Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. február 15.
Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),
2013. február 15.
BBTE: bezárhatnak a kirendeltségek
Csökkentheti a más erdélyi városokban nyitott kirendeltségeinek számát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) – jelentette be csütörtökön Besztercén Ioan Bolovan rektorhelyettes.
Mint elmondta, a 2013–2014-es tanévtől bezárhatnak bizonyos fiókintézményeket, ugyanis ezek már nem kifizetődők gazdasági szempontból. Ioan Bolovan szerint jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Hozzátette, az intézkedés oka, hogy számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
A rektorhelyettes ugyanakkor hangsúlyozta: az egyetemnek nincsenek gazdasági gondjai. A kolozsvári felsőoktatási intézménynek 12 kirendeltsége van különböző erdélyi városokban, magyar nyelven Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen és Szatmárnémetiben képeznek diákokat.
Krónika (Kolozsvár),
Csökkentheti a más erdélyi városokban nyitott kirendeltségeinek számát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) – jelentette be csütörtökön Besztercén Ioan Bolovan rektorhelyettes.
Mint elmondta, a 2013–2014-es tanévtől bezárhatnak bizonyos fiókintézményeket, ugyanis ezek már nem kifizetődők gazdasági szempontból. Ioan Bolovan szerint jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Hozzátette, az intézkedés oka, hogy számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
A rektorhelyettes ugyanakkor hangsúlyozta: az egyetemnek nincsenek gazdasági gondjai. A kolozsvári felsőoktatási intézménynek 12 kirendeltsége van különböző erdélyi városokban, magyar nyelven Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen és Szatmárnémetiben képeznek diákokat.
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 15.
Az antikommunista ellenállás hősei – eddig csak románul, de lesz magyar is
A marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében mutatták be csütörtökön Az antikommunista ellenállás hősei című folyóirat első számát. A rendezvényen a megyét a történelem tantárgyversenyen képviselő középiskolás diákok az egykori politikai foglyoktól hallhattak a kommunizmus rémtetteiről, a vallatási, kínzási, megfélemlítési módszerekről.
A kiadvány a Maros Megyei Tanács és a Transilvania Grup Business Kft. (Zi de zi napilap) együttműködésében, a volt politikai foglyok egyesületének támogatásával jött létre.
„Kötelességünk volt azokkal szemben, akik erőt adtak a népnek. Családjaikat, karrierjüket, magánéletüket elveszítették, mert nemet mondtak a rendszerre. Az első számot nem tudtuk egyszerre román és magyar nyelven is elkészíteni, de a következőket mindkét nyelven kiadjuk, hiszen az ellenállásban és az áldozatban nem volt különbség” – mondta a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre. A folyóirat főszerkesztője, a Zi de zi napilap 25 éves újságírója, Valentin Covaciu hozzátette: „Szégyenteljes, nehéz időszak volt, amelyet ismerniük kell a következő generációknak, a fiataloknak, ezért történészekkel, politikai foglyokkkal beszélgettem, készítettem interjúkat”, akik közül néhányan a helyszínen is beszámoltak meghurcoltatásaikról. Ştefan Someşan megyei főtanfelügyelő szerint a kiadványt az összes líceum bemutatják a diákságnak.
A terv szerint az ingyenesen terjesztett folyóiratnak összesen hat kiadása lesz, havonta egy, kiadásonként 2000 példányban, összesen több mint 40 ezer lej értékben.
Gáspár Botond
Székelyföld,
A marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében mutatták be csütörtökön Az antikommunista ellenállás hősei című folyóirat első számát. A rendezvényen a megyét a történelem tantárgyversenyen képviselő középiskolás diákok az egykori politikai foglyoktól hallhattak a kommunizmus rémtetteiről, a vallatási, kínzási, megfélemlítési módszerekről.
A kiadvány a Maros Megyei Tanács és a Transilvania Grup Business Kft. (Zi de zi napilap) együttműködésében, a volt politikai foglyok egyesületének támogatásával jött létre.
„Kötelességünk volt azokkal szemben, akik erőt adtak a népnek. Családjaikat, karrierjüket, magánéletüket elveszítették, mert nemet mondtak a rendszerre. Az első számot nem tudtuk egyszerre román és magyar nyelven is elkészíteni, de a következőket mindkét nyelven kiadjuk, hiszen az ellenállásban és az áldozatban nem volt különbség” – mondta a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre. A folyóirat főszerkesztője, a Zi de zi napilap 25 éves újságírója, Valentin Covaciu hozzátette: „Szégyenteljes, nehéz időszak volt, amelyet ismerniük kell a következő generációknak, a fiataloknak, ezért történészekkel, politikai foglyokkkal beszélgettem, készítettem interjúkat”, akik közül néhányan a helyszínen is beszámoltak meghurcoltatásaikról. Ştefan Someşan megyei főtanfelügyelő szerint a kiadványt az összes líceum bemutatják a diákságnak.
A terv szerint az ingyenesen terjesztett folyóiratnak összesen hat kiadása lesz, havonta egy, kiadásonként 2000 példányban, összesen több mint 40 ezer lej értékben.
Gáspár Botond
Székelyföld,
2013. február 15.
Ágoston Hugó: Szekus titkok, összefonódások
Sebastian Ghiţă (SG) szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, egy viszonylag új hírtévé, a jelek szerint sok tekintetben az OTV szerepét átvenni készülő România TV (RTV) tulajdonosa éles kirohanást intézett az Antena televíziókat is működtető Intact tröszt birtokosa, a Konzervatív Párt tiszteletbeli elnöke, Dan Voiculescu, valamint Sorin Roşca Stănescu (SRS), a régi sajtós és friss liberális szenátor és Ioan Niculae (IN) üzletember ellen. Voltaképpen ellentámadásról van szó, egészen pontosan nem lehet tudni, ki ütött vissza először.
A lényeg az, hogy SG és SRS többször harsányan leszekusozták egymást (az említettek mindegyike már korábban hírbe került a titkosszolgálatokkal, utóbbi be is ismerte, hogy külföldiekről tájékoztatta a román hírszerzést), és még inkább lényeg az, hogy SG a Victor Ponta embere, egyes újságírók szerint egyenesen barátok, összejárnak stb.; SRS pedig ugyebár Crin Antonescu embere, illetve ők ketten a Dan Voiculescu emberei – márpedig Ponta és Antonescu a Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökei. „Családi" perpatvar, vagy több annál?
Titkok hordaléka
A vásári mocskolódás rengeteg sejtést és titkot kavart fel, s az ember önkéntelenül is hajlik arra, hogy az egymást gyalázó mindkét félnek igazat adjon abban, amit az a másikról mond. A pletykák és az összeesküvéselméletek kedvelőinek persze mindez valóságos csemege.
Mert miket is hallani? IN, az üzletember kijelenti, hogy a Román Hírszerző Szolgálatot (Serviciul Român de Informaţii, SRI) tulajdonképpen nem az államelnök által kinevezett (amúgy valamikor szintén szocialista, sőt szintén a Ponta baráti köréhez tartozó) George Maior igazgató vezeti, hanem annak helyettese, Florian Coldea tábornok, és Coldeán keresztül manipulálja az egészet – na, kicsoda? (Segy kis segítség: az a személy, aki a felfüggesztése előtti órákban találkozott tajtékozva az állambiztonság alfőnökével. Úgy látszik, Pontáék bravúrja nem csak a „puccs" volt, hanem az is, hogy a hírszolgálat nem derítette fel és nem figyelmeztette idejében az áldozatot. Rés a rendszeren: pánik!)
SRS alig néhány nappal ezelőtt azzal az értékes infóval támasztja alá IN véleményét, hogy Maior szinte állandóan hullarészeg, és valóban Coldea az igazi főnök. Ugyanakkor SRS viszontgyanúsítja SG-t azzal, hogy együttműködik a SRI-vel, sőt annak fedezett ügynöke, már a középiskolában beszervezték, és sikeres nagybani üzleteit is a SRI-n keresztül bonyolítja. Válaszul SG nemes egyszerűséggel kommunista fossziliáknak nevezi a SRS-Voiculescu-IN hármast: „Együttműködnek a csausiszta szekuritátéval. Oroszország sohasem vonult ki innen. Ott húzódik meg azeknek a kommunistoid őskövületeknek a bankszámláiban és érdekeltségeiben." Ebből minimálisan az következik, hogy a „csausiszta szekuritáté" ma is létezik. Szóljon valaki, ha érti...
Ha igaz, amit az egyik napilap főcímében hirdet, és ez a háborúskodás „a titkosszolgálatok ellenőrzéséért", értsd uralásáért folyik, akkor nagyon nagy baj van. SG és SRS azonban, bármennyire dörzsöltek és determináltak is, valahogy túl kicsiknek tűnnek egy ekkora célfeladathoz. Az illető napilap azonban, amely a perpatvarban szereplő egyik táborhoz sem tartozik, hanem az államelnöki hivatal szócsöve, cikke alcímében azt írja: „Az USL régi szekusai, SG-n keresztül támadják a SRI-t". Akkor hát SRS és Dan Voiculescu lenne a SRI? (Hiszen őket támadja SG!) Nehezen hihető.
Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, mekkora a zűrzavar.
Kérdések
Bármennyire komikusnak tűnik is a helyzet (az USL-n belül amolyan „az én gyermekem és a te gyermeked veri a mi gyermekünket"), több fontos kérdést is felvet.
Vajon táborok harcáról van szó, vagy csak magukról megfeledkezett gyűlölködőkről? Romániában minden valamirevaló magasabb rangú politikai vezető bizalmasa, kegyeltje, esetleg dirigálója valamilyen titkosszolgálatnak. (Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor az Elena Udrea akkori miniszter egyik feltételezett hivatali visszaélésének kivizsgálására megalakított parlamenti bizottságot a gyanúsított titokban egyszerűen lehallgatta, utána már a védekezés, illetve a bizottság munkájának ellehetetlenítése gyerekjáték volt számára. A lehallgatás körülményeinek tisztázása és nyomában a felelősségrevonás azóta is várat magára. Hangsúlyozom: a lehallgatás a parlament épületében történt.) Ha itt két szekus társaság csap össze, és közülük egyik sem az államelnöké, akkor könnyű belátni, hogy ki lesz a nevető harmadik, miután ezek kioltják egymást.
Vajon médiumok élethalálharcáról van szó? Igen, ez biztosan így van, bár valószínűbb, hogy mindkettőről: a titkosszolgálatok és a médiumok összefonódásáról és a dominanciáért folytatott harcáról.
Közhely immár, hogy Romániában hírtelevízió nélkül a háta mögött választásokat megnyerni egyetlen párt sem képes; a hírtelevízió: a diverzió, a manipuláció és a propaganda királycsináló eszköze. (Emlékezetes, amikor a felfüggesztett államfő a demokrácia fáklyájával a kezében – emlékszik még valaki a „demokrácia fáklyájára"? vajon hol lobog porosodva? – könyörgött a popornak, hogy ne nézze az Antena 3-at. Ilyesmit nyugaton egy állami méltóság aligha engedne meg magának.)
Kisebb mértékben már nem csak a nagy nézettségű tévékre, hanem a hírügynökségekre és az írott (immár internetes) sajtóra is érvényes mind a fennmaradásért vívott konkurenciaharc, mind a a titkosszolgálatokkal való összefonódás. (A Caţavencii liberális és mindenkit maró gúnnyal kezelő élclap érdekes felfedezése: miért is kezdte ki rágalmazó hamis „hírekkel" az egyik „összefonódott" újabb hírügynökség a munkaügyi minisztérium vezetőit? Nos, mit gondolnak, mi érdeke volt a „forró hírek" titkosan irányított szállítójának? Hát mondjuk az, hogy a közelmúltban, Ponta eljöveteléig, a minisztérium által inkasszált európai pénzek egy része – ha valakinek mond valamit az, hogy POS-DRU... – valahogy az eredeti programoktól eltérülve bizonyos szerkesztőségek (hús-vér újságírók) zsebébe került. Például a zseniális Sebastian Lăzăroiu minisztersége alatt – tudták, akik odarakták a bumburnyákot, hogy miért teszik. Amikor aztán jött Câmpeanu miniszter asszony, és még a pénzek visszakövetelése is felmerült, nosza, jött is a diverzió: ellehetetleníteni, hitelét rontani a miniszterájnak és fő szolgájának! Így megy ez. Ilyen ártatlan gyermekségeket követnek el a korrupcióellenes harc szünetében a hóttnyúzók... Persze ha nem állna a hátuk mögött az, aki áll, nehezen tehetnék.)
Egy alacsony röptű vitából indulunk ki, amely azonban minden vásári jellegével együtt jelzi: Romániában a politika, a titkosszolgálatok és az üzlet elválaszthatatlanul összefonódott, s ennek az összefonódásnak legújabb alapeleme, mintegy negyedik dimenziója: a sajtó. (Az ötödik pedig – amire itt most nincs időnk kitérni – az igazságszolgáltatás). Ebben a négy-öt dimenziós térben a harc, ha kell, szó szerint vérre megy.
A fő tét a hatalom, vagyis a pénz, a pénz, vagyis a hatalom megszerzése és megőrzése.
Vajon ez a konfliktus előjele-e az USL szakadásának? És ha szakad, hogyan szakad? Az egész liberális párt (PNL) távozik az USL-ből, vagy pedig először a PNL osztódik, és vagy az Antonescu-, vagy a Tăriceanu-szárny marad a PSD mellett, a másik meg megy a búsba? Hatalmas mozgások lehetségesek – nemzetközi beleszólással akár –, minthogy a kijelölt államelnök-jelöltről, Crin Antonescuról messziről lerí, hogy nem alkalmas erre a tisztségre. (Nem mintha duhaj elődje alkalmas lett volna, de ezen már nem lehet változtatni.) Eltűntetik, vagy kárpótolják? És ki lesz a fő jelölt, a befutó?
Szemmel látható, hogy bármelyik változat érvényesül, az RMDSZ számára megnőnek az esélyek a kormányra kerülésre. Más kérdés, hogy ez mivel jár.
(A magyar kapcsolat)
Demokráciában, mégha az nem egy szempontból látszat- is, mindenki olyan menetekben vesz részt (béke-, éhség-, szex-, box- stb.), amilyenekben akar és tud, és bármi lehet azokról vagy azok kapcsán bármiről a véleménye.
Szanyi Tibor engem például meggyőzött. A Transindex Murok-díjának át nem vétele alkalmából írt válasza meggyőzött arról, hogy nem érti, mi a lényege a helyzetnek, amiben vagyunk, és a történetnek, amelynek óvatlanul szereplőjévé tette magát. S mint aki a futóhomok csapdájába került, most minél jobban kapaszkodik, annál menthetetlenebbül, annál mélyebbre süllyed. Si tacuisses... Mindazonáltal – több figyelemreméltó megállapítása mellett – levelében van egy meggondolkoztató passzus egy olyan kérdésről, amelynek végső tisztázása mind a mai napig nem történt meg. És a témánkba vág.
Azt írja Szanyi Tibor: „(...) egyébként biztos vagyok abban, hogy ezek a dolgok a helyükre fognak kerülni, mert a többség nem is tud másként, mint normálisan gondolkodni, még ha időlegesen sajnos lehet becsapások, felültetések áldozata. Amint történt 2004-ben, amikor is alighanem néhány nemzetgyilkos „szekus", a „magyarság" akkori hamis szóvivői a magyarságot csőbe húzva kiagyalta és kierőszakolta azt az ominózus népszavazást, ami Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot. Szégyen rájuk, de a tanulság legyen a miénk!"
Először a 2004-es népszavazás politikai kezeléséről. Az MSZP ostobán viselkedett, nem csak amiatt, hogy nem volt tekintettel a külhoni magyarok érzékenységére és méltóságérzetére, és még csak nem is pusztán azért, mert elfelejtette, hogy minél hatékonyabb a politikában egy hazugság rövid távon, annál inkább visszaüt hosszú távon (tapasztalják is keservesen jóideje és még jóideig a magyar szocialisták), de visszataszító volt a „Magyarországot elözönlő románokkal" való fenyegetőzés – igen, ez a valóság! – populizmusa miatt is. Mert elébe mentek a többség helytelen véleményének. Félreérthetetlen felmérések mutatták ugyanis, hogy a magyarországi szavazóképes polgárok közül jóval többen nem akarták a határon túli magyarok honosítását, mint ahányan akarták. Vagy többen inkább nem akarták, mint akarták – és a dilemmát azzal oldották fel, hogy távolmaradásukkal tüntettek. Az MSZP inkább meglovagolta, mint kiváltotta – pánikot keltve – a közhangulatot. S most másokat vádol amiatt, hogy a többség „becsapások, felültetések áldozata" lett – holott ő maga is keményen „becsapott" és „felültetett". (Nem pompás a párhuzam – kár, hogy ez viszont nem vág a témánkba – azzal, ahogyan most a brit konzervatívok ijesztegetik a lakosságot a beözönlő román meg bolgár, alighanem cigánynak gondolt olcsó munkások milliós tömegével? Aligha a történelem ismétli itt önmagát, egyszerűen a politikusok ismétlik a hülyeségeiket.)
Másodszor a 2004-es népszavazás kierőszakolásáról. Jómagam – az óvatos „alighanem" védelme nélkül is – azon a véleményen vagyok, hogy azt a végül mindenkinek katasztrofálisan rossz népszavazást igenis felépített diverzió révén kényszerítették ki. Természetesen nincsenek adataim, honnan is lennének, de ha az eredményt nézzük (ami – szintén egyetértek Szanyi Tiborral – „Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot"), a cui prodest azokra vall, akiknek mindig is célja volt a magyarság korlátozása, tönkretétele, megsemmisítése. Igen, a szekusokra!
A jelenkor vagy a közeljövő lelkiismeretes, elfogulatlan, lehetőleg politikailag befolyásolatlan kutatóinak, történészeinek hatalmas, katartikus feladatuk van: feltárni az akkor történtek teljes valóságát, és kimondani az igazságot! A politikusok mindkét oldalon képtelenek rá, mert egyedüli céljuk a profitálás, az ellenfél bűnbakká tétele.
De egyszer erre is, mint mindenre, fény derül.
Legyünk erősek!
PS. Ebben a pillanatban olvastam el Benkő Levente válaszát bizonyos reagáló, elmarasztaló cikkekre. Mondtam én, hogy rendes ember! El is hiszem minden sorát. A baj azonban nem az, Levente, hogy mi – akiket felsorolsz – hogy gondoljuk. Hiszen mi tudjuk, hogy te hogy gondolod. A baj az, ahogy az uszítók gondolják és ahogy ők elvárják. Persze, hogy neked az „idegenszívű" nem jelent zsidót – de aki kitalálta, annak zsidót jelent. Persze, hogy te jóhiszeműségedben fel sem tételezed, hogy – elegáns magyarsággal – el van várva tőled és elégedettséggel van nyugtázva, amit (teljes belső meggyőződésből) írsz. De az történik, erre az azonosulásra kell jobban vigyázni. Nem tanulságul és még kevésbé célzásból (nem vág fenti cikkem témájába sem, bár sok minden sok mindennel összefügg), de azért futó mementóként, kollégáidnak is, az olvasónak pedig szórakoztatásul, mellékelek egy pazar kis írást egy nagy szkeptikus publicistától. Legyünk jók!
Maszol.ro,
Sebastian Ghiţă (SG) szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, egy viszonylag új hírtévé, a jelek szerint sok tekintetben az OTV szerepét átvenni készülő România TV (RTV) tulajdonosa éles kirohanást intézett az Antena televíziókat is működtető Intact tröszt birtokosa, a Konzervatív Párt tiszteletbeli elnöke, Dan Voiculescu, valamint Sorin Roşca Stănescu (SRS), a régi sajtós és friss liberális szenátor és Ioan Niculae (IN) üzletember ellen. Voltaképpen ellentámadásról van szó, egészen pontosan nem lehet tudni, ki ütött vissza először.
A lényeg az, hogy SG és SRS többször harsányan leszekusozták egymást (az említettek mindegyike már korábban hírbe került a titkosszolgálatokkal, utóbbi be is ismerte, hogy külföldiekről tájékoztatta a román hírszerzést), és még inkább lényeg az, hogy SG a Victor Ponta embere, egyes újságírók szerint egyenesen barátok, összejárnak stb.; SRS pedig ugyebár Crin Antonescu embere, illetve ők ketten a Dan Voiculescu emberei – márpedig Ponta és Antonescu a Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökei. „Családi" perpatvar, vagy több annál?
Titkok hordaléka
A vásári mocskolódás rengeteg sejtést és titkot kavart fel, s az ember önkéntelenül is hajlik arra, hogy az egymást gyalázó mindkét félnek igazat adjon abban, amit az a másikról mond. A pletykák és az összeesküvéselméletek kedvelőinek persze mindez valóságos csemege.
Mert miket is hallani? IN, az üzletember kijelenti, hogy a Román Hírszerző Szolgálatot (Serviciul Român de Informaţii, SRI) tulajdonképpen nem az államelnök által kinevezett (amúgy valamikor szintén szocialista, sőt szintén a Ponta baráti köréhez tartozó) George Maior igazgató vezeti, hanem annak helyettese, Florian Coldea tábornok, és Coldeán keresztül manipulálja az egészet – na, kicsoda? (Segy kis segítség: az a személy, aki a felfüggesztése előtti órákban találkozott tajtékozva az állambiztonság alfőnökével. Úgy látszik, Pontáék bravúrja nem csak a „puccs" volt, hanem az is, hogy a hírszolgálat nem derítette fel és nem figyelmeztette idejében az áldozatot. Rés a rendszeren: pánik!)
SRS alig néhány nappal ezelőtt azzal az értékes infóval támasztja alá IN véleményét, hogy Maior szinte állandóan hullarészeg, és valóban Coldea az igazi főnök. Ugyanakkor SRS viszontgyanúsítja SG-t azzal, hogy együttműködik a SRI-vel, sőt annak fedezett ügynöke, már a középiskolában beszervezték, és sikeres nagybani üzleteit is a SRI-n keresztül bonyolítja. Válaszul SG nemes egyszerűséggel kommunista fossziliáknak nevezi a SRS-Voiculescu-IN hármast: „Együttműködnek a csausiszta szekuritátéval. Oroszország sohasem vonult ki innen. Ott húzódik meg azeknek a kommunistoid őskövületeknek a bankszámláiban és érdekeltségeiben." Ebből minimálisan az következik, hogy a „csausiszta szekuritáté" ma is létezik. Szóljon valaki, ha érti...
Ha igaz, amit az egyik napilap főcímében hirdet, és ez a háborúskodás „a titkosszolgálatok ellenőrzéséért", értsd uralásáért folyik, akkor nagyon nagy baj van. SG és SRS azonban, bármennyire dörzsöltek és determináltak is, valahogy túl kicsiknek tűnnek egy ekkora célfeladathoz. Az illető napilap azonban, amely a perpatvarban szereplő egyik táborhoz sem tartozik, hanem az államelnöki hivatal szócsöve, cikke alcímében azt írja: „Az USL régi szekusai, SG-n keresztül támadják a SRI-t". Akkor hát SRS és Dan Voiculescu lenne a SRI? (Hiszen őket támadja SG!) Nehezen hihető.
Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, mekkora a zűrzavar.
Kérdések
Bármennyire komikusnak tűnik is a helyzet (az USL-n belül amolyan „az én gyermekem és a te gyermeked veri a mi gyermekünket"), több fontos kérdést is felvet.
Vajon táborok harcáról van szó, vagy csak magukról megfeledkezett gyűlölködőkről? Romániában minden valamirevaló magasabb rangú politikai vezető bizalmasa, kegyeltje, esetleg dirigálója valamilyen titkosszolgálatnak. (Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor az Elena Udrea akkori miniszter egyik feltételezett hivatali visszaélésének kivizsgálására megalakított parlamenti bizottságot a gyanúsított titokban egyszerűen lehallgatta, utána már a védekezés, illetve a bizottság munkájának ellehetetlenítése gyerekjáték volt számára. A lehallgatás körülményeinek tisztázása és nyomában a felelősségrevonás azóta is várat magára. Hangsúlyozom: a lehallgatás a parlament épületében történt.) Ha itt két szekus társaság csap össze, és közülük egyik sem az államelnöké, akkor könnyű belátni, hogy ki lesz a nevető harmadik, miután ezek kioltják egymást.
Vajon médiumok élethalálharcáról van szó? Igen, ez biztosan így van, bár valószínűbb, hogy mindkettőről: a titkosszolgálatok és a médiumok összefonódásáról és a dominanciáért folytatott harcáról.
Közhely immár, hogy Romániában hírtelevízió nélkül a háta mögött választásokat megnyerni egyetlen párt sem képes; a hírtelevízió: a diverzió, a manipuláció és a propaganda királycsináló eszköze. (Emlékezetes, amikor a felfüggesztett államfő a demokrácia fáklyájával a kezében – emlékszik még valaki a „demokrácia fáklyájára"? vajon hol lobog porosodva? – könyörgött a popornak, hogy ne nézze az Antena 3-at. Ilyesmit nyugaton egy állami méltóság aligha engedne meg magának.)
Kisebb mértékben már nem csak a nagy nézettségű tévékre, hanem a hírügynökségekre és az írott (immár internetes) sajtóra is érvényes mind a fennmaradásért vívott konkurenciaharc, mind a a titkosszolgálatokkal való összefonódás. (A Caţavencii liberális és mindenkit maró gúnnyal kezelő élclap érdekes felfedezése: miért is kezdte ki rágalmazó hamis „hírekkel" az egyik „összefonódott" újabb hírügynökség a munkaügyi minisztérium vezetőit? Nos, mit gondolnak, mi érdeke volt a „forró hírek" titkosan irányított szállítójának? Hát mondjuk az, hogy a közelmúltban, Ponta eljöveteléig, a minisztérium által inkasszált európai pénzek egy része – ha valakinek mond valamit az, hogy POS-DRU... – valahogy az eredeti programoktól eltérülve bizonyos szerkesztőségek (hús-vér újságírók) zsebébe került. Például a zseniális Sebastian Lăzăroiu minisztersége alatt – tudták, akik odarakták a bumburnyákot, hogy miért teszik. Amikor aztán jött Câmpeanu miniszter asszony, és még a pénzek visszakövetelése is felmerült, nosza, jött is a diverzió: ellehetetleníteni, hitelét rontani a miniszterájnak és fő szolgájának! Így megy ez. Ilyen ártatlan gyermekségeket követnek el a korrupcióellenes harc szünetében a hóttnyúzók... Persze ha nem állna a hátuk mögött az, aki áll, nehezen tehetnék.)
Egy alacsony röptű vitából indulunk ki, amely azonban minden vásári jellegével együtt jelzi: Romániában a politika, a titkosszolgálatok és az üzlet elválaszthatatlanul összefonódott, s ennek az összefonódásnak legújabb alapeleme, mintegy negyedik dimenziója: a sajtó. (Az ötödik pedig – amire itt most nincs időnk kitérni – az igazságszolgáltatás). Ebben a négy-öt dimenziós térben a harc, ha kell, szó szerint vérre megy.
A fő tét a hatalom, vagyis a pénz, a pénz, vagyis a hatalom megszerzése és megőrzése.
Vajon ez a konfliktus előjele-e az USL szakadásának? És ha szakad, hogyan szakad? Az egész liberális párt (PNL) távozik az USL-ből, vagy pedig először a PNL osztódik, és vagy az Antonescu-, vagy a Tăriceanu-szárny marad a PSD mellett, a másik meg megy a búsba? Hatalmas mozgások lehetségesek – nemzetközi beleszólással akár –, minthogy a kijelölt államelnök-jelöltről, Crin Antonescuról messziről lerí, hogy nem alkalmas erre a tisztségre. (Nem mintha duhaj elődje alkalmas lett volna, de ezen már nem lehet változtatni.) Eltűntetik, vagy kárpótolják? És ki lesz a fő jelölt, a befutó?
Szemmel látható, hogy bármelyik változat érvényesül, az RMDSZ számára megnőnek az esélyek a kormányra kerülésre. Más kérdés, hogy ez mivel jár.
(A magyar kapcsolat)
Demokráciában, mégha az nem egy szempontból látszat- is, mindenki olyan menetekben vesz részt (béke-, éhség-, szex-, box- stb.), amilyenekben akar és tud, és bármi lehet azokról vagy azok kapcsán bármiről a véleménye.
Szanyi Tibor engem például meggyőzött. A Transindex Murok-díjának át nem vétele alkalmából írt válasza meggyőzött arról, hogy nem érti, mi a lényege a helyzetnek, amiben vagyunk, és a történetnek, amelynek óvatlanul szereplőjévé tette magát. S mint aki a futóhomok csapdájába került, most minél jobban kapaszkodik, annál menthetetlenebbül, annál mélyebbre süllyed. Si tacuisses... Mindazonáltal – több figyelemreméltó megállapítása mellett – levelében van egy meggondolkoztató passzus egy olyan kérdésről, amelynek végső tisztázása mind a mai napig nem történt meg. És a témánkba vág.
Azt írja Szanyi Tibor: „(...) egyébként biztos vagyok abban, hogy ezek a dolgok a helyükre fognak kerülni, mert a többség nem is tud másként, mint normálisan gondolkodni, még ha időlegesen sajnos lehet becsapások, felültetések áldozata. Amint történt 2004-ben, amikor is alighanem néhány nemzetgyilkos „szekus", a „magyarság" akkori hamis szóvivői a magyarságot csőbe húzva kiagyalta és kierőszakolta azt az ominózus népszavazást, ami Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot. Szégyen rájuk, de a tanulság legyen a miénk!"
Először a 2004-es népszavazás politikai kezeléséről. Az MSZP ostobán viselkedett, nem csak amiatt, hogy nem volt tekintettel a külhoni magyarok érzékenységére és méltóságérzetére, és még csak nem is pusztán azért, mert elfelejtette, hogy minél hatékonyabb a politikában egy hazugság rövid távon, annál inkább visszaüt hosszú távon (tapasztalják is keservesen jóideje és még jóideig a magyar szocialisták), de visszataszító volt a „Magyarországot elözönlő románokkal" való fenyegetőzés – igen, ez a valóság! – populizmusa miatt is. Mert elébe mentek a többség helytelen véleményének. Félreérthetetlen felmérések mutatták ugyanis, hogy a magyarországi szavazóképes polgárok közül jóval többen nem akarták a határon túli magyarok honosítását, mint ahányan akarták. Vagy többen inkább nem akarták, mint akarták – és a dilemmát azzal oldották fel, hogy távolmaradásukkal tüntettek. Az MSZP inkább meglovagolta, mint kiváltotta – pánikot keltve – a közhangulatot. S most másokat vádol amiatt, hogy a többség „becsapások, felültetések áldozata" lett – holott ő maga is keményen „becsapott" és „felültetett". (Nem pompás a párhuzam – kár, hogy ez viszont nem vág a témánkba – azzal, ahogyan most a brit konzervatívok ijesztegetik a lakosságot a beözönlő román meg bolgár, alighanem cigánynak gondolt olcsó munkások milliós tömegével? Aligha a történelem ismétli itt önmagát, egyszerűen a politikusok ismétlik a hülyeségeiket.)
Másodszor a 2004-es népszavazás kierőszakolásáról. Jómagam – az óvatos „alighanem" védelme nélkül is – azon a véleményen vagyok, hogy azt a végül mindenkinek katasztrofálisan rossz népszavazást igenis felépített diverzió révén kényszerítették ki. Természetesen nincsenek adataim, honnan is lennének, de ha az eredményt nézzük (ami – szintén egyetértek Szanyi Tiborral – „Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot"), a cui prodest azokra vall, akiknek mindig is célja volt a magyarság korlátozása, tönkretétele, megsemmisítése. Igen, a szekusokra!
A jelenkor vagy a közeljövő lelkiismeretes, elfogulatlan, lehetőleg politikailag befolyásolatlan kutatóinak, történészeinek hatalmas, katartikus feladatuk van: feltárni az akkor történtek teljes valóságát, és kimondani az igazságot! A politikusok mindkét oldalon képtelenek rá, mert egyedüli céljuk a profitálás, az ellenfél bűnbakká tétele.
De egyszer erre is, mint mindenre, fény derül.
Legyünk erősek!
PS. Ebben a pillanatban olvastam el Benkő Levente válaszát bizonyos reagáló, elmarasztaló cikkekre. Mondtam én, hogy rendes ember! El is hiszem minden sorát. A baj azonban nem az, Levente, hogy mi – akiket felsorolsz – hogy gondoljuk. Hiszen mi tudjuk, hogy te hogy gondolod. A baj az, ahogy az uszítók gondolják és ahogy ők elvárják. Persze, hogy neked az „idegenszívű" nem jelent zsidót – de aki kitalálta, annak zsidót jelent. Persze, hogy te jóhiszeműségedben fel sem tételezed, hogy – elegáns magyarsággal – el van várva tőled és elégedettséggel van nyugtázva, amit (teljes belső meggyőződésből) írsz. De az történik, erre az azonosulásra kell jobban vigyázni. Nem tanulságul és még kevésbé célzásból (nem vág fenti cikkem témájába sem, bár sok minden sok mindennel összefügg), de azért futó mementóként, kollégáidnak is, az olvasónak pedig szórakoztatásul, mellékelek egy pazar kis írást egy nagy szkeptikus publicistától. Legyünk jók!
Maszol.ro,
2013. február 15.
Benkő Levente válaszol Ágoston Hugónak (is)
A maszol.ro vezető publicistája, Ágoston Hugó múlt jegyzetére is reagált lapunknak elküldött írásában Benkő Levente történész, közíró. A Krónika pénteki számának Szempont mellékletében is megjelent cikkét az alábbiakban közöljük.
Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam" mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani" az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk." Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön" óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek" – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének", „huszonhárommillió román" felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro,
A maszol.ro vezető publicistája, Ágoston Hugó múlt jegyzetére is reagált lapunknak elküldött írásában Benkő Levente történész, közíró. A Krónika pénteki számának Szempont mellékletében is megjelent cikkét az alábbiakban közöljük.
Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam" mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani" az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk." Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön" óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek" – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének", „huszonhárommillió román" felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro,
2013. február 16.
Magyar szót vittek a szórványba
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 17.
Hatósági hajsza indult a székely termékek ellen?
Tévéstábok kíséretében vonultak ki Csíkszeredába, a szombaton tartott Hagyományos és Helyi Termékek Vásárára a Brassói Fogyasztóvédelmi Felügyelőség képviselői, ahol kifejezetten a székely termékeket vették górcső alá. A fogyasztóvédők nem véletlenszerűen, hanem célzottan mentek az egyik termelőhöz, aki újra felhasználta a műanyag palackot, majd a többi árust is ellenőrizték. Borboly Csaba kétségbe vonja az ellenőrzés jóhiszeműségét.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke – akit a sajtó képviselői vásárlás közben rohantak le, hogy kommentálja a fogyasztóvédelem észrevételeit – éppen ezért kétségbe vonja az ellenőrzés jóhiszeműségét. Természetesen ennek ellenére nem mentesülnek a szabályok betartása alól az árusok, jelentette ki.
A Hargita Megyei Tanács vasárnapi közleménye szerint az ellenőrök elsősorban a hiányos címkézést, a román felirat hiányát, egyszer használatos palackok újrafelhasználását kifogásolták.
Sorin Susanu főfelügyelő, a brassói hivatal vezetője a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hogy a tapasztalt szabálytalanságok miatt bírságot rónak ki a termelőkre, a kereskedőkre, valamint a vásár szervezőire, és tájékoztatják az Állategészségügyi Igazgatóságot, valamint a Közegészségügyi Igazgatóságot. A kiszállás mérlegéről jövő héten sajtótájékoztatón számolnak be.
Hargita Megye Tanácsa az észrevételekért vállalja a felelősséget, hangsúlyozta Borboly Csaba, eddig is folyamatosan ellenőrizték, illetve segítették a termelőket a címkék, csomagolás és egyéb kellékek beszerzésében, ezentúl mindez még nagyobb figyelmet kap. Azokkal a termelőkkel szemben, akik nem teljesítették az előírásokat, különböző eljárások lépnek érvénybe. Aki használt palackban árusította termékét, egy hónapra eltiltják a vásártól, ismertette az elöljáró.
Hozzátette: elfogadhatatlannak tartja a címkék hiányát, hogy nem tüntetik fel az adott termék összetételét, szavatossági idejét stb., ezért a továbbiakban a címke nélküli termékek árusítását megtiltják. Ellenzi az egynyelvű címkék használatát, korábban is szorgalmazta a kétnyelvűeket, legyártásukban segítséget nyújtott Hargita Megye Tanácsa, és ez az elkövetkezőkben is így lesz, már a következő vásárra segítenek mindenkinek ezek elkészítésében. A pénznek nincs nemzetisége, az előállítót segíti, ha terméke minél több vevőhöz eljut, hangsúlyozta már korábban is megfogalmazott álláspontját a megyeitanács-elnök.
A mérleg használatával kapcsolatos ellenvetést a fogyasztóvédelem tévedésének tartja, kifejtette, a kistermelők alkalmi piacára, mint a szóban forgó is, más metrológiai szabályok érvényesek, mint a nagykereskedelmi egységekre, éppen ezért itt nem kötelezik a bevizsgált mérleg használatát. A vásárba szükséges iratok, amelyekkel a termelők érkeznek a termelési lap, igazolás a termelő egészségi állapotára vonatkozóan, illetve az állatorvos által kiállított bizonylat, hogy a feldolgozott jószágok egészségesek voltak.
"Hargita Megye Tanácsa nem huny szemet a hibák fölött, fellép a kijavításuk érdekében, azt viszont tudni kell, hogy a helyi termelői piac árusait nem lehet azoknak a törvényben levő jogszabályoknak megfeleltetni, amelyek a multinacionális élelmiszergyártó cégek millió eurókat érő laborberendezéseivel ellenőrzött és alátámasztott termelési folyamatához vannak igazítva. Az egyszerű gazdáknak, a kistermelőknek esélyük sem lenne portékájuk értékesítésére, ha nem jött volna létre Hargita Megye Tanácsa támogatásával a hagyományos termékek havi vására. Ez a piac jelenti a Székely termék mozgalom alapját, mostanra hasonló működik Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen. Ma már a helyi termelők árui ott vannak számos nagyáruház polcain, ami több száz, akár ezer székely családnak biztosít megélhetést vagy jövedelem-kiegészítést. Ez olyan irány, amit folytatni kell, nem pedig megállítani. A vásár szabályait a kezdetektől fogva folyamatosan szigorítják, annak érdekében, hogy minél közelebb kerüljenek a nagy kereskedelmi egységekre is érvényes előírásokhoz, mindehhez azonban a termelőknek jövedelemforrást kell biztosítani, amelyből beruházni, fejleszteni tudnak, és fokozatosan haladnak előre a jogszabályok teljesítésében" – magyarázta Borboly Csaba.
Hozzátette: a Hargita Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőséggel már több hónapos vitát folytatnak, mivel az ingyen szeretne irodahelyiséget kapni a megyei tanács székházában. Ezt Hargita Megye Tanácsa nem tudja biztosítani, hiszen más intézmények is – könyvtár, művészeti népiskola, Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ, Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság stb. – bérleti díj ellenében kényszerülnek irodát működtetni a város más pontjain. A csíkszeredai megyeháza épületében, a prefektúrán kívül, minden intézménynek bért kell fizetnie a használatba vett helyiségért. Borboly Csaba a „megleckéztetés" egyik okát ebben látja.
"A lakosság körében nagy népszerűségnek örvendő, A székelység története című tankönyv kiadása, majd a székely zászló körül kibontakozott vitát, most pedig a székely termékek sikeres forgalmazása elleni fellépést együttesen egy összehangolt támadásnak ítélem meg, egy olyan folyamatnak, amely veszélyezteti sok száz család megélhetését, de mindannyiunk létét is" – fogalmazott a megyeitanács-elnök.
A csíkszeredai Hagyományos és Helyi Termékek Vásárát közel három éve rendszeresen megszervezik. Minden ellenőrző szervtől kértek hivatalos jelentést a vásárról – élelmiszer-biztonság, higiéniai körülmények stb. szempontjából –, és mindenhonnan pozitív választ kaptak.
Összességében rosszindulatú megnyilvánulásnak ítéli meg a fogyasztóvédelem szombati akcióját Borboly Csaba, sokkal inkább azt látta volna helyesnek, ha az ellenőrzés után együtt keresnek megoldást a hiányosságok orvoslására, nem pedig a média kíséretében vonulnak ki a szakemberek. A lakosság hozzászokott a hagyományos vásárhoz, igényli azt, sok termelőnek, megélhetést, jövedelmet biztosít.
"Az RMDSZ ellenzékben van, és jó ideje dúl a székely zászló körüli cirkusz, most pedig a kistermelők megélhetését akarják ellehetetleníteni. Minek tudható be mindez? Ezek a székelységgel való leszámolás mozzanatai?" – tette fel a kérdést Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Maszol.ro,
Tévéstábok kíséretében vonultak ki Csíkszeredába, a szombaton tartott Hagyományos és Helyi Termékek Vásárára a Brassói Fogyasztóvédelmi Felügyelőség képviselői, ahol kifejezetten a székely termékeket vették górcső alá. A fogyasztóvédők nem véletlenszerűen, hanem célzottan mentek az egyik termelőhöz, aki újra felhasználta a műanyag palackot, majd a többi árust is ellenőrizték. Borboly Csaba kétségbe vonja az ellenőrzés jóhiszeműségét.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke – akit a sajtó képviselői vásárlás közben rohantak le, hogy kommentálja a fogyasztóvédelem észrevételeit – éppen ezért kétségbe vonja az ellenőrzés jóhiszeműségét. Természetesen ennek ellenére nem mentesülnek a szabályok betartása alól az árusok, jelentette ki.
A Hargita Megyei Tanács vasárnapi közleménye szerint az ellenőrök elsősorban a hiányos címkézést, a román felirat hiányát, egyszer használatos palackok újrafelhasználását kifogásolták.
Sorin Susanu főfelügyelő, a brassói hivatal vezetője a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hogy a tapasztalt szabálytalanságok miatt bírságot rónak ki a termelőkre, a kereskedőkre, valamint a vásár szervezőire, és tájékoztatják az Állategészségügyi Igazgatóságot, valamint a Közegészségügyi Igazgatóságot. A kiszállás mérlegéről jövő héten sajtótájékoztatón számolnak be.
Hargita Megye Tanácsa az észrevételekért vállalja a felelősséget, hangsúlyozta Borboly Csaba, eddig is folyamatosan ellenőrizték, illetve segítették a termelőket a címkék, csomagolás és egyéb kellékek beszerzésében, ezentúl mindez még nagyobb figyelmet kap. Azokkal a termelőkkel szemben, akik nem teljesítették az előírásokat, különböző eljárások lépnek érvénybe. Aki használt palackban árusította termékét, egy hónapra eltiltják a vásártól, ismertette az elöljáró.
Hozzátette: elfogadhatatlannak tartja a címkék hiányát, hogy nem tüntetik fel az adott termék összetételét, szavatossági idejét stb., ezért a továbbiakban a címke nélküli termékek árusítását megtiltják. Ellenzi az egynyelvű címkék használatát, korábban is szorgalmazta a kétnyelvűeket, legyártásukban segítséget nyújtott Hargita Megye Tanácsa, és ez az elkövetkezőkben is így lesz, már a következő vásárra segítenek mindenkinek ezek elkészítésében. A pénznek nincs nemzetisége, az előállítót segíti, ha terméke minél több vevőhöz eljut, hangsúlyozta már korábban is megfogalmazott álláspontját a megyeitanács-elnök.
A mérleg használatával kapcsolatos ellenvetést a fogyasztóvédelem tévedésének tartja, kifejtette, a kistermelők alkalmi piacára, mint a szóban forgó is, más metrológiai szabályok érvényesek, mint a nagykereskedelmi egységekre, éppen ezért itt nem kötelezik a bevizsgált mérleg használatát. A vásárba szükséges iratok, amelyekkel a termelők érkeznek a termelési lap, igazolás a termelő egészségi állapotára vonatkozóan, illetve az állatorvos által kiállított bizonylat, hogy a feldolgozott jószágok egészségesek voltak.
"Hargita Megye Tanácsa nem huny szemet a hibák fölött, fellép a kijavításuk érdekében, azt viszont tudni kell, hogy a helyi termelői piac árusait nem lehet azoknak a törvényben levő jogszabályoknak megfeleltetni, amelyek a multinacionális élelmiszergyártó cégek millió eurókat érő laborberendezéseivel ellenőrzött és alátámasztott termelési folyamatához vannak igazítva. Az egyszerű gazdáknak, a kistermelőknek esélyük sem lenne portékájuk értékesítésére, ha nem jött volna létre Hargita Megye Tanácsa támogatásával a hagyományos termékek havi vására. Ez a piac jelenti a Székely termék mozgalom alapját, mostanra hasonló működik Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen. Ma már a helyi termelők árui ott vannak számos nagyáruház polcain, ami több száz, akár ezer székely családnak biztosít megélhetést vagy jövedelem-kiegészítést. Ez olyan irány, amit folytatni kell, nem pedig megállítani. A vásár szabályait a kezdetektől fogva folyamatosan szigorítják, annak érdekében, hogy minél közelebb kerüljenek a nagy kereskedelmi egységekre is érvényes előírásokhoz, mindehhez azonban a termelőknek jövedelemforrást kell biztosítani, amelyből beruházni, fejleszteni tudnak, és fokozatosan haladnak előre a jogszabályok teljesítésében" – magyarázta Borboly Csaba.
Hozzátette: a Hargita Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőséggel már több hónapos vitát folytatnak, mivel az ingyen szeretne irodahelyiséget kapni a megyei tanács székházában. Ezt Hargita Megye Tanácsa nem tudja biztosítani, hiszen más intézmények is – könyvtár, művészeti népiskola, Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ, Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság stb. – bérleti díj ellenében kényszerülnek irodát működtetni a város más pontjain. A csíkszeredai megyeháza épületében, a prefektúrán kívül, minden intézménynek bért kell fizetnie a használatba vett helyiségért. Borboly Csaba a „megleckéztetés" egyik okát ebben látja.
"A lakosság körében nagy népszerűségnek örvendő, A székelység története című tankönyv kiadása, majd a székely zászló körül kibontakozott vitát, most pedig a székely termékek sikeres forgalmazása elleni fellépést együttesen egy összehangolt támadásnak ítélem meg, egy olyan folyamatnak, amely veszélyezteti sok száz család megélhetését, de mindannyiunk létét is" – fogalmazott a megyeitanács-elnök.
A csíkszeredai Hagyományos és Helyi Termékek Vásárát közel három éve rendszeresen megszervezik. Minden ellenőrző szervtől kértek hivatalos jelentést a vásárról – élelmiszer-biztonság, higiéniai körülmények stb. szempontjából –, és mindenhonnan pozitív választ kaptak.
Összességében rosszindulatú megnyilvánulásnak ítéli meg a fogyasztóvédelem szombati akcióját Borboly Csaba, sokkal inkább azt látta volna helyesnek, ha az ellenőrzés után együtt keresnek megoldást a hiányosságok orvoslására, nem pedig a média kíséretében vonulnak ki a szakemberek. A lakosság hozzászokott a hagyományos vásárhoz, igényli azt, sok termelőnek, megélhetést, jövedelmet biztosít.
"Az RMDSZ ellenzékben van, és jó ideje dúl a székely zászló körüli cirkusz, most pedig a kistermelők megélhetését akarják ellehetetleníteni. Minek tudható be mindez? Ezek a székelységgel való leszámolás mozzanatai?" – tette fel a kérdést Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Maszol.ro,
2013. február 18.
Székelyeknek, székelyekről. És nem csak…
Ritka és példaértékű kezdeményezés a Székely Könyvtár című könyvsorozat, amelyet a Hargita Kiadó és a Hargita Megyei Tanács indított útjára. Ennek első 10 kötetét mutatták be hétvégén Marosvásárhelyen, a G. Caféban. Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőkkel, a Székelyföld folyóirat és egyben a sorozat szerkesztőivel a már hagyományossá vált Látó Irodalmi Játékokon Parászka Boróka újságíró beszélgetett.
Habár az est a rendezvény plakátján szereplő "Megesz-e a medve?" kérdés és medvekép tisztázásával kezdődött, a résztvevők megállapították, hogy a beszélgetésnek semmi köze "a medve nem játék", jól ismert székely mondáshoz. Sőt, a medvének a bemutatott kötetekhez sincs köze, a műveknek viszont a székely identitáshoz annál inkább, hisz a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat épp ezt hivatott felmutatni, erősíteni.
"Mindenkinek van egyfajta elképzelése a székelységről, egyesek úgy gondolják, hogy mi valamiben mások vagyunk, és én azt tanultam, hogy a másságot tisztelnünk kell, úgyhogy ezzel a sorozattal az lenne a cél, hogy felderítsük miben is áll ez a regionális másság, meg lehet-e egyáltalán fogni, meg lehet-e magyarázni." – mondta Lövétei Lázár László. Parászka Boróka kérdésére válaszolva, hozzátette, hogy a sorozat létrehozásával szellemi hátteret szeretnének nyújtani a regionális tudatépítéshez. "Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz az elkövetkezendő években a Székelyföld. Nem ártana hangsúlyosabban figyelni rá, megerősíteni azt. És nem mindegy, hogy milyen szellemi erővel vágunk ennek neki. Ha bemegy az ember a könyvesüzletbe, rengeteg könyvet talál a székelyekről, a Székelyföldről, de mi úgy gondoltuk, hogy nem árt az alapműveket egy sorozatba összegyűjteni, ez kiindulóalap lehet, ha rá tudjuk venni az embereket, hogy ezeket a műveket elolvassák, szeressék, akkor már megérte."
A szerkesztők igyekeztek az írott kultúra minden területéről és minden korszakából szerzőket beválogatni a sorozatba. Az irodalmi művek mellett helyet kapnak szociográfiai és történelmi írások is, a népköltészet és a klasszikus írók mellett pedig a kortárs szerzők is. Évente 10 kötet kiadását tervezik, ötös "minisorozatokban". A szerzők listázásakor elsősorban olyan írókra, költőkre esett a választás, akik származásilag is a régióhoz kötődnek, de attól az ötlettől sem zárkóznak el, hogy nem székelyföldi írók Székelyföldről szóló köteteit is megjelentessék – tudtuk meg a szerkesztőktől. Az első tíz kötet szerzői közt ott van, többek között, Mikes Kelemen, Apor Péter, Tamási Áron, Bözödi György, Kányádi Sándor és Zsögödi Nagy Imre is. Minden minisorozatban szerepel majd "régi", közelmúltbeli és jelenkori könyv egyaránt.
A kötetek közt nagyon sok újrakiadás van, szembetűnő viszont, hogy nincs előszó, utószó, fülszöveg. Ez a fajta szerkesztés tudatos választás volt: "az előszavak, utószavak általában valamilyen időhöz, helyhez, hangulathoz kötődnek (…) a szövegek elmondják maguk helyett azt, amit mondani kell, mi csak hozzá tudunk tenni, rosszabb esetben elvenni azokból" hangsúlyozta Lövétei Lázár László. Mégis, könyvjelző formájában pótolják az életrajzi adatokat, és a sorozat honlapján (http://www.szekelykonyvtar.ro) ajánlók is olvashatók.
A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy Nyírő József , Vass Albert, vagy más "kényesnek" számító írók szerepelni fognak-e a sorozatban? Fennáll-e a veszélye annak, hogy nem kívánt ideológiák tükröződjenek bizonyos művekben, s ezek hatással legyenek a sorozat többi darabjára, hogy az összeolvasásból összefolyás legyen?
"Ha szólásszabadságról van szó, akkor minden jelenjen meg és legyen az oktatás feladata, hogy elmagyarázza a diákoknak, hogy volt ilyen, volt olyan, Nyírő ide tévedt, oda tévedt, de attól függetlenül, írt gyönyörű novellákat" – jegyezte meg Lövétei Lázár László, Fekete Vince pedig hozzátette, hogy "nem létező dolgok fölött nem érdemes vitát nyitni. Nyírő írásairól nem esett még szó, ha pedig meg fog jelenni, meg kell nézni, hogy az adott könyvben mi szerepel."
A közönség soraiból jövő hozzászólásokból is kiderült, hogy az a "szellemi minimum", amelyet a sorozat szerkesztői az olvasók figyelmébe ajánlottak túlmutat ideológiákon és valós értéket képvisel
Toth Ibolya
Népújság (Marosvásárhely),
Ritka és példaértékű kezdeményezés a Székely Könyvtár című könyvsorozat, amelyet a Hargita Kiadó és a Hargita Megyei Tanács indított útjára. Ennek első 10 kötetét mutatták be hétvégén Marosvásárhelyen, a G. Caféban. Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőkkel, a Székelyföld folyóirat és egyben a sorozat szerkesztőivel a már hagyományossá vált Látó Irodalmi Játékokon Parászka Boróka újságíró beszélgetett.
Habár az est a rendezvény plakátján szereplő "Megesz-e a medve?" kérdés és medvekép tisztázásával kezdődött, a résztvevők megállapították, hogy a beszélgetésnek semmi köze "a medve nem játék", jól ismert székely mondáshoz. Sőt, a medvének a bemutatott kötetekhez sincs köze, a műveknek viszont a székely identitáshoz annál inkább, hisz a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat épp ezt hivatott felmutatni, erősíteni.
"Mindenkinek van egyfajta elképzelése a székelységről, egyesek úgy gondolják, hogy mi valamiben mások vagyunk, és én azt tanultam, hogy a másságot tisztelnünk kell, úgyhogy ezzel a sorozattal az lenne a cél, hogy felderítsük miben is áll ez a regionális másság, meg lehet-e egyáltalán fogni, meg lehet-e magyarázni." – mondta Lövétei Lázár László. Parászka Boróka kérdésére válaszolva, hozzátette, hogy a sorozat létrehozásával szellemi hátteret szeretnének nyújtani a regionális tudatépítéshez. "Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz az elkövetkezendő években a Székelyföld. Nem ártana hangsúlyosabban figyelni rá, megerősíteni azt. És nem mindegy, hogy milyen szellemi erővel vágunk ennek neki. Ha bemegy az ember a könyvesüzletbe, rengeteg könyvet talál a székelyekről, a Székelyföldről, de mi úgy gondoltuk, hogy nem árt az alapműveket egy sorozatba összegyűjteni, ez kiindulóalap lehet, ha rá tudjuk venni az embereket, hogy ezeket a műveket elolvassák, szeressék, akkor már megérte."
A szerkesztők igyekeztek az írott kultúra minden területéről és minden korszakából szerzőket beválogatni a sorozatba. Az irodalmi művek mellett helyet kapnak szociográfiai és történelmi írások is, a népköltészet és a klasszikus írók mellett pedig a kortárs szerzők is. Évente 10 kötet kiadását tervezik, ötös "minisorozatokban". A szerzők listázásakor elsősorban olyan írókra, költőkre esett a választás, akik származásilag is a régióhoz kötődnek, de attól az ötlettől sem zárkóznak el, hogy nem székelyföldi írók Székelyföldről szóló köteteit is megjelentessék – tudtuk meg a szerkesztőktől. Az első tíz kötet szerzői közt ott van, többek között, Mikes Kelemen, Apor Péter, Tamási Áron, Bözödi György, Kányádi Sándor és Zsögödi Nagy Imre is. Minden minisorozatban szerepel majd "régi", közelmúltbeli és jelenkori könyv egyaránt.
A kötetek közt nagyon sok újrakiadás van, szembetűnő viszont, hogy nincs előszó, utószó, fülszöveg. Ez a fajta szerkesztés tudatos választás volt: "az előszavak, utószavak általában valamilyen időhöz, helyhez, hangulathoz kötődnek (…) a szövegek elmondják maguk helyett azt, amit mondani kell, mi csak hozzá tudunk tenni, rosszabb esetben elvenni azokból" hangsúlyozta Lövétei Lázár László. Mégis, könyvjelző formájában pótolják az életrajzi adatokat, és a sorozat honlapján (http://www.szekelykonyvtar.ro) ajánlók is olvashatók.
A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy Nyírő József , Vass Albert, vagy más "kényesnek" számító írók szerepelni fognak-e a sorozatban? Fennáll-e a veszélye annak, hogy nem kívánt ideológiák tükröződjenek bizonyos művekben, s ezek hatással legyenek a sorozat többi darabjára, hogy az összeolvasásból összefolyás legyen?
"Ha szólásszabadságról van szó, akkor minden jelenjen meg és legyen az oktatás feladata, hogy elmagyarázza a diákoknak, hogy volt ilyen, volt olyan, Nyírő ide tévedt, oda tévedt, de attól függetlenül, írt gyönyörű novellákat" – jegyezte meg Lövétei Lázár László, Fekete Vince pedig hozzátette, hogy "nem létező dolgok fölött nem érdemes vitát nyitni. Nyírő írásairól nem esett még szó, ha pedig meg fog jelenni, meg kell nézni, hogy az adott könyvben mi szerepel."
A közönség soraiból jövő hozzászólásokból is kiderült, hogy az a "szellemi minimum", amelyet a sorozat szerkesztői az olvasók figyelmébe ajánlottak túlmutat ideológiákon és valós értéket képvisel
Toth Ibolya
Népújság (Marosvásárhely),
2013. február 18.
Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 18.
G. L.
EGYETEMES ÉRDEK
Miért lehet szexi Románia a külföldi diákoknak?
Nemcsak hogy jöhetnek, de van, ahol egyenesen várják a külföldi hallgatókat. A legtöbben az alacsony tandíj miatt választják Romániát.
Miért választják magyarországi diákok a továbbtanulásra Romániát? Magyarországon a legnépszerűbb szakok, mint a gazdaságtan, turizmus vagy kommunikáció ponthatárai az egekben vannak, egyesek szerint alig egy-két tucat – szinte kizárólag a társadalmi elithez tartozó – hallgató tudja csak majd teljesíteni ezeket szinteket. Másrészt Romániában tavaly óta azonos feltételek mellett felvételizhetnek a felsőoktatásba az Európai Unió polgárai, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Államszövetség polgárai, valamint a hazai diákok. Az egyetemeknek itt van tehát a lehetőség, hogy az ország határain túlról pótolják a megszigorított érettségi miatt apadó diáklétszámot. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem például január végén a budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon is népszerűsítette magát.
"Az egyetem számára fontos, hogy nemzetköziesedjen.
Ez egyrészt versenyhelyzetet jelent a magyar és a német tagozaton tanuló hallgatóink számára, mivel tavalytól az EU-s polgárok ugyanolyan feltételek mellett vehetnek részt a hazai felsőoktatásban, mint a román állampolgárok. Tudunk olyan felkészítést nyújtani, hogy bárhol Európában elismerjék a román állam által akkreditált diplomájukat. Ezért is mutattuk be a tevékenységünket a budapesti nemzetközi kiállításon, s azért készülünk németországi oktatási kiállításra is. Másrészt az EU-n kívülről is várunk hallgatókat. Egy újabb kormányhatározat szerint őket is egyenesen az egyetem fogadja. Számukra tavasztól nyílik meg a pályázási lehetőség. A BBTE iránt egyre nő az érdeklődés, ezt például az is bizonyítja, hogy egyre többen jelentkeznek az egyetem által indított román nyelv előkészítőre" - magyarázta a Transindexnek Soós Anna, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettese.
A BBTE magyar tagozata jelenleg mintegy 76 szakon szervez felvételit. Az egyetem 21 karából 15-ön folyik magyar nyelvű oktatás is, két kar pedig teljesen magyar nyelvű. Mintegy 500 magyarul oktató szakember vesz részt az oktatásban, és több mint 6000 hallgató magyarul tanul.
Az Európai Unióból származó diákoknak, hogy azonos feltételek mellett felvételizhessenek a romániaiakkal, előbb el kell fogadtatniuk a diplomájukat. Ehhez egyelőre még nincs meg a pontos szabályozás, tavalyig a minisztériumban foglalkoztak ezzel, viszont idéntől elméletileg már az egyetemek is elfogadhatják. A BBTE nemzetközi osztályán február végére ígérnek döntést, amelyet majd a honlapjukon közölnek. Annyi biztos, ha továbbra is a minisztériumnak kell elfogadnia, akkor a nemzetközi osztályhoz kell majd az angol vagy román nyelvre fordíttatott érettségi diplomával, illetve szükséges papírokkal fordulni, viszont, ha változik, és már az egyetem döntését is elfogadják, akkor a rektorátuson kell intézkedni.
A diploma honosítása után már lehet jelentkezni az adott karon a felvételire, ehhez - a diploma mellett - ugyanazok a papírok kellenek, mint a romániai társaiknak. A felvételi július 15-én kezdődik, egy külföldi diáknak legalább egy hónappal előtte érdemes elkezdenie a papírok rendezését, hogy minden határidőbe bőven beleférjen. Az EU-n kívüli felvételizők mindent a nemzetközi osztályon kell hogy rendezzenek, a diploma elismertetésétől kezdve egészen a felvételiig. "Nem tartjuk prioritásnak, hogy Magyarországon kampányoljunk.
Elfogadjuk a külföldi hallgatók jelenlétét a Sapientia EMTE-n, de nem tartjuk kiemelten fontosnak a külföldi, magyarországi diákok vonzását, főként alapképzésben. A mesteri képzésnek viszont fontos részét jelenthetik a hallgatói mobilitások, és ennek keretében a magyarországi hallgatók jelenléte az egyetemünkön" - magyarázták a Transindex megkeresésére a Sapientia EMTE titkárságán. A Sapientiás felvételihez a külföldi diákoknak ugyanazokat a papírokat kell leadniuk, mint a romániai felvételizőknek, viszont előbb az egyetemen keresztül kell kérvényezzék az érettségi diplomájuk elismertetését a román tanügyminisztériumnál. Ezért a felvételi határidő előtt legkevesebb 15 nappal már kell jelentkezzenek az egyetemen. Az elismertetéssel kapcsolatban részletes információk itt olvashatóak.
Ebből kiindulva annak jártunk utána, hogy mi lehet vonzó egy romániai egyetemben egy külföldi, elsősorban magyarországi hallgatónak. Mi a véleményük az itteni oktatásról, s milyen kellemetlenségeik voltak.
A legfrissebb adatok szerint a BBTE-re összesen 671 külföldi diák van beiratkozva, ebből 579 alapképzésre, 92 pedig mesterire. A magyar tagozaton 135 külföldi, főként magyarországi hallgató tanul. Az egész egyetemen a magyar tagozat pszichológia távoktatási szaka a legnépszerűbb, az alapképzés három évfolyamán összesen 112 külföldi tanul. Egyébként a legtöbb külföldi diák - egyáltalán nem meglepő módon - a Közgazdasági és Gazdálkodástudományi Karon jár, összese 206-an tanulnak ott nem Romániából, a legtöbbjük román nyelven. A magyarul tanulók között a pszichológia távoktatáson kívül a pszichológia nappali szak még nagyon népszerű, 12-en tanulnak ott külföldről, de meg lehet még említeni a néprajzot, ahol 2 magyarországi diák tanul. A Sapientián jelenleg 6 külföldi állampolgár tanul, hat különböző szakon.
Egyáltalán nem bánták meg, hogy ide jöttek
az általunk megkérdezett külföldi diákok, bár többen panaszkodtak kellemetlenségekre. Szerintük főleg a kiszámíthatatlan adminisztráció és a hiányos tájékoztatás bosszantó, például az, hogy gyakorlatilag a véletlenen múlhat egy féléves ösztöndíj. Meg persze a nyelv, de azzal mindenki előre tisztában van.
"A döntésem, hogy Kolozsvárra jöttem tanulni, és a magyarországi tanügyi rendszer helyzete között nem volt semmi összefüggés. Budapesten államilag támogatott helyre vettek volna fel, Kolozsváron viszont az első két félévben tandíjat kellett fizetnem, annak ellenére is, hogy a legjobb átlaggal jutottam be a szakomon. Úgy tapasztaltam, hogy Kolozsváron nagyon megbízhatatlan minden, ami hivatalos ügyintézéssel kapcsolatos. Tavalytól már nem kell fizetnem tandíjat, mivel az európai uniós és romániai diákok ugyanolyan elbírálás alá esnek. De ezt például egy félreértés folytán tudtam meg, mert erről nem tájékoztatott senki. Egy tanárnőm segített megoldani a problémámat. Ösztöndíj kérvényemet is csak azután fogadták el a titkárnők, hogy kinyomtatva vittem a jogosultságomat igazoló, alátámasztó szabályzatot. Az egyetemi könyvtári belépőmre ráírták, hogy csak olvasótermi használatra kérhetek ki könyvet, mivel nem értették, mit keresek én itt magyar állampolgár létemre" - mesélte Ágota, aki már harmadik éve tanul Kolozsváron, majd hozzátette: "Én úgy tapasztaltam, hogy a rendszer sokszor kiszámíthatatlan, nem egyszer talpraesettségen vagy emberi kapcsolatokon múlik, hogy mit, hogyan sikerül elintézni. De ez egy sajátos világ, ahol a kiskapukat az ember a maga előnyére is tudja akár fordítani. Románul nem tanultam meg, nagyon alap kifejezéseket tudok csak használni, de a mindennapi életben többé-kevésbé elboldogul az ember. Nekem nagyon sokat segítettek, segítenek barátok, ismerősök, tanárok."
Szintén az emberi kapcsolatokra hívták fel a figyelmünket a BBTE első éves, pszichológusnak tanuló diákjai: "Az egyetemre való beiratkozás viszonylag könnyen ment, mert rengeteg segítséget kaptam a szakunk titkárnőjétől. A tárgyfelvételnél viszont már akadtak kisebb problémák a személyi igazolvány eltérései miatt, de ezt is perceken belül sikerült megoldani. Eleinte angolul értettem szót az emberekkel, majd miután már kialakultak a baráti körök az évfolyamon belül, ők tanítgatnak engem, illetve a magyarországi társaimat számolni, köszönni, kérni, és alkalmanként mi rendelünk az étteremben, kávézóban, hogy gyakoroljunk. A főkönyvtárba való beiratkozásnál, a bérlet és telefonkártya intézésnél is az ő segítségük révén tudtam boldogulni, mert sajnos ott nem mindig használ az angol nyelvtudás" - magyarázta Katalin a lehetőségeiket.
"Azért választottam Romániát, mert otthon nem vettek fel, és nem akartam egy évet kihagyni. Az ügyintézések borzalmasan mentek, részben lustaság, részben tudatlanság miatt. Nem találtuk a megfelelő információkat, hogy mit hogyan kell, a papírjaimat nagyon lassan honosították (másfél hónap), és a pótjelentkezést is éppenhogy sikerült elcsípni. Abszolút nem tudtam, mit-hogyan-merre, de sok kérdezősködés után kilyukadtam a KMDSZ-nél, és onnan kezdve minden helyreált, bármiben segítettek. A társaság jó, persze az mindenkinek a szociális képességeitől függ, hogy miként tud beilleszkedni, és a Studcard-rendszert is szeretem, otthon nincs is ilyen" - nyilatkozta a Transindexnek Áron.
Az erdélyi továbbtanulási lehetőségekről érdeklődtünk magyarországi végzős középiskolásoknál is, akik komolyan fontolóra vették a romániai továbbtanulást.
Elsősorban az alacsony tandíjat emelték ki, mint érvet az itteni egyetem előnyeként.
"Már elvetettük az ötletet, habár hónapokig latolgattuk, és tényleg komolyan felmerült, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanulok tovább. Az szólt leginkább mellette, hogy Magyarországtól eltérően itt nincs tandíj, vagy nagyon csekély, illetve hogy a pszichológia, amit tanulni szerettem volna, számomra elérhető nyelven (magyar, angol) tanulható. Ellene szólt viszont az, hogy kétséges a kinti munkaszerzés, és így az ottani megélhetésemre lehet, hogy annyit elköltöttünk volna, mintha kifizetnénk az itthoni tandíjat. Illetve, mivel az egyetemen pszichológiát csak magyarul lehet tanulni, tartok tőle, hogy elkopott volna a már meglévő angol tudásom is" - mondta Emese.
"Közgazdaságtant szeretnék a továbbiakban tanulni, viszont ehhez Magyarországon a jelenlegi állás szerint nagyon magas pontszám szükséges, és így nem biztos, hogy bejutnék az államilag finanszírozott helyre. A családommal összehasonlítottuk a magyarországi és az erdélyi tandíjak nagyságát, és úgy találtuk, az erdélyi tandíjak sokkal reálisabbak lennének két tanári fizetéshez. A budapesti Educatio kiállításon még arról is tájékoztattak, hogy akár államilag finanszírozott helyre is kerülhetek. Emellett pedig a megélhetés se lenne drágább, mint itthon, legalábbis úgy gondoljuk. Különben van már kolozsvári egyetemista ismerősöm, ők sokat meséltek az egyetemről és az egyetemi életről. Szerintem azzal a diplomával, amit Kolozsváron megszereznék, el tudnék helyezkedni Európa más országaiban is.
Az sem egy utolsó szempont, hogy 2015-ben Kolozsvár lesz Európa Ifjúsági Fővárosa.
Ja,és még egy új nyelvet is meg tudnék tanulni a magyar, angol és német mellé: a románt, ami szerintem egyáltalán nem lenne hátrányt a munkavállalásban" - mesélte Csenge.
Transindex.ro,
EGYETEMES ÉRDEK
Miért lehet szexi Románia a külföldi diákoknak?
Nemcsak hogy jöhetnek, de van, ahol egyenesen várják a külföldi hallgatókat. A legtöbben az alacsony tandíj miatt választják Romániát.
Miért választják magyarországi diákok a továbbtanulásra Romániát? Magyarországon a legnépszerűbb szakok, mint a gazdaságtan, turizmus vagy kommunikáció ponthatárai az egekben vannak, egyesek szerint alig egy-két tucat – szinte kizárólag a társadalmi elithez tartozó – hallgató tudja csak majd teljesíteni ezeket szinteket. Másrészt Romániában tavaly óta azonos feltételek mellett felvételizhetnek a felsőoktatásba az Európai Unió polgárai, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Államszövetség polgárai, valamint a hazai diákok. Az egyetemeknek itt van tehát a lehetőség, hogy az ország határain túlról pótolják a megszigorított érettségi miatt apadó diáklétszámot. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem például január végén a budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon is népszerűsítette magát.
"Az egyetem számára fontos, hogy nemzetköziesedjen.
Ez egyrészt versenyhelyzetet jelent a magyar és a német tagozaton tanuló hallgatóink számára, mivel tavalytól az EU-s polgárok ugyanolyan feltételek mellett vehetnek részt a hazai felsőoktatásban, mint a román állampolgárok. Tudunk olyan felkészítést nyújtani, hogy bárhol Európában elismerjék a román állam által akkreditált diplomájukat. Ezért is mutattuk be a tevékenységünket a budapesti nemzetközi kiállításon, s azért készülünk németországi oktatási kiállításra is. Másrészt az EU-n kívülről is várunk hallgatókat. Egy újabb kormányhatározat szerint őket is egyenesen az egyetem fogadja. Számukra tavasztól nyílik meg a pályázási lehetőség. A BBTE iránt egyre nő az érdeklődés, ezt például az is bizonyítja, hogy egyre többen jelentkeznek az egyetem által indított román nyelv előkészítőre" - magyarázta a Transindexnek Soós Anna, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettese.
A BBTE magyar tagozata jelenleg mintegy 76 szakon szervez felvételit. Az egyetem 21 karából 15-ön folyik magyar nyelvű oktatás is, két kar pedig teljesen magyar nyelvű. Mintegy 500 magyarul oktató szakember vesz részt az oktatásban, és több mint 6000 hallgató magyarul tanul.
Az Európai Unióból származó diákoknak, hogy azonos feltételek mellett felvételizhessenek a romániaiakkal, előbb el kell fogadtatniuk a diplomájukat. Ehhez egyelőre még nincs meg a pontos szabályozás, tavalyig a minisztériumban foglalkoztak ezzel, viszont idéntől elméletileg már az egyetemek is elfogadhatják. A BBTE nemzetközi osztályán február végére ígérnek döntést, amelyet majd a honlapjukon közölnek. Annyi biztos, ha továbbra is a minisztériumnak kell elfogadnia, akkor a nemzetközi osztályhoz kell majd az angol vagy román nyelvre fordíttatott érettségi diplomával, illetve szükséges papírokkal fordulni, viszont, ha változik, és már az egyetem döntését is elfogadják, akkor a rektorátuson kell intézkedni.
A diploma honosítása után már lehet jelentkezni az adott karon a felvételire, ehhez - a diploma mellett - ugyanazok a papírok kellenek, mint a romániai társaiknak. A felvételi július 15-én kezdődik, egy külföldi diáknak legalább egy hónappal előtte érdemes elkezdenie a papírok rendezését, hogy minden határidőbe bőven beleférjen. Az EU-n kívüli felvételizők mindent a nemzetközi osztályon kell hogy rendezzenek, a diploma elismertetésétől kezdve egészen a felvételiig. "Nem tartjuk prioritásnak, hogy Magyarországon kampányoljunk.
Elfogadjuk a külföldi hallgatók jelenlétét a Sapientia EMTE-n, de nem tartjuk kiemelten fontosnak a külföldi, magyarországi diákok vonzását, főként alapképzésben. A mesteri képzésnek viszont fontos részét jelenthetik a hallgatói mobilitások, és ennek keretében a magyarországi hallgatók jelenléte az egyetemünkön" - magyarázták a Transindex megkeresésére a Sapientia EMTE titkárságán. A Sapientiás felvételihez a külföldi diákoknak ugyanazokat a papírokat kell leadniuk, mint a romániai felvételizőknek, viszont előbb az egyetemen keresztül kell kérvényezzék az érettségi diplomájuk elismertetését a román tanügyminisztériumnál. Ezért a felvételi határidő előtt legkevesebb 15 nappal már kell jelentkezzenek az egyetemen. Az elismertetéssel kapcsolatban részletes információk itt olvashatóak.
Ebből kiindulva annak jártunk utána, hogy mi lehet vonzó egy romániai egyetemben egy külföldi, elsősorban magyarországi hallgatónak. Mi a véleményük az itteni oktatásról, s milyen kellemetlenségeik voltak.
A legfrissebb adatok szerint a BBTE-re összesen 671 külföldi diák van beiratkozva, ebből 579 alapképzésre, 92 pedig mesterire. A magyar tagozaton 135 külföldi, főként magyarországi hallgató tanul. Az egész egyetemen a magyar tagozat pszichológia távoktatási szaka a legnépszerűbb, az alapképzés három évfolyamán összesen 112 külföldi tanul. Egyébként a legtöbb külföldi diák - egyáltalán nem meglepő módon - a Közgazdasági és Gazdálkodástudományi Karon jár, összese 206-an tanulnak ott nem Romániából, a legtöbbjük román nyelven. A magyarul tanulók között a pszichológia távoktatáson kívül a pszichológia nappali szak még nagyon népszerű, 12-en tanulnak ott külföldről, de meg lehet még említeni a néprajzot, ahol 2 magyarországi diák tanul. A Sapientián jelenleg 6 külföldi állampolgár tanul, hat különböző szakon.
Egyáltalán nem bánták meg, hogy ide jöttek
az általunk megkérdezett külföldi diákok, bár többen panaszkodtak kellemetlenségekre. Szerintük főleg a kiszámíthatatlan adminisztráció és a hiányos tájékoztatás bosszantó, például az, hogy gyakorlatilag a véletlenen múlhat egy féléves ösztöndíj. Meg persze a nyelv, de azzal mindenki előre tisztában van.
"A döntésem, hogy Kolozsvárra jöttem tanulni, és a magyarországi tanügyi rendszer helyzete között nem volt semmi összefüggés. Budapesten államilag támogatott helyre vettek volna fel, Kolozsváron viszont az első két félévben tandíjat kellett fizetnem, annak ellenére is, hogy a legjobb átlaggal jutottam be a szakomon. Úgy tapasztaltam, hogy Kolozsváron nagyon megbízhatatlan minden, ami hivatalos ügyintézéssel kapcsolatos. Tavalytól már nem kell fizetnem tandíjat, mivel az európai uniós és romániai diákok ugyanolyan elbírálás alá esnek. De ezt például egy félreértés folytán tudtam meg, mert erről nem tájékoztatott senki. Egy tanárnőm segített megoldani a problémámat. Ösztöndíj kérvényemet is csak azután fogadták el a titkárnők, hogy kinyomtatva vittem a jogosultságomat igazoló, alátámasztó szabályzatot. Az egyetemi könyvtári belépőmre ráírták, hogy csak olvasótermi használatra kérhetek ki könyvet, mivel nem értették, mit keresek én itt magyar állampolgár létemre" - mesélte Ágota, aki már harmadik éve tanul Kolozsváron, majd hozzátette: "Én úgy tapasztaltam, hogy a rendszer sokszor kiszámíthatatlan, nem egyszer talpraesettségen vagy emberi kapcsolatokon múlik, hogy mit, hogyan sikerül elintézni. De ez egy sajátos világ, ahol a kiskapukat az ember a maga előnyére is tudja akár fordítani. Románul nem tanultam meg, nagyon alap kifejezéseket tudok csak használni, de a mindennapi életben többé-kevésbé elboldogul az ember. Nekem nagyon sokat segítettek, segítenek barátok, ismerősök, tanárok."
Szintén az emberi kapcsolatokra hívták fel a figyelmünket a BBTE első éves, pszichológusnak tanuló diákjai: "Az egyetemre való beiratkozás viszonylag könnyen ment, mert rengeteg segítséget kaptam a szakunk titkárnőjétől. A tárgyfelvételnél viszont már akadtak kisebb problémák a személyi igazolvány eltérései miatt, de ezt is perceken belül sikerült megoldani. Eleinte angolul értettem szót az emberekkel, majd miután már kialakultak a baráti körök az évfolyamon belül, ők tanítgatnak engem, illetve a magyarországi társaimat számolni, köszönni, kérni, és alkalmanként mi rendelünk az étteremben, kávézóban, hogy gyakoroljunk. A főkönyvtárba való beiratkozásnál, a bérlet és telefonkártya intézésnél is az ő segítségük révén tudtam boldogulni, mert sajnos ott nem mindig használ az angol nyelvtudás" - magyarázta Katalin a lehetőségeiket.
"Azért választottam Romániát, mert otthon nem vettek fel, és nem akartam egy évet kihagyni. Az ügyintézések borzalmasan mentek, részben lustaság, részben tudatlanság miatt. Nem találtuk a megfelelő információkat, hogy mit hogyan kell, a papírjaimat nagyon lassan honosították (másfél hónap), és a pótjelentkezést is éppenhogy sikerült elcsípni. Abszolút nem tudtam, mit-hogyan-merre, de sok kérdezősködés után kilyukadtam a KMDSZ-nél, és onnan kezdve minden helyreált, bármiben segítettek. A társaság jó, persze az mindenkinek a szociális képességeitől függ, hogy miként tud beilleszkedni, és a Studcard-rendszert is szeretem, otthon nincs is ilyen" - nyilatkozta a Transindexnek Áron.
Az erdélyi továbbtanulási lehetőségekről érdeklődtünk magyarországi végzős középiskolásoknál is, akik komolyan fontolóra vették a romániai továbbtanulást.
Elsősorban az alacsony tandíjat emelték ki, mint érvet az itteni egyetem előnyeként.
"Már elvetettük az ötletet, habár hónapokig latolgattuk, és tényleg komolyan felmerült, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanulok tovább. Az szólt leginkább mellette, hogy Magyarországtól eltérően itt nincs tandíj, vagy nagyon csekély, illetve hogy a pszichológia, amit tanulni szerettem volna, számomra elérhető nyelven (magyar, angol) tanulható. Ellene szólt viszont az, hogy kétséges a kinti munkaszerzés, és így az ottani megélhetésemre lehet, hogy annyit elköltöttünk volna, mintha kifizetnénk az itthoni tandíjat. Illetve, mivel az egyetemen pszichológiát csak magyarul lehet tanulni, tartok tőle, hogy elkopott volna a már meglévő angol tudásom is" - mondta Emese.
"Közgazdaságtant szeretnék a továbbiakban tanulni, viszont ehhez Magyarországon a jelenlegi állás szerint nagyon magas pontszám szükséges, és így nem biztos, hogy bejutnék az államilag finanszírozott helyre. A családommal összehasonlítottuk a magyarországi és az erdélyi tandíjak nagyságát, és úgy találtuk, az erdélyi tandíjak sokkal reálisabbak lennének két tanári fizetéshez. A budapesti Educatio kiállításon még arról is tájékoztattak, hogy akár államilag finanszírozott helyre is kerülhetek. Emellett pedig a megélhetés se lenne drágább, mint itthon, legalábbis úgy gondoljuk. Különben van már kolozsvári egyetemista ismerősöm, ők sokat meséltek az egyetemről és az egyetemi életről. Szerintem azzal a diplomával, amit Kolozsváron megszereznék, el tudnék helyezkedni Európa más országaiban is.
Az sem egy utolsó szempont, hogy 2015-ben Kolozsvár lesz Európa Ifjúsági Fővárosa.
Ja,és még egy új nyelvet is meg tudnék tanulni a magyar, angol és német mellé: a románt, ami szerintem egyáltalán nem lenne hátrányt a munkavállalásban" - mesélte Csenge.
Transindex.ro,
2013. február 18.
Sebestyén Mihály: Az autonóm cselédszoba
"Megütközést váltott ki Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén, amikor felvetette a kisebb magyar közösségek „önkéntes területfeladásának" lehetőségét", olvasni felcímként a Maszolban.
Végeredményben minden közbevetett álmentegetőzés dacára Szásznak semmi sem drága. Elvégre ő már át is települt, önkéntesen és önkényesen visszavonult kenyéradó gazdái védszárnya alá.
Az efféle javaslatok, ha valósággá válnak, aligha lesznek folytonos örömforrássá. Csakis sorstragédiákat okozhatnak, emberit, közösségit, európait. A demokrácia halálát.
Gondoljunk csak a legutóbbi magyar-szlovák lakosságcserére, amelynek során a felvidéki magyarokat áttelepítették Magyarországra, bár sokkal indokoltabb, ha azt állítjuk, átzsuppolták őket, és helyettük elkeseredett magyarországi szlovákokat vittek reszlovákosításra az anyaországba, hogy minél több bratyi legyen szláv. Fontos volt a megszerzendő földvagyon, a visszamaradó ingatlan és el nem vihető ingóságok elzabrálása.
De hivatkozhatnánk a görögországi törökökre és a törökországi ortodox görögökre, akiknek elhagyott templomát néhány éve úgy mutogatták nekünk, mint elárvult, furcsa, nem tudni kik által épített kultikus helyet. A kiköltözéssel együtt törökföldön megtörtént a sikeres (?) emlékezettörlés, hogy ne legyen kényelmetlen, szégyellni való a rablás tudata, hogy a másféle eredet tüskéje ne szúrjon a szívébe és elméjébe az új gazdának.
Az ismert sztálini gyakorlat, a diktatúrák módszertani foglya Szász Jenő, a nemzetstratéga, vagy inkább a nyálmosoly-demokrata Semlyén Zsolté, akinek zsoldjában Udvarhely Jenő hercege népünk jövőjéről gondolkodik?
Annak idején volt még a román kormányokban, politikusokban, Groza Péterben annyi józan önmérséklet, hogy nem haraptak rá a nemzetiségi kérdés rendezésének sztálini módszerére, a lakosságcserére, a nemzetiség-koncentrációra. A területszűkítésre, a kikényszerített önfeladásra. Bíztak abban, hogy hatvan-hetven év alatt magától is felszívódik, beolvad, elfolyik, kicsorran a magyar népesség Erdély és Bánát országából, a Partiumból, és természetesen jelentősen, ha nem teljesen elvékonyodik a Siculusok székeiben a nem román. Lassú kihalással. Elöregedéssel. Politikai, gazdasági módszerekkel, kultúraelvonással, nemzetpolitikai manőverekkel, felmagasított fájdalomküszöbbel.
Nem teljesen így történt. Megmaradtak a közösségek, újratermelődött és többesült a kultúrafenntartó és művelő értelmiség, ha nőtt is a szórványosodás mértéke, csökkent a magyarok erdélyi-bánsági-partiumi létszáma összességében. Átrendeződött részben az etnikai térkép.
Amit most kezdeményez, vélelmez Szász Jenő: az önfeladás legklasszikusabb példája. A beköltözés Székelyföldre, a skanzenbe, az indián rezervátumok szolgai lekottázása lesz. Gettó. Vagy már az sem, ha szétszabdalják régiók és regimentek között.
És aki nem megy azzal mi történik? Leírják, huszonötöt vernek a még magyar talpára? Mit szól mindehhez a december 5-i magyar? A szívélyesen leoláhozók tömege?
Tessék mondani, abban reménykedhetünk, ha áttelepítenek, mert a két kormányzat politikai színezéktől függetlenül belemegy a tragikus játékba, lesz majd egy autonóm cselédszobánk Magyarországon (heti egyszeri fürdőszobahasználattal), s ha ott nem férünk el valamennyien, akkor húznak még kedvünkért egy emeletet Magyarország fölé – IMF hitelből
Krónika (Kolozsvár),
"Megütközést váltott ki Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén, amikor felvetette a kisebb magyar közösségek „önkéntes területfeladásának" lehetőségét", olvasni felcímként a Maszolban.
Végeredményben minden közbevetett álmentegetőzés dacára Szásznak semmi sem drága. Elvégre ő már át is települt, önkéntesen és önkényesen visszavonult kenyéradó gazdái védszárnya alá.
Az efféle javaslatok, ha valósággá válnak, aligha lesznek folytonos örömforrássá. Csakis sorstragédiákat okozhatnak, emberit, közösségit, európait. A demokrácia halálát.
Gondoljunk csak a legutóbbi magyar-szlovák lakosságcserére, amelynek során a felvidéki magyarokat áttelepítették Magyarországra, bár sokkal indokoltabb, ha azt állítjuk, átzsuppolták őket, és helyettük elkeseredett magyarországi szlovákokat vittek reszlovákosításra az anyaországba, hogy minél több bratyi legyen szláv. Fontos volt a megszerzendő földvagyon, a visszamaradó ingatlan és el nem vihető ingóságok elzabrálása.
De hivatkozhatnánk a görögországi törökökre és a törökországi ortodox görögökre, akiknek elhagyott templomát néhány éve úgy mutogatták nekünk, mint elárvult, furcsa, nem tudni kik által épített kultikus helyet. A kiköltözéssel együtt törökföldön megtörtént a sikeres (?) emlékezettörlés, hogy ne legyen kényelmetlen, szégyellni való a rablás tudata, hogy a másféle eredet tüskéje ne szúrjon a szívébe és elméjébe az új gazdának.
Az ismert sztálini gyakorlat, a diktatúrák módszertani foglya Szász Jenő, a nemzetstratéga, vagy inkább a nyálmosoly-demokrata Semlyén Zsolté, akinek zsoldjában Udvarhely Jenő hercege népünk jövőjéről gondolkodik?
Annak idején volt még a román kormányokban, politikusokban, Groza Péterben annyi józan önmérséklet, hogy nem haraptak rá a nemzetiségi kérdés rendezésének sztálini módszerére, a lakosságcserére, a nemzetiség-koncentrációra. A területszűkítésre, a kikényszerített önfeladásra. Bíztak abban, hogy hatvan-hetven év alatt magától is felszívódik, beolvad, elfolyik, kicsorran a magyar népesség Erdély és Bánát országából, a Partiumból, és természetesen jelentősen, ha nem teljesen elvékonyodik a Siculusok székeiben a nem román. Lassú kihalással. Elöregedéssel. Politikai, gazdasági módszerekkel, kultúraelvonással, nemzetpolitikai manőverekkel, felmagasított fájdalomküszöbbel.
Nem teljesen így történt. Megmaradtak a közösségek, újratermelődött és többesült a kultúrafenntartó és művelő értelmiség, ha nőtt is a szórványosodás mértéke, csökkent a magyarok erdélyi-bánsági-partiumi létszáma összességében. Átrendeződött részben az etnikai térkép.
Amit most kezdeményez, vélelmez Szász Jenő: az önfeladás legklasszikusabb példája. A beköltözés Székelyföldre, a skanzenbe, az indián rezervátumok szolgai lekottázása lesz. Gettó. Vagy már az sem, ha szétszabdalják régiók és regimentek között.
És aki nem megy azzal mi történik? Leírják, huszonötöt vernek a még magyar talpára? Mit szól mindehhez a december 5-i magyar? A szívélyesen leoláhozók tömege?
Tessék mondani, abban reménykedhetünk, ha áttelepítenek, mert a két kormányzat politikai színezéktől függetlenül belemegy a tragikus játékba, lesz majd egy autonóm cselédszobánk Magyarországon (heti egyszeri fürdőszobahasználattal), s ha ott nem férünk el valamennyien, akkor húznak még kedvünkért egy emeletet Magyarország fölé – IMF hitelből
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 19.
Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 19.
BBTE: nem zárják be a magyar tannyelvű fiókokat
Nem fenyegeti a bezárás veszélye a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) más erdélyi városokban nyitott, magyar tannyelvű kirendeltségeit, hiszen valamennyi megfelel az előírásoknak. A sepsiszentgyörgyi és a gyergyószentmiklósi fiókintézmény ráadásul költséghatékony is – jelentett ki a Krónikának Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, aki szerint a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi kirendeltségekkel sincsenek gondok.
Mint arról beszámoltunk, Ioan Bolovan, a BBTE rektorhelyettese csütörtökön Besztercén úgy nyilatkozott, hogy a következő tanévtől csökkenthetik a felsőoktatási intézmény kirendeltségeinek számát, mert számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
Közölte: jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Soós Anna a Krónikának elmondta, valóban megvizsgálják a kirendeltségek létjogosultságát, azonban elsősorban nem a gazdasági megfontolások miatt döntenek az esetleges megszüntetésükről. Mint részletezte, azok a kirendeltségek szűnhetnek meg, amelyek már nem felelnek meg az akkreditációs előírásoknak, így a következő tanévtől már el sem kezdhetik az oktatást. Meghatározott időközönként ugyanis valamennyi egyetem ellenőrzi, hogy az egyes szakokon megfelel-e az oktatás a minőségi előírásoknak. A rektorhelyettes hangsúlyozta: a döntéshozatal során az akkreditációs követelmények számonkérése megelőzi a gazdasági szempontokat, így a BBTE magyar tannyelvű kirendeltségeinek nincs félnivalójuk.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
Nem fenyegeti a bezárás veszélye a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) más erdélyi városokban nyitott, magyar tannyelvű kirendeltségeit, hiszen valamennyi megfelel az előírásoknak. A sepsiszentgyörgyi és a gyergyószentmiklósi fiókintézmény ráadásul költséghatékony is – jelentett ki a Krónikának Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, aki szerint a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi kirendeltségekkel sincsenek gondok.
Mint arról beszámoltunk, Ioan Bolovan, a BBTE rektorhelyettese csütörtökön Besztercén úgy nyilatkozott, hogy a következő tanévtől csökkenthetik a felsőoktatási intézmény kirendeltségeinek számát, mert számos városban csökkent a diákok létszáma, így már nem fedezi a működtetési költségeket.
Közölte: jelenleg felmérik a kirendeltségek helyzetét, az oktatás minősége mellett a tanerőhiányt, illetve a diáklétszámot is vizsgálják, és ezt követően döntenek a bezárandó fiókintézményekről. Soós Anna a Krónikának elmondta, valóban megvizsgálják a kirendeltségek létjogosultságát, azonban elsősorban nem a gazdasági megfontolások miatt döntenek az esetleges megszüntetésükről. Mint részletezte, azok a kirendeltségek szűnhetnek meg, amelyek már nem felelnek meg az akkreditációs előírásoknak, így a következő tanévtől már el sem kezdhetik az oktatást. Meghatározott időközönként ugyanis valamennyi egyetem ellenőrzi, hogy az egyes szakokon megfelel-e az oktatás a minőségi előírásoknak. A rektorhelyettes hangsúlyozta: a döntéshozatal során az akkreditációs követelmények számonkérése megelőzi a gazdasági szempontokat, így a BBTE magyar tannyelvű kirendeltségeinek nincs félnivalójuk.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 19.
Megbírságolt székely gazdák
Tévéstábok kíséretében vonultak ki Csíkszeredába, a szombaton tartott hagyományos és helyi termékek vásárára az országos és a brassói fogyasztóvédelmi felügyelőség képviselői, és meganynyi szabálytalanságot állapítottak meg. A Hargita Megyei Tanács vasárnapi közleménye szerint az ellenőrök elsősorban a hiányos címkézést, a román felirat hiányát, egyszer használatos palackok újrafelhasználását kifogásolták.
Sorin Susanu főfelügyelő, a brassói hivatal vezetője elmondta, hogy a tapasztalt szabálytalanságok miatt bírságot rónak ki a termelőkre, a kereskedőkre, valamint a vásár szervezőire, és tájékoztatják az állat-egészségügyi igazgatóságot, valamint a közegészségügyi igazgatóságot. A kiszállás mérlegéről jövő héten sajtótájékoztatón számolnak be.
Borboly Csaba, a havi vásárt három éve szervező Hargita Megyei Tanács elnöke az önkormányzat közleményében kétségbe vonta a hatósági fellépés jóhiszeműségét. „Jó ideje dúl a székely zászló körüli cirkusz, most pedig a kistermelők megélhetését akarják ellehetetleníteni. Ezek lennének a székelységgel való leszámolás mozzanatai?” – tette fel a kérdést Hargita Megye Tanácsának elnöke az önkormányzat sajtóközleményében.
Az ellenőrzéssel kapcsolatban Borboly Csaba megjegyezte, vállalják a felelősséget az észrevételekért. Hozzátette, azokkal a termelőkkel szemben, akik nem teljesítették az előírásokat, különböző eljárások lépnek érvénybe: aki például használt palackban árusította termékét, egy hónapra eltiltják a vásártól. Borboly elfogadhatatlannak tartja a címkék hiányát, és azt, hogy nem tüntetik fel az adott termék összetételét, illetve szavatossági idejét, ezért a továbbiakban a címke nélküli termékek árusítását megtiltják. A sajtóközleményben a megyei tanács elnöke hangsúlyozta, „a helyi termelői piac árusait nem lehet ugyanazoknak a törvényben előírt jogszabályoknak alávetni, mint a multinacionális élelmiszergyártó cégek millió eurókat érő laborberendezéseivel ellenőrzött és igazolt termelési folyamatait. Az egyszerű gazdáknak, a kistermelőknek esélyük sem lenne portékájuk értékesítésére, ha nem jött volna létre Hargita Megye Tanácsa támogatásával a hagyományos termékek havi vására. Ez a piac jelenti a Székelytermék-mozgalom alapját”.
A megyei önkormányzat közleménye szerint a Hargita Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőséggel már több hónapos vitát folytat a megyei önkormányzat, mivel előbbi ingyen szeretne irodahelyiséget bérelni a megyei tanács székházában. Ezt Hargita Megye Tanácsa nem tudja biztosítani, hiszen más intézmények is – könyvtár, művészeti népiskola, nevelési tanácsadó és erőforrásközpont, szociális és gyermekvédelmi vezérigazgatóság – bérleti díj ellenében kényszerülnek irodát működtetni a város más pontjain. A csíkszeredai megyeháza épületében, a prefektúrán kívül, minden intézménynek bért kell fizetnie a használt helyiségért.
Krónika (Kolozsvár),
Tévéstábok kíséretében vonultak ki Csíkszeredába, a szombaton tartott hagyományos és helyi termékek vásárára az országos és a brassói fogyasztóvédelmi felügyelőség képviselői, és meganynyi szabálytalanságot állapítottak meg. A Hargita Megyei Tanács vasárnapi közleménye szerint az ellenőrök elsősorban a hiányos címkézést, a román felirat hiányát, egyszer használatos palackok újrafelhasználását kifogásolták.
Sorin Susanu főfelügyelő, a brassói hivatal vezetője elmondta, hogy a tapasztalt szabálytalanságok miatt bírságot rónak ki a termelőkre, a kereskedőkre, valamint a vásár szervezőire, és tájékoztatják az állat-egészségügyi igazgatóságot, valamint a közegészségügyi igazgatóságot. A kiszállás mérlegéről jövő héten sajtótájékoztatón számolnak be.
Borboly Csaba, a havi vásárt három éve szervező Hargita Megyei Tanács elnöke az önkormányzat közleményében kétségbe vonta a hatósági fellépés jóhiszeműségét. „Jó ideje dúl a székely zászló körüli cirkusz, most pedig a kistermelők megélhetését akarják ellehetetleníteni. Ezek lennének a székelységgel való leszámolás mozzanatai?” – tette fel a kérdést Hargita Megye Tanácsának elnöke az önkormányzat sajtóközleményében.
Az ellenőrzéssel kapcsolatban Borboly Csaba megjegyezte, vállalják a felelősséget az észrevételekért. Hozzátette, azokkal a termelőkkel szemben, akik nem teljesítették az előírásokat, különböző eljárások lépnek érvénybe: aki például használt palackban árusította termékét, egy hónapra eltiltják a vásártól. Borboly elfogadhatatlannak tartja a címkék hiányát, és azt, hogy nem tüntetik fel az adott termék összetételét, illetve szavatossági idejét, ezért a továbbiakban a címke nélküli termékek árusítását megtiltják. A sajtóközleményben a megyei tanács elnöke hangsúlyozta, „a helyi termelői piac árusait nem lehet ugyanazoknak a törvényben előírt jogszabályoknak alávetni, mint a multinacionális élelmiszergyártó cégek millió eurókat érő laborberendezéseivel ellenőrzött és igazolt termelési folyamatait. Az egyszerű gazdáknak, a kistermelőknek esélyük sem lenne portékájuk értékesítésére, ha nem jött volna létre Hargita Megye Tanácsa támogatásával a hagyományos termékek havi vására. Ez a piac jelenti a Székelytermék-mozgalom alapját”.
A megyei önkormányzat közleménye szerint a Hargita Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőséggel már több hónapos vitát folytat a megyei önkormányzat, mivel előbbi ingyen szeretne irodahelyiséget bérelni a megyei tanács székházában. Ezt Hargita Megye Tanácsa nem tudja biztosítani, hiszen más intézmények is – könyvtár, művészeti népiskola, nevelési tanácsadó és erőforrásközpont, szociális és gyermekvédelmi vezérigazgatóság – bérleti díj ellenében kényszerülnek irodát működtetni a város más pontjain. A csíkszeredai megyeháza épületében, a prefektúrán kívül, minden intézménynek bért kell fizetnie a használt helyiségért.
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 19.
Kevés a városlakó
A romániai lakosság 54,9 százaléka él városon – derült ki az Országos Statisztikai Intézet legutóbbi adataiból. Húsz esztendő alatt kevesebb mint egy százalékkal növekedett a városlakók száma.
Az elmúlt húsz esztendő alatt mindössze 0,6 százalékkal növekedett a városi környezetben élők száma Romániában – közölte nemrég az Országos Statisztikai Intézet. 1990-ben majdnem ugyanannyian éltek városon (a teljes lakosság 54,3 százaléka), mint 2011-ben (54,9 százalék). Ennek okait vizsgálva az Ziarul Financiar gazdasági lap szakértői arra a következtetésre jutottak, hogy a városokban jelentősen lecsökkent az ipari tevékenységek száma, ezért sokan visszaköltöztek falura. Emellett nőtt a falvakban az életszínvonal, több településen kiépítették a csatornarendszert, ezért sok olyan személy vett vidéken lakást, aki városon dolgozik.
A város közelsége
A 2011-es népszámlálás és lakásösszeírás adatai visszatükrözik a gazdasági lap megállapításait. Csíkszereda lakossága például a 2002-es népszámláláskor még 41 ezer volt, 2011-ben viszont már csak 37 ezer. Ezzel szemben a Csíkszereda környéki települések lakossága enyhe növekedést mutatott, ami többek között azzal magyarázható, hogy sokan a városból ezekre a településekre költöztek. Csíkszentlélek községben legutóbb 1999 személyt számoltak össze, 2004-ben (Csíkszentkirálytól való leválásakor) viszont még csak 1720-an laktak a község három falujában (Csíkszentléleken, Fitódon és Mindszenten). A közel háromszáz lelkes növekedés a szomszédos Csíkszeredából kiköltözöttekkel magyarázható. Az ugyancsak Csíkszereda vonzáskörzetében található Csíkpálfalva esetében is ezzel magyarázható a lakosságszám emelkedése: 2002-ben még 1736-on laktak ebben a csíki községben, tavalyelőtt viszont már 1850-en.
A témával kapcsolatosan 2011 végén kértük ki Zsigmond Csilla szociológusnak, a Sapientia egyetem tanárának véleményét. Ő akkor azt mondta, hogy nemcsak a nemzetközi migráció, vagyis a külföldre költözés, hanem a környező településekre való kiköltözés is befolyásolta Csíkszereda lakosságának a csökkenését: az elmúlt években egyre többen költöztek ki a szomszédos falvakba, Fitódba, Csíkszentlélekre, Mindszentre, Pálfalvára vagy akár Csomortánba, növelve az ottani lakosság számarányát. „Tehát a nemzetközi trendekkel ellentétben Csíkszeredában nem külvárosok alakultak ki, hanem a szomszédos falvak kezdtek el fejlődni” – nyilatkozta az egyetemi tanár.
Ivóvízrendszerek kiépítése
Az urbanizációs folyamatok stagnálásának egy másik oka a vidéki településeken kiépített csatornarendszerek, vélik a szakemberek. Ez a megállapítás Hargita megye esetében is helytálló, ugyanis a legtöbb faluban az utóbbi tíz esztendőben épült ki a vezetékes víz- és csatornarendszer. Példaként megemlíthető a megyei önkormányzat Kisvíz elnevezésű programja, amely keretében 2011 végéig alacsony lélekszámú Hargita megyei falvakban – leginkább Udvarhelyszéken – több mint 400 kilométer vezetéket fektettek le, és kétezer lakos háztartásába juttatták el a vezetékes ivóvizet. Az Európai Unió tagállamai közül Máltán a legnagyobb, 100 százalékos az urbanizációs ráta, ugyanakkor Belgium és Hollandia lakosságának is több mint 80 százaléka él városon. Alacsony viszont az urbanizációs ráta a skandináv államokban: Finnország lakosságának például mindössze 38 százaléka él városon.
Kozán István
Székelyhon.ro,
A romániai lakosság 54,9 százaléka él városon – derült ki az Országos Statisztikai Intézet legutóbbi adataiból. Húsz esztendő alatt kevesebb mint egy százalékkal növekedett a városlakók száma.
Az elmúlt húsz esztendő alatt mindössze 0,6 százalékkal növekedett a városi környezetben élők száma Romániában – közölte nemrég az Országos Statisztikai Intézet. 1990-ben majdnem ugyanannyian éltek városon (a teljes lakosság 54,3 százaléka), mint 2011-ben (54,9 százalék). Ennek okait vizsgálva az Ziarul Financiar gazdasági lap szakértői arra a következtetésre jutottak, hogy a városokban jelentősen lecsökkent az ipari tevékenységek száma, ezért sokan visszaköltöztek falura. Emellett nőtt a falvakban az életszínvonal, több településen kiépítették a csatornarendszert, ezért sok olyan személy vett vidéken lakást, aki városon dolgozik.
A város közelsége
A 2011-es népszámlálás és lakásösszeírás adatai visszatükrözik a gazdasági lap megállapításait. Csíkszereda lakossága például a 2002-es népszámláláskor még 41 ezer volt, 2011-ben viszont már csak 37 ezer. Ezzel szemben a Csíkszereda környéki települések lakossága enyhe növekedést mutatott, ami többek között azzal magyarázható, hogy sokan a városból ezekre a településekre költöztek. Csíkszentlélek községben legutóbb 1999 személyt számoltak össze, 2004-ben (Csíkszentkirálytól való leválásakor) viszont még csak 1720-an laktak a község három falujában (Csíkszentléleken, Fitódon és Mindszenten). A közel háromszáz lelkes növekedés a szomszédos Csíkszeredából kiköltözöttekkel magyarázható. Az ugyancsak Csíkszereda vonzáskörzetében található Csíkpálfalva esetében is ezzel magyarázható a lakosságszám emelkedése: 2002-ben még 1736-on laktak ebben a csíki községben, tavalyelőtt viszont már 1850-en.
A témával kapcsolatosan 2011 végén kértük ki Zsigmond Csilla szociológusnak, a Sapientia egyetem tanárának véleményét. Ő akkor azt mondta, hogy nemcsak a nemzetközi migráció, vagyis a külföldre költözés, hanem a környező településekre való kiköltözés is befolyásolta Csíkszereda lakosságának a csökkenését: az elmúlt években egyre többen költöztek ki a szomszédos falvakba, Fitódba, Csíkszentlélekre, Mindszentre, Pálfalvára vagy akár Csomortánba, növelve az ottani lakosság számarányát. „Tehát a nemzetközi trendekkel ellentétben Csíkszeredában nem külvárosok alakultak ki, hanem a szomszédos falvak kezdtek el fejlődni” – nyilatkozta az egyetemi tanár.
Ivóvízrendszerek kiépítése
Az urbanizációs folyamatok stagnálásának egy másik oka a vidéki településeken kiépített csatornarendszerek, vélik a szakemberek. Ez a megállapítás Hargita megye esetében is helytálló, ugyanis a legtöbb faluban az utóbbi tíz esztendőben épült ki a vezetékes víz- és csatornarendszer. Példaként megemlíthető a megyei önkormányzat Kisvíz elnevezésű programja, amely keretében 2011 végéig alacsony lélekszámú Hargita megyei falvakban – leginkább Udvarhelyszéken – több mint 400 kilométer vezetéket fektettek le, és kétezer lakos háztartásába juttatták el a vezetékes ivóvizet. Az Európai Unió tagállamai közül Máltán a legnagyobb, 100 százalékos az urbanizációs ráta, ugyanakkor Belgium és Hollandia lakosságának is több mint 80 százaléka él városon. Alacsony viszont az urbanizációs ráta a skandináv államokban: Finnország lakosságának például mindössze 38 százaléka él városon.
Kozán István
Székelyhon.ro,
2013. február 20.
EMNP-alelnök: vitázni kell a szórványban élők egyéni, önkéntes áttelepüléséről
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke szerint „nem ördögtől való" az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai, egyéni döntés alapján, Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le.
Gergely Balázst a maszol.ro portál szerdán szólaltatta meg azzal kapcsolatban, hogy a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának", „önkéntes területfeladásának" lehetőségéről tett említést.
Gergely Balázs a kolozsvári portálnak leszögezte, hogy semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Én csak arról beszélek: ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken" – magyarázta.
Az EMNP alelnöke úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott ebben a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, és társadalmi vitát kellene folytatni erről. A politikus azt is hozzátette, sok kis közösség küzd évtizedek óta a szórványban a megmaradásért, őket megbántani vagy elbátortalanítani nem szabad.
Gergely Balázs hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli. Utalt arra, hogy az EMNP védnöke, Tőkés László ezt másképp látja.
A kérdést korábban Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor – Tőkés László édesapja, Gergely Balázs nagyapja – vetette fel egy interjúban 2011 áprilisában. Tőkés István úgy vélte, ki kell jelölni Erdélyen belül azt a területet, amelyen a közösség úgy érzi, hogy lehet még magyar életet építeni, és arra kell biztatni a szórványban élőket, hogy költözzenek erre a területre. A nyugalmazott professzor szerint a magyarországi támogatásoknak, gazdasági befektetéseknek is a kijelölt területre kellene irányulniuk.
MTI
Erdély.ma,
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke szerint „nem ördögtől való" az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai, egyéni döntés alapján, Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le.
Gergely Balázst a maszol.ro portál szerdán szólaltatta meg azzal kapcsolatban, hogy a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának", „önkéntes területfeladásának" lehetőségéről tett említést.
Gergely Balázs a kolozsvári portálnak leszögezte, hogy semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Én csak arról beszélek: ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken" – magyarázta.
Az EMNP alelnöke úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott ebben a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, és társadalmi vitát kellene folytatni erről. A politikus azt is hozzátette, sok kis közösség küzd évtizedek óta a szórványban a megmaradásért, őket megbántani vagy elbátortalanítani nem szabad.
Gergely Balázs hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli. Utalt arra, hogy az EMNP védnöke, Tőkés László ezt másképp látja.
A kérdést korábban Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor – Tőkés László édesapja, Gergely Balázs nagyapja – vetette fel egy interjúban 2011 áprilisában. Tőkés István úgy vélte, ki kell jelölni Erdélyen belül azt a területet, amelyen a közösség úgy érzi, hogy lehet még magyar életet építeni, és arra kell biztatni a szórványban élőket, hogy költözzenek erre a területre. A nyugalmazott professzor szerint a magyarországi támogatásoknak, gazdasági befektetéseknek is a kijelölt területre kellene irányulniuk.
MTI
Erdély.ma,
2013. február 20.
Az illyefalvi pálos rendház működése (1701–1786)
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 20.
Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásranyugdíjazzák.
– Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
– Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük.” Ezt szívemből mondom.
– Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
– Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
– Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
– Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
– Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
– Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
– Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás.” Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
– A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
– Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
– De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
– Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
– Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
– Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
– Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
– Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán.” Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
– Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
– Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
– Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
– Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom.” Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
– Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
– Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
– Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
– Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
– Lemondana erdélyi területekről?
– Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
– Szokott vele vitázni?
– Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
– No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
– Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
– Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
– A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
– Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Szerző: Gazda Árpád/Krónika
szatmari-monitor.ro,
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásranyugdíjazzák.
– Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
– Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük.” Ezt szívemből mondom.
– Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
– Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
– Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
– Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
– Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
– Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
– Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás.” Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
– A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
– Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
– De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
– Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
– Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
– Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
– Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
– Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán.” Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
– Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
– Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
– Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
– Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom.” Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
– Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
– Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
– Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
– Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
– Lemondana erdélyi területekről?
– Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
– Szokott vele vitázni?
– Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
– No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
– Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
– Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
– A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
– Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Szerző: Gazda Árpád/Krónika
szatmari-monitor.ro,
2013. február 20.
Tiltakozó aláírásgyűjtés Szász ellen
A Kárpát-medencei Képviselők Fórumának (KMKF) zárt ajtók mögött tartott pénteki üléséről naponta szivárognak ki információk. Az Országházra ez alkalommal kitűzött székely zászló a magyar-román államközi viszonyt feszítette pattanásig.
Az erdélyi magyar közhangulatot viszont azt háborította fel leginkább, hogy a tavaly ősszel bejelentett Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő a nemzetstratégia céljai között a szórványban élő magyarok irányított kitelepítésének gondolatát is felvetette. A tiltakozó aláírásgyűjtés kezdeményezőjét, Magyari Nándor szociológust, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanárát kérdeztük.
- Mi elleni tiltakozásképpen indította ezt az aláírásgyűjtést? Az intézetet, az elképzelést vagy a személyt kifogásolja?
- A miért mögött kettős indíték van. Egyfelől úgy gondolom, hogy a szakmai tiltakozás a társadalomtudományos kutatásokért vállalt felelősség része kell hogy legyen. Megértem én sok kolléga hallgatását, hiszen a jelenlegi magyar kormányt valamelyest is ismerve a tiltakozás munkahelyek, kutatói állásokat és erőforrások megvonását vonhatja maga után, és ezért nem kockáztatnak. De meggyőződésem, hogy az a gesztus, amivel a miniszterelnök egy szakmán kívüli, kétes hírnevű, lényegében bukott erdélyi politikust, egyfajta - a társadalomkutatási területet felügyelő - komisszárnak nevezett ki, megalázó a szakmára nézve és nemcsak arra. A miniszterelnök egyszemélyes döntése olyan területet juttatott Szász felügyelete alá, amin egyébként érdemes kutatóintézetek, hiteles és a tudós közösség által elismert kutatók dolgoznak évtizedek óta, nemcsak Magyarországon, de határon túl is. Ráadásul nagyon nehéz anyagi körülmények között. Miközben a felsőoktatásból pénzeket vonnak ki, állásokat szüntetnek meg, egy kalandorra és az általa gründölni próbált áltudományos intézetre, kétes kimenetelű projektjei finanszírozására komoly költségvetési pénzeket fordít a kormányzat. A másik, ennél általánosabb vonatkozás, ami ellen a tiltakozás irányul az a mérhetetlen farizeizmus, vérlázító manipuláció, ami a mai magyar kormány "nemzetpolitikáját illeti", és amiről Szász Jenő - zárt ajtók mögött - szólt az KMKF ülésén. És itt nem csak arra a rossz emlékű és tarthatatlan "ötletre" gondolok, hogy "kontrollált területfeladás", vagy szórványkitelepítés (akár Magyarországra, akár a Székelyföldre), hanem arra is hogy például a könnyített honosítást is a "szülőföldön való megmaradás" eszközeként tüntetik fel. Ha a magyar kormányzat eldöntötte, hogy határonkívüli magyarokkal akarja pótolni a népességhiányt azt tegye nyíltan és átlátható módon, s ne áltasson bennünket a "szülőföldön való boldogulás maszlagjával", igaz hogy lehetőségeink korlátosak, de nem vagyunk hülyegyerekek.
- Mit szeretne elérni: Szász leváltását, az intézet felállításának mellőzését, netalán gyakorlat módosítását? -Nem gondolom, hogy tiltakozásunk cselekvésre, az intézmény felállításának meggondolására, vagy Szász Jenő eltávolítására, és főként nem a nemzetpolitika megváltoztatására, fogja ösztönözni a kormányt. Nincsenek illúzióim. Viszont úgy vélem, hogy fontos megmutatnunk, nem manipulálhatnak demagóg szövegekkel, nem vagyunk megvezethetők sem a kormányzat sem bábja által. Eszünknél vagyunk még és pontosan látjuk, hogy ki és milyen módon próbál megvezetni. Legvérmesebb reményem - amennyiben sokan csatlakoznak az állásfoglaláshoz - az, hogy végre elindul határon kívül és határon belül egy nyilvános vita arról, hogy elfogadható-e az a "nemzetpolitika", mely a szórványmagyarság "feladását" , a kisebbségi magyarok tömeges Magyarországra való telepítését, vagy országhatárokon belüli, békés (netán erőszakos) áttelepítését tűzi ki célul. Számomra ez a politikai törekvés elfogadhatatlan és szemmel láthatóan mind a történeti tapasztalatra épülő józan ész, mind a európai szabványok ezzel ellentétes megoldásokat támogatnak. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan egyetértenek velem, a felhívás pedig lehetőséget teremthet, hogy egy ilyen meg nem spórolható nyilvános vitába bekapcsolódjanak.
A cáfolat cáfolata
Vasárnap még cáfolta, hétfőn már elismerte a romániai magyar sajtónak Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet felkért elnöke, hogy a zárt KMKF ülésen "kontrollált visszavonulás" és az "önkéntes területfoglalás" lehetőségéről beszélt a szórványközösségek megmaradásának alternatívájaként. A politikus azután ismerte el mindezt, miután az ülésről tiltakozásképpen kivonuló RMDSZ-es képviselő, Márton Árpád vállalta a sajtónyilvánosságot az ügyben. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor hétfőn még azt mondta, az RMDSZ rosszindulatúan félreértelmezi Szász szavait, de tegnap Tőkés László sajtótitkára révén közölte: még elméleti lehetőségként sem ért egyet azzal, hogy a szórványmagyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett a kitelepítés jelentené az alternatívát.
Pártelnökként jön Budapestre Ponta
Március 9-én, az MSZP meghívására Budapestre látogat Victor Ponta. A román kormányfő, aki egyben a Bukarestben kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, a magyar szocialisták évértékelő rendezvényére érkezik. Ezt maga jelentette be egy televíziós műsorban, amelyben a székelyzászló-ügy kapcsán kérdezték. Ez alkalommal Ponta hangsúlyozta, nem akar a politikai nyilatkozatok csapdájába esni, mert azzal csak "Orbán Viktor miniszterelnöknek és Németh Zsolt külügyi államtitkárnak szerezne örömet". Egy nappal korábban viszont kemény politikai nyilatkozatot tett a román miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy szerinte semmilyen probléma nincs Románia és Magyarország között, csak a Fidesznek fűződik belpolitikai választási érdeke a székelyzászló-ügyhöz. "A Fideszt lényegében nem érdekli, mi történik Romániában, az sem, hogy mit tesz vagy nem tesz a romániai magyar közösség, őket az érdekli, hogy szavazatokat nyerjenek a magyarországi választásokon - mondta
A budapesti látogatás kapcsán a román politikus úgy fogalmazott: "Március 9-én az MSZP meghívására Budapesten leszek, hogy arról beszéljünk: a magyar, a román, a szlovák és a szerb nép között nincs valódi probléma, annál is inkább, mert mindannyian európai polgárok vagyunk. Csak a szélsőséges és demagóg politika - és nem is a Fidesz a legszélsőségesebb, ott van nekik a Jobbik -, valójában az használja ezeket a hamis provokációkat". Információink szerint Victor Ponta nem miniszterelnökként, hanem pártelnökként érkezik hazánkba, programjában más találkozó nem szerepel. Ponta tavaly májustól Románia miniszterelnöke, a decemberi parlamenti választáson a mögötte álló Szociál-Liberális Unió kétharmados többséget szerzett. Orbán Viktor miniszterelnökkel még nem találkozott. A magyar kormányfő 2010-es hivatalba lépése óta csupán tusnádi magánprogramja keretében tárgyalt Traian Basescu államfővel, de Ponta elődjeivel - Emil Boc és Mihai Razvan Ungureanu néppárti miniszterelnökökkel - sem találkozott. Kabinetje a közös kormányülések gyakorlatát megszüntette, a román fél és az RMDSZ többszöri szorgalmazása ellenére. Visszavág a román parlament
Noha több párt is kezdeményezte, hogy a román parlament fogadjon el nyilatkozatot a magyar Országházra kitűzött székely zászló miatt, a törvényhozók elvetették az ötletet. A képviselőház házbizottsága egyhangú, elvi döntést hozott arról, hogy a román parlament elé Románia valamennyi megyéjének zászlaját, így a székely lobogót is kitűzzék. A javaslat Valeriu Zgonea házelnöktől származott, aki így kívánt válaszolni Kövér László magyar házelnöknek. Nem egyszerre tűzik ki a lobogókat (Romániában 41 megye van), hanem naponta más megyéé kerül fel a román nemzeti lobogó mellé. Így két székely zászlót is kitűznek, a Hargita és a Kovászna megyéét. A Magyarországon székelyzászlóként használt lobogó Hargita megye hivatalos zászlója.
Gál Mária / Népszava
A tiltakozás támogatói ezt a facebook oldalt hozták létre.
Tiltakozunk Szász Jenő és intézményének eszméi ellen
ÁLLÁSFOGLALÁS A romániai magyar társadalomkutatók és tudósok értetlenséggel és megdöbbenéssel követik az úgynevezett Nemzetstratégiai Kutatóintézet és kinevezett vezetőjének ténykedését, melyről csak nagyon keveset lehet tudni, de ami tudható, az alapvetően sérti a társadalomkutatók deontológiai érzékenységét és végső soron hitelét rontja.
Nem tartjuk szerencsésnek egy új kisebbségi kutatóintézet létrehozását, a meglevő magyarországi és határontúli kutatóintézetek mellett, vagy inkább fölött, különösen nem, amikor kinevezett vezetőjének, mint volt marginális politikusnak semmi köze nincs a társadalomkutatáshoz: politikai komisszár, aki viszont szokatlanul nagy pénzek fölött rendelkezik és zavaros, nem körvonalazott és tudományos értékkel nem bíró projekteket kezdeményez. Következésképpen, Szász Jenő, mint a legfelsőbb magyarországi politikai vezető pártfogoltja, valójában – akarva akaratlanul – kijelentéseivel, felelőtlen ötletelésével kinevezőjét minősíti, illetve neki a szóvivője. Tevékenysége a tudományos közösség szempontjai szerint nem értékelhető, ezért vele semmiféle közösséget nem vállalhatunk. A sajtóban legutóbb megjelent két megnyilvánulása – a Duna-tv interjú, melyben arról mond ítéletet, hogy a határontúli társadalmakban miről nincs tudás, és a kitelepítés egyfajta „gyöngyhalász-elv” szerinti megvalósításának felvázolt terve, melyet a KMKF ülésén, zárt ajtók mögött, ismertetett –, a szélesebb közönség, a határontúli magyar közvélemény felháborodását is kiváltotta. Javasoljuk, éppen ezért a még ki sem alakított intézet felállításának elnapolását, vezetője visszahívását és a rá szánt költségvetési összegek átirányítását a tudományos kutatóintézetek tevékenységének támogatására, nemcsak az anyaországban, hanem a határon túliak számára is. Meggyőződésünk, hogy tudományos kutatások révén megalapozott nemzetstratégia csak az elismert és legitim intézetek és kutatók munkája eredményeként alakítható ki, a politikai komisszárok, csak rontják mindnyájunk esélyeit.
Magyari Nándor László
Kvár, 2013 február 18.
Mária Gál, Ferenc Gróf, Balint-Pataki József és még további 9 személy kedveli ezt.
Népszava,
A Kárpát-medencei Képviselők Fórumának (KMKF) zárt ajtók mögött tartott pénteki üléséről naponta szivárognak ki információk. Az Országházra ez alkalommal kitűzött székely zászló a magyar-román államközi viszonyt feszítette pattanásig.
Az erdélyi magyar közhangulatot viszont azt háborította fel leginkább, hogy a tavaly ősszel bejelentett Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő a nemzetstratégia céljai között a szórványban élő magyarok irányított kitelepítésének gondolatát is felvetette. A tiltakozó aláírásgyűjtés kezdeményezőjét, Magyari Nándor szociológust, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanárát kérdeztük.
- Mi elleni tiltakozásképpen indította ezt az aláírásgyűjtést? Az intézetet, az elképzelést vagy a személyt kifogásolja?
- A miért mögött kettős indíték van. Egyfelől úgy gondolom, hogy a szakmai tiltakozás a társadalomtudományos kutatásokért vállalt felelősség része kell hogy legyen. Megértem én sok kolléga hallgatását, hiszen a jelenlegi magyar kormányt valamelyest is ismerve a tiltakozás munkahelyek, kutatói állásokat és erőforrások megvonását vonhatja maga után, és ezért nem kockáztatnak. De meggyőződésem, hogy az a gesztus, amivel a miniszterelnök egy szakmán kívüli, kétes hírnevű, lényegében bukott erdélyi politikust, egyfajta - a társadalomkutatási területet felügyelő - komisszárnak nevezett ki, megalázó a szakmára nézve és nemcsak arra. A miniszterelnök egyszemélyes döntése olyan területet juttatott Szász felügyelete alá, amin egyébként érdemes kutatóintézetek, hiteles és a tudós közösség által elismert kutatók dolgoznak évtizedek óta, nemcsak Magyarországon, de határon túl is. Ráadásul nagyon nehéz anyagi körülmények között. Miközben a felsőoktatásból pénzeket vonnak ki, állásokat szüntetnek meg, egy kalandorra és az általa gründölni próbált áltudományos intézetre, kétes kimenetelű projektjei finanszírozására komoly költségvetési pénzeket fordít a kormányzat. A másik, ennél általánosabb vonatkozás, ami ellen a tiltakozás irányul az a mérhetetlen farizeizmus, vérlázító manipuláció, ami a mai magyar kormány "nemzetpolitikáját illeti", és amiről Szász Jenő - zárt ajtók mögött - szólt az KMKF ülésén. És itt nem csak arra a rossz emlékű és tarthatatlan "ötletre" gondolok, hogy "kontrollált területfeladás", vagy szórványkitelepítés (akár Magyarországra, akár a Székelyföldre), hanem arra is hogy például a könnyített honosítást is a "szülőföldön való megmaradás" eszközeként tüntetik fel. Ha a magyar kormányzat eldöntötte, hogy határonkívüli magyarokkal akarja pótolni a népességhiányt azt tegye nyíltan és átlátható módon, s ne áltasson bennünket a "szülőföldön való boldogulás maszlagjával", igaz hogy lehetőségeink korlátosak, de nem vagyunk hülyegyerekek.
- Mit szeretne elérni: Szász leváltását, az intézet felállításának mellőzését, netalán gyakorlat módosítását? -Nem gondolom, hogy tiltakozásunk cselekvésre, az intézmény felállításának meggondolására, vagy Szász Jenő eltávolítására, és főként nem a nemzetpolitika megváltoztatására, fogja ösztönözni a kormányt. Nincsenek illúzióim. Viszont úgy vélem, hogy fontos megmutatnunk, nem manipulálhatnak demagóg szövegekkel, nem vagyunk megvezethetők sem a kormányzat sem bábja által. Eszünknél vagyunk még és pontosan látjuk, hogy ki és milyen módon próbál megvezetni. Legvérmesebb reményem - amennyiben sokan csatlakoznak az állásfoglaláshoz - az, hogy végre elindul határon kívül és határon belül egy nyilvános vita arról, hogy elfogadható-e az a "nemzetpolitika", mely a szórványmagyarság "feladását" , a kisebbségi magyarok tömeges Magyarországra való telepítését, vagy országhatárokon belüli, békés (netán erőszakos) áttelepítését tűzi ki célul. Számomra ez a politikai törekvés elfogadhatatlan és szemmel láthatóan mind a történeti tapasztalatra épülő józan ész, mind a európai szabványok ezzel ellentétes megoldásokat támogatnak. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan egyetértenek velem, a felhívás pedig lehetőséget teremthet, hogy egy ilyen meg nem spórolható nyilvános vitába bekapcsolódjanak.
A cáfolat cáfolata
Vasárnap még cáfolta, hétfőn már elismerte a romániai magyar sajtónak Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet felkért elnöke, hogy a zárt KMKF ülésen "kontrollált visszavonulás" és az "önkéntes területfoglalás" lehetőségéről beszélt a szórványközösségek megmaradásának alternatívájaként. A politikus azután ismerte el mindezt, miután az ülésről tiltakozásképpen kivonuló RMDSZ-es képviselő, Márton Árpád vállalta a sajtónyilvánosságot az ügyben. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor hétfőn még azt mondta, az RMDSZ rosszindulatúan félreértelmezi Szász szavait, de tegnap Tőkés László sajtótitkára révén közölte: még elméleti lehetőségként sem ért egyet azzal, hogy a szórványmagyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett a kitelepítés jelentené az alternatívát.
Pártelnökként jön Budapestre Ponta
Március 9-én, az MSZP meghívására Budapestre látogat Victor Ponta. A román kormányfő, aki egyben a Bukarestben kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, a magyar szocialisták évértékelő rendezvényére érkezik. Ezt maga jelentette be egy televíziós műsorban, amelyben a székelyzászló-ügy kapcsán kérdezték. Ez alkalommal Ponta hangsúlyozta, nem akar a politikai nyilatkozatok csapdájába esni, mert azzal csak "Orbán Viktor miniszterelnöknek és Németh Zsolt külügyi államtitkárnak szerezne örömet". Egy nappal korábban viszont kemény politikai nyilatkozatot tett a román miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy szerinte semmilyen probléma nincs Románia és Magyarország között, csak a Fidesznek fűződik belpolitikai választási érdeke a székelyzászló-ügyhöz. "A Fideszt lényegében nem érdekli, mi történik Romániában, az sem, hogy mit tesz vagy nem tesz a romániai magyar közösség, őket az érdekli, hogy szavazatokat nyerjenek a magyarországi választásokon - mondta
A budapesti látogatás kapcsán a román politikus úgy fogalmazott: "Március 9-én az MSZP meghívására Budapesten leszek, hogy arról beszéljünk: a magyar, a román, a szlovák és a szerb nép között nincs valódi probléma, annál is inkább, mert mindannyian európai polgárok vagyunk. Csak a szélsőséges és demagóg politika - és nem is a Fidesz a legszélsőségesebb, ott van nekik a Jobbik -, valójában az használja ezeket a hamis provokációkat". Információink szerint Victor Ponta nem miniszterelnökként, hanem pártelnökként érkezik hazánkba, programjában más találkozó nem szerepel. Ponta tavaly májustól Románia miniszterelnöke, a decemberi parlamenti választáson a mögötte álló Szociál-Liberális Unió kétharmados többséget szerzett. Orbán Viktor miniszterelnökkel még nem találkozott. A magyar kormányfő 2010-es hivatalba lépése óta csupán tusnádi magánprogramja keretében tárgyalt Traian Basescu államfővel, de Ponta elődjeivel - Emil Boc és Mihai Razvan Ungureanu néppárti miniszterelnökökkel - sem találkozott. Kabinetje a közös kormányülések gyakorlatát megszüntette, a román fél és az RMDSZ többszöri szorgalmazása ellenére. Visszavág a román parlament
Noha több párt is kezdeményezte, hogy a román parlament fogadjon el nyilatkozatot a magyar Országházra kitűzött székely zászló miatt, a törvényhozók elvetették az ötletet. A képviselőház házbizottsága egyhangú, elvi döntést hozott arról, hogy a román parlament elé Románia valamennyi megyéjének zászlaját, így a székely lobogót is kitűzzék. A javaslat Valeriu Zgonea házelnöktől származott, aki így kívánt válaszolni Kövér László magyar házelnöknek. Nem egyszerre tűzik ki a lobogókat (Romániában 41 megye van), hanem naponta más megyéé kerül fel a román nemzeti lobogó mellé. Így két székely zászlót is kitűznek, a Hargita és a Kovászna megyéét. A Magyarországon székelyzászlóként használt lobogó Hargita megye hivatalos zászlója.
Gál Mária / Népszava
A tiltakozás támogatói ezt a facebook oldalt hozták létre.
Tiltakozunk Szász Jenő és intézményének eszméi ellen
ÁLLÁSFOGLALÁS A romániai magyar társadalomkutatók és tudósok értetlenséggel és megdöbbenéssel követik az úgynevezett Nemzetstratégiai Kutatóintézet és kinevezett vezetőjének ténykedését, melyről csak nagyon keveset lehet tudni, de ami tudható, az alapvetően sérti a társadalomkutatók deontológiai érzékenységét és végső soron hitelét rontja.
Nem tartjuk szerencsésnek egy új kisebbségi kutatóintézet létrehozását, a meglevő magyarországi és határontúli kutatóintézetek mellett, vagy inkább fölött, különösen nem, amikor kinevezett vezetőjének, mint volt marginális politikusnak semmi köze nincs a társadalomkutatáshoz: politikai komisszár, aki viszont szokatlanul nagy pénzek fölött rendelkezik és zavaros, nem körvonalazott és tudományos értékkel nem bíró projekteket kezdeményez. Következésképpen, Szász Jenő, mint a legfelsőbb magyarországi politikai vezető pártfogoltja, valójában – akarva akaratlanul – kijelentéseivel, felelőtlen ötletelésével kinevezőjét minősíti, illetve neki a szóvivője. Tevékenysége a tudományos közösség szempontjai szerint nem értékelhető, ezért vele semmiféle közösséget nem vállalhatunk. A sajtóban legutóbb megjelent két megnyilvánulása – a Duna-tv interjú, melyben arról mond ítéletet, hogy a határontúli társadalmakban miről nincs tudás, és a kitelepítés egyfajta „gyöngyhalász-elv” szerinti megvalósításának felvázolt terve, melyet a KMKF ülésén, zárt ajtók mögött, ismertetett –, a szélesebb közönség, a határontúli magyar közvélemény felháborodását is kiváltotta. Javasoljuk, éppen ezért a még ki sem alakított intézet felállításának elnapolását, vezetője visszahívását és a rá szánt költségvetési összegek átirányítását a tudományos kutatóintézetek tevékenységének támogatására, nemcsak az anyaországban, hanem a határon túliak számára is. Meggyőződésünk, hogy tudományos kutatások révén megalapozott nemzetstratégia csak az elismert és legitim intézetek és kutatók munkája eredményeként alakítható ki, a politikai komisszárok, csak rontják mindnyájunk esélyeit.
Magyari Nándor László
Kvár, 2013 február 18.
Mária Gál, Ferenc Gróf, Balint-Pataki József és még további 9 személy kedveli ezt.
Népszava,
2013. február 21.
Másodhegedűs sors várományosai? (I.) – Regionalizálás politikus szemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Ne a magyarság mellőzésével döntsenek!
Bognár Levente RMDSZ megyei elnök, aradi alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: jelenleg létezik egy olyan, örökölt régiós struktúra, amelyiknek a létrehozásakor nem kérték ki a polgárok véleményét, összekapcsolták Arad, Temes, Hunyad és Karssó-Szörény megyéket egy fejlesztési régióba. Ennek a működése egyelőre a pénzek leosztására szorítkozik, nem dolgoztak ki egy régiófejlesztési stratégiát, ami a hasonlóságokon alapult volna. A létrehozandó régiónak a megyék sajátosságain kellene alapulniuk, mert Arad megye országhatár övezetben, a Bánság és a Partium találkozási területén található, de Erdély és Magyarország határán is fekszik. Arad megye hovatartozását a történelemben inkább a Partium jelentette, ezért nyugati modell szerint, referendumon kellene megkérdezni a lakosság véleményét a bánsági vagy a partiumi régióhoz való tartozást illetően. Annál is inkább, mert a kommunizmus alatt Arad megyét felosztották a két szomszédos tartomány között. Ha eldől, hova tartozik, meg kell választani a regiós döntéshozó testületet, létrehozni a döntések végrehajtó szerveit, de tisztázni kell a helyi vagy a megyei adminisztrációk kompetenciáit is. Szerinte a megyei tanácsoknak részben, de a prefektúráknak teljesen meg kell szűnniük.
A fejlesztési régiók működésére használható nyugati modellek léteznek, amelyeket azonban a helyi valósághoz kellene alkalmazni. Maga mindenképp fontosnak tartja a jelenlegi megyei tanácsok és a prefektúrák működése közötti párhuzamosságoknak a kiiktatását. Mert egyértelmű, hogy a lakosságot leginkább érintő ügyintézéseknek hozzájuk a legközelebb kell lenniük, míg a régiós fejlesztési feladatokat az e célra létrehozandó, működőképes intézményeknek kell felvállalniuk. E régiók létrehozásakor a történelmi előzményeket is figyelembe kell venni, mert nekünk, Arad megyeieknek nem mindegy, hogy olyan régióhoz tartozunk-e, amelyikben még inkább kisebbséggé válunk, vagy olyanhoz, ahol nagyobb számú magyarság él. Az RMDSZ által kidolgozott felosztás a földrajzi, történelmi, gazdasági és mentalitási alapokon nyugvó, összetartozó régiók működőképességét szolgálja. Az érdekvédelmi szövetség azt szeretné elérni, hogy e fontos kérdésekben ne döntsenek a magyarság képviselőinek a mellőzésével. Amennyiben nem így történik, határozottan hallatni kívánják a hangjukat.
Arad megye csak másodhegedűs lehet
Király András oktatási államtitkár szerint az a nagy kérdés, hogy a régiókat működőképesekké akarják-e tenni vagy csak a változtatás kedvéért hozzák-e létre őket. Mert létezik egy olyan EU-elképzelés, ami a régiók Európáját akarja létrehozni, ezért a tagországokat is a regionális szerveződésre ösztönzik. A romániai magyarság nagy gondja viszont, hogy mi történik a mi tradicionális területeinkkel? Parlamenti képviselő korában nagyon sok vita alakult ki a szűkebb hazánk, Arad megye régiós hovatartozása kapcsán. Mert hiába alakult ki egy olyan vélemény, hogy Arad inkább a Bihar, Szatmár, Szilágy megyéket tömörítő régióban tudna jobban fejlődni, akkor sem volt meg, most sem létezik az a politikai akarat, amelyik megvédené egy olyan régióba való kényszerítéstől, amelyikkel semmilyen gazdasági viszonyban nem volt. Ennek egyedüli oka az a tudat, hogy valamikor volt egy Bánság tartomány, amelyiknek akaratlanul is része volt. Ugyanígy az erdélyi, illetve a romániai magyarság szempontjából is tradicionális forma lenne a legmegfelelőbb formája a régióknak, ha azokon belül a kis területek is megtalálhatják önmagukat és a fejlődési lehetőségeket.
Király András reméli, hogy a folyamatban lévő tárgyalásokon sikerül egy megfelelőbb felosztási tervet elfogadtatni, aminek a 8 régiós változatban nincs esélye. A 8 régió országos szinten kevés, egyelőre nem lehet tudni, hogy régión belül, hol áll meg az adminisztrációs felosztása az országnak. Király András szerint, egy 12-16 régiós megoldás sokkal működőképesebb lenne, figyelembe lehetne venni gazdasági, történelmi és tradicionális kapcsolatokat is. Ha létrehozzák a régiókat, biztosítékokat kellene szerezni a megyei kompetenciák megmaradására. Ellenkező estben visszajuthatunk az 1968. előtti időszakba, amikor a rajonok elhanyagolható intézményei voltak a tartományoknak. Mindenképp el kell kerülni, hogy Arad megyét esetleg újra kettéosszák.
Király András egyelőre nem ismer olyan régió-felosztási tervet, ami Arad megyének jó lenne, noha a leváltott kormánynak voltak olyan elképzelései, amelyek szerint a régió minden megyéje egy-két fontos kompetenciát kapott volna. Nem minden Temesvárra összpontosult volna, hanem a minisztériumok területi intézményeit elosztották volna a megyéknek. Manapság, ilyesmiről senki nem beszél, hanem olyan régiós parlamentet terveznek, amelyiknek a tagjait a megyék megválasztott polgármesterei adnák. Ez a változat sem jó, mert a döntéshozatalt a végrehajtástól külön kell választani. Amíg a hatalom nem dönt határozottan a decentralizáció végrehajtása mellett, illetve a döntéshozatalhoz, valamint a végrehajtáshoz szükséges pénzalapokat nem biztosítja, a régiós elképzelés nem más, mint fából vaskarika. Lényeg, hogy Arad megye számára nincs jó megoldás, bármelyik régióba is csatolják, mindenhol másodhegedűs szerep jut neki, mert Arad megyét a tradicionális kapcsolatai Csongrád, illetve Békés megyékhez kötötték.
Mindent meg kell tenni a megfelelő megoldásokért
Faragó Péter volt parlamenti képviselő, választmányi elnök elmondta: mindnyájan tudjuk, hogy szükség van egy új régiós felosztásra, amely során azonban a helyi érdekeket feltétlenül figyelembe kell venni. Szerinte, Arad megyének nem válik hasznára, ha Termes megyével kerül egy régióba, aminek a központja Temesvár lesz. Ebben az esetben a régióközpont minden forrást elvonhat, Arad megye hátrányára. Ugyanakkor a megye magyarságának sem lehet érdeke egy olyan régióba tartozni, ahol a magyarok aránya 5% alatt van, ezért soha nem lesz esélyünk egyetlen régióvezetési struktúrába se bekerülni. Éppen ezért, az Arad megyei magyarságnak egy tradicionális régióban kellene gondolkoznia, olyanért kellene harcolnia, amelyik a Körösök-völgye által, Nagyvárad központtal a legmegfelelőbb megoldás lenne számunkra. Sajnos, egyelőre papírformában is megjelent lehetőségek nincsenek az efelé történő törekvések számára, de az RMDSZ-nek azért kell lobbiznia, hogy az erdélyi magyarság számára a legmegfelelőbb régiók alakulhassanak meg. Abban a tudatban kell tenni, hogy a kétharmados többséggel rendelkező jelenlegi hatalom, a parlamentben bármit keresztül tud vinni. Ezzel együtt, el kell mondanunk a sérelmeinket, ismertetnünk kell a lehetőségeinket. Magunk között is újra át kell beszélni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy egy ilyen fontos kérdésben, mint a fejlesztési régiók kialakítása, térségenként is megfelelő megoldások szülessenek az erélyi magyarság számára.
A megtermelt pénz 70-80%-ának itt kell maradnia
Sipos György megyei tanácsos szerint, a fejlesztési régiók kialakítása nem arról szólhat, hogy egyik megye hozzátartozik a másikhoz, hanem a közös fejlődést szolgáló pályázatok sikeréért történő közös fellépésről, az EU-támogatásoknak a lehívásában kell gyümölcsöznie. Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos, hogy nagyjából azonos fejlettségű megyéket kapcsoljanak össze, egyébként a fejlett megyék továbbfejlődését visszahúzzák a kevésbé fejlettek. Valószínűleg minden társult megye azt szeretné, ha a régióközpontnak maga adhatna otthont. Mivel az állam amúgy is túl nagy közalkalmazott gárdával rendelkezik, nagyon fontos a jelenlegi megyei, illetve a kialakítandó régiós kompetenciáknak, jogosultságoknak az elosztása. Ha ugyanis felszámolják a megyei adminisztrációkat, nem biztos, hogy megfelelő válságkezelő lépésnek fog bizonyulni, de annak sem látja értelmét, hogy a megyei tanácsi adminisztrációk fölé még egy régióst is létrehozzanak. Legfontosabb, hogy a régiók nagy önállósággal rendelkezzenek, bizonyos tekintetben átvegyék a törvényhozás jogköreit is, ott döntsenek a helyben megtermelt pénznek az elosztásáról. Szerinte a régiókban megtermelt pénzek 70-80%-ának helyben kellene maradniuk. Ha továbbra is a jelenlegi gyakorlat folytatódik, miszerint Bukarestből a pénzt nem annak osztják vissza, aki megtermeli, hanem annak, aki közelebb áll a kormányhoz, nem nagy értelme lesz a régiós felosztásnak.
Régiós ügyben kikérik a magyarság véleményét
Cziszter Kálmán aradi tanácsos, az RMDSZ megyei szervezetének politikai alelnöke szerint, az érdekvédelmi szövetség országos szervezete által létrehozott szakértői bizottság a régiós koncepció több változatán is dolgozik, amit elő kívánnak terjeszteni. Olyan változat is van, amelyik 12-13, de olyan is, amelyik 16 fejlesztési régióval számol. Lényeg, hogy a régiók történelmileg kialakult, gazdasági, társadalmi kapcsolatok fenntartásán, a meglévő összeköttetések továbbfejlesztésén alapuljanak. Ebben elsősorban a gazdasági, de a magyarság etnikai érdekei is érvényesülnének. A régiókban nagyjából egyforma gazdasági fejlettséggel rendelkező megyéket kellene csoportosítani. Példának okáért, Hargita és Kovászna megyét semmiképpen nem lenne szabad Barassó vagy Szeben megyékhez csatolni, mert utóbbiak jóval magasabb fejlettségi színvonallal rendelkeznek. Inkább Maros, valamint Beszterece-Naszód megyékkel kellene összekapcsolni. Másik példa szerint, Bihar megyét nem lenne szabad Fehér megyével összekapcsolni, mivel Biharnak van egy történelmi, illetve gazdasági szempontból is alátámasztott egysége, amibe Szatmár, Szilágy, sőt Máramaros is bekapcsolható. Ami Arad megyét illeti, Temes megyével sok gazdasági kapcsolata van, amit csak elősegít az autópálya, de Krassó-Szörény megye is beleillene a régióba, miközben Hunyad, inkább Fehér megyével illik össze. A régiók működtetésekor azonban fontos lenne, hogy a meglévő adminisztrációt felhasználva történjen, ne növeljék a közalkalmazottak számát. Az egész régiós elképzelés azonban zátonyra futhat, ha a működéshez Bukarestből nem osztják le a szükséges jogosítványokat. E kérdéseknek a megvitatására, az RMDSZ megyei szervezete lakossági fórumon is meg kívánja hallgatni a magyarság véleményét.
Egyetlen működőképes tervezet, az RMDSZ-é
Bölöni György megyei tanácsos elmondta: az RMDSZ rendelkezik a fejlesztési régiók létrehozására, működtetésére kidolgozott törvénytervezettel, amelyik maximálisan figyelembe veszi a romániai magyarság érdekeit, beleágyazva az országos szempontokba. A tervezet két és fél éve a parlament asztalán, esetleg valamelyik fiókjában hever, az egyik ház már jóvá is hagyta, miközben a második még nem is tárgyalta. Bölöni véleménye szerint, e tervezetet el kell fogadni, mert működési szempontokat is taglal. Végeredményben nem az a fontos, hány régió jön létre, hanem azoknak a működőképessége. Maga nem érzi szükségét, de talán akarat sincs a megyék megszüntetésére. Ha a fejlesztési régiók létrehozására egységes politikai akarat van, a gyors, hatékony megvalósításra más esélyt nem lát, mint elfogadni az RMDSZ törvénytervezetét, aminél jobb amúgy sem létezik.
Visszaköszönő tartományi emlékek
Almási Vince kisiratosi polgármester az RMDSZ által benyújtott régiós felosztási módot támogatná. Szíve szerint azonban, a kis települések nevében attól tart, hogy a régiós felosztás központosításként nyilvánul meg. Ez viszont azzal járhat, hogy a kis települések elveszítik az önállóságukat, nagyobb körzeti központokhoz csatolják őket. A kisiratosiak viszont 36 évi, felettük történt bábáskodás után ezt nem támogathatják, mert szerintük minél nagyobb régiókat hoznak létre, a bennük lévő kis települések annál nagyobb mértékben veszítik el az önállóságukat. A régiók működéséről egyelőre semmi kézzelfoghatót nem lehet tudni, ezért attól tart, ha a központosítás miatt a települések ügyeit a régiós központokban kell majd intézni, a „sok bába közt elveszhet a gyermek”. Maga attól tart, hogy a folytonosan szajkózott bürokrácia-csökkentés helyett, a létrehozandó régiós adminisztrációval azt inkább növelni fogják. Mindent egybevetve, maga kissé tartózkodással viszonyul a régiós elképzelésekhez, mivel az idősebb generáció emlékiben még élénken élnek azok az idők, amikor Bánság tartományhoz tartoztak. Akkor mindent csak Temesváron lehetett elintézni, minden mozijegy mellé csatoltak egy lej értékű szelvényt, aminek az árával a tartomány minden tagja hozzájárult a temesvári Május 1 Stadionnak az építkezési költségeihez. Előnyökkel is járhat
Erdős Bálint szintyei polgármester szerint, az RMDSZ által benyújtott, a fejlesztési régiók kialakítására vonatkozó törvénytervezet képviseli a magyarság érdekeit, ráadásul az működőképes elképzeléseket is tartalmaz a különféle intézmények közötti kompetenciákra, jogosultságokra vonatkozóan. Szerinte, ha a jelzett régiók a mostani megyékhez viszonyítva nagyobb szerepet kapnának a döntéshozatalban, amelyeknek a többsége nem Bukarestben, hanem itt történne meg, előnyösebb lenne a mostani helyzetnél.
Jó lenne a belga modell
Haász Tibor tőzmiskei polgármester Belgiumban tapasztalhatta meg a fejlesztési régióknak a működését, ahol viszont egy szövetségi állam kereteire szabták. Azzal együtt, hogy kis államról van szó, három föderatív régióra oszlik: a francia származású vallonok, a holland származású flamandok, illetve a Luxemburg térségében élő németek közössége. Mindnyájan rendelkeznek egy-egy tartományi parlamenttel, amelyek maguk döntenek a náluk megtermelt pénzeknek az elosztásáról. Brüsszelnek csupán az állami adminisztráció működtetéséhez szükséges pénzeket utalják át. Szerinte, a belga modell nekünk is jó lenne. Ha a román kormány elképzelései szerint alakulnak meg a fejlesztési régiók, Arad megye Temes, Hunyad és Krassó-Szörény megyékkel kerül egy csoportba. Maga azonban kételkedik abban, hogy az Arad a nála jóval népesebb Temes és Hunyad megyékkel szemben érvényesíteni tudja az érdekeit.
Legjobb megoldás, a szövetségi rendszer
Dr. Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnöke elmondta: a Néppárt a szeptemberi választási kampányban is kifejtette nézetét a fejlesztési régiókkal kapcsolatban. A különböző történelmi hagyományokkal, különböző gazdasági fejlettséggel, különböző etnikai összetétellel rendelkező államok csak akkor tudnak igazán fejlődni, ha szövetségi formában működnek. Éppen ezért javasolták a szövetségi formát, noha tudták, hogy ez egy hosszú folyamat, léteznek a régióalakítási törekvések. Ezekkel kapcsolatban a történelmi határ betartását javasolták, mivel ennek megvannak a hagyományai. A bemutatott fejlesztési régiótervezetek egyenetlenek, furcsák, a határaiknak a meghúzásakor a történelmi hagyományokat tiszteletben kellene tartani. Ugyanakkor az is tudott, hogy egy régiós határ nem tart az örökkévalóságig. Tehát, ha azokat valaki helytelenül húzta meg, azt később más ki fogja javítani, hiszen Romániát az utóbbi 100 évben többször is átalakították, több adminisztratív átszervezés történt. A mostani átalakítás alkalmával a Néppárt nagyon szeretné, ha meghallgatnák az ott lakó román állampolgároknak is a véleményét, a kívánságát. Tehát egy referendumon kellene eldönteni, ki, hova szeretne tartozni. A 8 fejlesztési régiós elképzelés a Ponta-kormányt kiszolgáló pártkatonák érdekeit szolgálja, az ország szempontjából viszont nem más egy fölösleges bürokrácianövelésnél. El kell dönteniük: régiók vagy megyék lesznek-e. Mert a kettősség egy gazdag állam esetében sem fenntartható állapot. Noha a fejlesztési régióknak a lényege az lenne, hogy az itt megtermelt értékek többsége helyben maradjon, ebbe Bukarest valószínűleg nem fog belemenni, noha éppen ez lenne a fejlesztési régiók működésének a lényege. Ezen túlmenően az is fontos lenne, hogy ne Temesváron vagy Nagyváradon döntsék el, mi történjen egy Arad megyei faluban. Dr. Burián szerint a fejlesztési régiókat a kormány elképzelései szerint fogják létrehozni, a régiókat adminisztratív jogokkal is felruházzák, ami fölösleges költekezés. Ha az erdélyi magyarság szempontjából hátrányosan vonják meg a régiós határokat, a Néppárt törekvése nem változik, mert a nagy régiókon belül autonómia státust szeretnének szerezni az olyan magyarlakta vidékeknek, mint a Székelyföld vagy az Érmellék. Európában is az a példa, hogy a kisebbségeknek autonómiát biztosítanak a nagyobb adminisztratív egység keretében.
Referendumon megtudni a polgárok véleményét
Antal Péter pécskai polgármester szerint Pécska példaként szolgálhat az egész ország számára a különböző nemzetiségek és vallások közötti békés együttélésben. Azzal is, hogy a román többségű városban a polgármester magyar, az alpolgármester pedig szerb. Minden az emberek felfogásától és hozzáállásától függ. Személyes véleménye szerint, a következő régiókat lehetne kialakítani a legegyszerűbben: Bihar, Arad, Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyét együtt, Arad központtal. További régió „fővárosa” lehetne Kolozsvár, ahova tartozna Kolozs, Fehér, Szeben, Szatmár, Szilágy, Beszterce-Naszód, Máramaros, Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye; ugyancsak régióközpont lehetne Bukarest, Konstanca vagy Galac, illetve Jászvásár. Ha a legkézenfekvőbb és történelmi alapokra helyezhető megoldást szeretnénk, akkor még könnyebb az elosztás. Három nagy régió: Erdély központja Kolozsvár, Havasalföld központja Bukarest, illetve Moldva központja lehetne Jászvásár.
Természetesen a mostani megyéknek meg kell maradniuk intézményeikkel együtt, a régiók viszont maguk rendelkezzenek a területükön begyűjtött pénzekkel. Ezáltal mindegyiknek érdeke lesz egyre jobban fejlődni és senki sem vár majd alamizsnát a közös kasszából, Bukarestből.
Akármilyen variáns is születik, feltétlenül ki kell kérni a polgárok véleményét referendum szervezése által.
Nem a legjobb megoldás
Simándi Sándor nagyzerindi polgármester kételkedik a jelenlegi hatalom azon kijelentésében, miszerint fejlesztési régiók nélkül nem lehet lehívni az EU-s pénzalapokat. Ha ez valóban így van, hogyan nyílik mód a nálunk 4-5 évvel előbb járó Magyarország számára, nálunk jóval több pénzt lehívni, miközben nincsenek fejlesztési régiói. Szerinte, az ország területi újrafelosztása csak egy hatalmas káoszt fog előidézni, ráadásul a régiós tanács vagy kisparlamentek létrehozásával csak növelik az eddig is túltengő bürokráciát. Arra sem lát komoly esélyt, hogy a régiókban megtermelt anyagi javak nagyobbik részének a felhasználásáról helyben döntsenek. Tulajdonképpen az EU-stratégia sem arról szól, hogy az egyes országokban megtermelt, az általuk befizetett pénzek ugyanoda kerüljenek vissza, hanem arról, hogy a legtöbbet az elmaradott térségeknek a felzárkóztatására költsék. Simándi Sándor nem hiszi, hogy az EU-s pénzek lehívásának a hatékonyabbá tételére a fejlesztési régiók kialakítása a legjobb megoldás.
Fogódzó? Amint az elhangzott véleményekből is látszik, a megkérdezettek borúlátón tekintenek a fejlesztési régiók kialakításának erdélyi, illetve Arad megyei kilátásai elé. Nem is számítottunk részükről hurráoptimizmusra, a szándékunk elsősorban az volt, hogy az elhangzott vélemények alapján az átlagolvasó is kialakíthasson magának egy elképzelést a rá váró adminisztratív felosztásról.
„Temesvárral nagy gazdasági pólust alkothatnánk”
Gheorghe Falcă aradi polgármester a régiósításról:
– Polgármester úr, mi a véleménye a régiósításról általában? – Pillanatnyilag nincs egy érvényes program a regionalizálásra. Mint tudja, én a brüsszeli Régiók Bizottságának tagja vagyok, 2003-ban Pisában az európai közigazgatási és törvénykezési rendszerekben specializálódtam. Szükség van Romániában régiósításra, mert nagyon nagy a Bukarest központú centralizáció, a regionalizálás pedig bizonyos kormányzati feladatok decentralizációját jelenti, a központi hatalom, a kormányzat feladatainak a tartományok felé, a megyei feladatok régiók felé történő átadását jelenti. A régiók tevékenységének nyolcvan százaléka a kormányzattól, húsz százaléka a helyi szintről származik.
– És milyen kellene legyen ez a regionalizálás? – Vannak modellek Olaszországban, Németországban, Franciaországban. Én azt hiszem, a régiók léte dinamizálni fogja a gazdasági tevékenységet, a megyei tanácsok, a megyék a közigazgatás feladatait látják el, a fejlesztéssel pedig a gazdasági pólusok foglalkoznak, amilyen Arad is, valamint a régiók.
– Egy régiós rendszerben, akármilyen is legyen is az, hogyan látná a ma megyeközpont Arad helyzetét, amely nem kis-, de nem is igazán nagyváros? – Gazdasági pólus vagyunk, és Temesvárral együtt egy igazi nagy gazdasági pólust alkothatnánk a Nyugat régióban, amely Bukarest után a második legerősebb lenne Romániában. Remélem, ennek vonzó neve lesz, egy brandet hozhatnánk létre. Sorin Frunzăverde úr egy olyan tervet tett közzé, ami nagyon jól hangzik, de egy személyes, vagy mondjuk így: a Nyugati Régió kezdeményezése.
Balta János
nyugatijelen.com
Erdély.ma,
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Ne a magyarság mellőzésével döntsenek!
Bognár Levente RMDSZ megyei elnök, aradi alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: jelenleg létezik egy olyan, örökölt régiós struktúra, amelyiknek a létrehozásakor nem kérték ki a polgárok véleményét, összekapcsolták Arad, Temes, Hunyad és Karssó-Szörény megyéket egy fejlesztési régióba. Ennek a működése egyelőre a pénzek leosztására szorítkozik, nem dolgoztak ki egy régiófejlesztési stratégiát, ami a hasonlóságokon alapult volna. A létrehozandó régiónak a megyék sajátosságain kellene alapulniuk, mert Arad megye országhatár övezetben, a Bánság és a Partium találkozási területén található, de Erdély és Magyarország határán is fekszik. Arad megye hovatartozását a történelemben inkább a Partium jelentette, ezért nyugati modell szerint, referendumon kellene megkérdezni a lakosság véleményét a bánsági vagy a partiumi régióhoz való tartozást illetően. Annál is inkább, mert a kommunizmus alatt Arad megyét felosztották a két szomszédos tartomány között. Ha eldől, hova tartozik, meg kell választani a regiós döntéshozó testületet, létrehozni a döntések végrehajtó szerveit, de tisztázni kell a helyi vagy a megyei adminisztrációk kompetenciáit is. Szerinte a megyei tanácsoknak részben, de a prefektúráknak teljesen meg kell szűnniük.
A fejlesztési régiók működésére használható nyugati modellek léteznek, amelyeket azonban a helyi valósághoz kellene alkalmazni. Maga mindenképp fontosnak tartja a jelenlegi megyei tanácsok és a prefektúrák működése közötti párhuzamosságoknak a kiiktatását. Mert egyértelmű, hogy a lakosságot leginkább érintő ügyintézéseknek hozzájuk a legközelebb kell lenniük, míg a régiós fejlesztési feladatokat az e célra létrehozandó, működőképes intézményeknek kell felvállalniuk. E régiók létrehozásakor a történelmi előzményeket is figyelembe kell venni, mert nekünk, Arad megyeieknek nem mindegy, hogy olyan régióhoz tartozunk-e, amelyikben még inkább kisebbséggé válunk, vagy olyanhoz, ahol nagyobb számú magyarság él. Az RMDSZ által kidolgozott felosztás a földrajzi, történelmi, gazdasági és mentalitási alapokon nyugvó, összetartozó régiók működőképességét szolgálja. Az érdekvédelmi szövetség azt szeretné elérni, hogy e fontos kérdésekben ne döntsenek a magyarság képviselőinek a mellőzésével. Amennyiben nem így történik, határozottan hallatni kívánják a hangjukat.
Arad megye csak másodhegedűs lehet
Király András oktatási államtitkár szerint az a nagy kérdés, hogy a régiókat működőképesekké akarják-e tenni vagy csak a változtatás kedvéért hozzák-e létre őket. Mert létezik egy olyan EU-elképzelés, ami a régiók Európáját akarja létrehozni, ezért a tagországokat is a regionális szerveződésre ösztönzik. A romániai magyarság nagy gondja viszont, hogy mi történik a mi tradicionális területeinkkel? Parlamenti képviselő korában nagyon sok vita alakult ki a szűkebb hazánk, Arad megye régiós hovatartozása kapcsán. Mert hiába alakult ki egy olyan vélemény, hogy Arad inkább a Bihar, Szatmár, Szilágy megyéket tömörítő régióban tudna jobban fejlődni, akkor sem volt meg, most sem létezik az a politikai akarat, amelyik megvédené egy olyan régióba való kényszerítéstől, amelyikkel semmilyen gazdasági viszonyban nem volt. Ennek egyedüli oka az a tudat, hogy valamikor volt egy Bánság tartomány, amelyiknek akaratlanul is része volt. Ugyanígy az erdélyi, illetve a romániai magyarság szempontjából is tradicionális forma lenne a legmegfelelőbb formája a régióknak, ha azokon belül a kis területek is megtalálhatják önmagukat és a fejlődési lehetőségeket.
Király András reméli, hogy a folyamatban lévő tárgyalásokon sikerül egy megfelelőbb felosztási tervet elfogadtatni, aminek a 8 régiós változatban nincs esélye. A 8 régió országos szinten kevés, egyelőre nem lehet tudni, hogy régión belül, hol áll meg az adminisztrációs felosztása az országnak. Király András szerint, egy 12-16 régiós megoldás sokkal működőképesebb lenne, figyelembe lehetne venni gazdasági, történelmi és tradicionális kapcsolatokat is. Ha létrehozzák a régiókat, biztosítékokat kellene szerezni a megyei kompetenciák megmaradására. Ellenkező estben visszajuthatunk az 1968. előtti időszakba, amikor a rajonok elhanyagolható intézményei voltak a tartományoknak. Mindenképp el kell kerülni, hogy Arad megyét esetleg újra kettéosszák.
Király András egyelőre nem ismer olyan régió-felosztási tervet, ami Arad megyének jó lenne, noha a leváltott kormánynak voltak olyan elképzelései, amelyek szerint a régió minden megyéje egy-két fontos kompetenciát kapott volna. Nem minden Temesvárra összpontosult volna, hanem a minisztériumok területi intézményeit elosztották volna a megyéknek. Manapság, ilyesmiről senki nem beszél, hanem olyan régiós parlamentet terveznek, amelyiknek a tagjait a megyék megválasztott polgármesterei adnák. Ez a változat sem jó, mert a döntéshozatalt a végrehajtástól külön kell választani. Amíg a hatalom nem dönt határozottan a decentralizáció végrehajtása mellett, illetve a döntéshozatalhoz, valamint a végrehajtáshoz szükséges pénzalapokat nem biztosítja, a régiós elképzelés nem más, mint fából vaskarika. Lényeg, hogy Arad megye számára nincs jó megoldás, bármelyik régióba is csatolják, mindenhol másodhegedűs szerep jut neki, mert Arad megyét a tradicionális kapcsolatai Csongrád, illetve Békés megyékhez kötötték.
Mindent meg kell tenni a megfelelő megoldásokért
Faragó Péter volt parlamenti képviselő, választmányi elnök elmondta: mindnyájan tudjuk, hogy szükség van egy új régiós felosztásra, amely során azonban a helyi érdekeket feltétlenül figyelembe kell venni. Szerinte, Arad megyének nem válik hasznára, ha Termes megyével kerül egy régióba, aminek a központja Temesvár lesz. Ebben az esetben a régióközpont minden forrást elvonhat, Arad megye hátrányára. Ugyanakkor a megye magyarságának sem lehet érdeke egy olyan régióba tartozni, ahol a magyarok aránya 5% alatt van, ezért soha nem lesz esélyünk egyetlen régióvezetési struktúrába se bekerülni. Éppen ezért, az Arad megyei magyarságnak egy tradicionális régióban kellene gondolkoznia, olyanért kellene harcolnia, amelyik a Körösök-völgye által, Nagyvárad központtal a legmegfelelőbb megoldás lenne számunkra. Sajnos, egyelőre papírformában is megjelent lehetőségek nincsenek az efelé történő törekvések számára, de az RMDSZ-nek azért kell lobbiznia, hogy az erdélyi magyarság számára a legmegfelelőbb régiók alakulhassanak meg. Abban a tudatban kell tenni, hogy a kétharmados többséggel rendelkező jelenlegi hatalom, a parlamentben bármit keresztül tud vinni. Ezzel együtt, el kell mondanunk a sérelmeinket, ismertetnünk kell a lehetőségeinket. Magunk között is újra át kell beszélni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy egy ilyen fontos kérdésben, mint a fejlesztési régiók kialakítása, térségenként is megfelelő megoldások szülessenek az erélyi magyarság számára.
A megtermelt pénz 70-80%-ának itt kell maradnia
Sipos György megyei tanácsos szerint, a fejlesztési régiók kialakítása nem arról szólhat, hogy egyik megye hozzátartozik a másikhoz, hanem a közös fejlődést szolgáló pályázatok sikeréért történő közös fellépésről, az EU-támogatásoknak a lehívásában kell gyümölcsöznie. Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos, hogy nagyjából azonos fejlettségű megyéket kapcsoljanak össze, egyébként a fejlett megyék továbbfejlődését visszahúzzák a kevésbé fejlettek. Valószínűleg minden társult megye azt szeretné, ha a régióközpontnak maga adhatna otthont. Mivel az állam amúgy is túl nagy közalkalmazott gárdával rendelkezik, nagyon fontos a jelenlegi megyei, illetve a kialakítandó régiós kompetenciáknak, jogosultságoknak az elosztása. Ha ugyanis felszámolják a megyei adminisztrációkat, nem biztos, hogy megfelelő válságkezelő lépésnek fog bizonyulni, de annak sem látja értelmét, hogy a megyei tanácsi adminisztrációk fölé még egy régióst is létrehozzanak. Legfontosabb, hogy a régiók nagy önállósággal rendelkezzenek, bizonyos tekintetben átvegyék a törvényhozás jogköreit is, ott döntsenek a helyben megtermelt pénznek az elosztásáról. Szerinte a régiókban megtermelt pénzek 70-80%-ának helyben kellene maradniuk. Ha továbbra is a jelenlegi gyakorlat folytatódik, miszerint Bukarestből a pénzt nem annak osztják vissza, aki megtermeli, hanem annak, aki közelebb áll a kormányhoz, nem nagy értelme lesz a régiós felosztásnak.
Régiós ügyben kikérik a magyarság véleményét
Cziszter Kálmán aradi tanácsos, az RMDSZ megyei szervezetének politikai alelnöke szerint, az érdekvédelmi szövetség országos szervezete által létrehozott szakértői bizottság a régiós koncepció több változatán is dolgozik, amit elő kívánnak terjeszteni. Olyan változat is van, amelyik 12-13, de olyan is, amelyik 16 fejlesztési régióval számol. Lényeg, hogy a régiók történelmileg kialakult, gazdasági, társadalmi kapcsolatok fenntartásán, a meglévő összeköttetések továbbfejlesztésén alapuljanak. Ebben elsősorban a gazdasági, de a magyarság etnikai érdekei is érvényesülnének. A régiókban nagyjából egyforma gazdasági fejlettséggel rendelkező megyéket kellene csoportosítani. Példának okáért, Hargita és Kovászna megyét semmiképpen nem lenne szabad Barassó vagy Szeben megyékhez csatolni, mert utóbbiak jóval magasabb fejlettségi színvonallal rendelkeznek. Inkább Maros, valamint Beszterece-Naszód megyékkel kellene összekapcsolni. Másik példa szerint, Bihar megyét nem lenne szabad Fehér megyével összekapcsolni, mivel Biharnak van egy történelmi, illetve gazdasági szempontból is alátámasztott egysége, amibe Szatmár, Szilágy, sőt Máramaros is bekapcsolható. Ami Arad megyét illeti, Temes megyével sok gazdasági kapcsolata van, amit csak elősegít az autópálya, de Krassó-Szörény megye is beleillene a régióba, miközben Hunyad, inkább Fehér megyével illik össze. A régiók működtetésekor azonban fontos lenne, hogy a meglévő adminisztrációt felhasználva történjen, ne növeljék a közalkalmazottak számát. Az egész régiós elképzelés azonban zátonyra futhat, ha a működéshez Bukarestből nem osztják le a szükséges jogosítványokat. E kérdéseknek a megvitatására, az RMDSZ megyei szervezete lakossági fórumon is meg kívánja hallgatni a magyarság véleményét.
Egyetlen működőképes tervezet, az RMDSZ-é
Bölöni György megyei tanácsos elmondta: az RMDSZ rendelkezik a fejlesztési régiók létrehozására, működtetésére kidolgozott törvénytervezettel, amelyik maximálisan figyelembe veszi a romániai magyarság érdekeit, beleágyazva az országos szempontokba. A tervezet két és fél éve a parlament asztalán, esetleg valamelyik fiókjában hever, az egyik ház már jóvá is hagyta, miközben a második még nem is tárgyalta. Bölöni véleménye szerint, e tervezetet el kell fogadni, mert működési szempontokat is taglal. Végeredményben nem az a fontos, hány régió jön létre, hanem azoknak a működőképessége. Maga nem érzi szükségét, de talán akarat sincs a megyék megszüntetésére. Ha a fejlesztési régiók létrehozására egységes politikai akarat van, a gyors, hatékony megvalósításra más esélyt nem lát, mint elfogadni az RMDSZ törvénytervezetét, aminél jobb amúgy sem létezik.
Visszaköszönő tartományi emlékek
Almási Vince kisiratosi polgármester az RMDSZ által benyújtott régiós felosztási módot támogatná. Szíve szerint azonban, a kis települések nevében attól tart, hogy a régiós felosztás központosításként nyilvánul meg. Ez viszont azzal járhat, hogy a kis települések elveszítik az önállóságukat, nagyobb körzeti központokhoz csatolják őket. A kisiratosiak viszont 36 évi, felettük történt bábáskodás után ezt nem támogathatják, mert szerintük minél nagyobb régiókat hoznak létre, a bennük lévő kis települések annál nagyobb mértékben veszítik el az önállóságukat. A régiók működéséről egyelőre semmi kézzelfoghatót nem lehet tudni, ezért attól tart, ha a központosítás miatt a települések ügyeit a régiós központokban kell majd intézni, a „sok bába közt elveszhet a gyermek”. Maga attól tart, hogy a folytonosan szajkózott bürokrácia-csökkentés helyett, a létrehozandó régiós adminisztrációval azt inkább növelni fogják. Mindent egybevetve, maga kissé tartózkodással viszonyul a régiós elképzelésekhez, mivel az idősebb generáció emlékiben még élénken élnek azok az idők, amikor Bánság tartományhoz tartoztak. Akkor mindent csak Temesváron lehetett elintézni, minden mozijegy mellé csatoltak egy lej értékű szelvényt, aminek az árával a tartomány minden tagja hozzájárult a temesvári Május 1 Stadionnak az építkezési költségeihez. Előnyökkel is járhat
Erdős Bálint szintyei polgármester szerint, az RMDSZ által benyújtott, a fejlesztési régiók kialakítására vonatkozó törvénytervezet képviseli a magyarság érdekeit, ráadásul az működőképes elképzeléseket is tartalmaz a különféle intézmények közötti kompetenciákra, jogosultságokra vonatkozóan. Szerinte, ha a jelzett régiók a mostani megyékhez viszonyítva nagyobb szerepet kapnának a döntéshozatalban, amelyeknek a többsége nem Bukarestben, hanem itt történne meg, előnyösebb lenne a mostani helyzetnél.
Jó lenne a belga modell
Haász Tibor tőzmiskei polgármester Belgiumban tapasztalhatta meg a fejlesztési régióknak a működését, ahol viszont egy szövetségi állam kereteire szabták. Azzal együtt, hogy kis államról van szó, három föderatív régióra oszlik: a francia származású vallonok, a holland származású flamandok, illetve a Luxemburg térségében élő németek közössége. Mindnyájan rendelkeznek egy-egy tartományi parlamenttel, amelyek maguk döntenek a náluk megtermelt pénzeknek az elosztásáról. Brüsszelnek csupán az állami adminisztráció működtetéséhez szükséges pénzeket utalják át. Szerinte, a belga modell nekünk is jó lenne. Ha a román kormány elképzelései szerint alakulnak meg a fejlesztési régiók, Arad megye Temes, Hunyad és Krassó-Szörény megyékkel kerül egy csoportba. Maga azonban kételkedik abban, hogy az Arad a nála jóval népesebb Temes és Hunyad megyékkel szemben érvényesíteni tudja az érdekeit.
Legjobb megoldás, a szövetségi rendszer
Dr. Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnöke elmondta: a Néppárt a szeptemberi választási kampányban is kifejtette nézetét a fejlesztési régiókkal kapcsolatban. A különböző történelmi hagyományokkal, különböző gazdasági fejlettséggel, különböző etnikai összetétellel rendelkező államok csak akkor tudnak igazán fejlődni, ha szövetségi formában működnek. Éppen ezért javasolták a szövetségi formát, noha tudták, hogy ez egy hosszú folyamat, léteznek a régióalakítási törekvések. Ezekkel kapcsolatban a történelmi határ betartását javasolták, mivel ennek megvannak a hagyományai. A bemutatott fejlesztési régiótervezetek egyenetlenek, furcsák, a határaiknak a meghúzásakor a történelmi hagyományokat tiszteletben kellene tartani. Ugyanakkor az is tudott, hogy egy régiós határ nem tart az örökkévalóságig. Tehát, ha azokat valaki helytelenül húzta meg, azt később más ki fogja javítani, hiszen Romániát az utóbbi 100 évben többször is átalakították, több adminisztratív átszervezés történt. A mostani átalakítás alkalmával a Néppárt nagyon szeretné, ha meghallgatnák az ott lakó román állampolgároknak is a véleményét, a kívánságát. Tehát egy referendumon kellene eldönteni, ki, hova szeretne tartozni. A 8 fejlesztési régiós elképzelés a Ponta-kormányt kiszolgáló pártkatonák érdekeit szolgálja, az ország szempontjából viszont nem más egy fölösleges bürokrácianövelésnél. El kell dönteniük: régiók vagy megyék lesznek-e. Mert a kettősség egy gazdag állam esetében sem fenntartható állapot. Noha a fejlesztési régióknak a lényege az lenne, hogy az itt megtermelt értékek többsége helyben maradjon, ebbe Bukarest valószínűleg nem fog belemenni, noha éppen ez lenne a fejlesztési régiók működésének a lényege. Ezen túlmenően az is fontos lenne, hogy ne Temesváron vagy Nagyváradon döntsék el, mi történjen egy Arad megyei faluban. Dr. Burián szerint a fejlesztési régiókat a kormány elképzelései szerint fogják létrehozni, a régiókat adminisztratív jogokkal is felruházzák, ami fölösleges költekezés. Ha az erdélyi magyarság szempontjából hátrányosan vonják meg a régiós határokat, a Néppárt törekvése nem változik, mert a nagy régiókon belül autonómia státust szeretnének szerezni az olyan magyarlakta vidékeknek, mint a Székelyföld vagy az Érmellék. Európában is az a példa, hogy a kisebbségeknek autonómiát biztosítanak a nagyobb adminisztratív egység keretében.
Referendumon megtudni a polgárok véleményét
Antal Péter pécskai polgármester szerint Pécska példaként szolgálhat az egész ország számára a különböző nemzetiségek és vallások közötti békés együttélésben. Azzal is, hogy a román többségű városban a polgármester magyar, az alpolgármester pedig szerb. Minden az emberek felfogásától és hozzáállásától függ. Személyes véleménye szerint, a következő régiókat lehetne kialakítani a legegyszerűbben: Bihar, Arad, Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyét együtt, Arad központtal. További régió „fővárosa” lehetne Kolozsvár, ahova tartozna Kolozs, Fehér, Szeben, Szatmár, Szilágy, Beszterce-Naszód, Máramaros, Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye; ugyancsak régióközpont lehetne Bukarest, Konstanca vagy Galac, illetve Jászvásár. Ha a legkézenfekvőbb és történelmi alapokra helyezhető megoldást szeretnénk, akkor még könnyebb az elosztás. Három nagy régió: Erdély központja Kolozsvár, Havasalföld központja Bukarest, illetve Moldva központja lehetne Jászvásár.
Természetesen a mostani megyéknek meg kell maradniuk intézményeikkel együtt, a régiók viszont maguk rendelkezzenek a területükön begyűjtött pénzekkel. Ezáltal mindegyiknek érdeke lesz egyre jobban fejlődni és senki sem vár majd alamizsnát a közös kasszából, Bukarestből.
Akármilyen variáns is születik, feltétlenül ki kell kérni a polgárok véleményét referendum szervezése által.
Nem a legjobb megoldás
Simándi Sándor nagyzerindi polgármester kételkedik a jelenlegi hatalom azon kijelentésében, miszerint fejlesztési régiók nélkül nem lehet lehívni az EU-s pénzalapokat. Ha ez valóban így van, hogyan nyílik mód a nálunk 4-5 évvel előbb járó Magyarország számára, nálunk jóval több pénzt lehívni, miközben nincsenek fejlesztési régiói. Szerinte, az ország területi újrafelosztása csak egy hatalmas káoszt fog előidézni, ráadásul a régiós tanács vagy kisparlamentek létrehozásával csak növelik az eddig is túltengő bürokráciát. Arra sem lát komoly esélyt, hogy a régiókban megtermelt anyagi javak nagyobbik részének a felhasználásáról helyben döntsenek. Tulajdonképpen az EU-stratégia sem arról szól, hogy az egyes országokban megtermelt, az általuk befizetett pénzek ugyanoda kerüljenek vissza, hanem arról, hogy a legtöbbet az elmaradott térségeknek a felzárkóztatására költsék. Simándi Sándor nem hiszi, hogy az EU-s pénzek lehívásának a hatékonyabbá tételére a fejlesztési régiók kialakítása a legjobb megoldás.
Fogódzó? Amint az elhangzott véleményekből is látszik, a megkérdezettek borúlátón tekintenek a fejlesztési régiók kialakításának erdélyi, illetve Arad megyei kilátásai elé. Nem is számítottunk részükről hurráoptimizmusra, a szándékunk elsősorban az volt, hogy az elhangzott vélemények alapján az átlagolvasó is kialakíthasson magának egy elképzelést a rá váró adminisztratív felosztásról.
„Temesvárral nagy gazdasági pólust alkothatnánk”
Gheorghe Falcă aradi polgármester a régiósításról:
– Polgármester úr, mi a véleménye a régiósításról általában? – Pillanatnyilag nincs egy érvényes program a regionalizálásra. Mint tudja, én a brüsszeli Régiók Bizottságának tagja vagyok, 2003-ban Pisában az európai közigazgatási és törvénykezési rendszerekben specializálódtam. Szükség van Romániában régiósításra, mert nagyon nagy a Bukarest központú centralizáció, a regionalizálás pedig bizonyos kormányzati feladatok decentralizációját jelenti, a központi hatalom, a kormányzat feladatainak a tartományok felé, a megyei feladatok régiók felé történő átadását jelenti. A régiók tevékenységének nyolcvan százaléka a kormányzattól, húsz százaléka a helyi szintről származik.
– És milyen kellene legyen ez a regionalizálás? – Vannak modellek Olaszországban, Németországban, Franciaországban. Én azt hiszem, a régiók léte dinamizálni fogja a gazdasági tevékenységet, a megyei tanácsok, a megyék a közigazgatás feladatait látják el, a fejlesztéssel pedig a gazdasági pólusok foglalkoznak, amilyen Arad is, valamint a régiók.
– Egy régiós rendszerben, akármilyen is legyen is az, hogyan látná a ma megyeközpont Arad helyzetét, amely nem kis-, de nem is igazán nagyváros? – Gazdasági pólus vagyunk, és Temesvárral együtt egy igazi nagy gazdasági pólust alkothatnánk a Nyugat régióban, amely Bukarest után a második legerősebb lenne Romániában. Remélem, ennek vonzó neve lesz, egy brandet hozhatnánk létre. Sorin Frunzăverde úr egy olyan tervet tett közzé, ami nagyon jól hangzik, de egy személyes, vagy mondjuk így: a Nyugati Régió kezdeményezése.
Balta János
nyugatijelen.com
Erdély.ma,
2013. február 22.
Másodhegedűs sors várományosai? (III.) – Regionalizálás politikusszemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Kisebb és hatékonyabb régiókat, a történelmi határok mentén
A temesvári Molnár Zsolt, az RMDSZ legfiatalabb parlamenti képviselője a történelmi régiók helyreállításában, a kisebb, de hatékonyabb régióknak az európai elvek szerinti működtetésében látja Románia régiós átalakításának jövőjét.
– Milyen lenne Románia jövendőbeli regionális felosztása az Ön elképzelése szerint? – kérdeztük Molnár Zsolttól, a Nyugati Fejlesztési Régió négy megyéjének egyetlen RMDSZ-es képviselőjétől. – A régióátszervezés első sorban hatékonysági kritériumokat kellene hogy szem előtt tartson. Kétségtelen, hogy a mostani 8 óriásrégiós rendszer csődöt mondott. Erről legjobban az EU-s források lehívásának alacsony százaléka tanúskodik. Ezzel szemben az uniós régiósítási szempontok szerint rendkívül fontos a kialakítandó régiók belső kohéziója. Ez több elemből áll: gazdasági és ugyanakkor társadalmi, szociális, valamint történelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Több európai példa is igazolja, hogy nem elegendő kizárólag gazdasági mutatók mentén gondolkodni. Ezért én a történelmi régiók határai mentén kialakított, kisebb, de hatékonyabb egységeket tartalmazó regionális felépítést tudnám támogatni.
– Hogyan fest az RMDSZ elképzelése Románia regionális felosztásáról? Ez mennyire tér el az Ön elképzelésétől? – Az óriásrégiók kudarca már jó ideje látszik a statisztikai mutatók tükrében. Az RMDSZ e paraméterek mentén dolgozta ki saját regionalizációs tervét, amely már tartalmazza az első öt év uniós tagság tapasztalatait, valamint a következő uniós költségvetési ciklus várható változásait is. Mint ismeretes, mi 12-14 régiót tudunk elképzelni, melyek a fent említett európai hatékonysági kritériumnak felelnek meg.
– Lobbizik-e Ön a saját elképzelése megvalósulásáért, van-e lehetősége arra, hogy akaratát érvényre juttassa? – Az RMDSZ mindig is egységes, közös álláspontot képviselt e kérdésben. Az álláspontot pedig a kollégákkal közösen, egyeztetések által alakítjuk ki. Úgyhogy „házon belül” nincs szükség különösebb lobbira. De kifelé meg kell ragadni minden alkalmat, hogy elmondjuk érveinket, és megpróbáljuk jobb belátásra téríteni a többséget. Személyes kapcsolatokon keresztül, nyilvános eseményeken és a sajtóban folyamatosan kommunikáljuk, hogy a jelenlegi rendszer nem vált be, és egy jobb rendszert csakis a hatékonyság elve mentén tudunk építeni.
- Hogyan kellene működnie a régióknak ahhoz, hogy azok egész területén egyenletes legyen a források elosztása, ne részesüljön előnyben az a megye, amelyben a régió székhelye található? – Első sorban komolyan kellene venni az európai elveket. A régiók Európája arról szól, hogy a kohéziós és regionális politika alkalmazása által a régiókon belül kiegyenlítődnek a különbségek, és ezáltal fejlődik maga a régió is. Ezzel párhuzamosan pedig csökkennének a régiók közötti különbségek is. Tudni kellene közép- és hosszú távon tervezni, nem csak egy vagy két mandátumra. Legfőképp a bürokrácia csökkentése által egyszerűsíteni és gyorsítani kellene a források felhasználásának folyamatát.
– Épp az a gond, hogy a jelenlegi fejlesztési régiók még ezt a feladatot se tudják ellátni. Kétségtelen, hogy bizonyos szintű adminisztratív szerepkörökkel fel kell ruházni a régiókat, másképp nem állják meg a helyük az uniós versenyben. Ha nem sikerül elérni azt, hogy a régiók európai jogi értelemben direkt kapcsolatot létesíthessenek Brüsszellel, ha továbbra is Bukarestbe kell majd jönni egy-egy pecsétért, akkor valójában nem oldottunk meg semmit. E tekintetben rendkívül fontos, hogy végre valós decentralizációra kerüljön sor a szubszidiaritás elve alapján. Ez magában hordozza ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy a régió bizonyos kérdésekben saját maga hozzon meg bizonyos döntéseket saját választott testülete által, ami nem egy ismeretlen dolog Európában. Az viszont a jövő titka, hogy mennyire sikerül leépíteni a központosított nemzetállam rossz értelembe vett önvédelmi reflexeit, és mennyire sikerül egy modern, európai úton haladó belső rendszert felépíteni.
– Ha sor kerül a regionális felosztás parlamenti vitájára, Ön hogyan fogja képviselni a Nyugati Régió valamennyi magyarjának álláspontját?
– Rendkívül fontos, hogy ebben a kérdésben széleskörű konzultációt folytassunk, hogy beszéljük végig mindazt, amiből a közös álláspontunk összeáll. Az eddigi tapasztalatok és elemzések alapján azonban azt látjuk, hogy a nyugati országrész magyar lakosságának számos problémája szorosan kötődik az ország általános, életszínvonalbeli problémáihoz és a régió sajátos kérdéseihez. Itt mindannyiunknak közös az érdekünk: egy jól működő, hatékony, gazdag régióban szeretnénk élni. A határ menti régiók magyarságának ugyanakkor rendkívül fontosak a határon átívelő együttműködési lehetőségek, ezért ezt a kérdést mindenképp szóvá teszem majd minden lehetséges fórumon. Ezenkívül gondoskodnunk kell arról is, hogy az itt élő magyar közösségeknek esélyük legyen képviseltetni magukat a regionális vezető testületekben.
„A regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény!”
Marossy Zoltán hisz a Bánsági régió és az Arad–Temesvár agglomeráció jövőjében.
Marossy Zoltán kormányfelügyelő, volt Temes megyei alprefektus az 1990-es években tagja volt annak a tárgyalóbizottságnak, amely kidolgozta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió alapszabályzatát. Marossy Zoltán hisz a kétpólusú Arad–Temesvár agglomeráció és az Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékből álló Bánsági régió jövőjében.
- Akár Európától függetlenül, 1989 után bebizonyosodott, hogy a regionális együttérzés, a regionális együttműködési kényszer, de az együttműködési készség is létezik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán. – Itt nálunk, a volt Bánságban, amelynek kétharmada Románia, egyharmada Szerbia része, egy kis töredéke pedig Magyarországhoz tartozik, ez a regionális szolidaritás sokkal erősebb, mint pl. Észak-Moldvában. Ez természetes, mert más a történelmünk, más a kultúránk. Ez az egyik olyan tényező, amely arra készteti az itt lakókat, hogy együttműködjenek. A Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió nem légből kapott intézmény, ennek a szükségletnek akart megfelelni. Ez ugyanígy működik Nyugat-Európában is, mert amikor 1920-ban a határokkal összevissza szabdalták Közép-Európát, Nyugaton is ugyanaz történt, és ők is választ kerestek erre a kérdésre.
- Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény! Most rengeteget beszélnek a regionalizációról és nem kevesen állítják be úgy, hogy ezt most ripsz-ropsz meg kell csinálni, mert uniós követelmény. Ez nem igaz! Az EU arra jött rá 1975-ben, hogy nem lehet államokat segíteni úgy, hogy egyforma fejlettségi fokot érjenek el. Miért? Mert egyes államok nagyon nagyok, mások nagyon kicsik, illetve az államokon belül vannak szegényebb vidékek és gazdagabb vidékek. Ezért vitte le az EU a három alaptámogatás egyikét, a kohéziós pénzeket a régiók szintjére. Ahhoz, hogy a támogatási rendszer működjön, kell az állam, mert az fog elszámolni vagy visszafizetni pénzeket, ha visszaéltek az uniós forrásokkal és kell a régió, mert az fel kell mérje, hogy melyik a szegény és melyik a gazdagabb vidék. 2014–2020 között a Közép-Magyarországi fejlesztési régió már nem lesz a szegények között, ez a régió már nem kapja meg a legszegényebbeknek járó támogatást. Itt jön a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem mindegy, hogyan rajzoljuk meg a régiókat. Kell a hármas intézményrendszer, amely a kohéziós pénzek elosztását lehetővé teszi. Kell legyen az a szint, amelyik a pénzzel elszámol, egy elszámoló hatóság, amelyik általában, így Romániában is a pénzügyminisztériumban van és Brüsszellel közvetlenül együtt dolgozik. A Kohéziós rendszerben projekt-csomagok vannak és minden projekt-csomagnak meg kell legyen a menedzsmentje. Ez a menedzsment Romániában a minisztériumoknak volt leosztva. Volt olyan minisztérium, ahol két ilyen menedzsment osztály is volt. Ezek írják ki a versenytárgyalásra és hagyják jóvá a projekteket. Itt történtek a visszaélések. Az Európai Unió feltételként szabta, hogy tessék rendet csinálni, ezeket a menedzsment-egységeket kellene levinni a régiókba! Ez az uniós követelmény, nem az, hogy a régiókat létre kell hozni! A harmadik szint az, ahol a pályázatokat kihirdetik, összegyűjtik és első fokon elbírálásra javasolják, illetve ha nem teljes a pályázat, akkor nem javasolják őket. Ezek a területi egységek, amelyek régiós szinten működtek, ezeket vitték be a nyolc fejlesztési régióba. Itt sarkítanak azok, akik azt mondják, hogy uniós követelmény a régiók létrehozása, másrészt muszáj azokat a nyolc fejlesztési régióra alapozni, mert ott vannak a szakemberek. Ez durva sarkítás és innen kezdődhet a vita arról, hogy legyen régiósítás Romániában, vagy ne legyen, és ha legyen, akkor hogyan legyen. – Marossy úr, Ön hogyan rajzolná meg a Bánsági régió térképét? – A Nyugati Fejlesztési Régióban jelenleg négy megye van: Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes. Amikor ezt létrehozták, velem együtt többen kritizáltuk azt, hogy ide csapták az erdélyi Hunyad megyét, annak ellenére, hogy nekünk a hunyadiakkal semmi bajunk sincs, mert ők barátaink. A mi elképzelésünk viszont az volt, hogy a megszokott történelmi viszonyok közötti együttmunkálkodást kell bátorítani, ebbe kell behozni az európai pénzeket, és ez majd felemeli az illető régiót. Tudtuk, hogy ez egyenlőtlenségeket fog szülni, a Bánság az egyik leggazdagabb régió lesz, de országon belül létre lehet hozni egy kohéziós alapot, és abból majd segítjük a szegényeket. Volt egy másik elképzelés, amelyik azt mondta, hogy mindegyik fejlesztési régióban legyenek gazdagok és szegények. Majd a gazdagok felhúzzák a szegényeket és majd a régió kiegyenlítődik. 1998-ban az utóbbi elmélet hívei győztek, ennek alapján csatolták Hunyadot – ahol akkor szűnt meg a bányászat – Temeshez és Aradhoz, Krassó-Szörény megye már akkor is szegény volt. Azóta már világos, hogy ez nem volt egy jó elgondolás. Az RMDSZ által benyújtott törvénytervezetben a Bánsági régióhoz csak Arad, Krassó-Szörény és Temes megye tartozik. Ezek a megyék mindenképpen együtt meg tudnak élni és meg tudnak gazdagodni. Ezt az elképzelést egyedül Arad megyéből kritizálták. Miért legyen együtt Arad, Temes és Krassó-Szörény? A fő érvem az, hogy hiszek abban: a jövő létrehozza a Temesvár–Arad agglomerációt, mert ennek gazdasági és földrajzi adottságai megvannak. Arad polgármestere, Falcă is hisz benne, bár tudom, hogy a temesváriaknak ez nem túl szimpatikus elképzelés. Nézzük meg Észak-Olaszországot, Padánia fejlődését és akkor nyilvánvaló, hogy mit lehetne itt elérni. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy Arad megye ebben a régióban legyen. Ha pedig a történelmi Bánságra gondolunk, akkor ne felejtsük el, hogy Majláthfalvát, Vingát, Temeshidegkutat nem lehet csak úgy elveszíteni. – Hogyan működtetné Ön a Bánsági régiót úgy, hogy Temesvárhoz képest Arad és Resicabánya ne húzza a rövidebbet? – Az egész európai regionalizációs folyamat abból indul ki, hogy feltalálták a számítógépet, összekötötték őket és nincs szükség egy központra, ahol minden információt összegyűjtenek. Ugyanannyi információval egy kis településen pont úgy tudok dolgozni, mint a régió fővárosában. A leendő régiónak kell, hogy legyen egy székvárosa, mert kell tudja a külföldi vendég, hogy hol keresse az elöljárókat. De a régió irodái, szakemberei nem fontos, hogy egy házban legyenek. El tudom képzelni, hogy a vízügy például Aradon legyen, a turisztika Resicabányán, nem kötelező, hogy minden Temesváron legyen, hála az informatikai fejlődésnek, ezt meg lehet oldani. Másrészt Budapest és Bukarest között vagy Belgrád lesz a nagy település, vagy az Arad–Temesvár konglomeráció. Abban a pillanatban, amikor Arad és Temesvár összenőtt a mostani gyorsút mentén (a nagy forgalom átkerül az autópályára), akkor már nem is lehet megmondani, hol van a központ, az agglomeráció egyik végén vagy a másik végén. – Hogyan lehet az elérni, hogy az uniós pénzek elosztása területén se szenvedjenek hátrányt azok a részek, amelyek nincsenek a régióközpont közelében? – Ez jogos félelem annak alapján, ami az ún. Közép Régióban történt. Ott van a fejlett Brassó és Szeben megye, a majdnem fejlett Maros megye és a szegény Fehér, Kovászna és Hargita megyék. Mivel Gyulafehérvárra tették a központot, főleg politikai megfontolások alapján, Fehér megye egyike azoknak a romániai megyéknek, amelyik látványosan fejlődött, annak ellenére, hogy szegény megyeként indult. A többi szegény megye viszont még jobban lemaradt a gazdagokhoz képest. A krassóiak is haragudhatnak ránk, mert a különbség Krassó-Szörény megye és Temes megye között tovább nőtt ez alatt az idő alatt. Ez a kérdés megoldható, de csak úgy, hogy az előtárgyalásokon figyelembe kell venni, hogy a pályázatoknak a kihirdetése tengelyenként történik. A tengelyek a régió fejlesztési tervében már szerepelnek, ezt az unió jóvá kell hagyja 2014 előtt. Ha odafigyelnek a krassóiak és az aradiak, hogy nekik nagyon fontos a tengelyek közé bevenni például a turisztikai települések fejlesztését, ami Temesre nem jellemző, de Aradra és főleg Krassóra jellemző lehet. Ha erre odafigyelnek, akkor lesz egy külön tengely és a másik két megyéből sokkal több pályázat fog nyerni, mint Temesből, mert olyanok az adottságok. Ameddig Bukarestben dolgozzák ki az országos fejlesztési tervet, mint eddig, akkor sem Arad, sem Krassó-Szörény, de még Temes se tud ebbe beleszólni. – Milyen kompetenciákkal kell rendelkezzen Ön szerint egy régió ahhoz, hogy jól működjön? – Kétfajta régió típus van Európában, amelyik nálunk meghonosítható: vannak olyan régiók, amelyeknek jogalkotási kompetenciájuk nincsen és olyanok, mint az olasz és a spanyol régiók, ahol a helyi kérdésekben jogalkotási joga is van az illető régiónak. Én a teljes adórendszert átadnám a régióknak, a helyi rendfenntartást, a teljes helyi ipari és mezőgazdasági fejlesztést, valamint a tanügyet, egészségügyet, szociális biztosítást, ezeket a területeket mind leadnám a régióknak Bukarestből. – Hogyan lobbizik Ön azért, hogy a régiós felosztással kapcsolatos elképzelése megvalósuljon? – Az RMDSZ-nek a Szenátuson átment a törvénytervezete, igaz, hallgatólagos beleegyezéssel, de nem hallottam egyetlen honatyáról sem, aki ezt a tervezetet elolvasta volna, az RMDSZ-esek kivételével. Sajnos nem látom annak esélyét, hogy érdemi vita legyen, már pedig ha nem lesz szakmai vita, akkor megint a többség–kisebbség típusú döntés fog születni. Lobbizni úgy lehet Romániában, hogy vagy megzsarolod azt, aki hatalmon van, de ehhez most túl gyengék vagyunk, a hatalom 70%-os túlerőben van, vagy a kapcsolatrendszereden keresztül próbálsz enyhíteni azon, ami neked nagyon rossz lenne. A régióból két RMDSZ-es képviselőnk van a fővárosban, Molnár Zsolt és Király András, akik elsősorban abban kellene egyetértsenek, hogy Arad és Temes között ne legyen semmiféle ferde pillantás. Amúgy a mi szakembereink által előterjesztett elképzelés megfelel a bánságiaknak. Van egyébként a liberálisoknak egy 10 régióban gondolkodó elképzelése, amely szerint Hunyad és Szeben megyék egy másik erdélyi régióhoz kerülnének, az már elfogadható lehetne a számunkra is. Akkor van értelme, ha Bukarest átad kompetenciákat a régióknak
Nicolae Robu temesvári polgármester úgy véli, hogy az ország régiós átszervezésének akkor van értelme, ha a központi kompetenciák egy részét átadják a régióknak, és nem fordítva, a helyhatóságok és a megyék adnának át kompetenciájukból a régióknak.
„Először is azt kellene megnézni, hogy mi a jó a jelenlegi területi-adminisztratív felosztásban, és mi az, ami nem felel meg az állampolgárok igényeinek, milyen többletet hozna a régiós átszervezés és melyek lennének a hátrányai, mert a világon mindennek vannak előnyei és hátrányai „ – nyilatkozta Robu. „Véleményem szerint a régiók elnökének közvetlen szavazással történő megválasztása nem jó ötlet. Nem akarunk enklávékat létrehozni Romániában. Azt hiszem, hogy a régiósításnak negatív hatása lenne, ha csak a helyi hatóságok és a megyei közigazgatás adna át a hatalmából a régiónak, míg Bukarest nem adna át a központi kompetenciáiból.” Robu úgy véli, hogy a régiósítás egy újabb központosítást hozhatna, ha nem elég átgondoltan hajtják végre, csak az lenne a különbség, hogy az új központ nem Bukarestben, hanem a régió fővárosában lenne.
Nem az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja
Titu Bojin PSD-s politikus, a Temes Megyei Tanács elnöke egyetért az ország adminisztratív régiókra való felosztásával, de úgy véli, erre nem csak azért van szükség, hogy megkönnyítse az európai források lehívását.
„A személyes véleményem mindig az volt, hogy a régiósítás előnyös lenne az ország nyugati régiója számára – nyilatkozta a temesvári sajtónak Titu Bojin. – Hiszek a régiós átszervezés szükségességében és szerintem, Victor Ponta kormányfő az idei év végéig ezt meg is valósítja. Azt el kell ismernünk, hogy a nyugati régiót eddig nem kényeztették el a bukarestiek az anyagi források elosztásakor. Mostanában kerültünk csak abba a helyzetbe, amit gazdasági szempontból megérdemlünk. Úgy vélem, hogy a régiók létrehozása előnyös a számunkra a gazdasági együttműködések szempontjából, mert előnyös a földrajzi fekvésünk is.” Titu Bojin azt is elmondta, hogy az ország régiósítása a Megyei Tanácsok országos tanácskozása napirendjén lesz a következő napokban. „A régiósítás híve vagyok, de tisztázni kell, hogy ez milyen jogokat és milyen kötelezettségeket jelent a régiók számára. Nem hiszem, hogy az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja” – nyilatkozta Bojin, aki arra a kérdésre, hogy jelöltetné-e magát az új régió kormányzói tisztségére, kitérő választ adott. „Egyelőre megyei elnök vagyok. Nem tudom, hogyan fogják megválasztani a régiók kormányzóját. Lehet, hogy kinevezik egy bizonyos időre, de az is lehet, hogy választásokat rendeznek. Korai lenne arról beszélni, hogy indulnék-e vagy sem egy ilyen tisztségért.”
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma,
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Kisebb és hatékonyabb régiókat, a történelmi határok mentén
A temesvári Molnár Zsolt, az RMDSZ legfiatalabb parlamenti képviselője a történelmi régiók helyreállításában, a kisebb, de hatékonyabb régióknak az európai elvek szerinti működtetésében látja Románia régiós átalakításának jövőjét.
– Milyen lenne Románia jövendőbeli regionális felosztása az Ön elképzelése szerint? – kérdeztük Molnár Zsolttól, a Nyugati Fejlesztési Régió négy megyéjének egyetlen RMDSZ-es képviselőjétől. – A régióátszervezés első sorban hatékonysági kritériumokat kellene hogy szem előtt tartson. Kétségtelen, hogy a mostani 8 óriásrégiós rendszer csődöt mondott. Erről legjobban az EU-s források lehívásának alacsony százaléka tanúskodik. Ezzel szemben az uniós régiósítási szempontok szerint rendkívül fontos a kialakítandó régiók belső kohéziója. Ez több elemből áll: gazdasági és ugyanakkor társadalmi, szociális, valamint történelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Több európai példa is igazolja, hogy nem elegendő kizárólag gazdasági mutatók mentén gondolkodni. Ezért én a történelmi régiók határai mentén kialakított, kisebb, de hatékonyabb egységeket tartalmazó regionális felépítést tudnám támogatni.
– Hogyan fest az RMDSZ elképzelése Románia regionális felosztásáról? Ez mennyire tér el az Ön elképzelésétől? – Az óriásrégiók kudarca már jó ideje látszik a statisztikai mutatók tükrében. Az RMDSZ e paraméterek mentén dolgozta ki saját regionalizációs tervét, amely már tartalmazza az első öt év uniós tagság tapasztalatait, valamint a következő uniós költségvetési ciklus várható változásait is. Mint ismeretes, mi 12-14 régiót tudunk elképzelni, melyek a fent említett európai hatékonysági kritériumnak felelnek meg.
– Lobbizik-e Ön a saját elképzelése megvalósulásáért, van-e lehetősége arra, hogy akaratát érvényre juttassa? – Az RMDSZ mindig is egységes, közös álláspontot képviselt e kérdésben. Az álláspontot pedig a kollégákkal közösen, egyeztetések által alakítjuk ki. Úgyhogy „házon belül” nincs szükség különösebb lobbira. De kifelé meg kell ragadni minden alkalmat, hogy elmondjuk érveinket, és megpróbáljuk jobb belátásra téríteni a többséget. Személyes kapcsolatokon keresztül, nyilvános eseményeken és a sajtóban folyamatosan kommunikáljuk, hogy a jelenlegi rendszer nem vált be, és egy jobb rendszert csakis a hatékonyság elve mentén tudunk építeni.
- Hogyan kellene működnie a régióknak ahhoz, hogy azok egész területén egyenletes legyen a források elosztása, ne részesüljön előnyben az a megye, amelyben a régió székhelye található? – Első sorban komolyan kellene venni az európai elveket. A régiók Európája arról szól, hogy a kohéziós és regionális politika alkalmazása által a régiókon belül kiegyenlítődnek a különbségek, és ezáltal fejlődik maga a régió is. Ezzel párhuzamosan pedig csökkennének a régiók közötti különbségek is. Tudni kellene közép- és hosszú távon tervezni, nem csak egy vagy két mandátumra. Legfőképp a bürokrácia csökkentése által egyszerűsíteni és gyorsítani kellene a források felhasználásának folyamatát.
– Épp az a gond, hogy a jelenlegi fejlesztési régiók még ezt a feladatot se tudják ellátni. Kétségtelen, hogy bizonyos szintű adminisztratív szerepkörökkel fel kell ruházni a régiókat, másképp nem állják meg a helyük az uniós versenyben. Ha nem sikerül elérni azt, hogy a régiók európai jogi értelemben direkt kapcsolatot létesíthessenek Brüsszellel, ha továbbra is Bukarestbe kell majd jönni egy-egy pecsétért, akkor valójában nem oldottunk meg semmit. E tekintetben rendkívül fontos, hogy végre valós decentralizációra kerüljön sor a szubszidiaritás elve alapján. Ez magában hordozza ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy a régió bizonyos kérdésekben saját maga hozzon meg bizonyos döntéseket saját választott testülete által, ami nem egy ismeretlen dolog Európában. Az viszont a jövő titka, hogy mennyire sikerül leépíteni a központosított nemzetállam rossz értelembe vett önvédelmi reflexeit, és mennyire sikerül egy modern, európai úton haladó belső rendszert felépíteni.
– Ha sor kerül a regionális felosztás parlamenti vitájára, Ön hogyan fogja képviselni a Nyugati Régió valamennyi magyarjának álláspontját?
– Rendkívül fontos, hogy ebben a kérdésben széleskörű konzultációt folytassunk, hogy beszéljük végig mindazt, amiből a közös álláspontunk összeáll. Az eddigi tapasztalatok és elemzések alapján azonban azt látjuk, hogy a nyugati országrész magyar lakosságának számos problémája szorosan kötődik az ország általános, életszínvonalbeli problémáihoz és a régió sajátos kérdéseihez. Itt mindannyiunknak közös az érdekünk: egy jól működő, hatékony, gazdag régióban szeretnénk élni. A határ menti régiók magyarságának ugyanakkor rendkívül fontosak a határon átívelő együttműködési lehetőségek, ezért ezt a kérdést mindenképp szóvá teszem majd minden lehetséges fórumon. Ezenkívül gondoskodnunk kell arról is, hogy az itt élő magyar közösségeknek esélyük legyen képviseltetni magukat a regionális vezető testületekben.
„A regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény!”
Marossy Zoltán hisz a Bánsági régió és az Arad–Temesvár agglomeráció jövőjében.
Marossy Zoltán kormányfelügyelő, volt Temes megyei alprefektus az 1990-es években tagja volt annak a tárgyalóbizottságnak, amely kidolgozta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió alapszabályzatát. Marossy Zoltán hisz a kétpólusú Arad–Temesvár agglomeráció és az Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékből álló Bánsági régió jövőjében.
- Akár Európától függetlenül, 1989 után bebizonyosodott, hogy a regionális együttérzés, a regionális együttműködési kényszer, de az együttműködési készség is létezik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán. – Itt nálunk, a volt Bánságban, amelynek kétharmada Románia, egyharmada Szerbia része, egy kis töredéke pedig Magyarországhoz tartozik, ez a regionális szolidaritás sokkal erősebb, mint pl. Észak-Moldvában. Ez természetes, mert más a történelmünk, más a kultúránk. Ez az egyik olyan tényező, amely arra készteti az itt lakókat, hogy együttműködjenek. A Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió nem légből kapott intézmény, ennek a szükségletnek akart megfelelni. Ez ugyanígy működik Nyugat-Európában is, mert amikor 1920-ban a határokkal összevissza szabdalták Közép-Európát, Nyugaton is ugyanaz történt, és ők is választ kerestek erre a kérdésre.
- Először is hangsúlyozni szeretném, hogy a regionalizáció, mint folyamat, nem uniós követelmény! Most rengeteget beszélnek a regionalizációról és nem kevesen állítják be úgy, hogy ezt most ripsz-ropsz meg kell csinálni, mert uniós követelmény. Ez nem igaz! Az EU arra jött rá 1975-ben, hogy nem lehet államokat segíteni úgy, hogy egyforma fejlettségi fokot érjenek el. Miért? Mert egyes államok nagyon nagyok, mások nagyon kicsik, illetve az államokon belül vannak szegényebb vidékek és gazdagabb vidékek. Ezért vitte le az EU a három alaptámogatás egyikét, a kohéziós pénzeket a régiók szintjére. Ahhoz, hogy a támogatási rendszer működjön, kell az állam, mert az fog elszámolni vagy visszafizetni pénzeket, ha visszaéltek az uniós forrásokkal és kell a régió, mert az fel kell mérje, hogy melyik a szegény és melyik a gazdagabb vidék. 2014–2020 között a Közép-Magyarországi fejlesztési régió már nem lesz a szegények között, ez a régió már nem kapja meg a legszegényebbeknek járó támogatást. Itt jön a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem mindegy, hogyan rajzoljuk meg a régiókat. Kell a hármas intézményrendszer, amely a kohéziós pénzek elosztását lehetővé teszi. Kell legyen az a szint, amelyik a pénzzel elszámol, egy elszámoló hatóság, amelyik általában, így Romániában is a pénzügyminisztériumban van és Brüsszellel közvetlenül együtt dolgozik. A Kohéziós rendszerben projekt-csomagok vannak és minden projekt-csomagnak meg kell legyen a menedzsmentje. Ez a menedzsment Romániában a minisztériumoknak volt leosztva. Volt olyan minisztérium, ahol két ilyen menedzsment osztály is volt. Ezek írják ki a versenytárgyalásra és hagyják jóvá a projekteket. Itt történtek a visszaélések. Az Európai Unió feltételként szabta, hogy tessék rendet csinálni, ezeket a menedzsment-egységeket kellene levinni a régiókba! Ez az uniós követelmény, nem az, hogy a régiókat létre kell hozni! A harmadik szint az, ahol a pályázatokat kihirdetik, összegyűjtik és első fokon elbírálásra javasolják, illetve ha nem teljes a pályázat, akkor nem javasolják őket. Ezek a területi egységek, amelyek régiós szinten működtek, ezeket vitték be a nyolc fejlesztési régióba. Itt sarkítanak azok, akik azt mondják, hogy uniós követelmény a régiók létrehozása, másrészt muszáj azokat a nyolc fejlesztési régióra alapozni, mert ott vannak a szakemberek. Ez durva sarkítás és innen kezdődhet a vita arról, hogy legyen régiósítás Romániában, vagy ne legyen, és ha legyen, akkor hogyan legyen. – Marossy úr, Ön hogyan rajzolná meg a Bánsági régió térképét? – A Nyugati Fejlesztési Régióban jelenleg négy megye van: Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes. Amikor ezt létrehozták, velem együtt többen kritizáltuk azt, hogy ide csapták az erdélyi Hunyad megyét, annak ellenére, hogy nekünk a hunyadiakkal semmi bajunk sincs, mert ők barátaink. A mi elképzelésünk viszont az volt, hogy a megszokott történelmi viszonyok közötti együttmunkálkodást kell bátorítani, ebbe kell behozni az európai pénzeket, és ez majd felemeli az illető régiót. Tudtuk, hogy ez egyenlőtlenségeket fog szülni, a Bánság az egyik leggazdagabb régió lesz, de országon belül létre lehet hozni egy kohéziós alapot, és abból majd segítjük a szegényeket. Volt egy másik elképzelés, amelyik azt mondta, hogy mindegyik fejlesztési régióban legyenek gazdagok és szegények. Majd a gazdagok felhúzzák a szegényeket és majd a régió kiegyenlítődik. 1998-ban az utóbbi elmélet hívei győztek, ennek alapján csatolták Hunyadot – ahol akkor szűnt meg a bányászat – Temeshez és Aradhoz, Krassó-Szörény megye már akkor is szegény volt. Azóta már világos, hogy ez nem volt egy jó elgondolás. Az RMDSZ által benyújtott törvénytervezetben a Bánsági régióhoz csak Arad, Krassó-Szörény és Temes megye tartozik. Ezek a megyék mindenképpen együtt meg tudnak élni és meg tudnak gazdagodni. Ezt az elképzelést egyedül Arad megyéből kritizálták. Miért legyen együtt Arad, Temes és Krassó-Szörény? A fő érvem az, hogy hiszek abban: a jövő létrehozza a Temesvár–Arad agglomerációt, mert ennek gazdasági és földrajzi adottságai megvannak. Arad polgármestere, Falcă is hisz benne, bár tudom, hogy a temesváriaknak ez nem túl szimpatikus elképzelés. Nézzük meg Észak-Olaszországot, Padánia fejlődését és akkor nyilvánvaló, hogy mit lehetne itt elérni. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy Arad megye ebben a régióban legyen. Ha pedig a történelmi Bánságra gondolunk, akkor ne felejtsük el, hogy Majláthfalvát, Vingát, Temeshidegkutat nem lehet csak úgy elveszíteni. – Hogyan működtetné Ön a Bánsági régiót úgy, hogy Temesvárhoz képest Arad és Resicabánya ne húzza a rövidebbet? – Az egész európai regionalizációs folyamat abból indul ki, hogy feltalálták a számítógépet, összekötötték őket és nincs szükség egy központra, ahol minden információt összegyűjtenek. Ugyanannyi információval egy kis településen pont úgy tudok dolgozni, mint a régió fővárosában. A leendő régiónak kell, hogy legyen egy székvárosa, mert kell tudja a külföldi vendég, hogy hol keresse az elöljárókat. De a régió irodái, szakemberei nem fontos, hogy egy házban legyenek. El tudom képzelni, hogy a vízügy például Aradon legyen, a turisztika Resicabányán, nem kötelező, hogy minden Temesváron legyen, hála az informatikai fejlődésnek, ezt meg lehet oldani. Másrészt Budapest és Bukarest között vagy Belgrád lesz a nagy település, vagy az Arad–Temesvár konglomeráció. Abban a pillanatban, amikor Arad és Temesvár összenőtt a mostani gyorsút mentén (a nagy forgalom átkerül az autópályára), akkor már nem is lehet megmondani, hol van a központ, az agglomeráció egyik végén vagy a másik végén. – Hogyan lehet az elérni, hogy az uniós pénzek elosztása területén se szenvedjenek hátrányt azok a részek, amelyek nincsenek a régióközpont közelében? – Ez jogos félelem annak alapján, ami az ún. Közép Régióban történt. Ott van a fejlett Brassó és Szeben megye, a majdnem fejlett Maros megye és a szegény Fehér, Kovászna és Hargita megyék. Mivel Gyulafehérvárra tették a központot, főleg politikai megfontolások alapján, Fehér megye egyike azoknak a romániai megyéknek, amelyik látványosan fejlődött, annak ellenére, hogy szegény megyeként indult. A többi szegény megye viszont még jobban lemaradt a gazdagokhoz képest. A krassóiak is haragudhatnak ránk, mert a különbség Krassó-Szörény megye és Temes megye között tovább nőtt ez alatt az idő alatt. Ez a kérdés megoldható, de csak úgy, hogy az előtárgyalásokon figyelembe kell venni, hogy a pályázatoknak a kihirdetése tengelyenként történik. A tengelyek a régió fejlesztési tervében már szerepelnek, ezt az unió jóvá kell hagyja 2014 előtt. Ha odafigyelnek a krassóiak és az aradiak, hogy nekik nagyon fontos a tengelyek közé bevenni például a turisztikai települések fejlesztését, ami Temesre nem jellemző, de Aradra és főleg Krassóra jellemző lehet. Ha erre odafigyelnek, akkor lesz egy külön tengely és a másik két megyéből sokkal több pályázat fog nyerni, mint Temesből, mert olyanok az adottságok. Ameddig Bukarestben dolgozzák ki az országos fejlesztési tervet, mint eddig, akkor sem Arad, sem Krassó-Szörény, de még Temes se tud ebbe beleszólni. – Milyen kompetenciákkal kell rendelkezzen Ön szerint egy régió ahhoz, hogy jól működjön? – Kétfajta régió típus van Európában, amelyik nálunk meghonosítható: vannak olyan régiók, amelyeknek jogalkotási kompetenciájuk nincsen és olyanok, mint az olasz és a spanyol régiók, ahol a helyi kérdésekben jogalkotási joga is van az illető régiónak. Én a teljes adórendszert átadnám a régióknak, a helyi rendfenntartást, a teljes helyi ipari és mezőgazdasági fejlesztést, valamint a tanügyet, egészségügyet, szociális biztosítást, ezeket a területeket mind leadnám a régióknak Bukarestből. – Hogyan lobbizik Ön azért, hogy a régiós felosztással kapcsolatos elképzelése megvalósuljon? – Az RMDSZ-nek a Szenátuson átment a törvénytervezete, igaz, hallgatólagos beleegyezéssel, de nem hallottam egyetlen honatyáról sem, aki ezt a tervezetet elolvasta volna, az RMDSZ-esek kivételével. Sajnos nem látom annak esélyét, hogy érdemi vita legyen, már pedig ha nem lesz szakmai vita, akkor megint a többség–kisebbség típusú döntés fog születni. Lobbizni úgy lehet Romániában, hogy vagy megzsarolod azt, aki hatalmon van, de ehhez most túl gyengék vagyunk, a hatalom 70%-os túlerőben van, vagy a kapcsolatrendszereden keresztül próbálsz enyhíteni azon, ami neked nagyon rossz lenne. A régióból két RMDSZ-es képviselőnk van a fővárosban, Molnár Zsolt és Király András, akik elsősorban abban kellene egyetértsenek, hogy Arad és Temes között ne legyen semmiféle ferde pillantás. Amúgy a mi szakembereink által előterjesztett elképzelés megfelel a bánságiaknak. Van egyébként a liberálisoknak egy 10 régióban gondolkodó elképzelése, amely szerint Hunyad és Szeben megyék egy másik erdélyi régióhoz kerülnének, az már elfogadható lehetne a számunkra is. Akkor van értelme, ha Bukarest átad kompetenciákat a régióknak
Nicolae Robu temesvári polgármester úgy véli, hogy az ország régiós átszervezésének akkor van értelme, ha a központi kompetenciák egy részét átadják a régióknak, és nem fordítva, a helyhatóságok és a megyék adnának át kompetenciájukból a régióknak.
„Először is azt kellene megnézni, hogy mi a jó a jelenlegi területi-adminisztratív felosztásban, és mi az, ami nem felel meg az állampolgárok igényeinek, milyen többletet hozna a régiós átszervezés és melyek lennének a hátrányai, mert a világon mindennek vannak előnyei és hátrányai „ – nyilatkozta Robu. „Véleményem szerint a régiók elnökének közvetlen szavazással történő megválasztása nem jó ötlet. Nem akarunk enklávékat létrehozni Romániában. Azt hiszem, hogy a régiósításnak negatív hatása lenne, ha csak a helyi hatóságok és a megyei közigazgatás adna át a hatalmából a régiónak, míg Bukarest nem adna át a központi kompetenciáiból.” Robu úgy véli, hogy a régiósítás egy újabb központosítást hozhatna, ha nem elég átgondoltan hajtják végre, csak az lenne a különbség, hogy az új központ nem Bukarestben, hanem a régió fővárosában lenne.
Nem az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja
Titu Bojin PSD-s politikus, a Temes Megyei Tanács elnöke egyetért az ország adminisztratív régiókra való felosztásával, de úgy véli, erre nem csak azért van szükség, hogy megkönnyítse az európai források lehívását.
„A személyes véleményem mindig az volt, hogy a régiósítás előnyös lenne az ország nyugati régiója számára – nyilatkozta a temesvári sajtónak Titu Bojin. – Hiszek a régiós átszervezés szükségességében és szerintem, Victor Ponta kormányfő az idei év végéig ezt meg is valósítja. Azt el kell ismernünk, hogy a nyugati régiót eddig nem kényeztették el a bukarestiek az anyagi források elosztásakor. Mostanában kerültünk csak abba a helyzetbe, amit gazdasági szempontból megérdemlünk. Úgy vélem, hogy a régiók létrehozása előnyös a számunkra a gazdasági együttműködések szempontjából, mert előnyös a földrajzi fekvésünk is.” Titu Bojin azt is elmondta, hogy az ország régiósítása a Megyei Tanácsok országos tanácskozása napirendjén lesz a következő napokban. „A régiósítás híve vagyok, de tisztázni kell, hogy ez milyen jogokat és milyen kötelezettségeket jelent a régiók számára. Nem hiszem, hogy az európai források lehívása a régiós átszervezés egyedüli célja” – nyilatkozta Bojin, aki arra a kérdésre, hogy jelöltetné-e magát az új régió kormányzói tisztségére, kitérő választ adott. „Egyelőre megyei elnök vagyok. Nem tudom, hogyan fogják megválasztani a régiók kormányzóját. Lehet, hogy kinevezik egy bizonyos időre, de az is lehet, hogy választásokat rendeznek. Korai lenne arról beszélni, hogy indulnék-e vagy sem egy ilyen tisztségért.”
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma,
2013. február 22.
Tovább gyűrűzik a szórványvita – széles körű egyeztetést sürget az EMNP
Egyre nagyobb vita van kibontakozóban annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) múlt pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” lehetőségéről tett említést.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csütörtöki közleményében leszögezi: a szervezet nem tartja szerencsésnek Szász Jenő beszéde által gerjesztett nyilatkozatháborút. A néppárt álláspontja szerint a Szász Jenő elnöki székfoglalónak szánt gondolatai, főleg az erdélyi magyar szórványközösségekkel kapcsolatos nézetei „erős politikai csőlátásra és tájékozatlanságra vallanak, bizonyítva az egykori erdélyi pártvezér alkalmatlanságát egy ilyen fontos tisztség betöltésére”.
„Kijelentései kizárólag a politikai árnyékbokszolásnak és a sehová nem vezető öncélú hadakozásnak biztosíthatnak táptalajt” – olvasható a Toró T. Tibor pártelnök által aláírt közleményben. Ugyanakkor eltúlzottnak tartják Márton Árpád, az RMDSZ volt képviselőházi frakcióvezetője „túlbuzgó” reakcióját is, „akik nem átallnak Szász szerencsétlen ötletelése mögé apokaliptikus forgatókönyveket vizionálni a szórványközösségek kitelepítéséről”.
„A szórványvédő bajnok szerepében tetszelgő RMDSZ-nek nincs erkölcsi alapja a melldöngetésre, hiszen eddig 23 év állt rendelkezésére, hogy életképes megoldásokat dolgozzon ki a szórványközösségek asszimilációjának megállítására, a tények azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A népszámlálási adatok szerint ugyanis például Krassó-Szörény megyében az elmúlt tíz évben 4900 magyar anyanyelvűből már csak 2800 maradt, Temes megyében 47,7 ezerről 33,8 ezerre, Szeben megyében 14 ezerről kevesebb mint tízezerre csökkent a magyarok száma” – olvasható a közleményben.
A néppárt szerint a szórványmagyarság kérdése nem pártpolitikai kérdés, ezért elutasít minden olyan megközelítést, amely ilyen jellegű színezetet próbál adni az ügynek. „Szerintünk az erdélyi szórványmagyarság megmaradása, asszimilációjának lelassítása és megállítása, valamint szülőföldjén való boldogulása nemzetstratégiai jelentőségű, ezért az erre vonatkozó elképzeléseket és terveket pártérdekmentesen kell egyeztetnie minden olyan politikai és társadalmi szereplővel, amelynek akár a legcsekélyebb ráhatása lehet a szórványközösségek létére” – írja az EMNP közleménye.
Ezzel szemben Gergely Balázs, az EMNP alelnöke szerint „nem ördögtől való” az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai egyéni döntés alapján Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le. Gergely Balázs a Maszol.ro-nak leszögezte, semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken” – magyarázta. Úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, társadalmi vitát kellene folytatni erről. Hangsúlyozta, a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli.
Demeter László, az Erdővidéki Múzeum igazgatója, a Kovászna megyei Összetartozunk székely–szórvány partnerségi program vezetője csütörtökön nyílt levélben fogalmazta meg aggodalmait Szász ötletei kapcsán. Demeter szerint a sajtóban tág teret kapott a probléma, Szász is magyarázkodott, tehát a felvetés nem teljesen alaptalan, ám ő felelőtlennek tarja, az esetleges végrehajtás elindítását pedig „súlyos és jóvátehetetlen történelmi tévedésnek” nevezte.
Demeter négy éve vezeti a szórványprogramot, elmondása szerint a hosszú távú fennmaradást az egyház, az iskola és a gazdaság biztosítja. A programvezető szerint az első két tényező jól működik, Erdély nagy részében működnek magyar nyelvű iskolák, szórványkollégiumok, az egyház is igyekszik fenntartani a magyar közösségeket, a gazdaság terén vannak hiányosságok, ezért fontos, hogy minél több magyar érdekeltségű vállalkozás verjen gyökeret a szórványban.
Demeter szerint az évszázados műemlékek megmentésére és munkahelyek teremtésére kell kidolgozni nemzetstratégiát, valamint azt, hogy ebben hogyan tudna együttműködni Magyarország és a Székelyföld. Geréd Imre kolozsvári RMDSZ-es tanácsos úgy véli, Gergely Balázs „finoman szólva is olajat öntött a tűzre nyilatkozatával”. „Úgy látom, hogy mi, kolozsvári magyarok nem tudunk az egyéni területfeladással egyetérteni. Így látják ezt a szórványmegyékből érkezett vagy a szórványkollégiumban tanuló magyar egyetemisták is, akik látják a magyar jövőt Déván és Máramarosszigeten is, ezért dolgozni is hajlandók” – jelentette ki Geréd.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
Egyre nagyobb vita van kibontakozóban annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) múlt pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” lehetőségéről tett említést.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csütörtöki közleményében leszögezi: a szervezet nem tartja szerencsésnek Szász Jenő beszéde által gerjesztett nyilatkozatháborút. A néppárt álláspontja szerint a Szász Jenő elnöki székfoglalónak szánt gondolatai, főleg az erdélyi magyar szórványközösségekkel kapcsolatos nézetei „erős politikai csőlátásra és tájékozatlanságra vallanak, bizonyítva az egykori erdélyi pártvezér alkalmatlanságát egy ilyen fontos tisztség betöltésére”.
„Kijelentései kizárólag a politikai árnyékbokszolásnak és a sehová nem vezető öncélú hadakozásnak biztosíthatnak táptalajt” – olvasható a Toró T. Tibor pártelnök által aláírt közleményben. Ugyanakkor eltúlzottnak tartják Márton Árpád, az RMDSZ volt képviselőházi frakcióvezetője „túlbuzgó” reakcióját is, „akik nem átallnak Szász szerencsétlen ötletelése mögé apokaliptikus forgatókönyveket vizionálni a szórványközösségek kitelepítéséről”.
„A szórványvédő bajnok szerepében tetszelgő RMDSZ-nek nincs erkölcsi alapja a melldöngetésre, hiszen eddig 23 év állt rendelkezésére, hogy életképes megoldásokat dolgozzon ki a szórványközösségek asszimilációjának megállítására, a tények azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A népszámlálási adatok szerint ugyanis például Krassó-Szörény megyében az elmúlt tíz évben 4900 magyar anyanyelvűből már csak 2800 maradt, Temes megyében 47,7 ezerről 33,8 ezerre, Szeben megyében 14 ezerről kevesebb mint tízezerre csökkent a magyarok száma” – olvasható a közleményben.
A néppárt szerint a szórványmagyarság kérdése nem pártpolitikai kérdés, ezért elutasít minden olyan megközelítést, amely ilyen jellegű színezetet próbál adni az ügynek. „Szerintünk az erdélyi szórványmagyarság megmaradása, asszimilációjának lelassítása és megállítása, valamint szülőföldjén való boldogulása nemzetstratégiai jelentőségű, ezért az erre vonatkozó elképzeléseket és terveket pártérdekmentesen kell egyeztetnie minden olyan politikai és társadalmi szereplővel, amelynek akár a legcsekélyebb ráhatása lehet a szórványközösségek létére” – írja az EMNP közleménye.
Ezzel szemben Gergely Balázs, az EMNP alelnöke szerint „nem ördögtől való” az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai egyéni döntés alapján Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le. Gergely Balázs a Maszol.ro-nak leszögezte, semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken” – magyarázta. Úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, társadalmi vitát kellene folytatni erről. Hangsúlyozta, a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli.
Demeter László, az Erdővidéki Múzeum igazgatója, a Kovászna megyei Összetartozunk székely–szórvány partnerségi program vezetője csütörtökön nyílt levélben fogalmazta meg aggodalmait Szász ötletei kapcsán. Demeter szerint a sajtóban tág teret kapott a probléma, Szász is magyarázkodott, tehát a felvetés nem teljesen alaptalan, ám ő felelőtlennek tarja, az esetleges végrehajtás elindítását pedig „súlyos és jóvátehetetlen történelmi tévedésnek” nevezte.
Demeter négy éve vezeti a szórványprogramot, elmondása szerint a hosszú távú fennmaradást az egyház, az iskola és a gazdaság biztosítja. A programvezető szerint az első két tényező jól működik, Erdély nagy részében működnek magyar nyelvű iskolák, szórványkollégiumok, az egyház is igyekszik fenntartani a magyar közösségeket, a gazdaság terén vannak hiányosságok, ezért fontos, hogy minél több magyar érdekeltségű vállalkozás verjen gyökeret a szórványban.
Demeter szerint az évszázados műemlékek megmentésére és munkahelyek teremtésére kell kidolgozni nemzetstratégiát, valamint azt, hogy ebben hogyan tudna együttműködni Magyarország és a Székelyföld. Geréd Imre kolozsvári RMDSZ-es tanácsos úgy véli, Gergely Balázs „finoman szólva is olajat öntött a tűzre nyilatkozatával”. „Úgy látom, hogy mi, kolozsvári magyarok nem tudunk az egyéni területfeladással egyetérteni. Így látják ezt a szórványmegyékből érkezett vagy a szórványkollégiumban tanuló magyar egyetemisták is, akik látják a magyar jövőt Déván és Máramarosszigeten is, ezért dolgozni is hajlandók” – jelentette ki Geréd.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 22.
Az RMDSZ Aradon is elindítja a Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálatot
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke február 4-én Kolozsváron jelentette be, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségeként eligazítást és védelmet kívánunk biztosítani minden olyan romániai magyar természetes és jogi személynek, valamint intézménynek, akiket a nemzetiségük, a magyar mivoltukból eredően ért hátrányos megkülönböztetés.
Az elmúlt több mint két évtizedben az RMDSZ számos kisebbségi vonatkozású jogot tudott kiharcolni és törvénybe foglalni. Ezek alkalmazása során viszont sokszor tapasztalunk – különböző okokból – fennakadást, torz helyzetek kialakulását. Szükségesnek tartjuk, hogy az e téren tapasztalható visszásságokat egyrészt a közvélemény elé tárjuk, másrészt pedig a rendelkezésünkre álló eszközöket és lehetőségeket felhasználva orvosolni próbáljuk. Nem utolsó sorban az is célunk, hogy a nagyobb horderejű, szélesebb kört érintő eseteket akár a politika terére vigyük, nemcsak eseti, hanem általános megoldásokat keresni és találni is ezáltal.
A Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálat célja az ilyen jellegű visszaélések begyűjtése, az érintettek számára eligazítás, illetve – a lehetőségek függvényében – jogorvoslat biztosítása. Ezt a szolgáltatást február 25-étől az aradi, Arad megyei magyarok is igénybe vehetik, ha ez ügyben személyesen felkeresik az RMDSZ aradi (Episcopiei utca, 32. szám) székházát, jelentkeznek a székház 0257/250-627-es számú telefonján vagy az rmdszarad@rmdsz.ro internetes postacímen.
Arra kérünk és bátorítunk mindenkit, hogy éljen ezzel a lehetőséggel önmaga és mindnyájunk érdekében.
Nyugati Jelen (Arad),
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke február 4-én Kolozsváron jelentette be, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségeként eligazítást és védelmet kívánunk biztosítani minden olyan romániai magyar természetes és jogi személynek, valamint intézménynek, akiket a nemzetiségük, a magyar mivoltukból eredően ért hátrányos megkülönböztetés.
Az elmúlt több mint két évtizedben az RMDSZ számos kisebbségi vonatkozású jogot tudott kiharcolni és törvénybe foglalni. Ezek alkalmazása során viszont sokszor tapasztalunk – különböző okokból – fennakadást, torz helyzetek kialakulását. Szükségesnek tartjuk, hogy az e téren tapasztalható visszásságokat egyrészt a közvélemény elé tárjuk, másrészt pedig a rendelkezésünkre álló eszközöket és lehetőségeket felhasználva orvosolni próbáljuk. Nem utolsó sorban az is célunk, hogy a nagyobb horderejű, szélesebb kört érintő eseteket akár a politika terére vigyük, nemcsak eseti, hanem általános megoldásokat keresni és találni is ezáltal.
A Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálat célja az ilyen jellegű visszaélések begyűjtése, az érintettek számára eligazítás, illetve – a lehetőségek függvényében – jogorvoslat biztosítása. Ezt a szolgáltatást február 25-étől az aradi, Arad megyei magyarok is igénybe vehetik, ha ez ügyben személyesen felkeresik az RMDSZ aradi (Episcopiei utca, 32. szám) székházát, jelentkeznek a székház 0257/250-627-es számú telefonján vagy az rmdszarad@rmdsz.ro internetes postacímen.
Arra kérünk és bátorítunk mindenkit, hogy éljen ezzel a lehetőséggel önmaga és mindnyájunk érdekében.
Nyugati Jelen (Arad),
2013. február 22.
„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,
2013. február 22.
Árus Zsolt Nyílt levele az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetének
Amit a mellékelt két dokumentumból láthatja, az utóbbi hetekben kétszer idéztek be a rendőrségre, hogy nyilatkozatot adjak egy olyan rendezvényről, aminek résztvevője voltam (megemlékezés egy író szülésnapjáról), illetve egy másikról, amit két polgártársammal közösen magam szerveztem (egy irodalmi est, ahol ugyanazon író novelláiból és verseiből olvastunk fel). Első esetben tanúként, a másodikban elkövetőként idéztek be két bűnügyi iratcsomó kapcsán, melyek tárgya a 31/2002-es Sürgősségi Kormányrendelet feltételezett megszegése.
Túl azon feltételezés abszurditásán, hogy törvénybe ütköző lehet nyilvánosan felolvasni egy olyan novellát, ami nem tartalmaz valamely törvény által inkriminált gondolatokat, elképzeléseket vagy doktrínákat, mindkét esemény Wass Alberttel kapcsolatos, azzal az íróval, aki ősrégi erdélyi magyar nemesi családból származik, s aki közel négy évtizedig él – amerikai állampolgárként – az Egyesült Államokban, s ott is halt meg 1998-ban.
Fontos megjegyezni, hogy a második világháború után egy romániai népbíróság Wass Albertet, valamint édesapját Wass Endrét halálra ítélte, illetve hogy a kommunista Románia kormánya több esetben kérte az író kiadatását az Egyesült Államoktól. Az a tény, hogy ezek a kérések sikertelenek maradtak, számomra azt jelenti, hogy nem tudtak meggyőző bizonyítékokat felmutatni, amelyek a vád valódiságát alátámasztották volna.
Az 1989-es rendszerváltás után az író családja kezdeményezte Wass Albert rehabilitálását, de kérésüket visszautasították, azzal az indoklással, hogy az eredeti iratcsomó olyan bizonyítékokat tartalmaz, amelyek kétség nélkül igazolják a bűnösségét. Ennek pedig egyik következménye az, hogy rendszeresen zaklatják azokat, akik a műveivel kapcsolatos rendezvényeket merészelnek szervezni, vagy egyszerűen részt vesznek egy ilyen rendezvényen.
Tisztelt Nagykövet úr!
Úgy tudom, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy jogállam, ahol a törvény és az igazság uralkodik. Fel szeretném hívni a figyelmét arra, hogy ezen cselekedeteikkel a rendőrök és az ügyészek nem csak az Egyesül Államok egyik polgárát bélyegzik meg, hanem implicit módon az Ön hazájáról is azt állítják, hogy egy olyan ország, amelyik menedéket nyújt egy háborús bűnösnek, segíti abban, hogy elkerülje a megérdemelt büntetést. Sőt, abból a tényből, hogy az író egyik fia – Huba – az USA hadseregének a tábornoka, azt a következtetést is le lehet vonni, hogy nem csak hogy menedéket biztosít egy gyilkosnak, de azon túlmenően még meg is jutalmazza azzal, hogy családtagjainak fontos állami beosztást biztosít.
Úgy gondolom, hogy ezek igen súlyos vádak, amelyeket egyszer s mindenkorra tisztázni kell! Úgy gondolom, hogy az Amerikai Egyesült Államok nyilvánosságra kell hozza az álláspontját a kommunista Románia által megfogalmazott, s a mai rezsim által is átvett vádakkal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy az USA meg kell védje polgárai becsületét, legyen szó akár a már elhunyt Wass Albertről, akár a fiáról, Wass Hubáról, az amerikai hadsereg tábornokáról.
Bízom benne, hogy így vagy úgy, de eleget tesz kérésemnek, s hozzá fog járulni ahhoz, hogy rehabilitálják Wass Albert amerikai állampolgárt, aki számomra egyike a legnagyobb erdélyi magyar íróknak.
Gyergyószentmiklós, 2013.II.22.
Árus Zsolt
Erdély.ma,
Amit a mellékelt két dokumentumból láthatja, az utóbbi hetekben kétszer idéztek be a rendőrségre, hogy nyilatkozatot adjak egy olyan rendezvényről, aminek résztvevője voltam (megemlékezés egy író szülésnapjáról), illetve egy másikról, amit két polgártársammal közösen magam szerveztem (egy irodalmi est, ahol ugyanazon író novelláiból és verseiből olvastunk fel). Első esetben tanúként, a másodikban elkövetőként idéztek be két bűnügyi iratcsomó kapcsán, melyek tárgya a 31/2002-es Sürgősségi Kormányrendelet feltételezett megszegése.
Túl azon feltételezés abszurditásán, hogy törvénybe ütköző lehet nyilvánosan felolvasni egy olyan novellát, ami nem tartalmaz valamely törvény által inkriminált gondolatokat, elképzeléseket vagy doktrínákat, mindkét esemény Wass Alberttel kapcsolatos, azzal az íróval, aki ősrégi erdélyi magyar nemesi családból származik, s aki közel négy évtizedig él – amerikai állampolgárként – az Egyesült Államokban, s ott is halt meg 1998-ban.
Fontos megjegyezni, hogy a második világháború után egy romániai népbíróság Wass Albertet, valamint édesapját Wass Endrét halálra ítélte, illetve hogy a kommunista Románia kormánya több esetben kérte az író kiadatását az Egyesült Államoktól. Az a tény, hogy ezek a kérések sikertelenek maradtak, számomra azt jelenti, hogy nem tudtak meggyőző bizonyítékokat felmutatni, amelyek a vád valódiságát alátámasztották volna.
Az 1989-es rendszerváltás után az író családja kezdeményezte Wass Albert rehabilitálását, de kérésüket visszautasították, azzal az indoklással, hogy az eredeti iratcsomó olyan bizonyítékokat tartalmaz, amelyek kétség nélkül igazolják a bűnösségét. Ennek pedig egyik következménye az, hogy rendszeresen zaklatják azokat, akik a műveivel kapcsolatos rendezvényeket merészelnek szervezni, vagy egyszerűen részt vesznek egy ilyen rendezvényen.
Tisztelt Nagykövet úr!
Úgy tudom, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy jogállam, ahol a törvény és az igazság uralkodik. Fel szeretném hívni a figyelmét arra, hogy ezen cselekedeteikkel a rendőrök és az ügyészek nem csak az Egyesül Államok egyik polgárát bélyegzik meg, hanem implicit módon az Ön hazájáról is azt állítják, hogy egy olyan ország, amelyik menedéket nyújt egy háborús bűnösnek, segíti abban, hogy elkerülje a megérdemelt büntetést. Sőt, abból a tényből, hogy az író egyik fia – Huba – az USA hadseregének a tábornoka, azt a következtetést is le lehet vonni, hogy nem csak hogy menedéket biztosít egy gyilkosnak, de azon túlmenően még meg is jutalmazza azzal, hogy családtagjainak fontos állami beosztást biztosít.
Úgy gondolom, hogy ezek igen súlyos vádak, amelyeket egyszer s mindenkorra tisztázni kell! Úgy gondolom, hogy az Amerikai Egyesült Államok nyilvánosságra kell hozza az álláspontját a kommunista Románia által megfogalmazott, s a mai rezsim által is átvett vádakkal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy az USA meg kell védje polgárai becsületét, legyen szó akár a már elhunyt Wass Albertről, akár a fiáról, Wass Hubáról, az amerikai hadsereg tábornokáról.
Bízom benne, hogy így vagy úgy, de eleget tesz kérésemnek, s hozzá fog járulni ahhoz, hogy rehabilitálják Wass Albert amerikai állampolgárt, aki számomra egyike a legnagyobb erdélyi magyar íróknak.
Gyergyószentmiklós, 2013.II.22.
Árus Zsolt
Erdély.ma,
2013. február 22.
Kelet-nyugati egyetemista migráció: mit hoznak a keretszámok?
Egyetlen hét áll még azok rendelkezésére, akik Magyarországon szeretnék folytatni egyetemi tanulmányaikat. A hazai magyar nyelvű felsőoktatási intézmények ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb érdeklődésre számítanak a külföldi – elsősorban anyaországi – fiatalok részéről.
Semmiben sem befolyásolja külhoni magyar fiatalok bejutási esélyeit a magyarországi felsőoktatási rendszer részleges átalakítása, a keretszámok és a bejutási pontértékhatárok módosítása – szögezte le az Erdélyi Napló kérdésére a magyar Oktatási Államtitkárság képviselője. „Továbbra sincs külön keretszám a határon túli magyar fiataloknak – mondta el Benked László ösztöndíjreferens. – Aki az alapképzésen, illetve az osztatlan mesterképzésen eléri a jogszabályi minimumot, azaz a 240 pontot, és belefér az általa megjelölt képzés kapacitásába, állami ösztöndíjas finanszírozásban részesül.” A magyarországi képzésre jelentkező külhoni magyarok száma amúgy korántsem növekedett az elmúlt években. Acsúcsot a 2005-ös év jelentette, akkor 3334 külhoni magyart regisztráltak a magyarországi felsőoktatásban, a 2012. július 30-i állapot szerint pedig 2732 személyt, 85 százalékuk Romániából érkezett.
Pontszámítás, beszámítás
A határon túliak számára továbbra is a felvételi pontszámítás jelenti a legtöbb fejtörést, bár az Oktatási Hivatal főszabályként számítja be a külföldi rendszerű érettségi vizsgaeredményeket. Az azonos megnevezésű vizsgaeredmények beszámítása automatikus, eltérő megnevezés esetén tematikával, tételsorral bizonyíthatja a jelentkező a legalább 50 százalékos megegyezést. Ez évtől a külföldi, illetve külföldi rendszerű középiskolák kérelmezhetik az Oktatási Hivataltól egyes érettségi vizsgatárgyaik bevizsgálását. Ha a vizsgakövetelmények és a tartalom legalább 75 százalékban megegyezik, emelt szintű érettségi vizsgaként lehet beszámítani az adott tárgyat, míg 50 százalék alatt középszintűként sem fogadható el. A külföldi középiskolában érettségiző legkevesebb nyolc nappal a besorolási döntés előtt küldheti el a minősítést célzó kérelmét. Az idegennyelv-tudásért járó pontszámok ügyében fontos tudnivaló: aki az adott állam nyelvén bármely közismereti tantárgyból legalább két tanéven át eredményesen befejezett tanulmányokat folytatott, a magyar jogszabályok szerint államilag elismert, általános, egynyelvű, komplex típusú felsőfokú nyelvvizsgának felel meg. Így például a román nyelv és irodalomból szerzett érettségi úgynevezett B2 komplex nyelvvizsga-bizonyítvánnyal egyenértékű, a még egy, legalább két éven át románul tanult közismereti tárgyból tett érettségi pedig C1 komplex nyelvvizsga-bizonyítványnak számít. A felvételi pontszámot a következő magyarországi tanulmányi, tudományos és művészeti versenyek után kapható többletpontok növelhetik: a művészeti szakképzésben tanuló középiskolások számára tartott minisztériumi szervezésű és finanszírozású Országos Művészeti Tanulmányi Verseny; Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny; Középiskolai Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának versenye; Ifjúsági Tudományos Innovációs Tehetségkutató Verseny. A magyar Oktatási Államtitkárság ösztöndíjreferense, Benked László valószínűnek tartja, hogy a magyarországi felsőoktatási keretszámok módosítása némileg növeli a hallgatói migrációt a külhoni magyar egyetemek irányába, de az 500 körülire taksált létszám sem abszolút értelemben, sem a felsőoktatás arányaiban nem jelent aggasztó emelkedést.
Álláspontok... Különösebb megszorítások nélkül fogadhatják a magyarországi hallgatókat azok a romániai állami és magánegyetemek, amelyeken magyar nyelvű képzés (is) folyik. Bármely más európai uniós állampolgárhoz hasonlóan bejuthatnak költségtérítéses, illetve államilag támogatott helyre egyaránt, ugyanúgy részesülhetnek különböző ösztöndíjakban is, a verseny teljesen nyitott. Ám nem valamennyi magyar képzést nyújtó hazai felsőoktatási intézmény kezeli előrelépési lehetőségként a magyarországi diákok vonzását.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 978 hallgatója közül 17-en anyaországiak. A magánegyetem három karán – bölcsészeti, közgazdasági és művészeti – angol nyelv és irodalom szaktól a menedzsmenten át a képzőművészetig terjed az akkreditált szakok skálája. A tandíjak szaktól függően évi 300 és 450 euró között mozognak, a bentlakás díja havi 155 lej. A magyarországi változások után ősztől a PKE-n a korábbinál több anyaországi hallgatóra számítanak. Sőt, az egyetem munkatársai népszerűsítő kampányt is folytatnak a határ túloldalán: a határ menti régiók középiskoláinak végzős diákjait célozzák meg üzeneteikkel, amelyek egyik lényeges pontja, hogy a PKE alig 15 kilométerre fekszik a román–magyar határtól. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen viszont az egyetem küldetéséből kiindulva másként értelmezik a helyzetet. „Bár elfogadjuk a külföldi hallgatók jelenlétét, nem tartjuk kiemelten fontosnak a külföldi vagy magyarországi diákok vonzását, főként az alapképzésben. A Sapientia közvetlen céljai arról szólnak, hogy közösségünk fiataljai számára biztosítsunk tanulási lehetőséget. Ezért elfogadjuk az új helyzetet törvényesként, de nem lesz jellemző, hogy a saját fiataljainknak ne legyen helyük tanulni azért, mert máshonnan próbáljuk feltölteni a diáklétszámot” – fogalmazott lapunknak Dávid László, a Sapientia EMTE rektora. Az intézményvezető szerint az Erasmus-jellegű mobilitási programok működtetése jelenti a kiutat. „Így a magyarországi hallgatók jelenléte egyetemünkön, valamint a saját hallgatóink jelenléte magyarországi egyetemeken jelentősen hozzájárulhat hallgatóink szakmai előmeneteléhez, de a kialakuló kapcsolatokat is nagyon fontosnak tartjuk” – mondta a rektor.
A Sapientia három képzési helyszínen, négy karon, 28 szakon 1988 hallgatót képez, köztük hat magyarországit. A tavaly akkreditált magánegyetemen a tandíjak 250-től 750 euróig terjednek, az érdemösztöndíj idén 230, a tanulmányi 170, a szociális pedig 120 lej.
… és stratégiák
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) ezzel szemben tárt karokkal várja a külföldi, köztük a magyarországi hallgatókat. A kolozsvári székhelyű oktatási intézmény előkelő helyet foglal el a hazai egyetemek rangsorában, pozícióját pedig a nem romániai diákok is javíthatják. „Nemrég mutattak be egy új egyetemi rangsorolást Dublinban, amelynek keretében a BBTE-t is értékelték. Az egyik kritérium éppen a nemzetközi hallgatói és tanári mobilitás volt” – számolt be az Erdélyi Naplónak Soós Anna, a BBTE tanulmányi rektorhelyettese, a magyar tagozat vezetője. Szerinte a „piacbővüléssel” járó nagyobb verseny is hozzájárulhat a minőség javulásához. „Érdekes jelenség, hogy a nálunk tanuló magyarországi diákok igen aktívak a diákszervezeti munkákban” – jelezte Soós Anna. Az utóbbi években tanévenként nagyjából ötvenen érkeztek a BBTE-re, nagy részük pszichológiát tanul. Ám tanévkezdéskor nőni fog ez a szám, amit az is előrevetít, hogy a Budapesten rendezett 13. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállításon több mint 300-an érdeklődtek az egyetem iránt, amelynek diáklétszáma a kolozsvári egyetemista közösségnek mintegy felét teszi ki: a majdnem 100 ezerből több mint 40 ezren a BBTE-n tanulnak. Ide tartozik a nagyjából tízezer magyar nemzetiségű fiatal is: közülük több mint 6500-an folytatják tanulmányaikat anyanyelvükön a BBTE 76 alap- és 36 magiszteri szintű magyar nyelvű szakán. Az egyetem teljes kínálata a román és idegen nyelvekkel együtt: 262 akkreditált alapszak és 263 magiszteri. Az előző évek gyakorlatához képest lényeges különbség, hogy a BBTE-s karok többségén felvételi vizsgát szerveznek, azaz kevésbé vagy egyáltalán nem számít majd az érettségi eredmény az egyes szakokra való bejutáskor. Az éves tandíj 2000 és 4000 lej között mozog – a két végletet a társadalom és humán tudományok illetve a művészeti szakágak képezik –, az ösztöndíjak összege havi 400, illetve 350 lej. A BBTE-n – mint ahogy más egyetemek esetében is – csak a maximális beiskolázási keretszám szabhat határokat. „Szeretettel várjuk a magyarországi és uniós hallgatókat, a fontos, hogy minél több közegből jöjjenek a hallgatók, a megmérettetés során pedig a legjobbak kerüljenek be” – fogalmazta meg az egyetem üzenetét Soós Anna.
Jelentkezési szamárvezető
Március 1-jéig lehet e-felvételi keretében jelentkezni a magyarországi felsőoktatási intézményekbe. A www.felvi.hu honlapon történő elektronikus beiratkozás érvényesítéséhez azonban a kinyomtatott hitelesítő adatlapot postai úton el kell juttatni az Oktatási Hivatal 1380 Budapest, Pf. 1190 postacímre. Bár a 2013. évi általános felsőoktatási felvételi eljárásban utoljára lesz még papíralapú jelentkezési lap is, az igénylőket arra biztatják, hogy inkább az elektronikus jelentkezést válasszák, mivel a papír alapú jelentkezési lapok túlnyomó részét a jelentkezők hibásan töltik ki. Az elektronikus jelentkezés viszont egyes adattípusok esetében kizárja a hibás kitöltés lehetőségét (pl. jelentkezési helyek kiválasztása legördülő menüből stb.). A jelentkezési időszakban – azaz 2013. február 1. és 2013. március 1. között – az e-felvételi kizárólag jelentkezésre, 2013. március 11-ig pedig a jelentkezés hitelesítésére szolgál (e-jelentkezés), a 2013. évi általános felsőoktatási felvételi eljárás ezt követő szakaszában a feldolgozás után pedig az e-ügyintézés keretében az ügyintézési funkciók (pl. adatmódosítás, sorrendmódosítás, betekintés a személyes adatokba, jelentkezésekbe, pontszámokba) érhetők el.
Vásárhely vár?
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karán színművészeti, rendezői, teatrológiai, látványtervezői és zenetanári szakokon folyik magyar nyelvű oktatás az alapképzés keretében. Mesterképzés pedig a színművészet, drámaírás, teatrológia-művelődésszervezés (impresszárió) szakirányokon. Dr. Kós Annát, a Magyar Művészeti Kar dékánját arra kértük, vázolja, miképpen készül az általa vezetett intézmény a magyarországi diákok várhatóan fokozódó érdeklődésére. Csak annyit tudhattunk meg, hogy a magyarországi diákok – akárcsak valamennyi európai uniós állampolgár – tandíjmentes formában folytathatják tanulmányaikat, ha sikerül bejutniuk az államilag finanszírozott helyekre. Egyéb esetben maguknak kell állniuk a tandíjat. Nem kaphattunk viszont választ arra, hogy hány magyarországi hallgató végzi tanulmányait jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, mint ahogy arra sem, mire számítanak a magyarországi felsőoktatásban végbemenő változások nyomán. „Szeptemberben meglátjuk” – hangzott a dékán lakonikus válasza, akit – mint fogalmazott – „nem érdekel, hogy a diákok hová mennek haza”.
Csinta Samu, Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Egyetlen hét áll még azok rendelkezésére, akik Magyarországon szeretnék folytatni egyetemi tanulmányaikat. A hazai magyar nyelvű felsőoktatási intézmények ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb érdeklődésre számítanak a külföldi – elsősorban anyaországi – fiatalok részéről.
Semmiben sem befolyásolja külhoni magyar fiatalok bejutási esélyeit a magyarországi felsőoktatási rendszer részleges átalakítása, a keretszámok és a bejutási pontértékhatárok módosítása – szögezte le az Erdélyi Napló kérdésére a magyar Oktatási Államtitkárság képviselője. „Továbbra sincs külön keretszám a határon túli magyar fiataloknak – mondta el Benked László ösztöndíjreferens. – Aki az alapképzésen, illetve az osztatlan mesterképzésen eléri a jogszabályi minimumot, azaz a 240 pontot, és belefér az általa megjelölt képzés kapacitásába, állami ösztöndíjas finanszírozásban részesül.” A magyarországi képzésre jelentkező külhoni magyarok száma amúgy korántsem növekedett az elmúlt években. Acsúcsot a 2005-ös év jelentette, akkor 3334 külhoni magyart regisztráltak a magyarországi felsőoktatásban, a 2012. július 30-i állapot szerint pedig 2732 személyt, 85 százalékuk Romániából érkezett.
Pontszámítás, beszámítás
A határon túliak számára továbbra is a felvételi pontszámítás jelenti a legtöbb fejtörést, bár az Oktatási Hivatal főszabályként számítja be a külföldi rendszerű érettségi vizsgaeredményeket. Az azonos megnevezésű vizsgaeredmények beszámítása automatikus, eltérő megnevezés esetén tematikával, tételsorral bizonyíthatja a jelentkező a legalább 50 százalékos megegyezést. Ez évtől a külföldi, illetve külföldi rendszerű középiskolák kérelmezhetik az Oktatási Hivataltól egyes érettségi vizsgatárgyaik bevizsgálását. Ha a vizsgakövetelmények és a tartalom legalább 75 százalékban megegyezik, emelt szintű érettségi vizsgaként lehet beszámítani az adott tárgyat, míg 50 százalék alatt középszintűként sem fogadható el. A külföldi középiskolában érettségiző legkevesebb nyolc nappal a besorolási döntés előtt küldheti el a minősítést célzó kérelmét. Az idegennyelv-tudásért járó pontszámok ügyében fontos tudnivaló: aki az adott állam nyelvén bármely közismereti tantárgyból legalább két tanéven át eredményesen befejezett tanulmányokat folytatott, a magyar jogszabályok szerint államilag elismert, általános, egynyelvű, komplex típusú felsőfokú nyelvvizsgának felel meg. Így például a román nyelv és irodalomból szerzett érettségi úgynevezett B2 komplex nyelvvizsga-bizonyítvánnyal egyenértékű, a még egy, legalább két éven át románul tanult közismereti tárgyból tett érettségi pedig C1 komplex nyelvvizsga-bizonyítványnak számít. A felvételi pontszámot a következő magyarországi tanulmányi, tudományos és művészeti versenyek után kapható többletpontok növelhetik: a művészeti szakképzésben tanuló középiskolások számára tartott minisztériumi szervezésű és finanszírozású Országos Művészeti Tanulmányi Verseny; Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny; Középiskolai Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának versenye; Ifjúsági Tudományos Innovációs Tehetségkutató Verseny. A magyar Oktatási Államtitkárság ösztöndíjreferense, Benked László valószínűnek tartja, hogy a magyarországi felsőoktatási keretszámok módosítása némileg növeli a hallgatói migrációt a külhoni magyar egyetemek irányába, de az 500 körülire taksált létszám sem abszolút értelemben, sem a felsőoktatás arányaiban nem jelent aggasztó emelkedést.
Álláspontok... Különösebb megszorítások nélkül fogadhatják a magyarországi hallgatókat azok a romániai állami és magánegyetemek, amelyeken magyar nyelvű képzés (is) folyik. Bármely más európai uniós állampolgárhoz hasonlóan bejuthatnak költségtérítéses, illetve államilag támogatott helyre egyaránt, ugyanúgy részesülhetnek különböző ösztöndíjakban is, a verseny teljesen nyitott. Ám nem valamennyi magyar képzést nyújtó hazai felsőoktatási intézmény kezeli előrelépési lehetőségként a magyarországi diákok vonzását.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 978 hallgatója közül 17-en anyaországiak. A magánegyetem három karán – bölcsészeti, közgazdasági és művészeti – angol nyelv és irodalom szaktól a menedzsmenten át a képzőművészetig terjed az akkreditált szakok skálája. A tandíjak szaktól függően évi 300 és 450 euró között mozognak, a bentlakás díja havi 155 lej. A magyarországi változások után ősztől a PKE-n a korábbinál több anyaországi hallgatóra számítanak. Sőt, az egyetem munkatársai népszerűsítő kampányt is folytatnak a határ túloldalán: a határ menti régiók középiskoláinak végzős diákjait célozzák meg üzeneteikkel, amelyek egyik lényeges pontja, hogy a PKE alig 15 kilométerre fekszik a román–magyar határtól. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen viszont az egyetem küldetéséből kiindulva másként értelmezik a helyzetet. „Bár elfogadjuk a külföldi hallgatók jelenlétét, nem tartjuk kiemelten fontosnak a külföldi vagy magyarországi diákok vonzását, főként az alapképzésben. A Sapientia közvetlen céljai arról szólnak, hogy közösségünk fiataljai számára biztosítsunk tanulási lehetőséget. Ezért elfogadjuk az új helyzetet törvényesként, de nem lesz jellemző, hogy a saját fiataljainknak ne legyen helyük tanulni azért, mert máshonnan próbáljuk feltölteni a diáklétszámot” – fogalmazott lapunknak Dávid László, a Sapientia EMTE rektora. Az intézményvezető szerint az Erasmus-jellegű mobilitási programok működtetése jelenti a kiutat. „Így a magyarországi hallgatók jelenléte egyetemünkön, valamint a saját hallgatóink jelenléte magyarországi egyetemeken jelentősen hozzájárulhat hallgatóink szakmai előmeneteléhez, de a kialakuló kapcsolatokat is nagyon fontosnak tartjuk” – mondta a rektor.
A Sapientia három képzési helyszínen, négy karon, 28 szakon 1988 hallgatót képez, köztük hat magyarországit. A tavaly akkreditált magánegyetemen a tandíjak 250-től 750 euróig terjednek, az érdemösztöndíj idén 230, a tanulmányi 170, a szociális pedig 120 lej.
… és stratégiák
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) ezzel szemben tárt karokkal várja a külföldi, köztük a magyarországi hallgatókat. A kolozsvári székhelyű oktatási intézmény előkelő helyet foglal el a hazai egyetemek rangsorában, pozícióját pedig a nem romániai diákok is javíthatják. „Nemrég mutattak be egy új egyetemi rangsorolást Dublinban, amelynek keretében a BBTE-t is értékelték. Az egyik kritérium éppen a nemzetközi hallgatói és tanári mobilitás volt” – számolt be az Erdélyi Naplónak Soós Anna, a BBTE tanulmányi rektorhelyettese, a magyar tagozat vezetője. Szerinte a „piacbővüléssel” járó nagyobb verseny is hozzájárulhat a minőség javulásához. „Érdekes jelenség, hogy a nálunk tanuló magyarországi diákok igen aktívak a diákszervezeti munkákban” – jelezte Soós Anna. Az utóbbi években tanévenként nagyjából ötvenen érkeztek a BBTE-re, nagy részük pszichológiát tanul. Ám tanévkezdéskor nőni fog ez a szám, amit az is előrevetít, hogy a Budapesten rendezett 13. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállításon több mint 300-an érdeklődtek az egyetem iránt, amelynek diáklétszáma a kolozsvári egyetemista közösségnek mintegy felét teszi ki: a majdnem 100 ezerből több mint 40 ezren a BBTE-n tanulnak. Ide tartozik a nagyjából tízezer magyar nemzetiségű fiatal is: közülük több mint 6500-an folytatják tanulmányaikat anyanyelvükön a BBTE 76 alap- és 36 magiszteri szintű magyar nyelvű szakán. Az egyetem teljes kínálata a román és idegen nyelvekkel együtt: 262 akkreditált alapszak és 263 magiszteri. Az előző évek gyakorlatához képest lényeges különbség, hogy a BBTE-s karok többségén felvételi vizsgát szerveznek, azaz kevésbé vagy egyáltalán nem számít majd az érettségi eredmény az egyes szakokra való bejutáskor. Az éves tandíj 2000 és 4000 lej között mozog – a két végletet a társadalom és humán tudományok illetve a művészeti szakágak képezik –, az ösztöndíjak összege havi 400, illetve 350 lej. A BBTE-n – mint ahogy más egyetemek esetében is – csak a maximális beiskolázási keretszám szabhat határokat. „Szeretettel várjuk a magyarországi és uniós hallgatókat, a fontos, hogy minél több közegből jöjjenek a hallgatók, a megmérettetés során pedig a legjobbak kerüljenek be” – fogalmazta meg az egyetem üzenetét Soós Anna.
Jelentkezési szamárvezető
Március 1-jéig lehet e-felvételi keretében jelentkezni a magyarországi felsőoktatási intézményekbe. A www.felvi.hu honlapon történő elektronikus beiratkozás érvényesítéséhez azonban a kinyomtatott hitelesítő adatlapot postai úton el kell juttatni az Oktatási Hivatal 1380 Budapest, Pf. 1190 postacímre. Bár a 2013. évi általános felsőoktatási felvételi eljárásban utoljára lesz még papíralapú jelentkezési lap is, az igénylőket arra biztatják, hogy inkább az elektronikus jelentkezést válasszák, mivel a papír alapú jelentkezési lapok túlnyomó részét a jelentkezők hibásan töltik ki. Az elektronikus jelentkezés viszont egyes adattípusok esetében kizárja a hibás kitöltés lehetőségét (pl. jelentkezési helyek kiválasztása legördülő menüből stb.). A jelentkezési időszakban – azaz 2013. február 1. és 2013. március 1. között – az e-felvételi kizárólag jelentkezésre, 2013. március 11-ig pedig a jelentkezés hitelesítésére szolgál (e-jelentkezés), a 2013. évi általános felsőoktatási felvételi eljárás ezt követő szakaszában a feldolgozás után pedig az e-ügyintézés keretében az ügyintézési funkciók (pl. adatmódosítás, sorrendmódosítás, betekintés a személyes adatokba, jelentkezésekbe, pontszámokba) érhetők el.
Vásárhely vár?
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karán színművészeti, rendezői, teatrológiai, látványtervezői és zenetanári szakokon folyik magyar nyelvű oktatás az alapképzés keretében. Mesterképzés pedig a színművészet, drámaírás, teatrológia-művelődésszervezés (impresszárió) szakirányokon. Dr. Kós Annát, a Magyar Művészeti Kar dékánját arra kértük, vázolja, miképpen készül az általa vezetett intézmény a magyarországi diákok várhatóan fokozódó érdeklődésére. Csak annyit tudhattunk meg, hogy a magyarországi diákok – akárcsak valamennyi európai uniós állampolgár – tandíjmentes formában folytathatják tanulmányaikat, ha sikerül bejutniuk az államilag finanszírozott helyekre. Egyéb esetben maguknak kell állniuk a tandíjat. Nem kaphattunk viszont választ arra, hogy hány magyarországi hallgató végzi tanulmányait jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, mint ahogy arra sem, mire számítanak a magyarországi felsőoktatásban végbemenő változások nyomán. „Szeptemberben meglátjuk” – hangzott a dékán lakonikus válasza, akit – mint fogalmazott – „nem érdekel, hogy a diákok hová mennek haza”.
Csinta Samu, Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. február 23.
Kodály nyomában
Knb.
Magyarországi fellépésre készül a húszéves Soli Deo Gloria Egyesített Vegyes Kar
Magyarországi vendégszereplésre indul a Soli Deo Gloria Egyesített Vegyes Kar. Az igen szép múltra visszatekintő, idén alapításának huszadik évfordulóját ünneplő marosszentgyörgyi énekkar településközti rangú kapcsolatot ápol Jászberény városával és az ottani Déryné Kórussal, meghívásukra ott koncerteznek március 15-én. A vendégszereplésről, illetve a kórus eszmeiségéről és jövőjéről Hajdó Károly karnagy, a vegyes kar vezetője számolt be részletesen.
– A jászberényi énekkarral 17 éve, 1996-ban kezdődött a kapcsolatunk, egy ottani városnapi ünnepség kapcsán. Ez a szakmai kapcsolat az esztendők során mély barátsággá alakult és mindmáig tart, a jászberényi polgármester települési rangra emelte. Az egyik évben ők érkeznek Marosszentgyörgyre, a másikban mi megyünk Jászberénybe, most mi vagyunk a soron. Március 15- én, a helyi városnapok keretében a Déryné Kórussal közösen lépünk fel, este pedig egyórás koncertet tartunk a helyi Déryné Művelődési Házban. Ünnepi műsorunk során többek között népdalfeldolgozásokat, madrigálokat, saját szerzeményeket énekelünk, de elhangzik a Verdi szerzette Rabszolgák kórusa és Sillye Jenő Szállj dalom, szállj című alkotása is. Utóbbi a mi üzenetünk, az erdélyi magyarság üzenete.
Ami a kórusunkat illeti, nagyon heterogén társaság vagyunk, vannak közöttünk tanárok, orvosok, vállalkozók, mérnökök. Nincsen a hátunk mögött támogató, önszerveződő és önfenntartó közösség a miénk, amelyhez az utóbbi időben több fiatal is csatlakozott. Csak az válhat a vegyes kar tagjává, akinek van valamilyen zenei előképzettsége. Nemrég egy fiatal vállalkozó keresett meg, aki kis idő elteltével megvendégelte az egész énekkart – mint mondta, igaz lelki élményben részesítette őt a vegyes kar, azóta a kórus lelkes tagjává vált.
Szeretnénk, ha kisugárzásunkkal másoknak is örömet szerezhetnénk. És örömszerzésünk eszköze az ének – április 25-én, a Marosszentgyörgyi Napok keretében ünnepeljük fennállásunk huszadik évfordulóját. Alapítványunk célja a vegyes kar anyagi jellegű támogatása, kórusunk célja pedig a tudatos tevékenység, a keresztény szellemiség, a közösségformálás, zenei és anyanyelvünk ápolása, hogy Kodály szellemiségében formálhassunk szép lelkeket. Jövőre ötven éve vezetek marosszent-györgyi énekkarokat, végig a kodályi szellemben: a gondolat bölcsességétől sok minden függ, a mi célunk a dal közkinccsé tétele. Fél évszázad elteltével úgy érzem, sikerrel jártunk – Marosszentgyörgyön nyolc énekkar működik, itt formáltunk lelket, jellemet. Szintén Kodály mondja, hogy nem lehet boldog ember, akinek nem öröm a zene. És én szeretnék boldog embereket látni magam körül…
Népújság (Marosvásárhely),
Knb.
Magyarországi fellépésre készül a húszéves Soli Deo Gloria Egyesített Vegyes Kar
Magyarországi vendégszereplésre indul a Soli Deo Gloria Egyesített Vegyes Kar. Az igen szép múltra visszatekintő, idén alapításának huszadik évfordulóját ünneplő marosszentgyörgyi énekkar településközti rangú kapcsolatot ápol Jászberény városával és az ottani Déryné Kórussal, meghívásukra ott koncerteznek március 15-én. A vendégszereplésről, illetve a kórus eszmeiségéről és jövőjéről Hajdó Károly karnagy, a vegyes kar vezetője számolt be részletesen.
– A jászberényi énekkarral 17 éve, 1996-ban kezdődött a kapcsolatunk, egy ottani városnapi ünnepség kapcsán. Ez a szakmai kapcsolat az esztendők során mély barátsággá alakult és mindmáig tart, a jászberényi polgármester települési rangra emelte. Az egyik évben ők érkeznek Marosszentgyörgyre, a másikban mi megyünk Jászberénybe, most mi vagyunk a soron. Március 15- én, a helyi városnapok keretében a Déryné Kórussal közösen lépünk fel, este pedig egyórás koncertet tartunk a helyi Déryné Művelődési Házban. Ünnepi műsorunk során többek között népdalfeldolgozásokat, madrigálokat, saját szerzeményeket énekelünk, de elhangzik a Verdi szerzette Rabszolgák kórusa és Sillye Jenő Szállj dalom, szállj című alkotása is. Utóbbi a mi üzenetünk, az erdélyi magyarság üzenete.
Ami a kórusunkat illeti, nagyon heterogén társaság vagyunk, vannak közöttünk tanárok, orvosok, vállalkozók, mérnökök. Nincsen a hátunk mögött támogató, önszerveződő és önfenntartó közösség a miénk, amelyhez az utóbbi időben több fiatal is csatlakozott. Csak az válhat a vegyes kar tagjává, akinek van valamilyen zenei előképzettsége. Nemrég egy fiatal vállalkozó keresett meg, aki kis idő elteltével megvendégelte az egész énekkart – mint mondta, igaz lelki élményben részesítette őt a vegyes kar, azóta a kórus lelkes tagjává vált.
Szeretnénk, ha kisugárzásunkkal másoknak is örömet szerezhetnénk. És örömszerzésünk eszköze az ének – április 25-én, a Marosszentgyörgyi Napok keretében ünnepeljük fennállásunk huszadik évfordulóját. Alapítványunk célja a vegyes kar anyagi jellegű támogatása, kórusunk célja pedig a tudatos tevékenység, a keresztény szellemiség, a közösségformálás, zenei és anyanyelvünk ápolása, hogy Kodály szellemiségében formálhassunk szép lelkeket. Jövőre ötven éve vezetek marosszent-györgyi énekkarokat, végig a kodályi szellemben: a gondolat bölcsességétől sok minden függ, a mi célunk a dal közkinccsé tétele. Fél évszázad elteltével úgy érzem, sikerrel jártunk – Marosszentgyörgyön nyolc énekkar működik, itt formáltunk lelket, jellemet. Szintén Kodály mondja, hogy nem lehet boldog ember, akinek nem öröm a zene. És én szeretnék boldog embereket látni magam körül…
Népújság (Marosvásárhely),
2013. február 23.
Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 24.
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen - jelentette be Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén.
Korábban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és erre a napra a Székelyföldnek területi autonómiát követelő demonstrációt hirdetett Marosvásárhelyre. A kezdeményezéshez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is csatlakozott.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szombaton kijelentette: a magyar szabadság napja - március 15. - a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló.
Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll amögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével - a székely zászlóval - , de fontosabb üzenetnek tartja, hogy "egy a zászló". Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson.
Kelemen Hunor - hivatali elődje felszólalása után - közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezető testületei is.
"Az RMDSZ nem lesz az SZNT, vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt" - jelentette ki az RMDSZ elnöke. Hozzátette, egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombaton elfogadta a Csíkszeredában május 25-én megtartandó 11. RMDSZ kongresszus előkészítésének menetrendjét.
Az SZKT határozatot fogadott el arról is, hogy 2013-at Bethlen Gábor, illetve Kós Károly emlékévvé nyilvánítja - Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának 400. és Kós Károly születésének 130. évfordulója alkalmából.
Marosvásárhely, 2013. február 23., szombat (MTI) -
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen - jelentette be Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén.
Korábban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és erre a napra a Székelyföldnek területi autonómiát követelő demonstrációt hirdetett Marosvásárhelyre. A kezdeményezéshez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is csatlakozott.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szombaton kijelentette: a magyar szabadság napja - március 15. - a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló.
Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll amögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével - a székely zászlóval - , de fontosabb üzenetnek tartja, hogy "egy a zászló". Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson.
Kelemen Hunor - hivatali elődje felszólalása után - közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezető testületei is.
"Az RMDSZ nem lesz az SZNT, vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt" - jelentette ki az RMDSZ elnöke. Hozzátette, egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombaton elfogadta a Csíkszeredában május 25-én megtartandó 11. RMDSZ kongresszus előkészítésének menetrendjét.
Az SZKT határozatot fogadott el arról is, hogy 2013-at Bethlen Gábor, illetve Kós Károly emlékévvé nyilvánítja - Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának 400. és Kós Károly születésének 130. évfordulója alkalmából.
Marosvásárhely, 2013. február 23., szombat (MTI) -
2013. február 25.
Az RMDSZ nem tüntet (Szövetségi Képviselők Tanácsa)
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen – jelentette be Kelemen Hunor elnök szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén. Nem akarnak az SZNT és az EMNP utánfutójává válni, ők a szülőföldön maradásért dolgoznak, és azon lesznek, hogy az alkotmánymódosítás során a romániai magyarságot államalkotó tényezőnek nyilvánítsák – ígérte.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke az SZKT ülésén kijelentette: a magyar szabadság napja – március 15. – a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló. Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll a mögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével – a székely zászlóval –, de fontosabb üzenetnek tartja, hogy „egy a zászló”. Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson. Kelemen Hunor – hivatali elődje felszólalása után – közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezetőtestületei is. „Az RMDSZ nem lesz az SZNT vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt” – jelentette ki. Hozzátette: egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Ellenzékben Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában hangsúlyozta, az RMDSZ a szülőföld megőrzéséért dolgozik, nem támogat az erdélyi magyarságot megosztó, a szülőföld feladásával számoló szórványstratégiát. Az RMDSZ elnöke ily módon reagált Szász Jenő szavaira, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” a lehetőségét vetette fel. Kelemen Hunor rámutatott: az RMDSZ szórványkollégiumok és a szórvány-Székelyföld partnerség működtetésével segíti a kisebbségben élő magyarok identitásának megőrzését, elköltöztetésük ötletét felelőtlennek tartja.
„A legutóbbi SZKT-n még létezett egy halvány reménysugár a szövetség kormányzati szerepére. Ez azóta szertefoszlott, most pedig arra vagyunk berendezkedve, hogy ellenzékből politizáljunk, és egy olyan 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalícióval állunk szemben, amelynek a mi szavazatainkra nincs szüksége. Így kell megőriznünk eddig megszerzett jogainkat, és meg kell próbálnunk tágítani ezek körét” – kezdte felszólalását a szövetségi elnök. Kifejtette: az RMDSZ-nek az a feladata, hogy az erdélyi magyarság érdekeit érvényesítse az alkotmánymódosításnál, a közigazgatási átszervezésnél. Az alkotmánymódosítás során fontosnak tartják a képviselőház és a szenátus hatásköreinek szétválasztását, korlátozni kell a sürgősségi kormányhatározatok és a felelősségvállalás általi döntéshozatalt, és az RMDSZ kitart az 1-es cikkely módosítása mellett, amelyből a nemzetállamra vonatkozó kifejezést szeretné kivenni, mert az nem felel meg a romániai valóságnak, a nemzeti kisebbségeket pedig államalkotó tényezőként akarják elismertetni – sorolta elképzeléseiket Kelemen Hunor. „A jelenlegi nyolc fejlesztési régió egy csődtömeg” – jelentette ki az idén esedékes régióátszervezés kapcsán, kiemelte: az RMDSZ szakértői több tervezetet is készítenek, amelyeket az önkormányzati tanácsok együttes tanácskozásán mutatnak be március elején, a szövetség pedig csak egy széles körű egyeztetés után hoz politikai döntést.
Üzenetek Budapestnek
„Arról, ami a székely zászló kitűzése kapcsán történt, még nem tudjuk eldönteni, hogy használt vagy ártott nekünk. Nem tudjuk, hogy a magyarországi politikusok nyilatkozatai eredményesebbek-e, mintha diplomáciai úton folytattak volna párbeszédet. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ennek kapcsán tereljük vissza a normalitás talajára a történéseket. A segítségnyújtást ebben az ügyben köszönjük, ha az szolidaritásból és önzetlenségből fakad, de ennek ellenére nem árt, ha szólnak nekünk, kapaszkodjunk meg, mert segítség érkezik” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hozzátette: egyetlen rossz politikai pillanat elég ahhoz, hogy olyan törvények szülessenek meg, amelyek korlátozzák a magyar nyelv használatát vagy a kettős állampolgárok státusát, ilyenekről szó esett a székely zászló körül kialakult, mesterségesen gerjesztett vitában.
Budapestnek üzent Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is: „Engem nem nagyon érdekel az, hogy jövőre a magyarországi választásokon melyik párt kap több szavazatot Erdélyben. Minket az kell érdekeljen, hogy ne gyűrűzzön be a magyarországi kampány ide, és ne rontsa a közhangulatot, és legyen jó eredményünk az európai parlamenti választásokon” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke.
A Szövetségi Képviselők Tanácsa megszavazta az RMDSZ XI. Kongresszusa szervezésére vonatkozó határozatot, továbbá a 2013-as évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-emlékévvé nyilvánította, illetve döntött a XI. kongresszus csíkszeredai helyszínéről. Az SZKT szombati ülésén átadták a 2012-es évre odaítélt Ezüstfenyő-díjakat. Évről évre azok a tisztségviselők kapják meg a kitüntetést, akik „jelentős erőfeszítéseket tesznek a szülőföld visszaszerzéséért, az RMDSZ programjának megvalósításáért”. A kitüntetettek között volt, post mortem Lőrincz Zsigmond, Kovászna tavaly ősszel elhunyt polgármestere is. A díjat a család megbízásából Tamás Sándor vette át.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen – jelentette be Kelemen Hunor elnök szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén. Nem akarnak az SZNT és az EMNP utánfutójává válni, ők a szülőföldön maradásért dolgoznak, és azon lesznek, hogy az alkotmánymódosítás során a romániai magyarságot államalkotó tényezőnek nyilvánítsák – ígérte.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke az SZKT ülésén kijelentette: a magyar szabadság napja – március 15. – a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló. Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll a mögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével – a székely zászlóval –, de fontosabb üzenetnek tartja, hogy „egy a zászló”. Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson. Kelemen Hunor – hivatali elődje felszólalása után – közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezetőtestületei is. „Az RMDSZ nem lesz az SZNT vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt” – jelentette ki. Hozzátette: egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Ellenzékben Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában hangsúlyozta, az RMDSZ a szülőföld megőrzéséért dolgozik, nem támogat az erdélyi magyarságot megosztó, a szülőföld feladásával számoló szórványstratégiát. Az RMDSZ elnöke ily módon reagált Szász Jenő szavaira, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” a lehetőségét vetette fel. Kelemen Hunor rámutatott: az RMDSZ szórványkollégiumok és a szórvány-Székelyföld partnerség működtetésével segíti a kisebbségben élő magyarok identitásának megőrzését, elköltöztetésük ötletét felelőtlennek tartja.
„A legutóbbi SZKT-n még létezett egy halvány reménysugár a szövetség kormányzati szerepére. Ez azóta szertefoszlott, most pedig arra vagyunk berendezkedve, hogy ellenzékből politizáljunk, és egy olyan 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalícióval állunk szemben, amelynek a mi szavazatainkra nincs szüksége. Így kell megőriznünk eddig megszerzett jogainkat, és meg kell próbálnunk tágítani ezek körét” – kezdte felszólalását a szövetségi elnök. Kifejtette: az RMDSZ-nek az a feladata, hogy az erdélyi magyarság érdekeit érvényesítse az alkotmánymódosításnál, a közigazgatási átszervezésnél. Az alkotmánymódosítás során fontosnak tartják a képviselőház és a szenátus hatásköreinek szétválasztását, korlátozni kell a sürgősségi kormányhatározatok és a felelősségvállalás általi döntéshozatalt, és az RMDSZ kitart az 1-es cikkely módosítása mellett, amelyből a nemzetállamra vonatkozó kifejezést szeretné kivenni, mert az nem felel meg a romániai valóságnak, a nemzeti kisebbségeket pedig államalkotó tényezőként akarják elismertetni – sorolta elképzeléseiket Kelemen Hunor. „A jelenlegi nyolc fejlesztési régió egy csődtömeg” – jelentette ki az idén esedékes régióátszervezés kapcsán, kiemelte: az RMDSZ szakértői több tervezetet is készítenek, amelyeket az önkormányzati tanácsok együttes tanácskozásán mutatnak be március elején, a szövetség pedig csak egy széles körű egyeztetés után hoz politikai döntést.
Üzenetek Budapestnek
„Arról, ami a székely zászló kitűzése kapcsán történt, még nem tudjuk eldönteni, hogy használt vagy ártott nekünk. Nem tudjuk, hogy a magyarországi politikusok nyilatkozatai eredményesebbek-e, mintha diplomáciai úton folytattak volna párbeszédet. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ennek kapcsán tereljük vissza a normalitás talajára a történéseket. A segítségnyújtást ebben az ügyben köszönjük, ha az szolidaritásból és önzetlenségből fakad, de ennek ellenére nem árt, ha szólnak nekünk, kapaszkodjunk meg, mert segítség érkezik” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hozzátette: egyetlen rossz politikai pillanat elég ahhoz, hogy olyan törvények szülessenek meg, amelyek korlátozzák a magyar nyelv használatát vagy a kettős állampolgárok státusát, ilyenekről szó esett a székely zászló körül kialakult, mesterségesen gerjesztett vitában.
Budapestnek üzent Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is: „Engem nem nagyon érdekel az, hogy jövőre a magyarországi választásokon melyik párt kap több szavazatot Erdélyben. Minket az kell érdekeljen, hogy ne gyűrűzzön be a magyarországi kampány ide, és ne rontsa a közhangulatot, és legyen jó eredményünk az európai parlamenti választásokon” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke.
A Szövetségi Képviselők Tanácsa megszavazta az RMDSZ XI. Kongresszusa szervezésére vonatkozó határozatot, továbbá a 2013-as évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-emlékévvé nyilvánította, illetve döntött a XI. kongresszus csíkszeredai helyszínéről. Az SZKT szombati ülésén átadták a 2012-es évre odaítélt Ezüstfenyő-díjakat. Évről évre azok a tisztségviselők kapják meg a kitüntetést, akik „jelentős erőfeszítéseket tesznek a szülőföld visszaszerzéséért, az RMDSZ programjának megvalósításáért”. A kitüntetettek között volt, post mortem Lőrincz Zsigmond, Kovászna tavaly ősszel elhunyt polgármestere is. A díjat a család megbízásából Tamás Sándor vette át.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),