Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején
A lakosság létszáma a korabeli összeírások tükrében
A 18. század eleji székelyföldi népességi viszonyok kérdése, az összlakosság tényleges létszámának megállapítása olyan kérdés, amely mindmáig megnyugtató feleletet nem kapott. Ekkor még nem készültek népességlétszámot felmérő statisztikai felmérések, vagyis népszámlálások, hanem csak különböző céllal kimutatások. Ilyenek voltak az adózási, katonai, egyházi és egyéb célú összeírások, amelyek segítségével igyekeztek megállapítani a történészek a népességi viszonyokat. Ezt tettük mi is, felhasználva e célból az 1703. és 1722. évi adóösszeírásokat, az 1702-es ingyensóra jogosultak listáját, illetve az 1712-15. évi nemesi lajstromokat.
A nyilvántartások közül a legteljesebbek az adófelmérések. Ezért azokat vettük alapul, majd a teljes népesség számának megállapítása érdekében kiegészítettük azokat az adómentes nemesek, a tisztviselők, egyházi személyek (lelkészek és tanítók), a nincstelenek, valamint a városlakók adataival.
Az adóösszeírások valamint a kiegészítő adatok alapján a székelyföldi családok létszáma és székenkénti megoszlása a 18. század elején az alábbi:
A kapott eredmények alapján a Székelyföldön 1703-ban mintegy 28.000-28.500 család élt. Ez 4.300-4.400 családdal több, mint az adózó népesség. A különbség tehát 17,6%. Ugyanakkor 1722-ben a különbség 3231 család, vagyis 12,8%-os.
Ez az összlétszám még a kiegészítések révén is meglepően alacsonynak tűnik. Hiszen kevesebb, mint a mai Marosvásárhelyé egymagában. De ha egy pillantást vetünk az országos helyzetre, kénytelenek vagyunk elfogadni az eredményeket. És ha a települések lakottságát nézzük, kitűnik, hogy a székely falvak lakottabbak voltak, mint az erdélyiek általában. Míg 1722-ben a 2103 erdélyi településen átlag 43,1 család élt, a 424 székelyföldi helységben (10 város, 3 kiváltságos hely és 411 falu) ez az átlag 49,1 család volt.
A Magyarországra és Erdélyre is kiterjedő 1720-as, illetve 1721–1722-es általános felmérés összesítő adatait Acsády Ignác már több mint egy évszázada közzétette. A kapott adatokat ő is túl alacsonynak találta, és a tényleges létszám megállapítása érdekében 50%-kal kiegészítette azokat, néhol ennél többel is. Eljárását azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal. Kutatásunk kapott eredményeit valósághűebbnek tekinthetjük.
Összevetve a két összeírást, kitűnik, hogy az eltelt két évtized alatt a családok létszáma 3180-nal, vagyis 11,2%-kal csökkent. És felvetődik a kérdés: miért történt, és ez a csökkenés valós vagy megtévesztő? Vagyis: összeegyeztethető-e a kortárs irodalomban fennmaradt leírásokkal, valamint egyéb levéltári adatokkal, vagy megtévesztőknek bizonyul?
A létszámcsökkenés okai
Ismert tény, hogy a demográfiai viszonyokra, a népesség gyarapodásának alakulására számtalan tényező hathatott. E téren az általunk tárgyalt időszakban a legnagyobb befolyásoló tényezők a nyolc évig tartó háború (az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc), valamint a rendkívüli természeti csapások voltak.
A háborús eseményekkel magyarázható, hogy 1707-ben hat aranyosszéki település vált ideiglenesen lakatlanná. Éspedig: Felvinc, Székelykocsárd, Harasztos, Aranyospolyán, Felsőszentmihályfalva és Inakfalva. Súlyos veszteségek érték 1708-ban a csíki és gyergyói településeket, mikor a császári csapatok végigpusztították a vidék falvait. Kisebb-nagyobb számú emberáldozatot követeltek a harcok más vidékeken is.
A szárazság
A legnagyobb veszteségeket azonban a természeti csapások okozták, a szárazság és a járványos betegségek, különösen a pestis. A szárazságot a kortársak közül többen is leírták. Az 1710. évi időjárásról azt írja Cserei Mihály, hogy: "Júniusban, júliusban oly rendkívül való szörnyű száraz meleg idők jártanak, melyhez hasonlókat soha nem értem, az emberek teljességgel semmit nem szánthattak, a gyümölcsök a fákon egyben főttenek fonyadtanak, a tavaszgabonák fel nem nőhettenek. Septemberben penig Molduvából számtalan sáskák jövének ki, kik a napnak fényét sokaságokkal befedték és az egész országot egyben járták, mindenféle zöldséget megettenek."
Az 1710. évinél súlyosabb szárazság, amely az egész Erdélyi Fejedelemségre kiterjedt, 1717-ben kezdődött és több mint két évig tartott, amiről több emlékíró is beszámolt. A kortárs Lakatos István csíkkozmási esperes- plébános írja, hogy: "1717-ik évben május 15-től 1719-nek september 2-ig merőben akkora szárazság volt, hogy csak egyszer is a föld terményének termesztésire nézve meg nem ázott, a földön annyira kiszáradtak a füvek gyökerei, úgy a fáké és a nádaké is, hogy a hol meggyúlt, azok lassan égtek a földben egy öl mélységre is, füstölve némely helyeken egy esztendeig s tovább is szünet nélkül: tavak, kutak, kisebb folyóvizek főképpen kiapadtak, hogy egy csepp vizet sem lehetett kapni bennek. Csíkban nem oly kegyetlenül, de Erdélynek némely részeiben, mint a Mezőségen közönségesen mind emberek, mind a barmok szomjúságaiktól üldöztetve szülötte földjeiket elhagyni, hogy szomjúság őket el ne pusztítsa, máshová költözni kényszerültek. Szemmel láttam, […] minden őszi és tavaszi vetések, melyek táplálják az emberi nemet – úgy a gyümölcsfák is – teljességgel semmit sem termettek. Itten 1718-ban, 1603-tól fogva nem ismert, hallatlan, akkora éhség lett, a mi hazánkban. Az éhségtől úgy elharapódzott a pestis, hogy némely falvakban annyian haltak el éhség, mint pestis miatt."
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely

Házkutatás a Néppárt kovásznai kampányirodájában
Január 24-én, csütörtök este hat rendőr jelent meg az Erdélyi Magyar Néppárt kovásznai kampányirodájában. A rendőrök házkutatási paranccsal érkeztek, és elmondták, hogy a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás.
A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutatták az irodában, az üres számítógépdobozoktól az asztalokon levő írószeres tárolókig, még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak. Tüzetesen átkutatták a Néppárt kampányanyagait – plakátokat, szórólapokat stb. – tartalmazó dobozokat is.
Az Erdélyi Magyar Néppárt teljes mértékben tiszteletben tartja a rendőrség, a nyomozóhatóság és az igazságszolgáltatás munkáját, bátorítja a hatékony bűnüldözést, és reméli, hogy a kovásznai házkutatás ennek jegyében történt.
Azt azonban furcsának találjuk, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást.
Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását.
Románia demokratikus jogállamként határozza meg önmagát és az Erdélyi Magyar Néppárt is szeretné annak tekinteni. Amennyiben a csütörtöki házkutatás valóban megfélemlítő célzattal, esetleg politikai megrendelésre történt, akkor a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.
Papp Előd, székelyföldi alelnök
Erdélyi Magyar Néppárt
Nyugati Jelen (Arad),

Megfélemlítésnek vélik a házkutatást
Csütörtök este a rendőrség házkutatást tartott az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kovásznai kampányirodájában, a párt tegnap kiadott nyilatkozatában az akciót megfélemlítésnek vélik.
A Papp Előd székelyföldi alelnök által jegyzett közlemény szerint csütörtök este hat rendőr házkutatási parancsot felmutatva jelent meg a kampányirodában, mint mondták, a párt által bérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás. A házkutatás során a rendőrök csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, de az időközi polgármester-választásra készülő párt irodájában „mindent átkutattak az üres számítógépdobozoktól az asztalokon levő írószeres tárolókig, még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak”, sőt, tüzetesen átkutatták a kampányanyagok dobozait is. A párt közölte, tiszteletben tartja a rendőrség, a nyomozóhatóság és az igazságszolgáltatás munkáját, bátorítja a hatékony bűnüldözést, és reméli, hogy a kovásznai házkutatás is ennek a jegyében történt, bár furcsának találják, hogy „éppen kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom, és tart házkutatást.” „Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását” – fogalmaz Papp Előd EMNP-alelnök. Iulia Grigoraş, a megyei rendőrkapitányság szóvivője szerint a rendőrség ügyészségi felhatalmazás alapján járt el, és a helyszínen szembesült azzal, hogy az illető helyiségben már nem bár, hanem kampányiroda működik. Ezek után már nem került sor házkutatásra – nyilatkozta a szóvivő. Iulia Grigoraş azt is megemlítette, a kampányirodában nem tudták bemutatni a helyiség bérleti szerződését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lőrincz György tükröt tart
Mondhatni bármely elbeszélő alaptörekvése mögött ott kell lennie annak a hitnek és motívumnak, amelyet nagy német kortársunk, Siegfried Lenz egy vele készült interjúban úgy fogalmazott meg, hogy történetek elbeszélése útján megérthető a világ.
Ez a gondolat vezethette Lőrincz Györgyöt is új regényének megírásakor, minthogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar világunkat, legalábbis annak egy szeletét kívánja megérteni egy mindennapi történet elbeszélésével. Az író által elbeszélt történet a mai – az egyik szereplőt idézve – „zavart kor”-ról (200.) s az önmagát kereső emberről szól, a főhős szerint ugyanis azzal a kérdéssel telik az élet, hogy „kik is vagyunk valójában.” (162.) A történet középpontjában egy székelyföldi kisvárosban, felismerhetően Székelyudvarhelyen élő értelmiségi család áll. A szülők egyetlen lánya érettségi után Budapestre kerül főiskolára, de egy idő után egyre inkább az élvezeteket keresi, kitartottja lesz egy idős férfinak, majd a nagyvárosi alvilág magába szippantja, kábítószer áldozatává válik, s mindez a szülőkkel való kapcsolat megromlását, sőt megszakadását is maga után vonja. A folyamat bemutatása a realizmus jegyében s az epika hagyományos eszközeivel történik. Az eseményeken kívül álló elbeszélő szeme végig a főszereplőn, követi annak nehéz lelki tusáját, aki – ahogy magában az anyában megfogalmazódik – a „fájdalom tövissel kirakott útját” járja (18.), de a szó konkrét értelmében is bejárja két alkalommal is a fővárost, reménykedve lánya megtalálásában és visszaszerzésében. A szülők első generációs értelmiségiek, az apa, Gordon Tamás gazdagabb, az anya, Gordon Mária Réka szegényebb tanyasi-falusi parasztcsaládból származik. Egyetlen lányuk, Hanga a középiskolát már más városban, a megyeszékhelyen végzi, s kintlakó diáklányként nem tud ellenállni, mint osztály- és nemzedéktársai közül annyian, a szabados élet kisebb-nagyobb csábításainak. Megveti a kiszámítható életvitelt, keresi az élvezeteket, a mámort, mert úgymond álmodni akar... A maga módján lázad mind a szülők, mind a világ ellen. A főiskolás évek alatt aztán mindezek a hajlamok a végletekig fokozódnak. Egyrészt egy nyers és kirekesztő magyar valósággal találkozik, s így látnia kell a gyermekkorától beléje táplált magyarságtudat értéktelenségét az általa belakott kisvilágban, másrészt enged annak a csábításnak, amit a szabadság dzsungele a nagyvárosban felkínál számára. A szülőkben kétség támad, látva lányuk számukra érthetetlen viselkedését és cselekedeteit (kerüli az anyjával való találkozást, aki csak azért utazott Pestre egy alkalommal, hogy láthassa őt, sőt, félrevezeti, becsapja, a megbeszélt találkákra nem megy el), majd magukban megrendülve keresik a magyarázatot az egyre váratlanabb helyzetekre, amelyekbe lányuk kerül, s mindeközben házastársi viszonyuk is elhidegül... Próbálják felülvizsgálni nevelési módszereiket – az apa, ha nem is az idejében elcsattanó pofonok, de a szigorú normák híve volt, az anya pedig helyt adott a gyermeki öntörvényűségnek, a személyiség úgymond szabad kiteljesedésének –, de még családtörténeti „kutatásba” is belefog az anya, keresve a gyökereket lánya deviáns viselkedését illetően, hasonlóképpen töpreng az új világ beálltán, amely szerinte az emberben feltámadó rossz egyik forrása. Az elbeszélés jelene mindössze három napot érint. 2005 augusztusában egy elektronikus úton kapott levélbeli értesítésre még aznap este autóbusszal a magyar fővárosba utazik Hanga anyja, hogy aztán az érkezést követő két nap keresse lányát, akinek – az értesítés szerint – napok óta nincs, mit ennie. A regényben elbeszélt események viszont egy fél életet fognak át időben, sőt, a családtörténeti kutakodások alkalmával felidézett alakok és események elbeszélésével mondhatni az egész 20. századot úgy, ahogy az nyomot hagyott a két család sorsában. Lőrincz György új regényéről igazán elmondható, hogy tükör, melyben ki-ki szemlélheti önmagát, eltöprenghet saját életén, a szülő például, hogy adott helyzetben mit tett helyesen, s mely döntéseiben lehetett volna bölcsebb, miért s hogyan válhat valaki gyermeke elveszetté, de az elbeszélés módja s maga az epikai építkezés már magáról az íróról s alkotásáról is képet ad az olvasónak. A szív hangjait erős kezdéssel indítja a szerző, a főszereplő egykori diákjának levelével, amelyből lánya kilátástalan helyzetéről értesül a hetek-hónapok óta feloldhatatlan feszültségben és tehetetlenségben élő anya, majd ezt a levélszöveget követően veszi át a szót az elbeszélő, hogy fordulatos módon s részletezően mesélje el levélbe foglalt, a lányról készült és súlyos aggodalomra okot adó helyzetjelentés előzményeit, illetve mindazt, amint az anya a csakis az anyákban élő erős akarat és szeretet, azaz a szív hangjaira hallgatva a milliós nagyvárosban lánya keresésére indul, kevés együttérzést, annál több közönyt, megvetést és megalázást elszenvedve. Egy ilyen egyszerű (?) történet előadása jó helyzetteremtő hajlamot feltételez az író részéről, ugyanakkor változatos közlésformák alkalmazását „írja elő” a szerzőnek, továbbá a feszültségteremtés és -oldás eszközeinek (késleltetés, megszakítás s a többi) mértéktartó használatát, hogy epikai hitelre tehessen szert a mű, s az olvasót magával ragadhassa. Az anyát gyötrő gondok vagy a töprengések visszaadásában fontosak a belső monológok, a párbeszédek meg az anya és a lánya között feszülő ellentétek pontos ábrázolásának eszközei. Figyelmet érdemel, hogy Lőrincz György regényében az anya és lánya közti beszélgetések, illetve a kapcsolattartás a ma használatos technikai eszközök és csatornák útján valósul meg (chat, skype, e-mail, messenger, rövid üzenetek váltása), s ennek hiteles bemutatása végett nyelvi és stiláris téren is kiszélesedik a mű amúgy metaforikus nyelvezetének skálája, hasonlóképpen gazdagodik még a pesti zsargonnal, amelyhez egy-két élethelyzet megjelenítésekor fordul az elbeszélő, akkor például, amikor az anya az aluljárók népe közt próbál lánya nyomára bukkanni, illetve amikor egy drogkereskedőnél érdeklődik utána, s aki arrogáns viselkedésével az anya pillanatnyi lelki összeomlását is előidézi. Utóbbi helyzetben szenvedi el az anya pesti felderítő útja során a legsúlyosabb megalázást, miszerint önkívületében ugyanannak az ágyába kerül, aki őt erkölcsileg megalázta – de akinek köszönhetően talán mégis rátalál lányára! –, nem érzem igazán ebbe a történetbe illő, és még kevésbé, sikerült befejezésnek. Bár a szív hangjait nem könnyű az értelem nyelvére átültetni... Összefoglalva azt mondhatja recenzens, hogy Lőrincz György írói tükre nem torzít, érdemes naponta belenézni, illetve jó, ha fel-felidézzük, amit mutat.
Borcsa János
Lőrincz György: A szív hangjai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Partiumi deportáltak
A második világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján 75 ezer romániai német ajkú lakóst deportáltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Nekik mindössze az volt a bűnük, hogy német származásúak voltak.
Az Arad megyei Simonyi falváról közel hatvanan járták meg az Urált, és Szibériát, közülük több mint tucatnyian vissza sem tértek. A 2008-ban állított emlékművön 33 férfi és 26 nő neve olvasható. A legfiatalabb deportált mindössze 17 éves volt, és az elhurcoltak között volt apa és fia is, akik közül egyikük sem tért vissza. A 68 évvel ezelőtt történteknek ma már egyetlen túlélője sem él a faluban.
Az egykori telepes faluban valamikor jelentős német közösség élt, sokan találtak itt otthont a Bánságból, vagy a mai Magyarország területéről, Gyula környékéről is, de mára számarányuk már nagyon megcsappant.
A kényszermunka megpróbáltatásainak szörnyű emlékét a hozzátartozók, és a leszármazottaik mind a mai napig magukban őrzik, megrázó eseményeket elevenítenek fel a mikrofon előtt.
Ám a deportáltak megpróbáltatásai nem értek véget a kényszermunka leteltével, mert miután hazatérhettek, sokukat közülük kulákoknak nyilvánítottak, és a Bărăganba vitték őket munkatáborba. Aki túlélte a román diktatúra öt éves munkatáborainak megpróbáltatásait, az az első adandó alkalommal az anyaországba költözött.
A deportáltak emlékére szervezett ünnepségen Haász Tibor, Tőrmiske polgármestere az emlékmű üzenetére hívta fel a figyelmet: a jelen és a következő generáció figyeljen oda, hogy ilyen atrocitás soha többé ne forduljon elő.
Mind a mai napig a deportáltaktól, de a leszármazottaiktól sem kért senki bocsánatot és még csak remény sincs kárpótlásukra.
Duna Tv
Erdély.ma,

Taps az ünnepeltnek: 20 éves a Téka Alapítvány
Vasárnap hajnalig tartott a szamosújvári művelődési alapítvány kedden kezdődött születésnapi rendezvénysorozata. Minden korosztályt megszólító, sokszínű programok várták a város lakóit, akik pozitívan válaszoltak: minden rendezvény telt házzal zajlott.
A Magyar Kultúra Napján, Bartók és Kodály műveivel ismerkedhettünk Kovács Hajnal zenetanárnő segítségével, Simó Júlia illyefalvi tervező gyönyörű ruhakollekcióját csodálva.
Múlt és jelen folyamatosságára mutatott rá a szerdán szervezett Sütő György matematika emlékverseny (5-12 osztályosok számára), melyet a mostani matematikatanárok szerveztek. Városunk legendás matematikatanára, nevelője emlékére az örmény temetőben kialakított emlékhelyen plakettet avattak, ahol díjazták a kis matematikusokat, de volt diákok (románok és magyarok egyaránt) emlékeztek, méltatva egykori tanáruk, osztályfőnökük munkáját. Este a Téka Alapítvány konferenciatermében Pál Emese művészettörténész, doktorandusz, Világosító Szent Gergely ábrázolásai erdélyi oltárképeken című vetített képes előadásából az örmények nagy szentjének életútját és kínszenvedéseit ismerhettük meg, valamint rácsodálkozhattunk erdélyi, velencei, indiai ábrázolások párhuzamaira.
Csütörtökön Orbán János Dénes volt a Hayak kávézóban zajló irodalmi kávéház vendége, aki szövegeiből olvasott fel, majd Debreczeni Orsolya helyi magyartanár, az esemény moderátora kérdezett. Olyan témákról hallhattak a jelenlevők, mint a költő kedvencei, a mai olvasó elvárásai, a szavak létjogosultsága. Az est a Tékában folytatódott filmvetítéssel, amely az induló filmklub bevezető eseménye is volt egyben.
Vajdasági fiatalok vendégszereplése
Péntek délelőtt az elemisek rendhagyó zeneórán vehettek részt, délután az óvodásokkal együtt rendhagyó Prücskök-játszóházban temettük már a telet. A közös farsangoláson népi gyermekjátékokat, táncokat ismételtünk, új farsangi dalt tanultunk, melyet el is énekeltünk az égő kiszebáb körül. A kiszebáb nem égett magára, magával vitte papírfecnire rajzolt huncutkodásainkat is. A játszóház közös fánkevéssel zárult.
19 órától az adai, vajdasági fiatalok vendégszereplése volt a helyi Művelődési Házban. A Diend című darab a végzős fiatalok zenés kálváriája, a középiskolás végzős diákok problémáit mutatja be, sajátos látásmódban. A továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás korántsem egyszerű és fájdalommentes, az adai diákok ezt nagyon hűen tolmácsolták.
Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.
Kórustalálkozó első alkalommal
Szombat reggel is benépesült a szamosújvári Művelődési Ház. Első alkalommal szervezett a Téka Alapítvány kórustalálkozót, amely sikeresnek bizonyult. Fellépett a szamosújvári Művelődési Ház kórusa, kolozsvári és szamosújvári baptista egyházak kórusa, a szamosújvári örmény, görög katolikus, református és ortodox énekkarok, valamint a békéscsabai Trefort Ágoston Szakközépiskola Fiúkórusa és a házigazda Rozmaring népdalkórus. A telt ház előtt zajlott bemutatkozást kötetlen beszélgetés, ismerkedés zárta.
A táncházszervezéstől a Nemzeti Intézményig című könyv bemutatására délután került sor a Téka Alapítvány konferenciatermében. Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány elnöke szerkesztésében, a könyvben a történelmi adatokon, sajtóanyagokon és fotókon túl, méltatások és a régi és jelenlegi tagok, munkatársak szubjektív visszaemlékezései is helyet kaptak. Dokumentum és olvasmány egyben. A médiapartner Kolozsvári Rádió munkatársai ajándékát is megtekinthettük, olyan videoanyagot, amelyben a 20 év fontosabb interjúi, eseményei villantak fel. Majd a Harmadik Zenekar és Katona Annamária népdala, a Kaláka és Téka csapata köszönte meg Balázs-Bécsi Attilának az eddigi munkáját. Balázs-Bécsi Vilmosnak, első koreográfusunknak ma is meghatározó szerepe van a Kaláka életében, tőle tanultunk nemcsak tánclépést, fegyelmet, de emberséget és tartást is.
Ezt követően a Művelődési Ház nagyon szűkösnek bizonyult. A szamosújvári közönségen kívül sok közéleti személyiség is megtisztelt jelenlétével: Kallós Zoli bácsi, aki kezdettől fogva támogatta munkánkat, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és kabinetigazgatója, Nagy Zoltán, valamint a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárságának részéről Brendus Réka főosztályvezető és Nagy Bercel kabinetigazgató. Ott volt Kötő József, a Téka mindenkori jó barátja, Máté András Levente, László Attila, Vákár István valamint megyei és helyi tanácsosok. Képviseltette magát a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a helyi polgármesteri hivatal, de az abai (magyarországi) testvérvárosunk is.
Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület részéről Goldschmied József és Kovács Zoltán a magyar kormány ezüstérmét adták át a tánccsoportnak és alapítványnak illetve egy interaktív táblát az épülő iskolába. A gálaműsort ünnepélyesen megnyitotta Kelemen Hunor, aki biztosította a Tékát az RMDSZ támogatásáról, Nagy Bercel és a helyi polgármester, aki ugyancsak gratulált és további együttműködésben látja a közös terveink megvalósulását.
A 2010-ben alapított Téka díjat idén Harangozó Imre, újkígyósi néprajzkutató kapta, az Elismerő Oklevelet a helyi 51 számú Czetz János Cserkészcsapat. A díjat annak ítéljük oda, aki évek óta támogatta a Tékát, ugyanakkor barátaink is lettek. A helyi cserkészcsapat sok rendezvényen, mint a mostaniban is partnerünk. Gratulálunk a kitüntetetteknek.
A gálaműsoron felléptek a Kaláka baráttánccsoportjai: a balánbányai Ördögborda Prücskök, a dési Aranyeső, a kolozsvári Zurboló, Ördögtérgye. Bemutatkozott a Rozmaring népdalkör és ifjú zenekarunk, a Kontra Banda. A Harmadik zenekar a Sóvirág zenekarban velük együtt zenélő Prózsa Tündére emlékezett, aki már 10 éve nincs köztünk. Vendégeink voltak a kárpátaljai Csapról az Arabeszk együttes, és az eszényi Ritmus néptánccsoport.
Minden születésnapon az ünnepeltté a legnagyobb taps, most se volt ez másként. Újdonságként ezen a születésnapon felléptek az egykori Kalákások gyerekei is.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár),

Házkutatást tartottak a Néppártnál, az RMDSZ elhatárolódik
Rendőrök kutatták át az EMNP kovásznai kampányirodáját, a párt vezetői úgy vélik, nem véletlen történt az eset, és akár politikai megrendelés is állhat mögötte. Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre, és kijelentette: az RMDSZ elhatárolódik a történtektől.
Közleményben jelezte az EMNP, hogy csütörtök este hat rendőr jelent meg a kovásznai kampányirodájában házkutatási paranccsal, és elmondták, a Néppárt által kibérelt irodahelyiséget is magában foglaló ingatlan tulajdonosa ügyében vizsgálódnak, aki ellen 2011-ben indult bűnvádi eljárás. A házkutatás során csempészett cigarettát és alkoholt kerestek, és mindent átkutattak az irodában az üres számítógépdobozoktól az asztalokon lévő írószertartókig, de még a szemeteszsákokban is könyékig turkáltak.
A Néppárt vezetői furcsának találják, hogy éppen egy polgármester-választásra készülő párt irodájában, kampányidőszakban jelenik meg a karhatalom és tart házkutatást. „Ha a kovásznai rendőrségi akció valódi célja a megfélemlítés, akkor a lehető leghatározottabban el kell ítélnünk azt, és fel kell szólítanunk az illetékeseket, hogy hagyják abba az 1989 előtti időket idéző módszerek alkalmazását” – írták. A párt vezetőiben az is felmerült, hogy esetleg politikai megrendelésre történt a házkutatás, ezáltal pedig a jogállamiság és a demokrácia elvei és értékei alapjaikban rendülnek meg. „Ebben az esetben bármikor elveszítheti a jogbiztonságát bárki, aki – a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával – nem feltétlenül támogatja a hatalom, illetve a hatalomhoz közeli erők álláspontját.”
Bár közleményükben egyetlen politikai pártot sem nevesítenek, Thiesz János RMDSZ-es polgármesterjelölt reagált az esetre. A politikus a Székelyhon.ro-nak elmondta: teljes mértékben elhatárolódik mindenféle esetleges rágalomtól, hiszen jelenleg sem tartózkodik a városban, nem tudja mi történik. „Teljes mértékben elítélem ezt, ami történt, és most szereztem csak tudomást róla. Személy szerint azt sem tudom, hol található a Néppárt kampányirodája, csupán a demokráciaközpontot ismerem, de az RMDSZ nem rendelt el semmiféle házkutatást” – mondta Thiesz János.
Papp Előd, az EMNP székelyföldi alelnöke a Székelyhon megkeresésére úgy nyilatkozott, hogy az általuk kiadott közlemény egyértelmű és világos: „Egyértelmű, hogy ki áll a dolog mögött. A házkutatás teljes mértékben szabályosan és törvényesen történt, a kollégáim tanúként voltak jelen, de nagyon furcsállom, hogy pont most, ebben a kampányidőszakban, pont ebben a helyiségben kutakodnak a Néppárt dolgai között.”
Iulia Grigoras, a Kovászna megyei rendőrkapitányság szóvivője az MTI-nek elmondta, a rendőrség ügyészségi felhatalmazás alapján járt el, és a helyszínen szembesült azzal, hogy az illető helyiségben már nem bár, hanem kampányiroda működik. "Ezek után már nem került sor házkutatásra" - nyilatkozta a szóvivő. Iulia Grigoras azt is megemlítette, az érintettek nem tudták bemutatni a helyiség bérleti szerződését.
Bús Ildikó
Krónika (Kolozsvár),

Markó Béla szerint Kós Károly öröksége mindenkié
Kós Károly szellemi öröksége mindenkié, aki jót akar az erdélyi magyar népnek - reagált Markó Béla azokra a bírálatokra, amelyek a személyét és az általa vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványt érték azt követően, hogy Kolozsvárra hívta a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnökségét, és együttműködési szerződést kötött az MSZP Táncsics Mihály Alapítványával.
A Markó Béla politikai esszéjét a maszol.ro portál közölte hétfőn. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnöke szerint "túl egyszerű lenne a magyar-magyar viszonyt arra redukálni, hogy jön az urna, megy az urna, hozzák a hamvakat, viszik a szavazatokat...".
Markó szerint képmutatás "pártot uszítani az RMDSZ-re", "utána pedig értetlenkedni, hogy miért nem vagyunk hűségesek". "Azok vagyunk. De nem a magyarországi politika lehangoló, presztízs-romboló zűrzavarához, nem a máris elkezdődött ottani választási kampányhoz, hanem közös nemzeti érdekeinkhez" - jelentette ki. Hozzátette, a nemzetnek csak akkor van lehetősége szellemiekben, anyagiakban gyarapodni, ha befogadó lesz, és nem kirekesztő.
Az RMDSZ volt elnöke nyomatékosította: ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni. Szerinte aki nem látja, hogy Magyarországon politikai szekértáborok akarják magukénak az erdélyi magyarságot, az semmit sem ért a Kárpát-medence jelenlegi állapotából. "Aki nem veszi észre, hogy nacionalista szlovákok, szerbek, ukránok, románok nevetnek a markukba megosztottságunk láttán, az nem ismeri a huszadik század balkáni és kelet-közép-európai történelmét" - fogalmazott Markó.
A szenátor közölte, számára magától értetődőnek tűnt, hogy Kós Károly nevét viselje az az alapítvány, amelyet bejegyzésekor közéleti fórumként képzeltek el. Megállapította, Wass Albert vagy Nyírő József kultusza helyett sokkal inkább a transzszilván eszmeiséget megtestesítő Kós Károly kultuszára lenne szükség Erdélyben.
Markó Béla hevesen bírálta Tőkés Lászlót, aki korábban nyilatkozatban foglalt állást az MSZP kolozsvári meghívása ellen. Leszögezte: Tőkés Lászlónak "több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen".
Leszögezte, aki Erdélyben tartós jövőt akar a magyaroknak, az nem ideológiákról, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról "papol", hanem megpróbál minél többeket a közös célok mellé állítani. Korábban az RMDSZ erdélyi politikai ellenfelei, továbbá Kós Károly egyik unokája is tiltakozott amiatt, hogy a nagyapja nevét viselő alapítványt politikai törekvések szolgálatába állították.
MTI

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

Bernádyra szavazott az iskolaszék
Január 24-én ülésezett a 2-es számú általános iskola iskolaszéke; többórás vita után végül egyszavazatnyi különbséggel elfogadták, hogy az oktatási intézmény felvegye a dr. Bernády György nevet. Mint ismeretes, a névadás körüli politikai csatározás 2011 decemberétől tart. Az ügy többször megrekedt, s amikor úgy látszott, hogy végre sikerül a névadás, az új tanügyi törvény miatt az eljárást elölről kellett kezdeni.
Az RMDSZ kezdeményezésére a helyi tanács 2011 decemberében elfogadta a 430-as határozatot, amelyben jóváhagyták a névadást. Akkor a tanácsi határozatot a főispáni hivatal jogosnak ítélte, hátravolt hát a végrehajtás. Közben az eljárásnak megfelelően a polgármesteri hivatal kikérte a megyei névadó bizottság véleményét, azonban a 60 napos határidő alatt nem véleményezték, így hallgatólagosan elfogadottnak tekintették a határozatot. 2012 áprilisában a megyei tanfelügyelőség véleményezését is kérték, innen sem jött válasz a törvényes 30 napos határidőben. Közben az RMDSZ 2012 áprilisában hivatalosan kérte, hogy váltsák le Baciut igazgatónőt, mivel a kétnyelvű tábla adományozásakor visszaélt hatalmával. Mindezek ellenére június 13-án megszületett az iskolaszéki döntés, és a szóban forgó igazgatónő is aláírta az erre vonatkozó jegyzőkönyvet. 2012 augusztusában a városi tanács és a polgármesteri hivatal kijelölte képviselőjét az iskolaszékben. Novemberben a Dr. Bernády György Alapítvány saját költségére elkészíttette az iskolanévtáblát, és ezt a szülői bizottságnak adományozta. Ezen a kerekasztal-megbeszélésen a Bernády-névadás kezdeményezői, valamint az RMDSZ politikusai, Benedek István, Borbély László, Frunda György, Kerekes Károly megegyeztek abban, hogy az új tanügyi törvény előírásainak tiszteletben tartása érdekében a 2-es iskola névváltozási eljárását elölről kell kezdeni. S azt is megígérték a politikusok, hogy a parlamenti választásokat, illetve az ünnepeket követően ismét terítékre kerül az ügy.
Végül ennek megfelelően, a 2012–2013-as iskolai év első iskolaszéki ülését sok halogatás után 2013. január 17-re tűzték ki, amikor dr. Benedek István (az önkormányzatot képviseli az iskolaszékben) javasolta az iskolanévadást is, de ezt a napirendi pontot az iskolaigazgató kérésére január 24-ére elnapolták. A január 17-i gyűlésen a vezetőségi tanács román tagjai aggodalmukat fejezték ki, hogy a magyar személyiségről elnevezett iskola azt jelentené, hogy a román tagozat megszűnik ebben az iskolában, sőt az is felmerült, hogy vezetőségváltás lesz, amelynek célja, hogy magyar legyen az oktatási intézmény vezetője. A szülők ezt a hamis vádat visszautasították, és beadványban kérték az iskola álláspontját a magyar tagozatot érintő sértő megnyilvánulásokkal szemben. Annak ellenére, hogy a szülői akciócsoport személyes tárgyalása nyomán Borbély László és Markó Béla ígéretet tettek arra, hogy a névadásnak nem lesznek politikai vetületei, a január 24-i iskolaszéki ülésen az iskolaigazgató továbbra is ellenezte a névadást, sőt megkérdőjelezte az iskolaszék megalakulásának jogosságát.
Az iskolaszéki ülésen jelen levő Csegzi Sándor (a polgármesteri hivatal megbízottja az iskolaszékben) lapunknak elmondta, valóban nehéz döntés született, hiszen el kellett oszlatniuk az oktatási intézmény vezetőségének aggodalmait az iskola jövőjét illetően, azt, hogy az iskolából nem helyezik át a román tannyelvű osztályokat, és nem kerül az intézmény élére magyar igazgató. Azzal érveltek, hogy a Marosvásárhelyen levő 13 középiskola közül egy sem viseli magyar személyiség nevét, s mi sem lenne méltóbb, mint az, hogy a várost korszerűsítő dr. Bernády György neve olyan épületre kerüljön, amit ő építtetett. Arról is biztosították az oktatási intézmény képviselőit, hogy az iskolaszék, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács képviselői felvállalják az ügyből fakadó konfliktuskezelést a tanárok-szülők, diákok-diákok, tanárok-tanárok között. Végül 5-4 arányban sikerült megszavaztatni, hogy a 2-es számú iskola dr. Bernády György nevét viselje, a testület elutasította, hogy a tanintézet iskolaközpont legyen.
Dr. Benedek István, a városi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője elmondta, a következő lépésben össze kell üljön a helyi tanács névadó bizottsága, itt nem akadályozza majd meg senki az elnevezést, utána a korábbi eljárásnak megfelelően konzultatív jelleggel a megyei névadó bizottság elé terjesztik az iskolaszéki döntést. A tanácsos ígéretet tett arra, hogy megsürgeti az eljárást, mert szeretné, ha a helyi tanács februári soros ülésén napirendre tűznék a névadást. A politikus reményét fejezte ki, hogy a tanácsban lesznek olyan józan gondolkodású kollégák, akik az RMDSZ mellé állnak és megszavazzák a határozattervezetet. Mindezek ellenére, a tanügyi törvénynek megfelelően, hivatalosan az iskola az új tanévben szeptember elsejétől veheti fel a dr. Bernády György nevét.
A Szülői akciócsoport a Bernády György névadásért, illetve a CEMO polgárjogi szervezet szerint az iskolaszéki határozat hatalmas áttörést jelent a marosvásárhelyi általános iskolák szintjén. Az elmúlt 20 év során eddig soha egyetlenegy általános iskolában sem sikerült a vezetőségi tanácstagoknak magyar személyiség nevét megszavazni, sőt még javasolni sem. "Szilárd meggyőződésünk, hogy a sikeres szavazás elsősorban a szülők eddigi, több mint egyéves harcának köszönhető, lévén, hogy a szülői bizottság az elmúlt időben azonnal reagált, mikor törvénytelenséget vagy a magyar gyerekeket érő diszkrimináló intézkedéseket tapasztalt" – áll többek között a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményükben. A kezdeményező civilek azt is kérték a politikusoktól, hogy három hónapon belül kerüljön a névadás a városi tanács elé, és fogadják el az iskolaszéki döntést, hogy a gyerekek a Dr. Bernády György Általános Iskolában kezdjék az új tanévet.
A jelek szerint az ügy végre sínen van…
(vajda)

Szellemi központot tervez a Téka Alapítvány
A szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése.
Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást.
A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne.
Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

Egy népszerű osztályt szüntetnek meg az Elektromaros szakközépiskolában
A tantestület tiltakozik
A Megyei Tanfelügyelőségen elkészítették a 2013-14-es év beiskolázási tervezetét, és továbbították a tanügyminisztériumba. Az ősztől 57 magyar kilencedik osztályt terveztek, akárcsak az elmúlt évben. Az idén a fő törekvés az volt, hogy a szakközépiskolákban szakosztályok, az elméleti líceumokban elméleti osztályok működjenek – válaszolta kérdésünkre Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes. Ezzel magyarázza, hogy a Sincai szakközépiskolából a humán osztályt áttették a Mihai Eminescu tanítóképzőbe, ahol tanító és óvodapedagógus, programszervező, valamint a szóban forgó humán osztályt indítják. A Szász Adalbert Sportlíceumban a szülők múlt évi kérésének eleget téve az idén két magyar osztály lesz.
A további szempontok Illés Ildikó szerint azok voltak, hogy lehetőleg minden vegyes tannyelvű iskolában egyforma számú román és magyar osztályt indítsanak, és a magyar osztályok száma lehetőleg kettő legyen, kilencedik után ugyanis eldől, hogy ki azok, akik megbírják a szakközépiskolát, a többieket pedig szakiskolába irányítják. Továbbra is szem előtt tartották, hogy a szakok többségén anyanyelvükön tanulhassanak a végzősök. Szeretnék, ha a szülők és a pedagógusok az érdeklődésüknek és képességeiknek megfelelő szakra irányítanák a középiskolába lépőket, akik anyanyelvükön folytatnák a kilencedik osztályt is.
A beiskolázási terv "szépséghibája", ami már az első nap felháborodást váltott ki, hogy az Elektromaros szakközépiskolában megszüntették az 1995 óta jó működő intenzív matematika- informatika osztályt, amely a Bolyai után a legnépszerűbb volt a reál tantárgyakat kedvelő diákok körében. A végzősökről elégedetten nyilatkoztak a Sapientia egyetem tanárai is, hisz a többségük ott folytatta a tanulmányait.
Ezért dr. Dávid László rektor és Horváth Gabriella, a pedagógusszövetség megyei szervezetének elnöke megbeszélést folytatott Somesan Stefan főtanfelügyelővel és helyettesével, Illés Ildikóval, akiktől azt kérték, hogy az osztály maradjon meg az eredeti helyén, ahol immár 17 éve felkészült tanárok oktatnak, és a megfelelő géppark is adott ahhoz, hogy diákokat jól felkészítsék a választott tantárgyakból. A tárgyalás majdnem eredménytelen volt, hisz amint dr. Dávid László professzor elmondta, mindössze azt az ígéretet kapták, hogy talán az Egyesülés (Unirea) középiskolába helyezik át az osztályt, amelynek a helyében turisztika szakot indíthat az Elektromaros iskola. Az áthelyezést pedig úgy képzelik el, hogy a természettudomány vagy a társadalomtudomány szakos osztályok közül az egyik helyében lenne a matematika- informatika szak. Kétséges, hogy az iskola hajlandó lesz-e profilt változtatni, másrészt pedig egy reál vagy egy humán osztály elvesztését jelentené mindenképpen.
Az Elektromaros szakközépiskola pedagógusközössége ötven tanár aláírásával petíciót nyújtott be a tanfelügyelőségre, amelyben az intenzív matematika-informatika osztály megszüntetése vagy elköltöztetése ellen érvelnek. Elsősorban azzal, hogy végzőseik sikeresen és érettségiztek és nyertek felvételt a műszaki egyetemekre, jó eredményeket értek el a nemzetközi vetélkedőkön és a tantárgyversenyeken, amelyeknek az országos szakaszára is eljutottak. Az informatikát tanuló diákok jól együttműködtek az automatizálás, számítástechnika, elektromechanika szakos társaikkal, akiknek programokat írtak. Az iskola három szaklaboratóriumában 75 számítógéppel rendelkezik.
A tantestülettel egyetértve úgy gondoljuk, hogy az informatikaosztály megszüntetése a magyar diákok lehetőségeinek a megnyirbálását, a magyar tagozat gyengítését jelenti. A szaktárca államtitkárától, Király Andrástól kapott tájékoztatás szerint valóban volt egy ajánlás az elméleti és a szakközépiskolai osztályok szétválasztására, de nem kötelező jelleggel. Az államtitkár azt is elmondta, hogy a szülőkkel való tanácskozás is meg kellett volna előzze a beiskolázási terv elkészítését, mielőtt még az egyik legnépszerűbb magyar osztály felszámolásáról döntöttek volna. Hadd tegyük hozzá, hogy több olyan iskola maradt a megyében, ahol továbbra is mind a két típusú osztály megtalálható.
Felvetésünkre Somesan Stefan főtanfelügyelő azt válaszolta, hogy a megyei gazdasági érdekeknek megfelelően jártak el, azon utasítás alapján, hogy "ne zagyválják össze" az iskolákat (sâ nu facem ghicevi din scoli).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Múltunk, hőseink, áldozataink emlékezetére
Tartalmas és sikeres évet tudhat maga mögött az aradi In memoriam 1956 Egyesület. Már rögtön az év elején – márciusban – megnyerték a Magyar Külügyminisztérium pályázatát, melyet a külföldi magyar emlékhelyek létesítésére írtak ki – tudtuk meg Jámbor Ilona elnöktől.
– Szinte az egész 2012-es év ráment arra, hogy az emlékművet – amellyel már 2006 óta foglalkozunk, és a Szoboszlay-per 57 áldozatának fogjuk felállítani Pécskán – végre helyezzük sínre. Megnyertük a Magyar Külügyminisztérium pályázatát, aztán elhúzódott kissé, amíg a pénz a számlánkra került, így a határidővel is csúsztunk. Most viszont minden jel arra mutat, hogy be tudjuk tartani az idén március 15-ére kitűzött avatási ünnepség határidejét. A ceremónia Pécskán lesz, hivatalosak lesznek a még élő elítéltek és a még élő hozzátartozók, valamint – természetesen – a Külügyminisztérium képviselői, hiszen a támogatás zömét tőlük kaptuk. Eddig jelentős támogatást kaptunk még a pécskai önkormányzattól, Böszörményi Zoltántól, Bacsilla Sándortól, Gellén János magyarországi vállalakozótól.
Nagyon örülünk, hogy ezt sikerül megvalósítani, ezen kívül azonban még sok mindenre kellett és kell pénzt gyűjteni, hogy a mellékes kiadásokat is tudjuk fedezni. Éppen ezért nem zárkózunk el a további támogatásoktól sem, szívesen vesszük a segítséget azoktól, akik szívügyüknek érzik a kommunizmus áldozatai emlékének ápolását, a közelmúlt sötét dolgainak tisztázását – de nemcsak. Internetes portálunkon – www.inmemoriam1956arad.ro – a kapcsolatot és a bankszámlaszámokat a „Kapcsolat” címszó alatt lehet megtalálni.
Nagyon köszönünk minden támogatást, hálásak vagyunk mindenkinek, aki anyagi és erkölcsi támogatással egyaránt segíti tevékenységünket.
A március 15-én felavatásra kerülő emlékmű talapzatába az összes támogató nevét be fogjuk írni, ezen kívül az ünnepségen a támogatók meglepetésben részesülnek, amit most nyilván nem árulhatok el.
Természetesen tovább értékesítjük a téglajegyeket, melyek árusításának beindításával egy időben kétnyelvű (román–magyar) emlékkönyvet nyitottunk, amelybe minden vásárló teljes névvel, aláírással bekerül.
A Temesváron élő aradi képzőművésszel, Varga Luigi Istvánnal készíttettem grafikákat, szám szerint négy darabot, amiket majd valamilyen módon szintén értékesíteni fogunk, vagy elajándékozunk.
2012-ben is folytattuk a gyűjtést az ’56-os könyvtár kialakítására (van már körülbelül 100 kötetünk), mely gyűjtés gyakorlatilag folyamatos. Minden ’56-tal kapcsolatos könyvet, kiadványt szívesen fogadunk, és amint lesz egy erre alkalmas hely, majd ki is állítjuk azokat.
Tavaly október 23-án szerveztünk az RMDSZ-szel közösen egy megemlékezést: az RMDSZ székházában gyertyát gyújtottunk az elítéltek tiszteletére, ahol a csikys diákok ’56-os elítéltektől olvastak fel idézeteket. Ebbe az ünnepségbe először sikerült bevonni a diákokat – legnagyobb örömömre.
– Jó a kapcsolat a többi civilszervezettel? Lesznek közös rendezvények a jövőben? Egyáltalán milyen tervek, célok előtt áll az In Memoriam 1956 Egyesület?
– Minden fórumon, ahol civilszervezetek vannak jelen, hangsúlyozom, hogy nincs igazán együttműködés, pedig olyan kevesen vagyunk itt Aradon, és mindenki támogatja a másikat, de az együttműködés mégis nehezen jön össze.
Jó lenne, ha a civilszervezetek több közös rendezvényt szerveznének, hisz ez mindenkinek a javára válna.
A másik dolog – én úgy látom, ebből még nagy baj lesz a közeljövőben –, hogy a civilszervezetek vezetői mind középkorúak, tehát minél előbb ki kellene jelöljük magunknak azt a fiatalt, aki a nyomunkba léphet. Hiszen, ne adj isten, valami történik hirtelen, nem lesz, aki folytassa a munkánkat. Erre kellene összpontosítani, valahogy megfogni a fiatalokat, kedvet teremteni nekik, hogy nyomdokainkba lépjenek. Minden civilszervezet vezetője meg kellene keresse az erre rátermett embert. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, szívesen látunk és örömmel fogadunk új tagokat egyesületünkbe.
Régi álmom, hogy bevonjuk a diákokat is, valahogy megfogjuk, érdekeltté tegyük őket. A tavaly októberi megemlékezésen a diákok lelkesedését látva örömmel és meghatódottan, felbuzdulva írtam tavaly egy dokumentumjátékot a Szoboszlay-üggyel kapcsolatosan, ami még nem lett előadva. Van még valaki, aki megígérte, hogy drámát fog írni, remélem, meg is valósul. Ilyesmikkel próbálnánk közelíteni, nyitni a diákok felé.
Az Alma Mater Alapítvánnyal közösen a napokban meghirdetünk egy ‘56-os témájú pályázatot a diákok között – lehet esszé, interjú, riport, bármi, amit ők akarnak. Ezt szeretnénk minél hamarabb elindítani. Valamikor október folyamán ünnepség keretében díjazni is fogjuk a nyerteseket.
Mozgalmas évnek nézünk elébe idén is, hiszen másfél hónap múlva emlékmű-avatás, dolgozunk terveken, pályázatokon, melyekkel a fiatalokat be tudjuk vonni, aztán lesz az októberi ünnepség, a koszorúzásokon való részvétel és nagyon szeretném, hogy idén román nyelven is kiadjuk a Szoboszlay-per történetét. Fontosnak tartom, hogy nyissunk a románok felé is, hiszen ’57-ben az 57 letartóztatott között román is, magyar is volt.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Kevesebb kilencedik osztály
Évek óta kevesebb kilencedik osztály indul Háromszéken, mint ahány VIII. osztály végez, s míg az elméleti oktatásban megtelnek a meghirdetett helyek, a szakközépiskolákban nem, pedig a szakmát tanuló végzősök közül négyszer annyian kapnak munkát az első félévben, mint azok, akik érettségi után egyetemet végeznek – elemezte Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő a jelenlegi helyzetet. Éppen ezért a szakoktatás irányában szeretnének bővíteni.
A jövő tanévre tervezett beiskolázási mutatók szerint a megye városaiban nyolcvanöt óvodai csoportot, negyvenhat előkészítő, negyvenöt ötödik és hetvenegy kilencedik osztályt indítanának, ennyit indokol a jelenlegi gyermeklétszám, de azt nem lehet biztosan tudni, a 6–7 évesek közül hányan választják az előkészítőt és hányan az első osztályt, illetve az általános iskola végzősei milyen arányban folytatják tanulmányaikat. Falun másként számolnak, ott szükség esetén összevont osztályok is indulnak, ezért a beiskolázási számok tanév kezdetéig alakulnak. A megyei szinten jóváhagyott beiskolázási terv szerint nyáron a jelenlegihez hasonló lesz az ajánlat a kilencedikes felvételin: harmincnégy elméleti és harminchét szakközépiskolai osztályban hirdetnek helyeket. Ez az utóbbi hetekben elégedetlenséget váltott ki a két nagy sepsiszentgyörgyi magyar középiskolában, a Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, ahol a jelenlegi négy helyett csak három–három IX. osztály indítását javasolta a tanfelügyelőség. Végül a kérdésben megszületett a döntés: évente váltakozva három, illetve négy osztályt hirdethet meg a két középiskola, idén szeptemberben a Mikesnek kedvez a határozat, mivel ott már korábban is történt osztályelvonás.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egyre több csecsemőt hagynak a kórházakban
Az elmúlt években folyamatosan nőtt a csecsemőelhagyások száma Hargita megyében, a kórházban hagyott kisbabák többsége nem kívánt terhességből született. Az anyák a szegénységgel magyarázzák tettüket vagy azzal, hogy nem mehetnek haza egy csecsemővel.
Az elmúlt három évben folyamatosan nőtt a csecsemőelhagyások száma Hargita megyében, a legtöbb kisbabát tavaly hagyták a kórházakban, összesen hatvan csecsemő maradt az újszülöttosztályokon – tudtuk meg Elekes Zoltántól, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetőjétől. Az igazgatóság szakemberei csak minden harmadik csecsemő szüleit tudták meggyőzni arról, hogy mégis vegyék magukhoz a kórházban hagyott kisbabájukat. A csecsemőelhagyások számát tekintve Székelyudvarhely áll a legrosszabbul, ugyanis az eseteknek több mint a fele itt történt. Ehhez viszont hozzájárulhatott az is, hogy sokan a megye más részeiről is a székelyudvarhelyi kórházba jönnek szülni. Múlt évben harmincöt csecsemőt „felejtettek” a város kórházának újszülöttosztályán az anyák, de a gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai utólag csak tizenkettőt tudtak rábeszélni arra, hogy vigye haza kisbabáját – mondta el Elekes Zoltán. Az adatok felsorolását folytatva azt is közölte, hogy a csíkszeredai kórházban tizenhét csecsemőelhagyást jegyeztek fel tavaly, kilencet végül mégis magukhoz vettek szüleik, nyolc viszont hivatásos nevelőszülőkhöz került. Maroshévízen hat csecsemőelhagyás történt 2012-ben, a kisbabák mindegyike a gyermekvédelmi rendszerben maradt, akárcsak Székelykeresztúron és Gyergyószentmiklóson, ahol egy-egy ilyen eset történt, de a szülőket utólag sem tudták rábeszélni arra, hogy felneveljék kisbabájukat – tájékoztatott Elekes Zoltán. Az összesen hatvan kórházban hagyott csecsemő kétharmada, azaz negyven újszülött maradt a megyei gyermekvédelmi rendszerben, tehát hivatásos szülőknél, illetve néhányuk a súlyosan fogyatékos gyermekek számára fenntartott négy Hargita megyei központ valamelyikében került elhelyezésre.
A kórházban hagyott újszülöttek többsége cigány családban, nem kívánt terhességből született, az anyák között vannak első gyereküket elhagyó, de többgyerekes anyák is – tudtuk meg a megyei gyermekvédelmi igazgatóság vezetőjétől. „Biztos, hogy nem betervezett és akart terhességek, nem várják ezeket a gyerekeket” – fűzte hozzá a szakember. A csecsemőelhagyások fő okairól Elekes Zoltán azt mondta, az anyák többsége a szegénységgel indokolta tettét, azt mondták, nem tudják eltartani a csecsemőt. Voltak viszont olyanok is, akik férjüktől, élettársuktól tartva nem merték hazavinni újszülött gyermeküket, ezekben az esetekben a család férfitagját is igyekeztek meggyőzni arról, hogy vigyék haza kisbabájukat – mondta el az igazgató.
Múlt évben harmincöt csecsemőt „felejtettek” az udvarhelyi kórházban
A mélyszegénységre hivatkozók esetében viszont nem sokat tudnak tenni, dacára annak, hogy meggyőződésük szerint jobb a gyermeknek, ha saját családjában nő fel, még ha szerény körülmények között is, mint a biztosabb anyagi körülményekkel rendelkező gyermekvédelmi rendszerben, amelyből kikerülve viszont nem találja meg a helyét, sem a többségi társadalomhoz nem fog tartozni, sem ahhoz a közösséghez, amelybe született – fejtette ki Elekes Zoltán. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy ha a csecsemő egészsége, fejlődése vagy élete kerül veszélybe a szegénység vagy más okok miatt, akkor természetesen nem hagyhatják a családjában. Az elhagyott újszülöttek a kórházban sem maradhatnak, noha régebb ez volt a gyakorlat, és más megyékben még most is előfordul, de az esetenként több hónapos kórházi tartózkodás nagyon károsítja fejlődésüket, ezért amint elhagyhatják az újszülöttosztályt, a gyermekvédelemnek azonnal intézkednie kell – magyarázta el az igazgató.
A kórházban hagyott újszülöttek számát tekintve 2009-ben és 2010-ben tapasztaltak jelentős visszaesést a megyei gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai, azt követően viszont évről évre nőtt az ilyen jellegű esetek száma. Az elhagyott csecsemőket is beleértve tavaly összesen 108 gyermek került be a Hargita megyei gyermekvédelmi rendszerbe, egy részüket magára hagyták szülei, másokat veszélyeztetett helyzetük miatt a gyermekvédelem kellett kiemeljen saját családjukból, de olyan esetek is voltak, amikor a szülők kérték gyermekük elhelyezését, mert nem tudták vagy nem akarták felnevelni, de a kórházban sem akarták hagyni.
Széchely István
Székelyhon.ro,

Három kötet felnőtteknek
Albert Ildikó Örökzöld tabuk, Ambrus Tünde Székely falutízesek és Balázs Lajos Rituális szimbólumok című legújabb köteteit mutatták be január 29-én, kedden este a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó huszadik születésnapja és a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat utolsó állomásán Kozma Mária író, szerkesztő beszélgetett a szerzőkkel.
„Meggyőződésem, hogy a helyi közösségek bevonásával vissza kell nyúlnunk a múltba” – fogalmazott Ambrus Tünde, majd arról mesélt, hogy a tízesek jelenlegi válsága késztette tulajdonképpen a könyv megírására. Szólt arról is, hogyan vannak jelen a falutízesekben az igazi közösség hatalmas erejét is adó kút-, forrás- és hídközösségek. Szintén fontosak az esztenatársaságok, a kalákamunka, a rózsafüzér-társulatok, a tízesbirtokok, közbirtokosságok. „Célom, hogy az örökséget átsegítsem a XX. századból a XXI. századba” – mondta Ambrus Tünde néprajzkutató. „A székely falutízesek történelmi múltunkba ágyazódó hagyományával, kialakulásával és fejlődésével, gazdasági jelentőségével, jelenünk értékrendjébe való illeszkedésével foglalkozik e kötet. A szerző a falutízes jellegzetességeinek feltárása mellett megfogalmazza azokat az iránymutató szempontokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy ez az ősi modellértékű szerveződés a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehessen napjainkban is” – olvasható a könyvről a kiadó honlapján.
Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során megjelent tanulmányaiból válogatott a most megjelent Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötethez. „Aki a múltját elfelejti, az ne siránkozzon, hogy őt is elfelejtik” – indította a beszélgetést Balázs Lajos. „Valós részei vagyunk a magyar nemzetnek, és erre tanúként hívhatjuk a rituális szimbólumainkat” – mondta a szerző, majd kiemelte a gyertyaláng rejtett tartalmát, üzenetét. A székely kapu szerepéről és árucikké való válásáról is szólt, illetve a nemzet kenyere mint az együvé tartozás tudatának egyik formájáról is mesélt.
„A szabályok, hagyományok, törvények be nem tartása káoszhoz vezet” – mondta, és példának hozta fel azokat, akik ellenszegültek, nem tartották be törvényeket. Őket megrovással, megvetéssel is szankcionálták. Egy ilyen eset akár generációkra is kihatott, a leszármazottaknak is viselniük kellett a stigmát. „A Rituális szimbólumok az emberi sorsfordító szokások monográfiája, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár »alkotmánynak« is nevezhető kultúrájának foglalatai” – olvasható a kötetről.
Albert Ildikó pszichológus Örökzöld tabuk című legújabb kötete a jelennel foglalkozik, szerinte: „tiltások egész sora szabályozza életvitelünket”. Mint írja, „kerüljük, átnevezzük, igyekszünk nem észrevenni vagy nemlétezővé tenni az elmegyógyászati, a lelki, a faji és a nemzetiségi kérdéseket, a fogyatékosságot, az alkoholizmust, a kereseti forrásokat, a jövedelmünket és számtalan egyéb jelenséget”. A bemutatón szólt az ideális énképről, majd az önbizalomról és túlzott önbizalomról, amikor nem ismerjük a fékeket, mint mondta, XXI. századi e jelenség, és sokan be is „futottak” a túlzott önbizalommal. A státusszimbólumra térve több példával is érzékeltette a „meg kell mutatnom, én vagyok a főnök” jelenséget. „Miközben közös Európáról, nagy összeölelkezésekről és felemelkedésekről papolunk, egyre kevesebb oldalunkat mutatjuk meg, és egyre kevesebb dolgunkról vagyunk képesek őszintén, nyíltan beszélni.” Nos, a könyv e problémára adható válaszok keresésében nyújt fogódzót.
A szerzők a megjelent köteteik kapcsán kapott több visszajelzést is megosztottak a jelenlévőkkel. A könyvbemutatót követően a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József az ajándéknak szánt köteteket adta át a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

KMDSZ-karrieriroda a Sapientián
Együttműködési keretszerződést írt alá tegnap délelőtt Talpas Botond, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke és Tonk Márton, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, amely egy helyszíni karrieriroda létesítésének alapját képezi. A KMDSZ által beindított karrieriroda három éve működik, szakmai hátterét 2011-től a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem biztosította, idéntől pedig a Sapientia EMTE kolozsvári karának vezetősége vállalja fel a működéséhez szükséges feltételek megteremtését.
A szerződésben foglaltak szerint a karrieriroda elsősorban nonformális képzésekkel, szimulációkkal, és más hasonló jellegű rendezvényekkel szeretné felkészíteni a hallgatókat a munkavállalásra, valamint karrier-tanácsadás és állásbörzék szervezésével segíti őket a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben. – A Sapientia EMTE keretében működő karrieriroda infrastrukturális és pénzügyi támogatását az egyezmény értelmében az egyetem vállalja fel, lehetőséget biztosítva a napi karrier-tanácsadásra és egyéb tevékenységek szervezésére – mondta el Tonk Márton. Hozzátette: több hónapos egyeztetések eredménye a szerződés, amelynek kidolgozásakor arra törekedtek, hogy az ne csak elvi megállapodás legyen, hanem közös programok megvalósítását tartalmazza.
A dékán szerint az együttműködési szerződésre egyrészt azért van szükség, hogy a hallgatók és a munkáltatók között megteremtett párbeszédnek köszönhetően a célcsoportok jobban felmérhessék egymás igényeit, de kiemelt fontossággal bír a diákszervezet és az egyetem közötti szorosabb kapcsolat okán is. Tonk elmondta: az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a Sapientia kolozsvári karának társadalomtudományi és jogi képzéseire jelentkezők jelentős hányada az egyetemi évek alatt vagy államvizsga után valamelyik ifjúsági civil szervezetnél vállal szerepet, és ezért is fontos számukra az intézményesített együttműködés ösztönzése.
Talpas Botond a karrieriroda szükségességéről beszélt. – Olyan gyakorlati ismereteket próbál nyújtani, amivel a fiatalok boldogulhatnak a munkaerőpiacon. Feltárja az egyetemi képzésben rejlő és munkaerőpiaci lehetőségeket, esetleg hiányosságokat – magyarázta. Hozzátette: az iroda hidat teremt az egyetem, a diákok és munkaerőpiac között. – Ez a típusú szolgáltatás egy egyetemi intézménnyel közösen bontakozhat ki a legjobban – jegyezte meg a KMDSZ-elnök.
Fugel Edina, a karrieriroda működtetője a szerződésben megfogalmazott, a február–július időszakra kidolgozott ütemterv tartalmát ismertette. A napi ügyfélszolgálat és személyes tanácsadás – amelyet két pszichológus biztosít –, állásbörzék és cégbemutatók szervezése mellett ebben az időszakban előadás-, beszéd-, és tárgyalástechnikai képzésre, valamint brandépítés, protokoll és rendezvényszervezés tréningekre is sor kerül. A két intézmény együttműködik továbbá az erdélyi nyári táborok/szabadegyetemek Sapientia EMTE által szervezett programjainak kialakításában és lebonyolításában is.
(dézsi)
Szabadság (Kolozsvár),

Gondok és remények
Ismét próbaterem nélkül maradhat a Maros Művészegyüttes magyar tagozata…
Tervek, remények, gondok – talán ekképpen lehetne összefoglalni a Maros Művészegyüttes szemszögéből az idei esztendő kezdetét. A részletekről Barabási Attila-Csabát, az intézmény igazgatóját kérdeztük.
– Elkezdődött az új év, második feléhez érkezett az évad. Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
– Január elején új projektbe kezdtünk, amelynek során balettórákon vettek részt a táncosaink. Ezt szakmai kiértékelő is övezte, úgy gondoltuk, hogy a balett alapjainak elsajátítása egy néptáncegyüttes tagjai számára is szükségszerű. Emiatt nem tartottunk előadásokat sem, az idei év első produkciójára ma este kerül sor, a Vannak vidékek című előadásunkat visszük színpadra, ezt február elsején megismételjük. A jelenlegi repertoárunk a fent említett előadás mellett a János vitéz, a Mátyás király álruhái és a Szem látta, szív szerette című produkciókból áll, de kérésre bármikor játsszuk a Sodrást és a Kőműves Kelement is. Készül az új, Farsangi hangulatok című műsorunk, ezt Füzes Albert állította össze különböző gyűjtések alapján. Számos felkérésnek teszünk eleget, hamarosan fellépünk Sóváradon, Nagyernyében, februárban Gyergyóban, Csíkszeredában és vidékén, illetve Baróton lesz vendégelőadásunk. Áprilisban magyarországi, illetve ausztriai turnéra indulunk, játszunk a miskolci színházfesztiválon, majd a Szem látta, szív szerette című összeállításunkat adjuk elő Győrben, Sopronban, Pápán, Celldömölkön, Budapesten és Bécsben.
Az együttes idén sem csak az előadásokra koncentrál, számos népies jellegű eseménynek a szervezői, illetve főszervezői vagyunk. Ezek egyike a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő népdalvetélkedő, amelyet a csűrszínházi szervezőkkel, az alkotások házával, az RTV-vel, a Marosvásárhelyi Rádióval és a Népújsággal közösen hozunk létre. Régiónként egy-egy elődöntőt szervezünk a két kategória (gyermek és felnőtt) 8-8 képviselőjének előadására, az országos döntőre gálaest keretében a Csűrszínházban kerül sor június 29-én. A díjak anyagi természetű juttatásokkal is járnak, a helyszínről televíziós közvetítés zajlik majd. Ugyanakkor voltak olyan felkérések is, amelyeknek nem tudtunk eleget tenni. Objektív okok (például vízumokkal kapcsolatos procedúrák) miatt nem mentünk el az egy hónapos dubaji turnéra, ahol hetente öt-hat előadáson léptünk volna fel. Felkérésünk van viszont egy izraeli előadás-sorozatra, mindkét tagozat teljes csapattal vesz majd rajta részt. De az idei bemutatónkra is időt kell szánnunk, jelenleg Juhász Zsolttal tárgyalunk, ő koreografálta a sorrendbeni utolsó előadásunkat is. Folklórral gazdagított táncszínházi produkciót tervezünk, szeptember 19–20-án kerül sor a premierre. Most szerkesztjük a programot. Az ez évi talán legfontosabb eseményünk az idén általunk szervezendő hivatásos néptáncegyüttesek találkozója, amelyen részt vesz mind az öt profi formáció. Ez, a zsűritagok és kritikusok által egyaránt értékelendő rendezvény a legkomolyabb felmérése a hazai együtteseknek és táncosoknak, talán erre gyakorol mindenki a leglelkesebben. Olyan kihívás, amire nagyon komolyan és lelkiismeretesen készülünk. A találkozóra október 3-a és 6-a között kerül sor. Ősszel új évad kezdődik, az évet Gyöngykoszorú- találkozóval zárjuk.
Nagyon fontos továbbá számunkra a Napsugár néptánccsoport, ők képezik a Maros Művészegyüttes utánpótlását. Színes a programjuk, kisebb-nagyobb turnékon vesznek részt, és az idén igen sok fiatal táncos került át hozzánk tőlük. Kiemelten támogatjuk a működésüket.
– Köztudott, hogy a kövesdombi székház nem nyújt megfelelő körülményeket a román és magyar tagozat közös működéséhez, nincsen erre megfelelő tér. Emiatt eddig a Szentgyörgy utcai Makariás-házban volt a magyar tagozat próbaterme, és uniós pályázatot is írtatok az épület komoly feljavítása, átépítése végett. De a Makariás-házat időközben visszakapta a református egyház és az eltartó Maros Megyei Tanács élén is vezetőségcsere történt. Hogyan tovább?
– Most éppen az egyháztól jöttem (tegnap délelőtt – a szerk.). Tárgyalunk arról, hogy hol tud a magyar tagozat a továbbiakban felkészülni, ott maradunk-e vagy sem. Számunkra az lenne a legjobb, ha ott maradhatnánk, az épület megfelel a céljainknak, a feltételeinknek, és nagy figyelmet fordítottunk a tatarozására is. Az egyház nyitott arra, hogy bérbe adja az épületet a megyei tanácsnak, persze vannak még más variációk is, jelenleg semmi sem biztos. A két tagozat nem fér el a kövesdombi épületben. Minimum öt nagy próbateremre lenne szükség, egy-egy a két tagozat táncosainak, szólistáinak és a zenészeknek. Jelenleg, ha a táncosok a próbateremben vannak, akkor a zenészek a színpadon próbálnak, az énekesek pedig a folyosón (!). Az együttesnek nincs raktára, nincs műhelye és nincsen egy helyünk, ahol mosni tudnánk. A folyosón szárítjuk a ruháinkat… A Makariás-ház azonban azokat a kondíciókat nyújtja, amelyekre szükségünk van. Nagyon szomorú vagyok, hogy az 1.200.000 eurós, uniós szabványok szerint megírt pályázatunk esett, egy álom szertefoszlott – ihletet, erőt adott az együttesnek. Ugyanakkor, mint említettem, a református egyház nyitott a megoldásra, szeretnék támogatni az együttest, de az árakat nem ők szabják meg, hanem a törvény. Mi azt szeretnénk, ha a megyei tanács addig bérelné számunkra az egyháztól az épületet, ameddig lehetőséget kapnánk egy új székház igénybevételére, vagy ha hosszú távú haszonbérbe adná nekünk a házat, illetve annak egy részét. Utóbbi esetben módunk nyílna a további tatarozásokra is. De egyelőre még semmit sem tudunk biztosan…
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

Előkészítő osztály: megy is, marad is
Felemás döntést hozott tegnap a kormány az előkészítő osztályokról: a Ponta-kabinet határozata értelmében a nulladik osztály továbbra is a kötelező iskolai oktatás része marad, azonban helyi szinten a szülők döntik el, hogy az iskolában vagy az óvodában szeretnék taníttatni hatéves csemetéiket. Remus Pricopie oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályoknak otthont adó helyszín kiválasztásakor az lesz a fő szempont, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely. A Mediafax hírügynökség szerint a tárcavezető tegnap úgy nyilatkozott, hogy az előkészítő osztályok további sorsáról a szakszervezetekkel és a szülői bizottságokkal is egyeztettek, így született meg a mostani döntés, mely a miniszter szerint a helyszínt illetően sokkal rugalmasabb, mint a jelenlegi rendszer.
„Az iskolaigazgató bemutatja a szülőknek az ajánlatot, annak függvényében, hogy az iskolában vagy az óvodában van-e több szabad hely” – vázolta az új rendszer működési elvét Pricopie. Mint kifejtette, attól függetlenül, hogy az előkészítősök az óvodában vagy az iskolában tanulnak, az oktatás ugyanazon tanterv szerint zajlik, és szakképzett tanítónők foglalkoznak velük. Kifejtette, azon településeken, ahol sem az iskolában, sem az óvodában nincs szabad hely az előkészítősök számára, az iskola vezetőségének a helyi önkormányzat segítségét kell kérnie az alkalmas helyszín biztosítására. Remus Pricopie arra is kitért, hogy amennyiben a szülő nem akarja előkészítő osztályba íratni hatodik életévét betöltött gyerekét, bizonyítania kell, hogy az még nem alkalmas erre az oktatási formára.
Az oktatási miniszter szerint az előkészítő osztályra vonatkozóan továbbra is készítenek felméréseket, ugyanakkor szeptember elsejéig 16 millió lej értékben vásárolnak iskolai bútorzatot és további 8 millió lejre szemléltető eszközöket. Március 31-éig ugyanakkor jóváhagyják az előkészítő osztályokra vonatkozó alkalmazási módszertant is, amely a miniszter szerint a jelenleginél rugalmasabb lesz, hiszen lehetővé teszi, hogy a szülők a lakóhelyükhöz legközelebb eső, úgynevezett körzeti iskolát vagy óvodát válasszák, azonban amennyiben bizonyos okokból más tanintézetbe szeretnék íratni csemetéjüket, a helyek függvényében erre is lesz lehetőség.
Áprilisban lenne a beíratás
Az előkészítő osztályba való beiratkozás az oktatási minisztérium és a szakszervezetek, illetve szülői bizottságok által aláírt megegyezés szerint áprilisban zajlana. Az előkészítősök beíratása is több kritérium alapján folyik majd, azon gyerekeket, akik 2013. augusztus 31-éig még nem töltötték be hatodik életévüket, be lehet íratni nulladik osztályba, azonban nem kötelező, és csak abban az esetben nyernek felvételt, ha egy vizsgálóbizottság alkalmasnak tartja őket erre. A hat és hét év közötti gyerekeket ellenben kötelező beíratni az előkészítőbe, míg a hét évnél idősebb gyerekeket első osztályba kell járatniuk a szülőknek. Az említett dokumentum arra is kitér, hogy a következő tanévben azon gyerekek is felvételt nyerhetnek első osztályba, akik idén nem végzik el az előkészítő osztályt, holott az életkoruk alapján tavaly be kellett volna őket íratni.
Az oktatási minisztérium adatai alapján jelenleg 203 371 gyerek jár első osztályba, 129 756 pedig előkészítő osztályban tanul, velük több mint 8000 pedagógus foglalkozik. Az óvodákban 210 867 nagycsoportos gyereket tartanak nyilván.
Keresztély: nem kellene változtatni
A körülmények függvényében kell dönteni az előkészítő osztályokról, és semmiképpen sem lenne szabad visszaköltöztetni azokat az óvodába – véli Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő. „Rá kell bízni az önkormányzatokra, hogy helyi szinten döntsenek arról, hol működik tovább az előkészítő osztály. Azokon a településeken, ahol nem sikerült megoldani, hogy megfelelő termeket biztosítsanak ezeknek az iskolában, visszaköltöztethetik az óvodába, de ahol az iskola berendezte a megfelelő helyiségeket, nincs értelme újra változtatni” – magyarázta álláspontját a szakember.
Kifejtette, sem a szülőkre, sem az iskolákra nincs jó hatással az előkészítő osztályok körül kialakult bizonytalanság. Mint emlékeztetett, tavaly emberfeletti munkával sikerült meggyőzni a szülőket, hogy a gyerek előnyére válik, ha az előkészítő osztály az iskolában működik, ugyanakkor az iskolák többsége berendezte a termeket a legkisebbeknek. „Ezt az anyagi és szellemi erőfeszítést nem szabad sutba dobni, ha elindultunk egy úton, azon kell tovább haladni” – hangsúlyozta a főtanfelügyelő. Hozzátette, Kovászna megyében nagyon jók a visszajelzések, az iskolák többsége tágas, barátságos termeket rendezett be a hatéveseknek, ahol a gyerekek jól érzik magukat, és a szülők is elégedettek.
Mint ismeretes, a Ponta-kabinetben immár egy hónap óta zajlik a vita az előkészítő osztályokról. Míg Remus Pricopie oktatási miniszter január elején azt nyilatkozta, hogy az előkészítő osztályok kérdését rugalmasan kell kezelni, a döntő szó pedig a parlamenté, Victor Ponta kormányfő pár napra rá bejelentette, hogy véleménye szerint az előkészítőseknek az óvodában a helyük, ahova már a következő tanévtől visszakerülhetnek. Hangsúlyozta, hogy hasznosnak és jónak tartja az előkészítő osztályt, azonban ezt nem az iskolában képzeli el. A Szociálliberális Szövetség (USL) kormányra kerülését követően a kormányfő bejelentette, hogy az előkészítő osztályok tantermeinek bebútorozására a Boc-kabinet 26 millió lejt, a taneszközök beszerzésére pedig további 23 millió lejt költött.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár),

Telítettek az erdélyi temetők
Erdély-szerte gondot jelent, hogy zsúfoltak a sírkertek és egyre kevesebb a temetkezési hely, az önkormányzatok különböző módon próbálják orvosolni a problémát. Egyesek szerint erre krematóriumok működtetése jelenthetne megoldást, de az egyetlen erdélyi, nagyváradi létesítménynek az ortodox egyház bojkottjával is meg kell birkóznia.
Kolozsváron jelenleg mintegy 55 ezer sírhely található a temetőkben, a Házsongárd és a Monostori temető a legzsúfoltabb, ezért az önkormányzat fontolóra vette újabb sírkertek létrehozását – tudtuk meg Kinizsi Zoltántól, a városháza szakreferensétől.
Elmondta: több lehetséges helyszínt is számba vettek, végleges döntést várhatóan idén nyáron hoznak, amikor a helyi tanács elfogadja az általános városrendezési terv (PUG) végleges változatát. Mint részletezte: ahhoz, hogy egy új temetőt hozhasson az önkormányzat, tisztázni kell a telkek tulajdonviszonyát. Kinizsi szerint előfordulnak olyan esetek is, amikor valaki rendelkezik ugyan érvényes sírbérlettel, viszont a sírhelyek már megteltek, mert az érintett családban viszonylag rövid idő alatt több haláleset is történt.
Ilyen esetben a temetőigazgatóság köteles új sírhelyet biztosítani a bérlőnek. A szakreferens szerint tavaly összesen 1748 temetés volt Kolozsváron, és 285 esetben új sírhelyekbe temetkeztek. „Ez a szám valószínűleg nagyobb lett volna, viszont létezik egy olyan tendencia, hogy sokan vidéken helyezik örök nyugalomra hozzátartozóikat, ugyanis a városban egy 2010-es tanácsi határozat következtében a sírhelyek bérleti díja” – nyilatkozta Kinizsi Zoltán.
Üzlet lett a sírhelyvásárlás Marosvásárhelyen
Bár az utóbbi évtizedekben újabb temetők nyíltak meg, egyre kevesebb a temetkezési hely Marosvásárhelyen is. A történelmi egyházak sírkertjei – római katolikus, református, görög katolikus, ortodox és izraelita temetők – régóta megteltek, de hasonló a helyzet az egykori szegények és öngyilkosok temetőjével, valamint az önkormányzat kezelésében lévő létesítményekkel is. „Két évvel ezelőtt telekfelvásárlással a jeddi úti temetőt bővítettük, de annak az új része is kezd betelni. Decemberben a református egyházzal írtunk alá egy egyezséget, miszerint átadnak egy telket a remeteszegi városi temető szomszédságában, amelyet majd mi adminisztrálunk, a bevételek meg őket illetik” – vázolta a részmegoldásokat Peti András helyi tanácsos, elismervén, hogy a város rosszul áll a temetkezési helyeket illetően. Kérdésünkre, hogy ilyen körülmények között ésszerűnek tartaná-e egy krematórium építését, az RMDSZ politikusa nem óhajtott válaszolni.
Annyit mondott, hogy az önkormányzatban eddig nem volt szó ilyen kezdeményezésről. Dorin Florea polgármester több ízben is felvetette, hogy a városháza szívesen támogatna egy vállalkozót, aki krematóriumot építene, de konkrét lépések ez irányban nem történtek. Addig is a megmaradt sírhelyek felvásárlása bizonyul a legjobb befektetésnek. Ezt egy neve elhallgatását kérő ingatlanügynök is megerősítette lapunknak, aki maga is közel kétezer lejt fektetett egy ilyen üzletbe. Mint mondta, ha holnap el kellene adnia a néhány négyzetméteres területet, a befektetett összeg kétszeresét nyerné.
Magántemetők nyílnak Szatmárnémetiben
Szatmárnémetiben a magánvállalkozók is jó befektetésnek vélik a temetőnyitást – miután a régi sírkertek kezdenek megtelni, két cég is jó üzletet látott a sírkert üzemeltetésében. Az önkormányzat tulajdonában egyetlen temető van, az amaci úti, melynek befogadóképessége lassan a határához ér. A régi sírkerteket a különböző felekezetek adminisztrálják, azonban két-három éve az egyházak is jelezték: kezdenek betelni temetőik. A városban 2010 őszén nyílt az első magántemető a Károlyi úton, ahol a beruházó szerint 8 hektáron közel 10 ezer férőhelyet biztosítanak.
Az ökumenikus sírkertben az összes, temetéssel kapcsolatos szolgáltatás igényelhető, és rendelkezik egy 300 helyes, urnák elhelyezésére kialakított részszel is. Az említett vállalkozás mellett egy újabb magántemető is nyílhat a városban, lapunk értesülései szerint a beruházás hamarosan elkészül. Mindemellett az ortodox egyház is nyújtott be kérelmet az önkormányzathoz temetőnyitás engedélyezésére, így hamarosan megoldódhatnak a temetkezési gondok. Szatmárnémetiben egyébként sem a hatóságok, sem magánszemélyek nem foglalkoznak hamvasztással.
Ortodox bojkott a váradi krematórium ellen
Nagyváradon ellenben a krematórium jelenheti a megoldást a temetkezési gondokra. A Rulikowski temető területét ugyanis az elmúlt évtizedben kétszer is bővítették, ám a hely még így is szűkösnek bizonyul, és további bővítésekre bajosan lesz lehetőség, mivel az évek folyamán a temetőt teljesen körbenőtte a város. A legutóbbi bővítéskor, 2011 nyarán 57 500 négyzetmétert csatoltak hozzá a köztemetőhöz.
Működőképes megoldásnak tűnne a hamvasztások számának növelése, ám az ortodox egyház befolyása miatt ez a szokás még mindig nem elterjedt Váradon. A város első, az ország második humánkrematóriuma tavaly nyáron nyílt meg a Borsi úton. A Phoenix magáncég tulajdonosa, Dorin Gherghev épp a fentebb felsorolt okokra építette vállalkozását, felismerve, hogy a hagyományos, koporsós temetések a világ többi országához hasonlóan itt is lassan háttérbe szorulhatnak gyakorlati okokból. A vállalkozó szerint havonta több tíz hamvasztást végeznek a Svédországból importált, modern felszereléssel. Az elhunytakat hozzátartozóik nemcsak Váradról, hanem egész Erdélyből ide hozzák, hiszen csak Bukarestben van hasonló létesítmény.
Dorin Gherghev szerint a Sergiu Nicolaescu román filmrendező halála és hamvasztása körüli médiahisztéria csak jót tett vállalkozásának, hiszen felhívta a figyelmet az alternatív megoldásra. A vállalkozó jó kapcsolatokat ápol a református és a római katolikus egyházakkal, az ortodox egyház azonban nem hajlandó elfogadni, hogy egyesek a hagyományos temetés helyett a hamvasztást választanák – egyes ortodox papok állítólag felajánlották, hogy eljönnének a krematóriumba kérésre megtartani a gyásszertartást, de csak titokban, ez pedig számára nem elfogadható.
Azok a családok egyébként, amelyek vallási szertartást szeretnének a hamvasztás helyszínén, megszervezhetik azt az elhunyt egyházközségéhez tartozó lelkésszel, vagy megbízhatják a szervezéssel a krematórium vezetőjét – ez utóbbi esetben a fugyivásárhelyi református vagy római katolikus pap jön el Váradra. Gherghev egyébként biztos benne, hogy az ortodox egyház anyagi okokból bojkottálja a krematóriumot: egy hamvasztás költségei ugyanis koporsóval együtt sem haladják meg a 950–1000 lejt, míg egy hagyományos temetés esetében már csak a koporsó ára 1000–1500 lej, a szertartásért az ortodox egyháznak fizetett összegről nem is beszélve.
A katonaság az akadály Sepsiszentgyörgyön
Sepiszentgyörgyön a katonaság lőtere miatt nem tudják bővíteni a temetőket. A helyi önkormányzat régóta kéri a hadügyminisztériumtól a református és a köztemető mellett levő lövészeti gyakorlótér területét. Évekkel ezelőtt a magyar történelmi egyházak és az ortodox egyház képviselői is aláírták a kérést, hogy a minisztérium legalább azt a 27 hektáros területet adja át az önkormányzatnak, amit legelőnek adtak bérbe a városnak. Erre azért volna szükség, hogy orvosolják a felekezetek temetkezési gondjait, a templomkertekben kialakított temetőkben ugyanis kevés a hely.
A Szemerja negyedi református templom kertjében már nincs hely új sír létrehozására, ezért hat évvel ezelőtt 1,4 hektáron új temetőt alakítottak ki, a Makovecz Imre által tervezett új ravatalozóház körül, ahol 1500 örökléthely fért el. A katonai lőtér szomszédságában levő Vártemplom temetőjében már alig van bérelhető hely. A múlt század elején létrehozott, az önkormányzat által működtetett közös temetőben egyelőre nincsenek gondok. A négy hektáron elterülő sírkertben mintegy tízezer sírhely van, és még legalább tíz évig folyamatosan biztosítani tudják az örök nyugvóhelyet.
Új temetők létesülnek Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen is beteltek a belvárosi egyházközségek által adminisztrált temetők, sem a reformátusoknál, sem az unitáriusoknál nincs megvásárolható sírhely. Gede Mátyás, a belvárosi református egyházközség lelkésze elmondta, hogy hamarosan a város szélén levő, a Jézus szíve kápolna mögötti, 2,5–3 hektáros területet is temetővé alakítják. Így valószínűleg jövőtől már ide lehet temetkezni. Hasonló helyzetben van a belvárosi unitárius egyházközség is. Két évvel ezelőtt megtelt a Tábor lakótelepi temető, így a város szélén, a szombatfalvi református és római katolikus temető szomszédságában alakítottak ki temetőt.
Kedei Mózes, a belvárosi unitárius egyházközség lelkésze közölte, hogy a szombatfalvi temetőben remélhetőleg fél évszázadra elég sírhely lesz. A Szent Miklós-hegyi katolikus temetőt nemrégiben bővítették ki, ugyanis a plébánia tulajdonában van a szomszédos telek, a Pap-kert is, ahol még 20–30 évre elegendő sírhelyet tudnak kialakítani – tudtuk meg Derzsi Andrástól, a plébánia gondnokától.
A temetők bővítését tervezik Csíkszeredában is, a Kalász lakótelepi temető bővítésére vonatkozóan ugyan elkészült a megvalósíthatósági tanulmány, de ezt a tanácsnak is jóvá kell hagynia, így a beruházásra várni kell. Szőke Domokos alpolgármester szerint a dokumentumot ki kell egészíteni, ezért csak a következő időszakban kerülhet a testület elé. Elfogadása után elkezdődhet a tervezés, majd a kivitelezés, amely akár több szakaszban folyhat, a rendelkezésre álló források függvényében.
Krónika (Kolozsvár),

Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József

Az új beiskolázási terv szerint
Ugyanannyi magyar osztály lesz, mint román
A megye beiskolázási tervéről beszélt az RMDSZ székházában, a dr. Kelemen Atillával és Peti Andrással közösen tartott szerdai sajtótájékoztatón Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, kijelentve, hogy minden diák anyanyelvű oktatásban részesül a 2013/2014-es tanévben Maros megyében, ugyanis az új beiskolázási terv szerint minden iskolában az igényeknek megfelelő számú osztályt indítanak.
A tanfelügyelő szerint 1990-hez viszonyítva a gyerekek száma 36%-kal csökkent, a magyar tagozaton ez az arány 50%. Annak ellenére, hogy kevesebb a gyerek, az osztályok számát nem csökkentették. – Nagyon oda kell figyeljünk, hogy a Maros megyei iskolákat benépesítsük, és továbbra is fenn tudjuk tartani a magyar tagozatot, jelentette ki. Mint mondta, jelenleg Maros megyében és Marosvásárhelyen minden magyar ajkú gyermeknek biztosítanak oktatást anyanyelvén.
A líceumok és középiskolák esetében nagyon lecsökkent a gyermekek száma. Marosvásárhelyen, bár sok líceum van, a szülők sem tudják nagyon fizetni az ingázás vagy a bentlakás költségeit. Elmondta, hogy a szakminisztérium javaslatára a tanfelügyelőség próbálta rendezni az iskolák helyzetét, úgy, hogy az ipari líceumokat különítsék el az elméleti líceumoktól: az elméleti líceumokban csak elméleti osztályok működjenek, az ipari líceumokban kizárólag szakoktatást tartsanak. A magyar oktatás szempontjából előnyösnek nevezte ezt a megoldást, mert ezáltal a vegyes iskolákban kiegyensúlyozott osztályszámot tudtak létrehozni. (pl. a pedagógiai líceumban három román és három magyar osztály működik, a Gheorghe Sincaiban is három magyar, három román osztály van, ugyanígy a Traian Vuiában vagy az Elektromarosban).
A magyar osztályok száma Marosvásárhelyen nem csökkent, sőt egy osztállyal több van a tavalyhoz viszonyítva. A sportiskolában indul egy új magyar osztály.
Hisztériakeltés
Hisztériakeltésnek nevezte azt a hírt, hogy csökkentették volna az informatikaosztályokat. – Nem csökkentettük, az informatikaosztályok száma megmaradt, csak átrendeztük, mivel az informatika elméleti tantárgy, próbáltuk más, akkreditált iskolába helyezni, ahol van magyar ajkú tanárunk. Az Elektromarosban, ahol eddig működött ez az osztály, egy új szakot, turisztikát indítunk, amelyet nagyon sokan igényeltek, szülők és gyerekek egyaránt. Úgy, hogy a magyar osztályok száma nem csökkent, ugyanannyi magyar osztály fog működni, mint a román tagozaton, nyilatkozta Illés Ildikó.
A tanfelügyelő szerint az idei tanévben 5096 diák (1568 magyar, 3444 román, 84 német anyanyelvű) végzi a nyolcadik osztályt Maros megyében. Az egészségügyi líceumban csak elméleti osztályok vannak, ezért nem látták indokoltnak, hogy ott magyar osztályt indítsanak, válaszolta újságírói kérdésre. – Az volt az elképzelésünk, hogy próbáljuk a magyar osztályokat csoportosítani, hogy sehol ne legyünk kisebbségben, és egyenlő esélyt biztosítsunk a magyar gyerekek számára. Ezért minden kétnyelvű iskolában ugyanannyi magyar osztály működik majd, ahány román.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Negyvenéves a Haszmann Pál Múzeum
A Csernátoni Haszmann Pál Múzeum és Népfőiskola idei első rendezvénye február 5. és 7. között zajlik, amikor 10–14 óráig csoportonként kétórásra tervezett múzeumi tevékenységre várják az I–VIII. osztályos tanulókat, akik ez idő alatt a háromszéki farsangi szokásokról hallhatnak vetített képes előadást – tudtuk meg Dimény-Haszmann Orsolya muzeológustól.
Azt is közölte: filmvetítés is lesz, amely a híres csernátoni lovas maszkázás múltjába enged betekintést. A kézműves-foglalkozáson farsangi álarcok, maszkok, kiegészítők készülnek különféle technikákkal, de a régi fonóházak életével is lehet ismerkedni.
Április 1. és augusztus 31. között Haszmann László és Haszmann Lajos irányításával folytatódik a székelykapu-faragó mesterek képzése (ez a 2009-ben megkezdett program folytatása), melybe minden érdeklődő mester bekapcsolódhat. Április 2–5. között Gyermekvilág régen és ma címmel múzeumi órát, múzeumpedagógiai foglalkozást tartanak. A költészet napján, április 11-én a Tollforgató – Betekintés írók, költők műhelyébe nevű rendezvényt szervezik meg. Május 18-án tartják a Betekintő az alkotóműhelybe – bútorfestés, fafaragás, nemezelés című bemutatót, illetve nyitott műhelyfoglalkozást. Május 31-én gyermeknapot ünnepelnek a múzeumkertben a kézdivásárhelyi Bóbita Játszóház közreműködésével.
Június 22-én idén is megszervezik a Múzeumok éjszakáját. Augusztus 17-én nyílik a múzeum anyagából a Csipkecsodák című időszakos kiállítás. Szeptember 6–8. között második alkalommal szervezik meg a Vakációbúcsúztató / KaPoCs, amely összeköt, Élő népművészet a Kárpát-medencében nevű tevékenységüket.
A múzeum idén ünnepeli fennállásnak 40. évfordulóját, melynek jegyében több rendezvényt is tartanak az év során. Az évfordulós ünnepségsorozat kiemelt programjai szeptemberben lesznek: 20–21-én Csernátoni burrogtató címmel állandó kiállítás nyílik a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény felújított, újra beüzemelt darabjaiból, az eseményt gépésztalálkozóval kötik össze. Szeptember 22-én fotókiállítással és könyvbemutatóval, Múltba néző címmel elevenítik fel a Haszmann Pál Múzeum múltját. A téli hónapokban sem áll meg az élet, próbálnak minél több olyan programot szervezni, amivel a gyerekeket, felnőtteket egyaránt becsalogatják a múzeumba: lesz adventikoszorú-készítés, majd decemberben kézműves- foglalkozások során karácsonyi alkotóműhelyt működtetnek. Ezek mellett továbbra is rendszeresen megjelenik a Csernátoni Füzetek időszakos kiadvány, amely az indulása óta eltelt több mint húsz év alatt hatvan lapszámot ért meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Normalitást szeretne az RMPSZ a csángó oktatási programban
A normalitást szeretnék megalapozni, és oktatási programként, annak megfelelően kívánják vezetni a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot – mondta Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ vezetője, aki kérésünkre a program átvétele óta eltelt egy évet értékelte.
Egy éve, hogy a magyar kormány felkérésére átvette a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program vezetését a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). Bár az oktatás zajlik, a kedélyek talán még mindig nem nyugodtak meg a váltás után, és a program új vezetőjének követelményeit sem mindenki fogadta el. Nemrég egy, személyeskedéseket is tartalmazó névtelen blogbejegyzés összegezte az elégedetlenkedők álláspontját. Megjelenésének időpontja szinte egybeesett azzal, amikor végre létrejött a megegyezés a csángószövetség és az RMPSZ között az előbbi tulajdonában lévő oktatási helyszínek működtetéséről.
Egy éve vették át a programot
„Tavaly január végén történt a megkeresés, és február hetedikétől váltak alkalmazottainkká a kollégák” – emlékezett vissza Burus-Siklódi Botond. Ismertette, a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program keretében jelenleg a magyar nyelvű oktatás – iskolai körülmények között és szabadidős tevékenységként – 26 helyszínen zajlik 43 oktatóval. Iskolai körülmények között a választható tantárgyak keretében tanulnak magyar nyelvet a diákok, a délutáni oktatás formájában pedig különböző szabadidős programok által, a hagyományok ápolására és az identitástudat fejlesztésére fektetik a hangsúlyt. Az iskolákban mintegy 1100 gyerek számára zajlik magyar nyelvoktatás, összesen pedig a csángó oktatási programban mintegy 2190-re tehető a részt vevő gyerek száma. Az iskolában oktatók a román tanügyi rendszer keretében megkapják az adott órákért a fizetést, többnyire helyettesítői státusban, emellett támogatják őket a csángó oktatási program keretében is az iskolán kívüli tevékenységért. A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot magyar állami támogatásból és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványon (AMOA) keresztül a keresztszülői programból befolyó összegekből finanszírozza az RMPSZ. A program keretében az oktatók számára fizetést, lakhatási feltételeket, étkezési jegyet biztosítanak.
Vegyes érzelmek az elmúlt egy évről
„Vegyes érzelmeink vannak az elmúlt egy évvel kapcsolatosan. Mi annak idején úgy indultunk, hogy hasznosítani szerettük volna a csángószövetségnél felhalmozott tapasztalatot, de aztán történt, ami történt, és márciustól ők testületileg kiváltak az oktatási programból, amelyet így alapjaiban meg kellett újítanunk, új oktatási programszervezőt neveztünk ki, létrehoztuk a szakmai irányító felügyelőbizottságot” – mondta. A nemrég megjelent névtelen blogbejegyzésben az egyik vád az volt, hogy hozzá nem értők irányítják részükről a programot. Amint azonban az elnök kifejtette, a felügyelőbizottságba olyan személyeket jelöltek, akiknek nagy tapasztalatuk van a csángó léttel és az oktatással kapcsolatosan is.
„Gondolok itt például Borbáth Erzsébetre, aki megteremtője az iskolai szintű csángó oktatásnak, Lászlófy Pál tiszteletbeli elnökünkre, aki a Moldvában zajló oktatási program létrehozásánál és az első évek finanszírozásában is tapasztalatot szerzett, hisz annak idején is a pedagógusszövetségen keresztül zajlott a program” – magyarázta az RMPSZ elnöke. Hozzátette, érzékelik, hogy amint az általában lenni szokott, vannak, akik az új vezetési stílust, formát el tudják fogadni, és vannak, akik kevésbé, sőt olyanok is, akik egyenesen ellenkeznek.
Úgy gondolja viszont, hogy nem lehetnek nagy gondok, ha a maga helyén mindenki elvégzi a feladatát. „Azt a stabilitást elértük, hogy sem a fizetésben, sem az egyéb juttatások biztosításában elmaradásunk nem volt, naprakészen kapták az oktatók a juttatásokat, és szakmai szinten is igyekszünk segíteni” – mutatott rá. Kifejtette, mivel korábban rövidebb időszakokra – előbb csak három hónapra, aztán az iskolai év végéig, utána szeptember elsejéig – kapták a program vezetésére vonatkozó felkérést, nem volt lehetőség a szakmai munka megtervezésére, most azonban, hogy meghatározatlan időre az ő feladatuk a program koordinálása, ezen a téren is meg kell vizsgálniuk a perspektívákat. „A szakmai támogatás szintjén – az érdekvédelem mellett – szeretnénk az iskolai tevékenység felé közelíteni az iskolán kívüli tevékenységet is” – mondta Burus-Siklódi Botond.
A rég várt megegyezés
Hat oktatási helyszín – amelyet a keresztszülők pénzéből vásároltak – a csángószövetség tulajdonát képezi, és most született meg a megegyezés arról, hogy az RMPSZ fizeti a program keretében ezek fenntartási költségeit, illetve az oktatási program működtetésével kapcsolatos költségeket. Hosszú volt az út addig, amíg január 21-én aláírta az RMPSZ és a csángószövetség a szerződést, Burus-Siklódi Botond szerint sok huzavona előzte meg ezt. „A megegyezés szerint oktatónként minden egyes helyszínen hétszáz lejt fizetünk a csángószövetségnek az általunk vezetett oktatási program finanszírozására. Ezeken a helyszíneken természetesen a csángószövetség szervezhet saját rendezvényeket is, hisz az ő épületeikről van szó” – mondta el az RMPSZ elnöke.
Rendezik a kifizetetlen számlákat
A csángószövetséggel kötött megegyezés révén az érintett helyszínek költségeinek a rendezése is megtörténhet, hisz eddig, mivel nem volt jogi viszony a két szervezet között, az RMPSZ nem fizethette ki ezen oktatási helyszínek fenntartási költségeit. „A hat épület közül ötről van szó – az egyik esetben sikerült más megoldást találni. Ezeken a helyszíneken bizony szeptember óta mi nem tudtunk kifizetni semmiféle számlát, mert nem volt érvényes szerződésünk a csángószövetséggel, aminek a nevére érkeztek a számlák, például a telefon- és villanyszámlák. A megállapodás alapján ezeket most rendezni tudjuk, és a kifizetésekről már rendelkeztem, szeptember elsejéig visszamenőleg kifizetjük oktatónként a megígért és szerződésbe foglalt összeget” – közölte Burus-Siklódi Botond.
Sár- és kesztyűdobálás
„Én soha nem vettem fel a kesztyűt, amit a csángószövetség dobott, például az a nyilatkozat, hogy omlik össze a rendszer” – említette meg a névtelen blogbejegyzésben is sugallt vádat Burus-Siklódi Botond. Véleménye szerint erről szó sincs, és az sem igaz, hogy sok oktató otthagyná a programot. Aki azonban megteszi, annak a helyére van más, mint az RMPSZ elnöke tájékoztatott, várólista van a programba jelentkező pedagógusokból. Az oktatók egyébként januárban egy módszertani felkészítőn szóban és írásban is elmondhatták a véleményüket a program működéséről, és amint Burus-Siklódi Botond közölte, csak kisebb, operatív jellegű problémákat hoztak fel. „Vannak egy páran, akik részéről érzékeljük, hogy minket nem fogadtak el. Ezt nem is muszáj, az ügyhöz attól még lojálisan viszonyulhatnak. Nincs olyan tantestület máshol sem, ahol mindenki egyetértene” – mutatott rá az RMPSZ elnöke. A vádaskodásokkal kapcsolatosan azt mondta, mivel névtelen megnyilatkozásokról, sárdobálásról van szó, nem kíván különösebben reagálni ezekre. „Mi teljes felelősséggel, és minden más elismerés elvárása nélkül tesszük azt, ami tőlünk telik” – szögezte le. Hozzátette, nagyon jól látják, hogy ezt a munkát nem Csíkszeredából kell irányítani, ezért lobbiznak már egy bákói módszertani központ létrehozása érdekében. A központ megalapítása meglátásuk szerint nemzetstratégiai kérdés.
Követhetőséget kérnek
A névtelen blogbejegyzésben, amelyre már hivatkoztunk, azt is nehezményezte az író, hogy bürokratikus rendszert vezetett be a programba az RMPSZ. Kérdésünkre Burus-Siklódi Botond elmondta, semmi mást nem kérnek, mint amit a munkaadói-munkavállalói viszony megkövetel. „Hónap végén kérjük, hogy írják le, ki, mikor, órarend szerint megtartotta a tevékenységet. Ennyit kérünk csak, se többet, se kevesebbet, mint amit egy iskolában is nap mint nap el kell végezzenek a tanárok” – szögezte le. Hozzátette, fontosnak tartják a tervezést is, hisz ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy pedagógiailag is követhető munkát végezzen valaki. „Nyilván, van, akinek ez problémát jelent, formaságnak tekintik, de én úgy gondolom, hogy ez a normalitáshoz való közelítés” – szögezte le az RMPSZ elnöke.
„Nem sérült a program”
Az elmúlt egy év körülményei ellenére a részt vevő gyerekek számát tekintve nem sérült a program – közölte Burus-Siklódi Botond. Rámutatott, azáltal, hogy tavaly szeptemberben a Szeret-Klézse Alapítvány által működtetett külön oktatási program csatlakozott, márciustól pedig a Pusztina Házért Alapítvány által működtetett program is integrálódik, még nő is a résztvevők száma. „Azt hiszem, hogy itt az egységesítésen túl egy komolyabb szakmai munka is beindult, és ez folytatható, tehát van perspektíva. Ebben szakmailag partnerek a Hargita és Bákó megyei tanfelügyelőségek és a román oktatási minisztérium nemzeti kisebbségi főosztálya is. Mi nem akarjuk ezt a programot mitizálni, mi ezt konkrét oktatási programként, ennek megfelelő kihívásként kezeljük. Normális kerékvágásba szeretnénk vezetni. Mindenféle zászlóbontás és zászlólobogtatás nélkül” – szögezte le a pedagógusszövetség vezetője.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Tolerancia mint megalkuvás
A külhoni magyarsággal kapcsolatos kérdésekben mindig némi fenntartással kell kezelni, amit a Népszabadság ír – ismerjük a „történelmi” okokat. Most sem tennék másképp: a „bukaresti” Szőcs Levente a kolozsvári Magyari Nándor László szociológust kérdezte a „székelyföldi politikai mentalitásról”. A Burjánzik az intolerancia című írás a világhálós kiadásban (Nol.hu) épp csütörtökön jelent meg. Bár egyáltalán értékelendő, hogy a Népszabadság hajlandó leírni azt a kifejezést, hogy Székelyföld, a címadásban is tetten érhető tendenciózus következtetést azért jócskán vitathatónak érzem. Az MSZP-vezérkar közelmúltbeli kolozsvári látogatása kapcsán például azt mondja Magyari Nándor László: az RMDSZ egy hibrid vezetésű párt lett, azaz ötvöződik benne a karizmatikus, „fideszes” modell, amelyben a „főnöknek mindig igaza van”, illetve a „racionális”, „demokratikus” modell, amelyben mindenki tartja magát a belső döntési mechanizmusokhoz. A szociológus szerint ezzel magyarázható, hogy míg Markóék Kolozsváron Mesterházyékkal tárgyalnak, székelyföldi RMDSZ-esek az MSZP itteni jelenlétét is kifogásolják. Ugyanis, s most megpróbálom egyszerűsíteni a magyarázatot, az RMDSZ-es központ a kormányból való kipottyanás után elveszítette az ellenőrzést a területek felett, a „helyi hatalom erős emberei egyre inkább a pártközpont fölé kerekednek”. Háromszéken például az ottani „karizmatikus” pártvezetők az RMDSZ-en belüli „szigetté” váltak azzal, hogy nyíltan hangoztatják Fidesz-közeliségüket, jobboldaliságukat, s nem egyszer „jobbról előzik” a „Fidesz nyúlvány populista formációit”. Félretéve azt a tényt, hogy az állítólag a hatalomból kipottyant RMDSZ mégiscsak helyet kapott a kormány hátsó kamrájában, nézzük, hogy Magyari szerint miért annyira jobboldaliak a székelyföldiek. „Egy egyre zártabb közösség, amilyen a székelyföldi, mentálisan is egyre zárkózottabb lesz. Az elmúlt jó húsz esztendőben »beültetett« jobboldaliság olyan gondolkodásbeli paneleket hozott létre és erősített meg, amelyeknek előterében az intolerancia minden formája virágzik. (...) Az örökös sündisznóállás, amibe a székelyföldi helyi elitek hangadói merevedtek (tisztelet a kivételnek), kirekesztő mindenfajta mássággal szemben” – fejtegeti Magyari. Néha az olyan hipotéziseknek, amelyek több, egyenként is igencsak vitatható állításra támaszkodnak, elég egyetlen lábát kiütni, s összeomlanak, mint egy kártyavár. Valóban el kell hinnünk azt, hogy a székelyföldiek azért jobboldaliak, mert zárkózottak, s azért intoleránsak is? A Markó-féle vonal meg demokratikusabbá és toleránsabbá válik azzal, hogy a Székelyföldön nemzetárulóként nyilvántartott szocialistákkal hajlandó leülni tárgyalni, egyezséget kötni, s ezzel az MSZP-t megpróbálja Erdélyben legitimálni?
A másik bajom ezzel az elmélettel, hogy ismét a „haladottabb szellemiségű, kulturált, toleráns” Kolozsvár versus az „elmaradottabb, konzervatívabb, intoleráns” Székelyföld kommunikációs sablont vélem felfedezni benne, amelybe hanyagul elmerülve, közben a román többségbe lassan beleolvadva a kolozsvári, marosvásárhelyi értelmiségiek még mindig hajlamosak lenézni Székelyföldet és a székelyföldieket. Mintha az MSZP-sek kolozsvári felvonulásán nem fogadták volna őket ugyanúgy a tiltakozók, mintha Csíkba vagy Udvarhelyre tették volna be a lábukat. A „tolerancia hívei” aztán persze rendőri segítséggel csak azokat az embereket engedték be a „nyilvános fórumra”, akiket ők jónak láttak, s akikre az RMDSZ-es szervezők rámutattak: az ellenvéleményekre, úgy tűnik, nem voltak kíváncsiak. De még így is volt incidens: az általunk oly „szeretett” MSZP-s vezéralak, Szanyi Tibor a fórumon elhangzottakat időnként kommentáló idős férfinak egy adott pillanatban odavetette, hogy „leverem a fejed, te takony!” (Krónika, 2013. január 23.). Később a képviselő a Facebookon „zsigeri barmoknak” nevezte a kolozsvári tiltakozókat, a bejegyzését kommentálókat pedig folyamatosan sértegette, sőt egyiküket felszólította: „Most már eleget verted itt a taknyodat, úgyhogy bátran eldugulhatsz”.
Ez az a „toleráns” MSZP, amiről a „szakértő” újabb jól hangzó, de a valósággal köszönőviszonyban sem levő sablont elsütve úgy vélekedik, hogy „a jelenleginél (kormánynál – szerk. megj.) sokkal korrektebb és átláthatóbb támogatáspolitikát folytatott a határon túl, sokkal érzékenyebb volt a politikai autonómiájukra”. Átláthatóbb támogatáspolitika? Kinek? Az RMDSZ-elitnek? Politikai autonómia tisztelete? Hogyan? A külhoniak magyarságának megtagadásával? Ha a „tolerancia” szoclib értelmezésben azt jelenti, hogy „megalkuvás”, „nemzetárulás”, „beolvadás”, „gerinctelenség”, „tiszteletlenség”, akkor a székelyek, remélem, még jó ideig nem kérnek belőle.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,

Dékánválasztás a Sapientián
Előreláthatólag e hét végére derül ki, hogy a következő négy esztendőben kik fogják vezetni a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karait. Mindkét karon két-két jelölt van.
A Gazdaság- és Humántudományok Karának két dékánjelöltje a tisztséget jelenleg is betöltő Makó Zoltán, illetve Lázár Ede, a Műszaki és Társadalomtudományok Kar aspiránsai pedig Kósa István és Szilágyi József.
„Mivel február elsején kaptam kézhez rektori kinevezésemet, ezért a törvényi előírásokat betartandó, csak azt követően nevezhetem meg azokat a személyeket, akikre rábíznám a dékáni teendőket. Egy bizottság ezen a héten meghallgatja a jelölteket, majd azután nekem kell döntenem” – nyilatkozta megkeresésünkre Dávid László, a Sapientia egyetem rektora. A mandátumcserét jövő hónap elején már megejtenék, az új dékánok négy évig fogják vezetni a karokat.
Dávid nem titkolt szándéka, hogy vezetői szinten fiatalítson. „Az egyetem tizenkét éves működése alatt jelentős részben olyan oktatókkal dolgoztunk, akik vállalták, hogy állami egyetemi állásukat hátrahagyva, egy induló magánegyetemen, a Sapientián vállalnak munkát. Ahhoz, hogy ez az intézmény hosszú távon is sikeres legyen, kötelességünk olyan vezetői mentalitást meghonosítani, illetve olyan vezetőket választani, akik hosszú távon gondolkodnak, sorsukat ehhez az egyetemhez kötik” – fogalmazott a rektor.
A jelöltek
Makó Zoltán 1968-ban született, 2008 óta a Sapientia – EMTE Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánja. Oktatott tantárgyai: matematika közgazdászoknak, speciális matematika mérnököknek, operációkutatás, közgazdasági döntések matematikai modellezése.
Lázár Ede 1973-ban született, 2003 óta a Gazdaság- és Humántudományok Kar főállású oktatója. Oktatott tantárgyai: menedzsment, információ-menedzsment, vezetői közgazdaságtan, marketingkutatás, kutatásmódszertan.
Kósa István 1970-ben született, 2005 óta a Műszaki és Társadalomtudományok Kar főállású oktatója. Oktatott tantárgyai: szociológiatörténet, szociológiai paradigmák, közvélemény-szociológia. Szilágyi József 1960-ban született, 2001 óta a Műszaki és Társadalomtudományok Kar főállású oktatója. Oktatott tantárgyai: mechanika és szilárdságtan, gépészmérnöki alapismeretek, ábrázoló mértan és műszaki rajz, malom- és sütőipari technológiák.
Kozán István
Székelyhon.ro,

A román és a magyar jobboldal – a szociológus szemével
A szervezetlenség, az identitászavar és a markáns célok hiánya különbözteti meg a román jobboldalt a magyartól – erre a következtetésre jutott Barbu Mateescu román szociológus abban az összehasonlító elemzésében, amelyet vasárnap közölt a Hotnews.ro közéleti portál.
A szerző a decemberi romániai parlamenti választások kapcsán keresi a választ arra, mivel magyarázható a jobboldal kudarca: ehhez használja összehasonlítási alapként a magyar jobboldal választási szereplését, a Jobboldal sikerének története Magyarországon című írásában. Leszögezi: nem a Fidesz kormányzásával, hanem választási teljesítményével foglalkozik.
Mateescu szerint Magyarország 1990–1994-es időszaka ahhoz hasonlít, ami később, 1996–2000 között Romániában is bekövetkezett: a jobboldal meghozta az égetően szükséges reformokat, de ez annyira népszerűtlenné tette, hogy a baloldal visszatért a hatalomba, a jobboldali gyűjtőpárt – a Magyar Demokrata Fórum, illetve a román Demokrata Konvenció – előbb 12 százalékra esett vissza, mára pedig el is tűnt a közéletből.
Ezt az űrt a 90-es évek közepén a Fidesz a konzervatív identitás felvállalásával, vidéki szervezetépítéssel és a hazafiság előtérbe helyezésével töltötte be – vélekedik Mateescu. Hozzáfűzi: Magyarországon a nacionalizmus nem volt a kommunista ideológia tartozéka, így, miután a jobboldal tematizálta a nemzeti büszkeséget, a szélsőségesek zsidó- és cigányellenes retorikára „kényszerültek”, hogy nekik is legyen mondanivalójuk.
A Fidesz 1998-ban 1,2 millió szavazatot szerzett, 2002-ben 2,3 milliót, 2006-ban 2,2 milliót, 2010-ben pedig 2,7 milliót – írja a szerző. A román jobboldalnak is hasonló eredményei voltak 2004 után, csakhogy Magyarország lakossága fele akkora, mint Romániáé – mutat rá Mateescu. Mint kifejti, Romániában elképzelhetetlen lenne, hogy a jobboldal lakosságarányosan 4-5 millió voksot összegyűjtsön.
Az okokat elemezve megállapítja: a román jobboldal sosem bízott igazán a hazai kisvállalkozókban, mindig a külföldi nagybefektetők kegyeit kereste, de – „minő meglepetés” – ők nem szavaznak. Nem járt házról házra, mint a Fidesz, hogy beazonosítsa szavazóbázisát: ilyen adatbázis alakulóban van ugyan Romániában is, de nem a jobboldalon – teszi hozzá.
A román jobboldal nem keresztény, de nem is ateista: nem hirdeti a különböző kisebbségekkel szembeni toleranciát – folytatja elemzését Mateescu. Szerinte bármilyen értékelvű, tisztázó vita mélyen megosztaná a jobboldalt. Hozzáteszi: a Demokrata Liberális Párt (PDL) ugyan tagja az Európai Néppártnak, de maga sem tudja, hogy miért, hiszen a soraiban lévő konzervatívok kevesen vannak, de a párthoz csatlakozott liberálisok maradéka sincs igazán előtérben.
Következésképpen a román jobboldalnak nem maradt más üzenete, mint az, hogy „Le a kommunizmussal”: építő, távlati célt nem tud felmutatni és csak az elnökválasztás, vagyis Traian Băsescu mentette meg – fejtegeti Mateescu. Amikor a karizmatikus vezető eltűnik, akkor a román jobboldal levegőért kapkod – teszi hozzá.
A szociológus szerint ennek tudható be, hogy miközben a Fidesznek egy évtized után sikerült „heroikus” győzelmet aratnia a hagyományosan baloldali Budapesten, a román jobboldalnak 2008-ban „sikerült” elveszítenie a hagyományosan jobboldali Bukarestet. És ezekkel az okokkal magyarázható, hogy a román jobboldal választási eredményei 31 és 12 százalék között csaponganak és még sosem sikerült baloldali koalíciós partner nélkül, egyedül kormányt alakítania – írja az elemző.
„Hosszú távon építkezni, stabilitásra törekedni? Science fiction. Az munkát feltétez, előrelátást, szervezést és azonos értékeket valló vezetőket. Egyszerűbb reménykedni a gondviselés emberének eljövetelében. Aki nélkül a román jobboldal 12-16 százalékon áll” – zárja elemzését a szociológus.
Barbu Mateescu a fiatal román társadalomkutató nemzedék egyik legismertebb tagja, az amerikai pennsylvaniai tudományegyetemen szerzett szociológusi oklevelet 2005-ben, majd visszatért Romániába, ahol politikai tanácsadóként és elemzőként dolgozik. Írásait a jobboldali kötődésű Hotnews.ro hírportálon, a Contributors.ro szerzői közösség honlapján és saját, „Sociollogica” című blogján publikálja.
Szabadság (Kolozsvár),

Csángó program mítoszok nélkül
A részt vevő gyerekek számát tekintve nem sérült, sőt bővült a moldvai csángó oktatási program – közölte Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a program átvétele óta eltelt egy évet értékelve.
Arról is beszámolt, hogy létrejött a megegyezés az RMDSZ és a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) között. Az RMPSZ a magyar kormány felkérésére egy éve vette át ettől a program vezetését. Ennek keretében jelenleg 26 helyszínen zajlik magyar nyelvoktatás 43 oktatóval iskolai körülmények között, illetve szabadidős tevékenységként.
Az iskolákban mintegy 1100 gyereket tanítanak, összesen pedig 2190-re tehető a programban részt vevő gyerekek száma. „Vegyes érzelmeink vannak az elmúlt egy évvel kapcsolatban. Mi annak idején hasznosítani szerettük volna a csángó szövetségnél felhalmozott tapasztalatot, de aztán történt, ami történt, és márciustól ők testületileg kiváltak az oktatási programból, amelyet így alapjaiban meg kellett újítanunk, új oktatási programszervezőt neveztünk ki, létrehoztuk a szakmai irányító felügyelőbizottságot” – mesélte Burus-Siklódi Botond.
Az RMPSZ-elnök egy nemrég megjelent névtelen blogbejegyzésre is utalt, melynek egyik vádja volt, hogy hozzá nem értők irányítják a programot, amint azonban kifejtette, a felügyelőbizottságba olyan személyeket jelöltek, akiknek nagy tapasztalata van a csángó léttel és az oktatással kapcsolatban. „Azt a stabilitást elértük, hogy sem a fizetésben, sem az egyéb juttatások biztosításában elmaradásunk nem volt, naprakészen kapták az oktatók a juttatásokat, és szakmai szinten is igyekszünk segíteni” – mutatott rá. Kifejtette, mivel korábban rövidebb időszakokra – előbb csak három hónapra, aztán az iskolai év végéig, utána szeptember elsejéig – kérték fel őket a program vezetésére, nem volt lehetőség a szakmai munka megtervezésére, most azonban, hogy meghatározatlan időre az ő feladatuk a program koordinálása, ezen a téren is meg kell vizsgálniuk a perspektívákat. „A szakmai támogatás szintjén – az érdekvédelem mellett – szeretnénk az iskolai tevékenység felé közelíteni az iskolán kívüli tevékenységet is” – mondta Burus-Siklódi Botond. Arról is beszámolt, hogy hat oktatási helyszín – amelyet a keresztszülők pénzéből vásároltak – a csángó szövetség tulajdonát képezi, és most született meg a megegyezés arról, hogy az RMPSZ fizeti ezek fenntartási költségeit, illetve az oktatási program működtetésével kapcsolatos költségeket. Január 21-én alá is írták az erre vonatkozó szerződést. „A megegyezés szerint oktatóként minden egyes helyszínen hétszáz lejt fizetünk a csángó szövetségnek az általunk vezetett oktatási program finanszírozására. Ezeken a helyszíneken természetesen a csángó szövetség szervezhet saját rendezvényeket is, hisz az ő épületeikről van szó” – mondta el az RMPSZ elnöke. A megegyezés révén megtörténhet az érintett helyszínek költségeinek a rendezése is, hisz eddig, mivel nem volt jogi viszony a két szervezet között, az RMPSZ nem fizethette ki ezen oktatási helyszínek fenntartási költségeit. „A megállapodás alapján ezeket most rendezni tudjuk, szeptember elsejéig visszamenőleg kifizetjük oktatónként a megígért és szerződésbe foglalt összeget” – magyarázta Burus-Siklódi Botond. Hozzátette, látják, hogy a munkát nem Csíkszeredából kellene irányítani, ezért lobbiznak egy bákói módszertani központ létrehozása érdekében, melynek megalapítása meglátásuk szerint nemzetstratégiai kérdés. A körülmények ellenére az elmúlt egy évben a részt vevő gyerekek számát tekintve nem sérült a program – közölte az RMPSZ elnöke. Rámutatott, azáltal, hogy tavaly szeptemberben a Szeret Klézse Alapítvány által működtetett oktatási program is csatlakozott, márciustól pedig a Pusztina Házért Alapítvány programja is integrálódik, nő a résztvevők száma.
„Azt hiszem, hogy itt az egységesítésen túl egy komolyabb szakmai munka is beindult, és ez folytatható, tehát van perspektíva. Ebben szakmailag partnerek a Hargita és Bákó megyei tanfelügyelőség és a román oktatási minisztérium nemzeti kisebbségi főosztálya is. Mi nem akarjuk ezt a programot mitizálni, mi ezt konkrét oktatási programként, ennek megfelelő kihívásként kezeljük. Normális kerékvágásba szeretnénk vezetni. Mindenféle zászlóbontás és zászlólobogtatás nélkül” – szögezte le a pedagógusszövetség vezetője.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

Száz gyermekkel kevesebb (Mikóújfaluban járt a Háromszék)
A konzervatív újságolvasónak is az a fontos, hogy a lap róla szóljon – indította a múlt heti laptalálkozót házigazdaként Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere, aki szerint községükben azért olvassák szívesen a Háromszéket, mert megtalálják benne mindazt, ami a háromszéki embert manapság foglalkoztatja.
Azt követően, hogy lapunk jelen lévő munkatársai – Farcádi Botond, Fekete Réka, Ferencz Csaba, Kádár Gyula, Kisgyörgy Zoltán és Kuti János – bevezető felszólalásukban szót ejtettek a Háromszék küldetéséről, a jelenkor különböző gondjairól-bajairól, történelemről, a művelődési házban összegyűlt kéttucatnyi érdeklődő vetett fel témákat, köztük kiemelten a román nyelv oktatásának kérdését. Mint mindenütt, Mikóújfaluban is aggasztó a népességfogyás, az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent a lakosság száma. 2007-ben olyan mélypontra jutott a természetes szaporulat, hogy míg negyvenhat temetést jegyeztek, csupán tizenhat keresztelőt tartottak a faluban. Mostanra változott valamennyit a helyzet, tavaly először annyi születést iktattak, ahány temetést, de a gyermeklétszám még mindig igen alacsony, az óvodában és iskolában százzal kisebb a létszám (jelenleg 194), mint tíz esztendővel ezelőtt. A 2011-es népszámlálás szerint Mikóújfalu lakosainak száma 1831, ebből 1824 állandó, heten Izraelben dolgoznak, de a választói névjegyzékben 1538-an szerepelnek, ami azt bizonyítja a 0–18 év közöttiek (286 fő) aránya a természetes 33 százalék helyett csupán 16 százalék. A kétszázas létszám alatti iskola csak azért őrizheti meg függetlenségét, mert a községben egyedüli tanintézmény.
Idegen nyelvként a románt
– Tizenegyedikes gyermekeim jövőben érettségiznek, és alig tudnak románul, ami nem csoda, mert az iskolában rosszul tanítják, a hétköznapokban pedig a székelyföldi gyermekek nem találkoznak a román nyelvvel, ezért mindenképpen változtatni kellene az oktatás módszerén – vezette fel a témát Száfta Csilla, akinek véleményét többen osztották. Nyáguly Dávid elmondta, gyermekként ő sem tudott románul, és a szakiskolában sem a tanóráknak köszönhetően tanulta meg a nyelvet, hanem román nemzetiségű évfolyamtársaitól, és unokái révén most is azzal szembesül, hogy a magyar gyermeknek képtelenség úgy tanulnia a románt, mintha anyanyelve lenne. Nagy Sándor iskolaigazgató szerint a jelenlegi módszer nemcsak a diákokat nyomorítja meg, de a pedagógusokat is, akik tudják, hogy egy idegen nyelvet nem lehet anyanyelvként tanítani, ideje volna ezen változtatni. Az igazgató a folytonosan változó törvénykezést is okolja a záróvizsgákon tapasztalt gyenge eredményekért, és szerinte a nagymértékű pedagógusvándorlás is árt a rendszernek, nincs folytonosság, olykor évenként változik egy-egy osztályban az adott tantárgyat tanító pedagógus, de azt sem tartja jónak, hogy aki egyszer címzetességet nyer, az nyugdíjas koráig töltse be ugyanazt a katedrát függetlenül attól, hogyan végzi munkáját. Az iskolavezető kérdésre válaszolva elmondta: nem tartja helyesnek, hogy azoktól az óvónőktől, tanítóktól, akik középfokú végzettséggel rendelkeznek, most azt követelik, hogy egyetemet végezzenek. Szerinte sokan inkább más munka után néznek, ami érthető, mert ha húsz-huszonöt évig taníthattak azzal a tudással, amit a középfokú tanítóképzőben szereztek, igazságtalanság azt kérni, hogy szerezzenek magasabb szintű diplomát. Ami ráadásul nem garancia arra, hogy ettől eredményesebben fognak oktatni – vélekedett. A Háromszék mikóújfalusi laptalálkozóját némileg uralta az oktatás jelenlegi szétziláltságáról szóló beszélgetés, hisz a jelenlévők gyermekük, unokájuk révén nap mint nap érintettek ezekben a kérdésekben, a komorabb hangulatot oldották azonban a Szász István helyi állatorvosnak, Kisgyörgy Zoltánnak és Kuti Jánosnak köszönhető humoros pillanatok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),