150 településen élnek vlachok, akik magukat rumunoknak hívják. A 2011-es népszámlálás szerint 35.330-an vannak, saját bevallásuk szerint 89 ezer főt számlálnak. A nyelvészek ugyanakkor azt állítják, hogy 200 és 400 ezer közé tehető a különböző szinten románul beszélők száma. A legtöbben Kucevo községben élnek, ahol a lakosság 28,3 százalékát teszik ki, Boljevacban 26,7 százalék, míg Negotinban 7,5 százalék. A Timok-völgy lakossága 2011-ben hivatalosan 712 ezer volt, közülük mintegy 35 ezer (6%) vallotta magát vlachnak. Több olyan település is van, ahol a lélekszám szerint lehetne román iskola, de sehol nincs. A vlachok igazi lélekszáma kérdésében eltérő álláspontok vannak. Eugen Simion, a Román Akadémia korábbi elnöke 2007-ben azt mondta, hogy egyesek szerint a timoki románság lélekszáma 500 ezer, mások szerint 300 ezer, annyi bizonyos, hogy jelentős hagyományos román kultúrájú közösséggel kell számolni. Iosif Bena néprajzkutató egy 1995-ös tanulmányában a Timok-völgy románul beszélő népességét 200 és 300 ezer közöttire teszi, míg a vlach vezetők szerint kb. 90-100 ezren lehetnek.
Politikai szempontból a vlach kérdés 2012-ben vált élessé, amikor a vlachok helyzete miatt veszélybe került Szerbia EU-s tagjelöltsége. A szerb lapok arról írtak, hogy Románia megakadályozza, hogy Szerbia EU-tagjelölti státust kapjon, ha Belgrád nem hoz konkrét intézkedéseket a vlach kisebbség helyzetének javítására. Cristian Diaconescu akkori román külügyminiszter úgy pontosított, hogy Románia ugyan nem gördít akadályt Szerbia elé, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A szerb álláspont ugyanakkor az, hogy a vlachok nem románok így asszimilációról sem lehet beszélni, míg Bukarest szerint a vlachok románok. A 2009-es nemzeti tanácsok megalakulásáról szóló törvény értelmében 2010-ben létrejött a vlach nemzeti tanács, addig semmilyen képviseleti struktúra nem létezett.
Különbség van a vlachok és a szerbiai románok között
Bodó Barna több látogatást is tett a Timok-völgyében, ahol teljesen jól boldogult a román nyelvvel. Elmondása szerint a szűk vlach elitet a félelem uralja, nincsenek intézményeik, és úgy gondolják, hogy ebben a vonatkozásban Románia nem áll mellettük. Belgrád évekig nem engedte létrehozni a verseci székhelyű román ortodox püspökséget, és azt sem engedélyezte, hogy a temesvári ortodox metropolita, akinek a fennhatósága alá tartoznak a vajdasági-szerbiai románok, püspököt nevezzen ki. Később sikerült elfogadtatni, hogy a vlachok a verseci román püspökséghez tartozzanak, így kiválhattak a szerb ortodox egyházból, miközben Temesváron végig működik a szerb ortodox vikariátus, azaz a másik oldalon létezett a megfelelő intézmény. Majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a szerb egyház keretéből a román ortodoxok kiválhassanak.
A Timok völgyében élő vlachok anyanyelveként 2007 óta ismeri el a románt a szerb állam, viszont itt egy újabb politikai bonyodalom jelentkezik. A vlachok kisebbségként való elismerésével két román nyelvű kisebbség jelenik meg: a románok, akik a történelmi Bánság, mai Vajdaság területén élnek, és a Timok völgyi vlachok. Számarányukat tekintve az utóbbiak vannak többségben, akár kétszer annyian is lehetnek. Míg a vajdasági románoknak vannak anyanyelvű iskoláik és saját templomaik, addig a vlachok nem tanulhattak és még ma sem tanulhatnak anyanyelven, a románt fakultatív tantárgyként sajátíthatják el.
A szerbiai románok és vlachok közötti további jelentős különbség a szerbekhez fűződő viszonyban: a vlachok közül sokan szerb érdekeket képviselnek. A vlach nemzeti tanács elnöke 2014-ben a Magyar Szó riporterének azt mondta, hogy nem éri jogtiprás a vlach nemzeti közösséget Szerbiában, és szerinte Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó. A vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, teljesen jól érzik magukat nyelv, kultúra és templom nélkül.
Kormányhatározatokban megítélt támogatások Moldovának:
- 20 millió euró iskolai infrastruktúrafejlesztésre (2013. december) - 100 iskolai mikrobusz + 3 autóbusz (2014. szeptember) - 35 db Dacia Duster gépkocsi (2014. szeptember) - 5500 ösztöndíj moldovai diákoknak a 2014/2015-ös tanévre (nincs igény az egészre) - oktatási műszaki segítségnyújtás: 100 millió euró, 4 éves futamidő (2010-2014) - 17 millió euró a Iași-Ungheni gázvezetékre, ebből 5,3 millió Moldovának - Moldovai turizmus népszerűsítésére 300 000 euró - egymillió euró egy gyermekkórháznak (2014. augusztus) Ez utóbbi kapcsán Victor Ponta májusban „mellényzsebből” adott újabb egymillió eurót, a pénzt mindenféle kormányhatározat nélkül ígérte meg nekik
Ami érdekes, hogy a legitim román kisebbség Vajdaság területén él, vagyis a Monarchia egykori területén. Ezen a területen a szerbek elismerik azokat a kisebbségi jogokat, amelyek Európában elvárt kisebbségi helyzetkezelést jelentenek, viszont az egykori Monarchia területét elhagyva ezt a szabályt már nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek. 2014-ben volt az legutolsó választás, akkor a vlach nemzeti tanácsban négyen képviselték a proromán opciót, és közülük hárman az első gyűlésen átültek a proszerb csapatba – magyarázta Bodó.
Az ígéret szép szó
A román közvélemény számára a vlachok Szerbia EU-s jelöltségéig nem léteztek.Traian Băsescu 2011-ben jár a Timok-völgyében és támogatást ígért a vlachoknak. Rajta kívül Titus Corlățean volt külügyminiszter és Victor Ponta miniszterelnök is látogatást tett a régióban. A kormányfő látogatása kapcsán Dușan Pârvulovici, az Emberjogi Bizottság (Negotin) vezetője elmondta: azt kérték a miniszterelnöktől, hogy a bukaresti kormány támogassa a román nyelv iskolákban történő bevezetését és a templomépítést. Ponta utólag a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy a térségben száz év múlva is beszélni fognak románul, ám azóta semmit sem hallani, hogy történt-e előrelépés az ígéretek megvalósítása terén.
Dușan Pârvulovici arról is beszélt, hogy Traian Băsescu megígérte, pénzügyileg támogatni fogják román nyelvű óvodák és hétvégi iskolák kialakítását, ám egy év elteltével a pénzből még semmit nem kaptak, mert az illetékes minisztériumok útvesztőiben sehogyan sem boldogultak. Bukaresti útjaik sokba kerültek, eredményt pedig nem tudtak elérni.
A homogén nemzetállam mindenekfelett
Bodó hangsúlyozta, hogy mindezek hátterében az állhat, hogy a 20. századi román nemzetpolitikát a homogén nemzetállam megteremtésének az igyekezete jellemzi, és saját belső politikája mindig többet nyomott latban, mint az össznemzetben való gondolkodás. Többet foglalkozott Románia a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival. Így az első világháborút lezáró béketárgyalások során Románia egy szót sem ejtett a Timok-völgyéről, miközben a Bánság elosztását Szerbia és Románia vérre menően kezelte. A román nemzetpolitika területelvű, nem közösségben gondolkodik. Míg Moldáviával folyamatosan foglalkozik, addig a vlachokkal, akik egy 200 ezres közösség, azokkal nem.
Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 35 millió eurót különítettek el a költségvetésből a határon túli románok támogatására, és az összegnek több mint fele Moldáviába ment. Bodó szerint Moldávia gazdasági bekebelezése, míg ezzel párhuzamosan az orosz kapcsolatok befagyasztása folyik, miközben a vlachok egy óvodára sem kaptak pénzt. A szakember hiányolja az ezzel kapcsolatos stratégia, az átláthatóság hiányát, amivel ellenőrizni lehetne, hogy hová folynak el a pénzek. Összehasonlításképpen addig, amíg a magyar állam egy átlátható rendszer keretében mintegy évi 20 milliárd forintot szán a határon túli magyar közösségek számára, addig Románia közel 90 milliárd forintot juttat a határon túli román közösségeknek, jelesül Moldovának.
Zárásként elhangzott, hogy Peter Burkhard, az EBESZ szerbiai missziójának a vezetője pozitívan ítélte meg a 2014-es nemzeti tanácsi választásokat és figyelmeztetett, hogy minden nemzeti kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. A vlach kérdéssel külön nem foglalkozott.
S. I.
Transindex.ro

Júniusi "előtanulmányok"
Felkészítők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Miszerint arról korábban is hírt adtunk, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara felvételit hirdetett a 2015–2016-os tanévre. Az intézmény hagyományainak megfelelően júniusban is minden vasárnap ingyenes felvételi felkészítőket, a felvételit megelőző héten pedig napi felkészítőket tartanak az egyetem Köteles Sámuel utcai főépületében, illetve a Levél utcai Studio 2.1. bábszínházban.
Az intézmény által közzétett program szerint bábszínész szakon június 14-én, 21-én és 28-án lesznek felkészítők délelőtt 10 órától mozgásművészet, tánc, bábszínészet, beszédtechnika, zenei ismeretek, ének, művészi beszéd, mozgásművészet és bábkészítés tantárgyakból. Ugyanezen dátumokon és időpontokban kerül sor az audiovizuális kommunikáció – multimédia szak, illetve a mozgásművészet szak felkészítőire is, utóbbin mozgásművészetet, táncot, zenei ismereteket lehet elsajátítani. A rendező szakon a felkészítők délelőtt 11 órakor kezdődnek, színházi ismeretek és rendezés tematikával, a színművészet szakra szóló felkészítőkön délelőtt 10 órától lehet részt venni, itt mozgásművészet, tánc, improvizáció, színészet, beszédtechnika, versmondás, zenei ismeretek és ének tematikában tartanak órákat. A teatrológia szakra felvételizni kívánók ugyancsak délelőtt 10 órától vehetnek részt a felkészítőkön, amelyek keretében a dramaturgia és drámaelemzés tantárgyakba nyerhetnek betekintést. Az alkalmazott bábművészet (magiszteri képzés) felkészítői délelőtt 11 órakor kezdődnek, utóbbiak esetében bábszínészet, bábkészítés és beszédtechnika tematikában készítik fel a jelentkezőket a felvételire.
A felvételi vizsgára alapképzés esetében július 20-a és 25-e között kerül sor, beiratkozni július 13-a és 18-a között lehet. A Magyar Művészeti Kar idén hét szakon hirdet alapképzést: az érdeklődők színművészet (7 állami, 5 költségtérítéses hely), rendező (5 állami, 2 költségtérítéses hely), mozgásművészet (5 állami, 7 költségtérítéses hely), bábművészet (5 állami, 7 költségtérítéses hely), audiovizuális kommunikáció–multimédia (6 állami, 6 költségtérítéses hely), teatrológia (5 állami, 7 költségtérítéses hely) és bábművészet (5 állami, 7 költségtérítéses hely) szakokra felvételizhetnek (az állami tandíjmentes helyekből két hely roma nemzetiségű jelentkezőknek van fenntartva).
A tanulmányi idő három év nappali képzés mindegyik szakon. A beiratkozási díj 100 lej az 1. szakaszra és 100 lej a 2. szakaszra, a tandíj pedig a következőképpen alakul: román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére – színpadi művészetek (színművészet, bábművészet, mozgásművészet, rendező szak): 3000 lej/tanév, teatrológia szak: 2000 lej/tanév, audiovizuális kommunikáció–multimédia szak: 2400 lej/tanév, zenetanár szak: 2000 lej/tanév, látványtervező szak: 3000 lej/tanév. Más államok polgárainak: 750 euró/hó (színpadi művészetek szakon), 420 euró/hó (látványtervező és zenetanár szakon), 750 euró/hó (audiovizuális kommunikáció–multimédia szakon). A felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek.
A magiszteri képzésre ugyanazon időszakban lehet beiratkozni, és a felvételi vizsgára is július 20-a és 25-e között kerül sor. A Magyar Művészeti Kar hét szakon indít mesterképzést, ezek a következők: színművészet (7 állami, 5 költségtérítéses hely), a rendezés művészete (5 állami, 7 költségtérítéses hely), teatrológia–művelődésszervezés (5 állami, 7 költségtérítéses hely), drámaírás (5 állami, 7 költségtérítéses hely), alkalmazott bábművészet (5 állami, 7 költségtérítéses hely), korszerű zenei koncepciók (5 állami, 7 költségtérítéses hely) és multimédia (5 állami, 7 költségtérítéses hely). A legutóbbi még jóváhagyás előtti, új képzés. A tanulmányi idő mindegyik szak esetében két év, nappali tagozaton. A beiratkozási díj 100 lej az 1. szakaszra és 100 lej a 2. szakaszra, a tandíj a román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, más államok polgárai részére 750 euró/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni. A felkészítőkről, illetve felvételi vizsgákról további információk, bővebb felvilágosítás a 0265/266-281-es telefonszámon, e-mailen a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt, az intézmény titkárságán.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Kisdiákok nyárköszöntője
Búzavirág fesztivál a Maros Művészegyüttesnél
Több mint kétszáz székely ruhás gyermek táncolt, énekelt, játszott szerda délután a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében. A marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Általános Iskola magyar tanítói közössége hat éve szervez nyárköszöntő néptáncműsort a tanintézet alsó tagozatos gyerekeivel. Ha pünkösd tájára időzítik az előadás-sorozatot, a Pünkösdi rózsa nevet viseli, ha közvetlenül a tanévzárás előtt kerítenek rá sort – mint ezúttal is –, Búzavirág fesztiválnak nevezik.
– Hogy született a lassan hagyományossá vált rendezvény ötlete? – kérdeztük Jánosy Zsuzsanna tanítónőt.
– Az iskolánkban zeneórán vagy a választott tantárgynak szentelt órán hivatásos táncosok irányításával zajlik néptáncoktatás. A foglalkozások célja megismertetni a diákokkal hagyományainkat, illetve teret adni a mozgásnak, játéknak. A gyerekek nagyon szeretik ezeket a vidám együttléteket. Arra gondoltunk, hogy olyan sok néptáncot kedvelő tanulónk van, hogy nem egy, de akár két előadást is színpadra lehetne állítani a részvételükkel. Így indult az egész – mondta Jánosy Zsuzsanna.
A művészegyüttes termét délutántól estig töltötték be a tiszta hangok, a színpadon tíz osztály összesen 250 diákja gyönyörködtette a telt házas publikumot. A népi gyermekjátékoktól a polgári eredetű táncokig, illetve a teljes táncrendig igen gazdag, változatos volt a kínálat, akik nem táncoltak, énekeltek, furulyaszóval örvendeztették meg az egybegyűlteket. A műsorvezetői szerepet Mezei Xénia és Pop Ilona Eszter tanítónők töltötték be. A kipirult arcok, csillogó szemek egyértelműen azt üzenték: a táncban, dalban születő ünnep nemcsak közösség megtartóerővel bír, de saját szépségükre is ráébreszti a gyerekeket.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Visszafogott rémálom a diktatúráról
Sütő András Az álomkommandó című drámája a budapesti Vígszínház kolozsvári vendégjátékában
Nácizmus és kommunizmus egy tőről metszettségét, egyben mindennemű diktatúra belső törvényszerűségeit is elénk tárja, boncasztalra teríti Sütő András Az álomkommandó című drámája, lenyűgöző színházi szövege.
Ha ennek a tartalmi mondandónak az érvényre juttatását a színpadon ihletett képi világ és a diktatúra szellemi „anatómiájának” alapos ismerete segíti, akkor teljesedik ki az a felelősség, amellyel ezekről az egymást követő, rémségektől hemzsegő korszakokról kell és érdemes színházi nyelven szólni.
BARTHA RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)

OTDK: diáklétszám-növekedés és nézetkülönbségek
Öt év alatt megháromszorozódott azoknak a romániai egyetemeken tanuló diákoknak a száma, akik tudományos dolgozataikkal eljutnak az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK) – jelentette ki Kolozsváron Weiszburg Tamás, az Országos Tudományos Diákköri Tanács (OTDT) alelnöke, a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK) program szakmai vezetője.
Weiszburg Tamás szerint ez annak a megállapodásnak a következménye, amelyet éppen öt évvel ezelőtt írtak alá Kolozsváron a romániai felsőoktatásban tanuló magyar diákok tehetséggondozásának segítésére. Az azóta eltelt időszak eredményeit egy kétnapos fórum keretében vették számba Kolozsváron.
A tanácskozáson az együttműködés továbbfejlesztésének a lehetőségeiről is tárgyaltak, és próbálták összehangolni az álláspontokat a szerződés 2016 tavaszán esedékes megújításához. Amint a fórum végén tartott sajtótájékoztatón elhangzott, a vita a nézetkülönbségeket is felszínre hozta.
Az OTDT magyarországi vezetői azt szerették volna, ha Erdélyben is országos tanácsot hoznak létre a különböző egyetemek szakemberei, amiként ez Felvidéken már megtörtént. „Megértettük, hogy ez most nem fog tudni megalakulni, sok szereplő ugyanis úgy ítéli meg, hogy ez nem fontos, vagy nem aktuális” – magyarázta Weisburg Tamás.
A Magyarország határain túlra is kiterjesztett tudományos verseny rendszerében megmutatkozó egyenlőtlenségeket Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora sérelmezte. A rektor méltánytalannak tartotta, hogy egy magyarországi egyetem hallgatója az egyetem házi versenyéről egyenesen az országos szakaszra juthat, míg a Sapientia hallgatóinak a házi verseny után egy erdélyi versenyen is meg kell mérettetniük magukat ahhoz, hogy a magyarországi OTDK-ra jussanak.
A magyarországi tehetséggondozási rendszer erdélyi leágazásának egyébként az a sajátossága, hogy itt a magyar diákszervezetek a szervezők. Ezáltal vonhatók be ugyanis a román tannyelvű egyetemek magyar hallgatói is a mozgalomba.
Mezey Barna, az OTDT alelnöke, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora azt hangsúlyozta a sajtótájékoztatón, hogy a Magyarországon hatvan éve meghonosodott tehetséggondozó rendszernek fontos szerep jut a 21. században is, amikor az tapasztalható, hogy a világ egyetemein egyre fiatalabb oktatók jutnak professzori címhez. Hozzátette, a Tudományos Diákköri Konferenciák kiválogatják azokat a diákokat, akik majd doktori képzésre jelentkezhetnek.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Hét év ajtócsapkodásért
Hatvanhét éve kezdődött az államosítás
„Nem kérdeztek ezek semmit. Közölték a tulajdonossal, hogy többé nem mehet be a gyárába, és, ha ezzel megúszta, akár örvendhetett is” – emlékeznek vissza az idősebbek az 1948. június 11-et követő eseményekre. Az államosításnak nevezett teljes vagyon- és tulajdonelkobzás szétverte az addig meglévő társadalmi rendet.
Ráduly József Uzon egyik faluszéli házában él feleségével.
– A mellettünk lévő ház is a miénk volt – meséli Ráduly Irénke. – Ebbe a szüleim napszámosokat engedtek be, akik néha segítettek a mezei munkában. Miután kiderült, hogy akinek két háza van, az már kulák, feljelentettek. Azt mondták, „várjuk az amerikaiakat”, és hogy édesanyám „az új rendszer ellen bujtogat” a faluban. Arra számítottak, hogy elkobozzák tőlünk a házat, és nekik marad. Erre végül nem került sor, mert olcsó pénzért eladtuk, de a tíz hektár földünket egyszerűen elvették.
A zaklatás nem szűnt meg: egy este újból érkeztek, már helyi ember vezette őket. Minden településen megkapták azokat a gerinctelen személyeket, akik beálltak az elnyomó rendszer szolgálatába, s talán még rosszabbnak bizonyultak, mint az idegenből jött pribékek.
– Házkutatást tartottak, mert mi állítólag fegyvereket rejtegetünk. Feldúltak mindent, de természetesen nem találtak semmit. Azt mondták, édesanyám izgatja a falu népét, ezért éjszakára beviszik. Hét évet kapott olyan „bűntettekért”, miszerint úgy becsapta az ajtót a néptanácsnál, hogy lehullott a vakolat. Télen még abban a vékony ruhában volt, amiben júniusban a mezőről hazajött. Három kicsi lány maradtunk itthon, édesapámmal. Aki nem érte meg, aligha tudja elképzelni, min mentünk akkor keresztül – meséli a nyugdíjas óvónő.
Romániában 1948. június 11-ét tekintik az államosítás kezdetének, bár ma a történészek inkább a kisajátítást vagy az elkobzást tekintik megfelelő kifejezésnek. Az államosításkor vagy kisajátításkor ugyanis, normális körülmények között, járna a tulajdonosoknak egy megegyezés szerinti vagy legalább államilag meghatározott kártérítés. Azok azonban, akiknek 67 esztendővel ezelőtt elvették a javait, egyetlen fityinget nem kaptak érte.
Elvben járt volna kártérítés, ám amire ezt megítélték volna, a volt tulajdonosok már régen a vádlottak padján ültek. A futószalagon gyártott koncepciós perekben legalább a gazdaság aláásásával, de sok esetben hazaárulással, a népi-demokratikus hatalom megdöntésének kísérletével, feljelentés megtétele elmulasztásával vádolták őket, és mindig be is bizonyították „bűnösségüket”. Bűnözők pedig nem kaphattak kártérítést…
A jogi alapot az öt nap alatt összeállított és megszavazott alkotmány képezte, amelynek 11-es cikkelye kimondta, „ha a közérdek úgy követeli”, akkor a magánkézben lévő termelőeszközök, bankok és biztosítótársaságok „átmehetnek az állam, azaz a nép tulajdonába”. E cikkely alapján adták ki az államosításról szóló 1948/119-es törvényt, amely alapján országszerte 1050 gyárat, üzemet, bankot, szállítási vállalatot, biztosítótársaságot koboztak el.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közösségellenesek
Ott tartunk, hogy senkit sem lep meg: az adott szónak semmilyen becsülete nincs Romániában. Mert hiába nyilatkozta ugyan Victor Ponta, hogy amennyiben bűnügyi eljárás indul ellene, le fog mondani miniszterelnöki tisztségéről, lám: bűnügyi eljárás indulva, miniszterelnök maradva. De jól beleillik ez a rendszerváltozás utáni román politikai kultúrába: Traian Băsescu államelnök is megígérte anno, hogy amennyiben felfüggesztik, távozik: ő sem tartotta be szavát.
A tisztesség, a gerincesség, az igazságosság is elavult értékek ebben az országban, amikre nincs piaci kereslet. Normálisabb helyeken, ha kiderül a miniszterelnökről, hogy hazudott, csalt, nem ússza meg legalább egy jó kis utcai csetepaté nélkül. Romániában viszont már olyan mértéket öltött az általános állampolgári apátia, hogy ez a botrány sem csalt ki az utcára senkit, kivéve Băsescu új pártjának vezérkarát és két buszba befért összes tagját. De mit számít, ha egy miniszterelnök hazug, csaló, korrupt gazember, amikor amúgy is minden politikus az? S amúgy is most csökkentik a korsós sör áfáját, kell-e ennél szebb nyári ajándék?
Az áfacsökkentés lila ködében és általános politikai undorunkban azonban hajlamosak lehetünk nem észrevenni, hogy mi is a harc igazi tétje. Hogy közben a háttérben a szociáldemokraták fémjelezte parlamenti többség – köztük RMDSZ-esekkel és néhány ellenzékivel is – az elnökválasztás utáni elbizonytalanodást követően ismét futószalagon dobja vissza a korrupcióellenes ügyészség kéréseit az amúgy vitatott mentelmi jog megszüntetésére. Hogy a képviselőház jogi bizottságának asztalán a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartási törvénykönyv huszonkét olyan módosítása szerepel, amely azt a célt szolgálja, hogy megnehezítse a politikusok ellen nyomozó korrupcióellenes ügyészek dolgát. A vezető kormánypárt mindent vagy semmi alapon elképesztő nyomást gyakorol a napokban ezen módosítások erőszakos elfogadása érdekében, hiába tiltakoznak minden erejükkel a szakmai testületek: a legfelsőbb bírói tanács, a legfelsőbb ítélőszék. Az, hogy Livia Stanciu, a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék elnöke Ponta mentelmi jogának megvédésével kapcsolatban kertelés nélkül kijelenti, hogy szerinte nem minden állampolgár egyenlő a törvény előtt, már annak a jele, hogy nyílt a harc a törvényhozó-végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmi ágak között.
Ebben a küzdelemben a román sajtó még függetlennek tekinthető része leplezetlenül az igazságszolgáltatás mellett teszi le a voksát. A közmédia népszerű gazdasági elemzője, Moise Guran például egyenesen antiszociális intézménynek nevezte a parlament két házát azért, mert akadályozza a korrupcióellenes ügyészség munkáját. Néha hasznos az egyszerűsítés, ezért fordítsuk le: a korrupcióellenes harc azért jó, mert eredménye egy tisztább, átláthatóbb, igazságosabb társadalom. Ahol nem kell minden közérdekben elköltött lejhez még két lej „spágát” hozzátenni, ott több marad a közérdekre: több pénzt költhetünk autópályákra, vasutakra, satöbbi. Ahol hozzáértés alapján választják ki a hivatalnokokat, ott hatékonyabb a közigazgatás, gyorsabban és eredményesebben szolgálják ki az egyszerű állampolgárt a hivatalokban, s még esetleg kedvesebbek is lesznek hozzá. Ezért általános közérdek a korrupció elleni harc. Hogy az általános közérdekkel szemben miért érdeke a hatalmon levő politikumnak mindig ezt megakadályozni? Szerintem erre mindenki tudja a választ.
Az állam elméletileg második legnagyobb közjogi méltóságában, a szenátus elnökében a jelek szerint azért okozott egy kis erkölcsi dilemmát a kialakult helyzet. Nem találják ki, milyen választ talált a problémára. Călin Popescu Tăriceanu szerint azzal, hogy „zaklatják” a korrupcióval gyanúsított politikusokat, mit ad Isten, még le is tartóztatják őket, a nép ellen ártanak, mert az adott választói körzetben élő polgárok képviselet nélkül maradnak!
Ilyen az, amikor hülyének nézik a népet. Pedig éppen Ponta volt az, aki Johannis megválasztásakor mondta: a népnek mindig igaza van. Ő viszont – vesztére – nagyon hamar felejt. Hisz előbb-utóbb felébred a nép is áfacsökkentett sörmámorából. Csak az a kérdés, mikor.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

MDSZ: sértő dolgokat állít a Sapientia rektora
Sértőnek találja az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Sapientia rektora, Dávid László elmarasztaló kijelentéseit az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákról - olvasható abban közleményben, amelyet Szénás Szabolcs juttatott el szerkesztőségünkbe. Az OMDSZ elnöke a Sapientia rektorának arra a csütörtöki kijelentésére reagált, miszerint méltánytalan, hogy egy magyarországi egyetem hallgatója az egyetem házi versenyéről egyenesen az országos szakaszra juthat, míg a Sapientia hallgatóinak a házi verseny után egy erdélyi versenyen, az ETDK-án is meg kell mérettetniük magukat ahhoz, hogy a magyarországi OTDK-ra jussanak.
Dávid László azon a kolozsvári tanácskozáson, fórumon mondta mindezt, amelyet csütörtökön szerveztek a tehetséggondozás jegyében, és amelyet a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK) program keretében hívtak össze. "Az, hogy egyes intézmények saját szervezésű, úgynevezett házi TDK-kat szerveznek, megengedett dolog, viszont épp úgy lehetőség nyílhat egyenes úton indítani a diákokat az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákon. Ez egy intézményi, szuverén döntés" - hívja fel a figyelmet Szénás Szabolcs. Hozzáteszi, az "erdélyi tehetséggondozás alatt legtöbb esetben hajlamosak vagyunk láthatóságuk miatt csak az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákra gondolni, holott ez csak a végkifejlettje egy-egy tehetséggondozási tevékenységnek". Ez a munka tudományos szakkörökben, szakkollégiumokban és más felsőoktatási platformokban veszi kezdetét – közölte. Szénás emlékeztetet: a Tudományos Diákköri Konferenciákat (TDK) a ’90-es évek közepén a diákszervezetek kezdték el önerőből szervezni. Kezdetektől fogva mai napig erdélyi sajátosságnak mondható, hogy diákok szerveznek szakmai konferenciát, ugyanis Magyarországon mindezeknek a lebonyolítását az intézmények látják el. Ebbe a rendszerbe később kapcsolódtak be a felsőoktatási intézmények.
Az OMDSZ elnöke emlékeztet arra is: az intézmények egyhangúan elfogadták, hogy az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciák legyenek az egyetlen OTDK-ra jutási fórumai a hazai tehetséggondozásnak. Az OMDSZ elnöke leszögezi: az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciák nem intézményi TDK-ák, hanem bárki számára nyílt jelentkezésű, egyenlő mértékben elérhető és a diákszervezés által független szakmai rendezvények.
maszol.ro

Elballagtak a MOGYE magyar hallgatói
Megtelt a marosvásárhelyi Vártemplom, a templom melletti kert annak a 318 magyar diáknak a családtagjaival, hozzátartozóival, akik részt vettek a péntek esti ballagási ünnepségen.
Már jóval a meghirdetett esti 7 órai kezdet előtt gyülekeztek az ország különböző részeiből érkezők a Vártemplom bejárata előtt, a várfalon kívül, bent a templomkertben, a kihelyezett óriásképernyő előtti ülőhelyek megteltek, akinek nem jutott szék, az a fűben, a fák árnyékába telepedett le, mások a várfalon, vagy az alatt sétálgattak, álldogáltak, figyelték, hogy mi történik bent a templomban. A közvetlen bejáratnál mozdulni is alig lehetett már, a talárba öltözött végzős diákok is kint várakoztak, hogy a felcsendülő Gaudeamus dallamaira bevonuljanak a templomba és elfoglalják a számukra kijelölt helyeket. A ceremóniát négy kamera vette, interneten lehetett követni élőben, a közvetítés felvétele és a fotók valamennyi résztvevő számára elérhetőek lesznek.
A szószékről Jakabos Barnabás római katolikus-, Papp Noémi evangélikus-, Nagy László unitárius lelkész, valamint Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét és mondott áldást. Hosszú út végén vannak a diákok, a tanárok, a szülők, félelem és bánat is van az öröm mellett, de nem hiányzik a hála sem – hangzott el az ünnepségen. Hála az emberségben való gyarapodásért, az anyagi erőfeszítésért a szülők részéről, hála az egyetemnek és a barátoknak is. „Hisszük, hogy lesz orvos és gyógyszerész, akiknek anyanyelvünkön mondhatjuk el, hogy hol fáj” – fogalmazott Nagy László, aki annak a reményének is hangot adott, hogy a végzettek nem adminisztrátorok lesznek, hanem orvosok, akik lehajolnak a beteghez, igaz szeretettel és jósággal, örömmel végzik a hivatásukat.
Sipos Emese az egyetem nevében búcsúzott a 318 diáktól, rámutatva arra, hogy anyanyelven tanulva olyan szilárd alapot kaptak, amelyet tovább tudnak fejleszteni, az újat mindig befogadni. Kató Béla püspök világi köszöntőjében arról beszélt, hogy a teremtett világnak is van természete, nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem zárhatjuk be az ajtót, ha a halál kopog. De lehet fellebbezni, lehet cselekedni. Németh Lászlóval szólva a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan kettősségéről beszélt, arról, hogy a lehet és nem lehet között pontos vonalat nem lehet húzni. Ha eljutnak a lehetőségeik határához, még adott az újrakezdés lehetősége – intézte szavait a végzősökhöz a püspök, aki egy fontos bejelentést is tett a vártemplomban: átalakítják orvosi szakkollégiummá a református egyház Bod Péter Diakóniai Tanulmányi Központját, amely közel száz személy befogadására lesz képes.
Az erdélyi magyar orvosképzés nem csak él, de gyarapodik is – fogalmazott Brendus Réka, a miniszterelnökségi hivatal nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki tavaly is jelen volt a ballagáson, ahogy két hete a MOGYE 70. évfordulójára szervezett ünnepségen is. Gratulált a végzősöknek, és azzal biztatta a jelenlevőket, hogy ahogy 1945-ben a háború után megtalálták a kiutat az egyetem elindítására, most is sikerülni fog megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Az egyetem magyar tagozatán, az általános orvosi-, fogorvosi-, gyógyszerészeti karon, az általános orvosi- és szülésznő képzésen tanult legjobb öt végzősének Szilágyi Tibor adta át a Csőgör Lajos-díjat, Vass Levente a Studium-Prospero Alapítvány Miskolczy Dezső emlékplakettet és díjat post mortem Kovács Dezsőnek adományozta, az egyetem néhai oktatójának, a széjsebészeti klinika egykori vezetőjének.
A végzős diákok is elköszöntek az egyetemtől és tanáraiktól, diáktársaiktól, illetve az ötödévesek nevében is elbúcsúztatták a végzősöket. A ballagási ünnepség a Himnusz és a Székely himnusz közös éneklésével ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Bizalmatlanság pedig van
Tudhattuk előre, hogy nem bukik meg a Ponta-kormány a parlamentben, megvan a többsége kényelmesen, ellenzéke nem egységes, és hát a Dâmboviţa partján az sem kirívó, ha másképp cselekednek, mint ahogy beszélnek. Friss példa rá a kormányfő mentelmi jogának megvonásáról elhangzott nyilatkozatok és leadott voksok összevetése. Lényegében ez volt az egyetlen reménysugár: hogy lesznek, akik a titkos szavazáson nem a központi utasítást követik, és mégiscsak győz, ha nem is az etika, de legalább a józan ész. Mert az, hogy Ponta a helyén maradhat, csak neki jó, mindenki másnak, saját pártjának is rossz ebben az elátkozott országban.
Mégis megnyert egy újabb csatát az a politikus, akit azóta már kétszer bebörtönzött elődje, Adrian Năstase kis Titulescunak nevezett, de aki mindeddig csak ügyeskedésben jeleskedett: noha már mandátuma kezdetén le kellett volna mondania, túlélte azt is, hogy rábizonyították a plágiumot, és utána több krízishelyzetet, miközben útitársai – tapasztalt vén rókák és ifjú titánok – sorra hullottak ki mellőle. Hogy milyen ára volt mindennek, azt sajnos mi is érezzük. Jóformán semmi sem működik rendesen, még nincs három éve, hogy átvették a hatalmat, és már a negyedik kormányt számoljuk, bár ez is csak átlag, csütörtökön az ötödik közlekedési miniszter mondott le, és az oktatás, egészségügy, igazságügy élén is sűrűn cserélődnek. És senki sem családi okokból távozott: korrupcióért, hozzá nem értés, útszéli megnyilvánulások miatt menesztették őket. Ehhez a csapathoz kell ragaszkodni?
Ponta abba kapaszkodik, hogy 2012-ben őt választották meg, de hol van már az akkori koalíció? A liberális párt már több mint egy éve kilépett, fő szövetségesből fő ellenfél lett, de a maradék is annyit változott, hogy számon sem tudjuk tartani a kormánytagok nevét. Még vezetőjük sem bízik saját embereiben: nem engedte őket szavazni, nehogy összetévesszék a fehér golyót a feketével. Pár napja tudjuk, hogy az igazságszolgáltatásban sem bízik...
Mi, polgárok elsősorban a kormányban, egyáltalán: a román politikai osztályban, de az államban sem bízunk már. Sajnos abban sem, hogy az ellenzék változást hoz. Valóban jó lenne Victor Pontát leváltani, és bár a külföldön élők szavazati jogának rendezése kétségtelenül fontos, az itthon küszködők számára sokkal nagyobb és égetőbb gond a kormány inkompetenciája. Aki ilyen módon irányít egy országot, azt akkor sem kell megtartani, ha diplomáját nem lopta, és még egy közlekedési kihágást sem lehet rábizonyítani. Érvnek épp elég, hogy alkalmatlan a tisztségre.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megpecsételni egy csillagot (Iancu Laura levelei)
Drága Erzsike néni!
Késve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel írok. Zavaros idők járnak felém, kikerülni pedig nem lehet az életet. Legalábbis élve nem. Leállt az ár, és tehetetlen a felszabadított csend. Amikor alkotott békét érez az ember, csak a szépet látja, és félti a jelent.
Ilyenkor megpecsételnék örökléttel valakit, egy fát, egy csillagot, de Istent is, csak tehessem, és bűn ne legyen. De magányosságban zsugorodik a lét, és apró vagyok a nagy dolgokhoz. Hetek óta magam számolom óráim. Volt, hogy a nap hosszát a fáradt est ütötte el egy harangszó elhangzott erejéig, és nem éreztem az idő nyomait.
Most, hogy látom a pillanatok színét, íze szavaimnak formálója, mintha más volna a világ. Ilyenkor, mikor nem hajt a kötelesség, a rendszer, lelassul maga az ember is, a végrehajtó. Szaporátlan a valóság, ahogy nálunk hívják a szüsziphoszi hiábavalóságot. Levelem hasonlónak érzem annak a felolvasónak kusza gondolataihoz, akit reggelente meghallgatok a rádióban. Irreális, de jelen lévő valóságáról beszél.
Tény azonban, hogy én is formátlan alakokat látok, kibogozhatatlanná változik a valóság, elevenülnek a tárgyak, álmomban embert teremtek, és folyvást alkotok, mint aki elégedetlen a lét gazdagságával, és ha nem is újat, de sajátot akar a világból kiművelni. Furcsa ez az „ember” minőség. Hol úr, hol por szerepe. Azonban, hogy kozmosz legyen a káoszból, ha szám is, de kell az egyes ember. Talán ennyi mégsem elég egy emberlét keletkezésének indoklására. Azért érdekes a kérdés, mert alig van, aki érti létének értelmét. Mástól pedig nem fogadja el. A más éppen ezen ellenállással visszaélve sajátítja ki a földi javak vásárlójává a kóborló egyént.
adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi
Nem tudom, a vallás miért nem árusítja magát az embereknek? Mit ér, ha önmagában elvan? Gondolkodtam azon is, hogyha a világ megtérne a bűn előtti állapotába, hogyan volna tovább? Lehet, hogy nagyon kell a világnak a rossz, hogy fennálljon? A bűnös ember feltételezi Istent. Kár, hogy ez a kötelék éppen egy kárhozati/üdvösségi esély és lehetőség. A rossz kívülről vagy belülről uraskodik cselekedeteinken? Ha minden megvan az ellenálláshoz (pl. a megváltás), miért fojtogat mégis a bűntudat, hogy már oly szent rabjai vagyunk a rossz félelmének, hogy nem is tudjuk, mi bűn, és mi nem az! Az igazság fogalmát tanulmányozva szárnyaltam ily bátor gondolatok egére. Így aztán megértettem, miért vétkezhet az ember gondolattal, szóval, cselekedettel. Maradt a szabad döntés Isten mellett. Be is nyitottam a gyóntatószékbe, és súgtam: valami nincs rendben. Mióta intenzíven űzöm az Isten-kérdést, rangsor-, viszonyeltolódást észlelek szabályok, személyek között. Hallgatóm felszabadult nevetését vittem magammal, és terhét vettem vállamra. Talán legközelebb a vámnál magam is hagyok a lét súlyából szeleteket.
Kezdetben megérezték a boldogság érzetét, aztán a nevén nevezték, azután a kiváltó okait keresték, végül gyártani és árusítani fogták, és ma már elérhetetlen utópia, a világ összes pénze, sikere, egészsége nem adja vissza a nekünk járó természetes biztonságot, az Isten-hitet, mely nélkül értelmetlen az élet. Bár eloson mellettünk ma is a kolduló szeretet, árnytermékét megvásároljuk, de a megváltozott világ sehogy sem tudja elárult öccsét, a szeretetet felismerni. A szeretet megtalálása és a benne való élés volna a célja az egyes embernek. Talán az életet nem évszámos létnek neveznénk, és egészen másképpen élnénk.
Egyetemessé tágult kérdésekről elmélkedtem. A nyitás nyújt felszabadulást a jelen nyomorából. De mégsem tudok nem megemlékezni a moldvai magyarokról. Hogyan is lehetne hallgatni, amikor húz vissza a szárnyalásból – mely szárnyakat ő adta rám – szenvedése. Az összefogás utolsókat leheli. A politika büntet és fojtogat, a tudomány összetéveszti nemzetünk kultúránkkal, anyanyelvünk a tradíciónkkal! Nem akarják észrevenni, hogy nem természetes asszimilációról van szó, hanem erőszakos elrománosításról, és enyhe, tehetetlen ellenállásról! Egy hatalmi árucsere és egy laza, színdarabos harc. Egy ország és annak egy ENSZ-jogok Messiásával álmodozó kisebbsége áll szemben egymással… Végső soron, könyveljék majd bárminek is tettük, adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi. Milyen szemtanúi, és aki nem lát, az miért hallgat? Nem hallott a jerikói vak esetéről?
Erzsike néni! Elköszönök. Az est beköszönt már, és hevülnek az indulatok. Jó társ a józanság, becsülni kell. És méltón kell fogadni az éjt is, hogy új embert ébresszen hajnalra bennünk. Olyat, aki a szeretetre odafigyel, aki vidámon él másokért. A mielőbbi viszontlátás reményében kívánok jó egészséget, erőt és kitartást hivatásában.
Szeretettel: Iancu Laura
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dákopaták!
Dan Alexe nemrég megjelent könyve, a Dákopátia és egyéb román eltévelyedések (Humanitas Kiadó) sokakat megbotránkoztat majd – nemcsak a dákopatákat, hanem azokat is, akik még mindig magukon viselik a kommunista történetírás okozta mérgezés nyomait. Nagy lármát vált ki, sok kommentárt és véleményt, vitát és Facebook-harcot gerjeszt majd.
De kétségtelen, hogy ez a zűrzavar egészséges. A múltban a nacionalista kommunizmus által bátorított román protokronista betegség (szerk. megj.: mítosz, mely román eredetűnek tart egyetemes alkotásokat) több csatornán is visszatér és meglepő könnyedséggel fertőzi meg az elméket. Amit létrehoz, az a nyilvánvaló ostobaság. Az ostobaság ellen pedig, hogy kilábaljon rá jellemző tehetetlenségből, erős orvosságra van szükség. Dan Alexe könyve erős gyógyszer. Ironikus, szarkasztikus, művelt, erős nyelvészeti és történelmi érveken alapuló, néha játékos, újságírói vénával megírt – a racionális olvasó rendkívül kedveli majd, a honi „okkultistákat” pedig halálra idegesíti. Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre. ...átvetítik az ókorba
a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott Az alábbi összefoglaló távolról sem adja vissza az olvasónak nyújtott teljes élvezetet. Csak bevezető, azon mentális kisiklások feltárása, melyeken a dákopátia alapul. A következő gondolatokról van szó: A dákopátia eltévelyedés, bolyongás. A dákopaták egy ádámi nemzetet, egy korszakokon, évszázadokon, kultúrákon átívelő román biológiai lényeget vesznek alapigazságként.
A dákopaták szerint egyetlen igazság van – a dákoromán kontinuitás. Posztulátumként mondják ki, hogy a román nép biológiai kapcsolatban áll a dákokkal, figyelmen kívül hagyva azt, ami egy népet meghatároz – a nyelvet, a kultúrát. Ez fasisztoid következtetés.
A dákopata elmélet egy ókori szerzőktől származó, szórványos elemekre alapozva improvizált mesterséges, magányos entitás mitologizálása. A történelemmel, nyelvészettel, antropológiával, néprajzzal és régészettel kapcsolatos mélységes tudatlanságon alapul.
A dákopaták egyike sem szakértője egyetlen olyan területnek sem, amelyről beszél. De a médiában sikerült kiemelkedő és káros pozíciót megszerezniük.
Az ókori szerzők nem csalhatatlan források ezen a téren. A görögök és a rómaiak sohasem foglalkoztak szomszédaik identitásával. Még azt is nehéz feltárnunk, milyen nyelven beszélt Nagy Sándor. Ha nem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a szomszédaik, akkor vajon volt-e fogalmuk arról, milyen nyelven beszélnek a tőlük ezer kilométerre északon élő népek?
A dákopaták egy valószínűtlen mitológiai múltat rekonstruálnak. Átvetítik az ókorba a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott.
Nagyon nehéz felbecsülni az általunk ma Daciának nevezett terület ókori népességét, de nem érhette el a több százezer főt. Ez eleve megsemmisíti a latinizálás ellenérvét – a dákopaták azt állítják, hogy ez a Hérodotosz által emlegetett fenséges és dicsőséges népesség nem latinizálódhatott. Hérodotosznak fogalma sem volt erről. Amikor ő azt állítja, hogy a trákok ugyanolyan sokan voltak, mint az indiaiak, ez egy egyszerű címke volt, egy ókori ős-újságíró elnagyolt címkézése.
A dákopaták egy szerencsétlen hagyományra támaszkodnak. Az alapkövet Densuşianu rakta le, aki vidéki okkultista jegyző volt, és nem rendelkezett nyelvészeti tanulmányokkal. Meglepetten látom, hogy ma nyelvészként komolyan veszik Densuşianut, miközben ő a XIX. századi okkultisták világához tartozik, akik a tarotról meg a piramisokról írogattak.
Ami a román és az albán nyelv rejtett rokonságát illeti: itt egyértelmű különbséget kell tenni a nyelvek közötti – felületes – szókölcsönzések és a tipológiai hasonlóságok között. Vegyük, például, az angol nyelvet. Ha a szókincs alapján ítélnénk, akkor újlatin nyelvről lenne szó, hiszen a szavak többsége a latinból és a franciából származik. Az angol nyelv főleg a normann hódítás után latinosodott el – a normannok franciául beszéltek –, aztán a reneszánszig a francia volt az udvari nyelv. De az angol nyelvtan germán marad.
Van egy dolog, amivel kapcsolatosan a dákopaták mélységesen tévednek. Nem fogják fel, hogy az albán és a román egyidejűleg latinosodott a római hódítás révén. Óriási a román és az albán nyelv közös szókincse. De az albán a szókincset illetően latinosodott, míg szerkezete latinosodás előtti maradt. Bizonyos dolgokban egyezik a román nyelvvel – ami hosszas együttélést mutat. Például a főnév végi határozott névelő – ami megkülönbözteti a románt a többi újlatin nyelvtől – az albán nyelvvel közös. További érv az is, hogy mindkét nyelv mélyrehatóan befolyásolta a balkáni szláv nyelveket. A bolgár és a macedón, az összes többi szláv nyelvvel ellentétben, elvesztette a hajlítást, nincsenek esetek, az esetek a szóvégi határozott névelővel jönnek létre. Ez nem spontán módon alakult ki, hanem a szomszédok hatására.
Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre
A kaukázusi kultúrák példája.
A Kaukázusban létezik a világ legnagyobb nyelvi változatossága. Gyakorlatilag mindenki saját nyelvét beszéli – nem ugyanannak a nyelvnek a dialektusait. A kétmillió lakosú és Hollandia méretű – nagyrészt hegyvidéki – Dagesztánban 26 hivatalosan elismert nyelvet beszélnek, ezek mindenike még külön nyelvjárásokkal is rendelkezik. Ennek ellenére a Kaukázus megdöbbentő egyezéseket mutat: mind egyformán öltöznek a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, ugyanolyan a népviseletük, ugyanolyanok az ételeik, még akkor is, ha másképp nevezik őket, a legendáik, a háztartási eszközeik. Következésképpen a nyelv egy dolog, a tárgyi, háztartási civilizáció más, ezek nem esnek egybe. Nekünk azt verték a fejünkbe az iskolában, hogy egy nyelv azonos a – vizuális, grafikus, kézműves – kultúrával. Ez nem igaz. Így hát az, hogy a töltött káposzta és a miccs Anatóliától Erdélyig mindenfelé megtalálható, semmivel sem csökkenti a román nyelv értékét vagy a román kultúra egyediségét. Forrás: Contributors.ro: Protocronismul atacat cu baioneta lucidităţii
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Sütő András-emlékdíjakat
Tegnap délelőtt a nyolcadik osztályosok ballagási ünnepségén a Bolyai és a Művészeti Líceumban átadták a Sütő András-emlékdíjat, amelyet Sass Szilárd, a budapesti XI. kerület önkormányzati képviselője alapított, és azoknak a határon túli magyar, VIII. osztályt végzett tanulóknak ítélik oda, akik az V–VIII. osztályban kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar nyelvből és irodalomból.
A Bolyai líceumban az idén 30 diák fejezte be a VIII. osztályt. A díszteremben megtartott búcsúztató ünnepség keretében Farkas Krisztina budapesti önkormányzati képviselő adta az emlékdíjat. Többek között elmondta: "a közös nyelv ereje kötött össze és tartott meg évszázadokon át, mert mindig voltak, akik nemzedékről nemzedékre ápolták, őrizték és továbbvitték a lángot, s mintegy szellemi örökségként hagyták utódaikra a nyelvet". A diákokat arra intette, hogy vigyék tovább ezt az örökséget.
Az emlékdíjat Sass Szilárd alapította, akinek édesanyja a Felvidéken volt magyartanár, és így tisztában volt és van azzal, hogy mit jelent a határon túl, kisebbségi sorsban megőrizni, ápolni az anyanyelvet – tudtuk meg, majd a képviselő asszony hozzáfűzte, külön élmény számára átadni a díjat a Bolyai líceumban, abban a városban, ahol Sütő András több évtizeden át élt és alkotott. A díjat öt településen – Hada, Bene, Marosvásárhely, Kézdiszentlélek és Nádszeg – adják át. Marosvásárhely testvértelepülési kapcsolatban áll Budapest XI. kerületével, így került 2013-ban először a díj Marosvásárhelyre is.
A díjazottakat a marosvásárhelyi önkormányzat, illetve a megyei tanfelügyelőség szaktanfelügyelőjének és az adományozók képviselőjének a tagjaiból álló bizottság osztja ki javaslatok alapján. Az idén a Bolyai líceumban Benedek Bianka Krisztina és Csipán Beáta megosztva vehette át az oklevelet és az ezzel járó pénzjutalmat. Tanárnőjük Soós Katalin.
A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban az alapító Sass Szilárd kézbesítette az elismerést, miután ismertette a díj alapításának történetét és odaítélésének módját. Kifejtette, hogy csak VIII. osztályt végzett tanulóé lehet az elismerés, azzal a feltétellel, hogy magyar nyelvű oktatási intézményben, osztályban folytatja tanulmányait. Örömmel újságolta, hogy több önkormányzat is bekapcsolódott, és más települések is lehetőséget teremtenek arra, hogy a határon túliakat ezáltal ösztönözzék az anyanyelv megőrzésére. Beszédét az emlékdíj mottójával zárta. Benedek Elek azt mondta: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni". A díjat Császár Mónika – Dézsi Eleonóra tanítványa – vette át.
Az emlékdíjat adományozók mindkét iskolát megajándékozták a Pannon Enciklopédia sorozatban megjelent Magyar nyelv és irodalom kötettel. A könyvek az iskola könyvtárába kerültek. Mindkét rendezvényen jelen volt dr. Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, aki alpolgármesterként szorgalmazta a Budapest XI. kerület és Marosvásárhely közötti testvértelepülési kapcsolat ápolását.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)

Kétmilliárddal nőtt idén a magyarországi nemzetiségek költségvetése
„Ennyien még soha nem voltunk”
A megyebeli magyarság május 9-én tartott majálisán jelen volt, mint már annyiszor, Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának volt elnöke, jelenleg a magyarországi románok parlamenti szószólója. Balta János kollégámmal mostani funkciójáról és a Magyarországon élő románok problémáiról kérdeztük. – Mit jelent pontosan a nekünk, de talán még a magyarországi nemzetiségeknek is újszerűen hangzó „parlamenti szószóló”? Milyen feladatokkal, kötelezettségekkel jár?
– Ez egy új formula, amivel a harmadik FIDESZ-kormány az elmúlt évtől lehetőséget biztosított a nemzetiségek számára, hogy megismerjék a parlamenti munkát, az ott folyó történéseket, és lehetőséget arra, hogy a nemzetiségiek egy bizottságot, frakciót hozzanak létre a magyar országgyűlésben. Havi rendszerességgel, olykor kétszer is ülésezik a nemzetiségi bizottság, és általában minden ülésére meghív tárcavezetőket, államtitkárokat, helyettes államtitkárokat, akik beszámolnak a kormány tevékenységéről. Gyakorlatilag a nemzetiségi bizottságnak joga van véleményezni a magyarországi törvényalkotási folyamatokat, sőt, a nemzetiségi kérdéseket a bizottságunk véleményezi. A parlamentben a nemzetiségi szószóló, mint a többi képviselő, szót kérhet, elmondhatja a véleményét. Az első nagyobb eredmény, amit a nemzetiségi szószólók elértek, az az, hogy a 2015. évi költségvetésben 2 milliárd forinttal sikerült emelni a magyarországi nemzetiségek költségvetését. Az egyik ilyen pénzügyi forrás, támogatás arra irányult, hogy az országos nemzetiségi önkormányzatok létre tudták hozni az országos önkormányzaton belül a hivatalukat, ami azt jelenti, hogy hasonlóan tudnak működni – bizonyos értelemben –, mint egy települési önkormányzat: a mindenkori hivatal dolgozói felelnek az ott folyó munkáért és megoldják a napi gondokat, problémákat. A költségvetésben megjelent egy 440-valahány millió forintos összeg, ami tulajdonképpen lehetőséget biztosít arra, hogy a nemzetiségi önkormányzatok önerőt kapjanak pályázatokhoz, és adott esetben intézményeket tudjanak felújítani. Talán mindenki által ismert, hogy Magyarországon az országos önkormányzatok intézményfenntartók, a nemzetiségi intézményeket 2011-től kezdve az országos nemzetiségi önkormányzatok irányítják – a románok a románokat, a szlovákok a szlovákokat és így tovább. Ez a költségvetés pedig elég nagy feladatokat ró az önkormányzatokra. Hála istennek el tudjuk mondani, hogy a költségvetés fedezi kiadásokat. A kisebb létszámú önkormányzatok esetében azonban felmerül az a kérdés, hogy elég-e a fejkvóta alapján történő támogatás. Elmondhatjuk: egy kiegészítő támogatást írunk alá az emberi erőforrások minisztériumának mindenkori államtitkárával, vagy miniszterével ahhoz, hogy kiegészítő támogatást kapjanak a kisebb létszámú iskolák. Mert vannak olyan közoktatási intézményeink, amelyek 110–120, de esetleg csak 60 fővel működnek. Egy nagyobb létszámú iskolában a fejkvóta alapján történő finanszírozás már fedezi a kiadásokat.
– A fejkvóta bármilyen számú diák esetében azonos nagyságú?
– Igen, de kis létszámnál nem éri el a szükséges szintet. (A kiadásokba beletartozik a pedagógusok és a technikai személyzet bére is.) A többségi társadalom intézményeihez hasonlítva itt egyfajta önálló intézmény maradt fenn, mert minden intézmény rendelkezik egy gazdasági vezetővel, aki előkészíti a gazdasági költségvetést, és a az országos önkormányzathoz köteles bejelenteni mindenféle költségvetéssel összefüggő problémát, s az országos önkormányzat közgyűlése hagyja jóvá, az igazgató beszámolója alapján, hogy mire, hogyan fordították az államtól kapott összeget. Az országos önkormányzat gazdaságilag és az oktatás szempontjából felel azért, hogy a nemzetiségi intézmények mindenben megfeleljenek a törvényi előírásoknak. Az országos önkormányzat kapja a nemzeti kormányzattól a támogatást, amelyet teljes egészében átutal azokhoz az intézményekhez, amelyeknek szükséges. Van egy oktatásért felelő oktatási főosztályvezető, az országos önkormányzatoknál (minden nemzetiségnél külön-külön) van oktatási bizottság, amely az intézmények szűkebb körű problémáival foglalkozik. A nagyobb gyermeklétszámmal rendelkező önkormányzatok szerencsésebbek, mert nincs szükségük a kiegészítő támogatásokra.
– Magyarországon hány, a parlamentben képviseltetett nemzetiségi önkormányzat van?
– 13 takszált nemzetiség él, valamennyi tagja a nemzetiségi bizottságnak, amely a képviselői irodaházban kapott irodát (minden nemzetiség külön irodát, természetesen). A törvény minden magyarországi nemzetiségi szószólónak biztosít alkalmazási lehetőséget munkatársakra, szakértőkre (kb. 740, 750 ezer forintig). Ez fontos előrelépés. A nemzetiségi bizottságnak mind a 13 tagja egyenlő jogokkal rendelkezik.
– A magyarországi román önkormányzat hány intézményt tart fenn, és milyeneket?
– Öt intézményünk van, de az egyik három tagintézménnyel működik, gyakorlatilag tehát 8 tartozik a gyulai székhelyű országos román önkormányzat fennhatósága, irányítása alá. Az említett intézmények: az elsőnek az országos román önkormányzat által 2011-ben átvett battonyai kétnyelvű iskola, van román intézmény továbbá Eleken, Kétegyházán, Gyulán (a Nicolae Bălcescu Általános Iskola, Kollégium és Gimnázium), Körösszakálon (az iskolatársulás, amihez Bedő és Körösnagyharsány tartozik). Egyetlen olyan intézményünk, van, amely nem az országos román önkormányzathoz, hanem a Klebelsberg Intézethez tartozik: a méhkeréki román iskola. Most tettük lépéseket, hogy átvegyük, a miniszter úrnak elküldtük a kérelmet, Juhász Tibor elnök úr (a magyarországi Országos Román Önkormányzat elnöke – szerk. megj.) fel van hatalmazva, hogy kezdje meg a dokumentáció elkészítését, s ha sikerül, reményeink szerint a méhkeréki iskolát is átvesszük.
Van még valami, amiről beszélnünk kell: a helyi nemzetiségi önkormányzat is lehet intézményfenntartó. Méhkerék esetében a képviselők és a lakosság számarányát tekintve a magyar törvény lehetőséget biztosít arra, hogy átalakult román önkormányzat intézményfenntartó legyen. Ők is kérték az iskola átvételét, az országos és a helyi önkormányzat között e tekintetben van egyfajta súrlódás.
Az általunk átvett intézmények mindenesetre nagyon nagymértékű gyermeklétszám-emelkedést mutattak. Gyulán, például, amióta a Nicolae Bălcescut átvettük, csúcslétszámra jutottunk, 370 tanuló fölött vagyunk, ennyien soha nem voltak. Szeptembertől két általános iskolai csoportra van igény, de ugyanez mondható el Battonyán is. Ott, sajnos, olyan helyzetbe került az országos önkormányzat és az iskola vezetősége, hogy már nem tudunk felvenni se óvodásokat, se iskolásokat, egyszerűen nincs hely. 120 fölé emelkedett, szinte a duplájára nőtt a tanulók száma. A múlt hetekben tárgyaltam több fontos személyiséggel, nagyon várom, hogy segítsen a kormányzat az intézményünk bővítésében, mert nem tudjuk hova tenni a diákokat. Szeretnénk Battonyán, az iskolában a tetőteret beépíteni, szeretnénk tornacsarnokot, ugyanezt Kétegyházán is. Szakmai színvonalon is történt áttörés, magas színvonalon tudjuk oktatni a román nyelvet, másrészt tudtunk forrásokat biztosítani a beruházáshoz, fejlődéshez. Például a tavalyi év folyamán több mint 50 millió forint értékű felújítást sikerült elérni a gyulai iskolánál – felújították a tornacsarnokot, tantermeket, vendégszobákat, a kollégiumban a hálótermeket, az egész épületegyüttest szigetelték, tehát jelentős volt a fejlesztés, és szakmai szinten is történt előrelépés.
– A színvonal-emelkedés miből adódott?
– Nagyon sok intézményben magas iskolai végzettségű pedagógusok vannak, akik teljes mértékben megfelelnek a nemzetiségi oktatás követelményeinek, vannak Romániából áttelepült szaktanárok. A mi oktatási intézményeink Békés, Csongrád és Hajdu-Bihar megyében vannak, a magyar–román határhoz közel. A bihari iskola, Körösszakál esetében Nagyváradról jöttek besegítő tanárok, Battonyán sok Romániából áttelepült család él, tiszta magyar, de többségében vegyes és tiszta román ajkú családok, ott élnek, többen ott tanítanak. Most már sokan járnak át a határ magyar oldala mellől Romániába, Aradra, Nagyváradra dolgozni, magyar ajkúak is. Pozitív tendencia, hogy a Romániában dolgozók rájöttek, milyen jó lenne, ha beszélnék a román nyelvet. Még vádak is érték az országos önkormányzatot, hogy miért engedi meg a magyaroknak, hogy román iskolába járjanak. De szerintem egy európai unióház tartozó országban az az igény, hogy elsajátítsanak egy más nyelvet, kultúrát, esetünkben a románt, nagyon pozitív dolog. Manapság már nyitott kapuk vannak az unióban. De létezik egy nagyon gyakorlatias haszon is, azon túl, hogy a szomszédos országban könnyebben boldogul, munkát keresve. A magyarországi egyetemi diplomához, például, kell egy felsőfokú idegennyelv-vizsga – a nemzetiségi iskolában a diák jól el tud sajátítani egy idegen nyelvet.
– Mekkora létszámú a legkisebb magyarországi nemzetiség? – merthogy a legnagyobb a roma.
– A szerbek 8-10 ezren vannak, a szlovének 4-5 ezren. De hogy megelőzzem a következő kérdést, mert látom, az következett volna: a 2011-es népszámlálás adatai szerint 46 ezer fölé ment a magukat románnak vallók száma. Az előző népszámláláskor tízezer fő körüli polgár vallotta magát románnak Magyarországon, de ez nem volt valós szám, mert az egyházzal együttműködve olyan 20 ezerre taksáltuk a számukat. A legutóbbi népszámlálásnál a növekedés úgy valószínűsíthető, hogy az áttelepültek, a vegyes házasságban élők is románnak vallották magukat. Ezt azzal tudom alátámasztani, hogy a népszámlálási adatok alapján sok katolikus, református van a magukat románnak vallók között, tehát nem csak az ortodox vallásúakról van szó.
– Vannak-e egykor államosított román egyházi tulajdonok, amelyeket még nem szolgáltattak vissza?
– Ház ez egy örök téma. Az az igazság, hogy a (gyulai ortodox) püspökséget megelőző vikáriusság idejében talán nem voltak eléggé résen, amikor a visszaszolgáltatás, a visszaigénylés folyamata zajlott, zömében nem megfelelő következetességgel kérték az egyház által működtetett intézményeket, amelyek közül sok magánkézbe került, és mára közülük némelyik sajnos, már „elveszett”. Keressük a megoldást, hogy miként lehetne visszaszerezni őket, de nem könnyű. Az Országos Román Önkormányzattal szemben lévő épületben működött például valamikor az egyházi román iskola, a helyén most panzió van.
– Visszatérve egy előző problémára: a szószólói rendszerrel megoldódott-e a magyarországi kisebbségek, köztük a román parlamenti képviselete?
– Én úgy gondolom, és mondom is: Magyarországon 1993 óta létezik a parlament által elfogadott nemzetiségi törvény, ami sok mindenre biztosít lehetőséget, az intézmények átvételétől azok létrehozásáig. A szószóló átmenet a teljes jogú parlamenti képviselet felé. Annak, hogy most kaptunk egy lehetőségeit a parlamenti munkában való részvételre, vannak előnyei, de a lényeg az, hogy a parlamentben a nemzetiségek nem szavazhatnak. Minden más jog megilleti a szószólókat, de szavazati joguk nincs. Én nagyon remélem, hogy ez az állapot a jelenlegi parlamenti ciklus végéig fog tartani, és a következő választásokon, 2018-ban, miután a kormányzat már megismerte a parlamentben működő bizottságunkat, a hozzászólások terén és más tekintetben elfogadják a nemzetiségeket. Ez egy út arra, hogy 2018 után teljes jogú parlamenti képviselte legyen minden egyes magyarországi nemzetiségnek.
– Most, hogy viszonylag szépen alakult a magyarországi románság száma: távlatilag hogyan látja a helyzetét?
– Úgy látom, miután Magyarország és Románia is uniós taggá vált, egyre többen élnek a lehetőséggel, hogy letelepednek Magyarországon, ami vérfrissítést jelent az intézményeink számára. Átkerülnek olyan gyerekek, akik csak románul beszélnek, s ezek az intézmény keretein belül egymástól is megtanulják a nyelvet. Abból, hogy Európában megnyíltak a kapuk, a magyarországi románság csak profitálhat, felnőttek és gyerekek egyaránt.
– Végül, mit gondol: a következő vagy azutáni népszámláláson lesz-e ennyi, vagy több, magát románnak valló polgár Magyarországon, mint most?
– Hát biztosan nem fog megduplázódni ez a 46 500 fő. A kérdésnek sok összetevője van, például Budapesten több mint 800 ott letelepedett vallotta magát románnak. De ott sok a gyár, van munkahely, vonzó a külföldről érkezettek számára. Szerintem a határ menti Békés, Csongrád és Bihar megyében is lesz olyan fejlődés, amely vonzhatja az embereket. Mindent összevetve optimista vagyok, de tudom: biztosítani kell a lehető legmagasabb szintű román oktatást. A másik kitörési pont: olyan turizmus fog kialakulni, hogy boldogan mennek Magyarországról megkóstolni az Arad-hegyaljai borokat, és persze Romániából is jönnek Magyarországra. Nagyon sajnálom – mondtam is –, hogy Arad és Szeged között nincs vasúti összeköttetés, újra kellene gondolni a dolgot, mint ahogy Pécska és Battonya között is, ami a turizmus számára gazdaságilag is fontos lökést adna.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Huszonöt évvel ezelőtt tört ki a "bányászjárás"
Hat halott, ezer sebesült, több száz letartóztatás - ma 25 éve annak, hogy kitört Bukarestben a "bányászjárás". 1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a Bukarestet, hogy "megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát a politikai ellenfelektől. A bányászok tüntetőket, diákokat és egyszerű járókelőket bántalmaztak, feldúlták az ellenzéki pártok székházát.
Az 1990-ben lezajlott "akciót" a legbrutálisabb és legvéresebb bányászjárásként tartják számon a rendszerváltás óta Romániában. Bár a hivatalosan hat halottról tudunk (ebből négyet lelőttek), az áldozatokkal foglalkozó szervezetek ennél sokkal többre becsülik a halottak számát. A legvéresebb "bányászjárás" körülményei azóta sem tisztázottak.
Februárban a legfelsőbb ügyészség viszont úgy döntött, újrakezdik a büntetőjogi vizsgálatot az ügyben.
Az ügyben zajlott korábbi vizsgálatokat 2009-ben vádemelés nélkül lezárták. Az áldozatok panasza nyomán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság tavaly szeptemberben az atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot. Az ügyet a legfőbb ügyészség katonai részlegének javaslatára nyitották meg, tekintettel arra, hogy a bányászjárás során lőfegyverrel öltek meg, illetve sebesítettek meg több embert.
A bányászjárás idején történt erőszakos cselekményeket korábban is a katonai ügyészség vizsgálta, de 2007 nyarán az alkotmánybíróság kimondta, hogy katonai ügyészség nem vizsgálódhat civilek ellen, így az ügy átkerült a legfőbb ügyészség hatáskörébe. A civil vádhatóság akkor arra a következtetésre jutott, hogy a katonai ügyészek formai hibákat vétettek. A testület saját hatáskörben ismét lefolytatta az eljárást és - csaknem húsz évvel az események után - vádemelés nélkül lezárta az ügyet. Az eredeti vizsgálat során Dan Voinea tábornok, a katonai ügyészség akkori vezetője emberöléssel gyanúsította a volt államfőt, amely az új Btk. szerint elévülhetetlen bűncselekményé vált. Az akta megnyitásának hírére reagálva Voinea még februárban úgy nyilatkozott, visszaélésnek tekinti, hogy elvették tőle az ügyet, amelyben szerinte csaknem ezer tanúvallomás, a katonai egységek harci naplói, és számos más dokumentum bizonyítja, kik a felelősök az elkövetett bűncselekményekért.
maszol.ro

A Vártemplomban ballagott a MOGYE magyar tagozata
Ötödik éve már, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatói a Vártemplomban tartják ballagási ünnepségüket. A péntek esti ballagáson 318 diák (általános orvosi-, fogorvosi-, gyógyszerészeti szakosok, valamint a szülésznő-képzés hallgatói és az általános orvosi asszisztensképzősök) vett búcsút, ha sokan nem is végleg, az egyetemtől. A rendezvény a Jakabos Barnabás római katolikus-, Papp Noémi evangélikus- és Nagy László unitárius lelkész, valamint Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke igehirdetésével, áldásával kezdődött.
Jelen volt Brendus Réka, a magyar miniszterelnökségi hivatal nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, az egyetem tanárai, a ballagók hozzátartozói, a következő évfolyamok diákjai. A vártemplom szűkösnek bizonyult, ám a szervezők a templomkertben egy képernyőt szereltek fel és kihangosították a benti ceremóniát, így mindenki láthatta és hallhatta azt. Azok, akik otthon maradtak, interneten élőben követhették az ünnepséget.
Az ünnepi szónokok köszönetüknek adtak hangot elsősorban mindazért az erkölcsi és anyagi támogatásért, amit a szüleiktől kaptak a búcsúzó diákok, a hivatást hangsúlyozták, az anyanyelvű felkészülést, a tudás megalapozását, azt, hogy Erdélyben legyenek olyan orvosok és gyógyszerészek, akik magyarul kérdezik meg, hogy mi fáj a betegnek. Az is elhangzott, hogy a társadalomnak nem orvos-adminisztrátorokra van szüksége, hanem igazi, gyógyító orvosokra, kik a beteghez lehajolva örömmel, szeretettel, jósággal tesznek eleget a választott hivatásuknak. Az egyetem nevében Sipos Emese, a gyógyszerészeti kar dékánja búcsúztatta a volt tanítványokat, majd Kató Béla mondott világi köszöntőbeszédet, és tett fontos bejelentést: a református egyház Bod Péter Diakóniai Központját orvosi szakkollégiummá alakítják át, amely mintegy száz diák számára nyújt bentlakási lehetőséget.
Az öt legjobb végzősnek Szilágyi Tibor professzor adta át a Csőgör Lajos díjat és az azzal járó pénzjutalmat, a Studium Alapítvány nevében a Miskolczy Dezső emlékplakettet és díjat post-mortem Kovács Dezsőnek, az egyetem egykori professzorának, a marosvásárhelyi szájsebészeti klinika vezetőjének ítélte oda Vass Levente, az alapítvány alelnöke. Valamennyi ballagó diák emlékoklevelet vett át, majd a végzősök és az ötödévesek nevében is elhangzott az ilyenkor szokásos köszöntőbeszéd. A magyar és a székely himnuszokkal ért véget a ballagás.
Antal Erika
maszol.ro

Sógor Csaba: felerősödött a kisebbségektől való félelem Európában
Az ukrán helyzet és a bevándorló kisebbségek körüli feszültségek beárnyékolják az őshonos kisebbségi közösségek helyzetét, az utóbbi időszakok eseményeinek hatására felerősödött a kisebbségektől való félelem Európában – erről beszélt Sógor Csaba pénteken Csíkszeredában. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő Kisebbségi jogok: több, mint emberi jogok? címmel tartott előadást a városházán pénteken, június 12-én a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű beszélgető-sorozat részeként.
Sógor Csaba bevezetőjében az Európai Unió aktuális kihívásait vázolta: beszélt az Európát fenyegető társadalmi elöregedésről, illetve érintette a bevándorlók és menekültek problémáját kisebbségvédelmi vonatkozásban is. „Az őshonos kisebbségek helyzetét sajátos megoldásokkal kell kezelni Európában. Ezt Európa is tudja, mégis azt tapasztaljuk, hogy a jelenlegi ukrán helyzet és a bevándorló kisebbségek miatt kialakult feszültségek a kisebbségektől való félelem felerősödését eredményezték. Mindez az őshonos kisebbségek ügyét sem viszi előrébb” – hangsúlyozta az RMDSZ-es képviselő. Veress Dávid, a beszélgetés-sorozat házigazdája azt kérdezte meghívottjától, milyen kilátások vannak egy európai kisebbségvédelmi szabályozás megalkotására. Sógor Csaba elmondta: az Európai Parlamentben is meg kell győzni a többséget arról, hogy egy, a kisebbségeket védő, minden tagállamra kiterjedő, kötelező jogi szabályozás nem csupán a többség és a kisebbség viszonyát rendezhetné, hanem egyéb gazdasági és szociális előnyökkel is járna. „Ahol lehetőségünk van rá, elmondjuk és megmutatjuk azt, hogy miért kell, miért fontos védeni az őshonos kisebbségeket. Ez a dolgunk. Hogy lesz-e európai kisebbségvédelmi szabályozás? Erre csak azt tudjuk mondani, hogy lesz, még akkor is, ha ennek az útnak az elején járunk” – fogalmazott Sógor Csaba.
Az előadás címében is megfogalmazott kérdés kapcsán, hogy a kisebbségi jogok túlmutatnak-e az egyéni, emberi jogokon, Sógor Csaba úgy vélekedett: bár a kollektív jogoktól az EU is idegenkedik, hiszen az alapelv az, hogy mindenki egyenlő, mégis közösségi kérdésként tudjuk értékelni azt, hogy ott, ahol élünk, használhatjuk-e anyanyelvünket és szimbólumainkat, gyakorolhatjuk-e kultúránkat, ápolhatjuk-e hagyományainkat. Az erdélyi képviselő szerint mindennek csak akkor van értelme, ha ezt közösségben tudjuk végezni. „Fontos tehát, hogy a kisebbségi közösségek fennmaradását az egyéni jogok mellett kisebbségi jogokkal is biztosítani lehessen” – fogalmazott Sógor Csaba.
maszo.ro

Először ballagtak el a mesterisek
A Sapientia EMTE csíkszeredai karainak 176 diákja búcsúzott szombaton az egyetemtől. Idén az alapfokú képzést elvégzettek mellett a mesteri szakos hallgatók elsőként végzett évfolyama is elballagott. A tanévzáró ünnepséget a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották.
A korábbi évek hagyományaihoz híven Sapientia EMTE csíkszeredai végzősei ballagási szentmisén vettek részt pénteken a csíksomlyói kegytemplomban, ahová népviseletbe öltözve, gyalog vonultak ki. A szertartás végén csoportfotókat készítettek a templomkertben.
Az egyetem nemrég felújított épületéből az utolsó órát követően a Sapientia 176 végzős hallgatója talárban vonult át szombaton a Szakszervezetek Művelődési Házába, a 11. tanévzáró ünnepség hivatalos helyszínére. Idén először ballagtak a 2012-ben indult mesterképzések hallgatói a fenntartható biotechnológiák, a kommunikáció és közkapcsolatok, valamint a fordító és tolmács szakokról, együtt búcsúztak tanáraiktól, az iskolától és diáktársaiktól az alapképzés végzőseivel.
Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja ünnepi felszólalásában kihangsúlyozta, hogy érdemes volt pénzt és energiát belefektetni és létrehozni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, amellyel az erdélyi magyar közösség megtartása és megerősítése a cél. „A Sapientia több éve azt hirdeti, hogy lehet és érdemes a szülőföldön maradva magyar nyelven is tanulni, mert az anyanyelven tud az ember a leghatékonyabban új ismereteket szerezni” – mondta a konzul. Végül kiemelte: a magyar állam támogatására és segítségére a jövőben is lehet számítani.
Makó Zoltán, a Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja számokban kifejezve elmondta, az elmúlt 11 évben összesen 1652 hallgató szerzett a Sapientián diplomát. Beszédében kitért az egyetem épületének felújítása során felmerült nehézségekre is, amikor az oktatást kellett összehangolni a munkálatokkal. Hozzátette, hogy a következő tanévig kicserélik még a kollégiumi szobák bútorzatát és ajtaját, és felszerelik az elkészült laboratóriumokat, szemináriumi termeket is, azonban a homlokzat kialakítása a következő évekre marad.
„Olyan oktatónk van, aki minden évben emelte tanévzáró ünnepségünk fényét tartalmas beszédeivel. Hiányát észleltétek vendégeink között, ez az oktatónk a város polgármestere, aki jókívánságait közvetíti, és aki a ballagáson, jól ismert okok miatt, nem tud részt venni. Bízunk benne, hogy ártatlansága az igazságszolgáltatási eljárás során bizonyítást nyer. Szolidárisak vagyunk vele” – emelte ki Makó. A dékán ugyanakkor az egyetem elért sikereit is felsorolta, többek között kihangsúlyozta, az egyetem tudományos értékeket is termelt, végül tréfásan szólva a diákokhoz így szólt: „használjátok elméteket, mert nem árt neki!”
Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományok Kar dékánja a hallgatókhoz intézett búcsúztatójában a rájuk váró kihívásokról beszélt, hiszen helyt kell állniuk a jövőben a munkaerőpiacon, vagy a továbbtanulás során. „Ebben a gyorsan változó világban, aki képes az állandó alkalmazkodásra, az a nyertes” – ekképpen határozta meg a bölcsességet, azaz latinul a sapientiát Kósa. A tanévzárón Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke Borboly Csaba megyei tanácselnök üzenetét közvetítette. Végül a hallgatók búcsúbeszédét követően díjazták a legjobb eredményeket elért diákokat. Az ünnepségen a zenés hangulatról az egyetemistákból álló L.S.D – Load Sound Dealer együttese gondoskodott.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Erdélyi tehetségnap másodszorra
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium által a házigazda bentlakásának dísztermében megtartott rendezvényen több mint harminc fiatal mutathatta meg kimagasló képességeit Erdély minden szegletéből.
Az erdélyi tehetségápolást egyre több tényező nehezíti, hiszen a tehetséges fiatalokon kívül mind a tanároknak, mind a közösségnek, a döntéshozóknak is áldozatot kellene hozniuk azért, hogy személyre szabott támogatást biztosítsanak nekik – foglalták össze szombaton Székelyudvarhelyen, az Erdélyben immár másodszor megtartott tehetségnapon.
Dalokat, táncokat, meséket, verseket és érdekes tudományos előadásokat láthattak a részvevők a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának Nyírő József-dísztermében: ebben az évben itt gyűltek össze a fiatal tehetségek Erdély minden tájáról, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) meghívására. A rendezvényen Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója, Hargita megye tanfelügyelősége képviseletében Dáné Szilárd magyar szakos tanfelügyelő, illetve András Szilárd, az ETT elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
Beszédeikben rávilágítottak arra, hogy a közoktatás jelenlegi irányelvei (például a vizsgacentrikusság) nem tesznek jót az iskolai tehetséggondozásnak, hiszen a tehetség kibontakoztatásához szükséges fejlesztés egy adott szint fölött csakis személyre szabottan működhet. A ráfigyelés helyett azonban inkább megfigyelik a diákokat, tanárokat, s elhatalmasodik a bizalmatlanság az oktatási rendszerben, miközben az állam egyre költséghatékonyabb megoldásokra törekszik – fejtette ki Varga László.
Mint elhangzott, a tehetség kibontakozását más, emberi tényezők is nehezíthetik – a tanárok motiválatlansága a felkészítéssel járó pluszmunka iránt, a rengeteg előírás, ami körülményessé teszi az iskolán kívüli tevékenységek megszervezését, a tehetséges gyerekek eltérő viszonyulása saját képességeikhez stb. Ezt ellensúlyozandó jött létre 2010-ben az ETT, amelynek célja nem csak támogatni, de tehetséggondozási hálóban is összehozni a kiemelkedő képességű diákokat – mondák el, hozzátéve, elvük, hogy mindenki tehetséges valamiben. A rendezvény fővédnöke, Barabási Albert László hálózatkutató nem lehetett jelen, de a szervezők tolmácsolták üzenetét a fiataloknak.
Székelyudvarhelyen kívül Csíkszeredából, Kovásznáról és a nagyobb erdélyi városokból, még Temesvárról is érkeztek ambiciózus fiatalok, hogy a legkülönfélébb témákban és műfajokban bemutatkozzanak. Mosolyt csalt az arcokra a kovásznai Molnár Gergely, aki Orbán János Dénes Misimackó című humoros írásából adott elő egy részletet, eredeti székely akcentussal, nagyon kifejezően. Székelyudvarhely diákjai több témakörben is színpadra álltak: a jelenlévők többet megtudhattak a környéken fellelhető, mindmáig hasznosítatlan alternatív fűtőanyagokról és üzemanyagról, a Vargyas-szoros élővilágáról és annak védelméről, láthatták a diákok által készített kreatív játékprogramokat és programozott Lego-robotot. A gálaműsort a gimi Gereben Néptáncegyüttese szolgáltatta, de Hermann Gusztáv Mihály történész jóvoltából városnéző körsétán is részt vehettek a vendégek.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

A lemeszelt felirat
Napjainkig sikerült átmenteni a romániai totalitárius rendszert – összegeztek egy hétvégi, az 1990. júniusi bányászjárás huszonötödik évfordulóján tartott temesvári fórum előadói.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke egyrészt kijelentette, a kommunista bűnösöket mindmáig egy egész állami-hatalmi szövetség védi, másrészt az előbbieket megerősítve Dan Voinea nyugalmazott vezérőrnagy, volt katonai főügyész megjegyezte: a „rendőrökből, katonákból, ügyészekből, titkos ügynökökből, politikusokból, állami hivatalnokokból, egyetemi tanárokból, nagyvállalkozókból áll az a »láthatatlan hadsereg«, amely az elmúlt esztendők valamennyi hatalmi rendszerének kedvezményezettje volt”.
És most nézzük meg, a Temesváron emlegetett láthatatlan hadsereg miként válik láthatóvá Háromszéken. Mifelénk például sehogyan sem találnak nyugalmat a prefektusok, a hatalom nem túlságosan rangos, ám annál hűségesebb és alázatosabb főhadnagyai, szolgálatkész alattvalói. Akik nem a térség társadalmi, gazdasági gondjait próbálják bár tüneti kezeléssel orvosolni, hanem a magyar közösség ellen cselekednek, perelnek, mindenkor a jogszerűségre hivatkozva. Ám a törvény felkent őreiként inkább a múltat őrzik, mintsem a jövőt szolgálnák, mert szinte mindegy, hogy hívják a kormánypárt éppen aktuális szolgálatosát, dúl a tábla- s a zászlóháború, zajlik az értelmetlen csörte.
Eközben megaláztatásunknak nincs határa. Pénteken éppen Gidófalván kellett fehérre meszelni az önkormányzat régi épületén a kétnyelvű, Községháza – Casa comunală feliratot, táblabírósági végzésnek eleget téve. Egy ilyen prefektusi indíttatású bírósági eljárás, annak végeredménye nem más, mint az elmúltnak és elfeledettnek tartott totalitárius rendszer maradványa. Már kétnyelvű feliratként sem állhat egy vidéki, 1904-ben épített, majd restaurált polgármesteri hivatal homlokzatán a Községháza felirat? E döntésétől már csak néhány lépés a látható és jól érzékelhető diktatúra.
Persze, lehet jogszabályt s határozatokat értelmezni, magyarázni, végrehajtani, vagyis perelni és fellebbezni, végül pedig kötelezni, azaz meszeltetni. De ez esetünkben csak annyit jelent: gátlástalanul zajlik a háromszéki magyarság megalázása. A Székelyföldön élő magyarok ellehetetlenítése, jogainak csorbítása, közösségi szétzúzása továbbra is kimondatlan hatalmi törekvés.
Lassú víz partot mos: ma lemeszelünk egy Községháza feliratot, holnap lemeszeljük utcáink, iskoláink névtábláját, holnapután pedig településeink következnek. Mert – aki nem emlékezne – volt idő, amikor Gidófalvát magyar nyelvű napilapban csak Ghidfalăuként lehetett leírni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sajátként szeretni az örökbefogadottakat (Tízéves a Pro Adopt Egyesület)
Sok örömet tartogatott a szombati nap mindenkinek a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Benedek-mezőn, ahol gyermekek és örökbe fogadó családjaik egyesületük, a Pro Adopt fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelték. Bár az egyesület elnöke, Kovács István unitárius esperes nem vehetett részt az eseményen, a szervezők mindent megtettek, hogy mindenki jól érezze magát. A tíz év alatt az egyesület több száz családnak segített az örökbefogadás procedúrájában, de gyakorlati támogatást nyújtott az elfogadásban, a szeretet megélésében is.
Szívélyesen köszöntötte az évek során személyes jó ismerősökké, barátokká vált családokat Clementina Trofin, aki 18 éve szociális asszisztens a gyermekjogvédelemnél, és önkéntesként dolgozik az egyesületnél. A rendezvényen imát mondott Ioan Ovidiu Măciucă pap, köszöntőt Szász Katalin Melinda aligazgató és két bukaresti szülő. Zenével oldotta a hangulatot a Mandula Duó, azaz a Miklósi házaspár, Attila és Olga, akik román és magyar gyerekdalok mellett saját szerzeményt is előadtak. De volt lehetőség kipróbálni a bohócok huncut játékait, az árkosi lovarda lovait és pónijait, az arcfestés művészetét, szabadon és nyugodtan beszélgethetett mindenki különböző témákról. A gasztronómiai és lelki ajándékok mellé mást is kaptak a gyermekek: szivárványba öltözött az ég a lufieregetés után, és fotóválogatásban mutatták be az eddigi évek tevékenységeit. Az idegennek az az érzése, hogy egy baráti nagy családba csöppent, ahol mindenki ismer mindenkit, és minden a gyermekek boldogsága körül forog. A szeretet gyorsan feloldja a nyelvi és egyéb akadályokat. Egy anyuka az örökbefogadás folyamatáról mesélt: „Tizenhat évvel ezelőtt simán, könnyedén ment minden. A gyermekjogvédelem részéről minden segítséget megkaptunk. Hangsúlyozták, már kicsi korban meg kell tudniuk a gyermekeknek, hogy mi a szülei vagyunk, de ők örökbefogadottak. Meséken keresztül (A rút kiskacsát alakítottuk át) ismerhette meg saját történetét lányunk. Ő volt az a kislány, akire boldogság, szeretet vár. Gyakran rákérdezett, megpróbáltunk mindig a legjobb tudásunkkal válaszolni. Legfontosabb: az őszinteség, az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, a bizalom nemcsak szavak formájában, hanem megélve minden helyzetben, amit az élet elénk hoz. Csak bátorítani tudok minden családot, ahol felmerül az örökbefogadás gondolata, hogy tegyék félre félelmeiket, és nyitott szívvel induljanak, mert minden percért kár, amit a bizonytalanságban töltenek... Kamaszkorban, amikor amúgy is a helyüket keresik a világban, természetes, hogy kíváncsiak a gyökereikre. 18 éves korukban a gyermekjogvédelem támogatja, ha akarják, megkereshetik vér szerinti szüleiket. S ebben a keresésben mellettük állunk mi is, akik eddig felneveltük.” Az egyik kisfiú az asztal mellett hamar megbarátkozik az idegennel is, könnyen kapcsolatot teremt bárkivel. Anyukája egyedül neveli, miután elvált a férjétől. Egy boldog házasságban élő házaspárnak már annyira természetessé vált a szülő-gyermek szeretetkapcsolata, hogy fel sem merül bennük, nem saját, vér szerinti gyermekeik. Céltudatosságban, szokásokban annyira hasonlítanak egymásra, annyira odafigyelnek egymásra, hogy sajátjaikként szeretik örökbe fogadott gyermekeiket.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszaépíteni a szakképzést
Egyeztető tanácskozás Szovátán
A sok problémával küzdő romániai magyar szakoktatás is reflektorfénybe került azáltal, hogy 2015-öt a külhoni szakképzés évének nyilvánította a Magyar Állandó Értekezlet. Ezt követően Kárpát-medencei megbeszélések egész sora következett annak a hosszabb távú együttműködésnek a kezdeteként, "amelyet a magyar nyelvű szakképzés terén az anyaország és a külhoni magyar közösségek között" terveznek. Grezsa István, a magyar Miniszterelnökség határon túli beruházásokért felelős miniszteri biztosa Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárral együtt a Szakképzés – gazdaság – társadalom címmel megtartott székelyföldi egyeztető fórumon vettek rész június 10-én a szovátai Teleki Oktatási Központban.
A szakképzés helyzetét feltérképező megbeszélések megszervezésében és lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérték fel szakmai partnernek. A hét erdélyi helyszín közül a szovátai volt az utolsó, ahol a szakképzés intézményi, gazdasági és társadalmi szereplőinek a közreműködésével megvitatták és összegezték a helyzetértékelés során felmerült kérdéseket, megfogalmazták a fejlesztési célokat és területeket. A három székelyföldi helyszínen (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) tartott kerekasztal- beszélgetéseken elhangzott vagy írásban megfogalmazott 80 vélemény, elemzés, problémafelvetés, jövőre vonatkozó elképzelés azt jelzi, hogy a szakképzés fejlesztését Székelyföldön az egyik legfontosabb kihívásnak tartják. Az egész Erdélyt átfogó országos szintű összegzés szeptemberre várható, amikor az RMPSZ olyan javaslatot készül tenni egy 2020-ig érvényes hosszabb távú stratégia kidolgozására, amelynek irányítását a szövetség vállalná.
A gazdasági fellendüléshez jó szakemberek kellenek
A nemzetpolitika alapját képező eredményes honosítási eljárás után (730.000-en kértek magyar állampolgárságot) arra a következtetésre jutottak, hogy e szimbolikus jelentőségű gesztust követően sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy szülőföldjén tartsák a magyarságot valamennyi határon belüli és túli régióban. Az elvándorlás miatt ugyanis az őshonos magyar lakosság száma csökkenőben van, s az apadás a szórványban a legérezhetőbb. A demográfiai helyzet orvoslásának egyik legfontosabb eszköze a magyarság gazdasági megerősítése, ami lehetővé teszi, hogy a vállalkozások sikeresek legyenek, és minél több személyt tudjanak foglalkoztatni. A gazdasági fellendülésnek fontos feltétele a szakképzés megerősítése – hangsúlyozta Potápi Árpád államtitkár.
A témával kapcsolatosan Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és Csite András, a Hétfa Kutatóintézet vezetője mutatta be az e területen végzett kutatásaikat az egy főre eső nemzeti össztermék, a GDP megoszlásáról és a viszonylag alacsony GDP következményeiről. A mára kialakult helyzet vesztese a szakképzés, ami leépülőben van, a diákok és szülők elfordulnak ettől az oktatási formától, holott az EU-ban is a jól képzett technikusok iránt a legnagyobb a kereslet.
Összehangolni és vonzóvá tenni a szakképzést
Grezsa István miniszteri biztost a tapasztaltakról kérdeztük:
– A romániai magyar szakképzés az anyaországihoz hasonló problémákkal küszködik: egyrészt, mert a képzési tematikát illetően nem követi a gazdasági igényeket, másrészt igencsak szegényesek a körülmények a tanműhelyekben, a hiányt pedig szakiskolák építésével, új szakok indításával kellene pótolni.
A megbeszélés-sorozat célja egy stratégia elkészítése az RMPSZ és a helyi erők segítségével. Szeretnénk összehangolni a két oktatási rendszerben levő szakképzést, és megnövelni annak tekintélyét, hogy vonzóvá váljon a diákok és a szülők számára is. Fontosnak tartjuk, hogy a szakma oktatása a román tanügyi rendszerben is anyanyelven történjék… A megbeszéléseken fény derült egy sor hiányosságra az alaptantárgyak tankönyveire vonatkozóan, s elsősorban a gyakorlati képzés terén.
Hogy mennyire komoly a magyar kormány szándéka, jól bizonyítja a kolozsvári Szász Domokos szakképző iskola átadása tavaly októberben, amely iránt a második beiskolázási évben is nagy az érdeklődés, és nem csökkentette a magyar középiskolákba jelentkezők számát. Ily módon nemzetpolitikai nyereségként is értelmezhető a beruházás, amely jól működik az erdélyi református egyház gondozásában és tulajdonában. Bízunk abban, hogy hasonló kezdeményezéseket támogathatunk Erdélyben.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a szakképzésnek a román oktatási rendszer keretében kell működnie, ezért kértük meg a pedagógusszövetséget az együttműködésre. A cél egy Kárpát- medencei közös oktatási hálózat kialakítása a szülőföldön maradás érdekében, hisz jól képzett szakmunkásokban ugyanolyan hiány mutatkozik Romániában is, mint Magyarországon – mondta a miniszteri biztos.
Ne csak a leggyengébbek válasszák
– A magyar kormány határozottan kijelentette, hogy meg kívánja fordítani azt az elvet, hogy a szakiskolákba a leggyengébb képességű diákok kerüljenek be. Ezt elkerülendő teljesen átalakítja a magyarországi szakképzést, amely részben a gazdasági minisztériumhoz, részben a földművelődési szaktárcához kerül át. Magyarországon pozitív folyamatok indultak el, hogy a gyakorlati képzés irányába tereljék a diákokat, s ebben a duális szakképzés kiépítése (elméleti oktatás az iskolában, gyakorlati oktatás a cégeknél berendezett műhelyekben) a slágertéma – tette hozzá.
– A diákoknak olyan szakmákat kell oktatni, amelyekben jobban el tudnak helyezkedni, s ebbe a folyamatba be lehet vonni a gazdasági élet szereplőit. Fontos, hogy el tudják érni őket, s együtt határozzák meg, hogy milyen szakmákra van szükség, a vállalkozásokat pedig meggyőzzék arról, hogy anyagilag is támogassák a képzést – mondta Potápi Árpád.
– Azt viszont látni kell, hogy a Székelyföld városai körül nincs olyan erős ipar szerveződve, mint Kolozsváron például, ami a duális képzés problémáját megoldaná. Az RMPSZ-szel közösen kialakítandó tervezetben figyelembe kell venni a tömbmagyarság, a Partium, illetve a szórvány magyar közösségek különböző igényeit – válaszolta érdeklődésünkre Grezsa István.
Az előadásokban elhangzott, hogy az anyanyelvű szakképzés hírnevének az erősítése, az intézmények színvonalas működtetése a közösségépítés szempontjából is fontos.
Összehangolt tevékenység
Kérdésre válaszolva Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke kifejtette, hogy adottak az egyedi célok, amelyek keretében mindenki a maga fejlesztési elképzelései szerint saját intézményének a megtartására, megerősítésére törekedik. De ezeken túl az egyedi pontok halmazát rendszerben kellene összesíteni, olyan képzési központokat létrehozva, ahol a szakoktatás iránt érdeklődők igényeit jobban meg lehet közelíteni. Fontos a közös, belső tájékoztatási rendszer, a közös adatbázis kialakítása és az intézmények közötti tapasztalatcsere. Az egyedi, intézményi szintű megközelítés mellett a közösségi érdeket is figyelembe kell venni, amit nemzetpolitikai vagy akár kisebbségpolitikai, oktatáspolitikai szempontok szerint érdemes kezelni. Elmondta, hogy örömmel vállalták a megbízatást, hiszen korábban is foglalkoztak a témával, s a szakpolitika irányában javaslattal is éltek. A hároméves szakoktatási formára való visszatérés lényegét tekintve jogszabályi-adminisztratív fordulat volt, kismértékű szakmai és anyagi erőforrás-támogatással. Ezért tartja jó alkalomnak a nemzetpolitikai államtitkárság támogatási szándékát, ami a helyi elképzelésekkel találkozik. A pedagógusszövetség elnöke szerint ki kell mozdulni a jelenlegi holtponról, s olyan területeket kell felkarolni, amelyek az adott térségben szükséges fejlesztési lehetőséget kínálnak, s amely területeken kevés az ajánlat; a példák között az agrárképzést is említette.
Fontosnak tartja a szakképzés tekintélyének a visszaállítását. Bár minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többet érjen el, mint ő, látni kell, hogy nem minden diák alkalmas arra, hogy az elitképzésben vegyen részt, s érettségire álljon, amire a korábbi évek oktatáspolitikája miatt rákényszerítették. A tankönyvek, taneszközök hiányára megoldást jelenthet az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet). Mivel továbbra sem lehet olyan kiadót találni, amely egy osztály vagy egy képzési terület számára néhány példányban tankönyvet nyomtat ki, az e területtel foglalkozó magyarországi intézmény olyan tárhelyet hoz létre, ahol a különböző képzési területekre vonatkozó szakkönyveket elektronikus formában el lehet helyezni, s onnan le lehet tölteni. Mivel Erdély-szinten is több olyan képzési program van, ahol a pedagógusok segédanyagot dolgoztak ki, az is felkerülhet a kínálatba – nyilatkozta Burus- Siklódi Botond.
A székelyföldi fórumokon elhangzott véleményeket, javaslatokat a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományok Tanszé-kének egyetemi tanárai, dr. Bodó Juliánna és dr. Bíró A. Zoltán összesítették.
Az összefoglalóban megfogalmazták, hogy a romániai magyar szakképzés tartalmi és szervezeti átalakítása érdekében figyelembe kell venni az uniós szakpolitika alapján formálódó romániai keretrendszert. "A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságával kötendő megállapodás várhatóan rögzíteni fogja Magyarország elvi, szakmai és anyagi hozzájárulását a szakképzés rendszerré szerveződéséhez, fejlesztéséhez és Kárpát-medencei integrálódásához."
A már működő egyedi, helyi tervezés és a közösségi tervezés összekapcsolásához, a képzési központok kialakításához pótolni kell az egyes szakképzési intézményeknél jelentkező hiányosságokat, ki kell alakítani a térséget átfogó adatbáziskezelő és tájékoztatási rendszert, létre kell hozni a kölcsönös segítség és együttműködés kereteit a képzés tartalmát illetően (tananyag, oktatók, szakmai rendezvények, versenyek), s a versenyképesség megteremtésével, népszerűsítéssel kell elérni a szakképzés társadalmi elfogadottságát.
Maros megyei sérelmek
A szovátai egyeztető fórumon többek között a megyénket képviselő szakemberek is felszólaltak. Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora beszámolt arról, hogy a szaktanár- utánpótlás biztosítása érdekében a műszaki szakokon bevezették a pedagógiai modult, s az első szakemberek e téren az egyetem végzősei lesznek.
A rektor adatokat sorolva bosszúsan kifogásolta a Maros megyei magyar nyelvű szakoktatás szerkezetét, amelyben kevés a vonzó műszaki osztály. Amióta az Elektromaros szakközépiskolát átalakították, villamosságtant mindössze egy osztályban oktatnak, s a magyar tannyelvű matematika-informatika és számítástechnikai osztályok számának csökkentésével az egyetem utánpótlását vágták el – tett szemrehányást a rektor, aki szerint nem lenne szabad megengedni, hogy 10-15 év múlva a műszaki értelmiségi réteg megszűnjön.
Kerestély Irma volt Kovászna megyei tanfelügyelő hozzászólásában kioktatta Dávid Lászlót, hogy nem a szovátai fórum tud ezen a gondon segíteni, a megyei tanfelügyelőségen kellett volna közbelépni. Amire a válasz sem késett, hogy sok kérés, közbenjárás történt az osztályok megőrzése érdekében, továbbá, hogy kijátszották, félrevezették a rektort és a közvéleményt.
A megbeszélésen felmerült a mezőgazdasági oktatás visszaépítésének a szükségessége. Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a kulturálismenedzser- képzés bevezetését ajánlotta.
Elhangzott, hogy nagyméretű a gyereklétszám- csökkenés, továbbá, hogy nehéz lesz visszaszerezni a bizalmat a szakoktatás iránt, s a kétely is, hogy sikerül-e a szakképzés központosítása érdekében kompromisszumokat kötni.
Vannak jó példák is
A jelenlevők megismerkedhettek pozitív példákkal is: az újonnan indult kolozsvári szakképzés, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola népszerűsége, a sepsiszentgyörgyi példa a gazdaság és szakoktatás összefonódására. Kovászna megye székhelyén ugyanis a cégek kérésére indítanak az ősztől húsipari szakmunkásképzést.
A résztvevők tájékozódhattak arról, hogy a külhoni szakképzés évében Erdélynek szánt 120 millió forint a kolozsvári Báthory István Líceum, a csíkszeredai Kós Károly szakközépiskola, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a marosvásárhelyi Constantin Brâncusi építészeti szakközépiskola között oszlik meg.
A tapasztalatcsere, a kölcsönös intézménylátogatási programok keretében 18 csoportot várnak a nyár folyamán magyarországi képzési gyakorlatra, meg kívánják erősíteni a már működő kapcsolatokat és újak kialakítására biztatják az iskolákat – nyilatkozta Grezsa István.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Temesvári vitafórum a bukaresti bányászjárás 25. évfordulóján
„Nemzetközi bíróság ítélkezzen a kommunizmus bűnei fölött!”
Tőkés László EP-képviselő irodája és a Temesvár Társaság június 13-án, szombaton, a bukaresti bányászjárás negyedszázados évfordulóján „Ugyanazon üldözöttek, ugyanazon üldözők” címmel rendezett vitafórumot a kommunista bűntettek ügyében megkövetelt igazságtételről. Az eseményen részt vett Tőkés László európai parlamenti képviselő, Európai Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Dan Voinea ny. vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség Katonai Részlegének volt helyettes főügyésze és Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke. A vitafórum résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy kommunizmus romániai áldozatainak csak egy nemzetközi bíróság szolgáltathatna igazságot.
A Toró T. Tibor EMNP alelnök moderálta beszélgetés kisebb incidenssel indult: egy utólag Romulus Iancu néven bemutatkozó férfi felpattant és a román himnuszt kezdte énekelni, állítólag azzal a szándékkal, hogy emlékeztesse a jelenlevőket: Romániában élünk. A rendezvény vezérszónoka, Tőkés László azzal nyugtatta meg a kedélyeket, hogy emlékeztetett rá: 1989 decemberében először a református parókia előtt énekelte el a tömeg az Ébredj, román! kezdetű nemzeti dalt. Az EP képviselő hozzátette: Strasbourgban külön bizottság alakult, amelynek feladata az „európai történelem egyesítése”. és nagyon aktuális lenne az egymásnak gyakran ellentmondó román és magyar történészek álláspontját is közelíteni egymáshoz.
Megalkuvás nélkül című politikai nyilatkozatában Tőkés László felidézte az 1990-es év első felének történelmi eseményeit, amikor Ion Iliescu és társai megakadályozták a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának alkalmazását – az egykori kommunista nomenklatúra és a hírhedt román titkosszolgálat tagjai három törvényhozási ciklus idejére ne vállalhassanak köztisztséget, magas állami funkciókat –, majd a marosvásárhelyi „fekete március” és a június 13–15. közötti bukaresti bányászjárás alkalmával, tipikus kommunista módszerekkel kegyetlenül leszámoltak a jogokat követelő magyarokkal és a posztkommunista rendszer politikai ellenfeleivel. A félrevezetett tömegek 1990. május 20-án elsöprő többséggel segítették győzelemre a Román Kommunista Párt helyébe lépő Nemzeti Megmentési Frontot. „Alig fél évvel a »bukása« után »pártunk és kormányunk«, valamint a volt Szekuritáté szinte zökkenőmentesen térhetett vissza a hatalomba.” – emlékeztetett Tőkés László. Az EP képviselő Václav Havel szavait idézte: második rendszerváltozásra van szükség; az áldemokratikus posztkommunista rezsim is bukásra van ítélve. „Mai konferenciánk vetületében ez azt jelenti, hogy szabadságharcunkkal együtt és azzal párhuzamosan tovább kell folytatnunk igazságharcunkat – mondta Tőkés László. A történelmi és a társadalmi igazságosság – egyebek mellett – megköveteli, hogy szembenézzünk a kommunista múlttal, a nácizmus megítéléséhez hasonlóan ítéletet mondjunk a totalitárius kommunista diktatúra által elkövetett, emberiség elleni bűncselekmények, valamint tetteseik fölött, és igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak és utódaiknak.” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idén májusban Brüsszelben rendezett konferenciát Nemzetközi igazságtétel a kommunizmus bűntettei ügyében címmel. „Az Európai Parlament 2009 áprilisi határozatának köszönhetően létrejött nemzetközi szervezet tanácskozásán egy olyan európai büntetőbíróság létrehozását szorgalmazták, mely a kommunista diktatúrák által az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és háborús bűnök számonkérését, illetve a még életben lévő tettesek felelősségre vonását volna hivatott intézni. A Platform – egyebek mellett – azt is számba vette, hogy Alexandru Vişinescu és Ion Ficior volt börtönparancsnokok törvény elé állításával, bár nagyon megkésve és igen lassú ütemben, de Romániában mégiscsak beindulni látszik egyfajta igazságtétel. A sorban a következő talán éppen Ion Iliescu volt államelnök lehetne – tette hozzá Tőkés László, aki bemutatott a jelenlevőknek egy, a kommunizmus bűneinek kivizsgálását szorgalmazó európai kiadványt. „Diktatórikus módon meddig tartható még fenn, hogy egy európai uniós országban, szinte változatlanul, még mindig ugyanazok maradjanak az üldözöttek hátrányos szerepkörében, akik egykor ugyanazon régi-új üldözők részéről szenvedtek hátratételt?!” – tette fel a kérdést az EP-képviselő.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzászólásában azt furcsállotta, hogy Romániában gőzerővel beindult a korrupt politikusok felelősségre vonása, ugyanakkor a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi események és a júniusi bukaresti bányászjárás kapcsán lefolytatott ügyészségi vizsgálatok eredményét a mai napig nem hozták nyilvánosságra és a felelősöket, köztük Ion Iliescu volt államelnököt és Virgil Măgureanu SRI főnököt nem állították bíróság elé. „Vajon milyen hatalom védelmezi ezeket az embereket, hogy 25 év után sem lehet őket felelősségre vonni? – tette fel a kérdést Florian Mihalcea, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a temesvári forradalmárok holttesteinek elégetése csak a náci haláltáborok áldozatainak elégetéséhez hasonlítható, a kommunista rendszer bűnei vetekszenek a fasizmus bűneivel.
Ha valaki sokat tud a kommunizmus bűneiről, az Dan Voinea ny. tábornok, volt katonai főügyész, aki részt vett a Ceaușescu perben, a temesvári forradalom, a marosvásárhelyi véres események és a bukaresti bányászjárás ügyében indított vizsgálatokat vezette, de a kommunista rezsim által a rendszerváltás előtt elkövetett bűnök számba vételével foglalkozó bizottságnak is tagja volt. Döbbenten hallottuk, hogy a temesvári forradalom, a fekete március és a bukaresti bányászjárás valódi felelőseire régen fény derült, a periratok elkészültek, de az ügyészségen elfektették őket, és nem emelnek vádat az elkövetők ellen. „A román kommunista rendszer áldozatainak a száma, az 1945–1990 időszakban, több millió volt. Ezek az emberiség elleni bűntettek, amelyek nem évülnek el, a kommunista rezsim politikai ellenfeleinek a fizikai megsemmisítésére törekedett. Az 1950-es években letartóztatott politikai foglyok közül sokan teljesen eltűntek, a holttestük a mai napig nem került elő, ezt a hozzátartozók igazolhatják” – mondta Dan Voinea. A katonai ügyészség annak idején még a hírhedt nemzetközi terrorista, Carlos és a román titkosszolgálatok közötti együttműködés részleteit is feltárta, amelynek célja a külföldön élő, a rendszer számára kényelmetlen román ellenzék fizikai megsemmisítése volt, de ez a perirat is a süllyesztőbe került. „Ezek egy rendszer bűnei, amelyeknek feltárására nincs meg a politikai akarat, ezért van szükség arra, hogy semleges, nemzetközi bíróság ítélkezzen a bűnösök fölött.” – mondta Dan Voinea, aki nagyra értékelte Tőkés László ilyen irányú kezdeményezését.
A vitafórumon több temesvári jogász is részt vett, köztük Alexandra Mihalcea, a Temesvár Társaság tagja, aki arra hívta fel a figyelmet: az igazságtétel ma már „unalmas” dolog, a félrevezetett, manipulált tömegeket nem érdekli ez a téma, a sajtó is alig foglalkozik a temesvárihoz hasonló vitafórumokkal. „Tapasztalatból tudom, hogy az iskolában a gyerekek szinte semmit nem tanulnak a kommunizmusról és a román forradalomról, ez a felszínes történelemoktatás megengedhetetlen” – mondta Alexandra Mihalcea, aki szerint a kommunizmus bűneiről minden iskolás gyereknek tudomást kell szereznie.
A vitafórum befejező részében Dan Voinea és Tőkés László a jelenlevők kérdéseire válaszoltak. Az a javaslat is elhangzott, hogy a temesvári forradalom, az 1990-es márciusi és júniusi eseményekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményeit, amelyek ma már törvényesen hozzáférhetőek, könyv formájában kellene megjelentetni, ily módon tárva a nyilvánosság elé az igazságot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről
A Humanitas könyvkiadó – amely úgy tűnik, hogy a liberális és önkritikus román köztudat és újszellem hivatalos zászlóhordója lett – 2015-ben adta ki Dan Alexe román író, műfordító, újságíró és filmrendező második könyvét, amely a Dacopatia şi alte rătăciri româneşti (Dákopátia és más román eltévelyedések) címmel robbant be a köztudatba. Ez a könyv úgy kellett a román kollektív mentalitás háztáján, mint friss víz a tikkasztó sivatagban. Miért? Lássuk csak a könyvbe foglalt fájó igazságok listáját.
A szerző – aki a könyv borítóján és előlapján két különböző módon definiálja magát, először „nyelvésznek”, írónak, majd a második oldalon már filmkritikusnak, műfordítónak és újságírónak, bátor tettre vállalkozott: az egyre terebélyesedő, interneten és nyomtatott kiadványok útján is terjedő és népesedő dákomán és balkanista tábor túlburjánzott világába vezeti be az olvasót. Egy olyan társadalmi jelenségre ad választ könyvével – a román értelmiség megmásíthatatlanul franciás, pamfletszerű keservével és csípős bírálatával – amely manapság virágkorát éli ismét. A bevándorlók által megrohamozott és egyre „elszínesedő”, vén Európa korában, amikor a hagyományos értékrendek ismét felbomlani látszanak, és amikor a kis nemzetek – így magyarok, makedónok, görögök és persze a románok – frusztrált, nacionalista identitást kreálva kuporognak elefántcsonttornyukban, a dákománia csupán egyike a számos, szélsőjobboldal által is támogatott sarlatán elméleteknek. Örvendetes lenne, ha a történelemhamisításnak ebben az új korában a százszámra megjelenő és terjedő dákomán könyvekre és filmekre az ellenválasz szakavatott történészektől, régészektől és akadémikusoktól jönne. Ez csupán részben történt meg román félről, mégpedig Lucian Boia számos könyve révén, amelyet nemrég azonban a Román Tudományos Akadémia egyik jeles tagja – és kincses városunk egyetemének rektora – elég keményen bírált. Amíg tehát a történész csoportok közös álláspontjára és „ébredésére” várunk, meg kell elégednünk egy hobbinyelvész és jól író utazó, újságíró vaskos, több mint 350 oldalas könyvével, amelyben megteszi az első lépést egy már-már szektaként működő sarlatánság szisztematikus lerombolására. De miről is van itt szó?
Ahogy Dan Alexe sem említ túl sok dákomán szerzőt és nevet könyvében (talán pontosan „a negatív reklám is reklám” elkerülése végett), így én sem fogom a kedves olvasó napját elrontani ezeknek az embereknek a megemlítésével. Legyen elég annyi, hogy manapság egy átlagos román könyvesbolt és a fiatal generációk által naponta látogatott blogok, videómegosztók telis-tele vannak a 19. században megszületett dákomán elmélet új, „forradalmi”, „szenzációs” vagy épp „felzaklató” igazságaival és alkotásaival. A román kollektív mentalitás a „kik vagyunk mi?” és „honnan jövünk” szindrómaszerű kérdésére az 1990-es évek óta az addig létezett változatoknál is vadabb válaszokat szült. Így lehetséges az, hogy ma százezrek hisznek abban (és ez a legjobb szó erre, hiszen a logika és történelmi kutatás módszereinek teljes hiányát igényli ez), hogy a dákok évezredek óta a Kárpát-medencében éltek, nyelvük „felsőbbrendű” és eredendő forrása a latin nyelvnek is. Mindez „alátámasztva” a legújabb genetikai és régészeti forrásokkal. Szerintük.
A dákománok új generációja „kongresszusaikkal”, több ezer oldalas nyelvi traktátusokkal, monográfiákkal és óriási népszerűségnek örvendő videókkal próbálják a multikulturalizálódást hangsúlyozó Európa és a globalizmus ellen felvenni a versenyt. Kis nemzetek frusztrált válasza ez a jelen, számukra érthetetlen társadalmi folyamatára.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Igazságot követelő „huligánok” – A bányászjárásokra emlékeztek
Ion Iliescu volt államfő felelősségre vonását követelték az 1990. júniusi bányászjárás 25. évfordulóján, szombaton rendezett bukaresti megemlékezés résztvevői. Az alkalomból Temesváron szervezett fórumon Tőkés László újfent a kommunizmus „temesvári perének" lefolytatását szorgalmazta.
Komor figyelmeztetőként állnak előttünk közelmúltunk olyan tragikus eseményei, mint az ún. terroristák 1989. decemberi vérengzései, az amúgy békés, „multikulturális" Marosvásárhely 1990-beli fekete márciusa, vagy a Temesvár szellemében Bukarestben lezajlott Egyetem téri tüntetések 1990 júniusában való leveretése – jelentette ki Tőkés László az 1990. júniusi bukaresti bányászjárás kitörésének 25. évfordulóján tartott temesvári fórumon.
Az európai parlamenti képviselő irodája és a Temesvár Társaság által szombaton rendezett konferencián az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke arról beszélt, hogy Közép-Kelet-Európa számos országában még mindig nem büntették meg az embertelen kommunista rendszert fenntartó és kiszolgáló elnyomókat, továbbá nem rehabilitálták és nem kárpótolták az áldozatokat, de a nemzetközi jog sem képes szembenézni a kommunista múlttal és annak örökségével.
Tőkés emlékeztetett, a temesvári népfelkelés kitörésének 20. évfordulóján javaslatot tett egy európai büntetőbíróság felállítására, amely elvégezhetné a kommunista rezsimek idején elkövetett, emberiség elleni bűntettek törvényes kivizsgálását és a nemzetközi jogszabályoknak megfelelő ítélkezést. Idén májusban az Európai Parlament 2009. áprilisi határozatának megfelelően létrejött nemzetközi szervezet, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja is felvállalta brüsszeli konferenciáján a kezdeményezést.
„Európa és a tagállamai is csak úgy és akkor térhetnének a hiteles demokrácia és jogállamiság útjára, ha mind a nemzeti, mind a nemzetközi igazságszolgáltatás szintjén készek és képesek volnának törvény elé állítani az emberiség elleni bűnök, a tömeggyilkosságok és a háborús bűntettek elkövetőit" – idézte Tőkést az EP-képviselő irodája. Az EMNT elnöke sajnálatának adott hangot, miszerint még mindig várat magára Ion Iliescu volt államfő és „tettestársai" demokratikus és törvényes számonkérése.
Florian Mihalcea újságíró, a Temesvár Társaság elnöke, egykori temesvári forradalmár hozzászólásában úgy vélekedett: ugyanazok a hatalmi struktúrák, ugyanazon személyek lendültek mozgásba 1990 márciusában Marosvásárhelyen és júniusban Bukarestben, amelyek/akik „ellopták" a temesvári forradalmat. Szerinte feltárt bűncselekmények százainak dossziéi nem kerültek bírósági szakaszba, a kommunista bűnösöket egy egész állami-hatalmi szövedék védelmezi a mai napig.
A Ceauşescu-per egyik főszereplőjeként és az Iliescu-rezsim ügyeinek feltárójaként ismert Dan Voinea nyugalmazott vezérőrnagy, volt katonai főügyész arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunizmusnak csak Romániában összesen egymillió áldozata volt, de még az 1989 előtt bűnöket sem sikerült teljes mértékben feltárni, megtorolni és jóvátenni.
„Láthatatlan hadsereg védi a kommunista megtorlások főkolomposait éppúgy, mint a posztkommunista korszak törvényszegőit: rendőrökből, katonákból, ügyészekből, titkos ügynökökből, politikusokból, állami hivatalnokokból, egyetemi tanárokból, nagyvállalkozókból áll ez a hadsereg, akik az elmúlt esztendők minden hatalmi fennállásának kedvezményezettjei és egyben protezsáltjai voltak" – állapította meg Voinea.
A volt ügyész megerősítette: az 1989-90-es évek véres eseményeinek áldozatait sikerült azonosítani, az elkövetőket többé-kevésbé sikerült megbüntetni, ám még számos elkészült ügyirat nem került tárgyalásra, ezek java része olyan ügyészek fiókjaiban porosodik, akiket „feledékenységre késztetett a rendszer".
A 25 évvel ezelőtti bányászjárás áldozatai azonban nem felednek: szombaton mintegy százan emlékeztek a bukaresti Egyetem téren a negyedszázaddal ezelőtti véres eseményekre. Miközben elénekelték többek között a „huligánok dalát" (Ion Iliescu annak idején így titulálta a bukaresti tüntetőket), Teodor Mărieş, az 1989. december 21. Egyesület elnöke meggyőződésének adott hangot, miszerint Romániában sohasem fog elévülni a gyilkosság bűncselekménye, a volt államfő pedig nem szabadul a felelősségre vonás alól az akkori eseményekért.
Közben Petre Roman egykori kormányfő a Digi 24 hírtelevíziónak az évforduló apropóján adott interjúban úgy vélekedett: az 1990-es bányászjárást a Szekuritáte ama egykori tisztjei provokálták ki, akiket „frusztrált", hogy Románia a demokrácia és a pluralizmus útjára lépett. A politikus közölte: „politikai értelemben" sajnálja, hogy június 13-án a rendfenntartó erők rátámadtak az Egyetem téri tüntetőkre, viszont szavai szerint a román demokrácia nem indulhatott útnak „az ottani szeméttel".
Terror az Egyetem téren
Az 1989. decemberi fordulat után létrejött, Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) alkotta bukaresti kormány ellen az akkori ellenzéki pártok és diákok rendeztek tömegdemonstrációt a bukaresti Egyetem téren. A főleg egyetemistákból és fiatalokból álló értelmiségiek ellen a hatalom előbb a karhatalmat vetette be, június 13-án pedig az államfő Bukarestbe hívatta a Zsil-völgyi vájárokat.
A mintegy 40 ezer bányász barbár módon szétverte az Iliescu által szélsőségeseknek, vandáloknak és csavargóknak nevezett tüntetőket, de nem kímélte a főváros lakosságát sem. Azzal az ürüggyel, hogy újraültetik az Egyetem téren a demonstrálók sátrai által eltiport virágágyásokat, a bányászok rövid idő alatt megszállták a fővárost. Mindenkit agyba-főbe vertek, akinek értelmiségi kinézete volt, több száz tüntetőt a rendőrségi fogdákba szállítottak, emellett szerkesztőségeket, pártszékházakat dúltak fel.
Hivatalos adatok szerint a bányászjárás hat halálos áldozatot és több mint hétszáz sebesültet követelt. Iliescu június 15-én nyilvánosan megköszönte a vájárok „hazafias és hősies" cselekedetét. Egykori áldozatok és hozzátartozók panasza nyomán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága tavaly szeptemberben kártérítésre kötelezte a román államot, és kimondta: Bukarest köteles igazságot szolgáltatni az emberiesség elleni bűncselekmények ügyében, függetlenül attól, mennyi idő telt el az atrocitások óta.
Idén márciusban a legfelsőbb bíróság helyt adott a főügyészség kezdeményezésének, és jóváhagyta a büntetőjogi vizsgálat újraindítását a 25 évvel ezelőtti bányászjárás ügyében. Februárban Tiberiu Niţu főügyész úgy döntött, hogy semmisnek nyilvánítja az 1990-es incidenseket feltáró, 2009-ben vádemelés nélkül lezárt dosszié ügyében született határozatokat. A főügyészség 1998-as jelentése szerint a Roman-kormány jóváhagyta a vájárok behívását, sőt a védelmi minisztérium egyenruhával és élelmiszerrel is ellátta a fővárosban randalírozó munkásokat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)