Elhelyezték a Sapientia új kolozsvári ingatlanjának alapkövét
A hatezer négyzetméteres ingatlan kizárólag oktatási célokat szolgálna
Elhelyezték a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem új épületének alapító okiratát és alapkövét tegnap délelőtt a Koreográfiai és Színművészeti Középiskola szomszédságában lévő Tordai úti telken. A közel hatezer négyzetméteresre tervezett új ingatlan munkálatait teljes egészében magyarországi támogatásból finanszírozzák, kivitelezésének várható határideje 24 hónap. A tervezők kéttornyú ingatlant képzeltek el – miután felépül, a Sapientia kolozsvári karának szakjai kapnak majd helyet benne, valamint egy 250 négyzetméteres tévé- és filmstúdió. A kizárólag oktatási és adminisztratív célokra használható épület alapkőletételén Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára kifejtette: a Sapientia egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Végül az egyházak püspökei, illetve képviselői megáldották az elhelyezett fundamentumot.
Az alapkőletétel során ünnepi beszédet mondott Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Németh Zsolt, a Magyar Köztársaság külügyminisztériumának parlamenti államtitkára, Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a közigazgatási és igazságügyi minisztérium nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője és Dávid László, az egyetem rektora.
– Akik ma itt vagyunk, tudjuk azt, hogy hit nélkül nem lehet tovább indulni, nem lehet a múltra tekinteni, sem a jövőbe látni. Ezért most mindannyiunk számára a hit tanulságtétele az, hogy annyi veszteség után, annyi levert fészek után most, ezen a helyen az Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek új hajlékot kívánunk építeni – mondta el ünnepi beszédében Kató Béla. Hozzátette: mindegyikünk napi parancsot teljesít, ami nagy fejedelmünktől, Bethlen Gábortól származik: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ősi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, és a szülőföldhöz való ragaszkodásunkban!”
– Alapkövet elhelyezni olyan, mint diófát ültetni. Megvan bennünk a hit, hogy ki fog nőni – vélte Németh Zsolt. Az államtitkár szerint ennek a hitnek mély gyökerei vannak már most, itt Kolozsváron, abban a városban, ahol 1959-ben felszámolták az önmálló magyar egyetemet.
– Ma bátran mondhatjuk azt, hogy nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy a Sapientia révén újra legyen önálló magyar egyeteme az erdélyi magyarságnak – mondta Németh. Hozzátette: az intézményi akkreditáció már megtörtént, de a parlament általi jóváhagyás még várat magára. – Meggyőződésem, hogy az elkövetkező néhány hónapban jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, és akkor elmondhatjuk, hogy jelentős lépést tett az egyenjogúság felé az erdélyi magyar közösség – hangsúlyozta. Az államtitkár szerint a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének.
– Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy megvan a szakmai akkreditációja, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – beszélt az elért eredményekről. – Az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia – hangsúlyozta Németh Zsolt.
– Ünnepelni jöttünk ma, mert az a csoda, ami tíz évvel ezelőtt elindult a Sapientiával, ma újra egy fontos mérföldkőhöz érkezett – kezdte ünnepi beszédét Répás Zsuzsanna. – Beszélhetnénk itt az új épületnek, a minél teljesebb spektrumú képzésnek a fontosságáról, hiszen nagyon sokat jelent számunkra és a jövendőbeli diákok számára, de én csak egyetlenegy szempontot szeretnék ma kiemelni, hogy miért fontos nekünk ez a mai nap és miért fontos nekünk a Sapientia. És ez a szempont az, amit a Sapientia kifejez a Kárpát-medencei egység szempontjából – részletezte. – Ezt az egységet akkor tudjuk a maga természetességében megélni, hogy ha együttérzünk egymással a jóban, ami minket ér, meg a rosszban is, odafigyelünk egymás gondjaira és együtt örülünk egymás örömeinek – vélte a helyettes államtitkár. Hozzátette: Nagyon sokszor kifejeztük már az elmúlt száz év folyamán, hogy milyen természetességében nyilvánul meg ez az egység, amikor baj van. – Amikor a magyar kormány segítséget nyújt a Sapientiának, akkor ezt az egységet éli meg, és ebben az az öröm van, ami minket összeköt, és szeretném, ha az itt tanuló diákok is ugyanolyan természetességgel élnék ezt meg – mondta Répás.
A Sapientia egyetem többször bizonyította azt, hogy mindannak, amit tesz, szimbolikus jellege van – mondta el Dávid László. – Szimbolikus az, hogy először a Székelyföldön építkeztünk, mert fel kell emelni azt a régiót. Szimbolikus, hogy a rektori hivatal a Bocskai-házban működik, és szimbolikus az is, hogy itt újra építkezünk – fejtette ki a rektor. – Mi ez a szimbólum? – tette fel a kérdést. – Az, hogy van értelme ennek az építkezésnek, az, hogy nem mondunk le arról a tudásról, ami megillet bennünket. Mert itt és most lehet erdélyi egyetemet, magyar egyetemet és ugyanakkor egyetemes értékeket szolgáló egyetemet építeni. Tudjuk, hogy ez egy kissé nehezebb, mint másnak, már Kós Károly is látta ezt, hogy csak az a miénk, amit kiharcolunk magunknak – beszélt a felsőfokú intézmény jelentőségéről a rektor. Hozzátette: egy egyetem sokkal nagyobb hatalmat jelent, mint egy ma oly sokra tartott politikai hatalom, ezért ebbe érdemes befektetni.
Az alapító okirat aláírását, valamint az alapkő és okirat elhelyezését követően a fundamentumot megáldotta Pap Géza református püspök, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Fehér Attila evangélikus püspöki tanácsos.
Tonk Márton, a Természettudományi és Művészeti kar dékánja az alapkőletételt követő sajtótájékoztatón részletezte az új ingatlan tervét. Megtudtuk: a Sapientia kolozsvári karának szakjai kapnak majd helyet az új ingatlanban, a fotográfia, filmművészet, média, az európai tanulmányok, nemzetközi kapcsolatok, környezettudomány és jogászképzés szakok, valamint a februártól beinduló mesterképzés.
A tervek szerint a föld alatt 250 négyzetméteres tévé- és filmstúdiót építenének, amivel nem csak az egyetemi oktatást szeretnék kiszolgálni, hanem mindazokat az igényeket, amelyek amúgy ezen a szakterületen a kolozsvári közösséghez köthetők. Ebben az épületben kapna helyet a kolozsvári kar 200–250 férőhelyes nagy aulája is, amelynek sajátossága, hogy megfelel az európai uniós szabványoknak, és szintén használható az oktatást kiegészítő rendezvények megszervezésére.
A tervezők kéttornyú ingatlant képzeltek el: egy négy és egy hat emeletes torony álla majd a tanárok és diákok rendelkezésére. Kolozsvár polgármesteri hivatala az erre vonatkozó építkezési engedélyt már kibocsátotta, legkésőbb január közepéig a kivitelezésre vonatkozó versenytárgyalást is kiírják. Az ingatlan várható kivitelezési ideje 24 hónap.
A dékán szerint a jelenlegi bérleményeket váltják ki az új ingatlannal, és a Bocskai-házat továbbra is oktatási célokra használják. Elmondta: az építkezés költségeit a magyar kormány 2000-es költségvetéséből vásárolt telek értékesítéséből és a 2011-es költségvetésben elkülönített pénzalapból finanszírozzák. A beruházással kapcsolatban csak annyit árult el, hogy egy négyzetméternyi felület kivitelezése 500–700 euró között mozog.
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

A székelymagyar szabadság bibliája (Egyed Ákos új könyve)
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében templomi istentiszteleti időpontra, szombaton 11 órára hirdettek könyvbemutatót Egyed Ákos professzor Erdély, 1848—1849 című kötetének második, bővített kiadása kapcsán. Aggódtunk is, amikor szállingózni kezdtünk a Kós Károly megálmodta-megépítette múzeum-katedrális felé, némi mentséget kereső restelkedést is rejtegetve a székelység és Erdély történetének legavatottabb kutatója, a páratlan termékenységű és igen népszerű Nesztóra előtt az elképzelt szerény érdeklődés miatt. És tessék: a Sepsiszentgyörgy, valamint környékének történelmi múltja iránt érzékenyen érdeklődő közönség templomi gyülekezetként sereglett a múzeumba ebben az író-olvasó találkozóra lehetetlennek vélt időpontban.
A könyv ránézésre is impozáns. Tartalmát tekintve a szerző a kétkötetes első kiadást (1998—1999) az ezt követő évtized kutatásainak eredményeivel egészítette ki. A kötet sepsiszentgyörgyi méltatói, Vargha Mihály múzeumigazgató, Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Kiadó igazgatója, és Boér Hunor múzeumi könyvtáros is nyomatékosította Egyed Ákos professzornak azt a képességét, hogy a históriai tényeket a széles műveltségi skálán és tágas területi szórásban rétegződő olvasót képes maga is művei köré vonzani. Ez a tudósi, írói tartás Egyed Ákos professzor esetében közvetlen és a legelvontabb témák tálalása kapcsán is közérthetően egyszerű, a történeti korokon átsugárzó, a mai olvasó véleményét és magatartását formáló képessége bámulatos és követésre méltó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Új elnök, régi szövetség (RMDSZ-kongresszus)
Kelemen Hunor, az új elnök
Fölényes győzelmet aratott Kelemen Hunor az RMDSZ tizedik kongresszusán, a küldöttek kétharmadának szavazatával ő lesz a szövetség elnöke a következő négy esztendőben. Kinyújtott kezet ígért az erdélyi magyar szervezetek felé, és azt, hogy szoros, de korrekt partnerségre törekszik a magyar kormánypártokkal.
Román koalíciós partnereikkel nincs, amiért felrúgniuk a szövetséget, amíg betartják a megállapodást — mondotta, és a liberális pártelnök szavaira válaszolva kiemelte azt is, ultimátumot senkitől nem fogadnak el. A nagyváradi kongresszus fegyelmezetten, rendben, a várakozásoknak megfelelően zajlott, feszültséget inkább a háttérben lehetett érzékelni, no meg a meghívottak nyilatkozatai közül néhány kavart kisebb botrányt.
Olosz Gergely fogadta a nagyváradi RMDSZ-kongresszusra érkezőket. Bármilyen irányból közelítették a várost, az elnöki tisztségre pályázó háromszéki képviselő óriásplakátja köszöntötte őket. Intenzív kampány zajlott az elmúlt napokban, s ha Eckstein és Kelemen elsősorban a hivatalos nyilatkozatokra, sajtótájékoztatókra, no meg a baráti, kollegiális háttérbeszélgetésekre korlátozta a meggyőzést, Olosz telefonos üzenetekkel, e-maillel, közvélemény-kutatásoknak álcázott hívásokkal igyekezett meggyőzni a küldötteket. Sem a pénzt, sem az energiát nem sajnálta.
Húsz év után, ugyanott
Szombaton délelőtt már jó egy órával a kezdet előtt nagy volt a nyüzsgés a szakszervezetek művelődési házában, ugyanott, ahol húsz évvel ezelőtt az RMDSZ hivatalos alakuló ülését tartották. Érkeztek, regisztráltak a küldöttek, és helyet, teret foglalt a sajtó, a román hírtévék berendezték stúdióikat, kamerák sora szegeződött ,,lövésre készen" a bejáratra, lesték az érkező fontos román és magyar politikusokat. A tizedik kongresszust ezúttal a megszokottnál kisebb, alig negyedórás késéssel kezdték. A Bihar megyei elnök, Kiss Sándor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, az RMDSZ súlyát érzékeltetve, no meg céljait jellemezve mondotta: bízik benne, a huszadik kongresszuson ,,Barack Obama, Angela Merkel és Nicolas Sarkozy ül a padsorokban Emil Boc, Victor Ponta és Crin Antonescu helyett". Markó Béla szerint ,,az RMDSZ stabil, nemzetközileg is megkerülhetetlen szervezetté vált" az elmúlt két évtizedben, cáfolta azokat, akik azt mondják, ,,nem haladtunk az általunk választott úton, vagy nem volt helyes az általunk választott út". A magyar és román hozzászólók majd mindenike az RMDSZ és a leköszönő elnök, Markó Béla érdemeit emelte ki, hangsúlyozták mindazt, amit a szövetségnek köszönhet a magyarság, Románia.
Román és magyar üzenetek
Traian Băsescu államelnök üzenetében külön üdvözölte a ,,komoly és jó gazda" magyarokat, és az RMDSZ-tagokat, ,,akik partnerek voltak a nehéz időben", Emil Boc miniszterelnök, a DLP elnöke szintén a nehéz időkben való kiállásért hálálkodott, és a válság végét, a jobb jövőt ígérte, elhangzott, csökkentik a társadalombiztosítási hozzájárulást, és a következő évben románok és magyarok egyaránt jobban élnek majd. Nem véletlenül emelte ki több ízben a magyarok szavatartását, tisztességét, hisz a két ellenzéki párt elnöke, Victor Ponta és Crin Antonescu igen egyértelműen fogalmazott: a magyarokkal, az RMDSZ-szel gyorsabban, nélkülük lassabban, csak a 2012-es választás után következhet be a nagy többség által (a lakosság 90 százalékát említették) igényelt változás, de velük vagy nélkülük megteszik a szükséges lépéseket, a szövetség döntése, melyik oldalra áll. A liberális pártelnök megfogalmazása ultimátumszerű volt, ha most nem csatlakozik hozzájuk a magyar érdekvédelmi szövetség, jövőre már nem kérnek belőle.
A magyarországi politikusok közül Semjén Zsolt, a KDNP elnöke a magyar—magyar, a román—magyar viszony, illetve az erdélyi magyarság szempontjából világította meg az RMDSZ szerepét, az összefogás szükségességét emelte ki, Pál apostol szavait idézte: ,,ha marjátok és rágjátok is, fel ne faljátok egymást". A Fidesz nevében felszólaló Pelczné Gáll Ildikó beszéde sokakban ellenérzést váltott ki, úgy értékelték, a magyar kormánypárt akaratát próbálja rákényszeríteni a szövetségre. A Fideszes alelnök felidézte, az elmúlt két évtizednek voltak sikerei, de nem szűkölködött az ellentmondásban sem, kifejtette: megújulásra van szükség, megfelelő politikai válaszokkal, de feltette a kérdést: ,,megvan-e az értékrend, amelyre építeni lehet, elég stabil-e, s megvan-e az irány, a célok?". Véleménye szerint újra kell értelmezni, kik a szövetségesek, és a hozzájuk fűződő viszonyt, és elmondta, az számíthat a Fidesz támogatására, aki nem a könnyebb de kompromisszumoktól terhes utat választja. A határon túli magyar szervezetek képviselői, helyzetükből adódóan, a negatív (Szlovákia) és pozitív (Vajdaság) példákat, ezek tanulságait idézték, az LMP elnöke, Schiffer András pedig azokat bírálta, akik ,,Budapestről osztják az észt".
Múlt és jövendő — Markó szemszögéből
Markó Béla beszámolójában az elmúlt 21, illetve 18 év mérlegét vonta meg, ,,az RMDSZ az erdélyi magyarság közös szellemi-politikai vagyona" — mondotta. Majd két évtizedes politizálása legnagyobb tanulságaként fogalmazta meg: a Kós Károly-i eszme, az erdélyi lélek önállósága tartotta meg a szövetséget a politikában, és hogy továbbra is a függetlenség megőrzése a záloga megmaradásuknak. Számba vette, hogy az 1990-ben, 1993-ban megfogalmazott programok majd minden pontja teljesült, ,,egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk" — mondotta, s kiemelte, ennek kell majd a következő évek nagy prioritásának lennie, az előfeltételeket sikerült megteremteniük. A leköszönő elnök felidézte a szembenállást a mérsékeltek és radikálisok között. ,,Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét" — emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az — vélte a szónok —, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Egyértelműen Tőkés Lászlóra utalt, aki korábban bírálta az RMDSZ kompromisszumkészségét, de ,,most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik".
Felidézte, elnöksége 18 éve alatt 14 választást küzdöttek végig, s bár a szavazatok száma valóban fogyott, az arány maradt, a román parlamentben például ma is ugyanolyan, mint 1993-ban. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét a román államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni. ,,Mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg" — mondotta Markó, aki szerint tulajdonképpen ez az autonómia. Együttműködésre, összefogásra azonban szükség van, ,,ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk" — fejtette ki. Nem elvitatható, hogy az RMDSZ-nek sikerült az elődök által eltékozolt javak egy részét visszaszereznie ,,nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is", de azt is tudni kell, hogy egyetlen rossz döntés elsöpörheti ezek jelentős részét — fejtette ki. Markó Béla beszéde végén arra kérte a kongresszust: szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt alakítottak ki, és amelynek lényege, hogy ,,szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk".
Elnökjelöltek a porondon
Markó Béla búcsúja végén ezúttal sem maradt el a hosszan tartó vastaps, és akárcsak az SZKT-n, Takács Csaba ezúttal is könnyekkel küszködve köszönte meg munkáját, ,,nagyrabecsülésük jeleként" átadta a Bethlen Gábor-emlékplakettet. A felszólalások hosszú sora következett, több mint harmincan méltatták Markó elnöki tevékenységét, szóltak a célokról, elképzelésekről, a jövőről. A szombati nap legizgalmasabb momentumára késő délután, hat óra körül került sor, a három elnökjelölt: Olosz Gergely, Kelemen Hunor és Eckstein-Kovács Péter ismertette programját, elképzeléseit. Sok újat egyikük sem mondott, Olosz egy korszak lezárulásáról beszélt, és arról, hogy tőlük függ, minek a megvalósítására képesek, Kelemen kiemelte, a következő esztendők a regionális politikáról és a kollektív jogokról szólnak, de hangsúlyozta azt is, új fejezetet nyitnak a szövetség történetében. Eckstein elmondta, az emberek változást, stílusváltást akarnak, ő alkalmas sikeressé tenni a szövetséget a következő esztendőkben.
Háromnegyed kilencre lett eredmény, és ezúttal csak alig néhány perccel a hivatalos bejelentés előtt szivárgott ki a végleges változat: az érvényes 536 voksból Kelemen Hunor szerzett meg 371-et, Eckstein-Kovács Péterre 118-an szavaztak, Olosz Gergelyre 47-en. Kelemen Hunor megválasztása után bejelentette, a kétharmados többség kötelezi, egy erős szövetség erős elnöke kíván lenni. S bár eredetileg vasárnap délelőttre tervezték, már a szavazatszámlálás alatt elkezdték az alapszabályzat módosítását, és hatott a figyelmeztetés, ha kell, késő éjszakáig maradnak, gyorsan, a tervezett formában fogadták el a változásokat. Néhány erőtlen módosításpróbálkozás volt, ám eredménnyel egyik sem járt. Ennél is hatékonyabbak voltak vasárnap délelőtt, szűk egy óra alatt megszavazták a szövetség új programját, és elfogadtak hat határozatot, az RMDSZ tizedik kongresszusa délelőtt fél tizenegykor kezdődött és fél tizenkettőkor be is zárta munkálatait.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó Béla: az RMDSZ közös szellemi vagyonunk
A kongresszuson az 555 igazolt mandátumú küldött közül 533 jelent meg, ami 97 százalékos részvételi arányt jelent. A napirend elfogadása után Markó Béla leköszönő elnök tartott beszámolót, amelyben hangsúlyozta: a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben lévő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek.
Markó emlékeztetett: a szervezet partneri viszonyt alakított ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikusi gárdája van. A pártelnök emlékeztetett a szövetség a kilencvenes évek elején megfogalmazott programjára, a menet közben elfogadott cselekvési programokra, az 1993-ban az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumra. Azoknak a dokumentumoknak a legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelés, hiszen ahhoz mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség – mondta a szónok. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben – fűzte hozzá.
A romániai magyarság egységének gondolata alkotta a leköszönő elnök beszédének gerincét. Felidézte, hogy az alapvető szembenállás az elmúlt két évtizedben a „mérsékeltek és radikálisok” között volt tapasztalható. „Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét” – emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az – vélte a szónok –, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel.
„Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik... a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket” – állapította meg az elnök. „Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget” – mondta Markó. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét az államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni.
Felidézte, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben kiállta az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával és az oktatási törvény elfogadásával minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére kiállta a „reformkormányzás” próbáját is.
Markó beszélt az önálló erdélyi magyar politika eszméjéről, hangsúlyozva: szerinte nem volt ellentmondás az önálló erdélyi magyar politika Kós Károly és kortársai által vallott eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között. „Mindennapos dilemmánk – mondta –, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg”. Markó megállapította: Magyarországon is sokak haragját magára vonta amiatt, hogy makacsul kitartott az egyenjogú, partneri viszony elvénél.
Takács Csaba köszönetet mondott Markó Béla szövetségi elnöknek a 18 éves elnöksége alatt kifejtett munkájáért. Az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke könnyekig meghatottan fejtette ki: Markó Béla a közelmúltban bejelentette, hogy nem kíván indulni még egy elnöki mandátumért. Ezért az RMDSZ X. kongresszusa nem csak négy évet értékel és zár le, ennél sokkal többre hivatott: egy korszakra, pontosabban 18 évre tekint vissza. Leszögezte: ez a 18 év nem volt más, mint egy örökös küzdelem az erdélyi magyarság felemelkedéséért. „Ha a visszatekintést az elmúlt 18, vagy az RMDSZ 21 éves múltjára irányítjuk, elmondhatjuk azt, hogy ebben a történetben nincs semmi újszerűség. Hiszen a szülőföldön való megmaradás ezeréves dilemmáját éltük át újra Erdélyben, miszerint mindent vagy semmit, mindent, amit lehet, avagy valamit valamiért elv határozza meg a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet a honfoglalástól napjainkig” – mondta.
Takács szerint ami húsz évvel ezelőtt elkezdődött, az egy álom, amit mindannyian RMDSZ-nek hívtunk. Minden magyart átölelt ez a szervezet, védett, bátorított, büszkeséget, dacot és konokságot, elismerést és megbecsülést, időnként csalódást, de mindig biztonságot talált benne az erdélyi magyar. „Nem csak talpra álltunk általa, hanem emelt fővel tehetjük azt magyarként Romániában” – mondta. Hozzátette: az elmúlt 18 évben ezen az úton vezette Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a szövetséget olyan politikusként, aki tudott választani az elmúlt századok történelmi tapasztalataiból.
Takács Csaba beszédét követően a színpadra hívta Markó Bélát, és köszönetképpen Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ábrázoló domborművet adott át nagy taps közepette a leköszönő elnöknek.
A szövetségi elnök beszámolójának értékelése késő délutánig elhúzódott, a hozzászólások után Markó Béla megköszönte az elhangzott méltatásokat, azokét is, akik az elmúlt években inkább kritikusai voltak. Visszautalt azokra a személyekre, akikkel a szövetségben együtt dolgozott, de akik azóta eltávoztak az élők sorából, s a kapott köszönetek egy részét rájuk hárította: elsősorban Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Demény Lajosra, Szabó Károlyra, Pálfalvi Attilára, Csiha Kálmánra, Szabó Árpádra és másokra emlékezett. A többi köszönetet az RMDSZ-ben jelenleg is dolgozó személyeknek adta tovább, akik minden nyűg és baj dacára szolidárisan dolgoznak a közösség érdekében.
„Nem a jó elnök teszi a jó szövetséget, hanem a jó szövetség teszi a jó elnököt” – mondta. Hozzátette: arra bíztatja a következő elnököt, hogy szeresse a szövetséget.
A küldöttek a szövetségi elnök beszámolóját egyhangúlag elfogadták
Szabadság (Kolozsvár)

A 1989-es események után újonnan megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első kongresszusát, nem éppen véletlenül, Nagyváradon tartották meg. A X. alkalommal megtartott tisztújító kongresszust szintén Nagyváradon tartották meg. A két kongresszus között sok víz lefolyt a Körösön.
A hajdani RMDSZ mára sok mindenben átalakult, korszerűbbé vált. Politikusai mára már rég elsajátították a politika mesterség fogásait. Tevékenységük jelentősen hozzájárult az ország imázs jelenlegi arculatának kialakulásához.
A mai RMDSZ, az elmúlt idők tevékenységét számba véve, igazán meg lehetne elégedve önmaga teljesítményével.
Mégis a 18 éve tartó „Markó uralomnak” pontosan az elnök elhatározása következtében vége lett. Feltehetnénk a kérdést, miért érezte úgy Markó Béla, jöjjön helyette más, akit valahogy bevallottan ő is támogatott, és az vigye tovább azt a nehéz örökséget, amit rá hagyott?
A kérdést az eljövendők fogják megválaszolni. Mert az eljövendő, megjósolható, semmiképp sem lesz egy nyugodt diadalmenet.
Köztudott dolog a siker nemcsak barátot, de nagyon sok rosszindulatot is kivált.
Az RMDSZ- re sokan irigykednek, és sokan örülnének annak, ha a kormányból, a politikai életből eltűnne. Éppen ezért, és az országban emberi életet élni vágyó magyarságnak volna annyi önfenntartó ösztöne, hogy a szirénhangokból ki tudja szűrni mindazt, amire neki nincs szüksége, és nézve a saját érdekeit, olyan egységet tudna alakítani, amely pont az országban élő magyarság közös érdekeit tudja továbbra is eredményesen védeni.
Sok jó tanács. Baráti szó. Sok megbecsülést tükröző mondat hangzott el, de a szó és a tett, a taps és a cselekedet között óriási a különbség. Ne felejtsék, egységben az erő. Az egységet kell megőrizni, és akkor az RMDSZ nem vesztheti el parlamenti szereplésének lehetőségeit.
Én, mint a sajtó embere lehettem a kongresszuson jelen. A teremben ülve, figyelhettem az eseményeket, melyek számomra világosan jelezték, mennyire érték mind az, amit az RMDSZ fennállása óta megvalósított. De jelzést érezhettem abban is, mennyi kísértésnek tehető ki az RMDSZ.
A mindenkori RMDSZ vezetők legnagyobb feladata az országban élő magyarság igényeinek a kielégítése. Amíg ez sikerül, addig van létjogosultsága a szervezetnek.
Szombaton, Nagyváradon az RMDSZ X. Kongresszusa 371 igen szavazattal Kelemen Hunort választotta elnökévé.
– Az RMDSZ újonnan megválasztott elnöke saját bevallása szerint, mivel kicsit meg volt hűlve, nem álmodott semmit, vagyis nem emlékszik semmire abból, amit álmodott. Reggel mégis, amint mondja, riadtan ébredt fel.
– Mitől féltél?
Nem féltem, de sorjáztam, mi a legfontosabb, amit már most el kell kezdeni és megoldani. Amikor az ember túl van egy ilyen hajszán, akkor a következő napon a ráváró felelősségre gondol. Nagyon nagy munka vár rám. Markó Béla 18 esztendeje után, a léc olyan magasra van állítva, mely azt jelzi, nem könnyű az örökség. Sok munka vár ránk.
Az elkövetkező napokban sok megbeszélés vár, mivel mindenkivel nyitottan akarunk tárgyalni. Nagyon át kell gondolnunk a tevékenységünket.
– Az újonnan létrejött koalíció elég világosan értésére adta az RMDSZ- nek a tárgyalási szándékát.
– Ezt normálisnak is tartom. De a tárgyalástól a megegyezésig azért van egy út is.
Eckstein Kovács Péter 118 szavazatot kapott.
– Nem vagy az ember, aki azt vallod, az élet megáll. Az élet megy tovább.
– Én úgy indultam ebben a versenyben, hogy meg akartam nyerni. De a küldöttek többsége a folytonosságot, a biztonságot választotta. Az én ajánlatom a változás volt. A változással szemben általában van egy kis óvatosság.
– De mégis a küldöttek negyede jelezte, van miben újítani és kell is, újítani.
– Én nagyon remélem, az új elnök, akinek ezúton is gratulálok, lesz füle meghallani ezeket az üzeneteket.
– Az eljövendőkben mindazokat, melyeket eddig vallottál, nem akarod feladni, felülvizsgálni?
Én 20 éve dolgozom az RMDSZ – nek, fel sem merül annak a lehetősége, hogy én elhagynám a szervezetet, ugyanakkor felújításra van szüksége, még az új elnökkel is.
Végezetül befejezném két gondolatsorral: A politikai mesterség egyik nagy erénye, ha kellemetlennek tűnő dolgot is úgy tudsz közölni, hogy az ne sértsen egyetlen értelmes embert sem. Valamint a három szerző: Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István által írt „Kiáltó szó”-ból vett idézettel: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül, kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Pelcznyi megdöbbenés
Az önálló erdélyi magyar politika mellett voksoltak. Erről a politikáról írt Kós Károly a Kiáltó szóban.
Van, aki nyalásnak nevezte a román parlamenti pártok elnökeinek üdvözlő beszédét az RMDSZ nagyváradi kongresszusán, sokan a gesztust azért is furcsállották, mert egy nagyon kicsi alakulat volt a kedvezményezettje.
Pedig a román politikai vezetők RMDSZ-t méltató hozzászólásai csak akkor nevezhetőek nyalásnak, ha a FIDESZ alelnökének szavait az üdvözlőbeszéd kategóriába soroljuk. És nem is olyan kicsi párt az az érdekvédelmi szervezet, amely most kormányt buktathat (már buktatott!), vagy az ellenzéket juttathatja hatalomra (már juttatott!).
Igaz, hogy a mai állapot konjunkturális helyzet, de helyzet, amelyet a szövetség megpróbál maximálisan kihasználni. Az erdélyi magyarság számára pedig megnyugtató kijelentések hangzottak el a jelenlegi román ellenzéki és kormánypártok elnökeinek a szájából. Az, hogy tisztelik az erdélyi magyarságot, és méltányolják, hogy hozzájárult Románia stabilizálásához, az euroatlanti és uniós csatlakozáshoz.
Arra, hogy Emil Boc kormányfő, a Demokrata-Liberális Párt elnöke dicsérni fogja koalíciós partnerét, számítottunk. A Nemzeti Liberális Párttól is szinte kötelezően elvártuk a vállveregetést, de arra, megvallom, nem gondoltam volna, hogy a kongresszus legjobb beszédét (ezért a címért Eckstein-Kovács Péter szellemes, igazi demokratára valló beszédével versenyzett) a szociáldemokrata Victor Ponta mondja el.
Lehet, hogy kiszámított és számító volt a pártelnök, de néhány fontos problémát érintett. Mindjárt az elején jelezte: bár igaz, hogy az RMDSZ-t a Szociáldemokrata Párt legutóbbi kongresszusán nem az elnök, hanem Verestóy Attila képviselte, ám mivel Viorel Hrebenciuc nem ért rá, a küldöttek ezúttal kénytelenek lesznek beérni vele.
Más szintre emelkedett, emelkedhet a két politikai szervezet együttműködése, jelezte az elnök. Még két fogadalmát írtam be jegyzetfüzetembe. Először, hogy soha nem fog Bibliára tett kézzel megesküdni, hogy nem működik együtt az erdélyi magyarok politikai érdekképviseletével (Emil Boc korábban megtette).
Másodszor a példázatát arról, hogy autóversenyeken a navigátora Keleti Edwin, akinek, ha felborulnak (megtörtént), azt mondja viccből, Edwin nem jó felé irányítottál magyarul, így ő sohasem szeretné hallani az erdélyi magyaroktól azt, hogy nem jól vezette őket románként.
Az RMDSZ huszonegy éves munkájának eredménye hónapok alatt megsemmisülhet. A kisebbségi jogi garanciákat pillanatok alatt vissza lehet vonni. Ezért lényeges, hogy a jelenlegi ellenzék hogyan vélekedik a magyar kérdésről. Ezért legalább olyan fontos partnerei az RMDSZ-nek a román pártok, mint a magyarországiak; és nem csak a szövetségnek, de az erdélyi magyaroknak is létkérdés a jó viszony a bukaresti politikusokkal. Ami, úgy látszott Nagyváradon, meg is van.
Crin Antonescu nem csupán a maga nevében, hanem a pártja szeniorjainak, vezetőinek a nevében is méltatta az RMDSZ felelős viszonyulását a bel- és külpolitikai kérdésekhez. Úgy tűnik, a román pártok megértették azt az elvet, hogy a felelős kisebbség mindig a stabilizációs törekvéseket tartja üdvözítőnek, minden szélsőséges kilengéstől tartózkodik, mert a szélsőség önazonosságát, létét veszélyezteti. A pelcznyi döbbenetre pedig csattanós választ adtak a küldöttek. Az önálló erdélyi magyar politika mellett voksoltak. Erről a politikáról írt kilencven éve Kós Károly a Kiáltó szóban. Nyugtalanító kérdéseket vetnek fel az ilyen, ma eretneknek számító gondolatai: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!”
A Kiáltó szó aktuális üzenete határon innen és túlra: Őrizzük meg Erdélyt! Szászok, svábok, zsidók már nincsenek, a háromnyelvű Transylvania kétnyelvűvé vált, és a magyar nyelv is romlásnak indult. Kihallatszott ez a pelcznyi döbbenet csendjéből: túl sok manapság az indulatszó...
Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest)

Őszre új tanterveket ígérnek
A megyékben és a minisztériumban dolgoznak az új oktatási törvény módszertani szabályzóin, készülnek a sajátos tantervek a román nyelv oktatására, a törvény jó, rajtunk múlik, hogyan alkalmazzuk – szögezte le Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkár tegnap azon a sepsiszentgyörgyi szakmai tanácskozáson, amelyen a huszadik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége bemutatta új elnök- és székelyföldi alelnökjelöltjét.
A Kós Károly Szakközépiskolában tartott rendezvény meghívottjaként dr. Szíjártó István egyetemi docens, a Balaton Akadémia igazgatója A magyarság „szükség és érték" címmel tartott előadást.
Ki kell használni az új oktatási törvény nyújtotta lehetőségeket, ehhez ellenben újfajta iskolamenedzseri képességekre van szükség, amelyek nem a jogszabályoktól függenek, hanem a tisztséget betöltő igazgató személyiségétől – hangsúlyozta Keresztély Irma főtanfelügyelő, a szakmai kerekasztalként meghirdetett, de kevés hozzászólással zárult tanácskozás moderátora. Miután bemutatta a háromszéki iskolahálózat néhol túlméretezett, máshol elégtelen rendszerét, vázolta azokat az átmeneti stratégiákat, amelyekkel meg lehet menteni a kistelepülések iskoláit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek az oktatás minősége érdekében az összevont osztályok felszámolását jelentenék az általános iskolák gimnáziumi tagozatán, elhangzott néhány, az új törvényt elmarasztaló, illetve méltató vélemény.
Egyesek lehetőséget látnak a szakoktatás fejlődésére, mások egyenesen felszámolását vetítik előre az új jogszabály értelmében; van, aki szerint jó a kötelező oktatás kibővítése, mások ellenzik, azt a kérdést ellenben többen feltették, hol vész el a gyermek az óvoda és a középiskola között, miért történik meg, hogy a mindenre nyitott, érdeklődő kisdiák a középiskolában közömbös minden iránt, sőt, dacos, amiért olyasmibe kényszerítik, amit nem szeret. A kérdésre többen is megadták a választ: nincs kellő idejű és mennyiségű pályaorientáció, divattá vált, hogy értelmi képességeitől függetlenül mindenki elméleti középiskolát végezzen, nincs szakmunkásképzés, a diákokat nem vonják be az iskola rendjének, fegyelmének fenntartásába, a kisebb tanulókkal való foglalkozásokba. Király András államtitkár optimista, szerinte, ha az oktatási intézmények vezetői időnként nemet is tudnak mondani, és meghúzzák a határt, hogy melyik iskolatípusba kiket vesznek fel, és milyen legyen az arány az elméleti, illetve a szakoktatás között, akkor minden rendben lesz. A jelen lévő pedagógusok, iskolaigazgatók nem ilyen derűlátóak, többek szerint a folyamatos változtatás, az új kormány-új szabályok többet ártanak az oktatásnak, mint amennyit használnak, s bár sokan várják, hogy mit hoznak a törvény alkalmazási útmutatói, abban hisznek leginkább, ami az osztályban és nem a minisztériumi irodákban történik.
Fekete Réka, Háromszék
Erdély.ma

Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács: Magyarnak lenni jó! – Kiáltvány
Az igazság, az emberi lélek az, ami nem változik: ugyanaz marad.
Kilencven éve Kós Károly a Kiáltó szóban megírta az országát, hazáját vesztett erdélyi magyarság kiáltványát. Minden szava igaz volt – akkor.
Minden szava igaz ma is – de a világ mégiscsak változik.
Mert igaz ugyan, hogy a Kárpát-medencei magyarság kétszer is elveszítette a Hazát, az is igaz, hogy a hiú remények sokszor öngyilkos illúziókba kergettek bennünket: mindazonáltal van még ország, ahol „az adjonistent magyarul viszonozzák”, és él még egy erős, egyre erősödő magyar közösség, amelyik így vagy úgy, de legalább ezerszáz esztendeje építi az emberiség közös jövőjét.
Ennél rosszabb idők is voltak. Sokkal rosszabbak ennél. A nemzethalál a tatárjárás, a törökdúlás, a labancvilág, a kommunizmus és számtalan más vész és veszedelem formájában sokszor megkörnyékezett bennünket.
És nézhettünk nyugat felé, amíg könnyes lett a szemünk. És néztünk kelet felé, amíg össze nem szűkült a szemünk.
Az igazi újulást mindig az hozta, amikor magunkba néztünk. És felfedeztük, újra, hogy magyarok vagyunk, bárhol, bármilyen felségjel alatt. Újulást magunktól kell várnunk, és magunknak kell hoznunk: szorgalommal, önfeláldozással, hittel.
Miként tettük ezt 1848-ban, 1956-ban és 1989 decemberében.
Mert mindig van feltámadás, hogyha hittel hisszük.
Magyar feltámadás is van. Nem lesz, hanem van. Egy ideje újra, az új idők új jegyeiben megújul, erősödik, gyarapodik, egységesül a magyarság. Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Erdély, a magyar diaszpóra és az Anyaország ezernyi hajszálere egyesül most a honosítás útján, és hozza újra közelebb szívünkhöz a 15 milliós magyarság teljességét.
Nekünk, magyaroknak, legyünk bár székelyek, kunok, csángók, jászok, bármelyik hímzés a nemzet köpenyén: egyetlen Hazánk van. A Hazára kell tekintenünk, amíg az a „Haza” névre érdemes: és most ismét érdemes.
A világnak ebben a sarkában, ahol élünk, megtanultunk egymással élni, néha egymás ellenében is. De megtanultuk azt is, hogy együtt könnyebb és hasznosabb, mint egymás ellen. A románságnak nem vagyunk ellenségei Erdélyben, ahogyan a románság sem nekünk. Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem: és ezt meg kell értenie mindenkinek, hogy jogunk, célunk és saját jövőnk van Erdélyben. Nem mások ellenében – hanem önmagunkért.
A legsoványabb békesség is jobb, mint a legkövérebb veszekedés: és egy székely közmondás szerint a jó szomszédság titka az erős sövény. Ezért hát építsük fel magunk köré újra magyarságunkat, intézményeinket, anyagi lehetőségeinket. Legyünk szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.
Erdély közös bennvalónk: de csak a mi nyelvünkön Erdély, mindazzal, amit ez magyarként jelent. Hinnünk kell abban, hogy ez a jelentés nemcsak hogy nem vész el, de kibővül dédunokáink számára is – és újra lesz magyar Erdély, és lesz Székelyföld: ahogyan most is van a felszín alatt. Nem valakik ellen: hanem önmagáért, mert létezik.
És hogy létezik, ez az örök hitnek köszönhető, és az áldozatnak is. A lófőként hadba induló székelyeknek, az adót fizető polgároknak, az ágyúöntő iparosoknak, a jövőteremtő igékkel élőknek.
A mi feladatunk sem kevesebb. Tisztességgel, munkával, és legfőképpen: hittel kell újraépítenünk Erdélyországot, Székelyföldet. Helyben cselekedve, de összefüggésekben gondolkodva – mert most ilyen idők járnak.
Ebben a fáradozásunkban nem vagyunk egyedül. Ismét együtt vagyunk, az egész Kárpát-medence magyar népe, szemben a balsorssal: mert amíg van egységes nemzettudat, addig jövőnk is van.
Hogy meddig, az legfőképpen rajtunk múlik. És az is, hogy ez a jövő milyen lészen.
A tatárjárás után kevesen hitték, hogy lesz még Magyarország, és mégis eljött Mátyás tündöklő országlása. A világosi fegyverletételnél minden elveszett – és mégis „fölébredt a szolga népek Bábele”! És ’56 világosságot gyújtott a kommunizmus sötét ködében, és ’89 decemberében kiderült, még reménytelen helyeken is születhet új élet.
Ezért születik hát újra magyar világ, magyar jövő, székely világ, székely autonómia, és minden, amivel nemcsak őseinknek, hanem magunknak is tartozunk.
Kilencven éve Kós Károly írta:
„Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom mégegyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.”
A világ folyamatosan változik. De a lényeg örök érvényű: és ez a mi megtartó erőnk. Higgyünk benne! Magyarnak lenni jó.
2011. március 15.
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Erdély.ma

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Rendszeresen megrongálják Dsida Jenő sírját
Romokban a házsongárdi temetőkertben nyugvó Dsida Jenő sírja, de nem csak az övé, úgy tűnik nincs aki megmentse Kós Károly, Reményik Sándor, Szenczi Molnár Albert nyughelyét sem.
Az 1585-ben megnyitott kolozsvári házsongárdi temető Európa egyik legrégebbike, talán a leghíresebb magyar temető, erdélyi panteon, a magyar művelődéstörténet kegyhelye. A temető a „lombos Házsongárd" dombjáról kapta nevét. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek, hanem régi sírköveinek, művészi emlékműveinek is köszönheti.
A sírokat mostanában azonban nemcsak az idő rombolja, a helyiek elmondása szerint sorozatosan vandálok is dúlják azokat, így hiába a temető műemléki védettségű, mára pusztulás fenyegeti. Megmentéséhez a dunántúli Szilsárkány polgármestere, Zöld Péter adománygyűjtő akcióba kezdett, 174 kistérségi társulás segítségét, támogatását kérte, egyelőre kevés sikerrel. Eddig ugyanis hiába a széleskörű felhívás egy millió forintot sikerült csak összegyűjteni.
A Házsongárdért Alapítvány több mint tíz éve alakult és próbálja megmenteni a temetőkertet. Eddig saját erejéből 90 síremléket és öt kriptát állítottak helyre a diákok. Néhány hónapja azonban azt kellett látniuk, hogy ismeretlenek több sírt is darabokra törtek. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány elnöke a Vasárnapi újság műsorának elmondta, összegyűjtötték a törmelékeket, hogy az ősi darabokat helyreállítsák, ám már másnapra eltűntek, a tapasztalatok szerint valahol egy betonalapban végezték. Mint mondta, a műemlék sírkertben folyamatos a betonozás – a védett temetőben egyébként tilos – új építmények épülnek egyik-napról a másikra.
A megoldás szinte lehetetlen, mert ugyan a kulturális minisztérium óvná a műemlékeket, ahhoz azonban, hogy lépni tudjanak azok helyrajzi számát kéri. Azt pedig – mivel időközben titkosították is az adatokat – a Házsongárdért Alapítvány nem tudja megszerezni. Marad tehát a tehetetlenség és a rongálásokat követő, eddig eredménytelen feljelentések sorozata.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

A függetlenség ára (Húszéves a pedagógusszövetség)
A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy sikerült kiépíteni és máig egybetartani egy erős szakmai szervezetet — mondta lapunknak Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének leköszönő elnöke.
A szövetség március 26-án Szovátán tartja tisztújító küldöttgyűlését, a napokban öt erdélyi városban, köztük Sepsiszentgyörgyön mutatkozott be az új elnökjelölt, Burus Siklódi Botond. Az RMPSZ székelyföldi alelnöke tisztségére a szervezet Kiss Imrét, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola igazgatóját jelölte, aki szolgálatként értékeli ezt a munkát.
Az RMPSZ húsz esztendővel ezelőtt, nyolcvanhat magyar pedagógus jelenlétében tartotta alakuló ülését a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dísztermében. Akkor kettős célt tűztek ki: szakmai védelmet nyújtani pedagógusoknak, diákoknak, szülőknek és képzések, különféle programok révén segíteni a minőségi oktatást. Ezért hozta létre az RMPSZ a Bolyai Nyári Akadémia képzési rendszert, amelyre évente az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők. A szövetség erdélyi körútjának háromszéki látogatása alkalmából Lászlóffy Pált a húsz év sikereiről és kudarcairól kérdeztük. A leköszönő elnök többek között elmondta, a megyei és területi szervezetek, valamint a három területi és egy országos központ, illetve információs iroda olyan infrastruktúra, amely az RMPSZ-t erős szervezetté teszi, és hogy máig megmaradt, azt bizonyítja, a magyar pedagógusok szükségét érzik ennek a szakmai közösségnek. "Bár egyesek próbáltak minket más útra téríteni, elmarasztalni, mindvégig megőriztük politikai függetlenségünket, nem vagyunk elkötelezettek semmilyen irányban, talán ez volt az oka, hogy sem az oktatási minisztériummal, sem az RMDSZ oktatási főosztályával nem volt igazán jó a kommunikáció, nem használták ki eléggé, hogy létezik egy erős szakmai szervezet" — válaszolta Lászlóffy Pál arra a kérdésünkre, hogy miért nem érezhető kellő súllyal az RMPSZ jelenléte a jogszabályok, tantervek, tankönyvek tekintetében. A csíkszeredai pedagógus, iskolaigazgató alapításától irányította a szervezetet, amelyet "rendezett anyagi háttérrel és jól elképzelt programokkal" kíván átadni utódjának. Burus Siklódi Botond, a Hargita megyei Apáczai Csere János Pedagógusház igazgatója, az RMPSZ egyetlen elnökjelöltje sepsiszentgyörgyi bemutatkozásán a tennivalókról beszélt. Fontosnak tartja a szövetség gazdasági hátterének fejlesztését meglévő intézményei révén, hogy ne csak pályázati pénzből működtessék programjaikat; a fiatal pedagógusok bevonását a szervezeti munkába; a Bolyai Nyári Akadémia hivatalos elismertetését kreditpontokkal járó képzésként; iskolamegtartó stratégiák kidolgozását a szórványban, illetve az új oktatási törvény adta lehetőségek legnagyobb fokú kihasználását.
Karácsonyi Zsigmond
MÚRE-elnök. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rongálás a Házsongárdi temetőben?
Lapuknak adott nyilatkozatában László Attila, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a napokban a sajtóból értesült, hogy rongálások történtek a Házsongárdi temetőben.
– Ma (tegnap – szerk. megj.) a sajtóban megjelentek alapján azonnal intézkedtünk. Kimentünk a helyszínre, de semmi rendellenességet nem tapasztaltunk. Körbejártuk Dsida Jenő és Kós Károly sírhelyét, de rongálás nyomát nem találtuk – fogalmazott a tisztségviselő.
Az alpolgármester szerint a Házsongárdi temető és az őrség vezetőségének a képviselőivel járt a helyszínen.
– Ismétlem: semmilyen rongálásra utaló jelet nem találtunk. Korábban román és magyar részről az illetékesekkel megállapodtunk abban, hogy ilyen esetekben a tiszteletteljes kérésem az: jelezzék az esetleges incidenseket a temető felügyelőségének. Ebben az esetben a vezetőség a belső működési rendszabályzat alapján jár el. Amennyiben valaki nem bízik a kollégáimba, akkor jöjjön a városházára, és megtesszük a szükséges lépéseket – szögezte le László Attila
K. O. Szabadság (Kolozsvár)

Európai autonómiák, szükség és lehetőség között
Decentralizált autonómia tanácsokra lenne szükség
A Kohézió Egyesület Értékkeresőben című sorozata keretében Bakk Miklós docens, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szép számú érdeklődőnek tartott előadást szombaton a Kós Károly Közösségi Központban az európai autonómiamodellekről.
A BBTE oktatója az autonómia meghatározásából (öntörvényű közösség) és alapvető céljából (megoldás potenciális interetnikus konfliktusok kezelésére) kiindulva bemutatta az autonómiaformákat, az Európa-szerte működő autonómiamodellek széles palettáját, a kulturális, személyi elvű autonómiától a területi autonómiáig. Az előadó vetítettképes előadása során részletesen beszélt a finnországi svédek, illetve az Aland szigeteken élő svédek által élvezett különleges autonómiaformákról, amelyek számunkra irigylésre méltó modellek, de még ezek sem tudták meggátolni teljesen a finnországi svédek asszimilációját és számbeli fogyását. Az előadást követő vita során Bakk Miklós azt is elmondta: a romániai magyarság két nagy lehetőséget is „elpuskázott” az autonómia kiharcolására, a rendszerváltás pillanatát és az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatát. Románia esetében differenciált autonómiaformákra lenne szükség, amelyekről Bakk Miklós az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek:
– Románia esetében az előadásom során említett autonómiaformáknak egy sajátos kombinációját lenne jó megvalósítani, a területi autonómia és a kulturális autonómia egyfajta összehangolását. A területi autonómia lenne a jó megoldás a székelyföldi tömbmagyarság számára, az Erdély többi területén élő magyarok számára pedig egy átfogó regionális reform, másrészt annak a kulturális autonómiával való ötvözése hozhatna olyan megoldásokat, amelyek jól intézményesülhetnének.
– Az „elpuskázott” lehetőségek után mi hozhat most előrelépést az autonómia ügyében?
– A kulturális autonómia törvényét el kell fogadtatni, de természetesen nem abban a rossz formában, ahogy beterjesztésre került. Alapvetően két dolgot kell változtatni a törvény tervezetén. A kisebbségi törvény eredeti változatához képest a Kulturális Autonómia Tanácsának a megválasztása semmiképpen sem történhet belső választással, hanem, amint az előadás közben is bemutattam, akár a magyar, az észt vagy a szerbiai minta alapján egy közjogilag szabályozott, plurális választás alapján kell létrehozni ezeket az autonómia tanácsokat. Másrészt fontos lenne az, hogy ne csak egy központi Autonómia Tanács jöjjön létre, hanem megyei, területi tanácsok is. A jelenlegi törvénytervezetben egyetlen kulturális autonómia tanács hozza meg a döntéseket, a központi, amely lényegében Bukarestben a kormányzat mellett működne. Ez nem lenne igazán jó megoldás, decentralizált autonómia tanácsokra lenne szükség.
– Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács zászlajára tűzte az autonómia ügyének képviseletét. Mit tehet egy kis mozgalom, egy most születő párt az autonómiáért?
– Az EMNT jelen pillanatban egy kisebb és gyengébb szereplő a már plurálissá vált erdélyi magyar politikai palettán. Kettős szerepet tölthet be az autonómiáért folytatott politikai harcban. Egyrészt legyen erőteljes kritikusa mindenütt és minden olyan kérdésben, amely nem konszenzusosan és szakmailag nem kellően megalapozott módon mutat az autonómia intézményesítése irányában – utalhatnék itt a kisebbségi törvényre – másrészt pedig létre kellene hoznia azt a mozgalmi komponensét az autonómiáért folytatott harcnak, amelyik hiányzik. Az elmúlt 15-20 év politikai harca annak a jegyében telt el, hogy az RMDSZ-re mint egyedüli politikai képviselőre a magyar választók rábíztak mindent. Mára látjuk azt, hogy nem elég ez a négyévenkénti szavazással történő rábízás, nagyon sok kérdésben a civil társadalomnak kell magához ragadnia a kezdeményező szerepet. Úgy gondolom, hogy az autonómia küzdelemben is van egy ilyen szerepe a civil társadalomnak.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Replika Tusványosra, az egyetem alapkő letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentős központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsőoktatási igényből, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsőoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlő esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsőoktatásban Romániában.
Örömünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsőoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövőben a már beszűkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtől eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román–magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthető ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is „izgalmas” újdonság a román költségvetést kímélő gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást kereső nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha „idegen” is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez „világkuriózum”, mert más állam finanszírozza más állam „magánegyetemét”, és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. „Milyen egyveleg ez?” – vette ki a szót a kétkedők szájából, a Sapientia alapításakor a kőletétel alkalmából beszélő, erdélyi szívekhez nőtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az „egyveleg”, mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetéséből egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sőt, a haszonélvezők (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsőoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkről, s beletörődünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kőletételének az ünnepségen azt mondta: „annyi levert fészek” után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyőződése viszont, hogy az elkövetkező néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentős lépést tett az egyenjogúság felé – bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetőként egyenlők vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlőknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint – visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkező egyetemeinket.
Az alapkő letételénél jelenlevő, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttműködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét – mondta az államtitkár. És lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik – összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: „az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedő jelentőségű intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia” – részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. Észlelni kellene, hogy ez a „kissé” felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerről akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkő-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövőképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelően időtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, „Az állami magyar egyetem lehetőségéről – nyílt lapokkal” című panelen az egyik előadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselővel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erőszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplő „okosakat” mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hőzöngőink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-műsor sem volt más, mint kipipálása egy „mégiscsak fontos” ügynek. Hantz állítására, miszerint: „a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága”, hogy „a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elő”, illetve, hogy „nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal” – az egyik intézményvezető ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: „Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem?” (sicc!) A másik egyetemvezető szerint: „Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezőket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket.” (sicc!) A harmadik vezető szerint „a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhető az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemről. Ennek három fő akadálya van: nincs teljes konszenzus a magyar oktatók körében, nincs politikai akarat, illetve az idő elszállt a kilencvenes évek stratégiája fölött.” (sicc!) Ha van egy valóságon alapuló másik igazság, akkor mindez cinizmus volt. Csak arról feledkeznek meg a könnyen nyilatkozók, hogy a szakterületeknek még az egyharmadán sem lehet magyarul tanulni Romániában. A kérdés tehát az: miből válogathat az a magyar gyerek, aki magyarul tanulna?
Az új tanügyi törvény szerint a magyar „vonalnak” nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai döntéshozatali önállósága, a magyar oktatók az egyetemen esetleg helyettesi tisztséget tölthetnek be. S igazából nem az a gond, hogy nincs szakember. Kisebbségi hátrányt valójában az jelent, hogy oktatói kérdésekben nincs döntési hatáskör az egyetem magyar „vonalán”, mert ezekben csak a Szenátus dönthet. Egyoldalú kínálat következtében túlképzés van több társadalomtudományi szakon. A magyarságot érintő egyoldalú struktúrának a következménye, hogy megnő a diplomás munkanélküliek száma, de kevesebb a mérnöki, még kevesebb az agrártudományi (főleg a mezőgazdasági, az erdőmérnöki és állatorvosi), a képzőműveszeti és zeneművészeti képzés. A magyar pedagógusképzés, tanító- és tanárképzés a BBTE-en majdnem monopólium több változatban, de kétes színvonalon.
A tusványosi szegényes vita-panel örvendetes pozitív visszajelzése mégis az, hogy a vitapartner rektor jó ügynek tekintené a Sapientia állami egyetemmé válásának ötletét. Bizonyosan lesznek, akik kiállnak emellett. De ez az ötlet és a tusnádi szerény egyetértés még nem mentesíti magyar társadalmunkat attól, hogy hasonlóan gondolkodó többségi nemzet nélkül, az erdélyi magyarság hosszú távon elhal, szellemi képességének aránytalanságából fakadó „végkimerülésben”.
Kudarcra ítéltségünk fényesen jelesedett egyetemügyben a múlt évi genfi magyar–magyar „boxmeccsen” is, ahol a már itthon is „jól játszó”, Romániát képviselő magyarok – államhatalmat képviselő félként –, mindkét másik magyar csapat játékosai felett kiütéssel győztek. Marad az a sovány vigasz, hogy a mondandónk így is nemzetközi visszhangra talált. Ezt a genfi magyar–magyar vitát nekünk valakik jól kitalálták. Így is gyökeret verhet az agyakba az „árnyékfél” egyetemügye, mivel a másik „felünk” sem seperhette véka alá. A jogosságot nem is seperhetik, mivel az önmagában van, s a genfi találkozó veszteseiből is lehetnek valamikor győztesek.
Ezek után mi, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete képviselőiként, tusványos, genfi találkozó vagy alapkő-letétel előtt és után is valljuk, hantzmódra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és itthon maradásának megkerülhetetlen útja az önálló állami magyar egyetem visszaállítása. A továbbiakban azt is elmondjuk, hogy miért valljuk ezt.
Császárok, királyok, fejedelmek adtak egyetemet, s egy párt vette el
Az erdélyi magyarság egyetemigénye nem kitaláció, nem a semmiből született ötlet, hanem hosszú történelmi létünkben gyökerezik. Az erdélyi magyarság önálló felsőoktatási intézményrendszerének alapítói a történelem folyamán Báthori István erdélyi fejedelem, Mária Terézia császárné és királynő, Ferenc József császár és király voltak. Az egyetemet 92 éve, román karhatalom foglalta el, s a gyulafehérvári ígéretek ellenére elűzték. A Ferenc József Egyetem Szegedre menekült, majd az 1940. augusztus 30-i Bécsi döntés következményeként visszatér Kolozsvárra. Az egyetemet királyi rendelettel 1945 tavaszán megszüntették, s az intézmény kénytelen volt visszatérni Szegedre. Szovjet javaslatra, s a béketárgyalások kedvező befolyásolása érdekében, I. Mihai román király alapító okirata nyomán 1945. június elsején létrehozták a Bolyai Egyetemet. Azonban nem szántak neki hosszú életet: az 1956-os magyar forradalom hatására, a román párt- és állampolitika nyílt magyarellenes, megfélemlítő és megtorló intézkedéseinek áldozatául esett több száz, többnyire értelmiségi, vagy éppen az egyetem világához tartozó egyetemista és tanár mellett, kiemelt intézményként, az egyetem is. A Bolyai Egyetemet, a Román Munkás Párt Központi Bizottsága Politikai Bürója döntésének alapján, 1959 áprilisában minisztertanácsi rendelettel a Babeş Egyetembe olvasztották. Egyetemügyben inkompetensek politikai döntése volt, amelyben az érintett intézmények képviselőinek nem volt beleszólásuk, s amelynek következménye a magyar felsőoktatás fokozatos elsorvasztása lett. A felszámolási intézkedések párhuzamosan érintették az agrártudományi, zene- és képzőművészeti felsőoktatást is. Azok a tanárok, akik ezt nem tudták elfogadni, retorziónak voltak kitéve, s egyesek közülük a végső tiltakozás legkétségbeesettebb módját, az öngyilkosságot választották. (Lásd: Fehér könyv)
A romániai diktatúra 1989-ig tartó korszakában folyamatos és végzetes volt a magyar nyelvű oktatás leépítése. Ennek máig ható következményei fennmaradtak, mivel 1990 után, az ígéretekkel ellentétben sem történt jóvátétel, nem történt meg az önálló állami magyar egyetem restitúciója. Elsősorban ennek tulajdoníthatóan a magyar oktatásnak továbbra sincs olyan intézményi kerete, amely a magyar fiatalok számára valódi esélyegyenlőséget biztosítana a tanulásban s érvényesülésben. Ez nem más, mint a kisebbséggel szembeni diszkrimináció folyamatos fenntartása! Akkor viszont – mondjuk ki félreérthetetlenül – az állami magyar egyetem újraalakításának elhárítása a hatalom részéről Romániában nem más, mint a demokrácia cáfolata. Az viszont, hogy egy antidemokratikus hatalomban miként vesz részt közel tizenöt éve egy magyar politikai alakulat, túl bonyolult, hogy itt és most elemzés tárgyává tegyük. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az önálló állami magyar egyetem hosszú távú talonba helyezése a romániai magyar kisebbségpolitika legsúlyosabb kudarca, és ennek is nyomós szerepe volt és van abban, hogy annyi tehetséges fiatal nem itthon keresi a boldogulást. A politikai vezetésnek elsőrendű feladata és kötelessége, hogy megmaradásunk leglényegesebb kérdésében határozott fellépésekkel, megalkuvás nélkül keresse a megoldást.
A Bolyai Egyetem sorsa nem az egyetemi autonómia keretében oldódhat meg, mert az egyetem ügyében az alapvető döntést politikai szinten, a törvényhozás és a kormány szintjén kell meghozni, az egész közösség érdekeit véve alapul.
Becsapások sorozatából az első a Gyulafehérváron 1918. december 1-jén megígért teljes oktatási hálózat megtartásának ígérete volt, mert az ígéret ellenére 1919. május 12-én a román hatalom a hadsereg segítségével foglalta el az egyetemet.
Második súlyos becsapás a Bolyai Egyetem egyesítése. Közvetlenül a második világháború befejezése után a román hatóságok ígérgették a kollektív jogokat, s némi pozitív intézkedéseket hoztak, beleértve a magyar kisebbség oktatási intézményeinek működtetését. Megalakult ugyan szovjet hatásra a Bolyai Egyetem, azonban az úgynevezett népi demokrácia, valójában a kommunista diktatúra, az ígéretek ellenére 14 év után felszámolta az önálló magyar felsőoktatást.
A ’89-es reménykeltő fordulatkor az egyetem visszaállításának igénye egyértelműen a magyar kisebbségi kérések egyik igen fontos tételévé lépett elő. Az alakuló demokráciával szembeni általános elvárások, az anyanyelvi közművelődés, a hagyományos művelődési-tudományos intézmények újjászervezése és ezen belül az önálló magyar felsőoktatási rendszer kialakítása sürgőssé vált, s a magyar egyetem újraindításának legitim igénye az érdeklődés középpontjába került. A frissen induló, akkor még reményekkel teli demokrácia, az egyetem ügyében tett ígéreteivel, bíztatóan hatott az erdélyi, különösen a kolozsvári értelmiségre, s gyakorlati lépések megtételére ösztönözte. Ezzel szemben következtek a további sorozatos becsapások.
Történelmi és népességi igényeink jogossága ellenére kezdeményezéseink meghiúsítása mind a becsapások sorába illik. Ma már jól tudjuk, hogy egyetemügyben már a kezdetekkor becsaptak, a rendszerváltás első álnok törvényerejű rendeletével is, amelyet 1989. december 28-án az Országos Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hozott: „A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartása és a románokéval való teljes jogegyenlőségük megadásának biztosítása”, hamis ígéretnek bizonyult. Mert mi következett?
– A kolozsvári magyar értelmiség 1990. január 8-án tartotta első összejövetelét a Magyar Színház próbatermében, az erdélyi állami magyar egyetem visszaállítási programjának kidolgozása érdekében, azzal a hittel, hogy a demokrácia számunkra is meghozza a várva várt egyenlőséget.
– 1990. január 13-án, Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülése kimondta: „A Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Tudományegyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvintézménye a humán és reáltudományok, az agrártudomány, a pedagógia és a művészeti oktatás terén; létre kell hozni a felsőfokú műszaki, valamint az orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás anyanyelvi intézményeit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen; magyar egyetemi ösztöndíjban részesíteni hallgatókat hazai, illetve külföldi felsőfokon végzett tanulmányaik idején;” Ezt a kinyilatkozást is csak a kezdeti optimizmus szülte, mert a keserves valóság rácáfolt a szép hiedelmekre.
– Az oktatási szakemberek anyagát, az RMDSZ színekbe öltöztetett első hivatalos dokumentumot felterjesztették Mihai Şora tanügyminiszterhez, ebben kérve a romániai magyar nyelvű felsőoktatás törvényes keretének biztosítását, konkrétan a Kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. A dokumentumot 1990. január 16-án benyújtották a tanügyi minisztériumhoz abban a hitben, (micsoda naivság), hogy már ősszel indul a magyar UNIVERSITAS.
– A magyar egyetem visszaállításának célkitűzésével időközben megalakult civil szervezet, a Bolyai Társaság szintén petícióban kérte 1990. április 16-án, hogy a román kormány tűzze sürgősen napirendre a Bolyai Tudományegyetem visszaállításának kérdését. Ma már világos, hogy a beadványok a kezdeti ígéretek ellenére sem hatottak.
A román hatalom részéről azóta még három, igen fájó becsapást kellett elszenvednie a magyarságnak egyetem ügyben. Az egyik esetben akkor, amikor Ciorbea kormányfő budapesti sajtótájékoztatóján vállalta az önálló magyar oktatás visszaállítását óvodától egyetemig, de itthon már kútba esett az ígérete. Újabb becsapás akkor történt, amikor csaléteknek dobta be Radu kormányfő, fél-információk szerint „gyászmagyar javaslatra”, a Petőfi-Schiller egyetemet, amit az RMDSZ is felkarolt, mint a kormányban maradás mentőövét. Kiderült, hogy a Petőfi-Schiller egyetem is csak ámítás (önámítás?) volt. Az önálló állami magyar egyetem megalakításának kérdése továbbra is felkerült az összes magyarságképviseleti választási programokra, de a választások után rögtön az elhallgatás süllyesztőjébe jutott, különösen amikor kormányzási óhajok nyerték el a prioritást. A nagyváradi kongresszus tízedszer foglalta programjába a magyar állami egyetem ügyét. Kérdésünk az, hogy ezután többet tesznek-e ennek érdekében?
Ismét rászedték a magyarságot az új törvénnyel
Az új tanügyi törvény könnyítéseket tartalmaz a nemzeti kisebbségek számára, amelyeket érdemes üdvözölni, bár ezekben húsz évvel ezelőtt is reménykedett az erdélyi magyarság. A kedvező újdonságok most is csak addig jutottak, különösen a felsőoktatásban, hogy a magyarság másodrendűségét tovább szilárdítsák, mivel az állami magyar egyetem visszaállítását ismét hosszú távra elodázták. Igaz, hogy a felsőoktatásban is, legalábbis látszatra, vannak engedmények, de olyan korlátozó feltételekkel, amelyek akár változatlanul hagyhatják a mostani helyzetet, mert: az önálló állami egyetem újraindítására semmi törvényes esély; az esetleges újdonságok a törvényben névlegesített három, úgynevezett multikulturális egyetemre (Babeş-Bolyai, Marosvásárhelyi Orvosi és Színi) korlátozódnak, s természetszerűleg kizárják a többi intézeteket vonalak vagy départementek létrehozására. Tehát szóba sem jön az erdészet, állatorvosi, agrármérnöki, műszaki, képző- és zeneművészeti anyanyelvű oktatás (amelyekben pedig több évszázados hagyománnyal rendelkezik az erdélyi magyarság), s emiatt számtalan magyar fiatal kénytelen román nyelven tanulni, ha ezeket a szakmákat választaná. Vagy lemond képességéhez kötődő óhajáról.
A magyar szekciók vagy vonalak, départementek érdemi döntéshozásra nem jogosultak, csupán szervezési jogosultsággal ruházza fel őket az új törvény. A jogszabály minden lényegi döntési jogot a három illetékes intézmény szenátusára, és az egyetemi chartára ruház, amelyekben elenyésző a magyarság részvétele, semmi esetre sem döntő képességű.
Lehetséges, hogy a saját területre szűkítet normatív gondolkodásban, a mostani tanügyi törvény nyújtotta kisebb méltányosságok kielégítők. A mostani „kedvezmények” hosszútávra ismét negatívan bebetonozzák lényegi kérdéseinket, mindez pedig bizonyíthatóan tovább táplálja a lemorzsolódás folyamatát.
Az önálló állami egyetem visszaállításának kérdése nemcsak a másodrendűség szimptómájának elviselésével terheli a magyarságot. Mint az értelmiség képzésének kulcsa, máig megoldatlan létkérdés, amely nélkül a magyarság megmaradása tarthatatlan. Számunkra az állami magyar egyetem visszaállítása a romániai demokráciának a sarkköve. E nélkül nincs demokrácia. Húsz év után kérdezhetjük: mit hozott a román, most már az európai demokrácia az erdélyi magyarság számára? Elsősorban elmaradt a megígért restitúció. Másodsorban 20 év alatt sem született olyan lényeges politikai döntés, amely önálló intézményben, állami költségvetéssel stabil keretet teremtett volna a magyar felsőoktatásnak. Európai uniós szinten senkit nem zavar egy másfélmilliós nép hosszantartó diszkriminációs állapota? Ez az állapot továbbra sem értelmezhető másként, minthogy a romániai magyar ma is másodrendű állampolgár saját hazájában. Itt és most a másodrendűség fenntartása tudatos, amelyhez az Európai Uniónak nincs különösebb hozzászólása.
Akik beletörődnek ebbe, azok semmibe veszik a történelmi örökséget, vagy a könnyebben érvényesíthető, látszólagos döntéshozatalt rendelik kicsinyes érdekeik alá, szűk látókörükkel elvesztik a távlati lényeglátást, amely szerint felmorzsolódásunk művi útja az alulképzettségünk fenntartása. Jelenleg az erdélyi magyarság legnagyobb katasztrófája (gazdasági állapota mellett) a felsőoktatási deficit. Ezt valakik tudják. Mi nem?
Somai József elnök, Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi népi építészet remekeiről
Udvarhelyszék jellegzetes népi építészetével foglalkozó könyvet mutattak be a kolozsvári magyar főkonzulátuson a hétvégén. Furu Árpád építőmérnök, a Transylvania Trust Alapítvány munkatársa Udvarhelyszék népi építészete című, a Glória Könyvkiadó gondozásában megjelent legújabb kötetét Szilágyi Mátyás magyarországi főkonzul üdvözlő beszéde után Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, valamint Balassa M. Iván magyarországi etnográfus méltatta.
„A szerző munkássága gyakorlatilag Kós Károly életművének folytatása, a neves erdélyi polihisztor munkáját egészíti ki” – fogalmazott Pozsony Ferenc, aki azt is elmondta: Furu Árpád nemcsak az épületekkel foglalkozik, hanem figyelmet fordít az udvarhelyszéki emberekre is. A kötet mintegy százötven udvarhelyszéki települést mutat be a jellegzetes népi lakóházak részletes leírása és összehasonlítása révén.
Ugyanakkor az alapos kutatómunka során a szerző a régióbeli településszerkezeteket is ismerteti. Furu Árpád korábban Torockó és Kalotaszeg népi építészetét bemutató kötetet jelentetett meg.
Sipos M. Zoltán

Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés László EMNT-elnök a leendő néppárt céljairól
Már a jövő nyári önkormányzati választásokra együttműködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tőkés László, előválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát indítana. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Krónikának adott interjúban úgy véli: az általa ajánlott újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben, a bejegyzés előtt álló EMNP pedig a legmodernebb párt lesz Romániában.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapítását kezdeményező bizottság tagjai csütörtökön benyújtották a bejegyzéshez szükséges iratokat és aláírásokat az illetékes bukaresti bírósághoz. Mi indokolja egy új magyar politikai alakulat létrehozását ma, Romániában? Ön szerint mennyire van fogadókészség az erdélyi magyarok körében az új párt iránt?
– Az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozása nem öncél, hanem az új párt az erdélyi magyarok politikai eszköze kíván lenni. Ezelőtt kilencven esztendővel Kós Károly már „kiáltotta a célt”, a magyarság nemzeti autonómiáját, és a hozzá vezető utat is megmutatta: „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – írta teremtő nekifeszülésében. A Kiáltó Szó közel egyszázados évfordulóján mi ehhez a hagyományhoz nyúlunk vissza: élni akarunk, magyarként akarunk boldogulni szülőföldünkön, tehát dolgozni fogunk, munkára szerveződünk. Semmi többről vagy kevesebbről – erről van szó. A megmaradásunkhoz elengedhetetlen az önrendelkezés kivívása. Ennek kimunkálásához megítélésünk szerint egy új eszközre is szükség van – ezt pedig egy hatékony, kis költségvetésű, ám modern és európai néppártban látjuk. Az EMNP a legmodernebb párt lesz Romániában. Az iránta való igényről elég, ha annyit mondok, hogy közel harmincezer aláírást, fölös csinnadratta nélkül, rendkívüli gyorsasággal gyűjtöttünk össze – rövid idő alatt eleget tudtunk tenni Európa legkirekesztőbb párttörvénye előírásainak.
– A fogadtatáshoz tartozik az is, hogy az EMNP leendő politikai ellenfelei – vagy akár partnerei – nem várják tárt karokkal az új alakulatot. Szász Jenő MPP-elnök például megkésett, felesleges kezdeményezésnek nevezte az Ön pártalapítási szándékát, az RMDSZ pedig egy belső, részletesen nem ismertetett felmérésre hivatkozva állítja, hogy a romániai magyarság 80 százaléka nem akar újabb pártot, nem ért egyet a magyar közösség „megosztásával”. Ezekről mi a véleménye? – Mindenki a maga lovát dicséri – és ez önmagában így is természetes. Túl azonban az önös pártérdekeken, mégiscsak el kell tudnunk fogadni azt, hogy a sokszínűség, a politikai pluralizmus európai, sőt egyetemes érték. Mifelénk még mindig az a felfogás dívik, hogy csakis mások ellenében, mások puszta létjogának a tagadásával tudjuk megmutatni a saját erőnket. Mi nem valami vagy valakik ellen, hanem valakiért és valamiért: az erdélyi magyarságért, magyar közösségünk jövőjéért szervezkedünk – és ennek érdekében nem legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk a másikat. Egy olyan időszakban, melyben a tényleges megosztás már olyan mértékeket öltött, hogy erdélyi közösségünknek több mint a fele már el sem megy szavazni, vagy netalán román pártokra voksol – ebben a helyzetben végre már vegyük észre, hogy olyan plurális összefogásra van szükség, mely még azokat is megmozdítja, akik eddig távolmaradásukkal jelezték, hogy megundorodtak a politikától, elkeseredésükben pedig másokra hagyták, hogy sorsukról döntsenek. Az újfajta összefogás nemzeti korparancs, mely nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben. Ennek céljából mindenkivel a közös nevező megtalálására törekszünk.
– A legvehemensebben az RMDSZ bírálja az erdélyi néppárt létrejöttét. Hogyan kommentálja például európai parlamenti képviselőtársa, Winkler Gyula napokban tett kijelentését, miszerint az új alakulat alapítói veszélyeztetik az erdélyi magyarság egységét, és a közösség bukaresti parlamenti képviseletének felszámolásán dolgoznak?
– Winkler Gyula képviselőtársamnak joga van ehhez a véleményéhez, tiszteletben tartjuk az álláspontját, és reméljük, ő is tiszteletben fogja tartani, hogy nekünk erről egészen más az elképzelésünk. Megítélésem szerint csakis így alakulhat ki a párbeszéd, amire oly nagy szüksége van az erdélyi magyarságnak. Az egészséges, építő párbeszédre éppen azért van szükség, mert bukaresti parlamenti jelenlétünk, nem kevésbé pedig az önkormányzati, valamint európai képviseletünk is mindannyiunk közös érdeke. Legyenek bármely párt prominensei, nem a politikusok jövője a lényeges, hanem az erdélyi magyarok szülőföldön való megmaradása és nemzeti jövője. Ezért kell különbséget tennünk a pártegység és a nemzeti egység között. És ezért kell kiindulópontként elfogadnunk, hogy a politikai képviselet nem az önérdek terepe, hanem a köz szolgálatának a kérdése. Nem a politikusoknak kell gazdagodniuk, hanem a közösségnek kellene gyarapodnia.
– Már a pártbejegyzés előtt tapasztalható politikai iszapbirkózás is azt sejteti, hogy a három erdélyi magyar alakulat között nem lesz zökkenőmentes a kapcsolat, holott például a jövő évi romániai törvényhozási választásokra való tekintettel elengedhetetlennek tűnik az együttműködés. Milyen konkrét formáját és lehetőségét látja annak, hogy létrejöjjön az összefogás a magyar szervezetek között a parlamenti jelenlét megőrzése érdekében? – Én a helyhatósági választásokat sem hagynám ki, sőt véleményem szerint elsősorban ezekre kellene figyelnünk, hiszen a legtöbb, a mindennapjainkat legközvetlenebbül érintő döntést éppen az önkormányzatokban hozzák meg. Ami pedig az együttműködést illeti, nem kell feltalálnunk a „magyarviaszt”, van erre is megoldás, csupán az erdélyi magyar közösségen belül már a kilencvenes évek eleje óta megfogalmazott elvárásnak kell eleget tennünk. Javaslatom a következő: 2011 őszén népszámlálás lesz Romániában. Némi költséggel és többletmunkával ezzel párhuzamosan össze tudjuk állítani az erdélyi magyar választók jegyzékét, egyfajta erdélyi magyar nemzeti regisztert. Majd miután „megszámláltattunk”, szervezzünk az erdélyi magyarság kebelében előválasztásokat, amelynek rendjén az emberek eldönthetik, hogy kiket is látnának szívesen képviselőikként. Az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már az önkormányzati választásokon indítson közös listát. Ezt nyugodt szívvel tudnám magyar modellként elfogadásra ajánlani. Délvidéken tavaly léptettek életbe egy ilyen rendszert, mely ha nem is nevezhető tökéletesnek, de működőképes volt. Amúgy az ún. belső választások sajnálatosan meghiúsított, eredeti elképzeléséhez való visszatérésről is beszélhetünk. A magyar modell két lehetséges pozitív hozadékát emelném ki: egy ilyen „elővéleményezett”, közös lista jelentősebb számban megmozdítaná az embereket, másrészt a választási kampányban nem kiáltanának egymásra kígyót-békát a pártok és a jelöltek, hiszen közös munkára készülnek. Tehát a politikai sokszínűségünket is megőriznénk, és az erős, egységes képviselet elve sem sérülne… Könnyű elképzelni, hogy amennyiben ténylegesen módosulni fognak a választási törvények, és – példának okáért – a polgármestereket az első körben, egyszerű többséggel fogjuk megválasztani, összefogásunk milyen sok helyet biztosítana számunkra. Például visszanyerhetnénk Marosvásárhelyt, és jó eséllyel több elöljárót választhatnánk magunknak, mint amennyivel jelenleg együttvéve az RMDSZ és az MPP rendelkezik. Ráadásul az önkormányzati választásokon a koalíciókra érvényes magasabb küszöb megugrása sem jelentene problémát, azt még egy húszszázalékos lakossági arány esetében is könynyedén teljesíteni tudnánk; következésképpen tervünk megvalósításához semmi más, csak kellő politikai akarat szükségeltetik. Mindezeket szem előtt tartva, arra kérem a felelősen gondolkodó politikai szereplőket, hogy fontolják meg javaslatomat, mert ez az erdélyi magyarok érdekét szolgálná. A törvényhozási választásokra is van konkrét elgondolásunk, ám előbb azt kell látnunk, hogy az érdemi összefogásra megvan-e a szükséges közakarat.
– Megakadályozhatja-e a politikai összefogást az EMNT és az RMDSZ között az elmúlt időszakban kirobbant elszámoltatási vita? Ön szerint milyen következményekkel járna a romániai magyar közösség jogainak érvényesítése szempontjából, hogyha az RMDSZ egy ciklus erejéig esetleg elesne a bukaresti parlamenti jelenléttől? – Az első kérdésre azt tudom válaszolni, hogy a közpénzekkel való átlátható és nyilvános elszámolás, főként ha a mi nehezen megkeresett adólejeinkről van szó, nem csupán egyik vagy másik párt belügye. Az erdélyi magyarok közös érdeke és joga tudniuk, hogy pénzüket mire költik el. Nézze: a romániai politikai elit már mindenféle kombinációban vezette országunkat, de végtére mégiscsak odajutottunk, hogy országunk egy csődközeli állapotból iszonyú megszorítások árán, valamint a későbbiekben általunk visszafizetendő kölcsönökből tudott valamennyire kimászni. Ilyenképpen érthető tehát, hogy adófizető állampolgárként mindenkit érdekel, mire is ment el a befizetett pénzünk. Ráadásul a mi adólejeink RMDSZ-nek visszajuttatott része – amelyről most beszélünk – az erdélyi magyarság kultúrájának ápolására és identitásának megőrzésére szolgál. Erről szól az a törvény, amelyre a román politikusok „modellértékűként” szoktak hivatkozni. És lehet, hogy erre is költik. Akkor ellenben nem értem, miért oly nehéz tételesen közzétenni, hogy mire és mennyi pénzt fordítottak. A tényadatok nyilvánosságra hozatala nyomán jogos felvetésünk rögtön tárgytalanná válna... A második kérdésre az előbbiekben részben már válaszoltam. Az erdélyi magyarok érdeke, hogy ott legyünk Románia parlamentjében, de önmagában a parlamenti jelenlét még nem minden. Törvényi garanciákra, törvénysértés esetén érvényesíthető szankciókra, illetve önálló intézményrendszerre van szükségünk. Ezen túlmenően viszont még hadd tegyük hozzá, hogy miközben joggal várunk többet a parlamenti képviselettől, vagy akár a kormányrészvételtől, ezalatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mi magunk is sokat tudunk tenni saját sorsunk jobbra fordításáért. Autonómiát csak önigazgatásra képes közösség képes kivívni magának. Következésképpen téves az az álláspont, hogy a mi gondjainkat majd Bukarestben fogják megoldani. 1989 előtt volt az a szokás, hogy a Román Kommunista Párt helyettünk mindent megoldott, és helyettünk gondolkodott. Hogyha mi nem teszünk meg mindent a közösségünkért, akkor ezt a többségi nemzettől vagy a kormányapparátustól hiába várjuk. Saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, vagyis meg kell fogni a munka végét – ez a remélt jövendőnk titka.
– Ön vállalna-e tisztséget az Erdélyi Magyar Néppártban?
– Amint közismert, erre nem gondolok. Amiképpen előzőleg mondtam, az EMNP – minden más párthoz hasonlóan – nem több, mint egy eszköz. Én nem egyik vagy másik párt vezetésére, hanem magyar nemzetünk szolgálatára szegődtem. Hiszem és vallom, hogy Erdély és a Székelyföld, a Bánság és a Partium, de ugyanígy a Felvidék, a Kárpátalja vagy a Délvidék egy erős anyaország nélkül nem sokra megy. Vállat vállnak vetve kell megépítenünk a romokat, amint a Próféta mondja, és egységes nemzetként kell fellépnünk Európában. Az 1848-as forradalom 12. pontja, az „Unió Erdéllyel!” – amelyet 2007-ben, kissé átértelmezve, európai jelmondatommá választottam – ekképpen válhat 21. századi, európai megoldássá. Magyarán szólva: „Magyar uniót az Európai Unióban!” – így tudnám tömören összefoglalni a nemzetpolitikánk lényegét. Ennek szellemében dolgozunk az Európai Néppárt magyar delegációjában, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács keretében, a Magyar Állandó Értekezleten, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán, minden lehetséges formában és erőtérben.
– Az Orbán-kormány várhatóan még idén választójogot ad a kettős állampolgársággal rendelkező határon túli magyaroknak. Ön mit támogat: szavazzanak majd anyaországi pártlistára, vagy saját képviselőket delegálhassanak az Országgyűlésbe a külhoniak? – Tudomásom szerint ez még nem egy lefutott ügy. Hagyjuk, hogy a nemzeti kormány, illetve a kétharmados parlamenti többség a maga idejében döntsön ebben a kérdésben. Jó magyar szokás szerint: nem kellene a szekérnek megelőznie a lovakat. És ahogyan az alkotmányozás vonatkozásában is kikérték a külhoni magyarok véleményét, úgy a választójog témakörében is megkérdeznek majd bennünket. Akkor látni fogjuk, hogy milyen megoldások közül választhatunk, és esetleg ki is tudjuk egészíteni azokat. Ennek kapcsán viszont arra hívnám fel a figyelmet: alig másfél évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy nem csupán a magyar állampolgárság megszerzése válik mindennapjaink természetes részévé, hanem már a választójog elnyerésére is gondolhatunk?! A 20. századot ténylegesen lezárva, mi, erdélyiek is egyre inkább hihetjük és remélhetjük, hogy a 21. században „a magyar név megint szép lesz”, és magyarnak lenni végre újból jó lesz. És ez a legfontosabb.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5–8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai című hagyományos rendezvényét. 
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeiről érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedők és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevője a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákművelődési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzőket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. „Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315–23 között magyar főváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az előbb látott műsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk!” mondta köszöntője során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötődő nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
„Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi műveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben – mondta köszöntője során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezető professzora, aki ez alkalommal bejelentette: „a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnőnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át!” A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetője olvasta fel.
A Sütő András Nyelvőrző Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: „Úgy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfőbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erőmből telik, erősítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérő szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen.” Idén első alkalommal „megosztott” Nyelvőrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: „Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6.”, dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel folytatódott. A versenyzők három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyző), általános iskolások 6 csapat (24 versenyző) és középiskolások 7 csapat (21 versenyző). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákművelődési Házban. 
Nyugati Jelen (Arad)

Történelmi vetélkedő: Szent István király és kora
Nagyvárad – Szombaton Szent István és kora címmel szervezett az Ady Endre Középiskola kárpát-medencei történelmi vetélkedőt diákoknak a díszteremben, a Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében.
 Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében hagyományosan, az idén immár 14. alkalommal megszervezett vetélkedő támogatói a Tanügyminisztérium, a nagyváradi önkormányzat, az Alma Mater, a Communitas és a Sapientia Varadiensis alapítványok, valamint a Helyi Közszállítási Vállalat (OLT) voltak. Fleisz Judit, az Ady Endre Középiskola aligazgatónője az erdon.ro-nak elmondta: a versenyre- mely szerepel a szaktárca hivatalos naptárában- a házigazda tanintézeten kívül a váradi Mihai Eminescu Főgimnáziumból és a Szent László Római Katolikus Gimnáziumból, a budapesti Kós Károly Kollégiumból, Petőfi Sándor Gimnáziumból és Szent László Gimnáziumból, a derecskei II. Rákóczi György Gimnáziumból, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumból, a szlovákiai Révkomáromból, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumból, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból és a szilágysomlyói Simion Bărnuţiu Líceumból érkeztek résztvevők. Pénteken Szentjobbon tartottak történelmi sétát a fiatalok, ahol dr. Draskóczy István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár és Kurilla Gábor római katolikus plébános tartott előadást nekik, majd megkoszorúzták Szent István és Mercurius szerzetes szobrát.
Tizenegy forduló
A szombat délelőtt zajlott megmérettetésen Tóth Márta igazgatónő köszöntötte a versenyzőket, arra hívva fel a figyelmüket, hogy a rendezvény a kulturált szórakozás és a tanulás keveréke, kiváló lehetőség arra, hogy kamatoztassák a tudásukat és ugyanakkor megismerjenek más fiatalokat, szokásokat és környezetet is. A megszólítottak egyébként húsz, 3 fős csapatba tömörültek, a feladatsorokat pedig az Ady líceum történelem katedrájának tanárai állították össze. A zsűriasztalnál dr. Draskóczy István, dr. Fleisz János, valamint Ősz Gábor, Vincze Zsolt és Biró Judit történelemtanárok foglaltak helyet. A tizenegy fordulós versenyen nem csupán írásbeli feladatok (keresztrejtvény-fejtés, szövegfelismerés, puzzle stb.), hanem villámkérdések is szerepeltek. Az első helyezettek könyvjutalmakban részesültek, illetve okleveleket és emléklapokat is kaptak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Tizenöt éves a Temesvári Magyar Nőszövetség
Megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte a Temesvári Magyar Nőszövetség az elmúlt hét végén a Kós Károly Közösségi Központban.
Szász Enikő színművész, a civil szerveződés létrehívója és elnöke a másfél évtizedről készített számvetésében a szervezet közművelődési tevékenységét és a minden évben megrendezésre kerülő Bánsági Magyar Napok sikerét emelte ki.
Bár a kezdetekkor szociális és oktatási feladatokat is vállalt a szervezet, igazi arculatát akkor találta meg, amikor felvállalta a múltbeli és jelenkori magyar tudományos és kulturális értékek felmutatását, bevitelét a köztudatba. Erősítette önbizalmában és önértékelésében, közösséggé szerveződésében a szórványléttől elbizonytalanodott bánsági magyarságot.
„Olyan etnikum vagyunk, amelynek nincs miért szégyenkeznie, mindig értéket teremtett, nemcsak önmagának, hanem a régióban élő többi etnikumnak is” – vallja Szász Enikő. Bizonyítékként felmutatta többek között Székely László, Temesvár első főépítésze életművét. A Bega-parti város modern arculatának megtervezője, számos középület, palota, iskola, magánház, ipari létesítmény építője gazdag életművét a Nőszövetség által kiadott albumban mutatta be (a tanulmányt hozzá Szekernyés János írta), emléktáblát emelt Székely László főműve, a Piarista Főgimnázium, rendház és templom épületegyüttes homlokzatára és felállíttatta bronzból készült mellszobrát az egyik belvárosi parkban. A folklórhagyomány újraélesztését, az autentikus néptáncmozgalom kibontakozását a Bánsági Magyar Napok keretében rendezett néptáncgála műsoraival támogatta, idén pedig nyomtatásban, az Össztánc című könyvben jelentette meg a megye tánccsoportjainak történetét. Figyelme kiterjedt minden korosztályra és minden ízlésű befogadóra: a magas színvonalú szimfonikus hangversenyektől a gyermekelőadások szervezéséig szinte mindenre. Részt vett a régió legnagyobb szülötte, Bartók Béla emlékének ápolásában, Bartók Béla és a Bánság c. könyv kiadásával, a régió ipartörténetének jelentős adatait publikálta a Maderspachc. könyvben, jelenleg a térség magyar vonatkozású emlékművei fotóinak albumba gyűjtésén dolgozik. Képzőművészeti tárlatokat szervezett a Temesváron élő alkotók és az itt tanuló magyar egyetemisták számára, kapcsolatot teremtett a tömbmagyarság (Székelyföld) kulturális életével, kapcsolatokat ápol a szerbiai és magyarországi civilszervezetekkel, kirándulásokon ismerteti meg a bánságiakat más országok magyar értékeivel. A sort folytathatnám. A közösségért érzett példás felelősségérzettel a Nőszövetség azon dolgozik, hogy múltunk és jelenünk értékeinek tudatában jövőt is építsünk.
Szekernyés Irén
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Dalárdás parádé – Kettős Kriza-centenárium Sepsiszentgyörgyön
Léleküdítő, kivételes zenei eseménnyel ünnepelték meg Kriza János (1811–1875) születésének kétszázadik évfordulóját szombaton délelőtt a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Kiemelkedő teljesítményű kórusok fellépése követte egymást a kétórás műsorban, mely a „százhangú orgona, a népzene” (Kodály) üzenetét tolmácsolta ama korból eredeztethetően, melyben „nem voltak művészek, de volt művészet” (Kós Károly).
A két szép gondolatot a kiskunhalasi városi vegyes kar karnagya, Faddi Istvánné idézte bemutatkozásában.
A bevezető áhítatban nt. Kovács István lelkész méltatta a „porban heverő igazgyöngyöket” összegyűjtő unitárius püspök népköltészeti gyűjteményének jelentőségét, majd a Háromszék munkatársa, Kisgyörgy Zoltán előadásában ismertette „a szűk egyhitű”, akadémikus főpap tudományos teljesítményét, annak háromszéki, nagyajtai vonatkozásait. Az előadó humoros, csattanót csattanóra halmozó stílusa több rendben megnevettette a „csicsergő hallgatóságot”, így az anekdotát kényszerű műfordítói kontárkodásáról – románra kellett fordítania erdővidéki útikalauzát, hogy az megjelenhessen, és akkor változtatta a rím kedvéért kakukkra az ismert Kriza-vers vadgalambját – harsogó kacagással honorálták.
Benkő Enikő, Karácsony Gabriella, Lőfi Gellért, Sipos Zoltán, Péter Géza, Rigó Ildikó karnagyok, valamint a csiszolt hangú több száz énekes jóvoltából kiemelkedően nívós műsorban szólaltak meg a magyar kórusirodalom remekei a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda, a Krisztus Király-templom Laudate kamarakórusa, az 1928-ban alakult Szemerjai Református Dalárda, a nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör (1884-ban alapították), az évszázados hagyományt folytató Homoródalmási Dalárda előadásában. Műsorukon Bárdos Lajos, Zoltán Aladár, Halmos László, Farkas Ferenc, Graff Kálmán, Birtalan József, Eisekovits Mihály, Ligeti György alkalomhoz illő darabjai szerepeltek. A szentgyörgyi 16 éves Pro Musica kamarakórust – Liszt Ferenc Ave Mariáját és Ligeti György Hortobágyát énekelték el – nem hiába díjazták nemzetközi fesztiválokon, most is énekművészete legjavát nyújtotta, és vastapsot kapott érte. Kiemelendő továbbá az erdélyi kapcsolatokat ápoló kiskunhalasiak vendégszereplése, akik háromszéki dalcsokorral, halasi betyárdalokkal kedveskedtek vendéglátóiknak, s nagy sikerrel adták elő többek közt Kodály feldolgozásában a Szent Istvánról szóló éneket.
A megemlékezés záróakkordjaként a templomkertben az ünneplők Kriza Jánosnak szentelt kopjafát avattak fel.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobrot kapott Leöwey Klára Máramarosszigeten
Születésének 190. évfordulója alkalmából szobrot avattak Leöwey Klára tiszteletére a híres pedagógusról, íróról elnevezett máramarosszigeti gimnázium udvarán.
Ez a szobor az első, amelyet Leöwey Klárának állítanak szülővárosában. A marosvásárhelyi Deák Attila szobrászművész alkotta mellszobrot Béres István parlamenti képviselő, Béres Ildikó igazgató, valamint Vicsay János Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes leplezték le. A mellszobor talapzatán egy Leöwey Klára-idézet, valamint a gimnázium monogramja kapott helyet. Köszöntőbeszédében a főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta a Leöwey Klára elméleti gimnázium eddig elért eredményeit. Ugyanakkor biztatott minden szülőt, hogy bátran merjék magyar iskolába íratni gyermekeiket.
„Sajnos ma is sokan vannak olyanok, akik a többségi iskolában nagyobb jövőt látnak, mint az anyanyelvű magyarban. Vannak olyan Máramaros megyei települések, ahol ma újra lehetne indítani a magyar tagozatot. Az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak” – figyelmeztetett Kós Károly szavaival Vicsay János főtanfelügyelő-helyettes. Leöwey Klára 1821. március 25-én született Máramarosszigeten. Életének alakulására a legnagyobb hatást a nők művelődési egyenjogúságáért küzdő Teleki Blanka gyakorolta, akinek nyomán Leöwey Klára is a magyar nőnevelés céljainak szentelte életét. Leöwey Klára életének egy tragikus baleset vetett véget. Budapesten 1897. április 8-án egy omnibusz elgázolta, s néhány óra múlva elhunyt. Búcsúztatására a magyar fővárosban került sor, végső nyughelye azonban Máramarosszigeten, a református temetőben van. A most avatott szobron kívül Máramarosszigeten Leöwey Klárára emlékeztet egy múlt század elején állított dombormű is, amely a református templomkertben található.
Máramarosszigeten 2002-ben nyílt meg a róla elnevezett magyar tannyelvű iskola. Ezzel közel hatvan év után indult újra a magyar tannyelvű oktatás a városban. Az első években az iskola épülete gondozatlan volt, teljes felújításra szorult. Mára a máramarosszigeti magyar iskola a város egyik legjobban fölszerelt és rendben tartott tanintézete. Az iskolában jelenleg közel 300 diák tanul óvodától érettségiig. A gimnázium jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
Zahoránszki Brigitta
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú az iskolától
Csíkban pénteken kezdődnek el a ballagási ünnepségek – a térség középiskoláiból és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről több százan ballagnak el a hétvégén, illetve az azt követő héten.
A csíki kicsengetési ünnepségek sorát a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium kezdi el, az iskola végzősei június 4-én, pénteken ballagnak. A rendezvény 10.30 órakor kezdődik a végzősök ballagásával, a kicsengetési ünnepség pedig a tanintézmény sportpályáján 11 órától lesz.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium végzősei egy nappal később, június 5-én vesznek búcsút iskolájuktól. A gimnázium kápolna-dísztermében 9 órától hálaadó szentmisét tartanak, majd 11 órakor folytatódik a ballagási ünnepség az iskola sportpályáján.
Június 4-én és 5-én zajlik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai campusa végzős hallgatóinak a ballagása is. Június 4-én 14.30-kor kezdődik a hagyományosan a ballagás részét képező ökumenikus istentisztelet a csíksomlyói kegytemplomban, amelyre a végzős hallgatók népviseletben, gyalog vonulnak fel. Június 5-én az egyetem előterében reggel 8 órakor plakátot írnak a ballagók, majd részt vesznek az utolsó előadáson. 10.45-kor átvonulnak a Szakszervezetek Művelődési Házába, ahol 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség.
Június 6-án a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium végzős diákjai ballagnak. Reggel 9 órakor kezdődik a hagyományos lovas felvonulás, 11 órától szentmise lesz az iskola udvarán, majd 13 órakor veszi kezdetét a ballagási ünnepség.
Június 8-án két kicsengetés is lesz Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Iskola és a Kós Károly Építészeti Szakközépiskola diákjai búcsúznak e napon az iskolájuktól. A művészeti iskolában 10 órakor az iskola sportpályáján – rossz idő esetén a Szakszervezetek Művelődési Házában – kezdődik az ünnepség. A végzősök az iskola diákjainak sorfala között, zászló mögött, a kórus énekszavára vonulnak be, majd az ünnepi beszédek, a búcsú szavai, illetve a díjátadások következnek. A Kós Károly Szakközépiskolában 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség, a végzősöket az iskola udvarán a levonulás után beszédekkel, díjátadással búcsúztatják.
Június 9-én Csíkszeredában a Venczel József Faipari Iskolaközpontban illetve Csíkszentmártonban a Tivai Nagy Imre Középiskolában búcsúznak a végzősök. A Venczel József Iskolaközpontban 10 órakor kezdődik a ballagási ünnepség a végzősök felvonulásával, majd az iskola mögött folytatódik a beszédekkel, búcsúztatókkal, ünnepi műsorral. A Tivai Nagy Imre Középiskolában is 10 órakor kezdődik a kicsengetési ünnepség, amelyen a ballagók székelyruhában vesznek részt. Június 10-én három kicsengetési ünnepség is lesz Csíkban. A Kájoni János Kereskedelmi Iskolaközpontban 11 órakor kezdődik az ünnepség a végzősök levonulásával. Veress Emőke igazgató elmondta, ha a sztrájk miatt le tudják zárni addig a diákokat, akkor díjazás is lesz, ha nem, akkor ez elmarad, a ballagási ünnepséget azonban mindenképpen megtartják. Aznap 10.30-kor kezdődik a kicsengetési ünnepség a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában is. Az osztályfőnöki órák után a diákok levonulnak az udvarra, ahol a köszöntő és búcsúztató beszédek, a díjazások következnek.
Június 10-én ballagnak a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai is. A 11 órakor kezdődő ballagási ünnepséget jó idő esetén a tanintézmény udvarán tartják meg. A csíkszeredai városháza idén is megajándékozza a végzősöket. A Sapientia ballagói, továbbá minden, Csíkszeredában magyarul érettségiző végzős Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét kapja ajándékba a csíkszeredai önkormányzattól.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében
Az I. Világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak. 
A versaillesi békeszerződés gondoskodott arról, hogy idővel a franciák kiürítsék a megszállott Rajna-vidéket, Schleswig déli részén, Felső-Sziléziában, majd 1935-ben a Saar-vidéken népszavazást tartottak, megkérdezték a lakosságot, Német- vagy Franciaországhoz akar-e tartozni. Magyarországra ez nem vonatkozott, pedig a háború kitöréséért nem Magyarország volt a felelős. 
Magyarország számára a háború valóságos öngyilkosság volt, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. Ezért a magyar nemzet minden felelős tényezője és képviselőháza ismételten egyhangúan tiltakozott minden hódító szándék ellen még a legnagyobb katonai sikerek idején is. 1915 őszén a sikeres Szerbia elleni hadművelet eredményeként a magyar csapatok a szerb hadsereget kiverték saját hazájukból, de “Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” – kért a magyar törvényhozás. “Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” – jelenti ki gróf Andrássy Gyula. Gróf Tisza István a kormány miniszterelnöke: “A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott”.
A győztesek azon az elven bontották föl az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Helyette csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, ruszinokból álló Csehszlovákiát; létrehoztak a románok-, németek-, szerbek-, bolgárok-, törökök-, tatárok-, cigányoklakta Romániát; összehozták a szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, románokból, albánokból, olaszokból, arománokból álló Jugoszláviát: vagyis csináltak egy Monarchia helyett négyet. 
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és áthelyezték őket cseh fennhatóság alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a románok fennhatósága alá. Fölszabadították a horvátokat és szerb uralom alá helyezték őket, vagyis kreáltak egy többnemzetiségű állam helyett négyet. Az elzászi kérdést megoldották, de a Csehszlovák Köztársaságba betereltek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába félmilliónál többet, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis összehoztak egy Elzász helyett négyet.
Összeomlás, forradalmak és román megszállás után, a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka-Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna.
Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt a Maradékország, sőt a múlts zázad IV. évtizede végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát, az új magyar pengő pedig, a korabeli Európa legerősebb fizetőeszköze volt. 
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban, Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak... A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! …
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete, a Magyarnak lenni jó! közösségépítő program keretében, június 6-án 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója segítségével idézi fel a két világháború közötti Kárpát-medence magyarságának sikeres küzdelmét a megmaradásért és ennek üzenetét a jelenkor magyar közössége számára.
Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész játéka eleveníti fel a kor hangulatát. 
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Az est házigazdája dr. Borbély Zsolt Attila, az EMNT országos jegyzője.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak a szervezők.
 Murvai Miklós, az Aradi Demokrácia Központ vezetője.
Nyugati Jelen (Arad)

Markó Béla: Pártcsinálók
Otthon, Háromszéken, apám szűkebb pátriájában, Erdővidéken már kisgyerekkoromban megtanultam, hogy nemcsak az emberektől, hanem a tárgyaktól is lehet bocsánatot kérni. Ha elhamarkodva félredobtak egy sokat használt eszközt, és a helyette vásárolt újról kiderült, hogy nem a legjobban fungál, gyakran elsóhajtották: bocsánatot kérünk mi még a régitől. De a gazdaember óvatos volt az ilyesmiben természetesen, nem hajította el a megdrótozott vizeskorsót vagy az agyoncinezett fazekat sem, hanem gondosan félretette, így aztán egy tréfás bocsánatkéréssel valóban orvosolható volt a baj, ha valami felmondta a szolgálatot. Legtöbbször inkább a nekünk, gyermekeknek szóló figyelmeztetésként hallottam ezt a bocsánatkéréses szólásmondást, amikor az alig kopott, de éppen megunt játékot szemétre vetettük. A kenyeret az utolsó morzsáig meg kellett enni, a használható szerszámot használni kellett, és ami elromlott, azt meg kellett javítani. Egyszerű, világos, működő törvénye volt ez egy olyan közösségnek, amely még elképzelni sem tudta a fogyasztói társadalmat. Elsüllyedt világ ez természetesen, de azon gondolkodom mostanában, hogy nem kérünk-e hamarosan bocsánatot azoktól a politikai-erkölcsi értékektől, amelyeket, mielőtt felocsúdnánk, szemétre dobatnak velünk, és ráadásul nincs is helyettük semmi vadonatúj, semmi más, ami kihúzhatna a pácból.
Huszonegy esztendeje vitázom-vitázunk Romániában egymással mi, magyarok, és újabban már nem is annyira egymással, hanem magyarországi politikusokkal elsősorban, hogy kell-e közös politikai szervezet nekünk, ér-e valamit az időnként kétségtelenül Prokrusztész-ágyhoz hasonlító egységpolitika, és érdemes-e egyáltalán a bukaresti parlamentben vagy kormányban toldozgatnunk-foldozgatnunk a szakadt jövőt, vagy pedig hajítsuk el ezt az egész retyerutyát, és tegyünk helyette valami újat, kényeset-fényeset, radikálisat, forradalmit, lélegzetállítót. Nem értek egyet, persze, azokkal, akik nyűtt szerszámnak látják az RMDSZ-t, én egy számos koloncot cipelő, de mégis mindig megújulni képes, kemény politikai gépezetnek látom ezt a szövetséget, sőt, azt gondolom, hogy a térség legstabilabb magyar szervezete volt 1989 után. Igaz, nem mindenkinek érdem ez, vannak, akik unják a változatlant, új arcokra, új pártjelvényekre, új tisztségekre vágynak. Csakhogy! Csakhogy vissza szoktam kérdezni ilyenkor: ha szétverjük a régit, mit is teszünk a helyébe? Óvatos székely parasztemberek és parasztasszonyok – na jó, legyenek lófők! – unokájaként szeretném látni ugyanis a következő lépést. Az RMDSZ megfontolt előrehaladását lassúnak tartó opponensek általában érzelmes, de semmitmondó válaszokat adnak az ilyen kérdésekre, bár ezekből is kitapintható valamiféle eszközrendszer. Kezdetben, különösen a kilencvenes években a gazdag örökséget „tál lencséért” eladó, mérsékelt bukaresti politizálás hatékony alternatívájaként elsősorban a nemzetközi fórumok és szervezetek, a „nyugat” beavatkozását, illetve az országon belüli radikális fellépést, polgári engedetlenséget, passzív vagy akár aktív rezisztenciát emlegették, az utóbbit nyilván félszájjal. Emellett természetesen mindig ott volt a heves illúzió, hogy Magyarország képes gátat vetni a szomszédos országok többségi nacionalizmusainak, és megfelelő európai háttérrel kikényszeríteni a helyzetünk rendezését. Én magam sem gondoltam soha, hogy nincsen szükség nemzetközi támogatásra és Magyarország mellénk állására, sőt, az erdélyi magyarok „erődemonstrációit”, tüntetéseket, tömeggyűléseket is eszköztárunk szerves részének tekintettem, viszont eltérően a velünk szembeforduló, valamikor az RMDSZ-ben politizáló, de ott véleményüket érvényesíteni nem tudó mostani pártcsinálóktól mindezt az eredményes parlamenti politizálás kiegészítőjeként szemléltem. Tudatában voltam annak, hogy a román parlamentben vagy kormányban ránk nemcsak szavazatainkért, hanem a jó nemzetközi megítélésért, a Magyarországgal való gazdasági-politikai együttműködésért, illetve a Romániában élő másfél millió magyar egységes erejéért, az ország érdekében végzett munkájáért van szükség. Ez a gondolat az itteni magyarok előrevivő vagy visszahúzó szerepéről egyébként már Kós Károly kiáltványában, a Kiáltó Szóban jelen van. Mi az RMDSZ-ben önálló romániai magyar politikában gondolkodtunk, tudtuk, hogy nekünk kell dönteni és cselekedni, mert más nem teszi meg helyettünk, de számítottunk ebben a magyarországi pártok, a mindenkori magyar kormány segítségére folyamatosan. Volt pártütés, volt pártalakítás ebben a két évtizedben többször is, de alapvető egységünket máig megtartottuk. Máig, de még meddig, kérdezhetném, és nem véletlenül éppen most, amikor ismét pártcsinálók járják Erdélyt, és úgy tűnik, minden eddiginél nagyobb magyarországi támogatással.
Lehetne ugyan, de fölösleges, netán félrevezető lenne ezt a pártcsinálási szándékot erkölcsi kérdésként kezelni, és morális kifogásokat támasztani vele szemben. A dolog ennél súlyosabb: megítélésem szerint egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni, és azok a magyarországi politikusok – még mindig remélem, hogy nem pártokról, csak politikusokról kell beszélnem -, akik ezt a pártcsinálást propagálják, sőt, úgy hírlik, a sebtében létrehozott demokrácia-központokon keresztül közvetve pénzelik is, hiába járják be keresztül-kasul Erdélyt, mert a lényegből nem sokat vesznek észre. Ők csak annyit látnak, hogy a renitens, megbízhatatlan, önállóskodó RMDSZ helyett kellene egy engedelmes magyar párt, amely megszoríthatja, vagy „jó” esetben akár ki is ütheti a szövetséget a választásokon. Nem úgy, hogy ez az új párt jusson be helyette, hiszen ekkora naivságot azért nem kell feltételeznünk az alapítókról. Nekik már az is elégtétel lenne, ha a gyűlölt ellenfelet elüthetnék a parlamentbe jutástól. Hogy ezáltal a magyarokat is elütik a parlamenti képviselettől? Sebaj! Legalább nem kell Bukarestben tárgyalni, egyezkedni, kompromisszumot kötni, végre jöhetnek a tiszta, erős, hatékony eszközök, jöhet a részegítő szabadság, a nagy lépések politikája. És egy ilyen politika mellé már teljes mellszélességgel odaállhat Magyarország, a magyar kormány is. Így nézhet ki valahogy az erdélyi pártcsinálók eufóriája, és körülbelül eddig a pontig tart a koncepció is, mert a többi érzésem szerint sűrű homály, olyasmi, mint a novemberi köd az erdélyi utakon, elgázolt kutyák és macskák tetemével szegélyezve. Végül is jól ismerem pártcsinálóinkat, ott voltak az RMDSZ-ben, egyikük-másikuk művelt, kulturált ember, de szerintem kívül vagy belül ennyire képesek a politikában. Megpróbálni lebontani egy várat, és építeni helyette egy kulipintyót!
A magyarországi támogatókat viszont már nem vagyok hajlandó megértéssel nézni, hallgatni. Még akkor sem, ha a morális kifogásoktól eltekintünk, hiszen amint azt mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Két elv, két eszme, két koncepció ütközik ma már élesen egymással a határon túli magyarokkal kapcsolatos elképzelésekben, és ezt nem először ugyan, de most, egy általam drámainak ítélt pillanatban szeretném ismét nyomatékosan kimondani: az önálló erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai? -, de Magyarország által partnerként támogatott politika eszméje áll szemben egy távirányított, zsinóron mozgatott, és saját országában emiatt korlátozott cselekvőképességű határon túli elit koncepciójával. A kettős állampolgárság lehetőségét meg kellett adni, ez fontos jóvátétel, és rendben van. De amikor a román parlamentben arról folyik a vita, hogy a nemrég törvénybe foglalt anyanyelvű oktatási jogokat miképpen lehetne visszavenni, és a többségi székely megyéket hogyan lehetne egy Szlovénia-méretű óriásmegyébe olvasztani, közben pedig egyesek rá se hederítenek erre, hanem azon lelkendeznek, hogy szavazati joguk lesz a magyar országgyűlési választásokon, akkor ez bizony nincs rendben. Kivéve, ha.... Ha ott, a budapesti Országházban, abban az épületben, ahol az én szívem is nagyobbat dobban, amikor belépek, szóval ha ott dőlnek el majd ezek a dolgok. De nem ott dőlnek el. Sajnos, rólunk, határon túli magyarokról ma, többek közt egy rossz XX. századi magyar politika következményeként is, más államok fővárosaiban döntenek. Ott, ahol keserves dolog magyarként politizálni, de időnként elégtétellel is jár: nyelvhasználati törvényt, anyanyelvű oktatást, alkotmánymódosítást, önkormányzatiságot, erdők, földek, ingatlanok restitúcióját csikartuk ki az elmúlt években. Hogy egy számot is mondjak példaként: több mint hatvan önálló magyar középiskolát indítottunk újra ebben a két évtizedben.
És végig tudtuk: mindez elrontható, visszafordítható, lebontható. Egyetlen garancia van rá, hogy nem lesz baj: csakis mi magunk, erdélyi magyarok. Akik tudjuk, hogy még Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusa sem nyílhatott volna meg a mi következetes politikánk nélkül – aki nem hiszi, járjon utána! -, és azt is tudjuk, hogy soha semmi nem ér véget: íme, fogunkat csikorgatva látjuk, hogy megint nem hagyják békén a kolozsvári Mátyás-szobrot.
De mondom, most ennél is nagyobb lehet a baj, és ha ezt ki-ki felismeri, talán előbb-utóbb megjön a kijózanodás is. Hátha sikerül végre helyes válaszokat találni arra, ami Szlovákiában történt, és ami Romániában is akármikor megtörténhet. Hátha valamikor sikerül feloldani azt az ordító paradoxont, hogy a jelenlegi jobbközép kormányt Romániában az RMDSZ tartja össze, nélkülünk nem lenne többsége, de a magyarországi jobbközép egy része mindent megtesz azért, hogy az RMDSZ-t a nyeregből kiüsse, miközben ugyanez a jobbközép büszke arra, hogy néppárti alapon baráti viszonyt ápolhat a román kormánykoalícióval és magával az államfővel, akik az RMDSZ jóvoltából kormányoznak immár másfél éve.
Ugye hogy még mondatnak is képtelenség, amit itt leírtam? Pedig ez maga a képtelen igazság. Nem kellene-e vajon elgondolkozni ezen? Nem kellene-e végiggondolni azt, hogy mi lesz, ha egy legyengített, körbeharapdált RMDSZ nem képes majd kivédeni egy olyan javaslatot, mint ami ezekben a napokban lázban tartja Romániát. Ha a tervezett közigazgatási reformot végrehajtják, megszűnik a 74 százalékos magyar többségű Kovászna megye (223 750 lakos) és a 85 százalékos magyar többségű Hargita megye (326 347 lakos), ahol magyar az önkormányzati vezetés, illetve Maros megye (38 százalék, összesen 583 210 lakos), amelyet szintén mi vezetünk (egyfordulósan, relatív többséggel közvetlenül választanak Romániában megyei elnököt), és beolvadnak abba a tervezett Közép-régióba (Brassó, Szeben és Fehér megyével együtt), amelyben attól kezdve 28-29 százalékos aránya lesz a magyarságnak (összesen 2 638 809 lakos, 34 100 négyzetkilométer). Mindezt, ismétlem, akkor kell elképzelni, amikor Erdélyben négy megyének (Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár) magyar, RMDSZ-es önkormányzati elnöke van.
Egy ilyen egyébként sem funkcionális, megvalósítása esetén valószínűleg az egész országban komoly közigazgatási zavarokat okozó tervet, sajnos, meg lehet ma pillanatok alatt szavazni Romániában. Nem kell hozzá más, csak törvénymódosítás a parlamentben. Megakadályozni pedig nem fogja Brüsszel, miért is tenné, hiszen az etnikai szempontok nem érdeklik, más normákat pedig nem sért egy ilyen átszervezés, és nem fogja elakasztani más sem.
Tudom, vannak, akik kétkedve csóválják a fejüket, hát kíváncsian várom tőlük: ki fogja ezt a szándékot eredményesen vétózni? A NATO? Magyarország? Az ENSZ? A szlovákiai közigazgatási átszervezést ki akadályozta meg néhány éve? Senki. Nálunk is ez történne, ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.
Ezt nem értik a pártcsinálók. De legalább a támogatóik értenék! Mert az a kisebb gond, hogy az esetleg félrehajított RMDSZ-től kér-e jó székely szokás szerint valaki később bocsánatot. Az igazi kérdés: ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?
Markó Béla
Élet és Irodalom, jún. 24. – újraközölte: Népújság (Marosvásárhely), 2011. június 30.
(A Népújság csak Markó Béla írását közölte, Demeter Szilárd reagálását /Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának, Erdély.ma, jún. 28./ nem.)
Erdély.ma