Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla volt RMDSZ-elnök régi szokásához híven ismét az ÉS-ben jelentkezett egy dolgozattal, és – nem gondoltam volna – ennek most kifejezetten örülök. Ugyanis a látszattal ellentétben nem annyira nagy élvezet a Facebookon szájkaratézni Kovács Péter újonnan választott RMDSZ-főtitkárral, alig-alig szórakoztat, mert Kovács Péter főtitkár egy vonásában emlékeztet Petőfire: egy gondolat bántja. De az nagyon.
Markó Bélának viszont van stílusa, és ez ma már becsülendő erény, cikke elején a lírai felvezető egészen megkapó. Lófő őseire nem tudok rátromfolni, én a ványolós Demeterek közül való vagyok, nagyszüleim Lövétebányán éltek, mi Szentegyházán, akkoriban Vlahicának hívták, a tárgyszerető székelyekből éppen gyermekkoromban akartak sokoldalúan fejlett szocialista embert nevelni, hát érdekes kísérlet sikeredett, elvették tőlük, ami az övék volt, ők meg visszalopkodták az államtól darabonként, és aki nem ezt tette, arra azt mondták, hogy élhetetlen. Mai napig nyögjük ezt a pedagógiát, életerős férfiak mennek seregszám idő előtt betegnyugdíjba, majd világgá – régebb Magyarba’ – dolgozni, fiatalok várják a „sommert”, nézem a gyermekkori pajtásaimat, amint az utcasarkon állva éppen semmit tesznek, és nem visz rá a lélek, hogy megmondjam nekik: az én adómból teszik azt a semmit, sokba van nekem az az utcasarok.
Markó Bélával mégis van közös élményünk, azt a kenyeret az utolsó morzsáig meg kell enni figurát még én is éltem, nagyapám azt mondta, ne gazolj, fiam. Bár a jó öreg ritkán szólt hozzánk, unokákhoz, inkább a keze járt el, súlyos keze volt, meg kell hagyni, és néha én is örülnék annak, ha kinek-kinek a nagyapja a túlvilágról átnyúlna, és visszapofozná az unokát az „életbe”.
Markó Béla, Románia miniszterelnök-helyettese talán megbocsát nekem, ha egy triviális tétellel alapozom meg válaszomat: a politikai hatalom egyetlen legitimációja a választók akarata. Vagy legalábbis abban a politikai berendezkedésben, amit mind közönségesen demokráciának szoktunk nevezni, és ennél egyelőre magam sem tudok jobbat, így a XXI. században elég fura lenne, ha a miniszterelnök Istentől eredeztetné a hatalmát. De azt valamiért mégsem tartjuk annyira furának, ha valaki mondjuk az Ész felkent papjaként – a nagybötűs Igazság kizárólagos birtokosaként – formál igényt a vezetésre, pedig hát a XX. századra visszatekintve olyan nagyon nem győzött meg a teljesítményével ez a kaszt, hogyismondják, értelmiség. Tehát én eleve kételkedve fogadok minden olyan gondolatmenetet, amely indulásból lekezelő módon viszonyul azokhoz, akiket megcéloz, „egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, írja Markó Béla, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni”, hát, e mondat tartalmát Magyarországon egy szóban foglalják össze, „mucsai”, mucsai magyar politika, mintha ez köszönne vissza, Markó Béla író stilizál, pedig azt mondja tulajdonképpen, hogy bunkó mindahány. Nem szép, nem elegáns, hogy az igazságtartalomról ne is beszéljünk.
De térjünk vissza a választói legitimációhoz, mert ez roppant fontos. Markó Béla volt RMDSZ-elnök számokat is idéz, és én a számokat nagyon szeretem, megmutatják igazukat, nincs annyi baj velük, mint a szavakkal.
Nézzük tehát a számokat, most vegyük az országos választásokat: 1990-ben 991 601 szavazat jutott az RMDSZ-es parlamenti képviselőkre, 1 004 353 a szenátorokra, 1992-ben 811 290 magyar szavazott a képviselőkre, 831 469 a szenátorokra, 1996-ban 812 628 voks ment a képviselőkre, 837 760 a szenátorokra, 2000-ben 736 863-an járultak az urnák elé képviselőinket támogatván, 751 310-en a szenátoraink miatt, 2004-ben 638 125 erdélyi magyar adott felhatalmazást a képviselőinknek, 637 109-en a szenátoroknak, 2008-ban pedig 425 008-re fogyatkozott az RMDSZ-es képviselők, 440 449-re a szenátorok választóinak a száma. Az utolsó népszámláláskor, 2002-ben 1 434 377 lelket számlált a romániai magyar közösségünk, szóval én ezen az adatsorokon nagyon elgondolkodnék, még mielőtt bárkire rá akarnám kenni a parlamentből való kiesés ódiumát.
Továbbmennék: a miniszterelnök-helyettes úr felsorol néhány magyar, vagy magyarok lakta megyét, nézzünk körül hát saját portánkon, és itt most mutatónak a 2008-as helyhatósági választások RMDSZ-es eredményeit venném: a 223 750 lakosú Kovászna megyében, írja Markó Béla, 74 százalékos magyar többséget képez a 164 158 székely-magyar, na, 2008-ban ebből 37 648-en méltóztattak elmenni a megyei tanács RMDSZ-es elnökét megszavazni, 36 061-en szavaztak a megyei tanácsosi listára, helyi tulipános tanácsosokra 32 413-en voksoltak, a polgármesterekre 40 981-en. Hát ennyit talán az RMDSZ-ről, és hogy ne érje szó a ház elejét, vegyük ide a Magyar Polgári Párt eredményét is, példának okáért – mert ez a legmagasabb szám – a polgármesterekre leadott szavazatokat: 18 304. Az összesen annyi, mint 59 285 magyar szavazat.
Nem élnék vissza az olvasók türelmével, végig lehet venni a miniszterelnök-helyettes úr által említett megyéket, a 85 százalékos magyar többségű Hargita megyében, ahol 326 347 lakosból 2002-ben 276 038 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2008-ban 67 448-an szavaztak RMDSZ-es polgármesterre, 58 536-an tulipános helyi tanácsosokra, 63 551-en a megyei tanácsosi listára és 67 353-en az RMDSZ-es megyei tanácselnökre. És így tovább…
Ha mai fiatal lennék, akkor azt mondanám: ez nagyon gáz. Így csak csendesen hümmögök, ráment az életemből huszonegy év.
A másik felvetés, ami enyhén sántít Markó Béla ex-elnök sirámában, az az, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot azért hozná létre dróton rángatott bábukból az a sok alföldi mucsai politikus, hogy az RMDSZ-t „félrehajítsák”. Emlékeztetném a t. miniszterelnök-helyettes urat Tőkés László EP-alelnöknek – a Néppárt védnökének – a nyilvános ajánlatára, melynek értelmében előválasztások során kialakított közös listával lehetne indulni már az önkormányzati választásokon. És bár egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem ugyanazt értjük az „összefogás” szó alatt, szerintem ez a megközelítés inkább elvezet az „összefogás” lényegéhez, mint a kizárólagos egységretorika. Az összefogásra való felkérésre az RMDSZ érdemben nem reagált, megvitatni nem óhajtotta, horribile dictu: párbeszédbe bocsátkozni róla közvita keretében pláne nem volt hajlandó. Lehet ugyan az ÉS-ben tilitolizni a szavakkal, t. miniszterelnök-helyettes úr, a haverek aggódó és megértő bólogatásai között mutogatni a koporsót, de megjegyezném, innen kintről nézve nagyon hülyén néz ki, amint önkezükkel verik belé a szegeket.
A végére hagytam a kedvenc tételemet: „Nálunk is ez történne [mint Szlovákiában], ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.” Ilyenkor rápillantok a gazdasági mutatókra, aggódó szemeimet az IMF-re vetem, végigolvasom a parlamenti jegyzőkönyveket, majd megbogarászom a politikusok vagyonnyilatkozatait, az oktatási reformokat már nyomon sem tudom követni – és igyekszem nem megbetegedni. Ha Székelyföldön megállít a rendőr – már ha nem ejt foglyul valamelyik tankcsapdányi gödör –, románul beszélek vele, a hivatalokban románul töltöm ki a papírt Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában egyaránt. Ha ez az RMDSZ víziója – márpedig 1996 óta kormányon vagy legalább hatalomközelben van –, akkor bocs, de nekem annyira nem jön be.
Én például el tudnám azt képzelni, hogy azt a százötven milliárd régi lejt, amit évente kap az RMDSZ az erdélyi magyarság képviselőjeként, arra fordítsam, hogy példának okáért a román nyelv minél jobb elsajátítása érdekében speciális tankönyveket írassak, nyomtassak és juttassak el ingyen minden magyar iskolásnak, ha már önálló politikával elértem, hogy ez lehetséges legyen, és ne akkor álljak neki vakarózni, amikor hosszú-hosszú küzdelem után talán tényleg elértem. Vagy azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy az önálló vízió része legyen minden erdélyi régió összehangolt térségfejlesztési stratégiája, olyan, amilyent az ott lakók magukénak éreznek (gyakorlatilag a központ segítségégével alkotnak meg), mint ahogy az ellen sem tiltakoznék, ha a magyar vagy magyarok lakta településeinknek lenne kulturális stratégiája – egy sajátosan erdélyi kulturális stratégia integráns részeként. És bár lehet, hogy a bukaresti minisztertárs morogna, de több pénzt feccölnék az erdélyi vállalkozásfejlesztésbe, és az is egészségesebb környezetet teremtene, ha nem a helyesen írni sem tudó politikus elnökölne a szakmai kuratóriumban.
És bíznék az emberekben. Nem hülyék. Kis segítséggel óriási dolgokra képesek, tessék csak megnézni az izmosodó civil szférát.
És bíznék a magyarokban is. Nem csupán Erdélyből vagy Magyarországról, hanem szerte a világból. Van magyar tudástőke, egészen egyszerűen nyitottnak kell lenni, és lehetőséget kell teremteni arra, hogy egymást megtaláljuk – és tanuljunk egymástól. Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, azok a mucsai politikusok megcsinálták azt, amire a romániai politikum két évtized alatt nem volt képes: önálló magyar egyetem-hálózatot hoztak létre és tartanak fenn a magyarországi adófizetők pénzén. Adóforintokból képezünk magyar szakembereket Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában – azt azért illene legalább elismerni és megköszönni. Önök helyett dolgoztunk, bizony, a Sapientia–EMTE és a PKE rendszere nem csupán abban különbözik a Petőfi–Schiller Egyetemtől, hogy nem a hamis multikulturalitás égisze alatt szerveződött, hanem abban is, hogy létezik.
Kedves miniszterelnök-helyettes úr, elhiszem, hogy Bukarestben nem olyan könnyű, ha hiszi, ha nem, szurkolok Önöknek, ha másért nem is, de az én pénzemet is költik, és nekem nagyon nem mindegy, hogy mire, keményen megdolgozom érte.
Minden normális román állampolgárnak az az érdeke, hogy ez az ország fejlődjön, és ha Önök ennek az ígéretét hordoznák, akkor nem veszítettek volna annyit a népszerűségükből. De Önöknek részük és felelősségük van abban, hogy ott tart Románia, ahol, hiszen a kormánydöntéseket Önök ellenében aligha tudták volna meghozni. És a rossz kormányzást minden normális demokráciában büntetik a választók – nemzetiségi kérdéstől függetlenül.
És Ön sértődötten nekiáll védeni a védhetetlent. Saját kormánytársait csuklóból benyomja a sötét nacionalista – ellenség! – skatulyájába, ugyanakkor ugyanazzal a mozdulattal felülírja a demokrácia lényegét – a szabad társulás és a politikai véleményformálás jogát –, ráadásul mindezt belehelyezi valamiféle mucsai magyar összeesküvés-elméletbe.
Ennél azért többet várnék egy, a rajongói szerint a legnagyobb erdélyi magyar államférfitól. Például bíznék Erdélyben, ha már megidézte Kós Károlyt. Ki lehet lépni a görcsös Bukarest-paradigmából, és ki is kell – ami nem azt jelenti, hogy nem kellene ott lennünk; de nekünk Erdély az otthonunk, nem a Regát, hát helyezzük Erdélyt minden politikánk középpontjába.
Tudja, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, engem egyre inkább zavar, nem is zavar, kísért egy gyanú, főként, amikor ilyeneket olvasok Önöktől, szóval fel-felsejlik, hogy 1989-ben nagy nehezen megszabadultunk a Román Kommunista Párttól, és helyette mintha hosszú és következetes munkával megcsináltuk volna magunknak ugyanazt kicsiben, rommagyarban.
Kicsi, savanyú, de a miénk, vagy hogy is van ez.
És nagyon nem szeretem ezt az érzést.
Demeter Szilárd 
Erdély.ma

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Pedagógus mélyrepülés
A címzetes pedagógusi versenyvizsgára jelentkező háromszéki pedagógusok nem egészen hetven százaléka kapott csupán átmenőjegyet az idei megmérettetésen.
Ez ugyan hajszállal az országos átlag fölötti, de alulmúlja a tavalyi szintet. A megyében mindössze ketten érdemesültek tízes osztályzatra, a legalacsonyabb osztályzat pedig 1,2 volt. A jelentkezőknek csupán 28,82 százaléka kapott hetesnél magasabb jegyet, ami címzetes állás választására jogosít fel. A Kós Károly és a Berde Áron Iskolaközpontban rendezett vizsgán 302 háromszéki pedagógus jelent meg. Az országos szinten pedagógusi versenyvizsgára jelentkezők 32 százaléka megbukott, 52-en egyest kaptak, 38 százalékuk 5-ös és 7-es közti jegyet, 30 százalékuk kapott 7-esnél jobb osztályzatot. A 29 291 vizsgázó közül mindössze 26-an kapták a legnagyobb érdemjegyet. Az elmúlt három év folyamatosan romló tendenciát mutat. 2008-ban az ötös alatti osztályzatot kapott tanárok aránya 18 százalékos volt, 37 százalékuk 5-ös és 7-es közti jegyet kapott, hetesen felül a jelöltek 45 százaléka teljesített. 2009-ben 5-ös alatti jegyet kapott a jelentkezők 17 százaléka, 5-ös és 7-es közötti osztályzatot a tanárok 39 százaléka, hetes fölötti eredményt ért el a jelöltek 44 százaléka. Tavaly a jelöltek 23 százaléka 5-ös alatti, 39 százalékuk 5-ös és 7-es jegyet kapott, ugyanennyien kaptak 7-es fölötti jegyet.
Az eredményeikkel elégedetlen jelöltek óvást nyújthatnak be, ezeket július 18–19-én bírálják el, a végeredményt 21-én közlik. Az elosztás első, közgyűlésen zajló szakaszára július 22–25. között kerül sor a hetesnél jobb osztályzatot elért tanárok számára. Az elosztás második, országos szakasza július 27–28-án zajlik a hetes fölötti eredményeket elért tanárok számára, ők az első szakasz után üresen maradt helyekre pályázhatnak. Az országos, számítógépes elosztást július 29-én rendezik. Az oktatási minisztérium adatai szerint az írásbeli vizsgára 38 101-en jelentkeztek, de a vizsgán csak 29 291-en jelentek meg. 5460-an visszaléptek, 2206-an egészségügyi, 3254-en személyes okokra hivatkozva, 95 személyt kizártak, 55-öt csalás miatt, a többit pedig azért, mert jelentkezési iratcsomójuk hiányosnak bizonyult.
A 38 101 címzetes tanári versenyvizsgára jelentkező közül 4000-en végeztek 2011-ben. A meghirdetett üres címzetes állások száma 4471, a nem címzetes üres állások száma 42 731. A legkeresettebbek az óvónői, tanítói állások, illetve a román, angol, testnevelői, matematika, pszichopedagógia, történelem, földrajz, francia, ortodox vallás oktatói és biológia szakos tanári állások.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sérelemlista
Veszélybe került a kolozsvári Kétágú templom, időközben pedig negyven hellyel egészítette ki a román oktatási minisztérium a magyar diákoknak járó tandíjas helyek számát a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen, miután az intézmény rektora elvett ugyanennyi helyet a magyar tagozattól – csak két magyarellenes intézkedés Romániából, ami az elmúlt két napban került be a különböző hírfolyamokba, s akkor még nem beszéltünk a kolozsvári Mátyás-szobor körüli táblaháborúról, a gyulafehérvári magyar rektor megveréséről, a csaknem nyolcezer egyházi és közösségi ingatlan visszaszolgáltatásának vontatottságáról, az autonomista Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése körüli bizánci gáncsoskodásról, a magyar megyék megszüntetéséről szóló komédiáról, a kisebbségi törvény megszavazásának elodázásáról, a szoborgyalázásokról, az emlékműrongálásokról, a házsongárdi temető háborgatásáról, az állami magyar egyetem ordító hiányáról, a polgármester által lebontásra ítélt marosvásárhelyi Kós Károly-épületről, a Tőkés László meggyilkolására buzdító kiadványról, az egykori Securitate magyarok körében (is) kifejtett mai aktivitásáról, a székely és partiumi önrendelkezés esélytelenségéről, a kulturális autonómia halogatásáról, a népszámlálási trükkökről, Székelyföld elrománosításáról, a kormánytag Romániai Magyar Demokrata Szövetség sikertelenségéről, a brüsszeli Székelyföld-iroda elleni ágálásról, románok magyarellenes masírozásáról, de a felsorolást helyszűke miatt kénytelen vagyok berekeszteni.
Amikor az elmúlt napokban átautóztam egykori Tündérkertünkön, megpróbáltam száműzni e sérelmeket a gondolataimból. Hadd legyen pihentető az utazás, a fenyőillat, a transzilván táj.
Csucsa környékén már éppen Ady és Goga barátságát kezdtem elirigyelni, amikor kénytelen voltam rádöbbenni, nemcsak a magyarellenes intézkedések szaporodtak el, de egyik évről a másikra egész dombok, hegyek, erdők tűnnek el a Kőrös, a Maros vagy az Olt folyása mentén.
Kavicsbányákban porladnak el a kárpáti bércek, számlálatlanul lopják a fenyőt, a bükköt, a tölgyet, a követ éjszakánként nyugodtan alvó tolvajok, s mialatt Románia többi része megállíthatatlanul fejlődik, Erdélyben az elmúlt húsz évben kiépült ötven kilométernyi autópálya, a székelyföldi települések infrastruktúrája háborús időket idéz, s az emberek többsége jövőkép nélkül botladozik a mindennapi betevőért.
A múlt hét végén véget ért Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik eszmecseréjének előadói kifejtették: a román pártokban erős a hajlandóság arra, hogy a lakosság magyarellenes érzéseinek meglovagolásával próbáljanak maguknak támogatókat szerezni, ráadásul a romániai „politikai kártyajátékban” mindig a magyarok a Fekete Péterek. A romániai „ügyeletes ellenzék” mindig keményebben játssza ki a magyar kártyát, mint a hatalmon lévők, ráadásul szociológiai felmérések igazolják a román társadalomban szunnyadó, magyarokkal szembeni elutasítást.
Miután az előadáson az is elhangzott, hogy Románia és Magyarország viszonya nem vonatkoztatható el az erdélyi magyarság helyzetétől, kénytelen vagyok a fentebb csak nagy vonalakban összefoglalt sérelemlistára mutatni és megállapítani: az elmúlt húsz év mindenképp, de az azt megelőző évtizedek is azt bizonyítják, Románia képtelen megbecsülni a Trianonnal ölébe hullajtott Erdélyt, az ott élőket, a transzilvanizmus értékeit.
A jelek szerint Bukarestnek csak az erdélyi altalaj és a térség különböző erőforrásai a számottevők, míg a románokból a mindennél erősebb birtoklási vágy (és az orvul szerzett zsákmány miatti lelkiismeret-furdalás) csalja elő a magyarellenességet. E támadásokat azonban tovább tűrni nem lehet. Az eddigi viszonyrendszer (az Európai Unió, a NATO) nem bizonyul elegendőnek a románok észre térítéséhez, de ősszel Traian Basescu államfő Budapestre látogat. El kell mondanunk neki: többé nem vagyunk Fekete Péterek!
Melyik nemzet visel még el ennyi sérelmet? Magyar Hírlap

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

Hatszáznál több magyarságkutató tanácskozik Kolozsváron
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Nyelv és kultúra a változó régióban címmel zajlik ezen a héten Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, amelyre több mint hatszáz, a világ minden tájáról származó, magyarságtudománnyal foglalkozó szakember érkezett. A Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megtartott megnyitón beszédet mondott Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, Andrei Marga, a BBTE rektora, László Attila alpolgármester, Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora. Felolvasták Traian Băsescu államfő és Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét. Schmitt Pál három erdélyi magyar értelmiségit tüntetett ki elnöki érdemérmével: Czirják Árpád pápai prelátust, Pozsony Ferenc egyetemi oktatót és Somai József nyugalmazott közgazdászt. Az emeleti előcsarnokban székelyföldi fotósok székelyföldi tárgyú, egy napig látható kiállítást nyitottak, majd elkezdődtek a plenáris ülések.
Magyarul köszöntötte a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőit Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke a Kolozsvári Magyar Opera nézőterén megszervezett nyitórendezvényen. Tuomo Lahdelma szerint ez a kongresszus azért jelent mérföldkövet, mivel olyan helyen szervezik meg, ahol sűrített módon van jelen a magyar múlt.
Schmitt Pál, Magyarország elnöke beszédében örömét fejezte ki azért, hogy a román államfővel közösen vállalták el a fővédnökséget, majd azt hangsúlyozta: Erdélyben több, eltérő nyelvű népcsoport lelt otthonra, és alakították ki életterüket, ezért itt a hagyomány egyedülálló módon él. – A kongresszus fő témája a világban is időszerű kérdést vet fel. A XXI. század elején a sajátos kultúra újra felértékelődni látszik – hangoztatta Schmitt Pál, majd bejelentette: elvállalja a védnökséget az országos levéltár kolozsvári fiókjában található történelmi dokumentumért. Megtudtuk: az államfő védnökséget vállalt egy többkötetes szótár kiadásának támogatásáért is, amelynek 2006-ban már elkészült az első kötete. Schmitt Pál beszédében többször idézte Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszort, miszerint „Kolozsvár maga a sűrített Erdély”, illetve a kisebbségi és a többségi nyelv között létrejövő kapcsolat milyenségére vonatkozóan.
Florin Stamatian prefektus felolvasta Traian Băsescu államfő üzenetét. Az román elnök szerint közös megértésre van szükségünk a mai gazdasági és önismereti válságban, ugyanakkor a nyelv és a kultúra meghatározó marad bármely nép életében. Stamatian megemlítette saját gyermekkorát, amelyet magyar barátok társaságában töltött el. Szerinte is fontos, hogy az anyanyelvet ne zavarják „európaizmusok”, és az, hogy Kolozsvár közös történelemmel rendelkező két kultúrája nem választható el egymástól. Eckstein-Kovács Péter elnöki kisebbségügyi tanácsos ismertette a román államfő üzenetének magyar tartalmát.
Ezt követően Schmitt Pál három magyar erdélyi értelmiséginek nyújtott át Köztársasági Elnöki Érdemérmet: Czirják Árpád pápai prelátust az erdélyi magyarság identitásának megőrzéséért és az egyházi intézményrendszer kiépítéséért; Pozsony Ferenc egyetemi oktatót Moldva és Erdély népei néprajzi sajátosságainak feltárásáért; Somai József nyugalmazott közgazdászt tudományos és szakmai munkásságáért, az erdélyi magyar szervezetek építéséért.
Czirják Árpád köszönő beszédében elmondta. – Megtisztelő, hogy ezen a rangos kongresszuson vehetem át ezt a kitüntetést. Az anyaország, az anyaföld és az anyanyelv az, ami éltet és öntudatra ébreszt bennünket. És ha öntudatra ébredünk, akkor betöltjük küldetésünket és elpusztíthatatlanok leszünk – mondta a pápai prelátus.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató úgy vélte: a kitüntetés nem csak neki, hanem a néprajzi tanszéknek és a néprajzi iskolának is szól, és igyekszik becsületes munkával meghálálni azt.
Somai József kifejtette: ismeretlenül is barátsággal viseltetik az olimpikonok iránt, ezért többszörös öröm az, hogy Magyarország elnökétől veheti át a kitüntetést.
Kelemen Hunor üzenetét Nagy Zoltán, az RMDSZ elnöki kabinetigazgatója olvasta fel. A művelődésügyi tárcavezető szerint ennek a kongresszusnak nagyon aktuális és indokolt a témája (Nyelv és kultúra a változó régióban). Anyanyelvi küzdelmünk a jövőben is fontos marad számunkra, a törvényes kereteket mindennapjaink során nekünk kell betöltenünk. Ebben nagy szerep hárul az erdélyi magyar értelmiségre. A Kós Károly által elképzelt transzszilván politikát kell visszaültetnünk, ami a kulturális autonómiát érvényesítheti.
Ez a kongresszus majd választ ad arra, hogy mi a magyarságtudomány feladata – mondta Szőcs Géza államtitkár, majd így folytatta: „habár ebben a városban, ahol a lakosság közel 19 százaléka magyar, nem ajánlom senkinek azt, hogy magyarul szólaljon meg, hacsak a kérdező azt nem hallja, hogy a mellett lévők magyarul beszélnek”.
Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora angol nyelven köszöntötte a kongresszus résztvevőit. Beszédében a multikulturalitás és a többnyelvűség tiszteletére buzdított. – Egyetemünkön román, magyar és német nyelvű képzés folyik, ez pedig előrelépésnek tekinthető. Soha nem volt annyi magyar nyelvű hallgatónk, mint mostanában. A városban élő kultúrák sokszínűsége pedig ösztönző erővel hat ránk is – összegzett a rektor.
László Attila polgármester-helyettes Kolozsvár magyarjainak húsz év utáni szabadabb megnyilvánulási lehetőségeire hívta fel a figyelmet, és gratulált a kongresszus szervezőinek. A részvevőknek pedig ezt kívánta: „Fedezzék fel az élő Kolozsvárt!”
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) rektora kifejezte abbéli örömét, hogy a kongresszus résztvevői egy napot a Sapientia Marosvásárhelyi Karán töltenek, majd hangsúlyozta: a Sapientia olyan szakokon kínál magyar nyelvű oktatást – például a műszaki tudományok keretén belül – ahol a képzés fő nyelve valamelyik világnyelv. – Kisebbségi értelmiségiként, tanárként egyaránt fontosnak érzem a hungarológia számos kérdését – tette hozzá.
A rendezvényen Liszt-műveket zongorázott Szép András zeneakadémiai hallgató és Csíky Boldizsár zeneakadémiai oktató. Az opera emeleti előcsarnokában Varázsképek, Székelyföld címmel egy napig tartó fotókiállítást nyitottak meg, amelynek keretében székelyföldi fotóművészek 74 alkotása által Székelyföld új arcát fedezhettük fel. A megnyitón Sántha Emőke egy népdalt énekelt. Pozsony Ferenc elmagyarázta: a székelyföldi magyarság nem csak sajátos kultúrát őrzött meg, de szerepet vállalt az erdélyi identitás megtartásában is.
N.-H. D., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Semmi sem meglepő
Az erdélyi magyarok többségének fontosak ezek az értékek: a család, a műveltség, a hit.
Olvasom erdélyi magyar napilapunk öles címében, hogy „meglepő eredményeket hozott az a kutatás, amely az erdélyi magyarok identitástudatát, a többséghez, valamint a magyarországi közösséghez való viszonyát vizsgálta.”
A cím láttán – mi tagadás – összeszorult a szívem. Szóval eljutottunk odáig, ahová, reméltem, néhány évig, évtizedig még nem érünk el. A gazdasági válság, a kettős állampolgárság lehetősége lám-lám oda vezetett, hogy újrafogalmazta státusát az erdélyi magyarság; egy része bizonyára a beolvadást, másik része a kivándorlást tartja elfogadható megoldásnak. Bizonyára fájdalmas lesz az eredmények értékelése, feldolgozása – gondoltam –, de újságírói kötelességem értesülni a veszedelemről, amelyet előrejelez a felmérés. Ezért tovább olvastam a cikket...
Kiderült, a kutatókat leginkább az lepte meg, hogy a megkérdezett erdélyi magyarok többsége nemcsak a román anyanyelvűektől, hanem a magyarországi közösségtől is elkülöníti magát. Otthonukként a legtöbben Erdélyt nevezték meg, Románia csupán ennek a régiónak a kiterjesztése. Ennek ellenére azonban sokan az erdélyi magyarok közül úgy gondolják, hogy a kisebbség az ország lakosságának szerves és egyenrangú része.
Hát kérem, ez legalább akkora meglepetést okozhat egy valamire való társadalomkutatónak, mint a biológusnak, aki rájön, hogy a tehén nem hímnős, hanem emlős állat, és a borját táplálja azzal a tejjel, amelyet mi a tégladobozokból töltünk ki a reggelinél.
Mert milyen identitása legyen egy erdélyinek, ha nem transzilván? Katalán? Bácskai? Matyó? Macsó? Netán rommagyar? Szenzációs felfedezésként tálalja a lap, hogy „tudati szinten erősődik a regionalitás, valamint egy sajátos erdélyi magyar identitás van kialakulóban.”
Félretéve azt, hogy az erdélyi magyar értelmiség egy részénél, amikor ír, sajátos és sajnálatos germanizmus van visszaalakulóban, hadd kockáztassam meg, hogy tévednek a társadalomkutatók. A sajátosan erdélyi tudat nem most alakul ki. Transzilvanista volt Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos és később a Budapesten alkotó, de Brassóba, Erdélybe mindvégig visszavágyó Sánta Ferenc is. A sajátos erdélyi tudat tehát csak erősödhet. Erősödik annak eredményeként, hogy az erdélyi magyarok identitástudatában a kultúrnemzeti kötődés mellett az állampolgári hovatartozás is fontos szerepet kap. A többség számára nem jelent problémát a kettősség, és a megkérdezettek közül csak kevesen tartják úgy, hogy hátrányokkal jár magyarnak lenni Romániában.
De erősödik amiatt is, hogy a magyarországi magyarok jelentős hányadának lekezelő magatartását nem tűri el az erdélyi magyar, aki húsz éve gyógyíthatja nyugat-magyarországi betegeit, máig „a román orvos” maradt. Az erdélyi magyar életforma és a magyarországi létforma között lényegi különbségek vannak, amelyet nem kell letagadni, netán szégyenleni. Az erdélyi magyarság fennmaradása – bármennyire is közhelyes – a család-iskola-templom háromszögelésében vált lehetségessé. A felmérésből az is kiderül, hogy az erdélyi magyarok többségének fontosak ezek a konzervatívnak tartott értékek: a család, a műveltség, a hit. (Ezt az eredményt kommentálva egy másik erdélyi magyar lap újságírója elcsodálkozik azon, hogy bár az erdélyiek a leginkább templombajárók, ezzel szemben kevésbé hisznek a reinkarnációban.
Én meg azon csodálkozom, hogy olyan félműveltek mondhatnak ítéletet ma lapjainkban a hit kérdéséről, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a kereszténység és a reinkarnáció annyira egyeztethető össze mint a fagylalt és a grillezés...) A felmérésből kiderül a magyarországiak életében a legkevésbé fontos a hit, amely az erdélyi magyarok életében még a románokénál is fontosabb. Ez szintén a hitét vesztett magyarországi azonosságtudattól elkülönítő tényező!
Számomra semmi sem meglepő a felmérés tapasztalatai közül. Ellenkezőleg: természetes eredménye az elmúlt éveknek. S ami a legfontosabb: tíz százaléknál is kisebb azoknak az erdélyi magyaroknak az aránya, akiknél konfliktushelyzetet teremt a kisebbségi magyarságtudatnak a román állampolgársággal való egyeztetése.
Talán megmaradhat az erdélyi magyarság! Meglepő lenne?
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Könyv- és folyóirat-bemutató a Kós Károly Központban
2009-ben jelent meg a PANTEON első kötete három nyelven, annak bizonyságaként, hogy a bánsági magyarságnak igenis vannak szellemi nagyságai, olyan szellemóriások, akikre okkal nézhet fel nemcsak a térség magyarsága, hanem a térségünk minden lakója, anyanyelvétől függetlenül.
A Szórvány Alapítvány gondozásában idén elkészült a PANTEON II kötetét, amely újabb 50 jeles bánsági magyar író, művész, tudós, egyházi és közéleti személyiséget mutat be magyarul, románul és angolul.
A kötet bemutatójára 2011. szeptember23-án, pénteken, 17 órai kezdettel kerül sor a Kós Károly Központban. A kötetet bemutatja Albert Ferenc professzor.
Bemutatják ugyanakkor a Régi(j)óvilág sorozat 2011-es lapszámait is, ezek a Liszt-emlékszám és a bánsági Civil tükör. A lapszámokat bemutatja Szekernyés János helytörténész.
2011-ben az alapítvány újra kiadta Delesega Gyula Temesvári kalauz c. munkáját – erről Miklósik Ilona művészettörténész fog beszélni.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

NYILATKOZAT
az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése kapcsán
 „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk,
és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
(Kós Károly: Kiáltó szó, 1921)
 Hosszú, fölösleges és néha abszurdba hajló akadályoztatás után, ma, 2011. szeptember 15-én végre bejegyezték az Erdélyi Magyar Néppártot. Köszönet érte támogatóinknak, és mindazoknak, akik a sorozatos buktatók ellenére hittek ügyünk sikerében.
A munka neheze igazából még csak most kezdődik el.
Meggyőződésünk, hogy a politikai szervezkedés, illetve egy nemzeti párt bejegyzése sohasem lehet öncél, hanem mindenekelőtt egy eszköz a kitűzött célok megvalósítására.
Az Erdélyi Magyar Néppárt hatékony, modern és európai eszköze kíván lenni az erdélyi magyaroknak, mely alacsony költségvetéssel a legmagasabb nemzeti célok elérésére törekszik.
Hiszünk az önrendelkezésben. Minden eddigi kiábrándító tapasztalatunk ellenére hiszünk abban, hogy képesek leszünk saját kezünkbe venni sorsunkat.
Otthon vagyunk Erdélyben, belső anyaországunk Székelyföld. Szeretjük szülőföldünket, innen el nem megyünk, óvjuk és építjük örökségünket, mert ez a mi utódaink öröksége is egyben.
Magyarként büszkék vagyunk arra, hogy erdélyiek vagyunk, és erdélyiként büszkék vagyunk arra, hogy európaiak vagyunk.
Hiszünk a saját erőnkben. Hiszünk abban, hogy erőink összeadódván képesek leszünk „megépíteni a régi romokat” (És. 58,12). – Hiszünk a nemzeti összefogásban.
Ady Endrét idézve: „...építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
Az emberi és magyar jövőben hiszünk.
Hiszünk abban, hogy „egy a nemzet", és abban, hogy „minden magyar felelős minden magyarért" (Szabó Dezső).
Hiszünk abban, hogy a XXI. században megvalósul a határok fölötti nemzetegyesítés: a magyar unió az Európai Unióban.
Valljuk, hogy: „magyarnak lenni jó".
Most közösen, vállt vállnak vetve kell cselekednünk. Nem mások ellenében – hanem saját sorsunk, nemzetünk és közös jövőnk érdekében.
Dolgoznunk kell: újra kell építenünk Erdélyt és meg kell építenünk Székelyföldet. Erről szól a Mikó Imre Terv, a gazdasági összefogás lehetséges keretstratégiája.
A '90-es évek elején Párizsban egy újságíró megkérdezte tőlem: Kié is Erdély? Akkori válaszomat változatlanul érvényesnek tartom: Erdély nem a románoké és nem a magyaroké, hanem azoké, akik lakják.
Erdély az erdélyieké. Székelyföld pedig a székelyeké! Mindannyiunknak egy és oszthatatlan közös öröksége.
Strasbourg, 2011. szeptember 15.
Tőkés László
az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke

Könyv a bánsági magyarokról
A temesvári Szórvány Alapítvány gondozásában elkészült a Bánsági Magyar Panteon második kötete, amely újabb ötven jeles bánsági magyar közéleti személyiséget mutat be. A kötetet pénteken a temesvári Kós Károly Központban ismerheti meg a nagyközönség több új kiadvánnyal együtt.
"Két éve, 2009-ben jelent meg a Bánsági Magyar Panteon, annak bizonyságaként, hogy a bánsági magyarságnak igenis, vannak szellemi nagyságai, olyan szellemóriások, akikre okkal nézhet fel nemcsak a térség magyarsága, hanem térségünk minden lakója, anyanyelvétől függetlenül" – mondta el az MTI-nek Kovács Katalin, a temesvári Szórvány Alapítvány irodavezetője és programmenedzsere. Ahogy az első, úgy a második Panteon is ötven írót, művészt, tudóst, egyházi személyiséget és sportolót mutat be az immár megszokott formában, illusztrációval és három nyelven, magyarul, angolul és románul. A kötet szereplőit tíz területről válogatták – mutatott rá Kovács Katalin. A pénteki könyvbemutatón az alapítvány negyedéves folyóiratának legújabb, most megjelent két számát is ismertetik. A Régi(j)óvilág 2011-es lapszámai közül az egyik Liszt Ferenc-emlékszám, míg a másik a Civil tükör címet viseli, és a nyugat-romániai magyar civil közélettel foglalkozik. A lapszámokat Szekernyés János helytörténész mutatja be. Az est harmadik újdonsága a 2004 után az idén újra megjelentetett Temesvári kalauz, Delesega Gyula részletes városismertető munkája, amelyről Miklósik Ilona művészettörténész fog beszélni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szórvány Alapítvány kettős könyv- és folyóirat-bemutatója
A Panteon sorozattal bevonultak a magyarság történetébe
A Kós Károly Közösségi Központban szép számú érdeklődő jelenlétében mutatták be pénteken a Bánsági Magyar Panteon második, háromnyelvű (magyar, román, angol) kötetét és Delesega Gyula Temesvári kalauz című népszerű munkájának harmadik kiadását. 
A kettős könyvbemutatót kettős folyóirat-bemutató követte: megjelent a Régi(j)óvilág 2011-es Liszt Ferenc-emlékszáma és a Civil tükör című száma.
„A Szórvány Alapítvány, ha soha semmit nem tett volna, csak annyit, hogy megjelentette a Bánsági Magyar Panteon sorozatot, már akkor is bekerült volna a magyarság történetébe – mondta a Panteon második kötetét méltató Albert Ferenc professzor - mekkora munka, mekkora felelősség kötetenként kiválasztani 50 bánsági magyar személyiséget, alkotót a gondolkodás magas régióitól a gazdaság, a hit, a tudomány, a művészet, a közírás, a sport valamennyi területéig.” A Panteon második kötete a Bánsághoz, illetve a Temesvárhoz kötődő olyan személyiségeket idéz meg mint Kós Károly, az építész-polihisztor, a Kiáltó szó! szerzője, Ambrózy Lajos, a “mézes” báró, Sailer Antal, aki annak idején 50 000 koronát adományozott a Gyermekkórház megalapítására, Bonnáz Sándor, a templomépítő csanádi püspök, aki a józsefvárosi Notre Dame épületegyüttesét is felépítette vagy Németh József segédpüspök, akinek nevéhez szintén az egyházmegye több templomának a felépítése fűződik. A második Panteon kötet szerzői közül az időközben elhunyt Toró Tibor professzorról, az MTA külső tagjáról néma felállással emlékeztek meg a jelenlevők, a többieknek –Balázs István, Bodó Mária, Delesega Gyula, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Kiss András, Miklósik Ilona, Pongrácz Mária, Sipos Enikő, Szekernyés Irén és János, Vicze Károly – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke köszönte meg az együttműködést. A kötet grafikai kivitelezése ezúttal is Benedek Levente munkája.
Delesega Gyula műegytemi tanár Temesvári kalauz című, harmadik kiadást megért munkáját Miklósik Ilona muzeológus méltatta, arra bíztatva a szerzőt, hogy a kalauzt aktuális fotókkal és szövegrészletekkel kiegészítve készítsen elő egy újabb román, illetve magyar nyelvű kiadást.
A Régi(j)óvilág című regionális honismereti szemle két idei, Bodó Barna szerkesztette számát Szekernyés János helytörténész mutatta be, a Liszt-emlékszám kapcsán részletesen felidézve a magát magyarnak deklaráló világhírű zeneszerző-zongoraművész bánsági körútjának és koncertsorozatának részleteit. A Civil tükör című szám a bánsági magyar egyesületek 1848 előtt beindult, majd 1867 után, illetve a két világháború között újból felpezsdült szerveződéséről számol be, elérkezve a ma működő magyar civilszervezetek bemutatásáig. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Makovecz Imre halálára
Életének 76. évében tegnap elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja.
76 éves korában Budapesten meghalt Makovecz Imre, a magyar szerves építészet iskolateremtő Nagymestere. Nemcsak alkotásai monumentálisak, hanem emberi habitusa is, meg nem alkuvó férfialkat, aki elveinek érvényesítése végett képes volt szembeszállni a hatalommal is. Nekünk, székelyföldieknek megadatott, hogy egy-egy jellegzetes alkotása ezen a tájon szervesen nőjön ki a földből. Egyik reprezentatív műve, a vargyasi református templom (2005) fizikai értelemben is a magyar történelemből nőtt ki. Az alszegi templom alapkövének elhelyezése alkalmával középkori falmaradványra és kőből faragott ablak- és ajtókeretekre bukkantak, ezeket az építész mementóként beépítette az új templom falába.
"Mi hiszünk az élő építészetben, ebben a világfölfogásban. Hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon együtt kell élnünk. Hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan időszakadékon, egy olyan mesterségesen kialakított emlékezetvesztés korszakán, amelyben igyekeznek egy Gólemhez hasonló informatikai és technológiai rendszeren keresztül az emberiséggel elfelejtetni ősi misztériumait, eredetét és célját. Mi azért vagyunk, hogy ez ne következzék be" – írta 1991-ben. "Azért jövök ide építeni, mert ez a megmaradásunk esélye, lehetősége. Dolgozni kell, építeni, hogy megmaradhassunk" – fejtette ki lapunknak 2002-ben. Makovecz Imre Kós Károly gazdag sepsiszentgyörgyi hagyatéka révén lelkileg is kötődött hozzánk. A Szemerja negyed ravatalozója szintén Makovecz-hagyaték. Amikor hozzánk látogatott, ennek láttán mondta: "Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve." Ez az erdélyi körútja egyébként a kolozsvári Donát úti templomhoz, a csíkszeredai római katolikus templomhoz és Szászrégenbe vezetett. Ő tervezte a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó hegy nyergében makoveczi stílusjegyeket felmutató kápolnát is, amelyet a csíksomlyói búcsún és más alkalmakkor az évek során milliók keresnek fel.
Makovecz Imre erdélyi jelenléte eszmei elkötelezettségének hozzánk sugárzása is. A mostanit megelőző kormányoknak nem volt kegyeltje, szókimondása, a dolgok nevén nevezése jellemének fő vonása maradt, a magyar jobbközép országépítő törekvéseit teljes mellszélességgel támogatta. Ennek az volt az ára, hogy elsősorban vidéken vannak világhírű épületei. Száznál több jellegzetes épület tervét alkotta meg. Fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Az általa épített templomok harangjai, ha egyszerre szólalnak meg, a Nagymester dicsőségét zúgják és zengik szét a nagyvilágba.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száll az emlék – Kolozsvárra...
Sütő András
Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta.
Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert, ugye, manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.
A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.
Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök, s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.
Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem.
Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI –, akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.
Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.
Öt éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András próza-, dráma- és esszéíró, közéleti személyiség
Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél.
Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.
Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.
Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.
A tehetség – mint említettem már –: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.
A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.
Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen. A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal. (1984)
A szöveg forrása a szerző Erdélyi változatlanságok. Esszék, cikkek, beszélgetések című kötete – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest (www.pim.hu). Új Magyar Szó (Bukarest)

A mélyből építkező ember (Makovecz Imre visszapillant)
Valamelyik égbetörő templomának angyalszárnyain az öröklét felé indult Makovecz Imre. Kárpát-medence-szerte megmaradtak jellegzetes, messziről felismerhető épületei. Jó hinni, hogy tanítványainak, híveinek serege nem hagyja semmibe veszni hungarikumnak is nevezhető építkező szellemiségét.
Első figyelemre méltó munkájának a paksi templomot tartotta, mely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett. Stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom. De az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese vagy a középkori hangulatot keltő Stephaneum is. Jellegzetes stílusjegyeit hordozza újabb munkái közül a makói Hagymaház, az egri uszoda. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Máig száznál több különböző funkciójú, jellegzetes stílusjegyeket hordozó, a hagyományos alapanyagok s főleg a fa felhasználásával készült épületének hagyományőrző szerepet is szánt, a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használta. Organikusnak nevezett építészetének szándéka és célja, hogy egylényegűvé váljék az épület a környezettel, szervesen illeszkedjék a tájba. A kissé historizáló, olykor romantikus, a népies formavilágot átszellemítő, jelképekben gazdag épületek tagadhatatlanul védjeggyé váltak. A jurtasziluett, a szabálytalan ablak- és ajtóformák, a maguk természetességében meghagyott fatörzsek mint tartó- és/vagy díszítőelemek, a honfoglalás kori mitológiai utalások határozzák meg építészetét. Hitte és vallotta, a népművészetnek különös, megkülönböztetett a szerepe a magyarság életében: (...) A magyar népművészet olyan univerzális, ősi tartalmat hordoz, amelyben megszólal valami egyetemes. Ugyanez vonatkozik a népi építészetre is. Olyan fantasztikus világot jelenít meg, amit követni kell, ahogy Bartók is tette a pentatóniával, a 20. század legmodernebb zenéjét hozva létre belőle." S számtalan interjújának egyikében azt is elmondta, mit jelent ez az építészetben. (...) A lakásnak van egy, az élettel átszőtt centruma, a többi részfunkció. Ez a parasztház. Egy pitvaron keresztül bemegyek az életbe, mert ezt régen így hívták, ahol ott az asszony, egy olyan lakókonyha, amelyikből egyik oldalra nyílik a tisztaszoba kis ház esetén, másik irányba a kamra, de van úgy, hogy egy másik szoba is. Nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan előszobán keresztül botorkálok be, hanem belépek az életbe. Nem a pénzről szól a történet, hanem az életről. Ezért hívjuk élő építészetnek. Ráadásul a magyar nyelv rendkívül plasztikusan és tisztán használja azokat a terminus technicusokat, amelyek egy épületre vonatkoznak. Egy oszlopnak feje, törzse, lába van. Egy homlokzatnak van két szeme, az ablaknak szárnya és szemöldöke, kapunak szárnya stb. Tehát a magyar nyelv magával hordoz olyan régi, történelemben használt építészeti elemeket, amelyekre mi már nem emlékezünk vissza. Stílusa iskolát teremtett, értékközpontú tudásának továbbadását élete központi feladatának tekintette: – A Kós Károly Egyesülés működtet egy Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkeznek, három és fél éven át vándorolnak az egyes cégek között, és utána le kell tenniük a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Ez alatt a négy év alatt ember lesz belőlük. Aki pedig nem, az elmegy. S amikor Magyarországon árvíz vagy a vörösiszap pusztított, a Makovecz-iskola sietett a bajbajutottak segítségére: – Jelentem, több száz ház épül Kolontáron és Devecserben, a Miskolc melletti Felsőzsolcán pedig már 130 házban laknak is. Mi nemcsak tervezőként voltunk jelen, hanem szervezőként, és jelentem, hogy Kolontáron 134 000 forintért építettek egy négyzetméter lakást, holott ennek az ára 250 000 fölött van. (...) Kivitelezők is fölvállalják azt a veszteséget, amit ilyenkor illik fölvállalni. Kivéve a bankokat. Néhány műve Erdély földjén áll: Kolozsváron és Vargyason református, Csíkszeredában katolikus templom, Sepsiszentgyörgyön református ravatalozót építettek, s egyszer talán Temesváron is elkészül az Új Ezredév néven megálmodott református templom, melyet az ott élő magyarság kulturális központjának is szánt. A csíkszeredai katolikus templom elsőként készült el az erdélyi Makovecz-templomok közül. 2003. október 18-án Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére szentelték fel a tervezője szerint "építészeti magyar magzatot". A kéttornyú centrális templom a magyarság múltját és jövőjét ötvözi. A tornyok előtt kapubejáratok, fölöttük öt-öt kereszt hirdeti a keresztény magyarság tíz évszázadát. A kapumotívum a szentírásból és a helyi hagyományból való: Tárjatok kaput, hadd vonuljon be az igaz nép, amely őrzi a hűséget. A kolozsvári Donát úti református templomot 1994–97 között tervezte, az alapkövét 1998-ban tették le, és 2008. május 4-én szentelték fel. "Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült." A vargyasi református templom. "(...) Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XIII. századi kora román kori templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak és még sok minden." Köztük egy azonosíthatatlan, kőből faragott tárgy, melynek oldalán rovásírással Szent Mihály neve szerepel. Makovecz szerint a lelet európai szenzáció, mivel az eddigi ismeretek szerint a Szent Mihály-kultusz legkeletibb állomása Gyulafehérvár volt. Valamennyit beépítették az új Isten Házába. 2005-ben szentelték fel. "Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte." A sepsiszentgyörgyi új református ravatalozó terveit Incze Sándor református esperes kérésére 1998-ban rajzolta meg Makovecz Imre. A Vigasztalás Házát 2005 szeptemberének végén szentelték fel. A ház halotti templom, ősi hagyományokat idéző dombház, ahol a torony a felszálló lélek, a kupola pedig a mindenséget jelképezi – jellemezte az épületet tervezője. Egyszer, amikor szemrevételezte a munkálatokat, nevetve mondta: Látják, pápista létemre ismét a protestánsoknak dolgozom. Amikor először erre jártam, friss, zöld tájban állt e szépséges templom, most körben e szürke, jellegtelen betonrengeteg... Értette a munkások nyelvét, pillanatok alatt tisztázták, miként illeszthető össze két hajlított gerenda, vagy hogyan bírja a mifelénk erős széljárást az épület törékenynek ható, égbe röppenni látszó szárnya. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket a különösen szép feladat, az építész egyénisége, s egy ügyes kezű atyhai ács mondta búcsúzóul: Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve. Hármashalom-oltár. Csíksomlyón épült, 1996 őszén szentelték fel. A világhírű csíksomlyói pünkösdi búcsún magyarok milliói csodálják a nagy építész alkotását. "Amikor felkértek a munkára, azt mondtam, szét fogják szedni a románok. Szerencsére tévedtem, nem szedték szét." Makovecz Imre mind művészként, mind közéleti emberként a magyar élet kiemelkedő személyisége volt, és Kós Károly életmunkáját követve a társművészetek organizátora is egyben. Több alapítványnak adott neve szárnyat, kurátora volt a Balassi-kard nemzetközi költői nagydíjnak, s a Magyar Művészeti Akadémia alapítójaként több mint negyven írót, képzőművészt, zenészt, építészt tömörített maga köré Magyarország határain kívülről is. Isteni segédlettel építő ember, kortárs művészetünk egyik legnagyobb magyarja távozott közülünk – szavaival élve – föld és ég, mélység és magasság eggyé illesztőjeként.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó: a népszámlálás eredményeitől függ számos alapvető kisebbségi jog is
A romániai magyar közösség valós létszámától függ több olyan alapvető jog is, amely az anyanyelvhasználathoz kapcsolódik – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a hétvégén Marosvásárhelyen tartott kerekasztal-beszélgetésen.
A Kós Károly Akadémia Alapítvány és az Erdélyi Magyar Televízió szervezésében rendezett beszélgetésen a közelgő romániai népszámlálás volt az egyik fő téma. A népszámlálás eredménye rendkívül fontos az erdélyi magyarság közérzete szempontjából, de ennek jelképes üzenetén túl, konkrét jogi tétje is van – hangsúlyozta a politikus, aki szerint a magyar közösség valós létszámától függ több, az anyanyelvhasználathoz kapcsolódó alapvető jog is.
A miniszterelnök-helyettes, aki a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke is, kifejtette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az előző népszámlálásokhoz képest lényegesen nagyobb és átfogóbb mozgósító kampányt indított, amelynek célja, hogy mindenki bátran vállalja nemzeti hovatartozását. Markó Béla a magyarság létszámával kapcsolatosan emlékeztetett az anyanyelvhasználattal kapcsolatos húsz százalékos küszöbre, amelyet az RMDSZ-nek hosszas politikai küzdelmek nyomán sikerült elérnie 1999-ben. Ennek értelmében, azokon a településeken, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot, kötelező módon biztosítani kell a magyar nyelv használatát a közintézményekben, a közigazgatásban. A törvény ezt nem zárja ki a 20 százalék alatti népességarány esetében sem, de ez már a helyi önkormányzat döntésén múlik. Ennek kapcsán bejelentette: az RMDSZ azt a célt is megfogalmazta, hogy a nyelvhasználati küszöböt 10 százalékra csökkentsék. Székely István politológus előadásában rámutatott, hogy amióta Románia az Európai Unió tagja, bizonyos játékszabályokat be kell tartania. Felhívta a figyelmet, hogy minden kérdezőbiztosnál van magyar űrlap ott, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot. Ez internetről is letölthető (www.nepszamlalas.ro), a honlapról az érdeklődő mindent információt megkaphat.
Székely István szerint az erdélyi magyarság demográfiai tendenciái általánosságban pozitívak, szemben a román nemzetiségűek negatív mutatóival. A szakember rámutatott: a 2007-es európai uniós csatlakozást követően megugrott a roniaiak külföldi munkavállalása, ebben a folyamatban azonban a romániai magyarok kis hányadot képviselnek. Mindez arra enged következtetni, hogy – bár abszolút számokban lesz csökkenés-, az erdélyi magyar közösség az országon belül tartani tudja eddigi számarányát – tette hozzá.
Hangsúlyozta: a népszámlálás során kétszintű kódolással összesítik az eredményeket: azok, akik székelynek vagy „ungurnak” vallották magukat, azokat a második kódolásnál mind magyaroknak nyilvánítják. A csángók esetében ezt nehezebb lenne elérni, ezért aki csángónak vallja magát, az „egyéb” rovatba kerül.
MTI
Erdély.ma

Kolozsvár is bemutatkozott a FesztMagyaron
Tíz magyar város – Kassa, Beregszász, Kolozsvár, Arad, Magyarkanizsa, Lendva, Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba és Székesfehérvár – nevezetességeivel, jellemzőivel, szellemiségével, ízeivel és hagyományaival ismerkedhettek meg mindazok, akik szeptember 16. és 18. között ellátogattak a budapesti Millenárisra: a FesztMagyar elnevezésű rendezvényen a Kárpát-medence csaknem minden jelentősebb régiója képviseltette magát. Kolozsvár természetesen ezúttal sem maradhatott ki a sorból: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében, az Erdélyi Kézmíves Céh és a Homo Ludens Alapítvány közreműködésével városunkat is méltóképpen képviselték a rendezvényen, amelyről Vincze László bábszínész, az EMKE munkatársa számolt be lapunknak.
– A FesztMagyar elnevezésű rendezvényt a Millenáris szervezte, a kolozsvári képviseletet az EMKE fogta össze. Meghívtak 10 várost a Kárpát-medencéből, hogy mutassák be saját és a környékük jellegzetességeit. A kezdeti elképzelések végül anyagi lehetőségek hiányában módosultak, így minden város kapott egy pavilont, illetve rendelkezésre állt két kis színpad is, ahol kisebb produkciókat lehetett bemutatni. Velünk tartott a Harmadik zenekar, akik két ízben is muzsikáltak, mi pedig Demeter Ferenc bábszínész kollégámmal – Keljfeljancsi Bábszínházként – kétszer is bemutattuk a Mátyás király és a kolozsvári bíró című darabunkat. De volt még a színpadon népzene, néptánc, bábszínház, klasszikus zene, kamaraszínházi előadás és mesemondók is – részletezte Vincze László, hozzátéve: igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, és nem is vallottak szégyent. Bár a gasztronómiai rész végül nem valósult meg, a kézműves részleg sok mindenért kárpótolta a résztvevőket – tudtuk meg. – Nagyon szép kézműves kiállítással készültünk, az Erdélyi Kézmíves Céh jóvoltából, amelynek képviselői három mesterrel és számos szemet gyönyörködtető tárggyal érkeztek. Ők hárman mesterségbemutatót is tartottak, de magukkal hozták bemutatásra több kollégájuk termékeit is, és nagyon feldobta a kolozsvári pavilont a színes mezőségi-kalotaszegi viseletek, szőttesek, egyéb tárgyak összeállítása.
Természetesen Kolozsvárról szóló kiadványokat és könyveket is vittünk magukkal. Fogadtunk egy tiszteletbeli kolozsvári borászt is, mivel városunk a filoxéra óta híresen nem borvidék, így Seprődi József barátunk elhozta a Küküllő menti világhírű borait. Ez felülmúlhatatlannak bizonyult a rendezvényen, mindenki a csodájára járt – mesélte a bábszínész.
A kolozsvári pavilon berendezését, felépítését egyébként Guttmann Szabolcs építész álmodta meg. – Előtte ugyancsak vele jártunk a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinél, hogy megbeszéljük velük, ilyen kis területen hogyan lehetne minél szemléletesebb kiállítást rendezni, amellyel a rendezvényt is áttekintjük. Bőven vittünk tehát anyagokat a Magyar Napokról, és plazmatévén is folyamatosan mentek bejátszások a rendezvénysorozatról.
A közönségről érdeklődve megtudtuk: a Millenárisnak van egy többé-kevésbé állandó törzsgárdája, ők ezúttal is ott voltak. – Bár nagy konkurenciát jelentett a Nemzeti Vágta, amely jó nagy tömeget vont el, de mégis jó hangulatú rendezvény sikeredett. Nagy egyetértésben és szeretetben töltöttük el a három napot, jó kapcsolatok alakultak ki, a már meglévők továbbfejlődtek. A szervezők egy építész céget bíztak meg azzal, hogy vizuálisan is megfogalmazzák a különböző városok üzeneteit.
Kolozsvár ezúttal az organikus szellemiséget képviselte, hiszen itt fejtette ki tevékenységét Kós Károly, az organikus építészet atyja, és ebbe sok mindent bele lehet vinni, hiszen itt együtt él a múlt a jelennel, és a múltból táplálkozva folyamatos a fejlődés is. Gyakorlatilag ezt volt hivatva üzenni minden, amit elvittünk, és erre utalt a befelé forduló spirált ábrázoló installációnk is, amely nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében is.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Házsongárdi műemlékjegyzék – és ami abból kimaradt
Több hetes külföldi utamról hazatérve meglepődve olvastam Nagy Károly jóindulatú írását a Szabadság szeptember 19-i számában. Kétségtelenül jelentős személyiségeket hiányol egy kezébe jutott készülő házsongárdi „leltárból”. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy éppen egy Kós Károlyt vagy Balogh Edgárt hagyjanak ki a jegyzék összeállítói. A Házsongárdban folyó munkálatokról a nyár folyamán számos tudósítás jelent meg a Szabadság hasábjain, de mindig csak pillanatnyi eredményeket tükröztek, soha sem utaltak arra, hogy itt egy hosszas és bonyolult folyamat valamelyik lépése zajlik csak. Hány lépésből is áll az egész felmérés?
Kezdjük talán azzal, hogy a Magyar örökség-díjban részesített temető értékes, műemlékjellegű sírjainak országos nyilvántartásba vételét az 1980-as évek elején Balogh Edgár kezdeményezte, azután Jakó Zsigmond is próbálkozott az illetékes hatóságoknál. Mindkettőjük részére alulírott készítette a jegyzéket. A 90-es évek elején, a már működő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke, Balogh Ferenc mérnök az éppen készülő új országos műemlékjegyzék kiegészítéseként juttatta el házsongárdi listánkat Bukarestbe. Ezeknek a próbálkozásoknak egyike sem járt eredménnyel. Mindegyik jegyzék 200 körüli magyar és román sírt, néhány kriptát ölelt fel. Szerény eredménynek talán azt tarthatjuk, hogy a Hivatalos Közlönyben 2004-ben megjelent és jelenleg is érvényes műemlékjegyzékbe az Emlékházak és -helyek fejezetbe felvették a kolozsvári „Központi temető”-t is. Míg más városok híres temetőinél néhány sírt külön is felsorolnak, a kolozsvári sírkert egyetlen emlékművét, kriptáját sem említik.
Az 1999-ben Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő kezdeményezésére megalakult Házsongárd Alapítvány több mint tíz éves csendes munkálkodása során számos síremléket, kriptát mentett meg a pusztulástól, még fellelhető régi köveink jó részét is szakszerűen restauráltatta. Be kellett azonban látni, hogy ilyen módon alig lehet lépést tartani a természetes, s még inkább az előidézett pusztulással. A temető „megmentésének” egyetlen járható útja a törvényes keret biztosítása. Vagyis ne a temetői irodában éppen alkalmazott tisztviselők kénye-kedvétől, netán anyagi érdekeitől függjön valamely sír megmaradása. A műemlékjellegű sírok listáját be kell iktatni az országos műemlékjegyzékbe.
A mostani kormány beiktatását követően mind Markó Béla miniszterelnök-helyettes, mind pedig Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter ígéretet tett arra, hogy rendezik a Házsongárd ügyét, mindent elkövetnek a jelentős sírok műemlékké nyilvánításáért. A műemlékjegyzékbe való felvétel tulajdonképpen a művelődésügyi miniszter aláírásával véglegesítődik. Amikor aztán a Házsongárd Alapítvány elkezdte a munkálatokat, kiderült, hogy az eljárás sokkal bonyolultabb, mint azt sejteni lehetett. Sírról sírra szinte ugyanazokat a lépéseket kell megtenni, mint amikor egy házat akarnak műemlékké nyilvánítani. A sírok és kripták jegyzékét megint alulírott készítette el. A megállapodás szerint körülbelül 250 sírt kellett kiválasztani, úgy, hogy a halottak közt románok is legyenek. Eleve csak a temető történelmi részével foglalkoztunk, tehát a Brassai-sír mögötti területegységekről egyetlen sírt sem vettünk jegyzékbe. Hasonlóan kihagytuk a Lutheránus temetőt, minthogy ott rengeteg a jelentős síremlék, de ezek egyelőre nincsenek veszélyben: a fenntartó egyház elöljárói felelősségteljesen kezelik a sírkertet. Így nem került be a jegyzékbe sem Kós Károly, sem Kacsó Sándor, sem pedig Reményik Sándor nyughelye.
Az alap-jegyzéket Gergely Erzsébet átnézte, néhol kiegészítette, s románra fordítva átadta Virgil Popnak, a Kerületi Műemlékvédelmi Felügyelőség titkárának. A műemlékes szakember, egyetemi tanár szintén átnézte, kiegészítette a jegyzéket, s a sírokat, síremlékeket, kriptákat kategóriánként egy táblázatba iktatta. Kijelölte azokat a feladatokat, amelyeket a továbbiakban el kell végezni. Ő maga vállalta, hogy diákjaival nyári gyakorlatként elvégzi a kripták mérnöki felmérését. A feladatok sokasága miatt a jogi személyiséggel és szakemberekkel rendelkező Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot is be kellett vonni a munkálatokba. Ezután pályázatokkal sikerült a Szülőföld Alaptól és a Bethlen Gábor Alaptól fedezetet teremteni a legköltségesebb művelet elvégzésére: ez a sírok egyenkénti kataszteri bemérése volt az országos koordinátarendszernek megfelelően. Ez egyben a temetői utak, ösvények bejelölését is magával hozza, úgyhogy a sírkert egészen pontos térképe most születik meg. Erre a felmérésre az elmúlt nyáron került sor egy szakosodott cég s néhány egyetemi hallgató részvételével, a Házsongárd Alapítvány és a KLMT irányításával. Összesen mintegy 350 sír helyét jelölték be, de ezek nem mind kerülnek fel a jegyzékre.
Itt utalnunk kell arra, hogy a temető adminisztrációja, amikor tudomást szerzett arról, hogy több száz sírt műemlékké akar a Házsongárd Alapítvány nyilváníttatni, egyszerre ellenségessé vált. Minden módon megpróbálja akadályozni az alapítvány tevékenységét. A kataszteri felmérés kezdetekor még a szakembereket is kiutasította a temetőből. Megtagad minden adatszolgáltatást. Felettes szerve – a polgármesteri hivatal – nem hajlandó jobb belátásra bírni őket.
A kataszteri felmérés még csak az előkészületekhez tartozik. Minden egyes sírról, kriptáról külön adatlapot kell felállítani, amelyen szerepelnie kell a fényképnek, mérnöki rajznak, a sír leírásának, a benne nyugvó személy érdemeinek, s nem utolsó sorban a temetői nyilvántartásban szereplő sír-jelzetnek. Ez utóbbi kiadására valamilyen módon kényszeríteni kell majd a temető irodáját. Rövidesen egész pontosan véglegesítjük a jegyzékben maradó sírokat, s utána következik az adatlapok összeállítása. Óriási munka!
Az egész temető-dossziét majd a Házsongárd rövid története és jelentőségének ismertetése fogja bevezetni, s szakemberek aláírásukkal hitelesítik az adatokat. Bukarestben újabb bizottság elé kerül a dosszié, s majd annak javaslatával tehetik a miniszter asztalára aláírás végett.
Az idő nagyon sürget. Még az idén ősszel le kellene zárni a kolozsvári munkálatokat. Hogy aztán az utolsó véleményezés még a jelenlegi miniszteri mandátum alatt megtörténjék, s a szentesítő aláírásra sor kerülhessen. Reméljük, ezúttal nem marad el az eredmény.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Új magyar tudományos és kulturális központ nyílik Kolozsváron
Verseskötetet bemutató rendezvénnyel mutatkozik be az új magyar tudományos és kulturális központ, amely Kolozsváron kezdi meg működését, és amely a jövőben további kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és kutatást is - mondta kedden az MTI-nek Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot a helyi Szabadság című napilapot működtető Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány hozta létre. A Kolozsvár belvárosában lévő, frissen felújított Lázár-házban megnyíló központ csütörtökön tartja bemutatkozó rendezvényét.
Ezen bemutatják a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Az eseményen Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla költő, az est házigazdája beszélget.
Tibori Szabó Zoltán az MTI-nek kedden elmondta: az új intézményben az egyesület és az alapítvány égisze alatt különböző tudományos, kulturális és médiaprogramokat szerveznek.
Kifejtette, hogy a Minerva Művelődési Egyesület tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival.
A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság című napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, de azt kiegészíti majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
MTI

„Életet akarok a romok fölött” – Ifjúsági konferencia a Lábas Házban
Földes Károlynak, 120 éve született mezőújlaki lelkésznek a címben idézett és a világba kiáltott, fájdalmasan szép szándéknyilvánítását választotta a Lábas Házban nemrégiben lezajlott ifjúsági konferencián elhangzott előadásának címéül Balázs-Bécsi Attila tanár és intézményvezető. Nyilván nem véletlenül, hiszen egy olyan térségről, a Mezőségről értekezett, melyben szinte teljes egészében elpusztult mindaz, amit a magyar elnevezés fed és takar.
Éppen ezért a jövő szempontjából nagyon fontos rájönni arra, hogy egy történelmileg színmagyar régióban hogyan juthattunk odáig, hogy a 20. században a jelenlétünknek már csak romjai voltak fellehetők, ezért örvendetes, hogy az elhangzottak erre is rávilágítottak.
A Mezőség Erdélynek a Nagy-Szamos, Kis-Szamos, Maros, Aranyos, Sajó közötti középső, völgyekkel szabdalt része, melynek neve a 19. századból ered, amikorra már szinte teljesen kiirtották a vidéket valamikor borító erdőséget. Itteni kipusztulásunk fő oka a közepét végigszelő hadak útja volt, hiszen az évszázadok során ránk zúduló tatárjárások, császári hordák, orosz és román csapatok egymást érő dúlásai folyamatosan tizedelték a magyarságot.
A legnagyobb tragédia azonban 1603-ban következett be, amikor Basta tábornok zsoldosai a lakosságot legyilkolva teljesen kifosztották és felégették a környéket. A 35 magyar településből 19 teljesen megsemmisült, Buzában például négy, Feketelakon öt magyar maradt. Az etnikai arányok gyökeres megváltozásának okait vizsgálva viszont kénytelenek vagyunk megállapítani a magyar földesurak ehhez való jelentős hozzájárulását, ugyanis az elnéptelenedett térség olcsó román munkaerővel való tömeges betelepítése nekik „köszönhető”.
E helyen felbecsülhetetlen értéke van a 20 éve Válaszúton és Szamosújváron civil kezdeményezésre létrejött Kallós, illetve Téka alapítványoknak, hiszen tevékenységüknek köszönhetően ma már településekre lebontva, számbelileg is jelentős eredményekkel bírnak a magyarságtudat felélesztésének terén. Annál is inkább, mert Balázs tanár úr, a Téka Alapítvány által működtetett iskola igazgatója saját bevallása szerint magáévá tette és a Mezőségre kerülve alkalmazza is Kós Károly azon megállapítását, miszerint csak a fiatalok építhetik fel az erdélyi hit és lélek omladozó Déva várát.
Ezért tanítványait is próbálja úgy nevelni, hogy legyenek elkötelezett, energikus fiatalok, akik tudatában mindazon értékeknek, melyeket itt megtermelt és létrehozott a magyarság, óvják és mentsék meg ezeket, mert csak így lehet megmaradni és hasonló értéket jelentő újat létrehozni. Próbálja őket ráébreszteni, hogy a még létező romokat meg kell látni, mert akkor azt is felfedezik, hogyan lehet ezekre következetesen, kitartással és az eredményben reménykedve építkezni.
E térségben fontos és nélkülözhetetlen hogy a két intézmény célkitűzései teljesen azonosak, hiszen a nemzetet szeretnék megtartani, s ennek érdekében nem csak az illető településen fejtik ki jótékony hatásukat, hanem kisugároznak a Mezőség egészére. Működésükön keresztül pedig az is bizonyítható, hogy a kellő háttér megteremtésével és odafigyeléssel befolyásolni lehet egy-egy régió népesedési folyamatát.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó 
Erdély.ma

Művelődés és tudás fellegvára a kincses város szívében
Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ
Verseskötet-bemutatóval kezdte meg működését tegnap a Szabadságot kiadó Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által közösen létrehozott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ: a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti intézmény emeleti termében a Savaria University Press gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet ismerhették meg az érdeklődők, majd a könyv szerkesztőjével, Láng Gusztávval beszélgetett Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő. A felújított Lázár-ház előadótermében tudományos, kulturális és médiaprogramok találnak majd otthonra. A központ a kolozsvári magyar egyetemi szakkollégiumok programjai mellett kiállítások, könyvbemutatók, konferenciák, mesterkurzusok és más kapcsolódó tevékenységek helyszíne is kíván lenni. A következő időszakban a Minerva birtokában lévő több tízezer sajtófotóból is kiállítás nyílik.
A Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány elsődlegesen tudományos, kulturális és médiaprogramok szervezése céljából hozta létre a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot, tevékenységével pedig a kultúrát és az oktatást egyaránt szolgálni szeretné. A felújított Lázár-házban működő központ a tervek szerint összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási programjaival.
Alappillérét a Szabadság napilap köré szerveződő médiatevékenység képezi, amelyet kiegészít majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett tevékenység, amely egyebek mellett a Minerva birtokában lévő gyűjteményekre épül. Ilyen például az a 30–35 ezres sajtófotó-gyűjtemény, amelyből a központ időnként kiállításokat szervez. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállításra is sor kerül, ez az elmúlt húsz év terméséből nyújt majd válogatást.
Délután az épület alagsori termeiben, ahol jelenleg Kiss János szobrászati kiállítása látható, a kolozsvári magyar irodalom szakos tanárok a „Gondoltam fenét” – irodalomtanítás másként című könyvbemutatón találkoztak Fűzfa Balázs szombathelyi irodalomtörténésszel, aki új középiskolai irodalomtankönyveit ismertette. Az érdeklődők 6 órára gyülekeztek a Kolozsvári Média, Tudományos és Kulturális Központ hivatalos megnyitójára, amelyen elsőként Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik elősegítették és támogatták a központ létrejöttét, elsősorban a Lázár-örökösöknek, továbbá a Kós Károly Akadémia Alapítványnak is, amely pontos és elkötelezett partner volt a projekt kivitelezésében. Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke úgy vélekedett: következetes, kitartó és makacs emberekre van szükség, hogy az egyének által kitűzött célok megvalósuljanak. Mint mondta, ilyen emberekre talált Tibori és munkatársai személyében, így elsősorban nekik köszönhető a központ megvalósítása, de nagymértékben hozzájárult ehhez Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke is, aki szintén hitt a kezdeményezés fontosságában.
Az est folyamán bemutatták a Fűzfa Balázs vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, amelynek szerkesztőjével, Láng Gusztávval Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő beszélgetett. Dsida Jenő verseiből Laczkó Vass Róbert színművész szavalt, zárásként pedig 75. születésnapja alkalmából köszöntötték Láng Gusztávot. A közönség végigjárta a központ már felújított tereit. A Minerva azt tervezi, hogy az épületrehabilitációs munkálatokat a jövőben folytatja.
F. ZS. 
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ
Kiállítások, könyvbemutatók, kisebb koncertek, tudományos ülésszakok helyszíne lesz a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ – jelentette be Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke az új intézmény csütörtöki bemutatkozó rendezvényén.
A központot a Szabadság napilapot kiadó Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány (KKAA) hozta létre. Tibori szerint hangsúlyos helyet kapnak a központban a média-tevékenységek, ugyanakkor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia EMTE diákjainak részvételével tudományos kutatás is zajlik majd az intézményben. Tibori a központnak helyet adó épületről elmondta: a belvárosban lévő, frissen felújított Lázár-házat az örökösök bocsátották az általa vezetett egyesület és az RMDSZ-hez tartozó Kós Károly Akadémia Alapítvány rendelkezésére. Az intézményt a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötet bemutatójával avatták fel. A Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent kiadvány bemutatóján Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla, a KKAA elnöke beszélgetett.
Láng Gusztáv elmondta: a kötet több mint ezer költeményt tartalmaz, köztük ötszáz, eddig ki nem adott Dsida-verset. Kántor Lajos elmondta, a kötet az eddigi legteljesebb Dsida-versgyűjtemény, nem kritikai kiadásról van szó. Mind Kántor, mind Láng hangsúlyozta, a könyv összeállításában oroszlánrészt vállalt Urbán László bibliográfus, aki a könyvtári kutatást végezte. Fűzfa Balázs ugyanakkor elmondta: a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhető, hogy ki tudták adni a példátlan gazdagságú versgyűjteményt. Tibori Szabó Zoltán korábban azt is elmondta, hogy a Minerva Művelődési Egyesület birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Médiacéh Kolozsváron
A kolozsvári Szabadság napilap szerkesztőségének is otthont adó egykori Lázár-házban működik majd a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ, amelynek megnyitóünnepségét tegnap este tartották a Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti épületben.
A megnyitón Markó Béla, az intézményt a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesülettel közösen működtető Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként kifejtette: Tibori Szabó Zoltán újságírónak, a Minerva elnökének köszönhető a központ létrejötte, minthogy Tibori „akkor is kitartóan hitt a központban, amikor annak megvalósulása még illuzórikusnak tűnt”. Markó szerint az épület, amelyben a központ helyet kapott, már önmagában is jelentéssel bír.
„Az egykori Lázár család leszármazottainak magántulajdona, amely mostantól közösségi tulajdonná vált és a magyar közösség céljait szolgálja” – hangsúlyozta a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. Tibori kifejtette: a központ kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és a kutatást is.
Mint hangsúlyozta: a Minerva tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival. A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, azt kiegészíti majd a Babeş-Bolyai és a Sapientia média-szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek, ezekből a központ időszakos kiállításokat szervez majd. Tibori szerint a közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, mely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
A tegnap esti megnyitóünnepségen bemutatták a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla az est házigazdája beszélgetett.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

Fiatal művészettörténészek fóruma
A gyulafehérvári székesegyház, a kolozsvári egykori Domonkos-rendi kolostor, a csíkszeredai Mikó-vár építéstörténetéről, az őraljaboldogfalvi falképeken megörökített női viseletekről, Kós Károly 1909-es művésztelep-programjáról, zsögödi Nagy Imre és id. Pieter Brueghel szülőföld iránti szeretetéről és még számos érdekfeszítő, erdélyi vonatkozású témáról értekeztek tegnap és ma a frissen diplomázott, mesterképzős, illetve doktorandus művészettörténészek a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Központban. A szakma fiatal képviselőinek tapasztalatcseréjére kétévente kerül sor, a konferenciát 2007-ben szervezte meg először a – Babes-Bolyai Tudományegyetem művészettörténész szakos magyar hallgatóinak háttérintézményeként működő – kolozsvári Entz Géza Alapítvány. 2009-ben a budapesti CentrArt Egyesület is csatlakozott a rendezvényhez, melynek második színhelye így az ELTE lett. Ekkor született meg az elhatározás, hogy az elkövetkező esztendőkben váltakozva szervezik meg Erdélyben és az anyaországban az ülésszakot. Idén a Maros Megyei Múzeum adott otthont a lassan hagyományossá váló eseménynek.
– A konferencia célja bemutatkozási lehetőséget adni, fórumot teremteni a fiatal művészettörténészeknek. Az ülésszakon mintegy negyven előadás hangzik el, a meghívottak a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, magyarországi felsőoktatási tanintézményekből – többek között a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, a Pécsi Tudományegyetemről, a Gödöllői Református Líceumból –, erdélyi és anyaországi kulturális intézményekből, múzeumokból érkeztek, ugyanakkor vannak közöttük művészettörténeti tanulmányaikat Rómában, Svédországban folytató fiatalok is. Új kutatási eredmények kerülnek itt bemutatásra, amelyek reményeink szerint a továbbiakban egy kiadványban is megőrződnek – összegezte az előadások szünetében a konferencia lényegét Orbán János művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti Intézet
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
 Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

"Szülőföldem, kicsi város…"
A dicsőszentmártoni művelődési házban író- olvasó találkozón mutatták be a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiáját. Az antológia válogatója, Bölöni Domokos beszélt a körről és a gyűjtemény tartalmáról, majd a város költőjeként ismert Hadnagy József munkásságát méltatta. Az előtérben nyílt fotókiállítás képei Kós Károly munkásságából nyújtanak ízelítőt.
A vendégeket Szabó Albert kerületi RMDSZ-elnök üdvözölte, kiemelve a hasonló összejövetelek léleképítő erejét. Bölöni Domokos író, szerkesztő, lapunk munkatársa, irodalmi körök szervezője és éltetője az est méltó felvezetéseként arra kérte az egybegyűlteket, hogy a gyász napján, november negyedikén, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai emlékének adózzanak lélekben egyperces csenddel.
A Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet, Az eltérített felvonó című antológia egy híján harminc szerzőt vonultat fel, amire alig találni példát az erdélyi magyar könyvkiadásban. Bölöni az esten részt vevő diákokat írásra buzdította, és ízes humorával derítette jókedvre a jelenlévőket.
Hadnagy Józsefet magáénak tudja a város. Legutóbbi, Labirintus című könyve mintegy foglalata eddigi útjának: a versciklusok tartalmazzák mindazokat a kérdéseket, amelyekre választ keres a költő. Ezek a gyökerekkel, a múlttal, a léttel függenek össze, de föllelhető bennük a kultúra, közélet, a politika, a mindennapi gondok számos, a ma emberét intenzíven foglalkoztató problémája is. Hadnagy József azokat a verseit válogatta erre az alkalomra, amelyek a hallgatóság érzés- és gondolatvilágához is közel állnak. Különösen a Dicső-sugarak címűt jutalmazta nagy tapssal a hallgatóság. Felismerték a benne rejlő valóságtartalmat: a karbidkáros kombinátot mint az egykori Dicső "dicsőségét", a tájvánt, a gyermekkor csatáit a cigánysor közelében, a kórház előtti gesztenyesort, a fűzfapartos Küküllőt, az üveggyár környékét… Érezték a jogos aggodalmat is, ami a hazalátogatót fogja el, amikor "emberek a nyelvi dűlőn keveredve, s külön-külön" várják a derengő Dicső napját a "sárból jósolt" jövőkép előtt.
Tóth Pál kispesti építészmérnököt Gagyi Zoltán tanár, az ALKISZ elnöke mutatta be. A fotók készítője Kós Károly épített örökségének felkutatásán, képi megörökítésén munkálkodik. Arra a kérdésre, hogy járt-e valaha Kós Károly Dicsőszentmártonban, egyértelmű választ egyelőre nem sikerült találni, ám a városban általa tervezett, 1910-es évekbeli épületek közül fennmaradt az elemi iskola, igazgatói lakás és óvoda.
Tóth Pál a budapesti Wekerle-telepen került kapcsolatba Kós Károly munkásságával, mert a tisztviselőtelep főterét – mely város a városban –, teljes egészében Kós Károly tervezte. Erdélyt barátai révén ismerte meg, és a nagy előd iránti tisztelet késztette arra, hogy felkutassa és megörökítse az általa tervezett épületeket.
Ha történetesen nem költözik a Wekerle-telepre, akkor is foglalkozott volna Kós Károly épített örökségével? – kérdeztük.
– Valószínűleg nem született volna meg ennek a tervnek az ötlete, ám a nagy építészek iránt mindig is érdeklődtem, tehát bizonyosan foglalkoztam volna, de nem ilyen behatóan. Én is terveztem házakat, de ilyen szépeket sosem. Ugyanakkor sok a közös vonás bennünk: Kós Károly szerette a természetet, lovaglást, mezőgazdaságot, hasonlóképpen én is. Bárhová mentem kis hazámban, Kós-épületekbe botlottam, a Wekerle-teleptől a budapesti állatkerti pavilonokig kézjegye mindenütt fellelhető. Amikor viszont elkezdtem Erdélybe járni, rájöttem, hogy munkásságának nyolcvan százaléka itt található.
A könyvek dedikálásával záruló élményteli est a dicsőszentmártoni magyarságot talán némiképp kárpótolni tudta a hétköznapok megpróbáltatásaiért. A hűvösbe hajló estén a Kökényes néptánccsoport fiataljainak küküllőmenti forgatósát, vidámságát kaptuk útravalóul. Szabó Albert köszönő szavai visszatérő gondolatként visszhangoztak a személygépkocsi meleget árasztó légterében: "Kellenek nekünk az ilyen esték. Hogy együtt legyünk és érezzük: magyarságunkat bátran vállalhatjuk, büszkék lehetünk rá… Senki el nem hiszi nekünk, hogy mi itt, Dicsőben, mennyire szórványban érezzük magunkat. Ennek ellenére összetartunk és próbáljuk pótolni a pótolhatatlant."
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdamozgalmi napló a végekről
A Kós Károly Közösségi Központban múlt pénteken tartották meg Kiss Károly: A Temes megyei magyar gazdamozgalom kronológiája 1990 és 2010 között című kötetének bemutatóját. 
„Rendhagyó ez a kötet. Nem tűri a szokásos műfaji besorolást. Krónika? Jórészt, és még sok egyéb. Beszámoló, számvetés: napló, társadalmi-politikai állásfoglalás. Rövid és hosszabb távra szóló gazdaság és falufejlesztési elképzelések, pályázati javaslatok, kérvények és elszámolások. Szaktanfolyamok programjai és záróvizsgák. Vetőmag, baktérium műtrágyák beszerzése, forgalmazása a térségben. Gazdaköri megbeszélések, újak alakítása, törvényes bejegyzése. Tanulmányi utazás, kirándulások, tapasztalatcserék itthon és külföldön. Csupán szemelvények egy szervezet szerteágazó tevékenységéről, a teljesség bármilyen szerény igénye nélkül.” – írja a vaskos kötet bevezetőjében dr. Albert Ferenc ny. egyetemi tanár, aki ezúttal is elvállalta a könyv bemutatását a szép számú érdeklődőnek, a Kiss Károly alapította bánsági magyar gazdakörök képviselőinek és az Orosházáról érkezett magyarországi vendégeknek. „Ez a kötet olyan sokrétű, mint maga a 15 éves tevékenység, amelynek első tükröződésére vállalkozik a szerző, Kiss Károly agrármérnök.” – mondta dr. Albert Ferenc professzor.
Kiss Károly megköszönte Albert Ferenc professzornak a kötet méltatását és Kiss András tudományos kutatónak a szerkesztői munkát, majd beszámolt a különleges könyv születésének körülményeiről. „Ez a könyv önökről szól, akik itt vannak a teremben, a bánsági magyar gazdákról – mondta Kiss Károly –, én csak papírra vetettem az elmúlt 15-20 év gazdakörök alapításával, működtetésével, a gazdatanfolyamokkal, külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos események krónikáját, időrendi sorrendben. Jegyzőkönyvek, az Erdélyi Gazdában, a Heti Új Szóban és a Nyugati Jelenben megjelent újságcikkek, a különböző rendezvényeinken készült fotók vannak ebben a könyvben, kordokumentumok, amelyeknek gyűjteményét ajándéknak szántam a gazdamozgalomnak!” Az elsőkötetes szerző következő könyveinek terveit is ismertette a hallgatósággal: könyvet ír a nagybodófalvi gazdakör történetéről, a legöregebb bánsági magyar gazdától kapott információk alapján és az erdélyi „hungarikumokról”.
Elismerő szavakkal beszélt Kiss Károly áldozatos gazdamozgalmi munkájáról Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnöke és Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnöke. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Székely referendum: támad a kovásznai prefektúra
Az egységes Székelyföldről szóló népszavazásra vonatkozó határozat visszavonását kéri a Kovászna megyei prefektúra a megyei önkormányzattól. A prefektúra szerint a határozat formailag és tartalmilag is hibás, a megyei önkormányzat jegyzője ugyanis nem ellenjegyezte, ráadásul a határozattervezetet csak a kilenc magyar polgári párti (MPP) tanácsos kezdeményezte, nem volt meg a szükséges egyharmados létszám. Amennyiben az önkormányzat nem vonja vissza a határozatot, megtámadja azt a közigazgatási bíróságon – áll a felszólításban. A Székely Nemzeti Tanács polgári engedetlenségre szólítana fel, ha a közigazgatási átszervezés során sérülne a régió egysége.
Törvénytelennek ítélte a megyei önkormányzatnak az egységes Székelyföldről szóló népszavazás megszervezésére vonatkozó határozatát a Kovászna megyei prefektúra, amely a döntés visszavonására szólította fel a testületet. A prefektúra leszögezi, hogy a határozat formailag és tartalmilag is hibás, a megyei önkormányzat jegyzője ugyanis nem ellenjegyezte, ráadásul a határozattervezetet csak a kilenc magyar polgári párti (MPP) tanácsos kezdeményezte, nem volt meg a szükséges egyharmados létszám. A prefektúra felszólításában leszögezi, amennyiben az önkormányzat nem vonja vissza a határozatot, megtámadja azt a közigazgatási bíróságon.
A megyei tanácshoz intézett felszólítást Valentin Ionaşcu alprefektus írta alá, de György Ervin prefektusnak is tudomása van róla, aki azt ígérte, mai sajtótájékoztatóján ad bővebb információt.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, a megyei közgyűlés mai soros ülésén ismerteti a testülettel a prefektúra álláspontját, de azt fogja javasolni, hogy ne vonják vissza a határozatot. Kifejtette, inkább a pereskedést választja, még akkor is, ha a bíróságon korábban sok önkormányzatiságot sértő ítélet született. „Ha a bukaresti politikusok nem kérdezik meg a székelyföldieket a régióátszervezésről, akkor ilyen válaszra számíthatnak” – mondta Tamás Sándor, azon reményének adva hangot, hogy a román politikum, az állami hatóságok és a bíróság előbb-utóbb megérti, hogy adott kérdésekben a népszavazás a legmegfelelőbb döntéshozási forma.
Mint hangsúlyozta, más országokban a referendum szervezése természetesnek számít, Romániában azonban még nem alkalmazzák ezt a „demokratikus gyakorlatot”, és a bukaresti politikusok úgy akarják átrajzolni a megyéket, hogy meg sem kérdeznék az adott térség lakosságát. Holott a polgárok kell hogy az első helyen legyenek, főleg az olyan kérdésekben, mint a közigazgatási átszervezés, tette hozzá a tanácselnök, aki egyben az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének az elnöke.
A hétvégén Sepsiszentgyörgyön tartózkodó Kelemen Hunor szövetségi elnök kifejtette: nem kell félni attól, hogy az emberek népszavazáson nyilvánítsanak véleményt a régiók és megyék átszervezéséről. Konstanca megyében már megszervezték a referendumot, és újabb öt megyében döntötték el az önkormányzatok, hogy népszavazást írnak ki a közigazgatási átszervezés kapcsán.
Nemmel szavazna az MPP
Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke szerint fel sem merül, hogy a polgári frakció megszavazza az inkriminált határozat visszavonását. „Ha jogi problémák vannak, mondja meg a prefektúra, hogy melyek azok, és korrigáljuk őket, de a határozat marad” – nyilatkozta a Mediafax hírügynökségnek a polgári politikus. Hozzátette, azt remélte, „nem teszik oda” Valentin Ionaşcu alprefektust, hogy a határozat visszavonására szólítsa fel a megyei önkormányzatot. Rámutatott, az elmúlt hónapokban valahányszor a prefektúra felszólítást küldött a magyar polgármestereknek, mindig a román alprefektus látta el kézjegyével, mivel György Ervin nem akarta vállalni ezt a szerepet. Az MPP-s politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy a megyei tanács megalakulása óta első alkalommal volt konszenzus az RMDSZ és a polgári frakció között egy kérdésben.
Mint hangsúlyozta, a 2012. március 11-ére tervezett, a Székelyföld egységéről szóló referendumot nemcsak Kovászna, hanem Hargita és Maros megyében is meg kell szervezni. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hétvégi sepsiszentgyörgyi ülésén elfogadott egy határozatot, amelyben felkéri Hargita és Maros megye önkormányzatainak magyar képviselőit, hogy követve a Kovászna megyei mintát, fogadják el a népszavazásról szóló határozatot. Mint ismeretes, a Kovászna Megyei Tanács októberben megszavazta, hogy jövő év március 11-én referendumot szerveznek, amelyben Kovászna megye területének Bodzavidék nélküli módosításáról kérdezik a polgárokat, valamint arról, akarják-e, hogy a módosított területű megye a Székelyföld adminisztratív egység része legyen.
Polgári engedetlenséget javasol az SZNT
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) polgári engedetlenségre szólít, ha a kormány nem mond le a regionális újraosztás Székelyföld egységét sértő változatáról. A testület szombaton, Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén mintegy 200 küldött szavazta meg a határozatot, mely szerint ha az állam megsérti az alapvető emberi jogokat, ellenségesen lép fel saját polgáraival szemben, akkor szorgalmazzák a polgári engedetlenség több formáját, a tiltakozó karszalag viselését vagy az adók és illetékek befizetésének megtagadását. A határozatban arra kérik a székelyeket, védjék meg az elvet, miszerint a „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie” – közölte Gazda Zoltán, az SZNT háromszéki szóvivője. Elmondta, tervezik, hogy létrehoznak egy szolidaritási alapot, és ebből segíthetik majd azokat, akiket a polgári engedetlenség miatt megtorlás ér. Izsák Balázs, az SZNT elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a polgári engedetlenség erőszakmentes, szerinte a lakossággal ismertetni kell ennek lényegét és kockázatait, azonban mint hozzátette, remélik, hogy erre nem kerül sor.
A testület szombati ülésén arról is döntöttek, hogy áprilisban elkezdik az uniós szintű aláírásgyűjtő kampányt, hogy polgári kezdeményezésre az európai intézmények elé terjeszthessék azt a törvénytervezetet, amely sajátos jogállást biztosít azoknak a régióknak, ahol az őshonos kisebbség többségben él, mint például a Székelyföldön. Egy év alatt legalább hét európai országban egymillió kézjegyet kell összegyűjteni, mondta Izsák Balázs, aki szerint Románia és Magyarország mellett Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Szlovákiában és Nagy-Britanniában gyűjtenek támogató aláírásokat, mivel ezekben az országokban több nemzetiség él együtt. Mint magyarázta, a sajátos jogállás szavatolná, hogy ezeket a térségeket úgy kell fejleszteni, hogy ne változzanak a nemzeti, kulturális, vallási és nyelvi sajátosságaik.
RMDSZ: jegelni kellene az átszervezést
Eközben Fekete-Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője pénteken Nagyváradon arról számolt be, hogy az RMDSZ a közigazgatási átszervezés „jegelését” kérte koalíciós partnerétől. Elmondta, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) képviselőivel a jövő évi választásokról folytatott egyeztetésen a megyék átszervezése is szóba került. Fekete-Szabó András szerint azzal, hogy jövőre az önkormányzati és a parlamenti választásokat egyszerre tartsák meg, amellett hogy olcsóbb, azért is értettek egyet a szövetség szenátorai, mert a koalíción belül bizonyos alkukat kötöttek meg. A frakcióvezető elmondása szerint az RMDSZ jelenleg azt kéri a kormánytól, hogy jegelje az átszervezést, mert az országnak annál sokkal égetőbb problémái is vannak, ráadásul választási év következik. „Nem tehetünk most ekkora lépést” – fogalmazott. Úgy véli, az új megyék méreteiről még tárgyalni kell, és az átszervezés csakis úgy lehetséges, ha a történelmi régiókon alapul. A szenátor szerint a jelenlegi fejlesztési régiók is túlságosan nagyok, hiszen a kevésbé erős megyék sokszor labdába sem rúgnak a pályázatoknál – például Szatmár a Kolozsvár központú Észak-erdélyi fejlesztési régióban. Emlékeztetett: három évvel ezelőtt az RMDSZ-frakció benyújtott egy, a fejlesztési régiók átrajzolását célzó törvényjavaslatot, ám az mai napig a fiókban porosodik.
Kell a régiósítás, de nem PDL módra
A közigazgatási átszervezés kapcsán a hétvégén Marosvásárhelyen vitafórumot is szerveztek RMDSZ-közeli szervezetek, a címül választott Van-e szükség közigazgatási átszervezésre Romániában? kérdést az est házigazdája és a szervező Kós Károly Alapítvány elnöke, Markó Béla egy József Attila-idézettel válaszolta meg: „A tenger valóban kék, barátom, / Csakhogy nem úgy kék, ahogy te gondolod.” Kibontva a költői gondolatot, a kormányfőhelyettes elismerte, hogy valóban szükség van a közigazgatás átszervezésére, de nem úgy, ahogy azt a bukaresti román politikusok elképzelik.
„A magyarság legnagyobb és legfontosabb ereje az önkormányzatokban van, s nem mindegy, hogy milyen jellegű közigazgatási egységekben élhetünk” – fejtette ki az RMDSZ volt elnöke. Hasonlóan vélekedett utódja, Kelemen Hunor is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdés megoldását jobban elő kell készíteni. Szerinte a megyéket nem lehet egyszerűen, baltával felszámolni. A politikai érdekek háttérbe szorításával és az állampolgár előtérbe helyezésével tanulmányokra és közvitákra van szükség. Az est egyetlen civil meghívottja, Novák Zoltán helyi történész is arra hívta fel a figyelmet, hogy az egypártrendszer idején a mindenható kommunista hatalom is jobban előkészítette az 1968-as megyésítést, mint a Demokrata-Liberális Párt és, Traian Băsescu államfő a csupán néhány hónapja hangoztatott átszervezést. A második világháború után Romániában három ízben történt jelentős átszervezés. Egyik sem volt konfliktusmentes, de az erdélyi magyarság szempontjából sem az 1950-es, sem az ’52-es, de még csak a ’68-as sem járt akkora térvesztéssel, mint amekkorával járhatna a nagyobbik kormánypárt által tervezett jelenlegi régióátszabás.
Kultúrára alapuló gazdasági fejlődés
A Bernády-házban tartott beszélgetésen Kelemen Hunor hangsúlyozta, hogy a leghatékonyabb és természetszerű átalakítási tervet az RMDSZ munkatársai dolgozták ki. Megítélésében a szövetség változata nem csak az erdélyi magyaroknak, hanem a többségi románoknak is jobb lenne. Kelemen szerint a PDL által szorgalmazott változat kidolgozói látszólag gazdasági érveket sorakoztatnak fel, ám a háttérben valójában politikai megfontolások állnak. Csutak István, az RMDSZ fejlesztési szakértője, a szövetség változatának egyik kidolgozója rámutatott: a gazdaságot valóban nem lehet elvonatkoztatni a politikától, azonban csak azokat a gazdasági régiókat tartja működőképesnek, amelyeket kohéziós erőként a kultúra tart össze.
Így látja a helyzetet Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke is, aki szerint sokkal könnyebb fenntartani azokat a tájegységeket, amelyek több száz évvel ezelőtt alakultak, mint azokat a mesterségesen rajzolt régiókat, melyekben például a tengerparti Konstancát a moldvai Vrancea megyével zárták össze. A természetellenesség másik példájaként a hargitai székelyeket és a Fehér megyei mócokat hozta fel.
A témához hozzászólók közül többen is fenntartották az RMDSZ évekkel ezelőtt kidolgozott egységes álláspontját, miszerint a három székelyföldi megyének egységes régiót kell alakítania, akárcsak a jelentős magyar lakossággal rendelkező Szilágy, Bihar és Szatmár megyében.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)