Könyvbemutatóval emlékeztek Balogh Lászlóra
Szűknek bizonyult a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterme Balogh László Maroknyi Székely című posztumusz kötetének csütörtök esti bemutatóján, az érdeklődők előtt ki kellett tárni a Gábor Áron Terem ajtaját. A tíz éve elhunyt sepsiszentgyörgyi íróra többen emlékeztek, Pap Sándor nyugalmazott református lelkész Kós Károly-arcú emberként jellemezte, akinek ars poeticája az volt, hogy szebbé váljon a világ, s többé ne kísértsen a múlt. Kiss Jenő, a megyei könyvtár nyugalmazott igazgatója Balogh László (1946–2003) irodalmi pályáját, könyvtárosi munkáját ismertette. Mint mondta, sokan íróként és emberként egyaránt szerették, a könyvtár „alapembere”, a betiltott Mikes Irodalmi Kör vezetője volt, aki leginkább az olvasóteremben érezte magát otthon. Hosszú éveken át községi és városi könyvtárakkal foglalkozott, nemcsak a könyvtárosokkal, hanem a vidéki értelmiséggel is jó kapcsolatot ápolt. Amikor úgy érezte, több időt fordítana írásra, átment a volt IAME üzemi könyvtárába, majd 1990 után a könyvelosztó cég igazgatójának választották, illetve saját kiadóját vezette. Most megjelent könyve címadó kisregényét, a Maroknyi Székelyt a kilencvenes években írta, azt az életérzést próbálta „megfogni”, tovább él-e a múlt azáltal, hogy a régi hatalom emberei nem tűntek el. A kötet tizenöt elbeszélése is élettörténeteken át mutatja be a kitelepítettek, börtönviseltek sorsát, történetei a romániai magyar élet fontos, a szocializmus éveire utaló dokumentumai. A könyvet megjelentető Charta Könyvkiadó vezetője, Kisgyörgy Tamás Balogh Lászlóval való barátságát körvonalazta, szólt kettejük hosszú távra tervezett közös munkájáról, mondván: rengeteg, volt politikai foglyokat is bemutató anyag megíratlanul maradt Balogh tarsolyában. A néhai írót pályatársként méltatta Bogdán László, kiemelve, hogy A jóisten nem szállt le Bükszádon című könyve a Háromszék napilap Kaláka-sorozatában jelent meg. Pap Sándor úgy fogalmazott, Balogh László hívő ember volt, szószékre figyelő, komor, homlokráncos tekintettel, aki készült a túlsó partra.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen - jelentette be Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén.
Korábban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és erre a napra a Székelyföldnek területi autonómiát követelő demonstrációt hirdetett Marosvásárhelyre. A kezdeményezéshez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is csatlakozott.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szombaton kijelentette: a magyar szabadság napja - március 15. - a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló.
Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll amögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével - a székely zászlóval - , de fontosabb üzenetnek tartja, hogy "egy a zászló". Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson.
Kelemen Hunor - hivatali elődje felszólalása után - közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezető testületei is.
"Az RMDSZ nem lesz az SZNT, vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt" - jelentette ki az RMDSZ elnöke. Hozzátette, egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombaton elfogadta a Csíkszeredában május 25-én megtartandó 11. RMDSZ kongresszus előkészítésének menetrendjét.
Az SZKT határozatot fogadott el arról is, hogy 2013-at Bethlen Gábor, illetve Kós Károly emlékévvé nyilvánítja - Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának 400. és Kós Károly születésének 130. évfordulója alkalmából.
Marosvásárhely, 2013. február 23., szombat (MTI) -

Csíkszeredában tart kongresszust az RMDSZ
Ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
Az SZKT szombati ülésén, amelyre a Kultúrpalota nagytermében került sor, határozatot fogadtak el a Romániai Magyar Demokrata Szövetség XI. kongresszusának helyszínéről és időpontjáról is.
A kongresszusra Csíkszeredában, május 25-én kerül sor. Határozat született a kongresszus előkészítésének ütemtervéről, a kongresszusi képviselet kiválasztásáról, valamint az alapszabályzat- módosító és a kongresszusi dokumentumokat kidolgozó bizottságok struktúrájáról, amelyek személyi összetételéről a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) dönt.
A testület ugyanakkor határozatot fogadott el az RMDSZ kongresszusi biztosának személyéről és hatásköréről. Kongresszusi biztos Kovács Péter főtitkár, ő koordinálja a szervezési tevékenységet, összehangolja az alapszabályzat-módosító, illetve a kongresszusi dokumentumokat előkészítő bizottság munkáját, részt vehet ezek ülésein, és folyamatosan tájékoztatja a SZÁT tagjait, illetve felügyeli a küldöttek kijelölési folyamatának szabályosságát a területi szervezetek, platformok és a MIÉRT szintjén.
Bethlen Gábor- és Kós Károly- emlékév
Az SZKT határozatban nyilvánította a 2013-as esztendőt Bethlen Gábor- és Kós Károly- emlékévvé. Ez a két személyiség sokat tett a magyarságnak életerős közösségként a szülőföldön való boldogulása, az otthonteremtés érdekében. Idén ünnepeljük Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának 400., illetve Kós Károly születésének 130. évfordulóját. Az RMDSZ követendő példának tartja Bethlen Gábor és Kós Károly hitvallását: a kitartó, konok építkezés, a nap mint nap elvégzett munka, a magyar nyelvhez, önazonosságunkhoz való ragaszkodás biztosítja az erdélyi magyar nemzetközösség jövőjét, áll egyebek mellett a Szövetségi Képviselők Tanácsa által elfogadott határozatban.
A legnagyobb kihívás a régióátszervezés
Kelemen Hunor szövetségi elnök a tanácskozás végén a sajtónak nyilatkozva a régióátszervezést nevezte a legnagyobb kihívásnak, amely ebben az esztendőben elkészül. – Nem mindegy, milyen közigazgatási szint lesz a falvak és városok után: lesz megye és lesz régió, vagy nem lesz megye, csak régió, illetve milyen hatásköröket kap a régió, amennyiben a megyék is megmaradnak. Az is kérdés, honnan veszik el ezeket a hatásköröket, a kormánytól, vagy a megyei önkormányzatoktól? Milyenek lesznek ezek a régiók? Milyen összetételűek, milyen nagyságúak, az erdélyi magyarságnak ezen belül a döntéshozó testületben lesz-e, lehet-e szerepe, vagy teljesen kiszorul minden olyan döntéshozatalból, amely a városi és a községi önkormányzati szint fölött zajlik. Ezért nagyon fontos, hogy párbeszédet keressünk, alternatívákat javasoljunk, olyan érvekkel jöjjünk, amelyek mögött statisztikai adatokra alapozott szakmai érvek állnak, és emellé tegyük az etnikai dimenziót, mert azt nem lehet megkerülni, de azt sem szabad engedni, hogy teljesen átcsússzon egy etnikai dimenzióba.
Szórványhálózat a szülőföldön való boldogulásért
Beszélt a budapesti Kárpát-medencei Képviselők Fórumán elhangzott javaslatról, amelyet Szász Jenő, a budapesti nemzetstratégiai intézet vezetője vetett fel, és amely sok vitát váltott ki Erdélyben. – Azt mondom, és véleményem szerint ezt mondja a Szövetségi Képviselők Tanácsának minden felszólalója is, hogy nem szabad ezt a paradigmaváltást még csak fölvetni sem, mert nem mondhatjuk azt, hogy a szülőföldet föladjuk, elhagyjuk. Nem fogadhatjuk el azt, hogy a szórványmagyarság számára ebben a pillanatban nem próbálunk perspektívát, jövőképet nyújtani a saját szülőföldjén. Mi az elmúlt 23 évben szórványhálózatot építettünk, 12-13 szórványkollégiumunk működik, magyarul tanulhatnak a gyerekek, kulturális és szórványmenedzsment-programokat indítottunk. Olyan szórványstratégiánk van, amellyel az elmúlt esztendőkben a népességfogyás ellenére is – a magyar identitás, a szülőföldön való megmaradás megerősítésével – pozitív eredményeket ért el és mutatott fel a szövetség – jelentette ki Kelemen Hunor.
Az alkotmánymódosítás is "megér egy misét"
Az alkotmánymódosításról azt mondta, sok vitát váltott ki, és még sokat ki fog váltani az első cikkely, amelynek a módosítására nincs lehetőség, mert egy másik cikkely megtiltja. – De ez nem jelenti azt, hogy ne érne meg egy misét, ahogy mifelénk mondanák, ne lehetne ezekről a kérdésekről vitázni. Kell és szabad és fogunk, jelentette ki a szövetségi elnök.
Véleménye szerint mindig lehet olyan megoldásokat találni, amelyek közelebb visznek a valósághoz. Az elnök szerint egyik ilyen megoldás az 1-es cikkely kiegészítése, vagy ha ezt nem fogadnák el, akkor egy másik cikkelybe belefoglalni azt, hogy a Romániában élő őshonos nemzeti kisebbségeket az alkotmány államalkotó tényezőként ismeri el. Kijelentette: erre van példa Európa néhány országában, úgyhogy nem lenne precedens nélküli, ugyanakkor valóban megadná azt az erdélyi magyaroknak és a többi romániai kisebbségnek is, hogy államalkotó tényezőként elismerve őket, nem éreznék magukat másodrangú állampolgárnak, hanem azt éreznék, hogy ők ennek az országnak egyénként, családként, közösségként a románokkal egyenértékű polgárai, közösségei.
A részletekre visszatérünk.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolója
Kós Károly szellemiségében tervezzük a jövőt
„Mivel a Szövetségi Képviselők Tanácsa ma határozatot készül elfogadni arról, hogy 2013-at nyilvánítsuk Kós Károly emlékévvé, azt javaslom, hogy Kós Károly szellemiségének megfelelően vizsgáljuk meg, hogy merre haladunk, melyek az eredményeink, mi a tennivalónk” – nyitotta politikai beszámolóját Kelemen Hunor szövetségi elnök február 23-án, szombaton, Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsán.
Az RMDSZ elnöke a 2013-as esztendő várható politikai döntéseiről beszélt, így az alkotmány módosításáról, a fejlesztési régiók átszervezéséről, a közel 70 százalékos parlamenti többséggel rendelkező kormányzattal való kapcsolatról, az európai polgári kezdeményezésről, a székely zászló kapcsán kialakult helyzetről és a „gyöngyhalász” típusú nemzetmentésről.
„A legutóbbi SZKT-n még létezett egy halvány reménysugár a Szövetség kormányzati szerepéről. Ez azóta szertefoszlott, most pedig arra vagyunk berendezkedve, hogy ellenzékből politizáljunk, és egy olyan 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalícióval állunk szemben, amelynek a mi szavazatainkra nincs szüksége. Így kell megőriznünk eddig megszerzett jogainkat, és meg kell próbálnunk tágítani ezek körét annak érdekében, hogy a szülőföldön való lét XXI. századhoz méltó életfeltételei meglegyenek” – kezdte felszólalását a szövetségi elnök.
„Csak saját magunkra számíthatunk. Egyelőre céljaink eléréséhez nehezen találunk partnereket, azonban a párbeszéd lehetőségeit minden nap keressük. Mindezzel együtt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek határozottan el kell mondania, hogy mit gondol az alkotmány módosításáról. Fontosnak tartjuk az alkotmány módosításakor a Képviselőház és a Szenátus hatásköreinek a szétválasztását, korlátozni kell a sürgősségi kormányhatározatok és a felelősségvállalás általi döntéshozatalt, és az RMDSZ kitart az egyes cikkely módosítása mellett, amelyből a nemzetállamra vonatkozó kifejezést akarjuk kivenni, mert az nem felel meg a romániai valóságnak, a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőként kell elismertetnünk” – mondta el Kelemen Hunor az alkotmány módosításáról.
„A jelenlegi nyolc fejlesztési régió egy csődtömeg” – jelentette ki az RMDSZ elnöke az idén esedékes régióátszervezés kapcsán, kiemelve, hogy az RMDSZ szakértői több tervezetet is készítenek, amelyeket az önkormányzati tanácsok együttes tanácskozásán mutatják be, március elején, a Szövetség pedig csak egy széleskörű egyeztetés után hoz politikai döntést.
„Arról, ami a székely zászló kitűzése kapcsán történt, még nem tudjuk eldönteni, hogy használt, vagy ártott nekünk. Nem tudjuk, hogy a magyarországi politikusok nyilatkozatai eredményesebbek-e, mintha diplomáciai úton folytattak volna párbeszédet. A székely zászló ügye nem ezelőtt két héttel kezdődött, hanem még a tavaly. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ennek kapcsán tereljük vissza a normalitás talajára a történéseket. A segítségnyújtást ebben az ügyben köszönjük, ha az szolidaritásból és önzetlenségből fakad, de ennek ellenére nem árt, ha szólnak nekünk, kapaszkodjunk meg, mert segítség érkezik. A közösségi szimbólumok használatát a törvény nem tiltja, nekünk bölcsen, ám határozottan kell képviselnünk ezt az álláspontot úgy, hogy a racionalitás keretei között tartjuk a témák” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hozzátette, hogy egyetlen rossz politikai pillanat elég ahhoz, hogy olyan törvények szülessenek meg, amelyek korlátozzák a magyar nyelv használatát, vagy a kettős állampolgárok státusát, ilyenekről szó esett a székely zászló körül kialakult, mesterségesen gerjesztett vitában.
Az elmúlt időszakban lezajlott kovásznai és szentábrahámi időközi választások kapcsán kijelentette, a Szövetség ismét elsöprő győzelmet aratott, az EMNP csúfosan vesztett, ennek ellenére kijelentették, hogy a harcot folytatják.
„Aztán vannak olyan stratégák, akik kontrollált visszavonulásról, gyöngyhalász-módszerről beszélnek a nemzetstratégia kapcsán. És nagyon szomorú, hogy mindezek hallatán vannak olyanok, akik ezekkel a tervekkel egyetértenek. Az RMDSZ-nek van szórványstratégiája, van szórványmenedzsment programja, több mint tíz szórványkollégiumot működtet. Ebben a kérdésben vitát nyitni nem szabad, a szülőföldön való maradást feladni nem lehet. A Székelyföld szolidáris a Szórvánnyal, a Szórvány pedig egyenrangú partnere a Székelyföldnek. Ha elvész a szórvány, akkor előbb-utóbb elszórványosodik a Székelyföld is. Erről beszélni felelőtlenség” – szögezte le Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Nyugati Jelen (Arad),

Az RMDSZ nem tüntet (Szövetségi Képviselők Tanácsa)
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen – jelentette be Kelemen Hunor elnök szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén. Nem akarnak az SZNT és az EMNP utánfutójává válni, ők a szülőföldön maradásért dolgoznak, és azon lesznek, hogy az alkotmánymódosítás során a romániai magyarságot államalkotó tényezőnek nyilvánítsák – ígérte.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke az SZKT ülésén kijelentette: a magyar szabadság napja – március 15. – a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló. Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll a mögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével – a székely zászlóval –, de fontosabb üzenetnek tartja, hogy „egy a zászló”. Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson. Kelemen Hunor – hivatali elődje felszólalása után – közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezetőtestületei is. „Az RMDSZ nem lesz az SZNT vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt” – jelentette ki. Hozzátette: egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Ellenzékben Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában hangsúlyozta, az RMDSZ a szülőföld megőrzéséért dolgozik, nem támogat az erdélyi magyarságot megosztó, a szülőföld feladásával számoló szórványstratégiát. Az RMDSZ elnöke ily módon reagált Szász Jenő szavaira, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” a lehetőségét vetette fel. Kelemen Hunor rámutatott: az RMDSZ szórványkollégiumok és a szórvány-Székelyföld partnerség működtetésével segíti a kisebbségben élő magyarok identitásának megőrzését, elköltöztetésük ötletét felelőtlennek tartja.
„A legutóbbi SZKT-n még létezett egy halvány reménysugár a szövetség kormányzati szerepére. Ez azóta szertefoszlott, most pedig arra vagyunk berendezkedve, hogy ellenzékből politizáljunk, és egy olyan 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalícióval állunk szemben, amelynek a mi szavazatainkra nincs szüksége. Így kell megőriznünk eddig megszerzett jogainkat, és meg kell próbálnunk tágítani ezek körét” – kezdte felszólalását a szövetségi elnök. Kifejtette: az RMDSZ-nek az a feladata, hogy az erdélyi magyarság érdekeit érvényesítse az alkotmánymódosításnál, a közigazgatási átszervezésnél. Az alkotmánymódosítás során fontosnak tartják a képviselőház és a szenátus hatásköreinek szétválasztását, korlátozni kell a sürgősségi kormányhatározatok és a felelősségvállalás általi döntéshozatalt, és az RMDSZ kitart az 1-es cikkely módosítása mellett, amelyből a nemzetállamra vonatkozó kifejezést szeretné kivenni, mert az nem felel meg a romániai valóságnak, a nemzeti kisebbségeket pedig államalkotó tényezőként akarják elismertetni – sorolta elképzeléseiket Kelemen Hunor. „A jelenlegi nyolc fejlesztési régió egy csődtömeg” – jelentette ki az idén esedékes régióátszervezés kapcsán, kiemelte: az RMDSZ szakértői több tervezetet is készítenek, amelyeket az önkormányzati tanácsok együttes tanácskozásán mutatnak be március elején, a szövetség pedig csak egy széles körű egyeztetés után hoz politikai döntést.
Üzenetek Budapestnek
„Arról, ami a székely zászló kitűzése kapcsán történt, még nem tudjuk eldönteni, hogy használt vagy ártott nekünk. Nem tudjuk, hogy a magyarországi politikusok nyilatkozatai eredményesebbek-e, mintha diplomáciai úton folytattak volna párbeszédet. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ennek kapcsán tereljük vissza a normalitás talajára a történéseket. A segítségnyújtást ebben az ügyben köszönjük, ha az szolidaritásból és önzetlenségből fakad, de ennek ellenére nem árt, ha szólnak nekünk, kapaszkodjunk meg, mert segítség érkezik” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hozzátette: egyetlen rossz politikai pillanat elég ahhoz, hogy olyan törvények szülessenek meg, amelyek korlátozzák a magyar nyelv használatát vagy a kettős állampolgárok státusát, ilyenekről szó esett a székely zászló körül kialakult, mesterségesen gerjesztett vitában.
Budapestnek üzent Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is: „Engem nem nagyon érdekel az, hogy jövőre a magyarországi választásokon melyik párt kap több szavazatot Erdélyben. Minket az kell érdekeljen, hogy ne gyűrűzzön be a magyarországi kampány ide, és ne rontsa a közhangulatot, és legyen jó eredményünk az európai parlamenti választásokon” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke.
A Szövetségi Képviselők Tanácsa megszavazta az RMDSZ XI. Kongresszusa szervezésére vonatkozó határozatot, továbbá a 2013-as évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-emlékévvé nyilvánította, illetve döntött a XI. kongresszus csíkszeredai helyszínéről. Az SZKT szombati ülésén átadták a 2012-es évre odaítélt Ezüstfenyő-díjakat. Évről évre azok a tisztségviselők kapják meg a kitüntetést, akik „jelentős erőfeszítéseket tesznek a szülőföld visszaszerzéséért, az RMDSZ programjának megvalósításáért”. A kitüntetettek között volt, post mortem Lőrincz Zsigmond, Kovászna tavaly ősszel elhunyt polgármestere is. A díjat a család megbízásából Tamás Sándor vette át.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője - könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön
A Kós Károly Év keretében február 28-án, csütörtökön 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók termében mutatják be Márton László, az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatójának kötetét Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője címmel.
Kós nem csak az összlátvány, de a részletek művésze is. Kovácsoltvas terveit eddig nem részesítették elég figyelemben, holott rész és egész csodálatos összhangját csak ezek alapos ismeretével lehet kellőképpen értékelni. Márton László az európai kovácsoltvas művészet kontextusába beágyazva ismerteti Kós vasmunkáit, és könyvét a mai továbbélő művészi munkák ismertetésével is kiegészíti.
A könyvbemutatóhoz így szervesen kapcsolódik Nagy György olaszteleki kovácsmester kamarakiállítása, aki az elmúlt években nagy szakmai alázattal tanulmányozta Kós Károly terveit, hogy megvalósítsa azokat a Kós-vasműveket, amelyeknek kivitelezését mindeddig meghiúsította a pénzhiány. Munkái a Székely Nemzeti Múzeum bejáratánál, lépcsőinél láthatók. Az est házigazdája Kinda István muzeológus. (közlemény)
Transindex.ro,

Isteni tanítók és világi táltosok
Kalotaszegi fények a tények tükrében
Már Fekete Károly első, 2009-ben napvilágot látott, nagy sikerű önéletrajzi dokumentumkötetének a megjelenésekor (Fekete Károly: Hatvan év Kalotaszegen. Válogatott írások 1947–2007. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai füzetek 7. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. Kolozsvár–Sztána, 2009.) Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének az igazgatója találó módon így jellemezte a szerzőt: „Fekete Károly Kalotaszeg krónikása. A legutóbbi 60 év terméséből olvasható válogatás rendkívül sokszínű: van köztük irodalmi értékű, történelmi témájú visszaemlékezés, tanügyi, turisztikai, kulturális tárgyú írás – mind, megannyi apró mozaik Kalotaszeg változó társadalmának nehezen megrajzolható képéből.” (i.m., 181. old.)
Ezúttal Fekete Károly egy újabb dokumentáris igényű–alapvetésű, s nemkülönben jelentős információs gazdagságú kötettel (Fekete Károly: A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen. Önéletrajzi feljegyzések, 1935–1990. Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai Füzetek 11. Sorozatszerkesztő Szabó Zsolt. A borító Kós Károly grafikájának felhasználásával készült. Kolozsvár – Sztána, 2013.) lepi meg a közeli múlt gyakorta zűrzavaros forgatagában akarva-akaratlanul is részt vevő s az eltelt század alapvetően meghatározó társadalom- és kultúrtörténeti mozzanatai iránt érdeklődő avagy e korszak meggondolkoztatóan vargabetűs, szellemi hajtűkanyarjait megérteni óhajtó olvasót.
A Fekete Károly-i, tablószerűen összeállított, önéletrajzi és egyben kortörténeti jellegű, átfogó dokumentumgyűjtemény és -antológia második kötetét képező mű Ajánlásában Péntek János ezt írja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2003-ban Ezüstgyopár-díjjal kitüntetett s a közel hat évtizedes didaktikai, kultúrpolitikai és -menedzseri tapasztalat birtokában a múlt néhol fordulatos, néhol meg folyamatosan változó eseményeire visszatekintő szerzőről:
„Nem szokványos tanítói életpálya az 1928-ban született Fekete Károlyé, és ennek tulajdoníthatóan nem szokványos az a pályakép sem, amelyet most – korabeli iskolai dokumentumokkal, újságcikkekkel, fényképekkel kiegészítve – közread.” (i.m., 7. old.)
Az immár történelmiekké patinásodott és tekintélyesedő korszakokat fölelevenítő, izgalmas dokumentumkötet nemcsak társadalomtörténeti szempontból egyedi mű. Tudniillik Fekete Károly egy, a szerzőre személyesen jellemző, átütő, széles látókörű, sziporkázó s az olvasót mindenképpen lekötő, majdhogynem mágikus mega-humorral ismerteti a különben tudományos pontosságú és éleslátó tárgyilagossággal bemutatott eseményláncolatokat és történéseket. Sőt, Fekete Károly szakavatottan megbabonázó, ám minduntalan diszkréten értelmezői tolla alatt még az első látásra mókás anekdotáknak tűnő s hatásos csattanókra kiélezett történetek is olyan világian revelatív, szemantikai feltöltöttségű parabolákká válnak a különböző történelmi korok s a társadalmi létezés egészére vonatkozólag, amelyekből mindannyian levonhatjuk a sok értelmű, bölcsességgé emelkedő következtetéseket és léleképítő tanulságokat. Pontosabban egyféle, a befogadást távlatosító, tematikai négyzetre emelés eredményeképpen Fekete Károly nemcsak az egykori és mindenkori első osztályosait ülteti be gyakorlatilag akkor és ott a padba, hanem átvitt értelemben… a nyájas olvasót is, itt és most.
Ugyanakkor Fekete Károly könyve nemcsak mentalitástörténeti, hanem szépirodalmi jellegű, önéletrajzi odüsszeia is, amelyben az erdélyi magyar nyelvű próza immár klasszikussá vált, XX. századi stílusjegyei is fölcsillannak. A kalotaszegi magyar művelődéstörténet közelmúlti keresztmetszetét nyújtva, műve összegző és egyúttal elemző jellegű: a különböző kutatási szempontokból is kiváltképpen fontos monográfia e nagyhírű régió folyamatos fönnállásának s hagyományőrzően korszerű önátörökítődésének az eljövendő korokban kibontakozható sorsvetületeit is fölvázolja.
A számos egyedi adatot, statisztikai fölmérést és összehasonlító kimutatást közzétevő könyv valóságföltáró forrásmunkaként kiváltképpen szilárd kiindulópontot szolgáltathat a XX. századi, kalotaszegi magyar közösség társadalmi, történelmi és kulturális valóságának a szakszerű kutatásához.
(Fekete Károly A nemzet napszámosa voltam Kalotaszegen című kötetét március 1-jén, pénteken délután 6 órától mutatják be Bánffyhunyadon, a református egyház gyülekezeti termében. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.)
BRÉDA FERENC
Szabadság (Kolozsvár),

Kós, a díszműkovács
A Kós Károly Év rendezvénysorozat részeként az építész, az író, a grafikus után a művészi kovácsoltvas tervezőjével ismerkedhettünk meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban a csütörtök esti, könyvbemutatóval egybekötött rendezvényen.
Márton László gyergyószentmiklósi műszaki kutató (képünkön) az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudomány- és Technikatörténeti Füzetek sorozatában megjelent, Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője című kötetét mutatta be. Építészetének szerves részeként, az európai vasművesség, formatervezés összefüggésében elemzi a terveket. Bevallása szerint a könyv célja, hogy az életmű e kevésbé ismert képét műszaki oldalról mutassa be. Az Európában ható építőművészeti stílusoktól eljut a nemzeti és egyéni formanyelv kialakulásának elemzéséig, majd a kört az erdélyi kovácsoltvas-művességre szűkíti, konkrétan Kós Károlyra, a fémművességről vallott felfogására. Kinda István muzeológus a könyv ismertetésekor a szerző anyag iránti rajongó szeretetét emelte ki. Kós Károly művészetéről szólva a díszkovácsmester, díszműkovács megnevezések is jelzik, hogy a fémművesség magasabb színvonaláról beszél. Az egyben ismeretterjesztő tanulmányban a pontos műszaki nyelvezet ötvöződik a szép magyar nyelv használatával. Márton László vetített képes előadásában részletesen bemutatta Kós gazdag motívumkincsét népművészet-építészet kapcsolatában. A könyvbemutatót Nagy György olaszteleki kovácsmester, számos Kós-vasműterv kivitelezőjének kamarakiállítása egészíti ki. Az ő alkotása a múzeum bejáratánál felállított három lámpatest és a feljárati lépcső díszes korlátja is. Az alkotót mesterségéről Szőcsné Gazda Enikő muzeológus faggatta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

KLMT-közgyűlés – a műemlékvédelmi díjtól Désy Károly pasztellkiállításáig
Névadója halálának 50. évfordulójára alapítja meg a Kelemen Lajos műemlékvédelmi díjat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) – jelentette be a szombat délelőtti közgyűlésen Gaal György elnök, kifejtve: a díjjal olyan személyeket tüntetnek ki, akik a műemlékek helyreállításában, gondozásában, védelmében vagy népszerűsítésében, művészettörténeti értékelésében kimagasló eredményeket értek el.
Azok is esélyesek továbbá, akik jelentős támogatással járultak hozzá a műemlékek megóvásához, restaurálásához, illetve hivatali úton elősegítették az ilyen jellegű tevékenységeket. Megtudtuk: a kitüntetettek a Kelemen Lajos portréját ábrázoló plakettet vehetik át, valamint egy diplomát, amelyben megjelölik, hogy szakmai vagy tiszteleti alapon kapta az illető a díjat. A KLMT választmánya által odaítélt elismerést minden évben a műemlékvédelmi világnapon, április 18-án adják át, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával együttműködve. Egy évben legtöbb két díjat osztanak ki, kivételt képez az idei, első alkalom, amikor több elismerést is átadhatnak.
A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj megalapításával megszűnik a társaság eddigi kitüntetéseinek (Debreczeni László, Kós Károly, Veress Ferenc) odaítélése. A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el az újonnan létrehozott díj szabályzatát, akárcsak a pénzügyi jelentést, amelyet Maksay Ádám ügyvezető alelnök ismertetett. Az elkövetkező időszakra vonatkozóan úgy fogalmazott: az erdélyi műemlékvédelem hatékonyabb működése érdekében szükségét érzi egy egységes prioritásjegyzék kidolgozásának, emellett mihamarabb létre kellene hozni egy erdélyi műemlék-gondnokságot, az egyházak és a szakmai szervezetek bevonásával. Maksay szerint elengedhetetlen továbbá az örökségvédelmi stratégia kidolgozása, valamint egy átfogó dokumentációs központ kialakítása.
Pasztellek az egyházközség tanácstermében
A közgyűlés második részében Takács Gábor, a KLMT irodavezetője nyitotta meg a szovátai születésű Désy Károly akvarellkiállítását. Méltatásában hangsúlyozta: a művész eredetileg festőnek készült, már a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában kitűnt kiváló rajztudásával és színérzékelésével, az érettségi előtt mégis a szobrászatot választotta. – Saját bevallása szerint döntésében nagymértékben befolyásolta Michelangelo egyik rövid szonettje, amely valahogy ekképpen hangzik: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 1969-ben felvételizett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakára, ahol Vetro Artur, Kós András és Mircea Spătaru is tanára volt – mondta Takács Gábor, hozzáfűzve: a főiskola elvégzése után eleinte tanárként dolgozott, majd különböző műhelyekben fejtette ki tevékenységét, az ötvösség és az iparművészet területén. A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest: olaj, tempera, gouache képek kerülnek ki műterméből.
– Elsősorban az akvarellt műveli, ami leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Ez azonban nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Désy Károly valójában két különböző technikát alkalmaz, a vizes és a száraz technikát. A vizes technikával éri el a finom, leheletszerű színfoltokat, az erős formákat, a rajzosabb képsíkokat viszont mindig száraz technikával készíti – avatott be a részletekbe a méltató. Az alkotások szakszerű elemzése után, zárásként megjegyezte: a tárlat hangulata egészében véve lírai, híven tükrözik az alkotó személyiségét. A Désy Károly 29 akvarelljéből szervezett kiállítás két hétig látogatható a Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6. szám).
Szabadság (Kolozsvár),

Autonómiatüntetés Marosvásárhelyen
Szabadságot a székely népnek! Autonómiát Székelyföldnek!
Rég nem látott annyi embert egy helyen a Postarét, mint tegnap délután, a székely szabadság napja alkalmából szervezett autonómiatüntetésen, amikor a zord idő ellenére több ezren gyűltek össze autonómiát követelve a Székelyföldnek. A rigófüttyel színesített rendezvény Kossuth-dalokkal indult, koszorúzással és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével zárult, majd a tömeg a városháza elé vonult, ahol átadták a prefektúra képviselőjének a közfelkiáltással elfogadott petíciót Székelyföld területi autonómiájáról.
Ezt követően a Kultúrpalotában kiosztották az idei Gábor Áron-díjakat.
Félelemre nem lehet jövőt építeni!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: A székely szabadság napja legyen a jövőben is ez a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat. "Nem fogunk sem lemondani a célról, sem letérni az útról, amelyen elindultunk. Tudja meg ország és világ, hogy a székelység töretlen ragaszkodása olyan közösségi erő, amely világi hatalom számára elérhetetlen erkölcsi magasságban van. A törvényes, szabad, nemzeti kiállás itt és most a Székelyföld területi autonómiáját jelenti. Ez elemi jogunk, amit békességgel és félelem nélkül kérünk itt, Marosvásárhelyen, a székelyek örök fővárosában", jelentette ki.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének szavait idézte, aki szerint "félelemre nem lehet jövőt építeni". Nem lehet Románia közigazgatási reformját úgy végrehajtani, hogy közben a magyaroktól, a székelyektől való félelem gátolja meg a tartós társadalmi békét, az egész ország érdekét szolgáló megoldást, a Székelyföldnek az elismerését, és államon belüli önkormányzását, mert félelemre nem lehet jövőt építeni. A székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor mi, székelyek felmutatjuk a világnak, hogy egyedül a teremtő Istent féljük, de másnak sincs oka félni tőlünk. A jobb életet a törvény rendjével akarjuk, igényeljük a szabadságot, a Székelyföld autonómiája nem más, mint a szabadság törvényi és intézményi garanciája, mutatott rá az SZNT elnöke.
Minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszönetét fejezte ki az egybegyűlteknek, a szervezőknek, és azoknak a résztvevőknek, akik az RMDSZ felső vezetésének döntése ellenére "vették a bátorságot és eljöttek ide", mert minden érdeket felülmúl a nemzeti érdek. Tőkés László élesen bírálta a Magyar Szocialista Párt elnökének egy nappal korábban elhangzott beszédét, az RMDSZ csúcsvezetését és a román miniszterelnököt, aki "fel akarja darabolni és be akarja olvasztani a Székelyföldet". Kós Károlyt idézte: Autonómiát akarunk, önrendelkezést! Más alternatíva nincs, a Székelyföld területi-közigazgatási régióból sem engedünk! Megköszönte a Pro Európa Liga elnökének, hogy kiállt a székelyföldi autonómia ügye mellett, illetve az "első argesi székelynek", hogy felkarolta a székelység ügyét. "Nem akarunk a szlovákiai magyarok sorsára jutni, akiknek polgári és egyházi megyéiket is szétdarabolták, hogy mindenütt kisebbségbe szoruljanak". Román nyelven szólva hangsúlyozta, hogy "számítunk a románok szolidaritására".
Románia szuverenitását tiszteletben tartva a szeretet szellemében keressünk közösen megoldást az erdélyi önrendelkezésre – Székelyföld területi autonómiája ügyében, mondta egyebek mellett Tőkés.
Lobogjanak csak azért is azok a zászlók!
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke kijelentette: – Lobogjanak csak azért is azok a zászlók! Hadd lássa ország-világ! – mert Ady Endre szavaival élve, ma, idehaza Erdélyben, a "seregszámla" idejét éljük. És hívjunk mindenkit magunk mellé, akiknek értékrendje közénk való, de taszítsuk ki saját árulóinkat. Majd Kós Károlyt idézte: "Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!". Következetesség szükségeltetik és az elvek melletti rendületlen kiállás. Ma Székelyföldért, városainkért és falvainkért kell küzdenünk. Az életben maradásért: orvosi rendelőkért, iskolákért, intézményekért, munkahelyekért, hogy legyen megélhetés, hogy itthon lehessen tisztességes életet élni, hogy a fiatalok ne külföldön tervezzék a jövőt., jelentette ki az MPP elnöke.
Nem mások ellen, hanem gyermekeink jövőjéért
Sántha Imre az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében arról beszélt, hogy a székelyeknek megmaradásuk érdekében arra van szükségük, hogy saját maguk rendelkezhessenek önnön sorsuk felett. Nem mások ellen, hanem magunkért, gyermekeink jövőjéért, a minket megillető önrendelkezés kivívásáért a kitartás fegyverével kell síkra szállnunk, jelentette ki, hozzátéve, "közös harcunk csak akkor lesz eredményes, ha egységesek vagyunk. És akkor vagyunk erősek, ha együtt vagyunk. Ettől félnek azok, akiknek rossz a lelkiismerete, akik huszonkét év alatt le akartak szoktatni minket arról, hogy éljünk az utcai véleménynyilvánítás eszközével. Le kell bontanunk azokat a falakat, amelyeket mi magunk építettünk saját magunk köré, le kell bontanunk a félelem falát, és hallatnunk kell a hangunkat, mondta egyebek között Sántha Imre.
A rendezvényen jelen volt Marc Garafat i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergenciapárt elnöke, aki magasztosnak nevezte az eseményt, és sikert kívánt az autonómia- küzdelemhez.
Luis Durnwalder, Dél-Tirol kormányzója, Andori Ortuzar, a Baszk Nemzeti Párt elnöke, Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösségért Párt elnöke, Jadranka Sturm Kocjan, Szlovénia bukaresti nagykövete levélben üdvözölte a rendezvényt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

Film az erdélyi magyar élet újrakezdőiről (Kós Károly Emlékév)
Kedd este a Székely Nemzeti Múzeumban mutatták be A Griff, a Dámvad és a Varjú főcímű új, háromrészes dokumentumfilmet, amely gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János életét tömöríti egyenként huszonhat percbe. A vetítésen jelen volt a filmet készítő stáb három magyarországi tagja.
Nem csak az évfordulók kapcsán – Bánffy Miklós 140, Kós Károly 130, Kemény János 110 éve született – érdemes e három rendkívüli erdélyi emberre, „polihisztorra” figyelni, sorsuk mindenkor példaértékű, megismerésre méltó. A vetítés előtt Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta, a forgatócsoport hét-nyolc hónapja indult útjára, hogy feltérképezze, bemutassa Kós Károly és két kortársa életútját, mert Bánffy Miklósról és Kemény Jánosról nagyon keveset tudunk, eltűntek a tankönyvekből, így a film hiánypótló. Ez a triász az erdélyi magyar élet újrakezdésében jeleskedett – tette hozzá. Oláh Kata rendező röviden szólt: a huszonhat perces alkotások a televízió számára készültek, az életműveket olyanok számára is elérhetővé kívánják tenni, akik egyáltalán nem ismerik a három „úriembert”. Szebeni Zsuzsa színháztörténész a forgatókönyv megírásánál is segített, a filmezés pedig Csukás Sándor operatőr munkája. Szebeni Zsuzsa – akit a sepsiszentgyörgyi közönség már több alkalommal láthatott a múzeumban – úgy fogalmazott: a trilógia nagyon tömören, kerek egészként mutatja be a három életutat. A sorozatot várhatóan pünkösd hétvégéjén, három este tűzi műsorra a Magyar Televízió, a Duna pedig ősszel adja le, de reményeik szerint a Székely Nemzeti Múzeumba is juttatnak a filmből, ahol kedvezményesen meg lehet majd vásárolni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Pantheon Transsilvanicum
Bármilyen művészet is legyen, szándéka a közlés. A művészi mondanivaló mindig az alkotó szándékát közli. Takács Gábor a Györkös Mányi Albert Emlékházban megtartott grafikai kiállításán azokat a grafikai lapjait állította ki Pantheon Transsilvanicum –címmel, melyek önazonosulásunk vállalását segítik elő. Olyan egyéniségekről készített metszeteket, akiknek egy lap kivételével, valamilyen közük, van a művészethez. Műfajilag fametszet, szén és tusrajz.
Magát a kiállítást Németh Júlia ismert műkritikus mutatta be. Egy gondolat sorát idézném: „Ahány arc, annyi olvasat. S olykor talán a konkrét arcvonásoknál is érdekesebbek lehetnek a személyiség belső jegyei, azok a szemérmesen rejtőzködő sajátosságok, amelyek csak hosszas tanulmányozás, mély barátság, alapos ismeretség, vagy dokumentálódás során válnak nyilvánvalókká. Takács Gábor mintha elsősorban ezeknek a rejtőzködő jegyeknek a nyomába szegődni, igyekszik az arcvonások mögé látni , néhány karakteres vonallal az ábrázoltnak a jellemét, egyéniségét, szellemvilágát is felvillantani.”
A fentiek rendkívül jól foglalják össze azt a művészi megnyilvánulást, amely Takács Gábort ebben az esetben is irányította arra az útra, melyen nem tagadva meg saját jellemét, megalkotott munkásságával egy olyan területen, amelyen megszólalni igen ingoványos, hiszen a grafikának nemzetközi nyelve lévén, minden szemlélőjének közöl.
Ezt a kiállítást a Györkös Mányi Albert Emlékházba megnyitni azt is jelenti, vállalom azt az elkötelezettséget, melyet a névadó munkásságával bizonyított.
Az igen szépszámú közönség nemcsak a rendkívül tartalmas méltatásban, hanem a kiállított munkákban, valamint az előadó művészek, Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek játékában is gyönyörködhetett.
A szerencsésebbek hozzájuthattak a Pantheon Transsilvanicum, Takács Gábor 25 grafika című megszámozott (100) munkájához, melyben, egyenlő nagyságban gyönyörködhetnek a megörökítettek grafikai megfogalmazásában. Közöttük Misztótfalusi Kis Miklós, Kányádi Sándor, Sütő András, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Csokonai Vitéz Mihály, Kós Károly, Márton Áron, Szederjesi András, Balaskó Nándor, Barcsay Jenő, Cseh Gusztáv, Zsoldos Árpád, Murádin Jenő, Tirnován Vid, Fodor Sándor és Létay Lajos.
A nem teljes névfelsorolás is bizonyítja, olyan személyek szerepelnek az igen vonzó és egyéni összeállításban, akik munkásságukkal beírták nevük a város Kolozsvár és Erdély történetébe.
Ugyanakkor nagyon sok jelenlévő elgondolkodhat az élet nagy törvényén. Vagyunk, tevékenykedünk mindannyian a magunk helyén, és egy nap mindenki felett beteljesedik az, amit az életben elkerülni nem lehet. Ezt jelzi figyelemre méltó megfogalmazásban a 22. Gyász- fametszet, 320×225 mm1987. Hirdetvén az alkotás örökkévalóságát, amit csak az alkotóművész tud megteremteni.
Személy szerint kívánom, hogy az alkotóművész sokáig járja azt az utat, melyet elkezdett, és gyarapítsa nemcsak az erdélyi kultúrát, hanem az egyetemes magyar kultúra létét, mindenütt, ahol munkáit megtekinthetik.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Kolozsvári diáksikerek a TUDOK-on
A díjak közel egyharmadát erdélyi középiskolások hozták haza a tatabányai Bárdos László Gimnáziumban március 22–23-án szervezett Tudományos Diákkörök XIII. Országos Konferenciájáról (TUDOK). A kétnapos seregszemlén a Kárpát-medencéből közel 130 versenyző vett részt. Erdélyt nagyszámú küldöttség képviselte, ők tavaly decemberben a Temesváron megrendezett Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciája (TUDEK) nyertesei közül kerültek ki.
A kolozsvári fiatal kutatók is helyt álltak a megmérettetésen: két különdíjat nyertek a magas színvonalú versenyen. A molekuláris és mikrobiológia szekcióban Varga Hilda-Máriát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum végzős diákját (irányító tanár Gottwald Márta) jutalmazták különdíjjal Láthatatlan iskolatársaink című munkájáért. A kémia, biokémia, ásványtan szekcióban Szabó Róbert és Mezei Ráhel, a Báthory István Elméleti Líceum tizedikes diákjai a Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozatukkal nyerték el a verseny különdíját (irányító tanár Manaszesz Eszter, a Báthory-líceum és dr. Muntean Norbert a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára).
Környezetvédelem szekcióban első díjat kapott Szilágyi Réka és Berekméri Evelin, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai Törpe részek – mekkora veszélyek? című előadásukért. Helytörténet szekcióban a szekció nagydíját Bándi Eszter és Köntczey Katalin érdemelte ki a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumból, Hogyan éltem meg a II. világháborút? – Emlékképek a világháborúról című előadásukkal.
Irodalom, nyelvészet szekcióban az első díjat a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai, Balázs Renáta és Gegő Virág hozta haza Az „én”-ek problémája a posztmodern elbeszélésben című munkájukkal. A szekció erdélyi különdíjasául Sárkány Tímeát, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákját választották Orbán János Dénes, a játékos című előadásáért.
A pszichológia szekciónagydíját Bús Zoltán Tamás és Kiss Botond István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai érdemelték ki A szexualitás szekularizációja, avagy a felszabadult szexualitás „szabadsága” című előadásukkal. Az ökológia és geológia szekció különdíját Szász Mátyás, a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskola diákja kapta a Hogy zsongjon a határ című munkájáért. Az alkalmazott fizika, informatika, robotika szekcióban különdíjat kapott Nemes Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja, Szimuláció robotok alkalmazásával című előadásával.
Szabadság (Kolozsvár).

Tamási Áronról és Nyirő Józsefről (Hogy ne merüljön feledésbe)
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral.
Egy este hármasban ültünk annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely. Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán fél óra is eltelt, csak ültünk ott, és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót, s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindig szemben egymással, és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak. WASS ALBERT
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti Intézetben
VIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese.
A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna.
Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni.
Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt.
A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész.
Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki.
Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők.
Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat.
Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész.
Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta.
Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében.
Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják.
Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár).

Kevéssé ismert Kós Károly-munkák Szentgyörgyön
A Kós Károly Emlékév keretében a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílik április 25-én, csütörtökön 12 órától a Kós Károly világa, 1912 című kiállítás, amelyet a háromszéki múzeum közösen szervez a Budapest Főváros Levéltárával.
A nagyszabású tárlat Kós Károly építészeti pályájának első hét évét és annak előzményeit, családi-baráti-kollegális kapcsolatait, mint alkotói hátteret, valamint szűkebb és tágabb hazáját mutatja be, vagyis mindazt, ami alkotói egyéniségét formálta. A kiállítás alapanyagát a budapesti Állatkert és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kevésbé ismert, részben eddig be nem mutatott dokumentumai képezik.
A vendégeket Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és dr. Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója köszönti.
A kiállítást megnyitják: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Csomós Miklós, Budapest főpolgármester-helyettese, dr. Varga István országgyűlési képviselő és Anthony Gall építész.
Közreműködik Thiesz Katalin kovásznai népdalénekes.
Budapest Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum tárlatát Anthony Gall és Fabó Beáta rendezte.
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap, Kovászna Megye Tanácsa és a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző.
A „Kós Károly világa, 1912” című kiállítás 2013. július 25-ig látogatható.
Maszol.ro.

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k

Bolyai Klub: semmiből egy új, más világot teremteni…
Egy igazán rangos magyar kulturális közösségi hely nyílt meg szerdán Marosvásárhely egyik patinás részében, a Kazinczy (M. Kogalniceau) utcában. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által létrehozott Bolyai Klub a tervek szerint számos magyar kulturális eseménynek, programnak biztosít majd színteret, de különböző civil szervezetek műhelymunkájának is központi helyszíne lesz. A kávéházként is működő intézmény ugyanakkor mindenki számára nyitott: szeretettel várják mindazokat, akik egy valóban színvonalas, Marosvásárhely régi hangulatát idéző környezetben szeretnék eltölteni szabadidejüket, mindazokat, akiknek szintén fontos a helyi identitás erősítése, a város magyar hagyományainak, kulturális örökségének ápolása. A Bolyai Klubot rangos művészeti műsor keretében, nagyszámú közönség és több ismert marosvásárhelyi közéleti személyiség jelenlétében avatták fel.
– Bolyai János élettörténete mindannyiunk számára azt bizonyítja, hogy nincs igazuk azoknak, akik provinciaként, isten háta mögötti országként tekintenek Erdélyre. Hogy el kell mennie annak, aki nagyot akar alkotni, érvényesíteni akarja a tehetségét. Igaz ugyan, hogy mindkét Bolyai külföldön tanult, de életük Marosvásárhelyhez kötődik. Megmutatták, hogy itt, Erdélyben is lehet rendkívül értékes tudományos életművet alkotni, és ha valaki kötődik a szülőföldjéhez, akkor az nem visszahúzó, hanem felhajtó erőként hat – jelentette ki megnyitóbeszédében Markó Béla költő. "A két Bolyai biztató példa, de nézzük az érem másik oldalát, amely a felelősségre, a feladatra figyelmeztet minket. Bolyai János rendkívüli nehézségek közepette érvényesíthette a maga felfedezését. Vajon hány Bolyai Farkasunk, Bolyai Jánosunk veszett el, mivel a közösség nem tudott megfelelő körülményeket teremteni számukra? Vajon hány Bolyai Farkasról, Bolyai Jánosról nem tudunk, akik szerencsésebb, jobb körülmények között most példaként állhatnának előttünk?" – fogalmazott Markó Béla, hangsúlyozva, mindazokkal szemben felelősségünk van, akik ennek a régiónak adhatnak valamit. "Én azt gondolom, hogy ez a Bolyai Klub ebben az építményben, ebben az építkezésben lehet egy újabb tégla. Egy tégla abban az épületben, amelyben a városért, a közösségért tenni akaró polgárok, szervezetek együtt tudnak gondolkodni" – szögezte le a költő-politikus.
Szepessy Előd, a Bolyai Klub intézményes hátterét biztosító Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke köszöntőbeszédében kijelentette: a klubnak mind a közéleti, mind a kulturális jellege fontos. Hangsúlyozta: a Bolyai Klubban több olyan programot szerveznek, amely Marosvásárhely kulturális örökségének újszerű bemutatására törekszik, városuk újrafelfedezésére buzdítva a helyieket. Hozzátette, a klub arculata is a fent említett törekvéseket, értékeket közvetíti: a termeket a virágzó, fejlődő Marosvásárhely jeles épületeiről készült felnagyított fotók, valamint Erdély meghatározó közéleti szereplőiről készült domborművek, illetve Gyarmathy János – Moldován György és Kiss Levente marosvásárhelyi szobrászművészek alkotásai díszítik. "A klub szellemi központként fog működni, teret biztosítva a különböző kisebb-nagyobb szervezeteknek, csoportoknak műhelymunkáik, rendszeres találkozóik és nyilvános rendezvényeik megszervezéséhez" – hangsúlyozta a Kulturális Központ elnöke.
Az ünnepélyes megnyitón Barabási Tivadar színművész Bolyai Jánosnak édesapjához, Bolyai Farkasnak 1823. november 3-án írt leveléből, illetve Kós Károly Régi Kalotaszeg című írásából olvasott fel részletet, Duna Júlia Veronika, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója pedig Székely János Bolyai hagyatéka című szonett-koszorújából szavalta el a Tett, illetve a Koponyacsont című szonetteket. Zárásként az elismert Tiberius vonósnégyes zenélt.
A Bolyai Klub kávézó naponta reggel 8 és este 11 óra között várja vendégeit a Kazinczy utca (M Kogalniceanu) 18. szám alatt – akik hozzászoktak a Piaf café igényes szolgáltatásaihoz, itt sem fognak csalódni.
Népújság (Marosvásárhely)

Ez az ének azért más, mert a hívő ember lelkéből jön"
A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozót idén a gyergyóditrói egyházi kórus szervezte. A házigazdák az újfalvi, remetei, borszéki, maroshévízi, alfalvi, csomafalvi, tekerőpataki, tölgyesi, szárhegyi és három gyergyószentmiklósi énekkart fogadtak a Jézus Szent Szíve templomban.
A szombati találkozón több mint 350 csengő hangú hívőt láttak vendégül a nagytemplomban. Baróti László Sándor plébános üdvözölte a jelenlévőket, hangsúlyozva: a templomban azok énekelnek, akik Istent szolgálják, hisznek benne. „Ez az ének azért egészen más, mert a hívő ember lelkéből jön, és ez nagyon fontos” – fogalmazott a plébános, kiemelve a szentmiséket megszépítő kórustagok odaadó, fegyelmezett munkáját.
Az ünnepi szentmisét követően a kórusok egyházi énekeket adtak elő. A gyergyóújfalvi kórus Molnár Sándor karvezető irányításával énekelt; a maroshévízi kórus karvezetője Molnár Árpád, a gyergyóremeteié Bakos Károly; a gyergyószentmiklósi Örmény Plébánia kórusának Fejér Antal; a gyergyószentmiklósi Szent Miklós plébánia kórusának Puskás Emil, a tekerőpatakinak Ambrus Levente, a tölgyesinek Bartis Zsolt, az alfalvinak Kiss István, a szárhegyinek Bartalus Vince, a gyergyószentmiklósi Szent István Plébánia kórusának Király Sándor, a borszékinek Balázs Tibor, a csomafalvinak Ambrus Tibor. A házigazda gyergyóditrói kórus előadásában Bakos Ferenc irányításával hallhattunk egyházi kórusműveket. A szervezők, a ditrói római katolikus plébánia, a ditrói egyházi kórus és Gyergyóditró önkormányzata közös ebédre hívták a vendégeket a 27. alkalommal szervezett Kájoni János Egyházi Kórustalálkozó végén.
Centenáriumi zászlóval tüntették ki a ditrói egyházi kórust
A ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének századik évfordulója alkalmából a rendezvénysorozat szervezői centenáriumi zászlóval ajándékozzák meg a település közintézményeit, a közösségért és a templomért tevékenykedő intézményeket és magánszemélyeket. A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozón a ditrói egyházi kórus is részesült a kitüntetésben. Ünnepi beszédében az összefogás fontosságára, az egyházi kórus közösségmegtartó szerepére világított rá Puskás Elemér polgármester. Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke pedig a közösségi élet, a szimbólumok nemzetmegtartó erejére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: szükségünk van ünnepeinkre, szimbólumainkra. „Ez a zászló utal a száz évvel ezelőtti és a mostani, a templom centenáriumi ünnepsége alkalmából létrejött közösségi összefogásra, ami követendő a továbbiakban is”. A nagytemplomot, a Jézus Szent Szíve szobrot ábrázoló, illetve „A ditrói nagytemplom százéves” feliratot tartalmazó lobogót Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke adta át a ditrói egyházi kórusnak. A karvezető Bakos Ferenc kántor vette át a centenáriumi zászlót.
Baricz Tamás Imola
Székelyföld.ro

Köszönet a mosolyért is
Egy szombat délután azon tűnődünk: vajon hány éve annak, hogy a Kovászna Megyei Vöröskereszt ifjú önkéntesei rendszeres időközökben önzetlenül, természetes kedvességgel várják az idősebb nemzedék azon tagjait, akiknek nem közömbös egészségük állapota, és a napi sajtóban közölt időpontban elmennek vérnyomást, vércukorszintet méretni?
Hozzászoktattak e figyelmességhez, mi meg természetesnek vesszük, hogy a jelzett napon és órában öltözünk, s indulunk a Kós Károly utcai székházba, ahol a szép, tiszta szobában tizen- és huszonéves fiatalok csodaszép mosolyukkal, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel fogadnak. Alig belépve hellyel kínálnak, s ha szabadultál felső gönceidtől, máris karodon a műszer, s másodpercek alatt tudhatod: igen, ennyi szokott lenni máskor is, korodhoz, életmódodhoz viszonyítva megfelelő. Átültetnek a másik székre, és alig észrevehető ujjbegyszúrás után közlik is veled a fehér egyenköpenyes lányok: 4,8, ez is rendben. Akik ritkábban látogatják őket, azoknak azt is elmondják, mennyi a megengedett alsó-felső határ, amíg még nem kell szakorvoshoz fordulni. És egy aláírást kérnek mindössze, azt is a statisztika kedvéért. Az ellenőrzés tíz percig sem tart, s ugyancsak mosollyal kísérve távozhatunk is, nyugdíjaséletünk még egészségben folytatandó. Igen, a fiatal önkéntesek gyógyító ajándék mosolyával – mintha gyermekeinktől, unokáinktól kaptuk volna – könnyebb kimászni a dohánygyári hegyen is. Köszönöm, köszönjük ezt nekik, mert tudom, hogy az idén 150 éves Vöröskeresztnél, ennek helyi szervezetében tevékenykedők munkáját is az emberbaráti szeretet és együttérzés vezérli.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szentgyörgy Napok, 2013
Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata
Éjszakába nyúló bulizás, jó zene, magyar és nemzetközi kulturális és gasztronómiai ínyencségek, kellemes hangulat székely környezetben és mindenekelőtt nagyszerű régi és új barátok: valahogy így összegezheti a Szentgyörgy Napok on résztvevő Hunyad megyei csoport háromnapos székelyföldi látogatását.
Na és persze az ezzel járó kellemes fáradtsággal.
Széles kulturális kínálat
Jóllehet a sepsiszentgyörgyi városünnepség idén 9 napig tartott, a csúcspont a múlt hétvégére esett, akkor volt a legtöbb és leglátványosabb rendezvény. Amúgy a 9 nap alatt nem kevesebb, mint 284 rendezvényt tartottak, vagyis éves szintre vetítve valamennyi munkanapra legalább egyet! A szervezők becslése szerint az utolsó 3 estén körülbelül 70-80 000 ember vett részt a különböző rendezvényeken, vagyis kb. napi 25 000. Dévai szemmel egyértelmű a siker, Háromszék és Hunyad megye székhelyének lakossága szinte egyforma, olyan 55 000 körüli, mégis Déván a városnapok alkalmával csak jóval kisebb tömegeket, 10-15 000 embert sikerül a rendezvényekre vonzani. A nagy siker nyomán a sepsiszentgyörgyi városvezetés vágya, nevezetesen az, hogy 2021-ben Székelyföld legyen Európa kulturális fővárosa, s annak keretein belül Sepsiszentgyörgynek jusson a főszerep, aligha alaptalan. A Szentgyörgy Napok ugyanis immár évek óta Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata, ennél többen csupán a csíksomlyói búcsún gyűlnek össze.
A siker aligha meglepő, hiszen a kínálat roppant gazdag és színvonalas volt: a városban több szabadtéri színpadon különböző helyi, romániai és magyarországi együttesek koncerteztek, a legnagyobbak (Zanzibár, Voltaj, Neoton-sztárok és Edda) természetesen a megyeháza előtti főtéren felállított nagyszínpadon, amely előtt szinte mindig tömegek voltak, az esti koncerteken, például, komoly kihívás volt átvergődni a végtelennek tűnő tömegen a csapat többi tagjával való találkozás céljából.
Könnyűzenei és rock-koncerteken kívül azonban volt néptánc és népzene, több könyvbemutató, a felemelően szép Székely Nemzeti Múzeumban pedig az állandó kiállítások mellett Kós Károlyról szóló külön kiállítás nyílt meg a városnapok alkalmával. Melynek megtekintése külön élmény még annak is, aki már korábban is járt a múzeumban, hát még annak, aki először látogatja meg.
A múzeum előtti utcán, a székely kézművesek vásárán különféle hagyományos székely termékeket lehetett vásárolni, sőt, egyes sátrakban még kézműves-bemutatót is lehetett látni. Mondanom sem kell, a székely zászlóknak nagy keletje volt, s nemcsak a helyiek vagy a Székelyföld többi részéről érkezettek körében, hanem az Erdély más tájairól, vagy Magyarországról érkezettek között is. Sőt, még románul beszélő csapat tagjai is vásároltak! A híres szőttesek, fafaragványok, a korondi kerámia teljes díszben csodálhatók és vásárolhatók, de aki például magyar könyvekre, betűre vágyik, az is nagy kínálatból válogathatott a különböző szabadtéri standoknál. Lovas bemutató, humoros bánat-temetési menet, gyermekfoglalkozások, szinte semmi sem hiányzott a gazdag program kínálatából. Na és természetesen a népünnepélyekre jellemző hókuszpókuszokból és bóvlikból sem volt hiány, a gyerekek pedig különböző látványos vidámparkszerű játék közül válogathattak, legalábbis ha a szülők pénztárcái kibírták a gyakran borsos árakat.
Eszem-iszom természetesen mindenütt volt, esténként nehéz volt helyet találni, főleg nagyobb csoportoknak, amilyen a hunyadiak és háromszékiek csapatja volt.
Szórvány–Székelyföld baráti szinten
A Hunyad megyei csoport főleg a lupényi unitárius közösségből állt, amely a sepsiszentgyörgyi testvérgyülekezet meghívására utazott el Háromszék fővárosába. Hozzájuk dévaiak is csatlakoztak, s nemcsak unitáriusok, hanem más felekezetű magyarok is, köztük e sorok írója. Mindez a 2009-ben elindított Összetartozunk Szórvány–Székelyföld együttműködési program keretében, a két gyülekezet és lelkipásztoraik kezdeményezésére. Valamennyien a székely meghívóknál, roppant kedves házigazdáknál voltak elszállásolva. Nemcsak hogy nagyszerűen fogadták a szórványbéli vendégeket, hanem igyekeztek mindent történelmi és kulturális jellegzetességet megmutatni a városban és a környező falvakban, esténként együtt buliztak, szórakoztak a székely házigazdák és a Hunyad megyei vendégek. A régi barátságok megerősödtek és újak keletkeztek. Sokat beszélgettünk, szórványról és a tömbvidékiekről, a magyarság helyzetéről, gondjainkról, reményeinkről, összetartozásunkról. Egymáshoz való tartozásunkról édes erdélyi hazánkban, még ha a mindennapi életben mindenki saját ügyeivel foglalkozva hajlamos is megfeledkezni a többiekről.
A Hunyad megyei vendégek is meghatották a házigazdákat, a vasárnapi közös istentisztelet után Kovács István helyi és Koppándi-Benczédi Zoltán déva-lupényi unitárius lelkész igehirdetése, illetve felszólalása után a Zsil-völgyi vendégek által hozott Barátság Nagykönyvét írták alá sokan mindkét oldalról, a vendégek pedig rövid verses-dalos előadást tartottak. A fénypont paradoxon módon mégis a fekete színhez kapcsolódott, amikor a dévai Téglás Gábor iskola két hatodikos diákja a lupényiak által készített, borítékba csomagolt igazi kőszéndarabokkal ajándékozták meg a sepsiszentgyörgyi gyülekezet valamennyi tagját. Utóbbiak közül sokan könnyeiket törölték meghatódottságukban, a fekete gyémánt – ahogy az ajándékba kapott kőszéndarabkákat nevezték – a barátság és az egymással való törődést jelképezi, valós értéke éppen azért felbecsülhetetlen.
A közös ebéd után a két testvérgyülekezet az immár 4 éve működő kapcsolat további lépéseit tervezgette. Ezután – és néhány sör melletti további kellemes beszélgetés után – következtek az est várva várt pillanatai: előbb a közkedvelt Neoton-Sztárok, majd az Edda együttes fellépése. A városnapokat pedig gyönyörűséges tűzijáték zárta, akkora lelkes tömeg előtt, hogy a budapesti Edda zenészei számára is maradandó élményt jelentett a székelyföldi fellépés. Hát még a Hunyad megyei szórványból érkezett vendégeknek!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Képmások és kép-mások versenye a Kós Károly Központban
A temesvári Kós Károly Közösségi Központban szombaton délben tartották meg az ifjú magyar hivatásos és amatőr képzőművészek hagyományos találkozóját. A Művészeti Magyar Ifjúsági Találkozót (MMIT) idén is a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) szervezte meg, a Bánsági Magyar Napok keretében.
Az ifjú képzőművészek tárlatának megnyitóján Szász Enikő TMNSZ-elnök elmondta: a Bánsági Magyar Napok keretében 1996-tól kezdődően évente megszervezik a Temesváron tanuló magyar képzőművész hallgatók közös kiállítását. Az utóbbi öt évben a „fiatalok” kiállítását a TEMISZ szervezi, a Nőszövetség a befutott, Temesváron élő/dolgozó magyar képzőművészek, a „nagyok” tárlatának szervezését vállalta magára, amelyre idén a Helios Galériában került sor Szimbiózis címmel.
A fiatal művészek idei tárlatának témája a képmás, amelyet a résztvevők egy része a szó szorosabb értelmében portrénak, arcképnek, másik része rugalmasan kép-másnak, azaz másféle képnek értelmezett. Szekernyés János művészettörténész tárlatnyitó beszédében így fogalmazott: a képmás-teremtés foglalatossága magával a teremtéssel kezdődött, hiszen Isten a maga képére teremtette az embert. A képmások alkotása, amelynek vallásos vetülete az ikonográfia, a kezdetektől napjainkig végigkíséri az egyetemes művészettörténetet. Nagyon fontos, hogy a képmás, a portré a hasonlóságon túlmenően „jellemező” legyen, azaz jellemezze a modellt, mondta Szekernyés János, aki szerint „az itt kiállító fiatalok jelezték, hogy ehhez a témához hányféle képen, mennyiféle formában lehet viszonyulni. Vannak, akik szigorúbban ragaszkodtak a témához, mások egy kicsit elrugaszkodtak, de sokféle vetületét érintik a képmás-teremtés problematikájának. A képmás nem tükörmás: tükrözni a valóságot egy dolog, megjeleníteni a valóságot egész más dolog.” A Kós Károly Közösségi Központban kiállító 15 fiatal művész mintegy 25-30 alkotását a Szekernyés János művészettörténész, Tar Béla festőművész és Török János Csaba grafikusművészből álló háromtagú zsűri értékelte. A zsűri végül öt kategóriában díjazta a kiállított alkotásokat. A nyertesek: Lőrincz Melinda – fotóművészet, Găurean Cristina – grafika, Forgács Szimi – festészet, Järger Zsolt szobrászat és Péter Eszter – textilművészet.
„A zsűrinek nagyon nehéz dolga volt – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Tar Béla festőművész – a tárlat az utóbbi évek legszínvonalasabb ifjúsági kiállítása, a különböző kategóriákban egymástól nagyon eltérő, nehezen összehasonlítható alkotások versenyeztek. Az itt látható munkák bárhol megállják a helyüket. Remélem, hogy az alkotások színvonala a jövőben is tovább emelkedik, a fiatal alkotók jövőre még nehezebb feladat elé állítják majd a zsűrit!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A hiteles értelmiség közösségmegtartó ereje
„Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem”
A Belvárosi Református Egyházközség, Újvárossy Ernő termében dr. Matekovits György, az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság elnöke tartott előadást Temesvár elmúlt közel 40 esztendejének szabadegyetemi életéről.
A Kisencitől Isauráig, avagy Volt egyszer egy temesvári magyar szabadegyetem című vetítettképes előadásra az Ormós jubileum alkalmából, a Bánsági Magyar Napok keretében került sor. A rendezvényen részt vettek az egykori múzeumalapító temesi főispán, Ormós Zsigmond Magyarországon élő leszármazottai, közreműködtek a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei.
Kiválóan dokumentált, szellemes stílusban megfogalmazott előadása során dr. Matekovits György felidézte az 1978-ban Kisenciklopédia néven induló magyar szabadegyetem hőskorának eseményeit. „A hiteles értelmiséginek – hivatásán túl – hihetetlen társadalom megtartó ereje van. Voltak ebben a periódusban olyan intellektuális szakmák, amelynek művelőinek nem volt szabad emigrálnia! A körülmények ellenére is a helybennmaradás jelentős pozitív példa volt. A külföldre távozás a polgárok sokaságát megingatta a reményteljes jövőképben. Akkor és Itt hőstettnek nem az emigráció, hanem az itt maradás számított! A temesvári magyar ajkú lakosság lelki és értelmiségi magatartását, életét, a ’89-es változásig – kis túlzással – a bárányok összebújásához hasonlítanám, amikor dörög és villámlik, mindannyian szorosan egymáshoz simulunk!”
A temesvári magyar szabadegyetem előadássorozata prof. dr. Salló Ervin (1929–2009) egyetemi vegyészprofesszor irányításával indult el az 1970-es évek végén Kisenciklopédia néven. Salló tanár úr vezéregyéniségként ápolója és fáklyavivője volt a temesvári magyar felnőttoktatás patinás hagyományainak. „Állítom, hogy előadásai a mai Mindentudás Egyeteme TV sorozat színvonalával vetekedtek!” – mondta dr. Matekovits. Az 1980-as évek elején, a mindinkább erősödő magyarellenes ellenszélben dr. Matekovits György vette át a Kisenciklopédia irányítását. „Kéthetes rendszerességgel zajlott rendezvényeinken felvonult a temesvári magyar értelmiségi gárda egész palettája.” – mondta az előadó, aki a teljesség igénye nélkül 141 nevet sorolt fel a Kisenciklopédia jeles előadói közül! „Az ismeretterjesztés nehéz műfaj! Nemcsak szaktudás, széles látókör szükséges hozzá, hanem írói véna is, és egyfajta megszállottság, mely sugárzásba vonja a hallgatót. Az ismeretterjesztésben a szaktudás igényessége fog kezet a megértetés és a meggyőzés művészetével. Egy jó előadó sikeresen ver hidat a szakemberek kicsiny és a laikusok népes tábora között. Irodalmi, zenei, képzőművészeti valamint tudományos ismeretterjesztői rendezvények sikeres sorozata igazolta, hogy egy nagyváros maroknyi magyar felnőtt lakossága kedveli és igényli a népfőiskolai típusú felnőttoktatást.” Emlékezetes előadást tartott a Kisenciklopédia keretében többek között dr. König Frigyes entemológus, aki meghatottan bevallotta: életében először tart előadást anyanyelvén! Az előadók sorából nem hiányzott, a temesvári és aradi és aradi értelmiség színe-java mellett, Kányádi Sándor költő, Csép Sándor és Herédi Gusztáv, a Korunk szerkesztői, Salat Levente rendszermérnök (ma egyetemi tanár) és sok mások neves ember. A Kisenciklopédia 1990-ben felvette az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság nevet. A rendszerváltás utáni időszakban olyan jeles anyaországi vendégelőadói voltak, mint Budai Ilona népdalgyűjtő, előadóművész, Kóka Rozália, a bukovinai székelyek szervezetének elnök asszonya, népdalgyűjtő, meseíró, Tavaszi Noémi képzőművész, Béres András mesemondó, előadóművész, Birinyi József, a népi hangszerek mestere, Szépfalusi István bécsi tiszteletes, író, prof. dr. Márki Iván, a Hamilton College (USA) professzora, Tóth Imre szegedi gimnáziumi tanár vagy Detrekői Ákos, az MTA levelező tagja. A jelenlevők néma felállással emlékeztek a Kisenciklopédia és az Ormós Zsigmond Társaság előadóira, akik már nem lehetnek közöttünk.
Az Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság 1993-ban emléktáblát helyezett el Kós Károly temesvári szülőháza falán. 1997-ben restauráltatta a Győrödi úti 1848-as emlékművet. A Társaság 1990 után erőfeszítéseket tett névadója, a Temesvárt magyar kultúrvárossá változtató Ormós Zsigmond emlékezetének méltó ápolása érdekében. 1994-ben emléktáblát avattak Pécskán, Ormós Zsigmond halálának 100. évfordulóján. A Társaság birtokában számos Ormós relikvia van, 2011-ben pedig az Ormós Zsigmond Társaság közvetítésével került sor a temesvári Szépművészeti Múzeumban Ormós Zsigmond egykori főispán 1873-ban festett portréjának átadó ünnepségére. A festményt Csicseri Ormós Zsigmond Budapesten élő leszármazottai adományozták a temesvári múzeumnak.
A temesvári szabadegyetemi élet közel négy évtizedes múltját felidéző rendezvény is Ormós-momentummal zárult: Borbély B. Emília és Tar Mónika színművészek A Banya sziklája című Ormós korrajzból és romániai úti élményeiből olvastak fel néhány részletet. Az eseményen jelen levő Ormós leszármazottak köszönetet mondtak dr. Matekovits Györgynek, Szekernyés Jánosnak, Miklósik Ilonának, Szász Enikőnek és a temesváriaknak Ormós Zsigmond emlékezetének ápolása érdekében tett szolgálatukért.
Kisencitől Isauráig
A rendezvény végén választ kaptunk arra a kérdésre is, miért Kisencitől Isauráig volt dr. Matekovits „kisenciklopédiás” vérbő stílusban megfogalmazott előadásának a felcíme. „Amikor a Kisenci csúcsfordulaton működött, esténként két órán át nézhettük a TV-ben a kondukátort. Mára a tudományos ismeretterjesztés Kisenci színvonalát „felülűberelte” a kábeltelevízió Animal Planet, Discovery és ki tudja még hány és hány tudományos csodacsatornája, amelyek ontják a lélegzetelállító képeket. Ami pedig véglegesen „betette az ajtót”, az volt, amikor egy hűséges, kitartó és állandóan jelenlevő tagtársunk – 1998-ban – megkérdezte: …a szerdai rendezvény véget ér, amire kezdődik az Isaura? (Mariana? Alehandró? Dallas? stb…)”
A hogyan továbbra vonatkozó kérdésünkre dr. Matekovits György az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „Változtak az idők, változtak a körülmények –azokkal a stratégiai megoldásokkal, amelyekkel eddig operáltunk, ma már nem lehet embereket összehozni. Mind kevesebben vagyunk: 1990-ben 40 000 magyar volt Temesváron, ma már jóindulattal is csak 15-20 ezren vagyunk. Megszaporodtak a magyar civil közösségek: nyugdíjas klubok, nőszövetségek, baráti, társas körök alakultak, ahol a látványosan fogyatkozó temesvári magyarok közül jószerivel mindenhol ugyanazok voltak/vannak jelen. Még egy fórumot működtetni csak azért, hogy a nyugdíjasklub vagy egy másik civilszervezet tagsága egy másik napon elmenjen egy másik helyszínre, nem egy építő, lendületet hozó dolog. Természetesen részt veszünk minden olyan közművelődési rendezvényen, mint a Bánsági Magyar Napok, besegítünk ott, ahol lehet, adjuk a nevünket hozzá, a szervezési kultúrát, amit az elmúlt közel négy évtizedben összeszedtünk, elsajátítottunk. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudok úgy válaszolni, hogy valami újat, izgalmasat ígérjek!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Öt nap alatt két bemutató a magyar színházban
Két új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával.
A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését.
Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte.
Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik.
– Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte.
A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte.
A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Vita a Bánsági Civil Stratégiáról
Temesváron a Kós Károly Közösségi Központban tartották meg kedden délután a Bánsági Civil Stratégia című műhelybeszélgetést, a Civil Tanács szervezésében. A találkozón mintegy 15-20 Temes megyei civilszervezet képviselője vett részt.
Vitaindító előadásában Erdei Ildikó, a Civil Tanács elnöke bemutatta a tagszervezetektől kapott helyzetértékelések (erős és gyenge pontok, fejlődési lehetőségek, akadályok, átvehető gyakorlatok) összegzését, valamint a Civil Tanács (CT) eddigi tevékenységének az értékelését és javaslatokat a CT munkájának hatékonnyá tételére.
A találkozó során kiderült: a bánsági magyar civilszervezetek hasonló gondokkal küszködnek: székház és állandó alkalmazott hiánya, a tagság elöregedése, önkéntes munkát kevesen vállalnak, anyagi források/pályázatírók hiánya stb. A Civil Tanácstól a tagszervezetek azt várják, hogy a Civil Napok szervezésén túlmenően legyen motorja a Temes megyei magyar közösség újraépítésének. További javaslatok: hatékonyabb eszközökkel tudna működni a Civil Tanács, ha jogi személyiséggel rendelkezne, ha saját irodával és legalább egy alkalmazottal segíthetné a civilszervezetek munkáját. Szükség lenne egy összehangolt együttműködési stratégiára, a Civil Tanács kellene adminisztrálja a város közösségi tereit, főleg a Kós Károly Közösségi Központot, melyet egy igazi Magyar Házzá kellene alakítani. A tagszervezetek szakmai, jogi és pályázatírási tanácsadást is elvárnának a Civil Tanácstól, többen javasolták a közösségi alap újbóli létrehozását és a temes.ro internetes oldal új életre keltését, ahol a civilszervezetekkel kapcsolatos minden információ, összehangolt eseménynaptár, civil tevékenységekkel kapcsolatos hírek megtalálhatók legyenek. Olyan javaslat is elhangzott, hogy Civil Tanács programok szervezését/koordinálását is vállalja magára, illetve el kellene készíteni egy legalább 2-3 évre szóló helyi civil stratégiát, évi prioritásokkal és cselekvési tervvel, amelyeket promoválnia kellene a helyi, országos és magyarországi döntéshozók és pályáztatók felé, akár javaslatokat téve a bánsági támogatáspolitikára. Erdei Ildikó CT-elnök szerint a találkozónak „folytatása következik”: a műhelybeszélgetésen bemutatott helyzetértékelőket és javaslatokat elküldik azoknak a civilszervezeteknek is, amelyeknek képviselői nem vettek részt a műhelybeszélgetésen, további javaslatokat várva.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Balázs díj: az épített örökség mentéséért
Székelyföld épített örökségének megmentésében és népszerűsítésében jeleskedő építészeket, restaurátorokat és más szakembereket tömörítő egyesületek vehették át szerda este a Székelyföldi Orbán Balázs-díjat.
A díjat 2011-ben hozták létre Hargita, Kovászna és Maros megyék önkormányzatai, és olyan személyeknek adományozzák évente, akik tesznek a közös székelyföldi ügyekért, az egységes Székelyföld-kép kialakításáért. Az idei díjátadó ünnepségre szerda este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban került sor.
A Codex régizene együttes koncertje után a házigazda Tamás Sándor, a háromszéki közgyűlés elnöke bejelentette, hogy a Kovászna Megyei Tanács idei díjazottja a sepsiszentgyörgyi Keöpeczy Sebestyén József Műemlékvédő Társaság. A 1990 tavaszán alakult műemlékvédő társaság tevékenységei közül kiemelhető a nagy népszerűségnek örvendő, az erdélyi épített örökség feltérképezése érdekében létrehozott Hereditatum.ro online műemlék-adatbázis. A díjat az egyesület nevében Benczédi Sándor építész vette át.
A Hargita Megyei Tanács részéről Petres Sándor alelnök elmondta: a hargitai önkormányzat idén az Országépítő Kós Károly Egyesülésnek ítélte az Orbán Balázs-díjat. „Az Országépítő jelző a Szent István-i örökségre utal: a következetességre, az áldozatos, ha kell, önfeláldozó munkára, a korszerűsödés igényére és parancsára utal, Kós Károly neve pedig csak erősíti, időben közelebbivé és követhetőbbé teszi ezt a szándékot. Ugyanakkor jövőképet teremt a valóság szellemi, tudományos megközelítésű áttekintésére alapozva” – hangzott el az ünnepségen. A díjat Bogos Ernő és Kolumbán Gábor vette át. Marosszék képviselőjeként Péter Ferenc, Szováta város polgármestere elmondta: a Kós Károly-évben azokról az értékekről kell beszélni, amelyeket elődeink örökségként ránk hagytak.
Maros megyéből a marosvásárhelyi Arcus Egyesület nevében, Mihály Ferenc és Kiss Loránd restaurátorok vették át az Orbán Balázs-díjat. A 2000 szeptemberében létrehozott egyesület az erdélyi kulturális örökség restaurálásának, népszerűsítésének támogatása mellett, a művészeti oktatás és a restaurálási szakoktatás támogatása érdekében fejti ki tevékenységeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár) |

Ballagási ünnepségek Udvarhelyszéken
Idén jóval meghaladja az ezret a ballagók száma Udvarhelyszéken. Székelyudvarhely nyolc középiskolájában 827 ballagó diák van, Udvarhelyszék további öt középiskolájában még 328 végzős diákot csengetnek ki.
Székelykeresztúr három középiskolájában 2013-ban összesen 159 diák búcsúzik az alma matertől, továbbá Szentegyházán 77, Korondon 66, Zetelakán pedig 26 végzős közép- és szakiskolás diák van.
Udvarhely környéki iskolák végzősei
Keresztúron legkorábban az Orbán Balázs Gimnázium 48 diákja búcsúzik el iskolájától, kicsengetési ünnepségük május 25-én, szombaton 10 órától lesz az iskolaudvaron. Csütörtökön, azaz május 30-án 9 órától a Berde Mózes Unitárius Gimnázium 51 végzősének ballagási ünnepsége az unitárius templomban kezdődik, 10 órától pedig az iskola belső udvarán folytatódik. A Zeyk Domokos Iskolaközpontban idén több mint 60 diáknak szól utoljára az iskolacsengő, őket is az intézmény udvarán búcsúztatják. Alábbi táblázatunkban az udvarhelyszéki középiskolák kicsengetési ünnepségeinek kezdési időpontjait olvashatják.
Intézmény Dátum (nap) Óra
Orbán Balázs Gimnázium (Székelykeresztúr) május 25. (szombat) 10
Benedek Elek Pedagógiai Líceum május 29. (szerda) 10
Eötvös József Szakközépiskola május 29. (szerda) 10
Marin Preda Elméleti Líceum május 29. (szerda) 10
Berde Mózes Unitárius Gimnázium (Székelykeresztúr) május 30. (csütörtök) 9
Bányai János Műszaki Kollégium május 31. (péntek) 10
Gábor Áron Szakközépiskola (Szentegyháza) május 31. (péntek) 11
Korondi Szakközépiskola (Korond) május 31. (péntek) 10
Kós Károly Iskolaközpont május 31. (péntek) 9
P. Boros Fortunát Líceum (Zetalaka) május 31. (péntek) 10
Tamási Áron Gimnázium május 31. (péntek) 10
Zeyk Domokos Iskolaközpont (Székelykeresztúr) május 31. (péntek) 10
Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium június 1. (szombat) 10
Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola június 1. (szombat) 11
Simon Eszter
szekelyhon.ro