A vádiratban „felejtették” az ejtett vádakat?
Sorozatos halasztások után a csütörtökön délben a Marosvásárhelyi Táblabíróságon elkezdődhetett Borboly Csaba perének az érdembeli tárgyalása. A Hargita megyei önkormányzat elnöke és – egyetlen kivétellel – az összes többi vádlott kifogást emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) pontatlannak minősített munkája ellen és újrafogalmazás végett a vádirat visszaküldését kérte.
A megjelent vádlottak és ügyvédjeik nem győzték hangsúlyozni, hogy a DNA felületes munkája miatt az ügyiratban bizonyos személyek ellen olyan vádak is szerepelnek, amelyek esetében az ügyészség korábban már megszüntette a nyomozást. A vádhatóság képviselője ennek ellenére kitartott az ügyészség eredeti álláspontja mellett, hangsúlyozván, hogy a Borboly-dosszié szakszerűen és a lehető legkorrektebb módon volt összeállítva. Az érvek ütköztetése közepette Mihaela Ramona Creţu bírónőnek többször is fel kellett emelnie a hangját és pénzbírsággal kellett fenyegetnie a jogi képviselők némelyikét.
„Nem értem, hogy lehet az, hogy a DNA a tavaly ejtette a magánokirat-hamisításra való felbujtással kapcsolatos vádat, melyet Borboly Csaba ellen fogalmazott, de közben a teljes vádirat erre az alaptalan megállapításra épül. Kérdem én, ilyen egymásnak ellentmondó vádak alapján miként lehet felépíteni a védelmet?” – méltatlankodott a tárgyalóteremből kilépő védőügyvéd, Sergiu Bogdan. Egy korábbi tárgyaláson a kolozsvári jogász azt kifogásolta, hogy a telefonlehallgatások során a DNA több ízben is összekeverte a vonal két végén lévő személyt.
A vádlottak közül mindössze a Jászvásáron élő Mandache Daniel Cristian nem jelent meg a bíróság előtt. A topográfus, családi okokra és az anyagiak hiányára hivatkozva, közjegyző előtt nyilatkozta, hogy nem szándékszik védekezni, inkább elfogadja a bíróság ítéletét.
Amint már korábban beszámoltunk róla, a DNA azzal vádolja a Hargita megyei önkormányzat elnökét és alelnökét, Borboly Csabát illetve Sófalvi Lászlót, hogy további tizenegy személlyel együtt egy útépítési korrupciós botrányba keveredtek. A DNA álláspontja szerint a megyeelnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket annak a Stravia Group Kft.-nek, amely Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött. Ezzel állítólag az RMDSZ politikusa és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Eredetileg az Országos Korrupcióellenes Ügyészség – amely a nyáron 24 órás őrizetbe vette Borboly Csabát – folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsította a megyeelnököt. A vádirat többször is hivatkozik a Borbolyékat feljelentő Kovács Árpád Andrásra. A jegyzőkönyv szerint az MPP volt megyei frakcióvezetője 2012. március 8-én fordult a DNA-hoz. Tanúvallomásában Kovács elismerte, hogy a dokumentumot ő írta alá, de azt állította, hogy részleteit nem ismerte, és azt sem tudja, kik fogalmazták meg.
A következő tárgyalást a jövő csütörtökön tartják.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hat műemléket vettek oltalmuk alá a csikysek
A szórvány cselekvési terv részét képező Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program kezdeményezője és főtámogatója, Winkler Gyula EP-képviselő idén is brüsszeli látogatást ajánlott fel fődíjként a győztes diákoknak.
A program 2012-ben kezdődött, azóta már számos szórványban lévő tanintézmény csatlakozott, a dévai diákok után tavaly ősszel az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai is bekapcsolódtak a programba Lehoczky Attila és Muntean Tibor történelem szakos tanárok irányításával.
Az említett két tanár tavaly novemberben kezdte összeállítani a csapatokat, népszerűsítették a programot a diákok körében, ötleteket, tanácsokat adtak nekik. Közösen megbeszélték, hogy a hat kitűzött műemlék közül – Aradi Víztorony, Új Színház, Kultúrpalota, Aradi Vár, Régi Színház, Fehér Kereszt Hotel – ki melyiket választja, melyik épületet szeretné örökbe fogadni. Jelenleg a diákok gőzerővel dolgoznak a győzelem érdekében, a végeredményre február 28-án derül fény. A győztes 15 diák egy háromnapos brüsszeli látogatáson vesz majd részt április folyamán.
Muntean Tibor és Lehoczky Attila tanároktól megtudtuk, hogy összesen hat csapat versenyzik, két csapat – a gimnazisták (VII. osztály) – Muntean, négy csapat (a licisták) pedig Lehoczky irányításával.
„Kollégámnál két darab hétfős csapat van, én ötfős csapatokat kértem, a felhívásra négy csapat jelentkezett. A gimnazistáknál a nyertes csapat megy, a licisták közül az első továbbjut, a maradék 15 helyen pedig egyéni versenyt hirdetünk, melynek két győztese is csatlakozik a többiekhez” – magyarázta Lehoczky Attila.
Muntean Tibor egyik csapata az Aradi Víztornyot, másik az Új Színházat választotta, Lehoczky Attila csapatai a Kultúrpalotát, az Aradi Várat, a Régi Színházat és a Fehér Kereszt Hotelt vették oltalmuk alá.
„Előzetes eszmecsere után összeállítottunk egy szempontrendszert, hogy miket értékelnénk. Első körben a diákok kiválasztották az óhajtott műemléket. Egy következő lépés a választott épület bemutatása dolgozat formájában, majd lesz egy PowerPoint-os bemutató, ahol kreativitást, kiállást és találékonyságot osztályoznak, aztán egy másik feladat lesz az épületek reklámozása (facebook, Twitter, plakát stb.). Az elbírálást nem mi végezzük, mert mi szervezők vagyunk. Szeretnénk egy szakmai zsűrit felkérni, ennek kialakulása folyamatban van. A feladatokra pontokat kapnak a csapatok, a február 28-án sorra kerülő PowerPoint-os bemutatón osztjuk ki az utolsó pontokat, és itt értékeli, osztályozza majd a zsűri a dolgozatokat, a feladatokat, illetve a reklámkampányt is. A zsűriben iskolafüggetlen, köztiszteletben álló szakértők lesznek. Az egyéni verseny felmérőit Muntean Tibor kollégámmal ketten fogjuk javítani, a győztesek kilétére legkésőbb március elején derül fény” – mondta el a részleteket Lehoczky Attila.
Az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program célja a szórványban elő magyar közösségek identitástudatának megőrzése, a közösségi élet helyszíneinek biztosítása, az összetartozás érzésének kialakítása és fenntartása, épített örökségünk védelme, ápolása által.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

A magyar kultúra ünnepe, a Kölcsey-díj átadása
Lassan hagyománnyá válik, hogy az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyei RMDSZ közösen ünnepli január 22-én a Magyar Kultúra Napját.
Ezért gyűltek össze szerda délután szép számban az aradi magyarok a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, hogy méltóképpen áldozzanak a magyar kultúrának, és jelen legyenek az ünnepélyes keretek közt sorra kerülő 2013. évi Kölcsey-díjak átadásán.
Már egy ideje nyílt titok, hogy az idei Kölcsey-díjasok Sándor István építész (post mortem) és Horváth Tünde karnagy, az aradi kórusmozgalom kiemelkedő képviselője.
Ahogy az egy ilyen eseményhez méltó, az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, melyet a Vox Angelicus vonósnégyes rövid, ám igen nagy sikernek örvendő kis koncertje követett.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja elismerő szavakkal idézte fel Kölcsey emlékét, majd ünnepi köszöntőt mondott Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tóth Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke.
Az est sikeréhez és színvonalához hozzájárult Kis Zsuzsanna (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) és ifj. Tóthpál Béla (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz – részlet) – mindketten csikys diákok – szavalattal, valamint a főgimnázium diákkórusa is.
A Sándor István építésznek ítélt post mortem díjat családja vette át: édesanyja, Klára, fia, Szilárd, lánya, Andrea és élettársa, Mónika.
„István nem csak műépítészként, szakemberként töltötte napjait hosszú éveken keresztül a Szabadság-szobor árnyékában, hanem velem együtt arra is gondja volt és ideje, hogy megörökítsünk olyan felvételeket a szobor kiszabadításáról, annak visszahelyezéséről és a közbeni restaurálásáról, amelyeket az óta sem lehet megismételni. (…) Szeretném, ha most nosztalgiából megnéznénk ezt a kis filmet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt készült el” – szólt az egybegyűltekhez Puskel Tünde Emese.
Laudációja előtt levetítették a Bronzba álmodott magyar Golgota című, a Szabadság-szobor kálváriájáról szóló dokumentumfilmet, melynek operatőre volt Sándor István és melyet több szempontból is Aradnak ajándékozott a tavaly hirtelen elhunyt építész.
„Nehéz beszélni olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. (…) Nyugodtan mondhatom, hogy István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, kitüntetések után, csak egyszerűen tette a dolgát. Mindig önzetlenül megosztotta másokkal is kemény munkával szerzett tudását. (…) Életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés, a tettek embereként kerülte a nagy szavakat, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, abba apait, anyait beleadott” – hangzott el többek között Puskel Tünde Emese laudációjában.
Sándor István építészt megérdemelt szakmai megbecsülés övezte, több aradi köztéri alkotás – Szabadság-szobor, Szentháromság-szobor stb. – középületek, templomok, műemlékek, számos rendezési terv fűződik a nevéhez. Médiaszakemberként pedig ismerik nevét a Magyar Televízió, a Duna TV és mondhatni, hogy az egész Kárpát-medence tévénézői.
A Kölcsey Egyesület másik kitüntetettje Horváth Tünde marosvásárhelyi születésű nyugdíjas tanárnő, a Vox Iuventutis gyermekkórus karnagya, akiről Matekovits Mihály mondott laudációt. Horváth Tünde Erkel Ferenc dédunokájától, Erkel Sárától tanult zongorázni, majd a főiskola elvégzése után Aradra került, magyar és román osztályokban tanította énekelni a gyermekeket.
A jelenlévő kitüntetett meghatódva hallgatta végig Matekovits Mihály méltatását, majd könnyes szemekkel köszönte meg a szép szavakat.
„Nagyon sok mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy a pályámon segítettek és eljutottam idáig, hogy a Kölcsey Egyesület érdemesnek talált Kölcsey-díjban részesíteni a Magyar Kultúra Napján. (…) Munkámat áldás kísérte, jó kedvvel énekeltük gyönyörű népdalainkat, egyházi és világi kórusműveinket, és bőséggel alkottuk a sikereket. Tehát Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – zárta köszönő szavait Horváth Tünde.
A Kölcsey Egyesület 11. alkalommal rendezte a Kölcsey-díjátadó ünnepségét, ahol az aradi magyarságért végzett munkájukért kapnak emlékérmet és díszoklevelet a jelölt személyek.
A szerda délutáni eseményt az aradi polgármesteri hivatal támogatta.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Kit érdekel ma a forradalom?
Szeretlek benneteket, aradiak!
A romániai forradalom – a rendszerváltásra rímelő gengszterváltásnak mondják némelyek, külföldi indíttatás nyomán – 25. évében járunk, több idő telt el azóta, mint a két világháború között.
Akik akkor, 1989-ben vagy egy-két évvel korábban születtek, mostanra (talán csak majdnem) elvégezték az egyetemet, sokan külföldön keresnek boldogulást, mivel itthon nem találnak (tisztességesen megfizetett, vagy egyáltalán) munkát – ezt a nemzedéket, valljuk be, nem igazán érdekli a forradalom. Ami volt, az elmúlt, mondják, lássuk, mi van ma…
Hogy mi van, azt a kedves olvasó részletezés nélkül is tudja.
Tegnapelőtt délután, az Arad Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, miközben a legfeljebb harminc főnyi, többségében 50-60 fölötti közönséget vettem számba, ez járt a fejemben. Pedig a könyv – Vă iubesc, arădeni! a címe – az 1989. december végi események kétségtelenül legmarkánsabb, vezető személyiségét, Valentin Voicilă színészt mutatja be, aki még hónapokig, 1990 májusáig Arad megye első ember volt az akkori, nagyon nehéz és zavaros időkben. Nevéhez sem akkor, sem később nem tapadt szemernyi botrány: ma is, mint 1989-ben, ugyanabban a kicsiny, harmadik komfortú (a maiak nem is tudják, mi ez) kétszobás tömbházlakásban lakik Aradon, és, bár „pályázott”, egy városi tanácsosi tisztségig se jutott el, minthogy nem volt hajlandó a hatalomnak behódolni.
Petőfit juttatja eszembe, aki annak idején megbukott a követválasztáson, olyan személy ellenében, akinek nevét ma a kutya se tudja.
Szóval: erről a Valentin Voiciláról írt könyvet Emil Șimăndan aradi publicista, aki két évtizede foglalkozik a forradalom helyi történetével, és kutatásai során jóformán minden elérhető „forrást” (beleértve a résztvevőket is) felkutatott. Könyve gerincét két interjú képezi. Az egyiket (a 160 oldalas könyvben 56 oldalnyi) a szerző pontosan egy évvel 1989 decembere után vette magnószalagra, amikor a pillanatnyi hatalom a pár hónapja még a megye első emberének számító (időközben Temesvárra szegődött) színészt a forradalom évfordulóján nem engedte szóhoz jutni („a forradalom felfalja gyermekeit”), a másikat, a kisebbik terjedelműt, 18 évre rá, amikor már számos, 1989-cel kapcsolatos kérdés tisztázódott (vagy végleg homályba veszni látszott). A kötet többi írása bevezető, a romániai és az aradi forradalom kronológiája, a költőről, a színházi és filmszínészről, újságíróról szóló ismertető.
Felvetődik természetesen a kérdés: miért a forradalom 24. évfordulóján látott napvilágot Emil Șimăndan kötete, amelynek anyaga lényegében 23, illetve 6 évvel ezelőtt elkészült?
A szerző, magánbeszélgetés során – majd a könyvbemutatón is – bevallotta: annak idején nem volt mersze közreadni az anyagot, illetve azt csak részben idézte a forradalomról szóló köteteinek egyikében. (Az interjúkötetet olvasva és a szerző esetét ismerve – annak idején az utcán összeverték, és egyik kéziratát elrabolták – nem is tűnik indokolatlannak a félelem.) Most jött el az idő, amikor az Állami Levéltár aradi fiókjának vezetője, Eugeniu Criste 2013 vége felé előállt az ötlettel, és a könyv finanszírozására is vállalkozott, hogy teljes egészében közreadja azokat a beszélgetéseket, amelyeket az Aradon általa vezetett forradalomból kiábrándult színésszel folytatott.
A könyvbemutatón Valentin Voicilă azt mondta: nem akarta, hogy ez a könyv megjelenjen, hiszen nem hiszi, hogy hős lenne. Amikor 1989 december 21-én kora délelőtt, a tüntetés zaját hallva elindult hazulról, az aradi Kispiac környékéről, félelmet nem, de emberfeletti erőt érzett, s ez szerinte csak az Úr műve lehetett. „Eszköz voltam az Isten kezében, ezért semmiféle elismerés nem illet. A Városháza előtt, a tankokkal szemben is a legerősebb fegyverünk a Miatyánk volt” – mondotta a szerda délutáni, estébe nyúló könyvbemutatón, amelyen kedvenc költője, Eminescu I. Levelét is elszavalta.
A kötetet pedig, ha módjuk van rá, feltétlenül érdemes elolvasni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Magyarul! De hogyan és hol? – Péntek János nyílt levele
Tisztelt Felelősségviselői, azaz Tisztségviselői az erdélyi magyar oktatásnak! Három évvel ezelőtt, 2011. jan. 22-én, a szülőkhöz fordultam hasonló levéllel, körültekintően érvelve kértem őket, hogy amikor tannyelvet és iskolát választanak, fontolják meg, mennyi előnye van annak, ha anyanyelvén tanul a gyermekük.
Az akkor megszólított szülőkkel szemben azóta is adósnak érzem magam azzal, hogy Önöket, a másik oldalt is megszólítsam, azokat, akik a magyar oktatást, a magyar iskolákat vezetik, igazgatják, képviselik. A szülők kedvező döntésének ugyanis csak az lehet a feltétele és viszonzása, hogy a magyar nyelvű oktatás jó is legyen: eredményes, színvonalas, versenyképes.
Hasonló tartozásom van mindazok iránt is, akik az anyaországból, a világ minden részéből vagy éppen Erdélyből jóhiszeműen és teljes bizalommal támogatják az általam kezdeményezett, immár 11. éve működő tehetségtámogató programunkat, a Nyilas Misit. A támogatottak leveleiből, némelyikük sikeres iskolai pályájából tudjuk, hogy programunk valóban csökkenti azt az esélytelenséget, amelyet sokuk számára a pénztelenség jelent, de nem képes megóvni őket oktatási rendszerünk esetlegességeitől és egyenetlenségeitől, némely esetben ijesztően alacsony színvonalától.
Kétségtelen ugyanis, hogy magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés, ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntő vizsgák eredményei. És ezt nem lehet „a románokra", a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani.
Ez az aggasztó folyamat és helyzet, amelyet mintha legszívesebben elhallgatnánk, sok mindennek a következménye, és maga is sok mindennek az okozója. Nem szeretném megbántani azokat, akik az oktatásban is legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy „sok minden", ami ok és következmény, rajtunk múlik: közoktatásunk tisztségviselőin, tehát felelősségviselőin, iskoláinkon és pedagógusainkon. Még mindig a minőség az egyetlen esélyünk, nem a statisztika. Hiú remény arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a mi oktatásunkat, vagy arra, hogy az anyaország jó szándékú támogatása pótolja saját mulasztásainkat.
1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá közoktatási hálózatunk, a megújult régi és az új tanintézmények nevet is választhattak maguknak. Abban bízhattunk, iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre.
Ez a reményünk ritkán teljesült. Még mindig nem láttuk be, hogy megtévesztő ideológiáink ellenére a büszkeség és a hivatástudat vagy az arra való hivatkozás nem pótolhatja a szakmai tudást, a tartalmas tanórákat. A tanórákon a tanító, a tanár az úr, elsősorban rajta múlik, mennyire vonzó és tartalmas minden 50 perce a közös munkának. Nem célravezető az az ideológia sem, amely a közösségszolgálatot szembe helyezi az önmegvalósítással. Közösségét is csak az szolgálhatja jól, aki megvalósíthatta önmagát, csak abban lehet kellő alázat, aki tudatában van saját értékének és méltóságának.
Oktatásunk folyamatos romlásának valódi okai annyira nyilvánvalóak, hogy ebben a levélben nem feltétlenül kell a sajtóból is ismert mindennapi történésekre, tapasztalatainkra vagy saját kutatásaink megállapításaira hivatkoznom. Az alapvető okok nyilvánvalóak, de mégsem közismertek, nem merjük kimondani, legalább közösségünk számára tudatosítani őket. Azt, hogy oktatásunknak nincs kellő szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól szabályozott irányítása; nincs kellő felügyelete, nem sok jele van a felelősségnek és a fegyelemnek.
De mi biztosíthatná például a legfontosabbat, az igazi szakmaiságot, amikor tudjuk, hogy a pedagógusképzés felemás (felső)oktatásunk leggyengébb láncszeme; hogy oktatásunk továbbra is nélkülözni kénytelen egy, a működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltató jellegű szakmai háttérintézményt (noha ennek létrehozását a jelenlegi oktatási törvény lehetővé tenné); hogy nem biztosítottak a megfelelő színvonalú tankönyvek és taneszközök.
Mindezekben a hiányokban, hibás döntésekben, döntésképtelenségben, mulasztásokban és megalkuvásokban állami, intézményi szinten szerepük és felelősségük volt és van mindazoknak, akiknek az oktatási hatóságban (minisztériumban, tanfelügyelőségeken, önkormányzatokban, az iskolák vezetőiként) kell képviselniük oktatásunk érdekeit; politikai szinten: oktatáspolitikai tisztségviselőinknek (pártállástól függetlenül) és parlamenti képviseletünknek; szakmai szinten pedagógusképző intézményeinknek, azok vezetőinek, a pedagógusok szakmai szervezetének.
Úgy tűnik, akik az oktatási hatóságban kaptak megbízatást, gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként.
A 90-es években az intézményépítés láza vonta el a figyelmet magától a minőségi oktatástól, mintha csak az anyanyelvűség vált volna fontossá, az elmúlt 7-8 évben és napjainkban pedig már az akkor kiépített oktatási hálózat lebontása folyik. Ez – és nem a tanulás – tartja izgalomban a tanulókat, a szülőket, a pedagógusokat.
1990 előtt a pedagógusoknak legalább kétharmada kényszerült ingázni, most az iskolások, egész iskolák, sőt néhol óvodások is ingáznak. Lakótelepi tagozatok szűntek meg, falvak sora maradt iskola nélkül. Templomok iskola nélkül, közösségek jövő nélkül. Az országos adatokat nem ismerjük pontosan, de azt például igen, hogy egyedül Hargita megyében több mint 5000 tanuló ingázik, Temesváron pedig 154 kisiskolás kényszerül iskolabuszra.
Ez a korábban elkezdett „átszervezés", amelyre a „gazdaságosságon" és a fejpénzen kívül a minőség igényére is hivatkoztak, nemhogy javította volna, hanem tovább rontotta az oktatás színvonalát. Országútra, vasútra tettük a tanulókat, megterhelve őket az utazás fáradalmával, veszélyeivel, időveszteségével, eltávolítottuk őket otthonuktól, a szülőkre pedig újabb költségeket hárítottunk. Az otthonosság helyett így gyakran az otthontalanság érzése társul az iskolával. Sok helyen már nem a pedagógus az oktatás főszereplője, hanem a sofőr.
A nagyvárosi, lakótelepi magyar osztályokat, tagozatokat „jóindulatúan" és gyakran gátlástalanul felszívja néhány központi „elitiskola", azoknak a tanulóknak a kivételével persze, akik közben inkább a közelebbi román iskolába kénytelenek átiratkozni. A demográfiai apadás így válik nemcsak okozójává az oktatási hálózat szűkülésének, hanem következményévé is. Mint nemrég egy konferencián is hallhattuk: azok a szülők is, akik gyermekük számára tannyelvként a románt választják, egyre inkább és nem ok nélkül hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idő- és pénzveszteséggel járó nagyobb távolságra.
A szellemi értékekre nem tekintő pénzügyi számítás, az értéksemleges szociológiai és demográfiai statisztikák a „gazdaságosságot" és azt a fejpénzt teszik meg hivatkozási és viszonyítási pontnak, amelyet a költségvetés szán egy-egy tanulóra. Ez nyilvánvalóan és gátlástalanul felülírja a tanuláshoz való alkotmányos jogot, figyelmen kívül hagyja az oktatási törvényben egyébként „garantált" esélyegyenlőséget, már most is súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, és ezzel – mint annak idején a falurombolás – veszélyezteti közösségeink jövőjét.
Nincs más választás: Önök, tisztség- és felelősségviselőink, és maga a közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebből eredő hátrányos megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörődik oktatási hálózatunk fokozatos felszámolásába. Most inkább a megértő közreműködés, esetleg beletörődés tapasztalható, mint a határozott érdekképviselet és elutasítás. Vagy már nem is ismerjük érdekeinket?
Az oktatási színvonal romló tendenciáját nem ellensúlyozza, legfeljebb vigasz lehet az, hogy néhány „elitiskolánk" végzősei hazai és nemzetközi szinten is versenyképesek. Az erdélyi magyar értelmiségi és gazdasági elit vigyáz gyermekeire, és jól teszi. De nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről, a többi sok tízezerről, akik között ugyanolyan arányban vannak tehetségesek, törekvők, mint az elitek körében. Ők, akik a jelek szerint csak a statisztikában fontosak, kellő tudás, iskolázottság hiányában hol és miben válhatnak versenyképessé? A Kárpát-medence és Európa cselédpiacán? A napszámosok és szezonmunkások piacán?
Péntek János
Kolozsvár, 2014. január 22.
A szerző egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke
Emlékeztető: Péntek Jánosnak a Krónika 2011. jan. 22-i számban megjelent írását újraközölte:
Szabadság (Kolozsvár), 2011. febr. 2.
Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?
Krónika (Kolozsvár),

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Díjátadás és díszelőadás Nagyváradon
Gálaesten adták át a nagyváradi színházban az idei Magyar kultúra-díjakat, valamint a Jakobovits-díjat. Köszöntő beszédet Biró Rozália Bihar megyei szenátor és Vitányi István magyarországi országgyűlési képviselő mondott, majd a díjátadást követően a Liliomfi-remix című előadást láthatták az egybegyűltek. Az előadáson több mint száz diák lépett színpadra, ők a Szigligeti társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében ismerkednek a színjátszással.
Emlékplakettet Kordics Imre helytörténész (betegsége miatt Dukrét Géza vette át), a nagyszalontai Sinka István Kézműves Kör nevében annak vezetője, Fekete Mária, Szabó István ottományi helytörténész és Wilhelm Sándor székelyhídi néprajzkutató vehetett át Szabó Ödöntől, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökétől, és Biró Rozália szenátortól.
Magyar Kultúra-díjat kapott a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, valamint a mezőtelegdi Pacsirták Néptánccsoport.
Életműdíjban Csíky Ibolya, a Szigligeti Színház művésze, és Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője részesült.
Ujvárossy László képzőművész vehette át idén a Jakobovits Miklós-díjat, amelyet Jakobovits Márta, és az előző évi díjazott, Jovián György adott át.
A Magyar kultúra ünnepe elnevezésű rendezvénysorozat, amelyet Nagyvárad idén is Berettyóújfaluval együtt szervezett meg, pénteken zárul.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro,

Román himnusszal a Kovászna megyei fogyasztókért
A román himnusz első szakaszát tartalmazó műanyag táblát szereltek fel tegnap reggel a megyei fogyasztóvédelmi hivatal – kétnyelvűen feliratozott – bejáratához, ahova ez alkalommal két román zászlót is kitűztek.
A ceremónián az intézményvezető Mircea Diacon mellett közvetlen főnöke, a brassói székhelyű regionális központ igazgatója, Sorin Susanu főfelügyelő is részt vett, elmondása szerint a román állam és kormány iránti tiszteletből időzítette e történelmi dátumra – Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulójára – ezt a gesztust, amelyet a fejlesztési régióhoz tartozó minden megyére ki akar terjeszteni, „a normalitás jeleként”, amit „égbekiáltó” lenne rosszindulatúan értelmezni.
Susanu kifogásolta, hogy néhol a megyei önkormányzatok saját tulajdonukba vették az állam által állami feladatok ellátására, közpénzből épített ingatlanokat, és az állam intézményei emiatt abba a lehetetlen helyzetbe kerültek, hogy lakbért kell fizetniük a fogyasztóvédelemnek például Csíkszeredában. Az állam minden szervének zavartalanul kell működnie, szögezte le, és kijelentette: nem fogja eltűrni, hogy a fogyasztóvédelmi világnap megszervezésében a tanfelügyelőség akadályokat támasszon, illetve válaszra se méltassa őket, mint tavaly. Ezt a napot az egész világon március 15-én ünneplik, és Kovászna megyében is akkor fogják megszervezni a diákok vetélkedőjét, mert egyetlen magyar szülőt sem zavarhat, ha ezen a napon esetleg kitüntetést kap a gyermeke; maga a verseny amúgy is korábban lezajlik, csak a zárórendezvényt tartják 15-én. Nagyon helytelen ezt kiforgatni – hangsúlyozta –, valószínűleg némelyek érdekeit szolgálja a feszültségkeltés, amire semmi ok, hiszen „mindannyian románok vagyunk”, bármely nemzetiségűek is legyünk.
A Konstanca megyében élő kisebbségekkel is előhozakodott: tartják a hagyományaikat, de részt vesznek a december elsejei ünnepségeken, és nem kérnek anyanyelvűséget. Ennek amúgy szóban nem látja akadályát – Sepsiszentgyörgyön is főleg magyar nyelvű panaszok futnak be a hivatalhoz –, de írásban az állam hivatalos nyelvét kell használni. Itt több önkormányzati tulajdonban levő egység (köztük az uszoda) magyarul végzi a könyvelést és ügyintézést, ami azért elfogadhatatlan, mert megnehezíti az ellenőrzést, lényegében ellenséges viszonyulást mutat a hatóságok iránt.
Kovászna megye amúgy fogyasztóvédelmi szempontból a régió középmezőnyében helyezkedik el napi egy-két, viszonylag kis horderejű panasszal (lejárt élelmiszerek, számlázási tévedések és hasonlók); Brassóban sokkal több van, és súlyosabbak is, de itt valószínűleg nem eléggé ismeri jogait a lakosság – vélekedik. Pedig vannak gondok, több cég is sorozatosan semmibe veszi a bírságokat, és folytatja a vevők átverését. Az egyik háztartási gépeket forgalmazó áruházat említette, ahol a megrendelt termék drágább, mint ahogy hirdették, vagy a szavatossága hibádzik. Velük perben is állnak, mert megfellebbezték a rájuk rótt bírságot. A következő nagy ellenőrzési kampány során a pékségeket, kenyérgyárakat keresik fel, a mindennapiba kevert adalékanyagokat próbálják kiszűrni. E téren egy megyén kívüli cég krumplis kenyere vezet, amiben sem valódi, sem pehelyburgonyát nem találtak, csak vegyi anyagokat. Ezt törvény tiltja, és számon kérik majd.
Az elmúlt évben egyébként 1580 ellenőrzést végzett a megyei fogyasztóvédelmi hivatal, ebből 324-et lakossági panasz kivizsgálására. 640 szabálysértést észleltek, és 403 bírságot róttak ki, amiből 513 800 lej folyt be (nem lehet nem kifizetni, a pénzügy végrehajtja) – közölte Mircea Diacon, aki azt is elmondta: egy éve került tisztségbe, ezalatt egyetlen cégnél fogadták „románként”, de később ott is elnézést kért az illető egy hozzátartozója.
Dmeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (3.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé. – Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...
...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.
– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek?
– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk. – És nem voltunk ezzel egyedül.
– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ștefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.
– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással.
– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva. – Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva?
– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Magyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)
A székelyek
Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében.
László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”.
A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak.
1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”.
A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”.
A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kőváry László: Székelyhonról (Székely Könyvtár)
A terület méretét és a lakosok lélekszámát illetően is akadnak Európában hasonló vagy akár kisebb országok is a Székelyföld régiónál. Ez a tájegység annyi markáns ismertetőjellel, más vidékektől jól megkülönböztethető jellegzetességgel rendelkezik (például történelmét vagy az itt lakók nyelvezetét és gondolkodásmódját illetően stb.), hogy egészen természetes, miszerint időről időre olyan munkák láttak napvilágot, amelyek külön egészként tárgyalták földrajzát, történelmét, gazdaságát, néprajzát. Ezek közül a legismertebb vállalkozás Orbán Balázsnak 1868 és 1873 között hat kötetben megjelent A Székelyföld leírása.
Ennek mintegy előképe Kőváry László 1842-ben nyomdafestéket látott Székelyhonról című könyve. Ebben nincs ugyan annyi részletező leírás, nem ad annyira átfogó képet a Székelyföldről, mint Orbán Balázs műve, mégis érdekes olvasmánnyá teszi egyrészt az, hogy emberöltőnyi idővel korábbi, még 1848 előtti állapotokról ad hírt, másrészt meg a szerző látásmódját tükröző időnkénti kommentár. Könyve felvezetőjében Kőváry így fogalmazza meg szándékát: „Célom nem volt valami enciklopédiai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk ma még nem lehet […]. Legyen egyelőre hát utazás, memoire, vagy kinek mi tetszik, legalább nem latin, nem német […].” A Székelyhonról mégis több, mint egyszerű útirajz vagy útikalauz. Szerzője amellett, hogy minden székely széket érintve leírást nyújt jó néhány ottani településről, természeti ritkaságról, nem mulaszt el hangot adni gazdasági, oktatási vagy közművelődési elképzeléseinek, ötleteinek, amelyek óhatatlanul megfogalmazódnak benne a korabeli székely viszonyok láttán. Javaslatai egy része ma is meghökkentően időszerű. Teszi mindezt úgy, hogy elgondolásait áthatja a reformkori bizakodás, a jó irányba történő változások lehetséges és közeli voltával kapcsolatos derűlátás. Művét is ezzel kezdi: „Nagyszerű idők elébe megyünk. Az ész mindenható tüze meg fog víni a durva erővel […].” 1849 és a Bach-korszak még odébb volt…
Kőváry László még csak huszonhárom éves, amikor a Székelyhonról nyomtatásban megjelenik. A nyelvújítás időszaka alig múlt el (egyes vélemények szerint ez kinyúlt egészen 1872-ig, a Magyar Nyelvőr megjelenéséig), meg addigi latin és német nyelvű tanulmányai is közrejátszhattak abban, hogy néha úgy érezzük, egyfajta harcot vív a magyar nyelvvel, a magyar nyelvért, időnként olyan újonnan létrehozott magyar szavakat használ, amelyek nem gyökeresedtek meg nyelvünkben, azóta kihulltak a szókincsből. Ha úgy tetszik, ez is egyik bája művének, ükapáink kora, nyelve köszön vissza általa. Meg kellett vívni ezt a csatát is: a magyar szakszókincs létrehozásáért. Meghagytuk az eredeti fogalmazási módot, és csak a legszükségesebb helyeken végeztünk apró változtatásokat a helyesíráson, központozáson, hogy megkönnyítsük, gördülékenyebbé tegyük a szöveg olvasását.
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hárítani a felelősséget
A mellébeszélés iskolapéldája Dorin Florea beszéde, amelyet az Egyesülés Nemzeti Kollégium szülői bizottsága előtt január 23-án, az egyesülés napjának előestéjén mondott. A polgármester ígéretet tett, hogy egy gyermek sem fog elmenni az Egyesülés Nemzeti Kollégiumból, nem fognak osztályokat átrendezni, s az iskolát sem költöztetik el. Tette ezt, miközben a Római Katolikus Egyház és képviselője a Római Katolikus Státus Alapítvány arra vár, hogy aláírja azt a – minden szempontból jogos – kérésüket, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot önálló jogi személyiségként újraindíthassák. Természetesen nem szanaszét, hanem abban az épületben, amelyet nem kis erőfeszítések árán 1903–1905 között az egyház építtetett, majd 1948-ban államosítottak, 2006-ban visszaszolgáltattak, s amelyre a polgármesteri hivatallal megkötött bérleti szerződést – a vállalt feltételek be nem tartása miatt – 2012. augusztus elsejétől jogerősen hatálytalanították.
Dorin Florea nyilatkozatából az derült ki, hogy a státus hiába reménykedik abban, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban működő katolikus osztályokat, az Egyesülés kollégiumban működő magyar tannyelvű osztályokkal összevonva a saját tulajdonát képező épületben volt iskoláját újraindíthassa, még akkor sem, ha leszögezték: szándékuk nem ártana az Egyesülés Nemzeti Kollégiumnak, és nem irányul annak felbontására. Az erre vonatkozó nyilatkozatukat azonban, amelyet minden érintett félnek és a sajtónak is elküldtek, csak a magyar média közölte. A román nyelvű sajtó nem tartotta érdemesnek a teljes igazság bemutatását, vagy valaki megakadályozta őket ebben.
A valós helyzet vállalása helyett, miszerint nem akarja jóváhagyni a katolikus gimnázium újraindítását, Dorin Florea felelőtlen híreszteléseket emleget, és arra tesz ígéretet, hogy továbbra sem fog beavatkozni az oktatásügy kérdéseibe. Ilyen és hasonló választási ízű szlogenekkel akarja elhárítani a felelősséget, miközben a hivatal térfelén van a labda. A megyei tanfelügyelőség ugyanis a státus kérésének figyelembevételét a polgármesteri jóváhagyáshoz köti. További aggodalmai, miszerint az épület tulajdonosa, a Római Katolikus Státus a polgármesteri hivatal által fizetett bérleti díjakból nem fogja tudni fenntartani az épületet, nem felelnek meg a valóságnak. A legutóbbi nagy befektetéseket, a tetőszerkezet, a díszterem, a mellékhelyiségek, a kisebbik épület felújítását a katolikus egyház végezte el. A továbbiakban azonban egy nem létező szerződésre nem lehet bérleti díjat várni. Szerződés hiányában pedig az Egyesülés Kollégium teljesen törvénytelenül van az épületben, s szeptembertől már nem is kaphatott volna működési engedélyt, ami fölött a hatóságok sűrűn szemet hunynak. S végül igencsak elcsodálkozhatunk Dorin Florea azon kijelentésén, hogy szemben a katolikus egyház tulajdonával, a város birtokában levő iskolaépületek a legjobb körülményeket biztosítják a diákoknak. Sajnos, Marosvásárhelyen egyetlen minden szempontból korszerű iskolaépület sincsen, amilyeneket egy-két határral odébb Európában látni lehet. Itt nálunk a várost elborító díszkövekre kell a pénz. Mert a gyermek felnő, s kirepül az iskolából, de a "kő marad". Amíg a szakszerűtlen munka miatt ki nem billen a helyéből.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A szecesszió remekeit mutatták be
A történelmi Marosvásárhely építészeti díszítő művészetéből nyílt vasárnap délben fotó- és designtárlat a Bolyai téri unitárius egyházközség kiállítótermében.
Novák József ötletgazda és grafikai szerkesztő, valamint Plájás István fotóművész a belvárosi csodálatos paloták és középületek részleteit mutatják be a nagyközönségnek, azokat a vásárhelyi vagy Borsos Tamás-féle címereket, a székelység jelképeit, a napot és a holdat, a vitrál üvegablakokat, stukkókat, domborműveket, kovácsoltvasból készült korlátokat, cifra csatornákat, tulipános motívumú díszítéseket vagy éppenséggel harangokat, amelyek mellett a siető gyalogos gyakran úgy halad el, hogy szinte észre sem veszi. A tárlat a város építészeti alfájával és ómegájával, a százéves Kultúrpalotával és annak csodálatos díszítőelemeivel kezdődik, de egy múlt század eleji képről azt is láthatjuk, miként készültek megönteni a Bernády György polgármester által megálmodott Közművelődési palota alapját.
„A kiállítás eredetileg a százéves Kultúrpalotára, annak csodálatos homlokzatára és belső díszítő elemeire korlátozódott volna. Aztán rájöttem, Bernády Marosvásárhelye sokkal több szép szecessziós épülettel büszkélkedhet. A legszebb házak és díszelemek fotózására kértem fel Plájás István barátomat, akinek képei révén olyan kis részletekkel ismerkedhet meg a nagyközönség, amelyek mellett vagy elhalad, vagy a járdáról nincs rálátása” – indokolta indíttatását Novák József.
A valamikor Széchenyi nevét viselő főtér szecessziós remekei között ott láthatjuk a Bányai-palotát, amely a gyönyörű francia-barokk stílusú Toldalagi-ház szomszédságában kirívóan túlnőtte annak magasságát, a bécsi Gärtner Jákob által tervezett zsidó hitközségi kaszinót, a 19. században még László-féle vendéglő és bálteremként ismert későbbi Maros éttermet, a szülészettel szemben lévő sarkon álló impozáns bérházat, a Sanepid-székházként ismert, díszes íves vonalú oromfallal épült Csiszár-villát, a ’70-es évek pionírházát, az egykori Csonka-villát és sok más épületet. Nem maradt ki a sorból a múlt századi városépítő polgármester Szentgyörgy (Forradalom) utca 31. szám alatti emeletes háza sem, melynek homlokzatát, tervezője, Radó Sándor nagyon finom vonalú és rajzolatú díszekkel, íves vonalú erkéllyel ékesítette, hogy annak kiképzése méltó legyen a polgármesteri lakás részére. Bár nem az volt a célja, de a képanyag helyenként az utókor műemlékek iránti tiszteletlenségére is rávilágít. A kommunista rendszerben levert díszítőelemeket és bevakolt címereket az elmúlt negyed évszázad alatt senki nem állította vissza, mi több az építészeti barbarizmust számos ajtó és ablak „termopánosításával” gazdagította.
A kiállításnak – hála az épített örökség kínálta bő nyersanyagnak – folytatása is következhetne, állítja Novák József. Minden a szervező megyei önkormányzaton és múzeumon meg a költségvetési tételeken múlik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Tízezer diákkal kevesebb
Tízezerrel csökkent Hargita megyében tizenegy év leforgása alatt az óvodákba, iskolákba járók száma. Nagyobb periódust vizsgálva még drámaibb a helyzet: míg az 1997-1998-as tanévben még 68 148 diák járt a Hargita megyei óvodákba, iskolákba, a jelenlegi tanévre ez a szám 52 959-re csökkent. A 2012-2013-as tanévben a román tannyelvű iskolákban több mint háromezerrel, a magyar tannyelvűekben közel hétezerrel kevesebb diák volt, mint a 2002-2003-as iskolai évben.
Évente beszámol a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a diáklétszám folyamatos, átlagosan évi egy százalék körüli csökkenéséről, ezért arra gondoltunk, összevetjük a jelenlegi adatokat a néhány évvel ezelőttiekkel, talán érdekes lehet, mennyire csökkentek a számok.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség által rendelkezésünkre bocsátott, továbbá a statisztikai hivatal honlapján nyilvánosságra hozott számsorokból kivilágló csökkenés még úgy is döbbenetesen nagynak tűnik, hogy tudtuk, körülbelül erre lehet számítani. Bár a statisztikát néha „megzavarja” az oktatás egyes szintjein bevezetett átalakítások által generált növekedés vagy fogyás egyik vagy másik oldalon – például az előkészítő osztályok bevezetése, az ide járó gyerekeknek az óvodákból az iskolákba való átkerülése –, egyértelműen megállapítható, hogy a diáklétszám csökkenése folyamatos és jelentős.
Két nagy törés
Az 1997-1998-as tanévben Hargita megyében még 68 148 diák járt az óvodákba, iskolákba, közülük 13 500-an román, 54 648-an pedig magyar tannyelvű osztályokba. Egy évvel később azonban már jelentős, több mint másfél ezres csökkenés volt megfigyelhető a magyar gyerekek soraiban: az 1998-1999-es tanévben a megyebeli diáklétszám összesen 66 579, amelyből 13 582 a román és 52 980 a magyar tannyelvű iskolába járó gyerekek száma. Innen kezdve egyenletesebbnek tűnik a fogyás, a következő tanévekben 65 795 (1999-2000), 64 627 (2000-2001), 64 178 (2001-2002), 63 351 (2002-2003), 62 372 (2003-2004), 61 665 (2004-2005), 60 877 (2005-2006), 59 835 (2006-2007) és 59 171 (2007-2008) a megye diákjainak összlétszáma. Ekkor újabb, mintegy másfél ezres csökkenés történik, a 2008-2009-es tanévre 57 582-re apad az össz diákpopuláció. Ezt követően is folyamatosan a fogyás, 56 543 (2009-2010), 56 076 (2010-2011), 55 197 (2011-2012), 53 534 (2012-2013). Jelenleg 52 959 a megye óvodáiba, iskoláiba járók létszáma.
Kiegyensúlyozottabb fogyás
A román tannyelvű iskolákba járó diákok számának apadása összességében kiegyensúlyozottabbnak tűnik. Kezdetben növekedés is megfigyelhető, az 1997-1998-as tanévről a következőre történt másfél ezres csökkenés mind a magyar diákok létszámát apasztotta, a román diákok létszáma akkor 82-vel nőtt – derül ki a statisztikákból.
A román diákok számát tekintve később megfigyelhető még kisebb növekedés, de összességében fogyás volt náluk is: 12 867 (1999-2000), 12 360 (2000-2001), 12 596 (2001-2002), 12 244 (2002-2003), 12 175 (2003-2004), 11 802 (2004-2005), 11 285 (2005-2006), 10 870 (2006-2007), 10 501 (2007-2008), 10 114 (2008-2009). A 2009-2010-es tanévtől tízezer alá esik a román diákok létszáma, a jelenlegi tanévben pedig már kilencezer alá is, most 8900 a megyében román tannyelvű iskolába járó gyerekek száma.
Két éve újabb nagy csökkenés
A magyar diákok létszáma az 1997-1998-as és a jelenlegi tanév között 10 672-vel csökkent Hargita megyében. Az 1999-2000-es tanévben 52 811 volt a magyar diákok létszáma, egy évvel később 52 162 óvodás és diák kezdte el a tanévet. A 2001-2002-es iskolai évben 51 474, 2002-2003-ban 51 020, 2003-2004-ben 49 970, 2004-2005-ben 49 749, 2005-2006-ban 49 553, 2006-2007-ben 48 943 a megyei magyar diáklétszám. A 2007-2008-as tanévről a 2008-2009-re ismét jelentős csökkenés figyelhető meg, 1138-cal kevesebb diákot regisztráltak egyik évről a másikra: 48 587-ről 47 449-re esik a magyar diákok száma. A következő két iskolai évben 46 773, illetve 46 362 a magyar diákok száma a megyében, ezután azonban ismét egy nagy létszámcsökkenés figyelhető meg: míg a 2011-2012-es iskolai évben még 45 890 a magyar tannyelvű óvodákba, iskolákba járók száma, egy tanévvel később ez már csak 44 299, ami ismét több mint másfél ezres csökkenést jelent. A jelenlegi tanévben a megyében 43 959 diák tanul magyarul.
Szinten maradt az óvodások száma
Nem köszönnek vissza az óvodások esetében az össz diáklétszámban tapasztalt csökkenések és nagyobb zuhanások. Bár vannak kisebb apadások itt is, az óvodai oktatást igénybe vevő megyebeli gyerekek száma folyamatosan 13 ezer fölött volt az elmúlt években. Az 1997-1998-as tanévben 13 570 gyerek járt óvodába a megyében, a 2011-2012-es tanévben pedig 13 582. Az óvodások számában az előző tanévben következett be nagy csökkenés, ennek az az oka, hogy az iskolák kötelékébe kerültek át az előkészítő csoportosok.
Visszaköszön a tendencia
Az elemista és felső tagozatos általános iskolások száma követi az általános tendenciát, és folyamatos csökkenést mutat. A román diákok száma az 1997-1998-as tanévről az 1998-1999-as tanévre növekszik egy keveset, 7 002-ről 7172-re, ezt követően azonban folyamatosan csökken valamennyivel, előző tanévben 4 328 volt. A magyar általános iskolások az 1997-1998-as tanévben 30 002-en voltak, jelenleg pedig 24 614-en vannak. A csökkenést mérsékli ugyanakkor, hogy az előző tanévben az óvodákból átkerült előkészítősök mintegy háromezerrel megemelték az elemisták számát.
Nőtt a középiskolába járók száma a kétezres évek közepén
A középiskolás diákpopuláció létszáma nagyjából ugyanannyi volt az 1997-1998-as tanévben, mint a 2012-2013-as iskolai évben, a közben eltelt időszakban azonban emelkedett, aztán visszaesett az elméleti, illetve szakközépiskolákba járók száma. Miután az 1999-2000-es tanévre 10 871-re csökkent a középiskolások száma a megyében, a következő néhány évben szinten folyamatos növekedés következett be. A 2006-2007-es tanévre 13 ezer fölé, 13 293-ra emelkedett a középiskolások száma, a csúcsot pedig a következő, 2007-2008-as tanévben érte el, amikor 13 649 diák járt elméleti és szakközépiskolákba a megyében. A 2008-2009-es tanévtől kezdve csökkenni kezdett a középiskolások száma, majd a 2010-2011-es tanévtől ismét nőni, a korábbi szintet azonban nem érte el a létszám, amely az előző tanévben ismét 11 379-re zuhant vissza. Ez utóbbi csökkenésnek az is részét képezte, hogy elindították a kétéves szakoktatási formát, és mintegy ötszáz diák oda iratkozott át.
A középiskolások létszámában mutatkozó növekedési és csökkenési tendenciák a magyar diákok létszámában mutatkoznak meg, a román tannyelvű középiskolák létszámainak dinamikája más: az 1997-1998-as-as tanévben iskolába járt 3154 román középiskolás száma a következő három tanévben folyamatosan csökkent, majd a 2001-2002-es tanévtől növekedni kezdett és 3200 körül maradt egészen a 2008-2009-es tanévig, amikor 2876-ra esett vissza. A 2010-2011-es tanévben ismét növekedést regisztráltak, azóta pedig 2900 körüli a román tannyelvű középiskolák diáklétszáma.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Magyarország így győzheti le Trianont
Átfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk.
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől…
Kovács András
(Az interjú folytatását holnap olvashatják)
MNO,

Amíg segítség van, addig nincs ok aggodalomra
A megye egyetlenközépfokú magyar nyelvű tanintézménye, a Csiky Gergely Főgimnázium jelentős változásokon, változtatásokon ment keresztül az elmúlt évben. Bár nem egy új tanév, de egy új év kezdődött az iskola életében is, ez remek alkalom arra, hogy mérleget vonjunk. Hadnagy Évával, a főgimnázium igazgatónőjével beszélgettünk.
– Ön a 2013–2014-es tanévtől tölti be az iskola igazgatói posztját. Mi az, amit igazgatóként fontosnak tart az intézmény életében?
– A Csiky Gergely Főgimnázium Arad megye egyetlen magyar középiskolája, ezért sokkal tágabb feladatköre van, mint általában a hazai iskoláknak. Elsődleges feladatunk az, hogy megfelelő színvonalú oktatást biztosítsunk a diákoknak, minden szinten. De tisztában vagyunk azzal is, hogy a mai diákság tagjai közül kerül ki a holnap magyar értelmisége, szakmunkás gárdája, és a jövő generáció szülői társadalma, ezért olyan értékrendet kell átadjunk, hogy nemcsak boldoguljanak ebben a felgyorsult társadalomban, de ki is tartsanak anyanyelvük, saját közösségük mellett.
Mondanom sem kell, hogy egy olyan iskolában, ahol az óvodai csoporttól kezdve az elemi, gimnáziumi osztályokon keresztül, elméleti, szaklíceumi és szakiskolai osztályokban folyik a tanítás, ennek a célkitűzésnek az elérése nagy feladat elé állítja a lelkiismeretes pedagógusokat.
– Melyek azok a változások, amelyek az intézmény életében történtek tavaly szeptembertől?
– Nagy változások nem történtek, csak egyszerű és fontos változtatások, illetve javítások. A földszinti termekben idéntől csak elemi osztályosok tanulnak, ezért fontos volt felújítani a mosdókat. Az alagsortól a második emeletig és az udvaron ki kellett cserélni a vízvezetékcsöveket. Most, a téli hónapokban jól érezhető annak az eredménye is, hogy kicserélték a folyosók ablakait és hőszigetelték a falakat: kellemes meleg van az épületben. Az óvoda épületében is befejeződött az új épületszárny építése, decemberben pedig a berendezésre is nagyobb pénzösszeget utalt ki a polgármesteri hivatal.
– Ha összegeznie kellene az elmúlt fél évet, hogyan ítélné meg az intézmény tevékenységét?
– Az elmúlt fél évben számos igen fontos esemény zajlott iskolánkban. Több versenyen is részt vettek a diákok, de a tantárgyversenyek nagy része még csak ezután következik. A közösség életében is nagy jelentőségű eseményeket szerveztünk, hiszen az Alma Mater Alapítvány véndiák-találkozójára nemcsak Aradról, hanem külföldről is érkeztek résztvevők. A jelesebb események közé tartozott még a Szóló szőlő hagyományőrző előadás, amelyet a megye iskolaigazgatói és elöljárói is megtiszteltek jelenlétükkel, vagy a Csiky-napok, illetve a 90 éves évforduló megünneplése, ahova már „fiatalabb” volt diákokat is sikerült beszervezni előadóként és támogatóként is.
A legnagyobb örömet talán mégis a karácsonyi forgatag jelentette. Négy napon keresztül folyt az elemisták és a gimnáziumi osztályosok karácsonyi előadása, ahol a kirakodóvásáron a diákok kézimunkáit is megvásárolhatták az érdeklődők. 7–800 szülő, hozzátartozó fordult meg az iskolában, igazi közösségi, karácsonyi hangulat volt.
– Hogy alakult a diáklétszám az előző tanévhez képest?
– Tavaly 630-as diáklétszámmal kezdtük a tanévet, ezzel szemben a 2013–2014-es tanévben 600 diákunk van az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig. Idén öt tizenkettedik osztály ballag, viszont csak négy kilencedik osztályt indítunk, abból is egy szakiskolai osztály.
– Tanintézmény-vezetőként mi az, ami aggodalomra ad okot, és mi az, ami elégedettséggel tölti el?
– A diáklétszám csökkenése Aradon és megyei szinten, de a nyolcadikos diákok hiányos felkészültsége is komoly aggodalomra ad okot. Az is kérdéses, hogy meddig tarthatók a kisebb létszámú osztályok, amelyekben viszont jobb oktató-nevelő munkát lehet végezni. A 2014-es év kezdetétől óriási nyomás nehezedik azokra a tanintézményekre, amelyek nem illeszkednek a diáklétszámnak megfelelő költségvetésbe. A tanfelügyelőség különféle takarékossági intézkedéseket sürget.
A diákok körében is megjelent egy új jelenség. Mivel a minisztérium az utazási költség bizonyos hányadát fizeti csak vissza, olyan visszajelzések érkeztek szülőktől, hogy nem tudják kifizetni a havi utazási bérletet. Kilencedikes-tízedikes diákokról van szó, akikre nézve az oktatás még kötelező (lenne).
Bizalommal pedig az tölt el, hogy még soha senki nem mondott nemet, ha szükség volt a támogatására. Gondolok itt a megye elöljáróira, az egyházak képviselőire, civilszervezetekre és a szülőkre, akik mind nagyobb részt vállalnak az iskola életében.
Lassan felzárkóznak a volt diákok is, egyesek már szülőként, mások támogatóként, vagy akár csak jó ötletekkel. Köszönet érte.
Ha a magyar oktatás közösségi üggyé válik, és amíg a minisztériumban, a polgármesteri hivatalban és a tanfelügyelőségen ott vannak azok, akik képviselik az iskolánk érdekeit, addig remélhetően megtarthatjuk az iskola mostani struktúráját és megfelelő körülmények között biztosíthatjuk a diákok tanítását.
– Ön hogy látja, mi a Csiky Gergely Főgimnázium erőssége? Mivel hívogatná a diákokat a megye egyetlen magyar nyelvű tanintézményébe?
– Erőssége vagy gyengéje-e iskolánknak a sokszínűsége? Hogy lehetőséget szeretne nyújtani annak a diáknak, aki informatikus, vagy orvos, vagy éppen magyartanár szeretne lenni. De annak is, aki könyvelő, vagy idegenvezető, vagy aki egyszerűen csak szakmát akar tanulni. Mégpedig magyarul, az anyanyelvén, egy olyan intézményben, ahol együtt ünnepeljük a nagykorúsítást, vagy a karácsonyt. És közben olyan felnőtté válik, aki pontosan tudja, hová tartozik, akkor is, ha Temesváron román nyelven, esetleg Angliában angolul, vagy éppen Kolozsváron magyarul tanul tovább.
– Vannak-e különösebb terveik, célkitűzéseik a tanév hátralevő részére?
– Folynak a felkészítők a nyolcadikosok év végi nemzeti felmérőjére és az érettségi vizsgára. Szeretnénk, ha jól sikerülnének ezek a megmérettetések. Már idén is ellátogattunk a megye néhány magyar iskolájába, de szeretnénk eljutni mindenhova, hogy találkozhassunk a nyolcadikos diákokkal és szüleikkel. Különféle versenyek folynak különféle tanulmányi szinteken, ezeken is minél jobb eredményeket kívánunk elérni. Bekapcsolódtunk a Tehetségpont hálózatba, áprilisban vendégül látunk egy kolozsvári csoportot, akik tehetséggondozással foglalkoznak. Korábbi sikeres pályázatok folytatódnak, például a Bánsági diákok kisfilmfesztiválja, vagy a lengyelországi testvériskolai kapcsolat, amely keretén belül diákok egy csoportja Lodzba utazik tavasszal.
De folytatni szeretnénk a javítási munkálatokat és a lehetőségek függvényében fejleszteni kívánjuk az intézmény infrastruktúráját is.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

. Az erdélyi magyar közgyűjtemények rendszerezéséről egyeztettek
Az erdélyi magyar közgyűjtemények gyűjtési területének összehangolásáról tartott megbeszélést Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) és az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) a hét végén.
A magyar többségű irányítás alatt álló múzeumok, könyvtárak, felsőoktatási intézmények és egyházi levéltárak képviselőivel folytatott egyeztetés célja egy minden területet lefedő intézményi gyűjtési kör létrehozása, amely segít megőrizni az erdélyi magyarság szellemi hagyatékát, megőrzésére, jövőjének biztosítására.
„Sajnos nagyon sok olyan – elsősorban levéltári jellegű – hagyaték található Erdély-szerte, amelynek bizonytalan a jövője. A közvélemény számára nem egyértelmű, hogy a különböző hagyatékok elhelyezése hol biztosítja azok megőrzését, szakszerű tárolását, feldolgozását, kutathatóvá tételét, ezért egyre többen magyarországi elhelyezésében gondolkodnak" – hangsúlyozta Székely István, a KAT elnöke. Hozzátette, több olyan esetről is tudnak, amikor egyik-másik intézmény – elsősorban helyhiány miatt, vagy pedig a gyűjtési terület jellege okán – visszautasította az örökösök értékes felajánlását.
„A mostani tanácskozást egy hosszabb egyeztetés első lépésének szántuk. Kitértünk az erdélyi nagyvárosok intézményeivel való együttműködésre, a levéltári hagyatékok digitalizálására, a fondjegyzékek – a levéltár nyilvántartási segédletei – összeállításának nehézségeire" – fejtette ki Székely István. A KAT elnöke rámutatott, elkezdték a gyűjtési területek pontosítását, e tekintetben az okoz gondot, hogy a múzeumok jelentős része egy-egy régió teljes lefedésében gondolkozik, és nem valamely szakterület összerdélyi gyűjtésében.
„Jelenleg is vannak szakosodott intézmények: az EME a tudományos jellegű hagyatékokat gyűjti, az EMKE az irodalmi jellegűeket, a Székely Nemzeti Múzeum új részleget hozott létre az 1945 utáni kortárs és modern erdélyi magyar képzőművészet összegyűjtésére. Halaszthatatlannak tűnik az 1989 utáni kiadványokat összegyűjtő könyvtár létrehozása, ugyanakkor jelenleg esetleges a természettudományi jellegű hagyatékok befogadása" – fogalmazott a KAT elnöke.
Krónika (Kolozsvár),

Szentély, ahol magyarok találkoznak
Kerekasztal. Erdély egyik magas, erőt sugárzó pontján igyekszik önként vállalt, szakrális küldetését teljesíteni egy budakeszi civilszervezet
Régi kápolnát épít újra Erdélyben, a Szép Havason egy civilszervezet. A lélek megtisztulásának, a magyarok találkozásainak helye a szentély, ahogy azt Szabó Mihály villamosmérnök és Hargitay András állatorvos, egykori úszó elmondta. Szerintük az erő, amelyet a Szép Havas és a Szentlélek-kápolna sugároz, közelebb viszi a látogatókat a teremtő rendjéhez.
Hargitay András, az egykor világ- és Európa-bajnok úszó.
Nagyon szép kápolnát épít innen nyolcszáz kilométerre, a Szép Havas tetején egy budakeszi egyesület. Döntő részben önerőből húzták fel a Szent Léleknek keresztelt kegyhely falait. Az egyesület azt szeretné, ha a magyarság találkozóhelye s a magyarság egyesítésének kápolnája lenne az épület. Az építésről s a hozzá kötődő lelkiségről beszélgettünk Szabó Mihállyal, a Szép Havas Egyesület titkárával s Hargitay Andrással, a szervezet vezetőségi tagjával.
Sinkovics Ferenc: Miért kezdtek bele ebbe az egészbe, mi köti önöket Erdélyhez?
Hargitay András: Hát ha úgy vesszük, engem eleve már a nevem is Erdélyhez köt, hisz Hargitaynak hívnak. Egyébként a csíksomlyói búcsún mondták nekünk a helyiek, hogy nem is olyan messze, fönn, a Szép Havas tetején van egy kápolna. Igaz, csak a romjai láthatók, hisz Mária Terézia idejében lerombolták. A hagyomány szerint régen itt találkoztak a gyimesi és a moldvai csángók, s néhány éve megpróbálták feleleveníteni ezt a szokást. Felmentünk mi is, litániát tartottunk a romoknál, s fantasztikus érzések és erők kerítettek hatalmukba bennünket. Közel kerültünk a Teremtőhöz.
S. F.: Túl a belső és spirituális érzéseken milyen jelei voltak a hely különlegességének?
H. A.: Egyszer Szent László legendájáról beszélgettünk ott. Váratlanul besétált egy gyönyörű, fehér ló a romtemplomba, s mindvégig ott maradt, amíg a nagy királyról volt szó. Nem lehet nem hinni az ilyen jelekben és üzenetekben. Sok példát tudnék még felhozni, de a lényeg, hogy a működő, élő természet része a hely és a kápolna. Rendszeresen visszajártunk ide. És amikor Gyimesbükkön részt vettünk a társadalmi és nemzeti kezdeményezéssel felújított vasúti őrház ünnepélyes átadásán, azt mondtuk egymásnak, ezt mi is meg tudjuk csinálni odafönn, a Szép Havason a kápolnával.
S. F.: Azt tudják, hogy milyen idős lehet az eredeti szentély?
Szabó Mihály: Nem lehet tudni. Egy biztos, Mária Terézia rendeletére rombolták le. A munka megkezdése előtt megvizsgáltuk a terepet egy régésszel. Találtunk egy pénzérmét II. Rudolf idejéből, aki 1576-1608 között uralkodott. Szerintem akkor már ott állt a kápolna. A helyi hagyomány szerint fönn a Szép Havason vezetett át azelőtt a Szent László út, s amellett állt a szentély.
S.F.: Hargitay úr, ön állatorvos, Szabó úr, ön villamosmérnök. Nincs jobb dolguk, mint hogy kápolnát építsenek Budapesttől 800 kilométerre?
Sz. M.: Aki egyszer beteszi a lábát a Gyimesbe, az nem tud szabadulni onnan. Megfogja a táj szépsége, az emberek habitusa s a hely spirituális, szakrális erőtere. Én mindig visszavágyódom.
S. F.: Teljesen kiölték az anyaországi magyarságból a szakralitást?
Sz. M.: Nem, megvan benne, de jobb lenne ha több ember lenne fogékony rá, s nem nyomná el magában különféle külső hatásoknak engedve.
H. A.: Én azt mondom, minden emberben megvan a szakralitás, azaz a Teremtőhöz és a teremtő rendjéhez való igazodás igénye. Csak ezt elfojtották. Hát hogyne, hisz a jelenleg ismert és működő oktatási rendszerek, az általánossá vált életvitel, vagyis a fogyasztás mindenekfelettisége, a média tevékenysége is azt sugallja, kicsi vagy, maradj a helyeden, bármi történik, az nem a te dolgod. Az én korosztályom ezt már átélte egyszer a szocializmusban, s ez most globális rendszerré terebélyesedett.
S. F.: Egyáltalán van valami lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat ezalól?
H. A.: Amíg megvan az emberekben az igény a szakralitásra, addig kell, hogy legyen lehetőség is. És megvan az igény, én sokszor átéltem ezt. Győzünk a sportban, szól a Himnusz, és könny csillog az emberek szemében. Vagy amikor Gyimesbükkön, az őrház átadásánál bejött a vonat. Csak ennyi történt, semmi más, álltak az emberek, lobogtak a zászlók. De minden lélek a magasba emelkedett. Fönn, a kápolnánál ez történik, egészen más súlyt és jelentőséget kap itt egy ima, egy fohász, mint egyébként.
S. F.: Ez a Szép Havas. De vajon miért nem működik a dolog mondjuk a Hortobágyon?
H. A.: Hogyne működne! Csak ott nem keresi az ember ezeket a spirituális és szakrális érzéseket, mert eleve elfojt és lefojt, hisz erre tanítják.
Sz. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy a kápolna mint szentély eredendően erőt sugároz. Hisz a kegyhelyeket ilyen erőt sugárzó helyekre építették, ez valamikor ősi tudása volt az embernek.
H. A.: Az a kérdés, hogy ha a kegyhelyek ilyen erőkkel bírnak, akkor milyen erő dolgozott azokban, akik lerombolták őket. A tatár és török időkből írtak le olyan templomrombolásokat, hogy még a két méter vastag falak is átizzottak a lángokban. Mitől ez az indulat? Miért adott utasítást Mária Terézia a Szép Havas-kápolna elpusztítására a veszteglőzárról szóló rendeletében?
S. F.: És milyen erők dolgoztak akkor a román hatóságokban, amikor önök engedélyt kértek az újjáépítésre?
Sz. M.: Komoly erők, maradjunk ennyiben. Először is megalapítottuk s bejegyeztettük odakint a Szép Havas Egyesületet. Ez adja a megfelelő jogi hátteret a munkához. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, de majd három évig tartott, mire megkaptunk az építési engedélyt.
H. A.: A legkisebb szabályok betartására is ügyelnünk kellett, különben feleslegesen erőlködtünk volna.
Sz. M.: Igen, e szabályok szerint például csak úgy foghattunk bele az egészbe, ha a kápolna az egyesületünk saját területén van. Nekünk azonban nem volt ott egy négyzetméterünk sem. Erre nyolc helyi gazda adományozott nekünk összesen négy hektárt fönn, a Szép Havason, amiben benne van a kápolna is. Ingyen vagy jelképes összegért kaptuk a földeket. Azt hittük, minden egyenesbe került, a szakhatóság aláírta az engedélyt, ám jött egy bejelentés, amelynek következtében régészetileg is meg kellett még kutatni a területet. Pénzünkbe nem került, de ezzel a kutatással is sok idő ment el.
H. A.: Főként úgy, hogy a mi régészünk már a kezdet kezdetén kimondta: semmi akadálya nem lehet az újraépítésnek.
S. F.: Az ottani emberek, a helyiek hogyan fogadják a kezdeményezést?
H. A.: Vegyesen. Az egyik része örült neki, a másik része passzívan figyelt, a harmadik rész pedig aggodalmaskodott, hogy idejönnek ezek Budakesziről, ügyködnek, nyüzsögnek. Miért, kérdezték, mitől olyan fontos ez? Nehezen megélt sors van mögöttük, ők egyszerűen más nézőpontból látják ezt az egészet. Mi egy működő kápolnát akarunk, hogy azok, akik a csíksomlyói búcsúra érkeznek, ellátogathassanak a Szép Havason a kápolnához is, Orbán Balázs szerint a magyarság újraegyesítésének helyszíne. Hiszek abban, hogy a magyarságot összeköti lelkisége, nem véletlen, hogy ellenségeink a széttagoltságot szánták a sorsunknak.
Sz. M.: A gyimesiek, de még inkább moldvaiak nagyon kívülállónak érzik magukat, már ami a magyarság testét illeti. Ezért ha innen odamegy valaki, azt megtiszteltetésnek érzik. Na most a Szép Havason a kápolna újra a magyarság találkozóhelye lett, nemrég szerte Európa minden részéből, de még Amerikából is érkeztek ide magyarok.
S. F.: Hogy folyik az építkezés?
Sz. M.: A romokból kivehettük ugyan a kápolna alaprajzát, de nem tudjuk pontosan, hogyan nézhetett ki. Annyit láttunk, hogy kör alakú volt, ezt építettük újra. A Kárpát-medencében a legtöbb régi szentély ilyen, azaz kör alakú épület volt eredetileg, csak később nyújtották meg őket egy hajóval. A mi kápolnánk tulajdonképpen a felvidéki bényi templom testvére, az alapján építjük. Bény itt van fönn, az Ipolyságban.
S. F.: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük?
Sz. M.: Magyarországról nyolcmillió forintnyi adomány jött össze eddig, Erdélyben négymillió. Pályázaton nyertünk egymilliót a Külügyminisztériumtól, 250 ezer forintot pedig a Szerencsejáték Zrt.-től. Odakint több helyről is kaptunk építési anyagot, többen pedig fuvarozással segítik a munkát. Elsősorban a helyiek dolgoznak ott, de innen, a belső hazából is több mint száz ember volt már kint „kalákázni”.
S. F.: Gondolom, méltó díszítést kap majd belül a kápolna. Ki festi a freskókat?
H. A.: Nem lesznek freskók, nem lesznek díszek. Egyszerűségre törekszünk, mert ez segíti leginkább a lélek felemelkedését. Kint pedig lesz egy állandó szabadtéri oltárunk is. Igen, nyolcszáz kilométerre vagyunk ott Magyarországtól. De ahogy egy barátunk mondta, mindig legkívül kell kezdeni egy lakás takarítását, onnan haladunk befelé.
S. F.: Elég lesz a pénz?
H. A.: A héten rendezünk jótékonysági népzenei estet, neves fellépőkkel. Sebő Ferenc, Maczkó Mária, Berecz András s így tovább… Egyfajta adománygyűjtés ez is, hisz a bevételt a kápolnára fordítjuk. Pünkösdhétfőn szeretnénk átadni a kegyhelyet.
Sz. M.: A kápolnát a jövőben természetesen a helyiek működtetik majd. Salamon József és Vas Nimród atyák már kijelölték a Mária-út Gyimesbükk és Csíksomlyó közötti szakaszát, s ez érinti a Szép Havas-kápolnát.
S. F.: Mi a következő feladat? Nyilván kinéztek már maguknak valamit…
H. A.: A templom, illetve a kápolna felépítése idehaza, a Szent Anna-réten. Natália nővér álmodta meg a tereit a második világháború előtt. Részletekbe menő, szakszerű tervet készített, bár soha semmi köze sem volt az építészethez. Látomása volt, amely szerint ha a kápolna megépül, akkor hazánkat elkerüli a háború. Mindszenty József is nagyon támogatta az építkezést.
Sz. M.: Ezt a látomást a Vatikán hivatalosan is elfogadta.
H. A.: Mindszenty úgy gondolta, ha összejön másfél millió ember, és imádkozik, akkor elmarad Magyarország mindennemű megszállása. De nem sikerült ezt a másfél milliót összehozni. Márpedig én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az imának ereje van. Ez a Szent Anna-kápolna az egész világnak fontos lehet, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence a világ szíve, s hogy most ugyanaz a feladatunk, csak szakrális és spirituális értelemben, mint amikor a török ellen védtük Európát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap,

Idéntől nagyobb tétje lesz a kisérettséginek
Kevesebb mint egy hónapon belül elkezdődik a nyolcadikos tanulók egységes tudásszintfelmérő próbavizsgája. Ettől az évtől nő a vizsga tétje, hiszen a középiskolai felvételi jegy nagy részét a vizsgákon elért eredmény adja.
Ettől az évtől nő a kisérettségin elért jegyek fontossága a nyolcadikosok számára, ugyanis a tudásszintfelmérők eredménye nagyobb arányban számít majd bele a középiskolai felvételi jegybe, mint az elmúlt években. Az oktatási minisztériumban a diákok hároméves, magas átlageredményei és a gyenge kisérettségi eredmények miatt döntöttek a módosításról, amely ettől a tanévtől lépett életbe. A döntés értelmében a korábbi 50-ről 75 százalékra nő a tudásszintfelmérőn elért eredmény aránya a középiskolai felvételi jegyben, a V–VIII. osztályos átlagé pedig 50-ről 25 százalékra csökken. A nyolcadikos tanulók jövő hónapban tesztelhetik le tudásukat az új követelmények szerint, a kisérettségi próbavizsgái február 18-án, 19-én és 20-án zajlanak.
A vizsgák módszertanában nem történt változás, hasonlóan zajlanak majd, mint az elmúlt években, csak a középiskolai felvételi jegy összetételének az aránya változott. Hodgyai László tanfelügyelő, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség munkatársa érdeklődésünkre elmondta, reméli, a diákok felkészültek a próba-kisérettségire, hiszen az iskolaigazgatóknak ki volt adva utasításként, hogy tájékoztassák a diákokat és a szülőket is a szükséges tudnivalókról, valamint hogy legyenek kifüggesztve a nyolcadik osztályokban a vizsgával kapcsolatos információk. Nagyon sok iskolában felkészítőket is tartanak a vizsgatantárgyakból a februári, országos szinten egységes vizsgatételek alapján zajló próba-kisérettségi előtt. A leglényegesebb az, hogy a diákokban tudatosuljon a vizsga fontossága és tanuljanak, hiszen a tanár bármennyit dolgozhat, ha a tanuló nem készül – mondta a tanfelügyelő.
A korábbinál ésszerűbb, reálisabb eredményeket hozhat a felvételi jegy új összetételi aránya, ugyanis a gyakorlat azt mutatta, hogy a magas négyévi átlagnak köszönhetően korábban nagyon sok vidéki iskolából jutottak be nem megérdemelten erős osztályokba a diákok – tájékoztatott Dáné Szilárd magyar szakos tanfelügyelő. Ezelőtt egy gyengébb tanuló is elérhetett a vizsgán akár egy hetes vagy kilences jegyet, de egy jó tanuló is ronthatott hetesre vagy annál kisebb jegyre, ha rossz napja volt, most viszont nagyobb a differenciálási lehetőség a vizsgatételekben, ami reálisabb képet adhat a diák felkészültségéről – fejtette ki a tanfelügyelő.
Széchely István
Székelyhon.ro,

Kassay Péter már nem igazgató
Egy múlt heti döntés értelmében Kassay Péter már nem tölti be a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatói tisztségét. A részletekről Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke tájékoztatott, a parlamenti képviselő viszont úgy véli, mind a megyei tanácsnál, mind a területi RMDSZ-ben „bajok vannak”.
Többször is beszédtémát szolgáltatott és nemcsak a szárhegyi lakosságnak a Lázár-kastély, illetve a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ körül kialakult új helyzet. Mint már olvashatták: egyelőre lakat került a Lázár-kastélyra, a központ szünetelteti kastélybeli tevékenységét, programjai viszont folyatódnak. A kastélynyitáshoz a tulajdonosok egyetértésére, a megyei tanácsnak egy szerződéskötésre lenne szükség.
A sajtónyilatkozatokon túl a fejleményekről Szárhegy lakossága falugyűlésen is értesülhetett. Január 18-án a művelődési házban a kastély sorsa, a kaláka megszervezése mellett felvetődött, hogy a szárhegyiek szívük szerint egy falusfelüket látnák szívesen a kulturális központ élén. Akkor jelentette ki Borboly Csaba, készüljenek, versenyvizsga lesz február vagy március folyamán az igazgatói tisztségre, örömmel venné, ha szárhegyiek is jelentkeznének, ugyanakkor a jelenlegi igazgatónak, Kassay Péternek is módjában áll majd megmérettetni.
Akkor még nem volt szó róla, hogy a versenyvizsgáig hátralévő időszakban egy másik személy tölti be az igazgatói tisztséget. Az elmúlt héten derült erre fény, az okokról Borboly Csabától kértünk választ.
„Kassay Péternek 2013. december 31-én lejárt a menedzseri szerződése, erről neki és minden további érdekelt félnek tudomása volt, tehát nincs szó felmentésről, csak a szerződés lejártáról. Igyekszünk minél előbb kiírni a versenyvizsgát, hogy a tisztség ne maradjon sokáig betöltetlenül. Jelentkezhet bárki, aki megfelel a feltételeknek” – áll a tanácselnök válaszában. Mint megtudtuk, az intézményt egy erre kinevezett személy irányítja. „Ideiglenes megbízott vezető Csergő Mária, akit elnöki rendelettel neveztem ki. A vezérigazgatóságokkal egyeztetve esett személyére a választás: megnéztük, ki Kassay helyettese, kiderült, hogy már nyugdíjas, ezért nem lehet kinevezni, így annak a helyettesét neveztük ki” – fogalmazott Borboly Csaba.
Nem jelent fennakadást a vezetőcsere az intézmény tevékenységének menetében, a feladatok között kell legyen a jövőtervezés is – véli az elnök, kijelentve: „Az ott dolgozó munkaközösség felelőssége és lehetősége, hogy felvázoljon egy, kizárólag a képzőművészetet és a gyergyói kulturális életet szolgáló elképzelést, olyat, amit a megyei tanács támogatni tud, kihagyva a korábbi nem kulturális témaköröket, illetve a vendéglátóipar számára „biztosított” konkurenciális tevékenységeket, így a szállásadást és étkeztetést. Az elképzelés alapján tudnunk kell minden tevékenységet biztosítani és folytatni! Ha szükséges, mint korábban jeleztük, a kultúra terén szakértelemmel, tapasztalattal nem rendelkező kollégáknak igyekszünk helyet biztosítani más intézményünkben, akár a konyhát üzemelő egységben, amelyet a község által tovább működne.”
Azon kérdésünkre, van-e esély, hogy Kassay Péter más munkakörben folytassa tevékenységét, vagy munkanélkülivé válik, Borboly Csaba kijelentette: „Senki se marad állás nélkül, aki tisztességesen akar dolgozni Hargita Megye Tanácsánál, az álláshirdetéseink Kassay Péter számára is érvényesek, sőt az egyikre külön felhívtuk a figyelmét, hisz egy képzőművészetekkel kapcsolatos uniós pályázatban is van egy meghirdetett munkahely. Természetesen erre kell jelentkezni, és ha többen jelentkeznek, versenyvizsgázni kell, de remélem, nem jelent ez gondot neki, figyelembe véve az eddigi tapasztalatát”.
Az ügy kapcsán Kassay Péter véleményét is kértük. A központ volt igazgatója alátámasztotta a megyei tanács elnökének szavait, nem kívánta azt semmivel sem kiegészíteni.
Moldován: hátat fordítani nem szabad
„A kastély bezárásának előzményeiről én nem sokat tudok, efölött a megyei tanács és személyesen Borboly Csaba bábáskodott. De elég szomorú, hogy ennyi év tárgyalás után nincs eredmény. Ez azt bizonyítja, hogy a felek képtelenek voltak egy kompromisszumos megoldás találására” – fogalmazott újságírói kérdésre válaszolva Moldován József. A megoldást abban látja, ha „más emberek vagy más helyzetből folytatódik a tárgyalás. El kellene érni a tulajdonosokkal az egyetértést, hogy újra megnyílhasson a kastély a turistaforgalom előtt”.
A kastélybezárás az egész magyarságot hátrányosan érinti, véli a parlamenti képviselő. „Egy olyan kulturális helyszín volt, amely nagyon sok rendezvénynek adott helyet. Hiánya a jövőben meg fogja bélyegezni a magyar kultúra menetrendjét, negatívan befolyásolja mindazon alkotók életét, akik a táborokban részt vettek, kiállításokat szerveztek”.
„Vannak olyan fontos kérdések, amelyeket nem kellene csak egy emberre bízni, és ide kapcsolódik Kassay Péter igazgató eltávolítása is tisztségéből. A kiírásra kerülő versenyvizsgáig lett volna mód szerződése ideiglenes meghosszabbítására, de úgy érzem, nem ez volt a szándék” – mondta a politikus. Hozzátette: „Kassay rendezvényszervezőként, intézményvezetőként szerintem nagyon jó munkát végzett. Az ő és kollégái munkájának eredménye mindaz, ami a Lázár-kastélyban létrejött. Ilyen esetekben én nem látom indokoltnak, hogy csak azért hívjuk vissza, mert munkája során hibákat követett el. Mi több, ha nem az alkotói, szervezői munka során voltak problémák, hanem adminisztratív téren, akkor a megyei tanácsnak észlelnie kellett volna már korábban az alárendelt intézményben történteket, és számon kérni a felelősöket minden szinten.”
Moldován József azt is elmondta, úgy látja, „a megyei tanácsnál az utóbbi időben elég furcsán mennek a dolgok, különleges döntések születnek. Valószínű idén alaposabban meg kell nézzük, mi történik ott. Úgy látom, válságos helyzetben van a vezetőség, de egyben az egész apparátus is. Ennek feloldása nem lesz egyszerű”. A megoldáskeresés módozatára vonatkozó kérdésre válaszolva elmondta: „Az RMDSZ-nek van egy megyei döntéshozó testülete, a Hargita megyei Egyeztető Tanács (HET), itt kell megbeszélni a kérdéseket, megoldást keresni a problémákra. Ez a testület kell ebben az évben jobban odafigyeljen, döntéseket hozzon, amikor úgy látszik, egyik vagy másik ember elcsúszik, vagy megpróbál rossz irányba menni. Mert ami a megyében történik, az közös felelősség. Aki politikai szerepet vállalt, mindenki felelősséggel is tartozik. Ha vannak olyan emberek, akiket meg kell erősítsünk, akkor tegyük meg, amennyiben lehet. Ha nem lehet együttműködni, vagy nem felelnek meg, keressünk a haladáshoz más partnereket.”
Összegezvén a szárhegyi helyzethez kötődő gondolatait, a társak melletti kiállás fontosságát is hangoztatta Moldován József. „Én személy szerint Kassay Péter kultúráért tevő munkáját elismerem. Területi RMDSZ-es politikusként pedig úgy gondolom, a területi szervezet is állást kellett volna foglaljon, mellette álljon, kinyilvánítsa álláspontját. Nem tudok róla, hogy a területnél lett volna egyeztetés. Pedig jó lett volna. Mert Gyergyó területén vannak értékes emberek, és nemcsak akkor kell mellettük kiállni, amikor kinevezik, hanem akkor is, amikor bajban vannak.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Román igazságügy: a félig üres és a félig tele pohár
Attól függően, hogy a pohár teli vagy üres felét látják, a bukaresti politikusok eltérően értelmezik a román igazságügy helyzetéről szóló brüsszeli értékeléseket. Csak egy valamiben értenek egyet: igazságtalan, hogy a jelentés tartalmát több tagállam összeköti a schengeni csatlakozással. Cseke Péter Tamás összefoglalója.
„Vannak előrelépések, de….” – mintha kaptafára húzták volna, visszatérő módon ez a végkövetkeztetése a román igazságügyi rendszer működéséről szóló brüsszeli értékeléseknek. Ez volt a konklúziója az Európai Bizottság múlt héten nyilvánosságra hozott, sorrendben (a félévenkéntiekkel együtt) tizenharmadik jelentésének is, amely elismer „bizonyos haladást” Romániában, de további lépéseket sürget, különösen az új törvények végrehajtásában (lásd keretes írásunkat). Ugyancsak kaptafára húzható az is, ahogyan a jelentéseket Bukarestben értelmezik: az államfőhöz közel álló, jelenleg ellenzékben lévő politikusok az értékelés negatívumait emelik ki, a pohár üres felét látják, míg a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség vezetői a pozitívumokat hangsúlyozzák. Mindkét tábor egy valamiben azonban egyetért: igazságtalannak tartják, hogy több uniós tagállam a jelentés tartalmától teszi függővé Románia schengeni csatlakozását.
A legfrissebb jelentés fontosabb megállapításai
A múlt héten közzétett CVM-jelentésben az Európai Bizottság megállapította: az utóbbi évben folytatódtak a romániai reformok, komoly aggodalmakat keltenek azonban az igazságszolgáltatás függetlenségét veszélyeztető támadások, akárcsak a politikusoknak a korrupcióellenes harccal szembeni ellenállása. Brüsszel különösképpen a büntető törvénykönyv módosítására tett decemberi kísérletet tartja aggasztónak, amellyel a román törvényhozók megnehezítették volna a korrupt politikusok büntetőjogi felelősségre vonását. A jelentés ugyanakkor egy sor ajánlást is megfogalmaz, a többi között azt, hogy a parlamenti képviselők etikai kódexének tartalmaznia kell egy olyan kitételt, ami arra kötelezi a választottakat, hogy ne próbálják befolyásolni az igazságszolgáltatást. Az CVM-jelentés főbb megállapításai: Románia számos területen komoly előrelépést tud felmutatni; a legfontosabb igazságszolgáltatási intézmények mérlege annak ellenére pozitív, hogy sok esetben nehéz körülmények között működtek; folyatódott a létfontosságú és régóta várt törvények elfogadása, az igazságszolgáltatási szervek és a szaktárca közötti együttműködés is jónak nevezhető; aggasztó, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségét továbbra is támadások érik; a kulcsfontosságú tisztségekbe való kinevezésekkel kapcsolatban megállapították, hogy egyes esetekben átláthatóan, máskor pedig politikai nyomásra történtek. A következő jelentést egy év múlva teszik közzé.
Hogyan látja az RMDSZ? Az „árukapcsolást” igazságtalannak tartja Winkler Gyula Európai Parlamenti képviselő is, aki az Erdélyi Riportnak azt mondta: számára semmilyen meglepetést nem hozott a jelentés. „Akárcsak az eddigiek, ez az értékelés is egyaránt tartalmaz pozitívumokat és negatívumokat” – magyarázta. A politikus elsősorban azt üdvözölte, hogy – amit a jelentést ismertető szóvivő is hangoztatott – Brüsszel továbbra sem lát összefüggést a jelentések tartalma és Románia schengeni csatlakozása között. Ez szerinte azonban „sajnos” nem akadályoz meg egyes tagállamokat abban, hogy mindaddig ne értsenek egyet az ország csatlakozásával, amíg két egymást követő értékelés pozitív eredménnyel nem zárul. „És sajnos ez nem következik be, amíg nem vesszük észre, hogy az alapokkal, azaz az alkotmánnyal van a baj.
Addig, amíg az alkotmány nem biztosítja a hatalmi ágak szétválasztását, addig az alapok rosszak.
Most félelnöki rendszerünk van, és a következő alkotmánymódosítás után félparlamentáris rendszerünk lesz. Egyszer és mindenkorra dűlőre kéne jutni az államfő hatásköreivel kapcsolatban” – mondta Winkler Gyula.
Az RMDSZ parlamenti frakcióiban elterjedt az a nézet, hogy a brüsszeli jelentéseket Monica Macovei volt igazságügyi miniszter, európai parlamenti képviselő „diktálja”, legalábbis a tartalmát befolyásolja. Ezzel kapcsolatban Winkler kérdésünkre megjegyezte: kétségkívül vannak olyan személyek és intézmények, akik és amelyek nagy mértékben befolyásolják a jelentést. „A dokumentumban foglalt konklúziók mindig valakik véleményére épülnek” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, hogy ilyen személy lehetne-e akár Monica Macovei is, Winkler kitérő választ adott. „Nem akarok személyekről beszélni. Monica Macovei nekem kollégám az EP-frakcióban, nem szívesen nyilatkozom bármit is róla” – fogalmazott a politikus.
Hogy jön ide Schengen? Monica Macovei ide vagy oda, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának kérdését lassan már négy éve folyamatosan „elfekteti” az Európai Unió. Az EU belügyminiszteri tanácsa legutóbb tavaly decemberben vitatta meg és döntés nélkül tette ismét félre ezt a napirendi pontot. Tulajdonképpen a kérdést is csupán azért tűzték újból napirendre, mert a belügyi tanács erre a tavaly márciusi ülésén kötelezettséget vállalt. A miniszterek akkor sem tudtak döntésre jutni a Schengen-bővítés ügyében, és csak abban voltak képesek megállapodni, hogy „a tanács az év végéig visszatér a kérdésre azzal a céllal, hogy a kétlépcsős megközelítés alapján meghatározza a további teendőket”. A márciusi hezitálás hátterében mindenekelőtt az állt, hogy a német belügyminiszter jelezte: ha Románia szavazást kérne Schengen-tagságáról, Németország kénytelen lenne nemmel szavazni. Berlinben azzal érveltek, hogy az Európai Bizottság CVM-jelentése szerint túlságosan kiterjedt a korrupció Romániában, aminek biztonsági vonatkozásai is lehetnek Németországra nézve. „Ha a hatóságok megvesztegetése útján valaki román útlevelet szerez, akkor a schengeni tagság esetén ellenőrzés nélkül eljuthat egész Nyugat-Európába, közte Németországba is” – magyarázta a tárcavezető, aki ezért akkor kizárta mind a teljes, mind a részleges schengeni tagságot a két délkelet-európai ország számára. A német állásponttal egyébként a holland belügyminiszter is egyetértett, és kettejük véleménye mostanra sem változott. Hágában újabban már kifejezetten arról beszélnek, hogy csak akkor tartják elképzelhetőnek a Schengen-tagságot a két ország számára, ha egymást követően két bizottsági monitoring-jelentés is pozitív eredménnyel zárul.
Brüsszel korábban többször is hangsúlyozta, hogy nem tekinti a CVM-jelentéseket a Schengen-tagsághoz közvetlenül kapcsolódó dokumentumoknak. Az utóbbi kapcsán a hivatalos bizottsági álláspont változatlanul az, hogy a mindenkori Schengen-tagság technikai kritériumait mindkét ország már jó ideje teljesítette, és ennyiből e kérdésről az Európai Bizottságnak nincs további mondani- vagy vizsgálni valója. Ha azután a tagállamok mégis összekapcsolják a Schengen-jogszabályokhoz közvetlenül nem köthető értékeléseket a Schengen-tagsággal, az már az előbbiek politikai döntését fejezi ki, amit azonban a brüsszeli testület a maga részéről semmilyen formában nem sugallt – hangoztatják nevük mellőzését kérő bizottsági források.
Mi az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus?
Az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust (Cooperation and Verification Mechanism – CVM) a román és a bolgár uniós csatlakozáskor hozta létre az Európai Unió kifejezetten a két országra szabva. Az uniós tagállamok ugyanis csak egy utólagos monitoring-rendszer felállításával hagyták jóvá a két állam EU-csatlakozását, mert igazságügyi rendszerük, ha formálisan meg is felelt a taggá válásra, de tényleges működésében még további jelentős reformokra szorul. A munkaerőpiaci korlátozások 2014. január elsejei feloldása után gyakorlatilag ez a mechanizmus az, amely úgymond az EU másodrendű polgáraivá teszi a romániaiakat és a bulgáriaiakat. Az Európai Bizottság konkrét intézkedéseket írt elő a két ország CVM-jében, amelyek teljesülését, és az erőfeszítéseket évente értékeli jelentésekben, illetve féléves közbenső jelentésekben: az igazságszolgáltatás átláthatóságának és hatékonyságának növelését, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség működtetését, a magas szintű korrupció felszámolását, hatékony korrupcióellenes stratégia kidolgozását. A két ország monitorizálása mindaddig tart, amíg a referenciaértékek (benchmarkok) mindegyike nem teljesül. Az Európai Bizottság a jelentéseiben ajánlásokat is megfogalmaz ezek teljesítésére. A jelentések többféle információforrásra támaszkodnak, melyek közül az egyik legfontosabb a román kormányzat. Emellett az Európai Bizottság képviseleti irodája, a tagállamok romániai diplomáciai képviseletei, civil szervezetek, egyesületek és szakértői jelentések szolgáltak adatokkal és elemzésekkel. A szakértői jelentések tervezetét megküldik Romániának az esetleges tárgyi pontatlanságok kijavítása céljából.
Bukarest és Szófia beletörődött Az EU belügyminiszteri tanácsának ülésekor született egy közös bolgár-román nyilatkozat is, amelyben a két Schengen-tagjelölt ismét leszögezi, hogy országuk minden tekintetben készen áll a csatlakozásra, mostantól az EU-partnereken a sor. Ennek előzménye a román sajtóhírek szerint, hogy Victor Ponta kormányfő azt üzente tavaly decemberben az időközben leköszönt Radu Stroe belügyminiszter révén Brüsszelnek: Románia beszünteti a céldátumok kérését, mint ahogy megítélése szerint nincs már több teendője. Vagyis majd az EU jelzi, ha fel kívánja venni Romániát a schengeni térségbe, Bukarest a kérdést leveszi a napirendről.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Markó Béla kapta a Bárka folyóirat díját
Markó Béla költő, író és Egressy Zoltán író, drámaíró kapta meg ez évben a Bárka irodalmi és művészeti folyóirat Bárka-díját. A rangos irodalmi lap szerkesztősége a magyar kultúra napjához közel évek óta ünnepi esten értékeli a folyóiratban előző évben megjelent prózai és verses alkotásokat. Az elismerést, amelyet már 14. alkalommal osztanak ki, olyan szerzők kaphatják meg, akik az előző évben jelentős publikációkkal gazdagították a folyóiratot, és évek óta munkakapcsolatban állnak a szerkesztőséggel.
A díjat a folyóirat szerkesztősége alapította 2000-ben. Az eddigi díjazottak között olyan magyarországi és határon túli alkotók vannak, mint Bogdán László, Fekete Vince, Iancu Laura, Tandori Dezső.
Markó Béla rendszeresen küld verseket és esszéket a Bárka szerkesztőségének, tavaly több számban is megjelentek művei: Amerikások, Allegória, Éppen olyan, Árnyékok, Identitás, Fohász. Egressy évek óta publikál a Bárkában, tavaly két elbeszélése jelent meg Ravatal Rádió és Ahogy szereti címmel.
maszol.ro,

A székely zászló üldözése ellen tüntettek Uzonban
Uzoni lelkészek felhívására tucatnyi személy gyűlt össze ma (kedden) délben a háromszéki település önkormányzata elé, tiltakozni az ellen, hogy eltávolították a székely zászlót az épületről.
Mint arról beszámoltunk a székely zászló használata miatt elsőként beperelt uzoni önkormányzat jogerősen elveszítette az ellene indított eljárást, és a napokban el kellett távolítsa a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót.
A tiltakozó akciót az uzoni lelkészek kezdeményezték, de csatlakozott hozzájuk minden magyar politikai szervezet és a helybéli lakosság is. A villámcsődületszerű akció célja az volt, hogy egy órára a tüntetők átvegyék a zászlótartó szerepét, így mindannyian egy-egy székely zászlót tartottak magasba, ezzel szolidaritást vállaltak mindazok mellett, akiket a székely szimbólumok használata miatt meghurcolnak.
Ugyanakkor arra szólítottak fel minden székelyföldi lakost, hogy házaikra tűzzék ki a székely zászlót. A tiltakozás résztvevői elmondták: készek gyűjtést is szervezni, amennyiben a háromszéki prefektúra pénzbírsággal sújtja az uzoni polgármestert. Ennek kapcsán Dumitru Marinescu prefektus leszögezte: nem bírságolják meg a polgármestert, mivel jegyzőkönyv készült arról, hogy eltávolította a községháza homlokzatáról a székely zászlót.
A kormánybiztos cáfolta, hogy hadjáratot indított volna a székely jelképek ellen, szerinte minden esetben feljelentés alapján járt el. Többek között az uzoni polgármesteri hivatal homlokzatán levő székely zászló elleni eljárást is egy kökösi magyar ember panasza nyomán indították, mondta a prefektus. Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Rendületlenül támadják Tőkést
Corina Creţu szocialista EP-képviselő nem nyugszik, ismét felkérte Traian Băsescu államelnököt: ne halogassa tovább Tőkés László állami kitüntetésének megvonását, hisz már több mint fél év telt el a szentségtörő nyilatkozat óta.
Már az ügy kirobbantásakor egyértelmű volt, hogy a szocialisták és szószólóik valójában azért találják méltatlannak Tőkést az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért odaítélt kitüntetésre, mert huszonnégy év elteltével is azt a „szégyent” kívánják lemosni a többségi társadalomról, hogy a Ceaușecu-diktatúra elleni népfölkelés szikraembere nem román, hanem magyar volt. Creţu és eszmetársai úgy gondolják, Tőkést románellenesség és hazaárulás vádjával megbélyegezve, őt az ország egységét és szuverenitását veszélyeztető személyiségként beállítva némileg csökkenthetik a rendszerváltás elindításában betöltött szerepét, megnyirbálhatják nemcsak hazai, de nemzetközi tekintélyét is, s rúghatnak egyet a magyarságba is, amely orcátlanul autonómiát követel, s még a közel száz esztendeje folyó beőrlési, homogenizálási kísérletek dacára sem hajlandó feladni önazonosságáért, megmaradásáért, nemzeti kiteljesedéséért folytatott küzdelmét. Időközben több fórumon, románon, magyaron is tisztázták: Tőkés László Tusványoson a védhatalmi státusz gondolatának felvetésével valójában csak egy új terminológiát használt a román–magyar államközi szerződésekben is szereplő, anyaország felelősségvállalását illetően. De a feljelentő hölgy azt sem hallotta meg, hogy tavaly decemberben, a forradalom 24. évfordulóján Tőkés László kitüntetését jelképesen átadta egykori temesvári harcostársainak, a református gyülekezet tagjainak.
A Tőkés ellen felhozott úgynevezett bizonyítékok halmaza valójában a politikus autonómiapárti nyilatkozatainak gyűjteménye, melyről vádlói azt állítják, hogy azok az ország integritását veszélyeztetik, és egyenesen Románia megcsonkítását jelentik. S hogy a vádirat még ütősebb legyen, s Európa érzékeny szíve is megdobbanjon, amolyan ráadásként az „ideológiai terrorizmus” bélyegét is rásütötték Tőkésre – és ennek természetes következményeként minden olyan magyar pártra vagy szervezetre, mely a területi, kulturális autonómiát tűzte zászlójára. A kitüntetést visszakövetelőknek viszont eszükbe sem jut, hogy a másodszor is közbűntényesként rács mögé került Adrian Năstase plecsnijét visszavegyék. Bizonyítékaként annak, hogy Romániában ma is szalonképesebb a lopás, csalás, zsarolás, mint egy kisebbségbe jutott népcsoport jogaiért folytatott küzdelem.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Levél Budapestről
„Magam is résztvevője és tanúja lehettem a budapesti Magyarság Házában egy felemelő élménynek. A felvidéki Palóc Társaság immár 18. alkalommal a magyar kultúra napja tiszteletére a Kárpát-medencei diákok számára hagyományosan meghirdetett pályázatra érkezett alkotásokat értékelte.
Kiemelkedő eredményeket értek el határainkon túl élő gyerekeink, akik a legváltozatosabb témákat veretesen összefoglalták, tanújelét adva a hazaszeretetnek, bizonyítékát annak, hogy ragaszkodnak nemzetiségükhöz, anyanyelvükhöz – írta a világhálón hozzánk küldött levelében Greguss Adrienn. – Miként a jelenlevők elmondták, apostoli munkát végeztek a gyerekek és az őket felkészítő magyartanárok. Nagy szeretettel láttam, hallgattam a baróti résztvevők írásait, nem kevésbé a Palóc Társaság elnökét, Z. Urbán Aladárt, aki fáradságot nem kímélve, nagy igényességgel vállalta magára évről évre ezt a nemes feladatot.” Megkerestük a Baróti Szabó Dávid Líceum tollforgató diákjait, az ő csoportjuk képviselte megyénket. Kiemelkedő eredmény, hogy Győrfy Hajnalka XI. osztályos tanuló hozta Barótra a Magyar Kultúra Napja-nagydíjat. Honismereti díjat kapott Bíró Réka és Boga Bíborka az ősi mesterségekről szóló írásukért (kerekesek, bordakészítők és a nagybaconi hagyományos, ma is élő cserépvetés), a Magyarság Háza-díjat Máthé Imola és Tatár Ágnes Tekla, első, második és harmadik díjat Demeter Anita, Farkas Boglárka, Szabó Emőke, Csorba Imola, Gál Tímea, különdíjat Varga Réka Anetta, Józsa Anita, Pető Tímea kapott, Rakay Kriszta pedig dicséretben részesült. A népes tollforgató lánysereg felkészítő tanárai: Csog Orsolya, Velencei Piroska és Kékesi Keresztes Lujza. (kisgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lemondott mandátumáról Gáspárik
Személyes okokra hivatkozva lemondott mandátumáról az RMDSZ listáján 2012 nyarán a Maros megyei önkormányzatba bejutott Gáspárik Attila.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója döntését október 18-án iktatta az önkormányzatnál. Megkeresésünkre elmondta, ezentúl már nem tudja százszázalékosan teljesíteni a feladatát, ezért jobbnak látta, ha lemond. „A megyei tanácsi tisztség egész embert követel, eddig nem volt hiányzásom, és rendesen elvégeztem a feladataimat, ez már azonban kínossá kezdett válni. Sokkal több külföldi munkája van a színháznak, amire oda kell figyelni, és a tanári munkámmal sem tudtam összeegyeztetni” – mondta Gáspárik Attila, aki többek közt azt is fájlalja, hogy másfél éves megyei önkormányzati képviselői munkája alatt a sajtó egyszer sem kérdezte meg, hogy mit csinál, ezt pedig kudarcként éli meg. „Szemléletváltás zajlott a kultúrbizottságban, már csak azért is, mert a bizottság eddig mindig magához hívatta a vezetőket, és úgy ülésezett, én elértem azt, hogy kiszálltunk a különböző helyszínekre” – magyarázta Gáspárik. Hozzátette, az elmúlt másfél év alatt arra is rájött, hogy nem politikusalkat, nem tud politikai csapatban dolgozni. „Nem tudok olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket mások megkötnek” – mondta, de nem kívánt példákkal élni.
Gáspárik Attila október 18-án mondott le mandátumáról, a megyei tanácselnök ezt 24-én vette tudomásul. A tanácsosi helyet azután nyilvánítják megüresedettnek, hogy csütörtöki ülésén azt a közgyűlés is tudomásul veszi. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke lapunknak elmondta, kérték, hogy az október 31-ei ülésen iktassák be a szövetség új képviselőjét is. „A listán Nyárádszereda volt polgármestere, Dászkel László következik, ha ő nem vállalja, akkor a marosfelfalusi volt iskolaigazgató, Dénes József kapja a mandátumot” – mondta. Arra a felvetésünkre, hogy amennyiben Gáspárikot csütörtökön nem „pótolják”, ez az egy mínusz mandátum befolyásolja-e a november 14-én esedékes rendkívüli ülés kimenetelét, Brassai nemmel válaszolt. A rendkívüli ülést egyetlen napirendi ponttal hívták össze, hogy eldöntsék: kiírják-e a népszavazást arról, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye egy fejlesztési régiót alkosson.
A Maros megyei tanácsot 13 RMDSZ-es, 13 USL-s, 6 PDL-s és 2 PPDD-s képviselő alkotja, ahhoz, hogy referendumot írjanak ki, a jelenlevők 50 százalékának plusz egy tanácsosnak kell támogatnia a kezdeményezést.
Gáspár Botond, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár),

Eltűnt barokk, vásárhelyi magyar narancs
Műemlékek, díszítések és urbanisztika Marosvásárhelyen
Marosvásárhely műemléki tipográfiája – e címet viselte az a múlt hét szerdáján szervezett előadássorozat, amelyre a magyar kultúra napja vásárhelyi rendezvénysorozatának részeként került sor a Bolyai Klub Bernády György-termében. A szépszámú közönség jelenlétében Orbán János történész fogadta a megjelenteket és mondta el: a tavaly nyáron indítottak el egy műemlék- inventarizációs projektet a fenti címmel, amelynek célja számba venni azt a marosvásárhelyi épített örökséget, amely még számba vehető. – Vásárhelytől Budapestig tíz szakember foglalkozott a történelmi épületek részletes fotódokumentációjával, történetük kutatásával, további céljuk pedig a műemlékállomány népszerűsítése is volt. A tízből négyen itt vannak ma este, és rövid értekezéseiket a bemutatandó épületek, tematikák kronológiai sorrendjében adják elő – hallottuk Orbán Jánostól, aki az est sorrendben első, vetített képes értekezéséért is felelt.
Mint a XVII. század kutatója, előadásának Az eltűnt barokk nyomában címet adta, és azon vásárhelyi házakat, homlokzatokat ismertette, amelyek jellegzetes barokk díszítése az idők során eltűnt, megváltozott. Ilyen a főtér keleti felének házsora (a régi Divatház és a mellette lévő épületek), amelyeken már csak a szakember látja, hogy egykoron jelentős barokk homlokzattal rendelkeztek. Igaz, az archív fotókon ez még felismerhető. Mint hallottuk, sikerült fontos adatokat találni a levéltárban a főtéri, 58. szám alatt található házra vonatkozóan. 1785- ben német építőmester építette, először a polgármesteri hivatalnak, majd a városi vendégfogadónak adott helyett, bálteremmel rendelkezett. – Az 56. szám alatt található házról (az Inca Casino épülete) eleddig semmit sem tudtunk, igaz, 2003-ban még láthattuk az eredeti nyílászárókat. Most kiderült, Galambos József borbély tulajdona volt, és szintén Paul Schmidt építette, aki a vásárhelyi barokk elterjedésének kulcsembere volt. Ő felelt a Toldalagi-palota építéséért is, a Galambos-ház ez utóbbi homlokzatát imitálja. A polgárok pedig követték a mintát.
Oniga Erika művészettörténész a csizmadiák egykori ipartestületének székházáról szóló előadásának a Nézz fel! címet adta, hiszen érdemes megnézni a homlokzatokat is. – A Csizmadiák Céhe ipartestületté vált, ezen testület építtette a szóban forgó főtéri házat, amelyet 1890-ben fejeztek be. Szinte minden építészeti eleme, nyílászárója eredeti maradt, mindmáig a legfeltűnőbb a két erkélyt tartó herma, azaz emberalak. Kapuja nagyon míves. Emeletén irodahelyiségek, étterem és vendégszobák kaptak helyet, a földszintjén működött egykor a Select mozi, később a Lido kávézó, a kapu, a bejáratok eredetiek – mondta az előadó a különböző díszek, szeráfok vetített képes bemutatásával, elemzésével gazdagított értekezésében.
Kovács Mária a Marosvásárhely főterén látható épületek kovácsolt- és öntöttvas díszeiről beszélt. Válogatását nem stílus vagy korszak szerint állította össze, mindemellett a legtöbb bemutatott épületdísz a XIX. század második felétől a XX. század első feléig tartó időszakban készült. Ezen elemekkel díszítették, illetve egészítették ki az épületek homlokzatait. – Elsősorban a szecesszió új formavilágát követő alkotások maradtak fenn, a díszek igen színvonalas alkotások, a művészi összhang egyedülálló. Az elemek visszaköszönnek a stukkókban, illetve a homlokzat más motívumain, ahogy azt megfigyelhetjük például az egykori Agrárbank, avagy a régi New York szálló – Maros vendéglő – épületén. Az öntöttvas előnyeként felhozható, hogy gazdaságosabb volt a kovácsoltvasnál. A Rózsák tere 22. szám alatt lévő épület például egyszerű lakóháznak épült, mégis gazdagon díszített öntöttvas elemekkel, motívumokkal rendelkezik. A helyiek gyakran választottak a szentkeresztbányai vasöntöde árukészletéből: a megrendelők rajzok alapján választották ki a nekik tetsző öntvényeket.
Karácsony István a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és környezetének építészeti értékeiről szólt. – A szocializmus korszakával kapcsolatos ellenérzéseink egyértelműek és jogosak. Mindezek mellett a korszak egy árnyaltabb megfigyelésére vállalkoztam. Az épületrombolás kontextusában is vizsgáltam a város főterének legnagyobb horderejű urbanisztikai vállalkozását: a Nemzeti Színház épületének és környezetének felépítését, kialakítását. A kérdés: hogyan viszonyulunk e műalkotáshoz? A színészek például mindmáig színháztechnikai tökéletlenségét nyögik. Másokat mindez nem érdekel, ők csak használják a színházat, előadásokra járnak. Az azonban tény, hogy a kőszínházi lehetőségeket a nagy magyar korszakok mindegyike elodázta. Az első marosvásárhelyi kőszínházat Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, de kitört az első világháború, az építése meghiúsult. Végül 60 év múlva épül fel, egy bukaresti építész, Constantin Savescu tervezésében. Ő a korszak egyik legfoglalkoztatottabb szakembere. Beavatkozásai nem agresszívek, terei diszkrétek, emberiek maradnak. Épületei állnak Mangálián, Nigériában lakónegyedet tervezett. A vásárhelyi színházépület beltere esetében igen kellemes, meleg miliőt teremtett, az épületen érződik a korabeli, nemzetközi architektúrai szemlélet nyoma. És igaz, hogy nem úgy, ahogyan azt elődeink eltervezték, de Vásárhelynek lett kőszínháza. Amolyan magyar narancsként – hiszen színháztechnikai szempontból már építésekor meghaladottnak számított.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),