Beszélgetés dr. Horváth István Károlyné Margóval, a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnökével
Ötágú síp Nagyvarjason
Dr. Horváth István Károlyné, Margó harmadmagával volt jelen augusztus 16-án, szombaton Nagyvarjason a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület képviseletében a helybeliek világtalálkozóján. Ez alkalommal készült az alábbi beszélgetés.
Ön az Ötágú Síp képviselője, Szegedről. Hogy kerültek ide, az itteni találkozóra?
A könyv, a Nagyvarjasi harangszó egyik szerzőjétől, Szabó Istvántól és Nagy Istvántól kaptunk meghívást, mert ők a Szögedi nemzet nevű rendezvényeink találkozóin részt vettek eddig is, ismerték, hogy ez micsoda, meghívtuk őket és most visszahívtak bennünket ide, Varjasra. Életemben soha nem voltam itt, mint ahogy a többiek sem.
– Ön szegedi?
– Születésre nézve nem, de nagyon régóta Szegeden élek.
– Mondja el, kérem, hátha valaki még nem tudja, mi az Ötágú Síp?
– Ez egy egyesület, 1995-ben alakult, Biró Zoltán irodalomtörténész volt az első elnökünk. A névvel mindig baj volt, nagyon sokan azt hitték, hogy ez egy zenei egyesület. Hát nem. Az anyaországban nem köztudott, hogy ez mi, bezzeg a határon túl… sokkal többen tudják. Egyszer Illyés Gyulától megkérdezte egy riporter, hogy Magyarország ilyen állapotban, mint amilyenben van, rendelkezik-e egységes kultúrával? Mire Illyés azt mondta: bár bennünket Trianonban ötfelé daraboltak, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen, harmonikusan szólni, mint egy ötágú síp. Aminek a szárai különbözőek, a hangszer mégis egy. Innen vettük a nevünket, és a név mutatja azt is, hogy mit csinálunk, mi a fő profilunk: az elcsatolt területek kulturális életével, kulturális személyiségeivel való kapcsolattartás, őket velünk, saját magunkkal és őket egymással hozzuk kapcsolatba. De nemcsak a kultúrával foglalkozunk, hanem azzal, amivel kell.
– És mi az, amivel kell, a kultúrán kívül? Vagy mi az, amivel lehet?
– Főleg amióta ezt a Szögedi nemzet találkozót csináljuk, azóta egyéni vagy közösségi kérelmeket is közvetítünk. Mondok egy példát. Idén Újkígyóson, a kétszázéves kirajzású Újkígyóson volt a negyedik találkozó, odajöttek hozzánk a majlátiak azzal, hogy nincs elég gyerek, bezárják az iskolát. Összehoztuk őket az óteleki Heinrich József plébánossal, aki ezt a kérdést tavaly náluk megoldotta.
– És Majláthon?
– Nem tudom még, hogy milyen tanácsokat adott nekik, de úgy tudom, hogy az ótelekiek Böjte Csabától kértek gyerekeket. És a létszám összejött, és be lehetett indítani az iskolát. A majhlátiak szakképzést szeretnének, és ez még jobb ötlet. Most nem tudom, hol tartanak: kaptak-e kölcsön gyerekeket, vagy örökbe. De valószínű, hogy a kapcsolatot felvették egymással. Ez például, kultúra, ha akarom, de más is.
– Ez valamivel több a szűkebb értelemben vett kultúránál.
– Igen, de az csak úgy jön össze, ha ezeket a találkozókat mi megszervezzük. Ha nem tudjuk, kinek mi a baja, akkor nem tudunk mit csinálni.
– Az Ötágú síp: civilszervezet. Ez azt jelenti, hogy a tisztségviselőit, tagjait nem fizetik.
– Igen, nonprofit civilszervezet, 1995 óta működik Szegeden. És dehogy fizetik (nevet), mi fizetünk, ha a civilszervezetnek nincs elég pénze. Pályázunk (nem tudom, hol kopogjam le, az esetek többségében nyerünk), de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Amikor az egyesület bajban van, akkor a tagok segítenek, amikor ők sem tudnak segíteni, egy kicsit kunyerálunk. Volt olyan időszak, amikor majdnem végünk lett, de ezt túléltük.
– Mondana olyan példát, amikor az egyesület konkrétan bizonyos magyar, határon túli egyesületeknek segített, a majláthi példát kivéve?
– Igen, a Délvidéken (amihez Szeged igen közel van, ezért is Hármashatár a kiadványunk neve), Hódegyházán (Jasovo) a falu határában teljesen tönkrement az útszéli kereszt. Mi pályáztunk, nyertünk és állíttattunk oda egy tisztességes, nagyon szép kőkeresztet (nem rajtunk múlt, hogy olyan szép lett), és íme, hosszú távon megvan a szép keresztjük, a régit bevitték a templomkertbe. A másik példa: Petrás Máriával készíttettünk egy domborművet Szent Erzsébetről, és a Szent Erzsébet évforduló évében Mária párjával, Döbrentei Kornél költővel odajött Hódegyházára, és felavattuk.
– A közelebbi vagy a távolabbi jövőben vannak-e konkrét terveik?
– Hogyne. Minden évben rendezünk Balassi Bálint és a Bálint-kardos költők tiszteletére Bálint-napi mulatságot februárban, oda mindig határon túli vendéget hívunk, vendégnek vagy előadóművésznek, a lényeg, hogy rendezvényeinken szerepeljen határon túli valaki. Ez már nagyon régóta megy, a Nándorfejérvári napok, 2006 óta, oda „bedolgozunk”, történészkonferenciákat szervezünk, és nagyon sok vetélkedőt, gyerekeknek. Most, idén még olasz gyerekek is jönnek, meg székelyföldiek, a téma: az első világháború.
– Olaszországi magyar gyerekekről van szó?
– Nem, olasz gyerekekről, számukra olasz nyelven van összeállítva az a bizonyos anyag, amiből felkészülnek és versenyeznek, ugyanaz, mint a magyar gyerekeknek. Erre nagyon kíváncsi vagyok, ilyet még nem csináltunk.
– Bírják szusszal és energiával mindezt?
– Uram, azt mondják, élőlénnyel le lehet kopogtatni… most lekopogtatom magán, hogy igen.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

XX. diákönkormányzati Szabadegyetem
Idén kerül megrendezésre a XX. Diákönkormányzati Szabadegyetem (DÖKSZAB) a Romániai Magyar Középsikolások Szövetsége (MAKOSz) és a Hargita Megyei Magyar Diáktanács (HaDiT) által, szeptember 1-6. között, Marosfőn.
A DÖKSZAB olyan diákok számára jött létre, akik egy mozgalmasabb és hitelesebb közösséget szeretnének kialakítani Erdély szerte. Mindemellet a saját jelenüket és jövőjüket építve céljuk továbbtanulni az iskolai rendszerrel párhuzamosan. A jelentkezők napi 8-10 órás képzésen vesznek majd részt, melyek első sorban általános érvényű, a szervezeti, diáktanácsos életben felhasználható ismeretek elsajátítását biztosítja.
A Szabadegyetem az eddigi sikereit a szakmailag elismert képzőknek köszönheti és a színes programnak, mely példamutató értékeket, tudást és felejthetetlen pillanatokat nyújt a résztvevőknek.
A jelentkezést augusztus 23-ig lehet elküldeni, ami a jelentkezési űrlap kitöltéséből és a részvételi díj (100 lej) elküldéséből áll. További információk a MAKOSz facebook oldalán: https://www.facebook.com/makoszoffice. MAKOSz sajtóiroda
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar–magyar verseny az elnökválasztáson?
Tizennyolc esztendővel ezelőtt, amikor az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa úgy döntött, hogy a magyar érdekképviseleti szervezet jelöltet indít az államelnök-választáson, sokan felkapták a fejüket. E lépést azon frissiben is sokan kritizálták, akár a jelöltet, hiszen Frunda György – aki jól vitatkozik románul, összehasonlíthatatlanul jobban, mint magyarul – neptuni múltjával és autonómiaellenes fellépéseinek sorozatával alkalmatlan arra, hogy maximalizálja az erdélyi magyarság szavazatait. Arra viszont kiválóan alkalmas volt, hogy 1996-ban megágyazzon a kormányzati szerepvállalásnak, hogy a választói bázis számára elfogadhatóvá tegye e lépést, amivel sikerült az RMDSZ-t máig ható érvénnyel eltéríteni az 1993-ban, Brassóban megfogalmazott autonómiaprogramtól.
Frunda, az ellenjelölt
Egy év telt csak el az 1999-es csíkszeredai Markó-Kincses párharc után, amikor sokak meglepetésére Kincses Elődnek sikerült Markót megszorítania, annak dacára, hogy a küldöttek többsége hivatalból volt jelen, azaz közvetlenül érdekelt volt a Markó-Neptun egységfront politikájának folytatásában. Ismét Frundát indították, ezzel is növelve a szervezeten belüli polarizálódást, valamint a Neptun-lobbi ismertségét és erejét.
2004-ben Markó Béla volt a jelölt, akiről feltételezhető, hogy nagyobb támogatottságot élvez a maga látszólag egyensúlyozó politikájával, mint a labanc oldalon látványosan elkötelezett Frunda. (Látszólag, mondom, mert az elmúlt húsz esztendőben Markó a gyakorlati politika síkján egyáltalán nem egyensúlyozott, hanem a Neptun-lobbit támogatta. A „sokszínűség egysége”, a „belső pluralizmus” legfeljebb szólamok szintjén jelent meg az általa elnökölt szervezetben.)
Ugyanabban az esztendőben alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, amelynek az önkormányzati választásokon való indulását sikerült elgáncsolni, de Székelyföldön a parlamenti választásokon elindult a Népi Akció színeiben, nem kis pánikot okozva az RMDSZ soraiban. Mint később kiderült, nem volt miért izgulni, de az RMDSZ vezetői úgy érezhették, nem kockáztathatnak: ők is az autonómiát és a kettős állampolgárságot tűzték zászlajukra, amit elég nehezen lehetett volna Frundával az élen meghirdetni. Kelemen Hunor 2009-es jelölése a politikus ismertség-indexének növelését szolgálta, nem sokat számított, hogy sokkal kevesebb szavazatot sikerült összegyűjtenie, mint elődeinek.
Új műsor, új férfi
Idén új helyzet látszik kialakulni azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt is ringbe száll – egyelőre aláírásgyűjtési szinten. Ha a pártnak sikerül összegyűjtenie a 200 ezer támogató szignót, akkor Szilágyi Zsolt személyében Kelemennek komoly ellenfele lesz. Az autonomista politikus pályáján nincs törés, „kényes ügyei” sincsenek, remekül verbalizál, több nyelven is kommunikál, kiváló debattőr. Ráadásul az RMDSZ ebben a helyzetben nem alapozhatja arra az EMNP hiteltelenítését célzó kampányát, hogy a magyar szavazatok megoszlásával veszélybe kerül a parlamenti képviselet. (Kedvenc szólamukról persze aligha fognak lemondani, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára már első vonatkozó nyilatkozatában a magyar közösség megosztásától és a magyar szavazóerő felaprózásától óvott. Ugyanakkor a komolyan vétel igényével ez nem lehet az RMDSZ kampány fő üzenete, mint volt 2012-ben.) Mindkét jelölt egyformán esély nélkül indul, s mindkét jelölt indulásának mögöttes célja van. A második fordulóba való bekerüléssel egyikőjüknek sem kell számolnia, arról nem is szólva, hogy magyar ember a belátható jövőben aligha fogja elnyerni a román államelnöki tisztséget.
Kelemen célja vélhetően a választói bázis egyben tartása, a magyar szavazatok felmutatása és az azokkal való sáfárkodás. Szilágyi Zsolt tényleges célja pedig alighanem az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt programját megismertesse a választókkal. Az elnökválasztási küzdelem kiváló alkalom arra, hogy a párt Románia föderalizálásáról szóló elképzelése minél több emberhez eljusson, beleértve a román választókat is. Arra is jó lehetőség, hogy ésszerű érvekkel lebontsunk valamennyit az autonómiával kapcsolatos román aggályokból. Erre mutatott rá Izsák Balázs, az SZNT elnöke is, aki szerint eddig az elnökválasztási kampányok annak ellenére „nem hoztak semmit az autonómiaküzdelemnek”, hogy 1996 óta minden alkalommal volt magyar jelölt.
Pólusok találkozása
Az államelnök választás arra is jó lehetőség lett volna, hogy a két, magát autonomistának valló erő, az EMNP és az MPP összefogjon és külön pólust alkosson. Erre azonban az MPP továbbra sem mutat hajlandóságot. Az a pártvezetés, amely oly harsányan bírálta a 2009-es EMNT-RMDSZ magyar összefogást, 2012-től az autonomista EMNP-vel szemben az RMDSZ-t nevezi a kisebbik rossznak, s következetesen e komprádor szervezettel kokettál. Most is azt hallhattuk tőlük, hogy a magyarság számára tét nélküli ez a mérkőzés, s hogy az EMNP nem fogja tudni összegyűjteni a szükséges aláírásokat. Azt is látni kell azonban, hogy az MPP ma sokkal inkább egy „brand”, egy felfuttatott és a választók egy részének tudatában rögzült márkanév, mintsem élő és működő szervezet. Ami érthető: e közösség arra szerveződött, hogy az erdélyi magyar politikai palettán az önálló magyar érdekeket, egy jövőt ígérő politikai programot, a háromszintű autonómiát képviselje. Két éve viszont a pártvezetés – nehezen behatárolható motivációk által vezérelten – ahhoz az RMDSZ-hez dörgölőzik, amely az autonómia-programot tizennyolc esztendeje jó mélyre elásta, s kizárólag konjunkturális célokkal, a választói bázis mozgósítását katalizálandó vette elő időnként. Ahhoz az RMDSZ-hez, mely 1993-ban vette kétéves határidővel programba az autonómiastatútumok megfogalmazását, de most, több mint húsz esztendővel a brassói kongresszus után is adós vele. Érthető, hogy a párton belül zavarodottság uralkodik, hiszen a pártvezetés a talán legfontosabb motiváló erőt tagadja meg a középgárdától: hogy büszkék lehessenek szervezetükre, következetességükre, hajlíthatatlanságukra, kérlelhetetlen autonómiapártiságukra.
Úgy áll hát a helyzet, hogy a néppárt ismét csak saját magára számíthat, partnerszervezetei, az EMNT és az SZNT mellett. Ezzel együtt helyes lépés volt, hogy a párt nem hagyta ki az alkalmat programjának ismertebbé tételére és elfogadtatására. A román elnökválasztás lehetőséget biztosít a „nemes küzdelemre”, ahogy Szilágyi Zsolt fogalmazott, arra, hogy minden magyar lelkiismerete szerint, nyugodt lélekkel választhasson a helyzetelfogadó és a helyzetteremtő, a követő és a céltételező politika, a tüneti kezelés és a gyökeres megoldás között.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hóhérlista a bíróságon
Emberiség elleni bűncselekmények vádjával vádat emelt a Legfőbb Ügyészség Ioan Ficior nyugalmazott ezredes, a peripravai büntetőtelep egykori parancsnoka ellen. Az elmúlt év során a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében indítottak vizsgálatot.
Ioan Ficiort a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) jelentette fel 2013 októberében. Az intézet munkatársai olyan bizonyítékokra bukkantak, amelyek igazolják: a 86 éves Ficior parancsnoksága idején 1958 és 1963 között rendkívül durva bánásmódnak vetették alá a Peripraván őrzött foglyokat, akiket folyamatosan éheztettek és bántalmaztak. A Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható: azok célja a politikai foglyok kiirtása volt. Az IICCMER kutatásai szerint Ficior idejében minden azt szolgálta, hogy az ott fogva tartott emberek elpusztuljanak. A barakkok, amelyekbe jóval több embert bezsúfoltak, mint amennyien kényelmesen elfértek volna, hidegek voltak, és ivóvízből is hiány volt. A rossz élelmezés miatt volt, aki harminckilósra fogyott. Az elhunytak boncolásánál rabtársaiknak kellett segédkezniük – a belső szerveket egyszerűen vödörbe dobta a kórboncnok, ami pedig a földre esett, a raboknak kellett fölszedniük. A halottakat – az ott zajló régészeti kutatások szerint – tömegsírokba temették. A volt politikai foglyok visszaemlékezései szerint Ficior személyesen is részt vett a rabok bántalmazásában, kíméletlenül, ököllel, gumibottal verte őket. Parancsnoki mandátuma alatt összesen 103 politikai fogoly halt meg a büntetőtelepen.
„Módszerteremtők”
Az IICCMER tavaly augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében, a vizsgálat eredményei alapján pedig ügyészségi feljelentést tesz az érintettek ellen. Azóta öt nevet hoztak nyilvánosságra.
Az első kiszemelt Alexandru Vişinescu, aki 1956 és 1964 között állt a Râmnicu Sărat-i fegyintézet élén, ez idő alatt pedig terrorlégkört honosított meg. Az IICCMER vizsgálatai szerint ez idő alatt 12 politikai fogoly halt meg a börtönben a Vişinescu által bevezetett kegyetlen bánásmód, a rossz élelmezés, az állandó verések és a magánzárkában eltöltött idő miatt. Köztük volt Sándor Imre római katolikus pap is, aki Márton Áron erdélyi püspök helynökeként is szolgált. A 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanújával indított eljárást a legfőbb ügyészség.
Egy másik gyanúsított Florian Cormoş, a cernavodai munkatábor egykori parancsnoka, egykori, politikai foglyok halálát okozó kommunista büntetés-végrehajtási tiszt, aki ellen ugyancsak népirtás gyanúja miatt ügyészségi feljelentést tett az IICCMER.
Egy negyedik nevet is nyilvánosságra hoztak, de nem azért, mert feljelentést tettek ellene, hanem azért, mert időközben meghalt. Őt először Iuliu Sebeştinként emlegették, de azóta Sebestyénként hivatkoznak rá. A szamosújvári börtön egykori alkalmazottja volt, aki az ötvenes években a politikai foglyok átneveléséért felelt, és tevékenysége nyomán mintegy 15 politikai fogoly vesztette életét. Az ötödik leleplezett pribék Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka.
Az alkotmánybíróság december 12-én úgy döntött: az emberölés – így a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az egykori büntetés-végrehajtási alkalmazottak által elkövetett politikai gyilkosságok – nem évül el, így a pribékek továbbra is felelősségre vonhatók.
A szamosújvári Napóleon
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka az egyik leghírhedtebb egykori pribék, aki ellen vizsgálat indult. Istrate – akit a Napóleon gúnynévvel illettek az őrizetesek – 1954 és 1959 között töltött be különböző vezetői tisztségeket a börtönben, amelyet 1958 februárja és 1959 márciusa között a legmagasabb pozícióból, parancsnokként irányított. Egy ideig ő volt a parancsnoka a börtön kivégzőosztagának. 1958 és 1960 között összesen 28 halálra ítéltet végeztek ki a börtönben, ugyanakkor az ott különböző okokból elhunyt személyek száma csupán ezen két év alatt elérte a 200 főt. Istratét az egykori kommunista rendszer által ellenségnek tekintett politikai foglyok az egyik legkegyetlenebb börtönőrként tartották számon. Radu Preda, az IICCMER ügyvezető elnöke szerint Istrate olyan embertelen fogvatartási körülményeket honosított meg, amelyek jócskán felülmúlták a hivatalos működési szabályzatban rögzített elvárásokat. Az általa kiépített rendszer az intézet szerint a foglyok fizikai megsemmisítésére irányult, nem biztosítottak számukra megfelelő élelmet és orvosi ellátást, illetve folyamatosan bántalmazták őket.
Istrate 1929-ben született a Suceava megyei Mălini faluban, szegényparaszti családban. A hét osztály elvégzése után iskolaszolgaként, majd mezőgazdasági munkásként dolgozott. 1947-től a falusi ifjakat összefogó kommunista szervezet tagja, majd 1948-as bevonulását követően a belügyi erőkhöz került, ahol leszerelése után felettesei annyira elégedettek voltak vele, hogy marasztalták, 1950-ben pedig a szatmárnémeti belügyi altisztképzőbe küldték. 1953-ban tiszti iskolába járt, ahonnan – egész évfolyamával együtt – alhadnagyi rangban a büntetés-végrehajtáshoz került. Őrként az oneşti-i munkatáborba, majd a cernavodai lágerbe vezényelték, innen került 1954-ben a szamosújvári börtönbe, ahol egyre feljebb haladt a ranglétrán, és négy év múlva már a rettegett fegyintézet parancsnoka volt. A szamosújvári börtönben őrizték a rendszer első számú politikai ellenfeleit.
Istratét 1962-ben szerelték le főhadnagyi rangban, meg nem nevezett okok miatt. Ugyanebben az évben a szamosújvári tanács végrehajtó bizottságának elnökévé nevezték ki. 1967-ben azonban sikkasztás miatt 10 év szabadságvesztésre ítélték, miután a rajoni híd- és útépítő cég építőanyagainak eladásából szerzett pénzből vendégelte meg magas rangú párt- és politikai tisztségeket betöltő ismerőseit. 1967-ben a dési börtönben „reaktiválták”, és a Szekuritate besúgójaként alkalmazták. 1972-ben szabadult, 1974-ig építőmunkásként dolgozott Szatmár megyében, ezt követően Zilahon egy betonkeverő telepet vezetett. 1982-ig dolgozott itt, miközben több száz jelentést írt a Szekuritáténak. Ezt követően a Temes megyei Újpécsre költözött, ahol a helyi termelőszövetkezetben dolgozott. A 88 éves egykori börtönparancsnok a mai napig is itt él.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdélyi magyar hidegháború
„Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen.” Parászka Boróka kritikája Demeter Attila Ethnosz és Démosz című tanulmánykötetéről.
Elméleti elsivatagosodás – így lehetne összegezni a hazai könyvkiadás utóbbi tíz évét, amelyben a rendszerváltás utáni évekhez képest látványosan visszaszorult a társadalomtudományos esszék, tanulmányok publikálása. Talán a kiadók nem vállalják a kockázatot, talán a közgondolkodás mondott le arról, hogy tartalmát, formáját ilyen nagyobb lélegzetű írások határozzák meg, és az is lehet, hogy fordított arányban az egyetemi szakok és műhelyek túlburjánzásával, a szerzők termékenysége csökkent. Akárhogy is van, ott tartunk, hogy ma már érdemes megbecsülni minden esszékötetet. Demeter Attila (aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia intézetének oktatója) tavaly adta közre az elmúlt tizenkét évben írt tanulmányainak gyűjteményét, több szempontból is tanulságos és fontos. Egyrészt ez a kiadvány bizonyítja, hogy a hazai filozófia oktatás-kutatás igényt tart arra, hogy kivegye a részét a napi közéleti, társadalmi és politikai eszmecserékből. E nélkül a részvétel nélkül ezek ugyanis megfeneklenek a fogalmi és eszmei pontatlanságban, a logikai zárványokban, erodálódnak stb.
Másrészt: a hazai filozófiai beszéd (legalábbis az, amit Demeter Attila nagyon kevés társa mellett képvisel) nem tudja, vagy akarja kivonni magát a közbeszéd-közgondolkodás hatása alól, inkább követi, mintsem ösztönzi, irányítja azt. Azokat a témákat, ügyeket járja körül, amelyeket amúgy is körüljár a napi publicisztikai-gyár, esetenként oldja a beidegződéseket, közhelyeket, más helyzetekben – akarva, akaratlanul – megerősíti azokat. Ha a kötet címszavait soroljuk fel, akkor pont azokkal a fogalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyeket az elmúlt évtizedben (évtizedekben) unos-untig hallhattunk, olvashattunk: autonómia, nacionalizmus, nemzetállam, emberi jogok, Európa, európaiság. A tétje ennek a könyvnek az, sikerül-e a filozófiai tartalombővítés, aktualizálás?
Harc komoly alázattal Ha a tíz évvel ezelőtt született, és eredetileg a Magyar Kisebbségben közölt Autonómia: mi végre? című tanulmányt vesszük alapul, amely közéleti „slágerünket”, az önrendelkezést igyekszik körbejárni, akkor azt kell mondanunk, hogy bár az átlagosnál cizelláltabb ez a megközelítési mód, a mélyfúrásig nem jut el. Az a figyelmeztetés megjelenik ugyan ebben a tanulmányban, hogy a kisebbségi jogérvényesítés eszköze nem feltétlenül csak az autonómia, az a kérdés azonban már nem fogalmazódik meg, miért kötjük össze szétválaszthatatlanul az önrendelkezést az etnicitással? Miért szól az erdélyi magyar közbeszédben az autonómia vita csak az erdélyi magyar önrendelkezésről, miközben ezt (vagy ezeket) a struktúrákat egy többnemzetiségű államban igyekeznek érvényre juttatni, miközben az erdélyi magyar közösség a román állam-nacionalizmussal viaskodik, miközben az adminisztrációs reform, a gazdasági átalakulás, az európai integráció (vagy európai verseny) sokkal inkább szól a regionális, etnikai szempontból azonban meg nem határozható különbségekről. Ez a Demeter Attila szöveg ráadásul, hasonlóan a kötet több más tanulmányához (mint például a címadó Ethnosz és Démosz tanulmányhoz) váratlanul átvált a nyers aktuálpolitikába, ebben az esetben az RMDSZ szervezeti működéséről értekezik. Lehet ennek is legitimitása, akár politikafilozófiai vitát is lehet erről folytatni, de ennek akkor tovább kellene mutatnia azon a megállapításon, hogy a Szövetségen belüli demokrácia nem működik, vagy hogy a szervezet támogatottsága csökkenőben. Van ennek a kötetnek egy amolyan népmesei „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is” hangulata. Ez az az autonómia tanulmány olyan konzekvenciával zárul, amelyet akár a demokrácia-hiányosnak és alultámogatottnak nevezett RMDSZ korabeli elnöke, Markó Béla is megfogalmazhatott volna. Vagyis: „a sikeres autonómia-törekvésekhez nem annyira maradéktalan belső konszenzusra van szükség, mint inkább hatékony politikai lobbira” – írja Demeter Attila. Ám legyen, de akkor tegyük fel újra az autonómia természetére vonatkozó, kielégítően mindmáig meg nem válaszolt kérdést: kik, miért, kiknél és hogyan lobbiznak? Minderre a jelzett tanulmány keletkezése óta (2004), sőt az autonómia viták rendszerváltás óta tartó történelme során egyszer sem kaptunk pontos választ. Ennek fényében pedig különösen veszélyes az, amivel a szerző a gondolatsort zárja, vagyis, hogy „ha az autonómiát ki kell kényszeríteni (kiemelés D.A.), akkor ennek az eszköze nem lehet más, mint az erőszak vagy a félelemkeltés”. Bár a megállapítást Bibóra hivatkozva és őt idézve árnyalja Demeter, és arra figyelmeztet, hogy ezt a harcot „komoly alázattal” kell lefolytatni, mégsem más ez, mint az erdélyi magyar hidegháború megerősítése.
Valamilyenségek és valahogyságok Hasonló félig, vagy háromnegyedig vitt gondolatsorokból állnak össze a kötet többi tanulmányai is, ezek a szövegek, amelyeknek a zöméből kirajzolódik egyfajta visszafogott, de súlyos következményekkel járó nemzeti radikalizmus. A korábban már jelzett Ethnosz és Démosz című tanulmány számomra meglepő módon szintén RMDSZ-kritikával indít: a Szövetség kormányzati politikáját általános értelemben „alázatosnak” és „betársulósnak” nevezi a szerző. Függetlenül attól, hogy valóban alázatos és betársulós-e a szervezet két évtizedes teljesítménye (ez a szöveg 2006-ban született, tehát akkor még csak kamaszkorát élte az RMDSZ ilyen szerepvállalása), érdemes feltenni a kérdést: politikafilozófiai szempontból mire jutunk az ilyen jelzőkkel? Mi a kritika referenciája, célja és hitele? Kockázatos, és nem megkerülhető kérdések ezek. A napi politikára való (általam nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartott) reflexió nehezen követhető módon billen át kultúra-, nacionalizmus elméletbe. És olyan furcsa mondatok szabadulnak el, amelyeket aztán sem politikafilozófiai, sem szociológiai, de még egy laza szövésű esszé keretén belül sem könnyű értelmezni. „Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz” (kiemelés tőlem) – szerepel a 108. oldalon. „(…) a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerű” (kiemelés tőlem) – írja Demeter Attila a kötet 103. oldalán. Sajnos a valamilyenségek és valahogyanságok világában ezúttal sem vezet tovább. Pedig rendezni kellene már az etnicizmus és nacionalizmus közötti viszonyokról gondoltakat, pedig láttatni és érteni kellene a nacionalista konstrukciók (a szerző fontos mondatokat szentel annak, hogy érzékeltesse, milyen alapvető jellemző ez a megcsináltság) korszerű természetét.
A korszerűség érvényesül a legkevésbé ezekben a megközelítésekben. Demeter az európai közösség soknyelvűségének, vagy éppen nyelvtelenségének problémáit járja újra és újra körül, hiszen – írja többek között Kymlickára hivatkozva a politikai együttműködések alapja a közös nyelv. De elfeledkezik arról, hogy a mai politikai kommunikáció számára a képek, és a különböző nonverbális felületek legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a verbálisak. Továbbá arról, hogy az egy-két és többnyelvűség ma már egészen mást jelent akár az Unió határain belül, mint azokon kívül – hiszen megváltozott többek között a globális mobilitás és kommunikáció, de változik a lokális adminisztráció, a közösségi kapcsolattartás stb.
Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen. Az évtizedes szövegek nem tartották a lépést korukkal már születésük idején sem, ma pedig egészen anakronisztikus ezeket olvasni. Mindezzel együtt ösztönző a szerző igyekezete, ahogyan saját korlátaival, még végig nem vitt eszmefuttatásaival szembenéz. Például akkor, amikor a kötet előszavában elismeri, hogy a muszlim Európáról írt szövege létrejöttekor még nem ismerte, hogyan is néz ki a muszlim Európa valójában. Az Ethnosz és Démosz befejezésekor valami olyasmit érez az olvasó, mint egy kétkötetes krimi első kötetének a végén. A tetthely már felsejlett, a gyanú árnyéka is körvonalat kapott, a megfejtés azonban még várat magára.
Demeter Attila: Ethnosz és Démosz – tanulmányok. Pro Philosophia Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (2.)
1945 elején Kolozsváron felvetődik két – román és magyar nyelvű – tudományegyetem igénye kolozsvári székhellyel. Számos román és magyar értelmiségi támogatja ennek megvalósítását. 1945. június elsejei hatállyal alakul meg a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Az egyetem mind a négy karának működése egyazon városban nehezen volt biztosítható, az orvosi kar működtetésére két magyarlakta nagyvárosban – Nagyváradon és Marosvásárhelyen – voltak ekkor reális korházi lehetőségek. A földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Emlékeztető: az indulás…
Az események gyors ütemben követik egymást: 1945. július tizenhatodikán zajlik le az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje Marosvásárhelyen, majd egy rendelet jelenik meg, miszerint a Hadügyminisztérium az egyetem céljaira átadja a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
Így indult meg 1945 október végén háromszáz hallgatóval egyetemünk, előbb mint a Bolyai Egyetem fakultása.
Az első felvételi vizsgát a magyar egyetem orvosi karán 1945. november negyedikén tartották meg. Ekkor háromszázan jelentkeznek az első évre, a törvény biztosította százötven helyre.
1947-ben már kétszázötven elsőéves diák iratkozik be. 1948-ban hétszázötvenegy hallgatója van az egyetemnek, az oktatók között tizenhat professzor és hat előadótanár. 1946. február tizennegyedikén zajlik le az első tudományos gyűlés.
Amit még tudni kell a költöztetésről: a kolozsvári rektor tiltakozása hiábavaló…
A magyar egyetem rektora Csőgör Lajos tiltakozott, mondván, hogy a kolozsvári magyar lakosság és a teljes magyar közvélemény ellenzi a kormány eme döntését. A professzor tehát, aki néhány évig párhuzamosan a marosvásárhelyi orvosi kar dékánja is volt, azt kérte, hogy maradjon Kolozsváron a magyar orvosi intézet.
A végső döntés azonban Petru Groza kezében volt, s ő nem sokat habozott. Dokumentumok tanúsága szerint a következőket válaszolta:
„…a kolozsvári járóbeteg-rendelőkben és kórházakban bárki igényelheti az orvosi ellátást. Nem akarom elhinni, hogy még mindig fontos valakinek, hogy román, avagy magyar kórházba megy. A kolozsvári magyar lakosság ugyanúgy igénybe veheti a kolozsvári román klinikák szolgáltatásait, mint ahogy a marosvásárhelyi románság az ottani magyar klinikákét…”.
Az intézet költöztetése
Az orvosi kart tehát negyvenöt nyarán helyezték Marosvásárhelyre. Sorina Bota úgy tudja, hogy előbb a bútorokat szállították ide, mielőtt azonban nekiálltak volna a költöztetésnek, Csőgör Lajos rektor a városba küldött két tanárt, hogy mérjék fel a terepet, s nézzék meg, hol fog zajlani a képzés.
A leírtak szerint a küldöttség tagjait igencsak fellelkesítették a látottak, és mint már az előző lapszámunkban is említettük, a cambridge-i egyetem kampuszához hasonlították a létesítményt.
Az épületegyüttes valóban a város szélén állt, akárcsak az angliai egyetem, akkor ugyanis ott ért véget a település. Ez az elszigeteltség, illetve a más képzést nyújtó karok hiánya sokaknak nem volt ínyére. Miskolczy Dezső professzor – aki a kolozsvári egyetem rektora is volt – azt hangoztatta például, hogy e költözés révén a diákokat megfosztják az egyetemi városokra jellemző kulturális légkörtől, a kolozsvári könyvtárak és más művelődési intézmények látogatásának lehetőségétől, és ezzel együtt az igazi egyetemi élettől.
Való igaz, hogy Kolozsvár sokkal több lehetőséget nyújtott akkor, és nyújt most is a diákoknak, mint a jóval kisebb Marosvásárhely. Manapság azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az egyetemek egy része megpróbálja minél elszigeteltebb helyre építeni kampuszát, hogy megfelelő csendet tudjon biztosítani a diákoknak a tanuláshoz.
A Hadügyminisztérium átengedi az épületegyüttest a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe
Két vonattal költöztették az egyetem javait és orvosi felszereléseit. Csőgör Lajos rektor Victor Groza kormánybiztoshoz és Antalfi alpolgármesterhez fordult, kérve őket, hogy segítsenek pénzt gyűjteni a víz- és áramszolgáltatással, illetve a bentlakás fűtésével járó költségek fedezéséhez.
Ekkor az épületegyüttes átkerült a Hadügyminisztériumtól a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe. A marosvásárhelyi magyar orvosi kar első diákjai közé tartozott László János professzor is. A város meséi című könyv szerzője tőle tudja, hogy a negyvenhatos első évfolyam háromszázhatvan különféle nemzetiségű diákot számlát, akiknek azonban csak a fele diplomázott le.
A volt rektor sok mindenre emlékszik…
László János professzor, aki aztán az intézmény rektora lett, emellett pedig nagy hírnévre tett szert az A, B és C hepatitszvírus kutatása terén, arra is emlékszik, hogy összesen négyszáznégy helyiségből állt az épületegyüttes, amelynek még úszómedencéje is volt.
Ezt még akkor építették, amikor a katonai iskola székelt itt, és a hetvenes évekig szolgált úszómedenceként, utána pedig változtattak a rendeltetésén. Azt viszont most nem írjuk le, hogy mire használják az úszómedencét azok a diákok, akiknek anatómiaórán a boncoláshoz hullákra van szükségük. Az orvosi oktatás ragaszkodik a hagyományokhoz. A latin nyelv ismerete kötelező
Az adatgyűjtésekből az is kiderül, hogy az évek során számos neves személyiség látogatta meg az intézményt, többek között Petru Groza is.
Mondhatni köztudott, hogy a hatvanas években magyar nyelven folyt a tanítás, de mivel az orvosi oktatás ragaszkodott a hagyományokhoz, a latin nyelv ismerete is kötelező volt. Ennek értelmében a kolozsvári egyetem tanárai tanítottak itt, néhányan közülük ideköltöztek, mások pedig ingáztak a Szamos-parti városból.
A magyar jelleg megváltoztatása…
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb állomás az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem Orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakították.
Az egyetem történetében 1962-től kezdve egyik legsúlyosabb problémává válik az intézet magyar jellegének megváltoztatása. Pártutasításra a minisztérium elrendelte a kétnyelvű, magyar és román nyelvű oktatást.
A magyar nyelvű oktatásban is két tantárgyat, a törvényszéki orvostant és az egészségügyi szervezést román nyelven kellett előadni. A gyakorlati oktatást is román nyelven kellett vezetni.
A professzorok nagytöbbsége vállalta hogy román nyelven is megtartja előadásait. Ezt egy évig a minisztériumban elfogadták, majd kijelentették, hogy román nyelven csak a román nemzetiségű oktatók adhatnak elő.
Ezzel szükségleten felül felduzzasztották az oktatószemélyzet létszámát, megváltoztatva annak nemzetiségi összetételét.
A nyílt nemzetiségellenes pártpolitika jelei az egyetemen csak a nyolcvanas években jelentkeztek. Az adott politikai és gazdasági viszonyok hatására az 1980-as évektől kezdődően számos oktató választotta megoldásként az ország elhagyását. Ez a folyamat elsősorban a magyar nyelvű oktatási bázist apasztotta.
Az 1990-ig alkalmazott felvételi rendszer nem biztosította az anyanyelven tanulók esélyegyenlőségét, azt eredményezte, hogy a magyar nemzetiségű orvostanhallgatók aránya országosan alatta maradt a demográfiai adatok alapján elvárhatóknál.
Az 1989. decemberi eseményeket követően a felvételi rendszer korrekté vált, javult ugyan valamelyest a magyar hallgatók aránya, de nem a kívánt mértékben…
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

Igazgatók az oktatás jövőjéről
A kolozsvári oktatás jövőjéről beszélgettek tegnap a kolozsvári magyar tannyelvű és magyar tagozatos iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Bánffy-palota teraszán.
Először a magyar oktatási kínálatot, a szakosztályokat mutatták be az igazgatók Borzási Sarolta, az RMDSZ kolozsvári nőszervezetének elnöke kérdésére válaszolva. A folytatásban szó esett a magyar diákok lemorzsolódásáról, a lakónegyedi iskolákba járó tanulók számának csökkenéséről, továbbá a tanárképzés hiányosságáról és a minőségi oktatás megvalósításáról, ami szorosan összefügg a pedagógusi státusz megbecsülésével és az ezt megillető fizetés biztosításával.
Szabadság (Kolozsvár)

Hetvenedik évad, színes kínálat a Nemzetiben
Interneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg.
A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg.
A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül.
Betervezett előadások
Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru.
Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe.
Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Kiállítások a Forrásközpontban
Augusztus 20-án a szentté avatott István király emléke előtti tisztelgés jegyében nyílt képzőművészeti kiállítás Székelyudvarhelyen, a Forrásközpontban, három korábban elkezdett tevékenység záró rendezvényeként.
A Pro Life Alapítvány tehetségápoló tevékenységét két éve kezdte, idén Legendás kis művészek névvel futott a program, a Bethlen Gábor Alap és a Visius Kulturális Egyesület támogatásával, és mint elhangzott, a túlzásba vitt tévénézés, számítógépes játékok helyett cselekvési teret kínál a gyermekeknek, emellé a szabadidő hasznos eltöltése, saját kultúránk és a tankönyvekben nem szereplő történelmünk jobb megismerése is társult. Istók Emőke irányításával a képzőművészet különböző műfajaival ismerkedtek a részvevők, akik a Székelyföldi Legendárium alapján ábrázolták a vidék mondáit.
A Közösséget alkotó tábor a napokban zajlott Ivóban, környékbeli és a Beszterce megyei Vicén szórványban élő magyar gyerekek részvételével. Istók Emőke irányította a képzőművészettel kapcsolatos programokat, Istók Lajos pedig más tevékenységeket. Kultúra, történelem, művészet, egészséges életmód, kézműves-foglalkozások jelzik címszavakként a tartalmat. A táboroztatást anyagilag támogatta Hargita megye tanácsa, az Elan Trio Kft. és a csíkszeredai Csibész Alapítvány.
Istók Emőke Szívvel, lélekkel, ecsettel című kiállítása új alkotói korszakot és egyben megújult tematikát jelez. Erre az anyagra az olajképek dominanciája jellemző. A témabeli újdonságot a falusi környezet jelenti, ezek közül is az életképek vannak számbeli fölényben. A tyúketetés, a dagasztás, rőzsehordás, tejszűrés valóságos élményt közvetít. A portrék derűt, nyugalmat árasztanak. A vallásos témát egyedül a Krisztus-ábrázolás képviseli, komorságával és drámai hangulatot sugalló színeivel a szokásos ábrázolásmódokhoz közelít. A csendélet klasszikus fajtáit képviselik a gyümölcsös, virágos csendéletek. Az ábrándos fiatalságtól az öregkorig a korosztályokat, az alföldtől a Hargitáig a tengerszint szerinti magasságokat is átfogta Istók Emőke.
A táj és az ember örök kapcsolata a legnagyobb téma ennek a kiállításnak az anyagában, hangzott el a megnyitón. A táj legtöbb esetben megszokott környezetünkként jelenik meg, és a vidék mindennapi életének illusztrációja, megjelenítője. A munkálkodó, pihenő vagy gondolkodó ember önt lelket a dombokkal szabdalt völgyekbe, valódisága pedig a realista ábrázolásmód felé közelíti az alkotót.
P. Buzogány Árpád, Székelyhon.ro

Hat színmű a Látóban
Pontosítsunk: a szépirodalmi folyóirat idei, hagyományosan összevont, dupla számában. Az olvasó jó ideje megszokhatta, hogy a Látó a lap nyárvégi, kora őszi megjelenésekor a színházi, drámaírói műhelyekre koncentrál, több új darab megjelenését teszi lehetővé, és ezek között mindig van figyelemre méltó teljesítmény, ígéretesnek tűnő próbálkozás. Most sincs másképpen. A 2014/8-9. szám 222 oldalán hat szerző – Demény Péter, Peca Stefan, Kincses Réka, Márton László, Henry Fielding és Christopher Marlowe – valamint három műfordító – Jánosházy György, Patkó Éva és Mesterházi Márton – drámai szövege kap nyilvánosságot. Persze a művek ilyen besorolása, minősítése megtévesztő, hiszen ahány közölt színmű, annyiféle. Műfaj, hangvétel, nyelvezet, tematika, helyszín, idő- és térbeli elgondolások, szerzői szándékok tekintetében, egyszóval minden vonatkozásban lényegesen különböznek egymástól. Ezt már rögtön az elején a lapszerkesztő, vagy maga az író igyekszik tisztázni. Hamar kiderül, hogy Demény Péter Királynője reménydráma, Peca Stefan írása, a Patkó Éva fordította Nils elbaszott napja alter-komédia, Kincses Réka szövege, A Pentheszilea Program egyszerűen színmű, Márton László Tristan, a bábu című írása színjáték bábokra és élő színészekre, a Henry Fielding mű, A tragédiák tragédiája, avagy a Nagy Hüvelk Matyi élete és halála Mesterházi Márton tolmácsolásában rádióra alkalmazott munka, Marlowe irodalomtörténeti határkőnek tekinthető jelentős színpadi alkotása, a Nagy Tamerlán pedig, amelynek második részét itt szólaltatja meg először magyarul Jánosházy György, rímtelen ötös jambus műformájú dráma. A változatosságnak bizonyára örül az olvasó. A szerzők meg feltételezhetően pályájuk fontos momentumának tartják színpadra szánt művük megjelentetését. Jánosházy, akinek gazdag életműve jelentős részeként Shakespeare magyarra átültetett drámáinak összességét éppen a Látó tette közzé hosszú éveken át, erről is vall a darab elé helyezett rövid eligazító bevezetőben: "Az angol drámaköltészet terén végzett több évtizedes fordítói munkám záróköve ez". Vagyis a Nagy Tamerlán II. része, amely mindeddig ismeretlen volt nyelvünkön. Egyfajta premier ez most tehát, mint ahogy erről beszélhetünk a közölt írások legtöbbje esetében. Kincses Réka munkáját ellenben a színházi közönség egy része már ismerheti, a nemrég zárult évadban A Pentheszilea Program egyik lehetséges színpadi változatát Marosvásárhelyen eljátszották. A lapnak köszönhetően az eredeti szöveget is megismerheti a közönség. Talán a többi mű is megszólal színpadon valamikor. A drámák sorsa kiszámíthatatlan. Sokáig lapulhatnak valamilyen kiadvány oldalain, aztán egyszer csak felfedezi őket egy vállalkozó kedvű színházi ember, és a nagyközönség elé kerülnek. Mint a jelenlegi Talált vers is a folyóirat utolsó oldalán, Sir Walter Raleigh (1552? – 1618) Színpad a világ című költeménye Tóth Judit fordításában.
(mk)
Népújság (Marosvásárhely)

42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro

Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Vadász Ernő Kiválósági-díjas
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Mikházi varázs
Már a tavaly megfogadtam, ezután jobban oda fogok figyelni, hogy beütemezhessem a mikházi csűrszínházi rendezvényeket más teendőim közé. De szép lassan mindjárt ez az év is lejár, én meg csak olvasom az értesítéseket a jobbnál jobbnak ígérkező programokról. Két héttel ezelőtt, csütörtökön azonban toppantottam egyet, és azt mondtam magamnak: – Legyen már elég az „úgy elmennék, úgy szeretnék elmenni, de...”-féle nyávogásból, irány Mikháza! A Szentegyházi Gyermek-filharmónia ének- és zenekara tette tiszteletét a Csűrszínházban. Svájci turnéra indultak, és betértek ide, mintegy főpróbát tartani. Ajándékot hoztak, vendégségbe hívtak, így lett a házigazdából megvendégelt, jókedvű sokaság. A gyönyörű nyári este kicsalt a csűrből mindenkit, az előadók a csűrnek hátat fordítva, rögtönzött színpadról szórakoztatták a fák alatt ülő közönséget a cirpelő tücskök ámulatára. Érkezésünkkor, fél nyolc tájban maguk az előadók, a kicsiny kis leányok cipelték ki a nehéz padokat a kertbe. Szóltam is nekik: – Jaj, ti kislányok, ne cipekedjetek olyan erősen, hát ki fog itt nekünk énekelni, ha kifogy a szusz belőletek? Sopánkodásomra csak nevetéssel válaszoltak, aztán szaladtak, hogy még egy sort hozzanak. Így lettek a vendégekből másodszorra is mosolygós kis házigazdák. Bizony a faluból is elkelt volna segítségnek pár legényke! Hiányoztak, vagy talán csak én nem vettem őket észre.... De nemcsak a legénykék, a polgármesteri hivatal segítsége is jól fogna már. Nem padok cipeléséhez, nem, dehogy. Inkább a mikházi főút leaszfaltozásához, mert igaz, hogy az út köves és kemény, de esőben sáros, azon az emlékezetes estén pedig poros volt. Talán ez egy szép gesztus lenne azok felé, akik itt programokat szerveznek, és sok vidámsággal, jókedvvel ébresztgetik a falucska szunnyadó utcáit. Fél nyolckor még alig néhányan jöttek, de aztán, mintha valaki jelt adott volna, özönleni kezdett a nép az utcáról, az udvarról, a kertek aljából. Sokan Vásárhelyről, Szovátáról érkeztek, és ismerősként, jó barátként, a hazatérők örömével köszöntötték egymást. Jaj, hogy szerettem abban a pillanatban mindenkit, aki jött! Aztán a rezesbanda indulót fújt, és bevonult a száztagú kórus. A gyönyörű kis székely ruhás leányok karmesterük biztató intésére rázendítettek az egymást követő, szebbnél szebb népdalokra, népdalfeldolgozásokra, indulókra. Sokat közülük a közönséggel együtt, a szűnni nem akaró tapsban énekeltek. Dalaikat a lenge szellő szárnyra kapta, vitte a faluba és azon is túl, hét határon át! Az első sorban egy pici, barna hajú kislány szívét-lelkét beleadva formálta a szót, a hangot. Nem tudtam a szemem levenni róla, és talán másokat is megfogott kedves előadásmódja. Kora estébe hajlott az idő, mire az előadásnak vége lett. A sötétbe burkolózott főutcán, talán a mezőről jövet, megkésve, még bandukolt megfáradtan egy-egy mikházi ember villával, gereblyével a vállán. Aztán egymás után gyúltak ki az autók lámpái, és sorjáztak csendben a vasúti átjáróig. Bennük az ember, egymagában maradva, de a közösen énekelt dalokat még mindig dúdolva. – Még jövünk... – ígérték egymásnak a búcsúzók, aztán elindultak, ki balra, Vásárhely fele, ki jobbra, Szováta irányába. Csendben, még az élmény varázsa alatt, az este meghittségét vitték otthonaikba. Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Fesztivál – Népszerű volt idén a Színházsátor a Kolozsvári Magyar Napok alatt
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata első alkalommal állított sátrat a Farkas utcában a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával.
Színes programkínálattal várták az érdeklődőket, volt meseterasz, mesejátékverseny, felolvasószínház, batyus parti, szalontánc-tanulás, az Óz, a nagy varázsló című nagysikerű mesemusical szereplőivel találkozhattak az „Óz-imádók”, és személyesen találkozhatott a közönség a társulat tagjaival. Pénteken délután különleges versműsorral várták a látogatókat, Kenéz Ferenc Odafenn pingált űrhajó című poémájából olvastak fel az arrajárók és a szerző. A játékos felolvasást Györgyjakab Enikő vezette. Gyerekek és felnőttek egyaránt vállalkoztak a feladatra, a bátor jelentkezőket apró ajándékokkal lepték meg a szervezők. A felolvasók hangját megörökítették, az elhangzottakból ugyanis rádiójátékot készítenek a Kolozsvári Rádió magyar adása közreműködésével.
A felolvasószínház keretében az érdeklődők meghallgathatták Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz, a rossz szellem vagy a három jómadár, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás, és Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című műveket, Kövesdy István rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

KMN: az egyházak gazdasági helyzetéről értekeztek
Lassan és körülményesen halad az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, ugyanakkor a visszakapott épületek felújítási, karbantartási költségei is sokba kerülnek, az uniós források lehívása pedig rendkívül bürokratikus – hangzott el A történelmi magyar egyházak gazdasági szerepe című, a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett fórumon.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett, a Bocskai-ház Óváry Termében tartott rendezvényen a történelmi egyházak képviselői nemcsak gazdasági kérdésekről értekeztek, szociális, jótékonysági tevékenységeikről is beszámoltak. Hangsúlyozták, az egyháznak nem feladata a profitszerzés, az egyházakhoz tartozó vállalkozások bevételeit iskolafenntartásra, ingatlankarbantartásra, szociális programok finanszírozására fordítják.
Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosa elmondta: egy-egy visszaszolgáltatási per néha évekig elhúzódik, az állam pedig a döntést követően nem költ az épületek karbantartására, így azok állapota tovább romlik. Szemléltetésként rámutatott, hiába kapták vissza Kolozsváron a Metropol épületét, az ingatlannak csupán 40 százalékát tudták ténylegesen birtokba venni.
Kifejtette, az Erdélyi Református Egyházkerületnek több mint 1500 ingatlan van a birtokában, közöttük sok a műemlék épület, így rengeteg pénz kell a felújításukhoz.
Kovács Sándor kolozsvári római katolikus főesperes arról számolt be, hogy előkészítették a Szent Mihály-templom felújításának tervét, ennek költsége 12 millió euróra rúg. Arra a kérdésre, hogy az egyház milyen vállalkozásokat üzemeltet, elmondta: Kolozsváron a plébánia, valamint a katolikus egyház tulajdonába tartozó Agapé étterem és szálloda, illetve a Caritas szociális iroda öszszesen 110 személyt foglalkoztat.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök arról beszélt, hogy gondot jelent a forrásszerzésnél a bürokrácia, ugyanis gyakran cserélődnek a hivatalnokok, és ilyenkor egy-egy előkészített templomfelújítási terv könnyen elsüllyedhet az akták között. Ráadásul az is problémát okoz az egyházaknak, hogy sok régi épületet már nem lehet használni, azért új ingatlanok építésére is szükség van.
Dácz Tibor, a magyar unitárius egyház gazdasági előadó-tanácsosa arról számolt be, hogy a jövőben tervezik a nagyobb műemlék templomok felújítását, azonban korábban előfordult, hogy hiába pályáztak európai uniós forrásokra, a nagyajtai erődtemplom felújítása például kedvezőtlen elbírálást kapott. Az unitárius egyház egyedüli saját vállalkozása a János Zsigmond Unitárius Kollégium étkezdéje, azt is kényszerből indították, mert nem találtak jobb megoldást a kollégisták étkeztetésére, mesélte.
A beszélgetésen elhangzott: az egyházak az egykori legelők és erdők egy részét is visszakapták, azonban jellemző volt, hogy a visszaszolgáltatás előtt tarvágásokat hajtottak végre. Így öt-hat évbe is belekerült, amíg az egyházközségeknek valós jövedelmük származott a visszakapott birtokokból.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

R. T.
KMN 2014
Meg kell menteni a külvárosi magyar oktatást Kolozsváron
A kolozsvári iskolaigazgatók szerint a tanügyi törvény és a tanárképzés hiányosságai tesznek leginkább keresztbe az oktatásnak.
A kolozsvári magyar oktatás jövőjéről beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napokon az öt magyar iskola vezetője: Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója, Irsai Mónika, az Onisifor Ghibul Elméleti Líceum aligazgatója, Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója, Tímár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója, Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója, és Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Az iskolavezetők tulajdonképpen egyetértettek abban, hogy a magyar oktatás, de akár általában az oktatás legnagyobb kerékkötője maga az oktatási törvény, amely egyfelől folyton változik, másfelől nem biztosít elég mozgásteret az iskolaigazgatóknak. A régóta ígért decentralizáció helyett még inkább központosítottá vált az oktatás, és többen is kiemelték, hogy a magyar főtanfelügyelő-helyettes is tudna arról mesélni, milyen törvény, illetve önkényes döntések adta nehézségekbe ütköznek a főtanfelügyelőségek a munkájuk során.
Az iskolaigazgatók iskoláik kínálatának bemutatásával kezdték. Vörös Alpár az általános iskolai képzőművészeti oktatást és a líceumi közgazdasági oktatást emelte ki, amellyel kapcsolatban cáfolta, hogy ez gyenge lenne, és fontosnak tartotta az egyes iskolák sokféle szakának megtartását (volt ugyanis korábban olyan javaslat, hogy egy-egy iskola csak egy profilt képviseljen, de ezt nem tartja célravezetőnek), mivel különböző érdeklődésű, beállítottságú diákok közös projektjei nagyon fontosak. Irsai Mónika elmondta, az Onisifor Ghibuban alapítása óta létezik magyar tagozat, amely az iskola hagyományos profiljához kapcsolódva természettudományi osztályt jelent.
Tímár Ágnes az intenzív angol és német nyelvosztályokat, valamint a kiadványszerkesztői szakosztályt emelte ki; utóbbiról elmondta, hogy az IDEÁ-val együttműködve szinte önkéntes rendszerben oktatják a szakmára a diákokat. Kósa Mária a magyar és angol színjátszó kört említette, mint a Brassai sajátossága, míg Popa Márta, az unitárius kollégium sokszínűségét emelte ki. Székely Árpád a református kollégium óvodai csoportjait és a posztliceális képzést említette sajátosságként, valamint azt, hogy ősztől hároméves szakoktatást is indítanak, amellyel kapcsolatban már csak az a kérdés, hogy engedélyeznek-e három osztályt, vagy csak kettőt.
Ami a problémákat, és az esetlegesen bizonytalan jövőképet illeti, Vörös Alpár kiemelte, a román döntéshozók is érezhetik, milyen az, amikor román osztályok szűnnek meg azért, mert van magyar iskola, és a diákok nem kényszerülnek román osztályt választani. Emiatt következő lépésekre kell felkészülni, hogy ne szűküljön az oktatási paletta – mondta. Kiemelte még, hogy magyar osztályok terén falusi összevont osztályok, iskolák megszűnésére lehet számítani, és a kolozsvári iskoláknak fel kell készülni arra, hogy ha ezek a diákok a megyeszékhelyre jönnek tanulni, nekik is megadják a lehetőséget, hogy tehetségük, érdeklődésük függvényében tanulhassanak.
Irsai Mónika a külvárosi iskolák problémáiról beszélt:
hátrányosnak tartja, hogy csak három külvárosi iskola van Kolozsváron, ahol magyarul is tanítanak, és ez a magyar diákok lemorzsolódásához vezet. Elmondta, ezekbe az iskolákba sok vegyes házasságból származó diák jár, akik, amennyiben megszűnik a magyar tanítás, a román tagozatra kerülnek át, mert a szülők nem tudják bevállalni a belvárosba járatást. A külvárosi iskolák további előnyei mellett említette, hogy főleg az elemi osztályokban plusz megterheléstől szabadítja meg a kisdiákokat, akiknek így nem kell naponta több órát utazniuk iskolába, illetve nem válnak szülőfüggővé, hanem magukra tudnak iskolába járni, és ez a baráti társaságok kialakulásához is hozzájárul.
Irsai szerint a külvárosi iskolák működtetéséhez az infrastruktúra megvan, a probléma inkább a tanárokkal van. Ez egyfelől szintén a tanügyi törvényből adódik, hogy az iskolák nem tudják megválogatni a tanárokat, és egy-egy címzetes helyet nyugdíjazásig megtarthat az illető tanár, másfelől abból származik, hogy az itt tanító tanároknak gyakran nem ez az egyetlen posztjuk, így nem tudnak annyira résztvenni az iskola életében. Ha meg szeretnénk tartani ezeket az iskolákat, a tanárok elosztására kell odafigyelni – emelte ki.
Popa Márta szintén a tanárképzés fontosságáról beszélt, hangsúlyozva, hogy szerinte nem a túlélésre, hanem a minőségre kell koncentrálni, és nem az a „túlélő”, aki a legerősebb, hanem az, aki képes a változásokra reagálni. Az oktatásban is ilyen szemléletet tart fontosnak, a lexikális tudás alapú oktatásról az alkalmazott tudás alapúra való áttérésre.
A minőséget abban látja, amikor a tanár és a diák is a maximumot képes nyújtani, és meggyőződése, hogy a tanárképzést és a tanár társadalomban kialakult képét egyaránt meg kell erősíteni. Kósa Mária szintén azt emelte ki, hogy az oktatásban a legfontosabb a humán erőforrás, további negatívumként a pénzosztási rendszer problémáit emelte ki, valamint azt, hogy egy teljesen centralizált rendszerben nehéz jövőképet kialakítani. Székely Árpád az opcionális tantárgyak visszaszorítását is problémaként nevezte meg, mivel azok még valamelyest lehetőséget adtak a tantervek merevségének feloldására, és attól tartott, hogy a művészeti órákat is tovább csökkentik, amelyek szintén fontos képzési-nevelési pontot jelentenek az oktatásban.
Transindex.ro

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Megtarthatják tankönyveiket a kisiskolások
Az elemi osztályos tanulók megtarthatják tankönyveiket – jelentette ki Remus Pricopie tanügyminiszter, hozzátéve: a többi évfolyamon, év végén a diákoknak vissza kell szolgáltatniuk a tankönyveket az iskolának.
A tárcavezető azzal indokolta az elemiseknek járó kedvezményezést, hogy sok családban más könyv nincs, csak a gyerekek tankönyvei. Hozzátette: a gyerekek még nagyon kicsik ebben a korban és úgyis tönkreteszik a tankönyveket, akkor már inkább maradjon náluk.
2014-ig a tanügyminisztérium évente 16 millió lejt költött tankönyvekre, ezek egy része darabonként 1,30 lej volt. A tankönyvek felújításával és lecserélésével azonban jóval többet költ majd erre a tárca. Idén az I. és II. osztályosoknak úgy tankönyvekből kellene tanulniuk, ám ezeknek az iskolakezdésre tervezett elkészülése még mindig kérdéses, részben a minisztériumi pályáztatás nehézkes volta miatt.
marosvasarhelyiradio.ro, Erdély.ma

Állagjavítási munkák a Sapientiánál
A Sapientia egyetem bentlakásának rendbetételével kezdik el a csíkszeredai felsőoktatási intézmény felújítási tervének megvalósítását. A kivitelezési szerződést a napokban véglegesítik, a munkálatokhoz pedig jövő héten fognak hozzá. Az építkezés ütemezéséről hétfőn tartottak megbeszélést.
A csíkszeredai székhelyű Harbau Kft. nyerte el a Sapientia egyetem épületének felújítási jogát. A teljes átalakításra tavaly júliusban készítettek egy nagyszabású tervet, a kivitelezésre azonban csak kétmillió eurónyi összeg áll a rendelkezésükre. Az egyetem vezetősége végül úgy döntött kezdetben a csak a legfontosabb állagmegőrző munkálatokat végzik el.
Munkák az első ütemben
Kósa Istvánnak, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánjának elmondása szerint első körben a bentlakást teszik rendbe, azaz a szobákat újrafestik és a fürdőszobákat teljesen felújítják. Amint az építkezési engedélyt megkapják a csíkszeredai városházától, hozzáfognak az ablakok cseréjéhez és a homlokzat burkolásához, hogy csökkentsék az épület hőveszteségét. Kósától továbbá megtudtuk, hogy ezzel párhuzamosan felújítják a teljes hőközpontot: kicserélik a kazánt és vezetékeket építenek ki a szennyvíz elvezetésére, a vízellátásra és a fűtésre.
Nem mindenkinek jut bentlakási szoba
A felújítás ugyanakkor magába foglalja a második emeleten lévő bentlakási szobák termekké való átalakítását. „Informatikai laborokat és eladótermeket fognak ott kialakítani, így a teljes második emelet oktatási felületté alakul, követve a nagy koncepciós terv elképzeléseit” – részletezte a dékán. Összesen száz szoba állt a bentlakók rendelkezésére, amelyek nagy részében a múlt tanévben háromszáz hallgató lakott. Idén a szobák közel kétharmadát tudják felújítani tanévkezdésig, így kezdetben csak 250 diáknak tudnak biztosítani szállást, a többi szoba rendbetételével csupán november közepéig készülnek el.
Nem lesz fennakadás az oktatásban
A külső munkálatokat szeretnék még idén befejezni, a belső átalakításokkal a tervek szerint márciusban készülnének el. Kósa szerint az építkezés nem zavarja majd az oktatás menetét. Mint mondta, ígéretet kaptak a megyei önkormányzattól, hogy tudnak számukra előadótermet biztosítani, szükség esetén pedig további helyiségeket is bérelhetnek. Az építkezést leginkább az épületen logó gazdátlan kábelek hátráltathatják. „Felkérnénk mindazokat a szolgáltatókat, amelyeknek kábelei az egyetem épületét érintik, hogy távolítsák el onnan, ne kényszerüljünk arra, hogy levágjuk azokat” – hangsúlyozta Kósa.
Barabás Hajnal, Székelyhon.ro

Elek apó szülőföldjén (Nyári vendégforgalom Erdővidéken)
Akik Erdővidék érdeklődésre méltó látnivalóit, idegenforgalmi kínálatát akarják megismerni, immár nem ütköznek információhiányba. A rendszerváltás után eltelt közel negyedszázad alatt nemcsak a világháló, hanem a helybeli könyvkiadó, a helyi lapok is gondoskodtak arról, hogy kellő mennyiségű tájékoztató jellegű tudnivalót tegyenek közzé Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Kriza János, Bölöni Farkas Sándor és Apáczai Csere János szülőföldjéről. Augusztus vége, szeptember első fele itt még nyári turistaszezon.
Setétpatak hangos lesz
Pál-Szilágyi Éva nem az az asszony, aki megfutamodik a nehézségek elől. Két táborozó csoport közötti szabad idejében azonban hiába kerestük setétpataki vendégházánál, telefonon mondta el, hogy sikerült nem kis befektetéssel lakhatóvá-használhatóvá tenni a Baróti-hegyek szívében, festői környezetben meghúzódó vendéglakot, a nyáron majdnem telt házzal dolgoztak. Főleg hétvégeken igényelték a tágas, 45 férőhelyes táborházat a vendégcsoportok, s mert ők nem válogatnak a szállóvendégek között, a jó székely és a román konyha sok pihenni-kiruccanni vágyót ide vonzott. Augusztus 29-i kezdettel Setétpatak ad otthont a Székely Sziget Nemzeti Tábornak – jelezte, de olvasni lehet a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom honlapján is: „Ami már bizonyos, táncolni fogunk, s ha még nem tudunk, arra is lesz lehetőség, hogy megtanuljunk néhány lépést, hiszen lesz táncház, táncoktatás. Akik túrázni szeretnének, azoknak sem kell aggódniuk, mindenképp hozzanak túrabakancsot. Amit még megoszthatunk a nagyérdeművel a programokkal kapcsolatosan, hogy harcosoknak lesz airsoftjáték, olvasni vágyóknak könyvbemutató, és végül, de nem utolsósorban, ha tetszik, ha nem, lesz határőrség élőben!” Szeptember elejére is jelentkeztek már vendégek – közölte Pál-Szilágyi Éva, aki nem idegenkedik a reklámoktól, de mint mondta, számtalanszor bebizonyosodott, hogy szájról szájra is hatásos a hírterjesztés. A Setétpatak iránt érdeklődőknek azt is kell tudniuk, hogy az erdős környezetben fekvő tábor környékén is akad látnivaló: a patak forrásvidékén borvíz tör fel a mélyből, közel a Kincses-barlang, és csupán 3,5 kilométer távolságra Uzonkafürdő! Benedek Elek szülőfalujában, Kisbaconban – ahol emlékháza is megtekinthető – évek óta működik a Pál-Szilágyi Éva tulajdonát képező Melinda Panzió, amely egy 1903-ban épült, teljesen felújított székely családi ház, újjávarázsolt eredeti bútorzattal, három szobával, két fürdőszobával, nyolc férőhellyel. Ha igény mutatkozik rá, kulcsosház formájában is használható, a melegebb évszakokban fedett nyári szálláshelyekkel. A múlt századelő bútorai között igazán jól érzik magukat a vakációzó vendégek. A télen érkező – mert eljön ám a tél is – élvezheti a pattogó tűz hangulatát, lovas szánnal juthat fel a Dél-Hargita fenyvesei közé. A vidék jellegzetes ételeit, készítményeit is megkóstolhatja. Kisbaconban „zakatol” a vidék egyik működő vízimalma!
Jó a Jázmin kínálata
A bibarcfalvi Jázmin Panzióba kopogtattunk be. Kiss Hajnal tulajdonos nemhiába nyugalmazott tanítónő, tudja, hogy a vendéget csak kiváló kínálattal, kényelemmel és kifogástalan konyhával lehet ismét visszahozni a borvizes faluba. Látogatásunk idején gyomlált, mentette a még menthető virágokat, mert nem mindegy, milyen egy vendégház udvara. – Nem mondhatnám, hogy rossz volt a nyári forgalom – jegyeztük szavait. – Jöttek vendégeink külföldről és belföldről is, s mert több a szálláshelyünk, ki tudtuk szolgálni azokat a munkásokat is, akik a Baróton épülő bevásárlóközpont építésénél dolgoztak. Azt szokták mondani, ha nem csurran, hát cseppen. Ebből az „iparból” nem lehetne megélni, de mi nyugdíjasok vagyunk, és próbálunk kapaszkodni. Ahány megszálló, annyi típusú: van, aki csak átutazik, más csak pihenni akar, de akad olyan is, aki meg akarja ismerni a környéket, s ebben tudunk segíteni. Bibarcfalva egyébként mindig is híres volt ásványvizeiről, kalciumban és magnéziumban gazdag gyógyvizeiről. Sajnos, meleg kádas fürdője és hideg strandfürdője most nem működik, a városi önkormányzat – mert Barót városhoz tartozunk, s a médiából tudom – állítólag elárverezi! Én hiszem, hogy sikerül felújítani, és ez a hely visszakapja egykori varázsát. Kissé furcsállom, hogy ott, ahol nem volt gazdag hagyománya a fürdőkultúrának, mint például Bölönben, kezelőközpontot építettek, s Bibarcfalva A borvíz útja programból kimaradt. Itt, ahol a föld mélye tele ásványvízzel, nagyon fontos lenne a kanalizálás, mert nagy esőzések idején a felszíni szennyvizek beszivároghatnak a föld rétegeibe, és veszélyeztethetik a borvizeket. A városatyák civakodnak, s ilyenkor lelassulhat a haladás. A faluban is akad látnivaló, hiszen a helybeli református templomban található a vidék egyetlen feltárt, szépen restaurált Szent László-falfestményrészlete. Dobásnyira tőlünk Barót város gazdagnak mondható vendégforgalmi látnivalóival.
A Bella-Kriszta nyitva, a Derzs Panzióban is telt ház
Nem könnyű feloldani a két baróti vendégház nevének etimológiáját. Bella és Kriszta a nevüket viselő panzió tulajdonosainak, Sámuel Mária Magdolnának és Kolumbán Alpárnak Amerikában élő lányai. Az udvaron Kolumbán Albert házigazda fogadott.
– Aránylag jó a turistanyár – mondta –, majdnem telt házzal működtünk. Nálunk is szálláshelyre akadtak a baróti szupermarket építésénél dolgozók, a Barót Napok alkalmával itt szálltak meg a budafok-tétényiek s azok a vendégek – köztük mongóliai tudósok is –, akik a helybeli múzeum által szervezett hun táborban vettek részt. Még nincs vége a nyári szezonnak, hétvégére magyarországi vendégeket várunk. Igényesen berendezett szobáink, a kényelem, a vendéglátói szeretet és a finom falatok biztosítják, hogy aki egyszer itt megszáll, az bizonyosan visszatér. Panziónkban öt szoba van, ebből egy franciaágyas, három kétágyas és egy egyágyas, igény szerint mindenikbe pótágyat lehet betenni: 12–14 személyt tudunk elszállásolni. Öt szobához négy fürdőszoba tartozik. – A vendégeknek svédasztalos reggelit, ebédet és vacsorát is biztosítunk – folytatta Mária Magdolna, akivel utunk alkalmával egy naturista tanácskozás résztvevőjeként a Dél-Hargitában, a Kormos Panziónál beszélgettünk. – Vannak nekünk igazi székely és erdélyi ételajánlataink. A baróti Tortoma Könyvkiadó négy évvel ezelőtt ismét megjelentette a baróti származású Zelch Manci régi szakácskönyvét, mely itt jelent meg 1934-ben, úgyhogy nálunk ételválasztékban nincsen hiány. Panziónkban konyha is áll a vendégek rendelkezésére. A házhoz nagy kert és udvar tartozik, grillsütővel, kemencével, kerti bútorokkal, függőággyal. Az autóknak parkolót biztosítunk. A környéken igen sok kirándulóhely és túralehetőség várja az Erdély-imádókat. Ötven kilométer távolságra a brassói Aqua Park, kissé közelebb a Szent Anna-tó. Vendégeink részt vehetnek házikenyér-, lepény- és kürtőskalácssütésen, pálinkafőzésen is. A Derzs Panziót Homoród menti vállalkozó építette, aki szülőfalujáról, a Szent László-falfreskóiról híres Székelyderzsről nevezte el és jegyeztette be. Jelenleg Barót város testvértelepülésének, Dabas önkormányzatának tulajdona, harminc személy kényelmes befogadására felkészülve. A szobák többségéhez saját fürdőszoba és WC, állandó hideg-melegvíz-ellátás tartozik. Az épületben 35 férőhelyes vendéglő is található. – Három hónapig Erdéllyel ismerkedő dabasi gyermekcsoportokat láttunk vendégül – tájékoztatott Péter Erzsébet helyi megbízott. – Számos felnőttcsoport is jött, többek között budapesti vendégek. Panziónk remek lehetőséget kínál Barót és a környék nevezetességeinek és természeti értékeinek megtekintésére.
Kormos vize csendes csobogása
„Erdővidék! Hogy muzsikál a név zenéje. Hogy hív a Vargyas, a Kormos vize csendes csobogása s a Dél-Hargita fenyvesei...” Ismerősen hangzanak a szavak, amelyeket Erdővidék című útikalauzomban raktam egymás mellé 1973-ban. A Kormos vize mellett robogtunk a Kormos Panziót keresve. Csak a hegyek őrzik még régi körvonalaikat, már rég emlék az erdőfülei diatomitbánya, azóta régészek kutatták Csipán mezejét, de kitartóan csordogál a Kuvaszói borvíz, s itt-ott az öreg fákon még látni rég festett turistajelzéseinket. Kuvaszó tövénél ismerősként fogad Benkő Lehel, a négymargarétás Kormos Panzió tulajdonosa és felsége, Zsuzsanna. Éppen egy magyarországi naturista tudóscsoport tartotta az udvaron megbeszélését. Kívánatos délebéd illatát hordozta a szél, s egy idős ember egy kisfiút horgászni tanított a panzió udvarán lévő pisztrángos tóban. A tulajdonos bemutatta csodás vendégházát.
– Még mindig nem az a lefedettség, amire várunk – mondta –, de egyre több a visszatérő vendég, újakat is hoznak magukkal. Általában elégedettek vagyunk. Hat szobában a férőhelyek száma tizenöt. Van egy öt férőhelyes lakosztály és az ebédlő mellett tágas konferenciaterem. Innen könnyen elérhetőek – 15–20 kilométeres körzetben – Észak-Erdővidék vendégforgalmi objektumai, s a Dél-Hargita gerincén túl a Szentimrei Büdösfürdő, valamint az Andrási család ősi fészke, Csíkszentkirály.
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hívő hazafiság
Amióta az erdélyi médiában a kelleténél is nagyobb hangsúlyt kapott a marosvásárhelyi Unirea líceum visszaszolgáltatásának ügye és ennek kapcsán a katolikus egyház iskolaalapító szándéka, az ezt követő polémiában rosszmájú és a valóságtól elrugaszkodott vélemények és vádak törtek felszínre újfent. A szokásos gumicsontok – ti. hogy a katolikus egyház nem magyar, világpolgárokat nevel, a Vatikánból irányítják, elárulta a csángókat, nem tesz semmit nemzeti összetartozásunkért és megmaradásunkért, feladva a küzdelmet mintegy elárulja nemzeti közösségünket… stb. – mellett újabbakkal is előálltak a szolgálatos fröcskölődők. Azt állítják, hogy az egész Szent István-i mű magyarellenes volt, István királyunk kiirtotta az ősmagyar kultúrát, és ezzel nemzetünk vesztét okozta. Vajk kultuszát pedig – mondják – a Habsburgok kezdték „terjeszteni”, hogy hatalmukat megalapozzák… Ezek már annyira igazságtalan és minden realitást nélkülöző vádak, hogy azóta is azon töprengek: hogy lehet valakiknek kétezer év egyetemes, ezer év magyar kereszténység után ilyen sötétség a lelkükben. Próbálom a fájdalom és az elkeseredettség, a butaság és a rosszindulatú csőlátás miatt elvakult „érvek” okait keresni, vizsgálni, elemezgetni, de tulajdonképpen belőlem is kérdések törnek fel. Nem történelmietlen kérdések ezek, hanem önazonosságunkat firtató, mindannyiunktól becsületes, őszinte választ váró kérdések. Ilyenek pl., hogy: mi köze a nemzetnek az egyházhoz? Mi a fontosabb, a hazaszeretet vagy a hit? Melyik melyikre épül? Hogyan élhető meg a hívő hazafiság? Hogyan lehet összeegyeztetni saját nemzetem és más nemzetek szeretetét? Ebben a széthulló, minden szellemi alapot megkérdőjelező szabadelvű világban a globális agymosásra vagy a kisebbségi sorsra csak szélsőségekkel lehet reagálni? Itt Erdélyben mindig gond, hogy melyik egyházak „magyarabbak”: a protestánsok vagy a katolikus, ill., hogy a katolicitás s az ortodoxia teológiai közelsége nincs-e hátrányára a nemzeti identitás megőrzésének… Egyáltalán jogos, szabad ezt a kérdést így feltenni? Hogyan lehet szórványban, elnyomásban úgy megélni a hitet, hogy nemzeti identitásunk ne sérüljön? Biztos, hogy sok sebből vérzünk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy Európa elöregszik, kereszténysége is kifáradt, a gyorsuló világ húz el mellettünk, miközben hagyományaink, templomaink, életterünk kiürülőben. Eközben az anyaország kereszténysége, de a többi európai keresztény ország hívő népe is identitásválságban szenved, felhígult, átalakult. Erdélyi viszonylatban meg keresztre szegez minket a beolvadás veszélye, a kivándorlás, a munkahelyek hiánya, a fiatalok jövőkép nélkül elbátortalanodnak; s mintha a keresztény egyházaknak sem lenne mondanivalójuk, vagy inkább a jelenlétük, a kovász szerepük erőtlen. A politikai vonatkozásokról most nem is ejtek szót. Azzal már tele van a hócipőnk. Sajnos.
Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy egymás ellen acsarkodjunk, s amit az elmúlt évtizedek csendes megújulása, ökumenikus próbálkozásai is elindítottak, lélektől lélekig, abba most ilyen durva hitetlenséggel beletaposunk.
Eltűnődöm, mi lenne nemzetünkből nyelvemlékeink, költészetünk, irodalmunk, a gregorián zenekultúra, a csodálatos építészeti és kulturális remekművek nélkül?
XVI. Benedek pápa nem hiába kérdezte: „Mi maradna Európából, ha elvennék belőle azt, amit a kereszténység hozott létre…” Menjünk tovább: mi maradna a Kárpát-medencéből, Erdélyből, városainkból és falvainkból, templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Ha az egyház nem lett volna a nemzet mentsvára háborúk, elnyomások idején, ha nem lett volna kovásza a társadalmi fejlődésnek, túléltük volna-e eddig is? Mi tartotta a lelket Hunyadi Jánosban, Kaszap Istvánban vagy épp Márton Áronban, hogy nem adta be a derekát az erősebb nyomása ellenére? Ha Márton Áron a kompromisszum jegyében beköltözött volna Bukarestbe, akkor most nem magyarul írogatnánk s beszélnénk. Nem nemzetmegőrzés, amikor írni-olvasni, értelmiséget kiképezni csak a szerzetesek voltak képesek, akiknél királyok és hadvezérek nevelkedtek? És sorolhatnánk hosszasan a nemzetmegőrzés gesztusait a jelenkorban is: Böjte Csaba egész mozgalma nemzetmegőrzés. Mert nem a saját hobbija a gyermeknevelés és mentés, hanem egyszerre evangéliumhirdetés és nemzetépítés. Egyház szavunk azt súgja, hogy éljünk benne: egy házban valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel, egy kenyéren. Mint egy család. Az őskeresztények módján. Módján, mert ugyanúgy már nem tehetjük. Különböző képességeink vannak: Pál Feri előadásaira ezren járnak, Bíró Lászlóéra csak több százan, mert neki nincs akkora terme, mindegyiknél tömegek gyónnak, kérnek lelki vezetési tanácsot. Bírónak ’Szerelmes Hittanja’ is van olyanoknak, akik még nem jegyezték el egymást, még csak „gondolkodnak”. Barsi Balázs húsvét előtti konferenciabeszédeit zsúfolt templomokban tartja, ált. Bp.-en, sümegi lelkigyakorlataira csak hosszú előjegyzés után lehet eljutni. Hofher József SJ gyalogos-kirándulós lelkigyakorlatai is roppant népszerűek. Ha már lelkigyakorlat: a Manréza egész évben telt házas. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az egész országot behálózza, és igényes rendezvényeket szervez. A helyi csoportok persze megülik tagjaik névnapjait. A cserkészek is ugyanezt teszik, és őket kizárólag világiak vezetik. Sokfelé van újra búcsú: lelki épüléssel, gulyással és kirakodóvásárral. Számos egyházközségben van kórus, táncház, újság, családcsoport, babatorna, általában valamelyik pedagógus kismama csinálja.
Ádventi koszorú: karácsonyi vásár, csak saját készítményeket lehet kitenni. Pásztorjáték: ovisok, fölnőttek. Sok helyen van egyházközségi csapatok kispályás focibajnoksága. Hosszasan lehetne idézni – akkor is, ha ennek egyesek számára nincs „hírértéke” –, a sokféle faluünnepet, kopjafa- meg keresztállítást, tárgyi örökségeink megérzéséért vívott küzdelmüket, sokszor egészségük árán is (emléktáblák, templomépítések, családok megsegélyezése, szegény diákok taníttatása, alapítványok működtetése stb.). Említhetnénk a sokféle tábort (tánc-, önismeret, bibliás, családos, lelkigyakorlatos), lelkiségi mozgalmakat, ahol nemzeti és emberi öntudatra, érettségre nevelik egyházaink az ifjúságot és a felnőtteket egyaránt. És a szüleink idejében alakult legény- és leányegyletekről, a Kalot- és Kalász-mozgalmakról még nem is beszéltünk… Ez a fölsorolás talán kimerítő volt, de mégsem az: még rengeteg lelemény színesíti egyházaink életét. Akár lebontva felekezetekre, gyülekezetekre is. Egy részük a paptól függ, más részük a hívektől. Hasonlít Isten országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres – mondja Jézus. Tehát a kereskedő hasonlít Isten országához, a gyöngyök pedig mi vagyunk! Azok vagyunk, tényleg? Egyszerre fontos a test és a lélek: magyarságunk és hívőségünk. A keresztény hit nemesíti meg a vért, és nem fordítva. A nyers erőt, büszkeséget helyes irányba, a jó felé kell terelni. Már édes anyanyelvünk is jelzi, hogy identitásunk szellemi alapokkal bír. Ha nem hatja át nemzeti létünket a keresztény szeretet, most is csak vadak, pogányok vagyunk, akik a másikban ellenséget, veszélyforrást látnak. Urunk Jézus nem ezt akarja. Meg kell nézni, ő hogy élte meg zsidóságát, népéhez tartozását. Mikor vált eggyé vele, mikor tudott felülemelkedni belőle anélkül, hogy megtagadta volna. Szánalmas, amikor magyarságunkat és egyházunkat, hívő magyar voltunkat kijátsszuk egymás ellen. Ebből mindkettő vesztesen kerül ki. Az alapkérdés tehát az, hogy milyen szellemi kisugárzásra vagyunk képesek.
A haza adottság, a hit kegyelem. Hitemmel ismerem fel adottságaimat, s felelős vagyok, hogyan, mire használom azokat. Őrizni és művelni a földet, ez egyszerre lelki, szellemi feladat. Számba venni a kincseket, fényesíteni, gyarapítani és továbbadni az értékeket, tenni a jót, szeretni a másik embert. Ezt csak hittel lehetséges. Az egyház sem a „levegőben lóg”, mint ahogyan a haza sem csak a „magasban van”, hanem a konkrét nemzet lelkébe ágyazódik bele. Azt termékenyíti meg. Ezt ismerte fel Szent István, ezért látta meg fennmaradásunk garanciáját a nyugati rítusú kereszténységben, habár a másikat is ismerte. Bölcs döntése az évszázadok folyamán nem csak politikailag igazolódott be.
Nemzet ott van, ahol (lelki) közösség van. Közösség ott, ahol azt valami anyagin, földin túli idea, eszmény, tapasztalat összetartja, egybefogja. Ezt teszi a kereszténység. Megnemesíti és célt ad a természetes adottságnak, hogy magyarnak, székelynek születtünk. Beoltja szeretettel, hittel, bizalommal, szárnyakat ad neki. Mint minden nemzetnek. Isten virágoskertjében egy gyönyörű, illatos virág vagyunk, páratlan tulajdonsággal, egyedi feladattal, akárcsak a többi nemzetek virágai. Ezt a célt kell észrevennünk, felismernünk, megélnünk még ellenszélben, kisebbségben, nem mindig kedvező politikai széljárásban is. Egyéni és döntési szabadságunk sose kerülhet szembe közös felelősségünkkel, amelyet hazánk, nemzeti hovatartozásunk iránt viselünk. Kincseinket közösbe téve mutathatjuk meg az egység, az összetartozás erejét. Nem valakik ellen, hanem valamilyen cél, az üdvösség érdekében.
Az első keresztények sem tagadták meg soha nemzeti hovatartozásukat, sőt erősítették a nemzet egységét, sajátosságát. Később, a missziók idején, a „pogány” európaiak a legerősebb földrész nemzetállamai lettek, ugyancsak a keresztény lelkiségnek köszönhetően. Tehát a kérdés inkább az, ki, mi akarja az elkereszténytelenedést bennünk? Hisz az akarja lerombolni nemzeti hovatartozásunkat is. Nos, ez ellen kell közös erővel küzdenünk. A bennünk vagy másokban lévő gonoszság képes szabadsággal, lazasággal, kötelék és kötöttség nélküliséggel álcázni ártó szándékát, miközben azt harsogja: nem kell Isten, nem kell egyház, nem kell törvény, nem kell lelkiismeret. Hisz életünk egy nagy buli, élvezzük hát!… A pénz, a politika vagy a hatalom minden problémát megold. Szent István idejében is ez a közbeszéd járta, ezt a társadalmi vákuumot kellett kitölteni. Az Unirea líceumban létesülő katolikus gimnázium névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO”. Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Holott a haza fogalmában benne van a ragaszkodás kollektív élménye. „Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar« azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz:
»Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk.« Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él”. Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban” – mondja dr. Horváth Barna nyugalmazott miskolci teológiai tanár.
Mintegy summázva a hívő hazafiság lényegét. Mert jó hazafi csak jó keresztény lehet. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános
Népújság (Marosvásárhely)

Vitatkoznak az illetékesek, könyvek nélkül a diákok
Az óvások ellenére nem szervezik újra az első és második osztályosok számára készülő tankönyvek licitjét, szeptember elején csak a hiányzó kiadványokra írnak ki új versenytárgyalást – mondta el lapunknak Király András. Az oktatási minisztérium államtitkára szerint újra elmagyarázzák a kiadóknak a feltételeket, vagyis hogy az első kiírás során miért nem kapták meg a szükséges pontszámot, és remélik, második nekifutásra sikerül valamennyi könyvet biztosítani az elsős és másodikos diákoknak.
Bár a kiadók összesen 17 fellebbezést nyújtottak be különböző intézményekhez – többek között az Országos Korrupcióellenes Ügyészséghez (DNA) –, a versenytárgyalás feltételeit és az elbírálás módját kifogásolva, az óvások megoldásával megbízott testület megalapozatlannak ítélte ezeket.
„Katasztrofális” eredmény, „gyanús” kizárások
A Romániai Könyvkiadók Föderációja (FER) „katasztrofálisnak” nevezte a versenytárgyalás lebonyolítását, rámutatva, hogy a tenderfüzetben szereplő feltételeknek megfelelő kiadókat „gyanús” módon kizárták a licitről, így számos tárgy maradt tankönyv nélkül, ráadásul tartalmi szempontból a jóváhagyott kiadványok is gyenge minőségűek. A FER közleményben kérte a nem megfelelő licit felfüggesztését és a felelősök számonkérését.
Paul Balogh, a Read Forward kiadó képviselője rámutatott, hogy a mostani licit „a legnagyobb rablás a tanügy történetében”, mint mondta, a DNA egy akkora összeg után vizsgálódik, melyből 40 évre vásárolhattak volna tankönyveket az összes gyereknek.
A tender eredményeinek a meghamisításával és felelőtlenséggel vádolta a minisztériumot Ana Munteanu, az Aramis kiadó képviselője is. A Mediafax hírügynökségnek rámutatott, a szaktárca 24 tárgyból 61 tankönyvajánlatot kapott, azonban csupán kilencet hagyott jóvá, így a tantárgyak 75 százalékánál nem lesz könyvük a gyerekeknek. A FER tagjai azt is kifogásolták, hogy nem hozták nyilvánosságra az elbírálótestület összetételét, szerintük fennáll a gyanú, hogy egy érdekcsoport döntött a 30-50 millió euró sorsáról.
Kitart a miniszter
Ezzel szemben Remus Pricopie oktatási miniszter azt állította, a mostani volt a legátláthatóbb tankönyvkészítésre kiírt tender, és hangsúlyozta, hogy nem ismétlik meg, csupán a hiányzó kiadványokra írnak ki újabb versenytárgyalást. Kifejtette, már a licit meghirdetésekor tisztában volt vele, hogy háborúznia kell majd a kiadókkal, mivel megbolygatta ezek üzletét. Hangsúlyozta, a minisztérium betartotta a procedúrákat, a kiadók pedig ott tehetnek panaszt, ahol éppen akarnak.
Rámutatott, a hiányzó tankönyvek esetében újabb tendert írnak ki, amennyiben ekkor sem kerül befutó, akkor – a nemzeti kisebbségek esetében – két eljárás közül választhatnak: vagy az adott országból importálnak tankönyveket – az ukrán kisebbség esetében például Ukrajnából –, vagy pedig a szaktárca egy állami intézményt, például az oktatástudományi intézetet bíz meg a tankönyvek elkészítésével. A tárcavezető szerint a kisebbségi könyvek esetében azért nem voltak ajánlatok, mivel kicsi a példányszámuk, így kevés haszonnal jár az elkészítésük.
Akadályozó digitális változat
Az áprilisban meghirdetett licit során a huszonegy tankönyvajánlatból csak kilencet fogadott el az oktatási minisztérium döntéshozó bizottsága, a magyar tagozat számára csak az ábécéskönyvet hagyták jóvá. A legtöbb tankönyvet a digitális változata miatt nem engedélyezték, ezeken kell majd változtatniuk a kiadóknak.
Király András nem tartja valószínűnek, hogy iskolakezdésre meglesznek az új tankönyvek, ugyanakkor Remus Pricopie miniszter azon elképzelését sem tartja kivitelezhetőnek, hogy a nemzeti kisebbségek számára külföldről vásárolják meg a kiadványokat. „A miniszter úr az ukrán példával élt, ennél maradva, csak akkor lehetne Ukrajnából behozni az ábécéskönyvet, ha az megfelel a romániai ukrán tantervnek, emellett minden könyvvel végig kell járni az engedélyeztetési folyamatot” – magyarázta az államtitkár.
Még nem kötötték meg a szerződést
A pályázaton alulmaradt kiadókhoz hasonlóan a versenytárgyalás feltételeire és a minisztériummal való kapcsolattartás hiányára panaszkodik az egyetlen nyertes magyar tankönyv kiadójának igazgatója is. Varga Károly, a Corvin Kiadó igazgatója lapunknak elmondta, kevés az esélye annak, hogy iskolakezdéskor a magyar gyerekek megkapják az ábécéskönyvet.
„Első körben hat könyvet nyújtottunk be, ebből eggyel, az ábécéskönyvvel nyertünk, de az óvások miatt az egész folyamatot leállították, szerződést nem kötöttünk a minisztériummal. Átláthatatlan és szövevényes a procedúra, nem tudom, ki igazodik el rajta, de lehet, hogy éppen ez a szándék. Már régen nincs szó a gyerekek érdekeiről. Ez nem egy olyan közbeszerzési pályázat, amit pontosan értékelni, követni lehet” – szögezte le Varga Károly.
Elmondta, ha újra kiírják a versenytárgyalást, újra jelentkeznek, hiszen megfeszített munkával hat könyvet készítettek elő, többek között a matematikát magyar nyelven, holott erre nem is volt pályázat hirdetve.
„Ennyit a magyar érdekvédelemről. Ha magyar tankönyvet akarunk adni a magyar diákoknak, akkor azt ki is kell írni licitre. Így a matematikakönyvünk a 12 román kiadóval egy kategóriában versenyzett, és hiába kaptunk jó pontszámot a minőségre, az árral alulmaradtunk, hisz kis példányszámot nem lehet ugyanazon az áron előállítani, mint a nagyot” – érvelt a kiadó igazgatója. Varga Károly rámutatott, hónapokkal ezelőtt figyelmeztette a magyar politikusokat, hogy nem lesznek tankönyvek az iskolakezdésre, és ez nem a kiadókon fog múlni.
Lesz-e számítógép az elektronikus könyvhöz?
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő sem tartja valószínűnek, hogy az első és másodikos osztályosok tanévkezdéskor megkapják az új tankönyveket. Úgy vélte, a tanítók hozzáértésén múlik majd, hogy mennyire tudják a rendelkezésükre álló segédanyagokat, munkafüzeteket az új tantervhez igazítani, és tankönyv hiányában is megtanítani a diákoknak az anyagot.
Mint mondta, a tanfelügyelőség iskolakezdés után felméri, hogy a kisdiákok milyen mértékben tudják használni az elektronikus tankönyveket. Arra is kíváncsiak ugyanis, hogy a gyerekeknek otthon van-e számítógépük, vagy internet-hozzáférési lehetőségük, hiszen az iskolákban nem tudják maradéktalanul biztosítani az elektronikus formátum használatát. A tanintézetekben az informatikai laboratóriumok felszereltek ugyan, de egy nagy iskolában, ahol négy-öt első osztály van, a diákok ritkán férnének hozzá a gépekhez, mutatott rá a főtanfelügyelő.
Bíró Blanka, Pap Melinda, Székelyhon.ro

Marosvásárhelyiek Világtalálkozója – Vissza a gyökerekhez!
Sokan értesültünk arról, hogy az augusztus 28 – szeptember 1-je között megrendezendő Vásárhelyi Forgatagon, a több síkon zajló kulturális események mellett, első alkalommal kerül sor a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója. Hogy ez pontosan mit is fed, kinek szól, milyen programokra számíthatnak az idelátogatók, arról Kirsch Attilát, a találkozó felelős szervezőjét kérdeztük.
-Mit is takar pontosan a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója nevű rendezvény, milyen indíttatásból született a kezdeményezés?
- A találkozó ötlete a szervezők fejéből azért pattant ki, mert az elszármazott marosvásárhelyiek figyelmét is a Vásárhelyi Forgatagra akarták terelni, erre pedig egy világtalálkozó alkalmas lehetőség. Mivel az Öregdiákok Baráti Körével több világtalálkozót is szerveztem, tapasztalatomra alapozva a szervezőcsapat engem kért fel az esemény lebonyolítására.
- A rendezvényig még bő két hónap van. Milyen fázisban van a szervezés? - Tudni kell, hogy csupán május elejétől indítottuk el a szervezést, tehát négy hónap alatt kell tető alá hoznunk a rendezvényt, ami egy esemény előkészületeire igen szűkös időkeret. A találkozóval szemben támasztott elvárásainkat is annak tükrében állítjuk fel, hogy az idei az első alkalom, amely egy indulás, egy kezdet, alapot szolgáltat a hosszú távú terveinknek. De azt elmondhatom, hogy eddig és ezután is keményen dolgozunk, és magasra tesszük a lécet. A szervezés konkrét mozzanata például, hogy májusban több mint ezer személyre szabott és szóló, célirányos meghívót küldtünk ki azoknak a Vásárhelyen születetteknek, akik a világ különböző tájain élnek, ugyanakkor kisebb csoportoknak is, akik majd továbbítják a hírt az érdekelteknek. Csapattársaimmal egy több száz nevet tartalmazó címtárat nyálaztunk át, amely tartalmazza a városban született, de elköltözött személyek névsorát és elérhetőségét.
- Kinek, kiknek szól a találkozó?
- A külföldön élő vásárhelyiek mellett teljesen természetes, hogy az itt élő személyekhez is szól a rendezvény, épp ezért nem vagyunk híve semmiféle kategorizálásnak, mindenkit várunk, aki Marosvásárhelyhez kötődik, és velünk együtt szeretne ünnepelni, kortól, nemtől, foglalkozástól, iskolázottságtól függetlenül. Egyébként a teljes rendezvénybe belecsempésszük az interkulturalitást, így a világtalálkozóra akár román nemzetiségű, magyarul beszélő személyeket is szívesen látunk, mert Marosvásárhely az a város, ahol az együtt élő nemzetiségek beszélik egymás nyelvét, és a románok is büszkék lehetnek arra, hogy létezik egy ilyen fajta magyar rendezvény.
- Milyen programokon vehetnek részt az idelátogatók?
- Elsősorban teret szeretnénk biztosítani egy nagyszabású rendezvénynek, amely a Kultúrpalotához kapcsolódik: Emlékező marosvásárhelyiek! lenne a címe a régi Vásárhelyre való visszatekintő eseménynek, hisz a hazajáró személyek, külföldön élő vásárhelyiek szeretnek nosztalgiázni. A második témakör a város jelene és jövője köré csoportosul, emellett pedig művészeti vonatkozású programok is lesznek: a városhoz köthető színészek, művészek, énekesek kulturális műsorral színesítik majd a rendezvényt. Ez utóbbi esemény rendezője Kovács Levente, aki teljesen szabad kezet kapott mindazon művészek kiválasztásában, akit érdemesnek tart bevonni a világtalálkozó menetrendjébe. Nyilván a programok szintjén is a jövő évi világtalálkozónak szolgáltat alapot az idei, a fejlődést tűztük ki célunkul.
- Fiataloknak milyen programok szólnak?
- A szervezőcsapat fiataljai kiemelték, hogy föltétlenül szükséges olyan rendezvényekben és programokban gondolkodni, amelyek célirányosan szólítják meg az ifjúságot. A közeljövőben ez végleges formát fog ölteni, kiforr, és a következő gyűlés alkalmával pontosítjuk az ötleteket. Egyébként ízelítőként elárulhatom, hogy olyan programszámunk is lesz, amely során a fiatalok bemutatják, hogy miért érné meg a külföldön élő fiataloknak hazajönni, és miért jó ma nekik Marosvásárhelyen élni. Nagyon jó lehetőséget látok ebben, mert hiánypótló és aktuális.
- Milyen helyszíneken, illetve pontosan a forgatag melyik napján fog zajlani az esemény? - Szem előtt kell tartanunk, hogy egy több helyszínen, témakörben párhuzamosan futó nagy forgatagos programhoz kell idomítanunk az eseményt, így elképzelés szerint a célirányos program a szombati (augusztus 31-i) napra fog összpontosulni, nyilván optimális időpontokban, hogy elkerüljük az átfedéseket, és hogy mindenki részt tudjon venni. Helyszínként a Kultúrpalota a legalkalmasabb, mert ez minden vásárhelyinek emblematikus emlékképe, de a Bolyai líceum udvarában is lehetőség lesz a találkozásra, amely intézmény ugyancsak büszkeséggel tölti el az itt születetteket. - Milyen visszajelzések érkeztek ezidáig?
- A résztvevők számát egyelőre lehetetlen megsaccolni, de a visszajelzések kizárólag pozitívak. Az első dolog a magvetés, ismertetni kell a rendezvényt, utána meg mérlegelniük kell az érdeklődőknek, hogy ide tudnak-e látogatni vagy sem. Ausztráliából, Magyarországról is kaptunk visszajelzést, és mindenkinek az a véleménye, hogy jó ötlet, és ha idénre nem is, jövőre biztosan hazajön. Már a szervezés második fázisában vagyunk, a forgatagnak is megszületett a honlapja, ahol lehetőségünk lesz arra, hogy a jelzések szintjén próbáljuk felmérni a résztvevők számát.
- Aki ellátogat a rendezvényre, valószínűleg büszke a városára, gyökereire. Ön szerint miért jó vásárhelyinek lenni?
- Mindenkinek a saját belső lelki világában fogalmazódik meg ez, de én azt hiszem, hogy a gyökerekhez való ragaszkodás, a lokálpatriotizmus, a közösségért való tenni akarás, a múlt tisztelete mindenkinek szívéhez közel álló ügy. Bennem ez munkálkodik, én vérbeli vásárhelyinek tartom magam, ami leginkább egy életérzés, amit nem is lehet konkrét szavakkal megfogalmazni, kimondani.
forgatag.ro / kozpont.ro, Erdély.ma

Az első ötven teljesítménye (Székelyföldi cégek)
Érdekes és a maga nemében úttörő elemzést, illetve adatsort tett közzé honlapján az Omnibus. A székelyföldi cégkatalógus már évek óta a történelmi székek cégadatait igyekszik a közvélemény elé tárni, ezúttal az ötven legnagyobb árbevételt megvalósító vállalat listáját, illetve rövid elemzést tett közzé.
Ugyanakkor a székek vonatkozásában is közlik az árbevétel és a munkahelyek száma szerinti első ötven cég névsorát. A megközelítés azért újszerű, mert először jelenik meg olyan adatsor, amely nem megyei, hanem székelyföldi, illetve széki lebontásban sorolja be a legnagyobb forgalmat lebonyolító cégeket (igaz, amint az eddig kiadott katalógusoknál is, gyakorlati okokból az adatsorban, illetve az elemzésben Sepsi- és Kézdiszék, Alsó- és Felső-Háromszék néven kiegészül Erdővidékkel, illetve Orbaiszékkel). A továbbiakban az adatsorok segítségével nem csupán a különböző kisrégiók közötti összefüggéseket, hanem ágazati bontásban, illetve a nyereségességi adatokat is figyelembe véve igyekszünk elemezni Székelyföld 2013-as gazdasági helyzetét. (Hangsúlyozzuk, hogy az elemzés az első ötven, a legtöbb árbevételt megvalósító vállalat adataira alapoz, amelyeket a közpénzügyi minisztérium adatbázisából állítottak össze saját szempontok szerint.)
Székelyföld nagyjai
A toplistán szereplő, legnagyobb árbevételű ötven vállalat tavaly összesen valamivel több, mint 14,17 milliárd lejt valósított meg, vagyis átlagosan 283 millió lejt. A nagyvállalatok kimagasló eredményeit az is jelzi, hogy már a lista tizenötödik helyezettje az átlag alatti forgalmat hozott, félmilliárd lej fölött pedig csupán hat vállalat teljesített, ők egyébként az első ötven összárbevételének a hatvan százalékát adták. Mindez jelzi, hogy Székelyföldön néhány mamutvállalat viszi a prímet, legalábbis az üzleti forgalom vonatkozásában. Ágazati szempontból az első hatból három vállalat energiával kereskedik, egy vegyipari cég, egy ásványvizet és egyéb, nem alkoholos italokat gyárt, egy pedig elektronikai cikkek kereskedelmével foglalkozik. Az első tizenötben továbbá megjelenik a gyógyszer- és élelmiszeripar és -kereskedelem, az optikaikábel-gyártás, a közúti áruszállítás, a dohánykereskedelem, na meg a nyomdaipar. Összességében egyébként az első ötven cég árbevétele 2012 és 2013 között enyhén csökkent, gyakorlatilag stagnál. Nyereség tekintetében más sorrendet lehet felállítani, sőt, az ötvenes lista közel egyötöde, kilenc vállalkozás hiányt termelt, nem is keveset, hiszen a tavaly elkönyvelt bruttó veszteség meghaladja a 180 millió lejt. Összességében az elemzett vállalatok „mérlege” természetesen pozitív, meghaladja a 137 millió lejt. Ebből a szempontból az is érdekes, hogy az egy évvel korábbihoz képest az össznyereség két és félszer kisebb.
Székek versenye
A székek „versenyében” az árbevétel szempontjából egyértelműen és toronymagasan Marosszék vezet, hiszen az első három helyet itt bejegyzett vállalatok foglalják el. A méreteiket jelzi, hogy az első ötven székelyföldi vállalat összárbevételének közel felét ez a három vállalat adja. Két nagy energiaszolgáltatóról, illetve egy vegyipari óriásról van szó, a villany- és gázszolgáltató természetesen regionális szereplő, magyarán nem csak Székelyföldön szolgáltat, ám székhelye Marosvásárhelyen van. A negyedik helyen egy gyergyószéki ásványvíz-palackozó üzem áll, az „első” felső-háromszéki cég üzleti forgalom szempontjából pedig az elektronikai termékeket forgalmazó üzletlánc. Udvarhelyszékről szintén egy energiaszolgáltató, Csíkszékről közúti áruszállító, Alsó-Háromszékről pedig tejgyár áll az élen. Az Omnibus külön listákat állított össze minden vizsgált szék első ötven vállalatáról. Itt is Marosszék vezet, az árbevétel szerinti első ötven cég összforgalma megközelíti a 11 milliárd lejt, Udvarhelyszék nagyvállalatainak árbevétele meghaladja a 2,5 milliárd lejt, a további sorrend: Alsó-Háromszék (1,8 milliárd), Felső-Háromszék (1,4 milliárd), Csíkszék (1,3 milliárd), Gyergyószék (1,2 milliárd).
Munkaerő A munkaerő-foglalkoztatás szempontjából is meglehetősen nagyok a székek közötti különbségek. Itt is az első ötven cég adatait foglalták táblázatba székenként és csökkenő sorrendben (ezek egyébként megtalálhatóak az Omnibus honlapján). Marosszék itt is toronymagasan vezet, hiszen az első helyen álló vegyipari cég közel 2,5 ezer alkalmazottal dolgozik, további hat cég 500-nál több alkalmazottat foglalkoztat (itt is fontos szempont, hogy az energetikai cégek például regionális szolgáltatók, így alkalmazottaik nem csak székelyföldiek). Beszédes összehasonlítás, hogy míg az ötvenedik marosszéki vállalat alkalmazottainak száma 165, addig Felső-Háromszéken már a 26 munkavállalót foglalkoztató cég is felkerülhetett az ötvenes listára. A sorrend egyébként itt is hasonló az árbevétel szerintihez, Marosszék után Udvarhelyszéken a munkahelyek számát tekintve az első ötven vállalat összesen közel tízezer alkalmazottal szerepel, Alsó-Háromszék valamivel több, mint nyolcezerrel, Felső-Háromszék közel hétezerrel, Csíkszék valamivel több, mint hatezerrel, Gyergyószék pedig közel hatezerrel. A két háromszéki kisrégió árbevétel szerinti első ötven vállalata összesen 3231 millió lejt valósított meg, Alsó-Háromszék cégei mintegy 400 millióval többet, mint a felső-háromszékiek.
Összegzés helyett
Az adatokból természetesen aligha lehet messzemenő következtetéseket levonni Székelyföld gazdasági tevékenységéről. Az viszont tény, hogy az árbevétel szempontjából kevés az igazán nagy vállalat, alig valamivel több, mint harminc cég forgalma haladja meg a százmillió lejt évente, az első ötvenbe már 14 millió eurós „teljesítménnyel” is be lehetett kerülni. Ugyanakkor a székek között nem túl nagyok a különbségek, kivételt képez Marosszék, ám a teljesítmény ott is elsősorban a regionális energiaszolgáltatóknak köszönhető.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várad török kézre kerül (1660. augusztus 27.)
1660. augusztus 27-én foglalta el Szejdi Ahmed és Ali pasa egyesült serege a Partium legfontosabb erősségét, Váradot. A korábban erdélyi kézen lévő erődítmény 44 napos ostrom után adta meg magát a törököknek, elestével a fejedelemséghez egykoron hozzákapcsolt Részek közvetlen török uralom alá kerültek.
II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1648–1660) 1657 januárjában bekapcsolódott a két évvel korábban kirobbant északi háborúba, hogy – a svédek szövetségeseként – megszerezze magának az anarchiába hullott Lengyelország trónját. A másik oldalon harcoló Habsburgok hamarosan elérték, hogy a Porta visszahívja a fejedelmet, Rákóczi azonban a biztos győzelem tudatában nem engedelmeskedett a szultánnak. Ennek súlyos következményei lettek, ugyanis 1657 nyarán az erdélyi uralkodó magára maradt, és kénytelen volt – vesztesként – hazatérni, a kilátásba helyezett török–tatár büntetőhadjárat pedig megsemmisüléssel fenyegette a Portának hűbéres fejedelemséget. A IV. Mehmed (ur. 1648–1687) bosszújától rettegő erdélyi rendek – a támadás elkerülése érdekében – hamarosan Rhédey Ferencet (ur. 1657–1658) választották meg fejedelmüknek, ő azonban hamarosan lemondott, és ismét Rákóczi került hatalomra.
A fejleményeket látva az oszmánok megindították az első büntető hadjáratot, mely során Szejdi Ahmed pasa elfoglalta Lippa és Jenő várát; a megfélemlített rendek így újabb fejedelmet választottak Barcsay Ákos (ur. 1658–1660) személyében, aki busás váltságdíj fejében elérte, hogy a Porta békét kössön Erdéllyel. A további katasztrofális események fő felelőse már Rákóczi György, aki előbb Váradon izgatott Barcsay ellen, majd az év végén ostrom alá vette Szebent, az új fejedelem akkori tartózkodási helyét. A küzdelemnek végül Szejdi Ahmed vetett véget, aki 1660 májusában döntő vereséget mért Rákóczira – az uralkodó június 7-én bele is halt sérüléseibe –, ám a pasa a második hadjárat idején már nem hajlott olyan könnyen a békére. A török–tatár hadak ebben az esztendőben kegyetlenül felprédálták Erdélyt, miközben Ahmed pasa és Ali temesvári pasa Várad elfoglalására indult.
A Körös-parti város a magyar végvárrendszer keleti oldalának egyik legfontosabb láncszeme volt, mely az erdélyi kézben lévő, Debrecentől a Királyhágóig terjedő Partiumot lényegében egyedül felügyelte. Az olasz bástyákkal, hatalmas árokkal és számos ágyúval ellátott vár komoly erődítmény volt, mely azonban az utóbbi idők torzsalkodásai miatt szinte védtelenül maradt. Miután Várad kapitánya, Gyulay Ferenc – katonái nagy részével – Rákóczi György temetésére vonult, a falak mögött mindössze 850 védő maradt, akiket Balogh Máté alkapitány, Rácz János, Ibrányi Mihály és az eseményeket megörökítő Szalárdy János történetíró irányított. Bár a hármashatár közelében ott állomásozott Souches császári tábornok hadserege, I. Lipót (ur. 1657–1705) hadvezére még minimális segítséget sem volt hajlandó nyújtani a támogatásért könyörgő városnak. Időközben Ali és Ahmed pasa végigpusztította a hajdúvárosokat, megsarcolta Debrecent, július 14-én pedig körbezárta a váradi erősséget. Bár a törökök – egy Barcsayval íratott levélben – megadásra szólították fel a vár védőit, azok úgy is ellenálltak, hogy soraikban alig akadt tapasztalt katona.
A mintegy 50 000 fős török sereg így megkezdte Várad ostromát: lecsapolták az erősség körüli ostromárkot, tüzérségi erő és aknák révén pedig egy hónap alatt romba döntötték a falak nagy részét. A védősereg színvonalát mutatja, hogy a várbeliek képtelenek voltak az ágyúk használatára és az aknák hatástalanítására, egyedül a közelharcban tűntek ki elszántságukkal. Negyvennégy nap után a romos falak között az ellenállás immár értelmetlenné vált, ezért az Ali pasával kötött alkut követően Baloghék úgy döntöttek, feladják Váradot. Az egyezmény értelmében a város polgárai megmenekültek a fosztogatóktól, a csekély várőrség pedig szabadon elvonulhatott Debrecen irányába. Várad 1660. augusztus 27-i eleste után a Habsburgokat Európából és Magyarországról egyaránt számos bírálat érte, amiért tétlenül nézték egy ilyen jelentős erődítmény elestét. A város 1660 után közvetlen török közigazgatás alá került, és létrejött a váradi vilajet, mely az egész Partiumot kivonta Erdély fennhatósága alól. Az itt székelő pasa hamarosan újabb területeket vont kettős adóztatás alá, miközben Apafi Mihály (ur. 1661–1690) fejedelemsége tehetetlenül, elszigetelten tengette napjait. Várad eleste után a korábban félig független Erdély mozgási szabadsága elveszett, így később erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy valóra váltsa Bocskai István országegyesítő álmát.
TARJÁN M. TAMÁS (Rubiconline), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)