Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (V.)
A pénteki és szombati napok új lapokat, embereket, gondolatokat és történéseket hoztak.
December 16., péntek. Sehogyan sem megy ki a fejemből a kolozsvári tévében a főtanfelügyelő-helyettessel folytatott csütörtök délutáni beszélgetés, pontosabban az egymás mellett való elbeszélés. Jószerint az az érzése támad az embernek, mintha olyan személlyel vitatkozna, aki már nem emlékszik, honnan jött, kiket is képvisel. Mintha nem tudná, hogy a kolozsvári, illetve a közép-erdélyi régió demográfiai mutatója már jóideje a magyarság szempontjából (sajnos) nagyon kedvezőtlen előjelű. Ezért, ha valamelyest úgymond helyzetbe akarja hozni önmagát itt élő nemzetközösségünk, pl. az anyanyelvi oktatást illetően, bizony nagyon, de nagyon kell kapaszkodnia. És ez különösen így van az anyanyelven történő képzőművészeti nevelést illetően. Ha pedig valaki szembesült ezen emberpróbáló kihívással – miszerint foggal-körömmel hogyan lehetett tizenhat éven keresztül életben tartani az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatát olyan körülmények közepette, amikor sok esetben még a Ladea Képzőművészeti Líceum számára is komoly kihívást jelentett mindez –, az a személy minden szerénytelenség nélkül, jómagam lennék.
Persze, ha a tanfelügyelőséget érdekelné a maga igaz valójában a képzőművészeti nevelés sorsa, akkor minden bizonnyal nagyobbfokú empátiával, megértéssel és konstruktívabb szellemben kezelné a felmerülő nehézségeket, mint ahogyan mindezt tette és teszi.
Minden jóhiszemű ember számára egyértelmű ugyanis, hogy a magyar gyermekeknek is jogában áll tehetségüket anyanyelvükön pallérozni. Arról viszont nem tehetnek, hogy pillanatnyilag azon régióban, ahol élniük adatott, a magyarság aránya optimista becslések szerint is alig egy az öthöz. Tehát már az a tény, hogy a szóban forgó képzőművészeti V. B osztályába sikerült tizenhat (köztük három speciális helyzetű) gyermeket beiskolázni, nemzetiségi arányszámunkhoz képest lényegesen jobb mutatót jelent, mint a Ladea-líceumban lévő, hasonló korosztályú gyermekek lélekszáma (ahol tudtommal két 15-ös létszámú V. osztályról beszélhetünk).
Nem is szólva arról, hogy a tehetséges gyermekek felkutatása és toborzása nem könnyű feladat. Bizony minden tanévben nem egy iskolák közötti rajzverseny lebonyolítását és számtalan tárlat szervezését igényli. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy egy-egy rajzcsoport semmiképpen nem haladhatja meg a tizenkettes létszámot, mivel ennél nagyobb csoporttal szinte lehetetlen megfelelő hatékonysággal dolgozni. Persze a tanfelügyelőség részéről az már senkit sem zavart soha, hogy az Apáczai-líceumban éveken keresztül gyakran húsz vagy éppen húszas létszámot meghaladó képzőművészeti osztályok szakirányítása nem két (ahogyan a törvény előírja), hanem egy csoportban történt és történik (lásd pl. a mostani VIII.B osztályt, ahol 20 tanulónk van).
Összegzésképpen: ha a főtanfelügyelő-helyettesnek szívügye lenne a gyermekközpontú nevelés, melynek köztudottan előfeltétele a gyermekek hajlamaira, adottságaira való odafigyelés, akkor személyesen neki, mint tanügyi elöljárónknak kellett volna szót emelnie Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozata jövőjéért. Ezzel szemben a történtek viszont (sajnos) annak a látszatát keltik, mintha ő maga is felsorakozott volna azon tanügyi hivatalosságok mellé, akik immár harmadik alkalommal kísérlik meg ezen tagozat felszámolását, miközben egy pillanatig sem érdekelte őket, hogy tulajdonképpen egy komplex tevékenységű és eredményekben gazdag, hiánypótló tagozatról van szó. Persze, megszüntetni végtelenül egyszerűbb, mint hathatós támogatást nyújtva egy jobb sorsra érdemes tehetségművelő oktatási vonalat (a gyermekek érdekében) közös erőfeszítéssel továbbépíteni!
Ilyen összefüggésben kérdezhetjük: a szülőkön és tanárokon kívül ki aggódik még adott esetben a képzőművészeti V. B osztály lelkitörést szenvedett gyermekeinek a jövőjéért? Érdekli-e rajtunk, közvetlenül érintetteken kívül például azon V. osztályos kisfiú, Fazakas Mihály sorsa, aki tanítás után, a nagyhideg ellenére, ma délután a nagymamájával együtt a régi polgármesteri hivatal felé véve útját, tiltakozó akciómban egy félórára résztvállalt? Tette mindezt úgy, hogy ragaszkodása jeléül magával hozta, nekem ajándékozva a már hetek óta megígért, általa féltve gondozott törpekaktuszt is. Önmagáért beszélő, jelképértékű megnyilvánulása a gyermeki viszonyulásnak...!
És jóllehet immár egy másik iskolába jár, nagymamája elmondása szerint naponta visszavágyik a rajzosztályba, amelybe tehetsége folytán felvételt nyert. Ezen óhaját amúgy álldogálás közben Misi maga is többször elismételte...!
Ilyen összefüggésben értékeli a továbbiakban az időközben hozzánk társult Schuller Hajnal, a Báthory-líceum pszichológia tanára is az Apáczai-líceumban történteket. Amint mondja, valósággal elszörnyülködött, amikor értesült ezen diszkriminatív eljárásról, melynek során két hónappal a tanévkezdés után megszüntették a képzőművészeti V. osztályt. Bevallása szerint el sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet egy magát európainak tartó országban! No comment...
Ugyanezen szellemben nyilatkozott a besztercei Anca Hurjui is, aki ugyancsak pszichológusként megosztja velünk azon véleményét, mely szerint az ilyen és ehhez hasonló anomáliák miatt válik egyre elviselhetetlenebbé országunkban az élet. Ennek egyik szomorú látlelete, hogy milliószám hagyják el a fiatalok Romániát. Ő ugyan nem hagyta el az országot, de nem a szakmájában elhelyezkedve, hanem elárusítóként keresi a kenyerét...
Mindezen lehetetlen helyzetek ecsetelését folytatja Călin Hurgaio irodalom szakos tanár, akinek elmondása szerint a Baptista Líceumban, ahol tanít, egy, a környező települések gyermekeinek toborzása révén létrehozott osztályt számoltak fel félévi működtetés után, anyagi okokra hivatkozva. Ahogy lenni szokott mifelénk: nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal...Aztán senki nem vállal felelősséget! Közbül pedig szenved: gyermek, szülő, tanár...
Szolidarizálásaként az egész délutánra hozzám csatlakozott apáczais szülő, Péntek András végighallgatva mindezen vélekedéseket, kifejti: nem kizárt, hogy az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzet az iskola ellen kitervelt valamilyen további ármánynak a kezdeti lépéseként is értelmezhető... Közügyekben jártasként ugyanis, több olyan esetről tud, amikor ilyenszerűen kezdődött egyik vagy másik tanintézmény ellehetetlenítése, netán felszámolása.
A hűvös decemberi alkony lassanként ránk telepszik, amikor az addig jóideje néhány lépésről bennünket figyelő három, állig felfegyverzett rendőr hozzánk közeledve, elkezd igazoltatni. Meglehetősen udvariasak, de közlik, hogy engedélyt kellene váltani a rendőrségen. Nem nyugtatja meg a válaszom, miszerint tudtommal engedély nélkül is lehet ilyen „felállásban” tiltakozni. Értetlenkedéssel fogadják, amikor közlöm velük, hogy mindeddig jószerint nem merült fel ilyen gond a többi rendőr részéről...
Persze, morfondírozok magamban, hazafelé indulva: kies tájainkon minden tetszés szerint értelmezhető. Legyen az akár írott vagy adott szó! Ettől szenvedünk...
December 17., szombat. Reggel tíz előtt félórával, fehér szalaggal a karomon belépek az iskolába, elő kell készítenem a terepet a meghirdetett Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyhez. Szombathoz képest már meglehetősen nagy a sürgés-forgás, a folyosókon és a tantermekben számtalan esemény zajlik majd a nap folyamán az Életfa egyesület és a Szabadság napilap immár hagyományos karácsony előtti forgatagában.
A képzőművészeti V.B osztály megszüntetése okozta lesújtottság érzésén igyekszem túl tenni magam, hogy a résztvevő gyermekek ne érezzék a bennem dúló érzelmi feszültséget. Biztatom magam, hogy több évtizedes rutinom minden bizonnyal átsegít ezen a nehézségen is.
Örömmel konstatálom, hogy kisautóbusznyi gyermek érkezett a bánffyhunyadi Kós Károly Általános Iskolából, Benk András rajztanár kollégám kíséretében. De érkeznek a Koncz-Münich András régi „harcostársam” vezetésével a Kozmutza Flóra Hallássérültek Tanintézetéből is gyermekek, akik közül jónéhány régi, kedves ismerősöm. A más iskolákból és óvodákból érkező, rajzolni szerető gyermekhad lassanként benépesíti a meglehetősen terjedelmes fizikai labor termét, a „fizikumot”. Miközben összeszerelődik Vörös Alpár igazgatónk és Vizi Kata rajztanárnő jóvoltából a zenehallgatáshoz szükséges technikai eszköztár, ismertetem a rajzverseny témáját. Nem kell sokat magyaráznom a feladatot, mert rögvest minden gyerek munkához lát, és a Muzsikás együttes karácsonyi zenéjének hallgatása közben ki-ki elmerül önnön képzeletvilágba.
Megszokott, évről évre megismétlődő, akár rutinszerű esemény ez a mostani alkalom is. Ilyen és ehhez hasonló alkalmak kínálnak ugyanis lehetőséget arra, hogy felfigyeljen az ember egy-egy bontakozó tehetségre. Mondhatni sok elő- és utómunkálatot igénylő, fáradságos művelet, de csak így, ilyen gyöngyhalászattal lehetséges, hogy évről évre összeálljon egyik-másik képzőművészeti V. osztály, illetve hogy újabb és újabb tehetséges gyermekkel kiegészüljenek az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának a magasabb osztályai.
A hozzá nem értőknek talán fogalmuk sincs, hogy mennyi beleérző odafigyelést igényel valamely tehetséges gyermek ilyen irányú megnyerése!
Semmiképpen sem lehet tömegszerűen csak úgy beterelni egy tehetségpallérozó osztályba az arra érdemes gyermekeket. Persze, akik képtelenek – lásd a mai oktatásrendszerünk korifeusait – beleérző módon viszonyulni a tehetségápolás gyermekközpontú, komplex feladatai támasztotta kihívásokhoz, azok csak úgy dobálóznak a számokkal. Februárban mondjuk, elegendőnek vélik az adott osztály indításához a tizenkettes lélekszámot is, de néhány héttel később már húszas, aztán már harmincas létszámról beszélnek. Valahogy úgy, mint a szocializmusra jellemző, az ötéves tervek számadatainak légbőlkapottsága idején, aminek aztán köztudottan meg is lett a népnyomorító eredménye...
Summa summárum, az az érzése az embernek, hogy oktatásügyünk mai képviselőinek az elve: „fogjunk össze (elvtársak), nehogy életben maradjon az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata!”. És semmiképpen se gondolkozzunk el azon, kikérve az ügyben érdekelt szakember(ek) véleményét, hogy miképpen lehetne még hatékonyabban működtetni ezt a szülői kezdeményezésre tizenhat évvel ezelőtt megszületett, jobb sorsra érdemes tagozatot! Sőt, ellenkezőleg! Hitelt adva az alaptalanul rosszindulatú jelentgetéseknek, azokba kapaszkodva, megfelelő helyzetismeret nélkül szabjunk teljesíthetetlen, szakmailag teljesen megalapozatlan feltételeket! Mindezeket pedig szajkózzuk minden lehető alkalommal, ezzel letaglózva az ügyben elkötelezett, és akár heteken keresztül a mínusz alatti hidegekben sztrájkőrséget is vállaló tanárt, aki lelkiismereti okokból sem fogadhatja el a tanfelügyelőség azon embertelen és pedagógia-ellenes eljárását, amellyel két hónappal az iskolakezdés után megszüntetett egy sok utánajárás, szakmai ügyködés révén létrehozott, ígéretes tehetségű gyermekekből álló osztályt!
Nincs az a jóérzésű ember, aki egy ilyen idegborzoló hír hallatán nem vonná össze a szemöldökét, és ne tenné fel a kérdést: mi is történik Kolozsvár és Kolozs megye oktatási berkeiben...?
És valóban, ahány mostani és volt tanító- és óvóképzős tanítványommal beszélgettünk (akár pl. a most szombati rajzverseny és adventi sokadalom alkalmával) ezen párját ritkító kérdés kapcsán, rám szegezték hitetlenkedő tekintetüket, kérdezve: hát már itt tartunk, tanár úr? Persze, sokan közülük, mint gyakorló pedagógusok jónéhányszor találkoztak a tanügyben tapasztalható „rövidzárlatos” rendellenességekkel, de ehhez foghatót elképzelni is lehetetlen lenne – mondják. Történjen bármi, ezen embertelen eljárásnak nem kívánok cinkos elhallgatója lenni, már a képzőművészeti tagozat érdekében kifejtett több mint tizenhat éves, küzdelmekkel teljes erőfeszítésem, illetve művészetnevelői munkásságom harmincnégy éves múltja miatt sem!
Miközben morfondírozom mindezeken, azért nyomon követem a megszülető szebbnél szebb, az adventi várakozás jegyében formát öltő rajzok, festmények alakulását, „végkifejletének” irányát. Egyik-másik gyermeket meg is kérdezem, hogy miért ezt vagy azt a színt használja, mit szeretne kifejezni?
Persze, csak óvatosan, hiszen tapasztalatból tudom, hogy az ihlet illékony madár, könnyen elszáll, ha illetéktelenek zaklatják.
És így áll a helyzet a művészeti nevelés kérdésével is! Ha ugyanis hozzá nem értő emberek döntenek felőle a szakemberek megkérdezése nélkül, akkor bizony kegyetlenül megsínyli ezen szakavatatlan (mindent a fejkvótára redukáló), az oktató-nevelői kínálatot elsivárító törekvést, az ügyben érdekelt gyermek, tanár, szülő egyaránt! Aztán megtörténhet, hogy egy idő után elhallgat a Múzsa, legalábbis köznevelési berkeinkben, ahol már amúgy is alig szánnak figyelmet a művészeti nevelésre…! Szabadság (Kolozsvár)

A pedagógusok a régi iskolaigazgatókat szeretnék Gyergyószentmiklóson
A minisztériumi tiltás ellenére a jelenlegi igazgatókat jelölték ismét az intézmények élére a Salamon Ernő Gimnázium és a Kós Károly Általános Iskola tantestületei. Hogy ennek milyen konkrét következményei lesznek még kérdés, a megyei önkormányzat is próbál közvetíteni a helyzet megoldásában.
Szembementek a tanfelügyelőség rendeletével a két gyergyószentmiklósi iskola pedagógusai. Mint ismert, a tanügyminisztérium rendelete, ami az igazgatói versenyvizsgákat szabályozta, megtiltotta hogy azok az iskolaigazgatók folytathassák tevékenységüket, akik valamilyen okból nem szerepeltek sikeresen a vizsgán.
A tantestületeket, ahol ez a helyzet fennáll, a tanfelügyelőség arra kérte fel, javasoljanak maguk közül új személyeket a vezetői tisztségek betöltésére. A pedagógusoknak papírlapokat osztottak ki, és arra kérték őket, hogy az általuk javasolt személyek nevét írják rá. Megtették ezt a Salamon Ernő és a Kós Károly tanárai is. De nem új jelölteket neveztek meg, hanem a korábbi igazgatók nevét írták a lapokra. A középiskolában Lakatos Mihályt és Ferenczi Attilát erősítették meg tisztségében, a Kós Károlyban pedig Ilyés Etelka kapott ismét bizalmat kollégáitól.
Ez így, ebben a formában patthelyzetet jelent, hiszen a tanügyminisztériumi rendeletet nem írhatja felül az iskolai tantestület. Ez az állapot január 9-ig, azaz a téli vakáció végéig várhatóan marad, akkor várhatók új fejlemények.
Az igazgató nélkül maradt iskolák ügye Hargita Megye Tanácsa szerdai ülésén is téma volt. Ott Barti Tihamér alelnök, és Borboly Csaba elnök javaslatára eldöntötték, egy olyan kérést juttatnak el jövő héten – immár az új – kormányhoz, hogy módosítsák a versenyvizsga szabályzatát úgy, hogy a tantestületek döntése érvényesíthető legyen.
Konkrétan azt szeretnék elérni, hogy ahol az iskola vezetője valamilyen okból nem vett részt az őszi versenyvizsgán, vagy nem sikerült a vizsgája, akkor újra lehetősége legyen betölteni a tisztséget,, ha ezt javasolja az adott tantestület. Jelenleg ugyanis ezt tiltja a minisztérium rendelete.
Gergely Imre Székelyhon.ro

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Mindennél fontosabb, hogy egy nép szabadon dönthessen a sorsáról! A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956
Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 1990 elejétől foglalkozik 1956 történetével, kutatásával. Több könyve is megjelent ebben a témakörben. Decemberben a Kós Károly Akadémia meghívására Marosvásárhelyen tartott előadást. Előadásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy 1956 esetében há- borúról beszélhetünk, hiszen a szovjet kommunista párt elnökségének iratai háborúról beszélnek, illetve a szovjet vezetés körében leggyakrabban visszatérő fogalmak a bevonulás, beavatkozás, megszállás stb. voltak. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Elég fura cím a Szovjetunió háborúja Magyarország ellen – 1956...
– Lehet, hogy furcsa az előadá- somnak a címe, ám ennek az az oka, hogy megismertük a Szovjet Kommunista Párt elnökségi ülésének az anyagait, és azokból az tűnt ki, hogy maguk a szovjetek háborúként élték meg ezeket a heteket, napokat. Háborúról beszéltek, amikor meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek következtében a szovjet csapatok már október 23-ról 24-re virradóra – a karhatalmi terveknek megfelelően – bevonultak Budapestre, majd a magyar és szovjet, szovjet és magyar politikai vezetés döntésének megfelelően már nem az a feladatuk, hogy a fontosnak nyilvánított objektumokat – parlamentet, honvédelmi minisztériumot, belügyminisztériumot, a kormányzati negyedet, a néphatalom intézményeit – védjék meg a nép ellenében, hanem 24-én azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a magyarok (ekkor még) felkelését. Maga a felkelés a tüntetést követően alakult ki, a hatalom dönt, hogy erőszakkal akadályozza meg a megmozdulást, és bár némi hezitálás után engedélyezik a tüntetést, de az erőszakszervezetek felé nem intézkednek arra vonatkozóan, hogy korlátozzák a fegyverhasználatot. – Kiknek kellett volna intézkedniük? – A magyar belügyminisztérium első körben betiltotta a tüntetést: 23-án 14 óra körül betiltotta, és pár perc múlva engedélyezte a tüntetést. Ugyanakkor nem intézkedtek arra vonatkozóan, hogy a tüntetőkkel szemben nem szabad erőszakot alkalmazni. Így a délutáni órákban elsőként Debrecenben dördültek el a karhatalom lövései – itt négy halott van –, de még ezt követően sem dönt úgy a politikai vezetés, hogy csak az ő engedélyükkel lehessen fegyvert használni. Így aztán a rádió épületénél 23-án 9 óra körül eldördülnek a fegyverek. Azonban nem az történt, amit vártak, hogy ezzel véget vetnek a megmozdulásnak, mert a tüntetők, elszenvedve a tűzcsapást, sebesülést, halált a rádiónál, fegyvereket keresnek.
– Hogyan? Honnan szereznek fegyvereket?
– Ezeket a fegyvereket a hatalom szállítja a rádió épületéhez, hiszen nem bíznak a Magyar Néphadseregben, a tömegoszlatási célból kirendelt katonáknak nem engedik kiosztani a lőszert. Tehát a katonák ott vannak a tömegben, megismerik a tüntetők követeléseit, fegyvert használni nem tudnak, ezt követően nem is akarnak, mert egyetértenek ezekkel a követelésekkel, és amikor megtapasztalják, hogy a rádió épületéből tüzet nyitnak rájuk, sebesültek, halottak vannak, és megérkezik a lőszer a katonai oszlopok végén, akkor kiosztják a lőszert, és a katonák egy része a fegyverét átadja a civileknek vagy maga is részt vesz a rádió ostromában.
– Kik lőttek az épületből?
– Az épületben körülbelül 240 fős államvédelmi őrség volt. Ezt részben katonákkal is próbálták megerősíteni. Fehér József államvédelmi őrnagy adta ki parancsot a tűzmegnyitásra. A következő dolog az, hogy az államvédelmi állomány megtagadja a tűzparancsot, nem hajlandó lőni a népre. Ekkor Fehér őrnagy belelövet a saját katonáiba, és ezt követően nyitják meg a tüzet. Ezzel kezdődött el a harc a rádió elfoglalásáért.
– Mikor érkeznek meg a szovjet csapatok?
– A hajnali órákban a felkelők el is foglalják a rádiót. Erre az időpontra beérkeznek a szovjet csapatok is a rádió épületéhez, bekapcsolódnak a harcba, de nem tudják megakadályozni az épület elfoglalását. És miután az lesz a feladatuk, hogy aktív harctevékenységgel számolják fel a felkelést, így már szabadságharcként folytatódik a felkelés, és egy idegen hatalom hadserege ellen kezdik meg a felkelő szabadságharcosok a harcot.
– Azt olvastam, hogy újabb és újabb szovjet haderők érkeztek Budapestre.
– Több hullámban, egyre nagyobb szovjet erők érkeznek a fővárosba. Október 25-ére már újabb hadosztályok érkeznek be: Kárpátaljáról egy hadosztály, egy másik Romániából, Temesvárról. Budapesten ekkor már körülbelül 20 ezer szovjet katona van, de képtelenek a felkelést felszámolni. Rendkívül szervezetlenek, nagy veszteségeket szenvednek, így a hatalom arra kényszerül október 28-án, hogy meghátráljon, s megígérje a tüntetők követeléseinek a teljesítését. És miután a szovjet csapatok beavatkoztak, a legfontosabb követelés a szovjet csapatok távozása, Magyarország szabadságának, függetlenségének a visszanyerése lett. Október 28-án tehát a hatalom, szovjet engedéllyel, megígérheti azt, hogy a rend helyreállítása után kivonja a szovjet csapatokat Budapestről vagy tárgyalásokat kezdjenek az országból való távozásukról. Persze nem gondolta ezt komolyan. Egyszerűen ki akarta venni a fegyvert a szabadságharcosok kezéből. Folytak is tárgyalások, hogy a magyar honvédség előtt letennék a fegyvert, de idejében rájöttek, hogy ez is egy kísérlet a lefegyverzésükre. Megtagadták a fegyverletételt, és ezzel a szabadságharc, forradalom egy új szakaszba lép, hiszen az uralkodó párt egyre hátrál és október 31-én, november 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja fel is oszlatja önmagát. Győz a forradalom, hiszen az egypártrendszerű diktatúra megszűnik, maga az egy párt, az uralkodó állampárt szűnik meg.
– Mit tesznek a szovjetek?
– A szovjetek ebben a helyzetben gondolkozhatnak azon, hogy Magyarországot kiengedik a birodalomból – mert a birodalom részének tekintették –, vagy egy újabb támadással vérbe fojtják. Október 30-án úgy tűnik, hogy van esélye annak, hogy a forradalom győzedelmeskedjék, ezt mutatja a Szovjetunió minisztertanácsának a nyilatkozata, amelybe beírják, hogy új alapra kí- vánják helyezni a szocialista országokkal a kapcsolatukat, és ilyen alapon tárgyalásokat kell folytatni az ott állomásozó csapatok kivonásáról. De mire ezt lefordítják 31-én, és Budapesten megjelenik, addigra megváltoztatja a véleményét a politikai vezetés, és egy újabb támadásról döntenek. Október 29. és 31. között nem érkeznek új szovjet csapatok Magyarországra, 31-től viszont özönlenek be: elsősorban Kárpátaljáról még egy hadosztály, egy újabb Románia felől, és november 4-én megindítják a Forgószél fedőnevű hadműveletet. 17 szovjet hadosztály részei három nagy csoportosításban kezdik meg a szabadságharc vérbe fojtását. A Magyar Néphadsereget is ellenségként kezelik: elfogott katonákból csak november 4-én hatvannégyet helyben kivégeznek, megkezdődik a hadifoglyok Szovjetunióba szállítása, 10-15 ezer magyar letartóztatásáról döntenek. November 7-8-án megkezdődik a kiszállításuk.
– Nagy nemzetközi visszhangja volt ennek…
– A nemzetközi tiltakozásnak köszönhető, hogy leáll az emberek kiszállítása, 860 fő kerül ki Kárpátaljára. A szabadságharc folytatódik Budapesten. Utoljára a Vörös Csepel teszi le a fegyvert, a munkásosztály fellegvára tart ki legtovább a szovjetek elleni harcban. De vidéken is jelentős összecsapások vannak. November közepe, vége az, amikor a Mecsekben a Mecseki Láthatatlanok is befejezik a szervezett ellenállást. Eközben átrendezik a hatalmat, váltás történik a pártvezetésben, döntenek arról, hogy a 24-én miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét leváltják, és egy új bábkormányt állítanak Moszkvában Kádár János vezetésével, és ezt helyezik hatalomba.
– Mit mondanak ezek az események a mának?
– A ma szempontjából fontos, hogy tudjuk: egy népnek volt ereje arra, hogy egy legyőzhetetlen hatalom ellen a szabadságáért, függetlenségéért megindítsa a harcot. Mindennél fontosabb az, hogy szabadon és függetlenül éljünk, egy nép szabadon dönthessen a sorsáról.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Megszüntetik az Erdélyi Riportot
A portál munkatársai azonban önerőből szeretnék folytatni.
Anyagi okok miatt, meghatározatlan időre szünetelteti az Erdélyi Riport működését a hírportál kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Ezt a szerkesztőség tagjai közölték a portálon, a közlemény szerint a kiadó január elsejétől nem finanszírozza tovább az orgánum működését.
A portál munkatársai közölték, kérték a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosították őket, hogy az archívum, valamint a megjelent anyagok elérhetőek lesznek a továbbiakban is.
Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
„Ugyan a kiadó úgy döntött, nincs szükség az Erdélyi Riportra, a szerkesztőség ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzszilván szellemiségű sajtóműhely. Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk” - áll a közleményben.
béel foter.ro

Megszünteti a kiadó az Erdélyi Riportot, a szerkesztőség önerőből folytatja
Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt arról értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont - olvasható az Erdélyi Riport közleményében. Ugyanitt azt is közlik, hogy a szerkesztőség folytatni szeretné a munkát. "Az értesítés nyomán kértük a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget nekünk a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosítottak, hogy archívumunk, a megjelent anyagok, elérhetőek lesznek a továbbiakban is" - írják. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta - ismerteti a közlemény a lap történetét. Emlékeztet, hogy a lap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek (Aranytoll-díj, MÚOSZ tiszteletbeli tagság, MÚRE Nívódíj, Szabad Sajtó-díj, Spectator-díj stb.), a szerkesztők és állandó szerzők a Riport éveiben mintegy harminc könyvet publikáltak, ezek közül jó párat a lapban megjelent publicisztikák, interjúk, riportok alapján. "Az Erdélyi Riport belső és külső munkatársai mellett a hazai és magyarországi szellemi élet számos kiválóságát sikerült szerzőként bevonnunk a lap műhelyébe. A majd másfél évtized alatt felhalmozott értékek méltatlanok arra, hogy egyetlen tollvonással véget vessenek a lap történetének. Nézeteink, világképünk nem változott e másfél évtized alatt, ugyanazokat az értékeket valljuk fontosnak, mint az indulás napjaiban. Létjogosultságunk mellett olyan érveket, kulturális értékeket tudunk felsorakoztatni, melyek minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Ilyen érvünk csak az utóbbi évekből a romániai nemzeti kisebbségeket, illetve magyar szórványközösségeket ábrázoló riportsorozat; ilyen a hazai magyar színházak előadásainak rendszeres szemlézése; a kortárs magyar irodalom és történész szakma legkiválóbb alkotóinak, művelőinek megszólaltatása; a valóban működő civil szervezetek programszerű bemutatása; több nyugat-európai ország kulturális életének, múltjának, jelenének riportszerű bemutatása; az EU intézményrendszere, az Európai Parlament tevékenységének ismertetése helyszíni tudósítások formájában; exkluzív riportsorozat a törökországi kurdok és jezidi menekültek életéről. Véleményünket soha nem az igazság kisajátítóiként fogalmaztuk meg – sem ha dicsértünk, sem ha bíráltunk –, publicisztikáinkat építő viták táptalajának szántuk, abban a hitben, hogy közéletünk éréséhez, színvonalának emelkedéséhez járulunk hozzá. Az általános gyakorlattal ellentétben a legvehemensebb kommentek szerzőivel is igyekeztünk párbeszédet kialakítani, hittünk, hiszünk a sajtó szabadságában, minden esetben szót is emeltünk a szabad sajtóért, nem sejtve, hogy mi maradunk sajtó nélkül szabadon" - áll még a közleményben. A szerkesztőség - Parászka Boróka, Pozman Erika, Simon Judit, Szilágyi Aladár, Szűcs László, Tasnádi-Sáhy Péter- ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzilván szellemiségű sajtóműhely. "Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk" - írják. (hírszerk.) Transindex.ro

Áll a bál az RMDSZ-es sajtónál
Petíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője.
Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont.
A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak.
Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs.
Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg".
Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését.
Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista.
„Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston.
Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó.
Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója.
Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál.
A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről.
Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa
Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz.
Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs
kronika.ro

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

Gordiuszi csomó: kinevezték a régi-új iskolaigazgatókat
Kitart Kósa Mária mellett a Brassai-líceum közössége
Év eleji lendülettel kezdhették meg tegnap tevékenységüket azok az iskolaigazgatók és aligazgatók, akik sikerrel vették a tanügyminisztérium által tavaly ősszel megszervezett versenyvizsgát. A betöltetlenül maradt intézményvezetői tisztségekre a megyei tanfelügyelőségeken tegnap próbáltak megoldást találni. A kolozsvári Brassai-líceum esetében az iskola közössége továbbra is kitart Kósa Mária volt igazgató mellett, ezért a tanfelügyelőség által kinevezett Iszlai Enikő tegnap már be is nyújtotta lemondását. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: lemondása ellenére Iszlai Enikőnek 20 napon át el kell látnia az igazgatói tisztséget, ezt követően viszont új személyt neveznek ki. Az „új” igazgató kérdésünkre elmondta: a tanintézet továbbra is támogatja volt igazgatóját, és megjegyezte: a legújabb minisztériumi rendelet szerint Kósa Mária továbbra is betöltheti igazgatói tisztségét.
Jó sok fejtörést okozhatott a megyei tanfelügyelőségek illetékeseinek, hogy megoldást találjanak azon tanintézmények gondjaira, ahol az őszi iskolaigazgatói versenyvizsgára nem jelentkezett senki, vagy a jelentkező sikertelenül vizsgázott. A pár nappal ezelőtt kibocsátott tanügyminisztériumi rendelet – miszerint azokban az iskolákban, ahol nem volt jelentkező, vagy az illető személy nem érte el a szükséges pontszámot, az igazgató továbbra is megőrizheti tisztségét – sem oldotta meg a „gordiuszi csomót”.Például a Brassai-líceum esetében a tanári kar javaslatára Iszlai Enikő volt aligazgatót nevezte ki a megyei tanfelügyelőség, ám a pedagógus a kinevezését követően be is nyújtotta a lemondását.
– A Brassai-líceum tantestületének javaslata Kósa Mária volt, akinek ősszel nem sikerült a versenyvizsgája. Mivel egy előző tanügyminisztériumi rendelet szerint a sikertelenül vizsgázók nem tölthetik be az igazgatói, esetenként az igazgatóhelyettesi tisztséget, ezért elvállaltam az igazgatóságot, de a legújabb tanügyminisztériumi rendelet ezt a tilalmat feloldotta. A Brassai-líceum tanári kara ezért reméli, hogy Kósa Mária továbbra is betöltheti az iskolaigazgatói tisztséget, mivel mindannyian nagyon tiszteljük, és szeretnénk, ha visszaállna a régi rend – nyilatkozta lapunknak Iszlai Enikő.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: felmondása ellenére húsz napig Iszlai Enikő tölti be a Brassai-líceum igazgatói tisztségt, és ezt követően dönt a tanfelügyelőség arról, hogy elfogadja vagy nem Iszlai lemondását. Hozzátette: lát esélyt arra, hogy Kósa Mária visszakerüljön a Brassai-líceum élére. 
– A legújabb tanügyminisztériumi rendeletnek vannak jó oldalai is, hiszen ennek tulajdoníthatóan lett igazgatója és igazgatóhelyettese kilenc Kolozs megyei tanintézménynek. Az új iskolaigazgatói versenyvizsgát állítólag idén augusztusban szervezik meg, de még nem lehet tudni, hogy milyen módszertan alapján – közölte lapunkkal Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Megoldódni látszik a Körösfői Kós Károly Általános Iskola helyzete is – ahol az addigi igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára –, mivel a tanfelügyelőség elfogadta a tantestület javaslatát, és kinevezte igazgatónak Török-Kis Erikamatematikatanárt.
A tanügyminiszter döntésére az elnöki hivatal felháborodottan reagált, arra figyelmeztetett: súlyos következményei lehetnek a vizsgált elbukó igazgatók tisztségbe való visszahelyezésének. Pavel Năstase tanügyminiszter azzal indokolta a döntést, hogy ily módon akarják feloldani a patthelyzeteket bizonyos tanintézményekben.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Egyre nő a segítők száma (Farkasordító hideg)
A szombattól beköszöntött nagyon hideg időjárás miatt napról napra nő a segíteni szándékozók száma. Sepsiszentgyörgyön igen sokan csatlakoztak a Máltai Szeretetszolgálat által indított „segítő körúthoz” adományokkal, a Karcsi konyhája vendéglő melegedőként is üzemel tegnaptól, illetve az Andrei Mureșanu Színház folytatja a Győzd le a fagyot a TAM-mal! kampányát. A hatóságok is felkészültek, összeszedik a hajléktalanokat, és meleg helyre szállítják őket.
A Máltai Szeretetszolgálat által működtetett Csíki negyedbeli menhely munkatársai két nőről tudnak, akik egy dobkályhával egyelőre megoldják a fűtést, és nem hajlandóak bevonulni a menhelyre. A pár, amelyről lapunkban is írtunk, egy látássérült férfi és az őt gondozó nő, akik a Bertis lerakat közelében található egykori transzformátorházban húzódtak meg eddig, végül úgy döntöttek, mégis élnek a lehetőséggel, és a farkasordító hideg beálltával bevonultak a menyhelyre. Székely Róbert, a menhely vezetője érdeklődésünkre elmondta: mintegy 37–38 személy húzódik be hozzájuk, az intézményben egyébként hatvan személy fogadását tudják megoldani. A hatóságok szombat éjjel két személyt hoztak be hozzájuk, akiket az utcán találtak, tegnap hajnalban viszont senkit, vélhetőleg azért, mert lassan elfogytak a kint éjszakázók. Székely Róbert továbbá elmondta: tegnap este megismételték a szombati segítő körútjukat, amely során nemcsak meleg teát, pokrócokat vittek a még kint lévőknek, hanem, miután pénzbeli adományt is kaptak, most főztek is nekik. Szombaton a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei felhívást tettek közzé a Facebook közösségi portálon, amely nyomán igen sokan ruhákkal, pokrócokkal segítették a hajléktalanokat, az adományokat nem is sikerült mind kiosztani, tegnap folytatták az akciót.
A katasztrófavédelmi felügyelőség közlése szerint az elmúlt napokban a csendőrség és rendőrség egységeivel közösen összesen öt hajléktalant szedtek össze a városból, akiket a megyei kórház sürgősségi osztályára szállítottak be. Tekintve, hogy megyeszinten az elmúlt napokban nagyon hideg volt (a hőmérséklet helyenként megközelítette a -30 Celsius-fokot), a hatóságok felkérik a lakosságot, hogy amennyiben hajléktalanokat látnak, hívják a 112-es egységes segélyhívó számot, annak érdekében, hogy az elsősegélyért felelős csapatok szedjék össze és meleg helyre tudják őket szállítani. A felügyelőség emellett felhívja a figyelmet, hogy lehetőleg megfelelően öltözve menjünk a szabadba (elkerülve a test túlmelegedését is), a végtagokat fokozottan óvjuk, óvakodjunk attól, hogy túlfűtött helyiségekből hirtelen a szabadba kerüljünk, illetve a sérülések elkerülése végett igyekezzünk olyan lábbeliket hordani, amelyek nem csúsznak.
A hatóságokon és a szeretetszolgálaton kívül többen is összefogtak a megyeszékhelyen, hogy a lehetőségeik szerint segítsenek a rászorulókon. Az Andrei Mureșanu Színház hétfőn indította Győzd le a fagyot a TAM-mal! kampányát, amely keretében az intézmény székhelyén a ruhatárban ruhaakasztót helyeztek el, ahol naponta 9 és 16 óra között ott lehet hagyni a feleslegessé vált kabátot, hogy a rászorulók elvihessék. Emellett önkéntesek is járják a város utcáit, akik a már beérkezett télikabátokat eljuttatják a megfelelő helyre. Anna Maria Pop, az intézmény vezetője szerint az ötletet külföldről vették.
Tegnap a Kós Károly utcában található Karcsi Konyhája vendéglő is elindította jótékonysági akcióját. A Facebookon közzétettek szerint, amíg a most tapasztalt erős hideg tart, „a vendéglő ajtaja nyitva azoknak is, akik nem akarnak fogyasztani különösebben, csak át vannak fagyva, fázva”. Bárki betérhet, melegedhet, illetve egy citromos teát is elfogyaszthat ingyen – olvasható a felhívásban. Emellett Bágyok Károly tulajdonos saját ruhatárából három meleg kabátot, két pulóvert, négy pár meleg zoknit, valamint két sapkát is felajánlott elvitelre. A vendéglő 10-től este nyolcig tart nyitva.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem szűnik meg a Peda jogi státusza
Nem szűnik meg a Benedek Elek Pedagógiai Líceum jogi státusza, de több változást is tartalmaz a Székelyudvarhely oktatási hálózatának szerkezetéről szóló új terv, amelyet az önkormányzat a héten küldött el a megyei tanfelügyelőségnek.
A terv szerint átcsoportosítások lesznek a napközik esetében, ám Lőrincz Edit, az önkormányzat oktatási szakbizottságának elnöke szerint ebből semmit nem fognak érezni az állami napközikbe járó gyerekek, sem szüleik – „csupán más írja alá a papírokat”, hiszen adminisztratív okok miatt történnek a módosítások.
„Nem működhet önálló jogi státusszal óvoda, ha 150 alatti gyereklétszámmal rendelkezik, éppen ezért szükséges volt az átcsoportosítás, hiszen volt olyan intézmény, amelynek megmaradása kérdésessé vált a jogszabály miatt, holott szükség van rá” – magyarázta Lőrincz Edit, hozzáfűzve, arra figyeltek a terv kidolgozásakor, hogy a város összes körzetének legyen napközije.
Elmondása szerint a Ficánka Napközi Otthon esetében merült fel, hogy az előkészítő osztályba készülő gyerekek miatt nem lesz meg a működéshez szükséges létszám, noha a Csereháton lakó gyerekek többsége oda kerül. Az új terv szerint a Ficánka a meglévő mellett még egy óvodai csoportot indít a Budvár Szociális Központban, a Csereháton pedig tipegő csoport indul, illetve terveznek egy vegyes csoportot is.
A Bethlen Gábor utcai Napsugár Napközi Otthon három tagóvodával rendelkezik, az egyik a Tamási Áron utcában, a másik pedig Szombatfalván van, így földrajzilag is távol esnek egymástól, ezért adminisztratív szempontból módosítottak. A Villanytelepi Napközi Otthonhoz átkerült a Bethlen Gábor 10. szám alatt működő Napsugár Napközi Otthon, a jelenleg a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségében működő Csicsergő napközit pedig a Malom utcai Zsibongó napközihez rendelik hozzá jogilag – tájékoztatott Lőrincz Edit.
A Wesselényi Miklós utca 15. szám alatt lévő szombatfalvi napközi, amely eddig a Napsugár Napközi Otthon alárendeltségébe tartozott, jövőtől a Nicolae Bălcescu utca 2. szám alatti Eszterlánc Napközi Otthonhoz kerül. A Csillagvár és a bethlenfalviKipi-kopi Napközi Otthon esetében nem lesz változás.
„Nem volt kényszer, nem volt erőszak, maguk között beszélték meg és hozták meg a döntést az igazgatók, hozzáállásuk példaértékű volt, ennek köszönhetően jött létre hat erős napközi” – mondta Lőrincz Edit. Hozzátette, hogy a Napsugár Napközi Otthon korábbi igazgatója, Bunta Gyöngyi idén nem indult az igazgatói versenyvizsgán, de a tanév végéig még ő vezetheti a napközit. Azt is elmondta, hogy az igazgatók megegyeztek abban, egymás körzetéből nem „halásszák” el a gyerekeket.
A Kósba költözik az asszisztensképző
A következő hetekben végleges döntést hoznak arról is, hogy a Tamási Áron Gimnázium alárendeltségéből a Kós Károly Szakközépiskolába „költözzön” az Egészségügyi Technikum.
„Az lenne a cél, hogy önálló intézményként működjön az asszisztensképző, erre is keressük a megoldást, ám egyelőre arról szólnak a tárgyalások, hogy a helyszínt áthelyezzük a Kós Károly Szakközépiskolába” – mondta Lőrincz.
Ennek egyik oka, hogy így felújított termekben, „jó kabinetrendszerben” tanulhatnak a technikum tanulói, illetve ezzel „tehermentesítenék” a Tamásit is. „A Kós nagyon szívesen fogadja a technikumot” – fogalmazott Lőrincz Edit. A költözésről a végső döntést az asszisztensképző vezetősége hozza meg. A városháza a tanfelügyelőségtől néhány hetes halasztást kért az oktatási hálózat tervének végleges kialakítására.
A városháza egy átfogó felmérést is megrendelt az oktatási stratégia kidolgozásához. „Mivel nem voltak egyértelműek a vélemények, és néhány intézményvezető részéről elhangzott felvetések nagy port kavartak, a városháza egy külső szakmai csoportot kért fel az oktatás felmérésére” – mondta Lőrincz Edit.
A hivatal közleménye szerint az új városfejlesztési tervek részeként alakítják ki az új oktatási stratégiát, ezért fókuszcsoportos megbeszéléseket is tartottak, és közel száz szakember véleményét kérdezték meg. Továbbá március 15-éig egy tanulmányt is készítenek a diákok és szülők elvárásairól, a vállalkozások igényeiről, valamint az oktatási egységek tanári állományáról és felszereltségéről. A tanulmány eredményeit hosszú távon, legalább öt-tíz évre alkalmaznák a városi iskolahálózat megszervezésében.
Huszonöt tanegység, nyolcezer gyerek
Jelenleg a székelyudvarhelyi iskolahálózat 25 oktatási intézményből áll, melyekbe összesen 8155 diák jár – derül ki a tájékoztatóból, amit a polgármesteri hivatal sajtóosztálya küldött szerkesztőségünkbe. Hét önálló jogi személyiséggel rendelkező, állami finanszírozású napközi otthon, egy, a Kerekerdői Katonai Alakulathoz tartozó napközi, egy magánóvoda, négy általános iskola, nyolc középiskola, a Sportiskola és a Cimbora Ház alkotja az udvarhelyi oktatási hálózatot.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Tőkés újévi fogadása: „Az örök megújulás jegyében"
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított, több mint két évtizedre visszatekintő hagyomány jegyében 2017 elején is megrendezték Nagyváradon az újévköszöntő ünnepélyt, mégpedig január 14-én – közölte az EP-képviselő sajtóirodája.
Eredeti célkitűzésének megfelelően a rendezvény a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit és szolgálattévőit hivatott közösségbe vonni, illetve hitünk és nemzeti öntudatunk szellemében útjára bocsátani az új esztendőt. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke meghívására idén is sokan jelentek meg a Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE) otthont adó egyházkerületi székház dísztermében, ahol a Szózat eléneklése után Török Sándor egyházkerületi főjegyző, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a vendégeket, majd felkérte Nemes Csaba református lelkipásztort, főtanácsost, az Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselőjét az újévköszöntő igei beszédre.
Az est házigazdája, Tőkés László újévnyitó beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmait és azok mibenlétét, jelentőségét, horderejét járta körül, majd visszatekintve a mögöttünk hagyott 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének – szűkebb és tágabb pátriánkra való kitekintéssel, a teljesség igénye nélkül –, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. Felidézte egy-egy tavalyi kerek évforduló kapcsán Márton Áron, Jakó Zsigmond és Jakabovits Miklós alakját, akiknek emlékévet, emlékkonferenciát és életmű-kiállítást szentelt nemzeti közösségünk. Szót ejtett a magyar forradalom és szabadságharc hőseiről is a lezárult 1956-os emlékév kapcsán. A jól elvégzett munka, az esetleges sikertelenségek és a ránk váró feladatok hármas összefüggésében végzett számbavétel során felhívta a figyelmet: a közjó szolgálata nem tehető múlt időbe. Méltatta azon jeleseinket, akik sokrétű közszolgálatot végeznek a polgári, politikai, egyházi életben, az oktatás és művelődés területén, a közélet bármely pászmáján. Külön is említette a valóban „civil” szervezeteket, az öntevékeny közösségeket, továbbá a demokráciaközpontokat és honosítási irodákat, valamint azon szervezeteket, amelyeket az évek során A Közjó Szolgálatában Díjjal tüntettek ki az újévi fogadásokon.
A püspök sorra köszöntötte a meghívottakat, köztük az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőit, a PKE és az egyházak képviselőit, a polgári élet jeleseit, valamint munkatársait, segítőit. A köszönet és hála hangján szólt mindenkihez, külön kiemelve „főtámogatóinkat”, a magyar kormányt, az Országgyűlést és a Nemzetpolitikai Államtitkárságot.
A 2017-es évre nézve Isten áldását és erejét kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt«, »alkalmas és alkalmatlan időben«, kedvező és kedvezőtlen körülmények között, hitünk és nemzetünk, nagyváradi és erdélyi-partiumi népünk iránti odaadással és hűséggel töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”.
Három latin szállóige vezéreljen bennünket ebben a szolgálatban – mondotta Tőkés László. A „De profundis clamavi ad te Domine” zsoltárvers mint adventi ige a nyomorúság, a bűn, az elnyomás mélységéből szabadulást kereső, lehúzó sorsa fölé emelkedni vágyó ember fohásza Istenéhez. S míg 1956-ben „egy nép kiáltott” a mélységből, fél évezreddel ezelőtt „az egyház babiloni fogságából” egész Európa kiáltott így. Kisebbségi létünkben ezt tettük számtalanszor – emlékeztetett a püspök. A reformáció idei jubileumi emlékévében is csak az Istenbe vetett állhatatos hit és remény jegyében mondjuk: „Dum spiro, spero” (amíg lélegzem, remélek) – látván azt a sokrétű globális válságot, ami az emberiséget sújtja, beleértve Európát és Romániát. Kontinensünk az özönvízszerű migrációval, eme újkori népvándorlással küszködik, országunk a megbicsaklott rendszerváltással és posztkommunista visszarendeződéssel. Általános politikai és erkölcsi válságnak vagyunk szenvedő alanyai, mivel a hatalom és az anyagi javak bálványozásában megvakult vezetőink és hamis prófétáink vesztükbe kormányozzák népeinket – élt egy újabb bibliai párhuzammal Tőkés László. Aki végül minden nyomorúságunk dacára – kisebbségi jogfosztottság, nagyméretű elvándorlás, demográfiai válság, falvaink elnéptelenedése, társadalmi megrekedtség stb. – az örök megújulás jegyében idézte harmadikként a „Vivat, crescat, floreat!” (éljen, nőjön, virágozzon) latin jókívánságot, nemzetünkre, családjainkra, ifjúságunkra vonatkoztatva. Hitünk győzelmét hirdetve, kincseinket óvva, jövőnket építve kell megoldást és kiutat találni helyzetünkből – zárta újévi köszöntőjét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke.
Az est díszvendégeként Szászfalvi László csurgói református lelkipásztor, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának kereszténydemokrata alelnöke a magyar kormány és törvényhozás üdvözletét tolmácsolva mondott igei alapú, de számos politikai összefüggésre rámutató köszöntőbeszédet. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézte Pál apostolt annak kapcsán, hogy minő kihívások előtt áll a nemzet, Magyarország, Európa, miközben számos pozitívumot mutathatunk föl. Többek között a magyar nemzetpolitikában végbement paradigmaváltást, a határok fölött nemzetegyesítés folyamatát, az ország megvédésére tett erőfeszítéseket említette. 2017 kiemelkedő jubileumait sorolva – az új esztendő a reformáció, Szent László király, Arany János emlékéve, közvetlen partiumi kötődésekkel – az előtte szólóval egybehangzóan biztatott: nagyon gazdagok vagyunk, csodálatos örökségünk pedig kellő alap a megújuláshoz is.
A továbbiakban sor került A Közjó Szolgálatában Díj ünnepélyes átadására, idén a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete érdemelte ki, laudációt Tolnay István egyetemi tanár, az Alapítók Tanácsának alelnöke mondott. Ezen ünnepi alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kós Károly Díját is Lászlófy Pál tanárnak, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábbi, jelenleg tiszteletbeli elnökének, akinek pályáját és munkáját utóda, Burus Siklódi Botond RMPSZ-elnök vázolta és méltatta.
A program zenei intermezzóit Imre Kamilla másodikos elemista, az Il Pastor Fido együttes és váradi zenetanárok-kántorok egy csoportja szolgáltatta. A kislány rábaközi dalcsokorral, a felnőttek barokk muzsikával, illetve szatmári újévi kántáló énekekkel örvendeztették meg hallgatóságukat.
Az új esztendei pohárköszöntőt Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke mondta el. A fogadásra érkezettek a PKE Diákszervezete részére ajánlhatták fel adományaikat.
itthon.ma//erdelyorszag

A PKE diákszervezetét és Lászlófy Pált is kitüntették
Újév-köszöntő ünnepséget tartott NagyváradonTőkés Lászó európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke. 
A szombati eseményen átadták a Közjó Szolgálatában Díjat, amelyet ezúttal a Partiumi Keresztény Egyetem diákszervezete érdemelt ki, Lászlófy Pált, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnökét pedig az EMNT Kós Károly-díjával tüntették ki.
Tőkés beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmáról és jelentőségéről beszélt, majd visszatekintve a 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. A 2017-es évre vonatkozóan Isten áldását kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt« töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”.
A Barabás Balázs által szerkesztett műsor Zákonyi Botond történésszel, Magyarország bukaresti nagykövetével forgatott az Ilfov megyei községben. Az 1956-os magyar forradalom leverése után itt tartották őrizetben Nagy Imrét és társait. Mivel a helyszín a román belügyminisztérium felügyelete alá tartozik, a román hatóságok ritkán adnak engedélyt ott filmezni, így valószínűleg a Digi 24 az első, amely 1956 témájában forgathatott tévés anyagot.
A műsorban Zákonyi Botond többek között 1956-ról és Nagy Imréék elhurcolásáról beszél, felidézi az akkori események romániai visszhangját. Mint ismeretes, annak idején több ezer embert tartóztattak le, mert támogatta a magyarországi forradalmat, néhányukat ki is végezték. Az 1956-tal és Nagy Imréék snagovi fogságával foglalkozó Diplomata útlevél című műsort szombaton 22.30 órától sugározza a Digi 24 hírtelevízió.
Krónika (Kolozsvár)

Belvárosi elemi iskolát alapítanának (Sepsiszentgyörgyi oktatás)
A sepsiszentgyörgyiKós Károly Szakközépiskola jelenlegi épületében új belvárosi elemi iskolát hozna létre a helyi önkormányzat, ez azt jelentené, hogy a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 2018 őszétől feladná a szóban forgó osztályait, és az új létesítményben indulnának a kezdő osztályok. Ezt tegnap Antal Árpád polgármester jelentette be az érintett két iskola több mint harminc tanítójának jelenlétében tartott találkozón.
A pedagógusok egyetértettek a jelenleginél jobb körülmények kialakítása miatt hozott döntéssel, de nem mondanának le a nevezett iskolákhoz tartozásról, ragaszkodnak a Székely Mikó és a Mikes Kelemen név szellemiségéhez, ugyanakkor féltik a katedrájukat, tartanak az őket érintő bizonytalanságtól.
A polgármesteri hivatal gyűléstermében tartott találkozón Szőcs Levente, a megyei nevelési és erőforrásközpont vezetője és Brassai László, a megyei nevelési tanácsadó központ igazgatója ismertette a nemrég készített felmérés eredményét, miszerint a megkérdezett sepsiszentgyörgyi diákok, szülők és pedagógusok egyformán negatívnak értékelték a belvárosi iskolák szűkös udvarát, tornatermét, a nagy létszámú osztályokat, legtöbben a jelenlegi helyzet változtatása mellett tették le voksukat. Keresztély Irma korábbi főtanfelügyelő, a találkozó moderátora elmondta, a helyi önkormányzat nem saját fejétől javasol változtatást a helyi oktatási rendszerben, hanem szakemberektől kért vélemények alapján.
Antal Árpád polgármester hat pontban foglalta össze a javaslat pozitívumait: ha az érintett két iskolának nem lenne elemi tagozata, akkor tarthatna felvételit az V. osztályba, ami azt jelentené, hogy felvehetne olyan gyermekeket is, akik korábban nem voltak az iskola tanulói, és faluról is bejuthatnak a jól felkészült diákok; a jelenleginél jobb körülményeket tudnak biztosítani a gyermekeknek, tágasabb tantermeket és udvart; az érintett két iskolában felszabadult termekben laboratóriumokat tudnak berendezni; nem lesznek összezárva a 6 és a 18 éves gyermekek egy intézményben, ami főként a mellékhelyiségek használatánál fontos; könnyebb a megközelíthetősége a park fölötti iskolának, mint a jelenlegieknek, és több a parkolási lehetőség; az összevont elemi iskola vezetésében tanítók vennének részt, ami pozitívan hatna ki az egész intézményre. A városvezető azt javasolja, az átalakítást 2018 őszén kezdjék, amikortól nem indítanának elemi kezdő osztályokat a nevezett két iskolában, és az új intézmény viselné a Kós Károly Belvárosi Elemi Iskola nevet.
A jelen lévő tanítók aggályaira, kérdéseire válaszolva Antal Árpád elmondta: a szóban forgó épületet az igényeknek megfelelően alakítanák át, a harminchárom osztályból, amennyi jelenleg működik a két iskola elemi tagozatán, annyi maradna meg, amennyire igény van, de arra gondot fordítanának, hogy mindenképpen 300 fölött legyen a diáklétszám, hogy önálló iskolaként működhessen. A városvezető arról biztosította az érintett pedagógusokat, az átszervezés miatt senkit nem ér veszteség, ha van elegendő gyermek, ugyanannyi előkészítő osztály indulhat az új iskolában, mint a jelenlegi kettőben együttvéve.
A tanítók többsége nem értett egyet azzal, hogy új elemi iskola jöjjön létre a jelenlegi felállás helyett, mert féltik a presztízsüket, szerintük nem mindegy a szülőknek, hová íratják a gyermekeiket, és a tanítóknak is fontos, hogy milyen iskolanévvel vesznek részt a versenyeken. Sokan attól tartanak, az összevonás leépítéssel is járhat, azt pedig többen vallották, túl korai a gyermekeket a IV. osztály végén felvételiztetni, mások azt vetették fel, a szóban forgó átalakítás miatt a szülők jó hányada már kezdettől a város egy másik I–VIII. osztályos iskolájába íratná gyermekét, hogy a folytonosság biztosított legyen legalább nyolcadik végéig.Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója azt hangsúlyozta: minden gyermek fontos, minden gyermeknek meg kell adni az esélyt, hogy V. osztálytól a Székely Mikó Kollégiumban vagy egy másik neves iskolában tanulhasson, ezért támogatja a felvételit elemi után. Már István, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója jelen lévő pedagóguskollégáihoz hasonlóan  ragaszkodna a Mikes-iskola önállóságához előkészítőtől tizenkettedikig, de a tantestület azt nem tartaná rossz ötletnek, hogy az egyik városközponti nagy iskola elemi tagozata átköltözzön a Kós Károly tervezte épületbe, a másiknak pedig tágasabb tér maradna a jelenlegi épületen belül és kívül.Sem az érzelmi megközelítés, sem az a javaslat, hogy – önállóságukat megtartva – a két iskola elemi osztályai költözzenek a jelenlegi Kós Károly Szakközépiskola helyére, nem életképes, mert nem működhet két intézmény egy födél alatt – szögezték le a városvezetés jelen lévő tagjai, a polgármester ellenben megígérte, legközelebb a helyszínen mutatja be az átszervezés konkrét lehetőségeit, előnyeit.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Barabás Miklós Céh országos kiállítása
A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Barabás Miklós Céhhel és a Minerva Kulturális Egyesülettel közösen, meghívja Önöket a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállításának megnyitójára, amelyre  január 20-án, pénteken 17 órától kerül sor a Művészeti Múzeum időszaki kiállítóterében (földszint). 
Az erdélyi magyar képzőművészek Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, valamint Bánffy Miklós támogatásával 1929-ben hozták létre érdek- és értékvédelmi szervezetüket, a Barabás Miklós Céhet, amely a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével bizonyította életképességét. Az 1944 utáni kedvezőtlen történelmi-társadalmi változások nyomán a szervezet kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, hogy aztán 1994-ben Abodi Nagy Béla festőművész, nyugalmazott egyetemi tanár és Kós András szobrászművész, nyugalmazott egyetemi tanár kezdeményezésére alakuljon újjá.
A szervezet célja az érdekvédelem mellett továbbra is az etnikum szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok felszínre hozatalának elősegítése és kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása, a minőség elsődleges szerepének a hangsúlyozása.
A kezdetben mintegy félszáz művész részvételével újjáalakult, Kolozsvár-központú országos szervezet taglétszáma mára másfél százra növekedett, és tevékenységének eredményességét igazolják tagjainak hazai, valamint külföldi elismerései, a sikeres egyéni és csoportos tárlatok, tematikus rendezvények, kerekasztal-beszélgetések, az elhunyt céhtagok emlékének megőrzése és ápolása. 
Kitartó, hosszas próbálkozás és rangos hazai és külföldi szereplések után a Barabás Miklós Céh most először mutatkozik be a Kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) is. A kiállítás megnyitóján felszólal majd dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum menedzsere; Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke; Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke; dr. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke; Németh Júlia műkritikus és dr. Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Két szakiskola összeolvad (Vihart kavart a beiskolázási terv)
Másfél órán keresztül vitatkoztak a sepsiszentgyörgyi tanács tagjai a következő (2017/2018-as) tanév beiskolázási tervéről, mielőtt – a román és az EMNP-s tanácstagok ellenszavazatával – elfogadták a tegnapra összehívott rendkívüli ülés napirendjén levő egyetlen határozatot. A legfontosabb módosítás az, hogy a Kós Károly Szakközépiskolát a Puskás Tivadar-szaklíceum szerkezetébe tagolják be (diákokkal, tanárokkal és az Európai Alapokból felújított Gyár utcai műhelyekkel és tantermekkel együtt); a második lépés a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályainak átköltöztetése a Kós Károly nevét viselő, általa tervezett iskolába, és fontolóra veszik a Constantin Brîncuşi Szakközépiskolának a Berde Áron-iskolához való csatolását is.
Ez azonban később lesz, egyelőre az első lépés is nemtetszést keltett. Bálint József EMNP-s, Rodica PârvanSZDP-s és Vasile ComăneciNLP-s tanácstag először azt tette szóvá, hogy a tervezetet – 88 oldalas mellékletével együtt – kedd este 10 után kapták meg, éjjel kellett áttanulmányozniuk, az ismerős szülők, pedagógusok véleményét kikérniük, hogy szerda reggel 10 órakor a szakbizottsági ülésen (amelyről Rodica Pârvant tíz perccel a megkezdése előtt értesítették) hozzá tudjanak szólni. Ez a kapkodás más esetben sem üdvös, de ilyen horderejű kérdés esetében különösen káros – vélekedtek. Válaszul Antal Árpád polgármester elmondta, hogy a soros tanácsülések minden hónap utolsó csütörtöki napján délben kettőkor kezdődnek, a rendkívülieket azonban a körülmények alakulása szerint hívják össze; a szakbizottsági ülések időpontjáról a bizottsági elnökök döntenek. A kései meghívás valóban mulasztás, ezért Sztakics Éva alpolgármester kért elnézést hivatali munkatársai nevében.
Átszervezés kis költözködéssel
Ugyancsak Sztakics Éva ismertette a beiskolázásra vonatkozó határozattervezetet is. Elmondta: a közoktatás megfelelő feltételeinek biztosítása az önkormányzat hatáskörébe tartozik, amelynek kötelessége észszerűen kihasználni a helyi adottságokat, és egyenlő feltételeket biztosítani minden iskolás gyermeknek. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a Kós Károly-iskolában sok az üres hely, miközben a Mikó és a Mikes elemistái szűk épületben, szűk termekben, szűk udvaron szoronganak, még a bentlakásban is osztályokat kellett kialakítani, ráadásul parkolni sem tudnak a gyermekeiket szállító szülők. Ezzel az állapottal az érintett szülők és pedagógusok is elégedetlenek, többségük egyet is értene azzal, hogy átköltözzenek a tágas és szépen felújított Kós Károly-iskolába, csak azt szeretnék, hogy a régi, neves középiskolákhoz tartozzanak továbbra is. Erről hétfőn széles körű megbeszélést is tartottak (erről Belvárosi iskolát alapítanának címmel lapunk keddi számában tudósított). A javaslat egyébként egy tavaly megrendelt, szakemberek által elkészített, átfogó tanulmányon alapszik, a cél a helyi oktatás minőségének javítása. Lényegében egy átszervezésről van szó, ami némi költözködéssel jár – magyarázta.
Nem ez a megoldás
A diáklétszám 25 év alatt felére csökkent, és ez mindent eldönt – vélekedett Bálint József, aki szerint ezt a problémát már öt éve seprik a szőnyeg alá a sepsiszentgyörgyi tanácsban, és most igen hirtelen akarják megoldani. Amikor a gyermekek fogyni kezdtek, az elméleti líceumok létszámát nem csökkentették, csak a szakiskolák ürültek ki sorra: tizenegy év alatt a hétből mindössze négy maradt, és ez meglehetősen fonák helyzetekhez vezetett: az elméleti osztályokban csökkent a színvonal, a szakiskolákba már alig jutott valamirevaló diák. Ez öt-hat éve változott meg, de bizonyos dolgok már elvesztek: például a középszintű mezőgazdasági képzés megszűnt, de most már van felsőfokú, és ugyanabban az épületben. Talán jobb lett volna mindent arányosan zsugorítani, vagy kisebb létszámú osztályokat indítani, ahol több idő jut egy-egy gyermekre. Most is inkább bővíteni kellene a szakmai képzések palettáját, nem szűkíteni, és főleg nem azért, hogy több száz gyermeket és szülőt sétáltassanak naponta a központba; lehet lakónegyedi iskolákban is tanulni – érvelt. Végül így összegezett: aki az oktatáson spórol, az a jövőt számolja fel.
A gyermekek érdekei
Az önkormányzat egy választ próbál megfogalmazni azokra a kérdésekre, amelyeket a mikós és mikeses szülők és pedagógusok tettek fel, tehát lényegében egy alulról jövő kezdeményezésre keres megoldást – válaszolta Antal Árpád, hangsúlyozva, hogy elsősorban a gyermekek érdekeit nézik, azt, hogy mindenkinek egyenlő, jó iskolai körülményeket biztosítsanak. Nem a városvezetés akar központi elemit, a szülők azok, akik minden kiskaput kihasználva, ideiglenes lakcímeket készíttetve oda akarják járatni gyermekeiket. A Kós Károly Szakközépiskola kényelmesen elfér a Puskás Tivadar épületeiben, a mikós és mikeses kisdiákok számára pedig „ötcsillagos” új iskolát lehet kialakítani az Erzsébet park fölött. Ez már csak azért is indokolt, mert mindkét líceumot fel fogják újítani, és a jelenlegi zsúfoltságukban ez nagyon nehézkes lenne. Ebben a két iskolában arra is van igény, hogy az ötödik osztályba iratkozókat megszűrjék, tehát a máshonnan jövő, tehetséges gyermekek is esélyt kapnának arra, hogy valamelyik neves belvárosi tanodába kerüljenek. Egy új elemi iskola alapításával lehetőség nyílik egy ugyanolyan nagy nevű intézmény kiépítésére – fejtette ki, és hangsúlyozta: az átköltözéssel az érintettek egyetértenek, csak jogilag kell még rendezni az egészet. A szakoktatásra is figyelnek, azt is tudják, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskola nem a helyi piacra képez munkaerőt, hanem más megyékbe exportálja diákjait.
Román tiltakozás
A Brâncuşi végzősei az itteni szegénység miatt vállalnak másutt munkát, de arról szó sem lehet, hogy a Berde Áron-iskolával összevonják, az átszervezéssel az etnikai tényezőt is figyelembe kell venni – jelentette ki Rodica Pârvan, aki szerint az összevonások miatt ürültek ki a sepsiszentgyörgyi iskolák. Elég fájdalmas, hogy egyiket a másik után számolják fel, de a románok ragaszkodnak ahhoz, hogy óvodájuk, elemi iskolájuk, elméleti és szaklíceumuk legyen, és ezért körömszakadtáig, „a miniszter ajtajáig” is harcolni fognak – szögezte le, hangsúlyozva, hogy őt ugyan semmiféle észszerűségi dumával nem fogják meggyőzni, tudja jól, hogy „ez nem Ialomiţa megye”. Ha két magyar iskolát egyesítenek, az összevonás, de ha egy román iskolát csatolnak egy magyar iskolához, az felszámolás – fejtette ki. Véleményéhez párttársa, Adrian Cochior és a liberális Vasile Comăneci is csatlakozott, utóbbi szerint a szülőkre kell bízni, hogy iskolát válasszanak gyermekeiknek, nem felülről kell dönteni.
Dönteni kell
Ha a helyi románok egyetértenek abban, hogy külön óvodát és iskolát akarnak Sepsiszentgyörgyön, az megvalósítható, de azt jelenti, hogy a lakónegyedi iskolák román tannyelvű osztályait felszámolják, már ahol vannak, mert a Csíki negyedben már évek óta megszűntek, a szülők a Mihai Viteazul Főgimnáziumba vitték gyermekeiket – felelte Antal Árpád, aki szerint jelenleg közel hat előkészítő osztályra való gyermeket kívánnak román osztályba beíratni. Ezek lehetnek egy iskolában, de a román közösség tanácsi képviselőinek kell dönteniük arról, hogy melyik marad meg – magyarázta. Javaslatát a román frakció elhárította, az RMDSZ frakcióvezetője, Miklós Zoltán pedig arra figyelmeztetett, hogy most csak a Kós Károly-iskolának a Puskás Tivadarhoz való csatolásáról kell dönteni. József Álmos hozzátette: nem kell félni attól, hogy leszűkül a szakoktatás, egy osztály keretében négy-öt szakma is tanulható, például a zeneiskolában is vannak közös órák és külön foglalkozások a hangszerek szerint. Bálint József ezek után is a Kós Károly Szakközépiskola önállósága mellett foglalt állást, Rodica Pârvan javasolta, hogy a szaklíceumi diákok szüleit is kérdezzék meg, Sztakics Éva pedig elmondta, hogy nem lehet elnapolni a szavazást, mert január 25-én le kell adni a minisztériumban a beiskolázási tervet, és addig még különböző formaságoknak is teljesülniük kell.A szavazás előtt Antal Árpád még elmondta: a gyermeklétszám csökkenése országos gond, a meglévő helyzetet kell kezelni a lehető legjobban. Minden változási javaslat ellenállást szül, nagyon sok empátiára, türelemre, egyeztetésre van szükség a megvalósításukhoz, de már sok olyan, kezdetben népszerűtlen döntést hozott a tanács, ami utólag jónak bizonyult. A Csipike Óvoda ügye sokkal hevesebb vitát váltott ki, de később a leghangosabb ellenzői is belátták, hogy a gyermekek jobban jártak, igaz, már nem a széles nyilvánosság előtt, hanem szűk körben. A főteret is sokan bírálták, de azóta belakták, megszerették az emberek, és meggyőződőse, hogy az új elemivel is ez fog történni, végül mindenki elhiszi, hogy nincs semmilyen hátsó szándék a döntés mögött, a gyermekek érdekeit nézik, a szülők és pedagógusok megkeresésére válaszolnak. Ideális megoldás nincs, de a világ változik, és ehhez időnként alkalmazkodni kell...A beiskolázási tervre vonatkozó határozatot végül tizenegy igenlő és hat ellenszavazattal fogadták el.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Költözne, de önálló maradna (Kós Károly Szakközépiskola)
A 380 diákkal és a bedolgozó oktatókkal együtt hatvankét alkalmazottal működő sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola egyetértene azzal, hogy kiköltözzön a jelenlegi épületből, ahol most bővében vannak a felületeknek, de nem kívánja feladni önállóságát, nem egyezik bele abba, hogy az önkormányzat a Puskás Tivadar Szakközépiskola alárendeltségébe sorolja. Erről szerda délután azon a gyűlésen döntöttek, ahol a kapustól az iskola vezetőségéig minden alkalmazott jelen volt, és felhatalmazták Komán László igazgatót: javaslataikat tolmácsolja Antal Árpád polgármesternek.
Sepsiszentgyörgy önkormányzata a szerdai rendkívüli tanácsülésen döntött arról, hogy a 2017–2018-as tanévtől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásába helyezi a Kós Károly Szakközépiskolát. Két nappal korábban Antal Árpád polgármester ugyanabban a gyűlésteremben arról tájékoztatta a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum vezetőségét és tanítóit, hogy a Kós Károly-iskola jelenlegi épületébe kívánja költöztetni 2018 őszétől e két iskola elemi osztályait. Ez a szerdai tanácshatározatban nem szerepelt, de Sztakics Éva alpolgármester erről a későbbi szándékról is tájékoztatta a jelenlévőket. Egyértelmű tehát, hogy a Kós Károly Szakközépiskolának, önállósága feladásával együtt, költöznie kell a névadója tervei alapján 1926–1927-ben épült ingatlanból. Érdeklődésünkre Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója elmondta, elismerik, hogy a diáklétszám csökkenése miatt tágasabb számukra az épület, mint korábban, elfogadják az önkormányzat döntését, hogy átadják az ingatlant egy belvárosi elemi iskola létrehozása érdekében, de az intézményi önállóságról nem mondanak le. Épületcserét javasolnak, oda költöznének, ahol most a két elméleti középiskola elemi osztályai működnek, ha ez nem lehetséges, akkor szűkösen, de berendezkednek az iskola Munkás utcai épületébe, ahol jelenleg a műhelyek működnek. Az igazgató szerint ott tíz teremben már most lehetne tanítani, kettőt még kialakítanának, és mivel a diákok szerre gyakorlatoznak, a jelenlegi tizennégy nappali osztály elférne az épületben, öt osztályuk pedig a csökkentett látogatású programot követi délután. Udvar és tornaterem ugyan nincs, de tekintve, hogy a szakiskolák konzorciumban működnek, igényt tartanának a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola sporttermére – tájékoztatott. 
„Átéltünk már házasítást, amikor összevontak a Perspektíva iskolával, tudjuk, hogy minden ilyen lépés leépítéssel is jár, ezért sem mondhatunk le az önállóságunkról” – szögezte le az iskolavezető. Komán László azt is kifogásolta, hogy a tanácshatározat megszületése előtt az iskolának nem volt alkalma megfogalmazni saját álláspontját, kész tények elé állították őket. Tekintve, hogy a szakképzési hálózat átszervezése kérdésében a városvezetés csak kedd délután tanácskozott a négy sepsiszentgyörgyi szakközépiskola igazgatóival, az érintetteknek valóban nem volt alkalmuk a szerdai tanácsülés előtt egyeztetni kollégáikkal, a határozattervezet pedig már elkészült, amelyet szerdán meg is szavaztak.
Lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester elmondta, kedden a Puskás Tivadar-, a Kós Károly- és a Berde Áron-iskola vezetője elfogadta az összevonást, akár úgy is, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolával közösen a négy iskola alkosson egyet, utóbbi tanintézmény igazgatója nem nyilatkozott, ezért érthetetlen, hogy a Kós Károly Szakközépiskola később másként döntött. Az általuk felvetett két javaslatról az önkormányzatot még nem tájékoztatták, ezért azokról nem tud véleményt mondani – válaszolta. Kérdésünkre, hogy tervezik-e az egészségügyi technikum átköltöztetését az unitárius templommal átellenben levő épületbe, ahol jelenleg a Mikó- és a Mikes-iskola elemi osztályai működnek, Sztakics Éva elmondta, lehet ez egy későbbi terv, de egyelőre erről nem döntenek. Amit ellenben le kell zárni, az a Kós Károly-iskola helyzete, mert a végső határozatot a megyei tanfelügyelőség jóváhagyása után hozhatja meg az önkormányzat, az pedig sürgős, mert január 25-éig le kell adni a jövő tanévi beiskolázási tervet az oktatási minisztériumban. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, a Kós Károly Szakközépiskola diáklétszáma évek óta csökken, amit nem lehet megállítani, köztudott volt, hogy ez nem mehet a végtelenségig, ha a helyzet nem változik, nem maradhat meg önálló iskolaként. Őt személyesen érzelmileg is érinti az intézmény besorolása a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, mert megélte, amikor 2001-ben egyesítették a textilipari iskolát az építészeti és faipari szakokat oktató Perspektívával, iskolaalapító igazgatóként akkor építkezett, most az összevonásnál asszisztál, még akkor is, ha ez nem a tanfelügyelőség döntése, de a racionalitás azt diktálja, hogy a szóban forgó átszervezésben az önkormányzat partnerei legyenek. Fontosnak tartja, hogy a Kós Károly-iskola teljes szerkezete megmaradjon, és az új helyzet a szakokat ne érintse. Szerinte a Puskás Tivadar-iskola alárendeltségében akár a nevét is megtarthatná. Kiss Imre a Kós Károly-iskola elköltöztetésének egy másik vetületére is kitért: infrastruktúrájával az épületegyüttes beilleszkedett a város kulturális és sportéletébe, rendezvényeknek adott otthont, illetve szálláshelyet és étkezési lehetőséget biztosított máshonnan érkező csoportoknak, ezt a szerepét pótolni kell.
A létesítendő új belvárosi elemi iskoláról a főtanfelügyelő lapunknak azt mondta, a cél, hogy szabályozható legyen a beiskolázási szám, illetve megteremtsék a lehetőséget minden gyermek számára, hogy IV. osztály után a Székely Mikó Kollégiumot vagy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot válassza, és ha túljelentkezés lesz, említett iskolák válogatást tarthassanak. Szerinte az önálló elemi iskola viselhetné az Apáczai Csere János vagy a Szent György nevet, fontos, hogy minőségi oktatást biztosítsanak, a név csak másodlagos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apad a diáklétszám
A szentgyörgyi polgármesteri hivatal által megrendelt tanulmányból kiderült, az elmúlt öt év alatt a megyeszékhelyi diákság létszáma jelentősen csökkent, átszámítva körülbelül 37 iskolai osztály létszámával, jelentette az Agerpres. A 2012–2013-as tanév óta 941 diákkal és óvodással csökkent a létszám, ennek elsősorban a gyenge natalitás az oka. A csökkenés nem oszlik el egyenletesen, bizonyos tanintézményeket jobban érintett, másokat kevésbé. A Kós Károly Szakközépiskola 250 diákot vesztett (41,7%), a Gödri Ferenc-iskola 273-at, (38,8%), az Ady Endre-iskola 133-at, (18,8%), a Constantin Brâncuși Szakközépiskola 78-at (17%). Gyarapodott a Református Kollégium 207 diákkal (65,9%), a Nicolae Colan-iskola 51-gyel, (7,7%), a Néri Szent Fülöp 23-mal (4,8%). A csökkenés okai közé sorolja a tanulmány a gyenge születési ráta mellett a lakóhely-változtatásokat, elvándorlást, iskolaelhagyást. 1996–2013 között a megyeszékhelyi iskolások létszáma 17.642-ről 11.553-ra esett vissza, a csökkenés 34,51%-os.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Utcára vonulnak a megmaradásért (Kós Károly Szakközépiskola)
Sem a tantestület, sem a szülőbizottság nem ért egyet azzal, hogy ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásában működjék a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola, ezért az erre vonatkozó tanácsi határozat visszavonását követelik – tájékoztatott Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója, aki a megyeközponti polgármesteri hivatalban tegnap iktatta azt a dokumentumot, amelyben kérik, engedélyezzék a január 31-re tervezett utcai tiltakozást. Az iskola önállóságának megtartásáért segítséget kérnek a megyei kormányhivatal vezetőjétől, az erre vonatkozó beadványt szintén tegnap iktatták.
A Kós Károly Szakközépiskola alkalmazottjai szerdán, a szülőbizottság csütörtökön fogalmazta meg ellenvetését a szóban forgó két iskola egyesítéséről. Az indokokat lapunkkal tegnap ismertette Komán László igazgató, Balázs Emőke, az iskola vezetőtanácsának tagja és Farkas Veronica szakszervezeti elnök. Az iskolavezető elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magyar szakképző iskolát akar felszámolni az önkormányzat, mely szándékról őket nem értesítették, nem adtak lehetőséget, hogy a tanácsi határozat megszületése előtt elmondhassák véleményüket az átszervezésről. Elmondta, hogy kedden, egy nappal a határozat megszületése előtt Antal Árpád polgármester összehívta a megyeközpont négy szakközépiskolájának igazgatóit, és kötelezte, hogy az eléjük tárt három változat közül döntsék el, melyiket választanák: a négy iskola összevonását, két-két iskola összevonását (a Kós Károlyt a Puskás Tivadarral, illetve a Berde Áront a Constantin Brăncuşi-iskolával) vagy a négy tanintézmény közötti konzorciumot. Utóbbit maga a városvezető vetette el, mert hasonló felállás eddig is volt három iskola között, de nem működött, a másik kettő közül mindhárom magyar iskola vezetője az első megoldásra voksolt – mondta Komán László. Ő azért tett így, mert tudta, úgysem valósítható meg – indokolta lapunknak.
Balázs Emőke szerint a szóban forgó átszervezés mögött osztályok összevonásának szándéka áll, félő, hogy amelyik szakból jelenleg egy van, az jövőre fél osztály maradna, a másik felén egy más szak diákjai tanulnának, az elméleti órákat együtt tartanák, így kevesebb tanárra lenne szükség. Ez éppen fordítottja annak, amire szükség lenne, hisz köztudott, hogy a munkaerőpiacon kevés a szakember, ezt az iskola partnervállalkozói is alátámasztják – mondotta. A leépítés veszélyét Farkas Veronica is valósnak látja. Balázs Emőke kitért a speciális nevelési igényű gyermekek helyzetére, akik jelenleg kis létszámú speciális osztályokban, néhányan pedig integráltan tanulnak, akiknek a környezetváltozás ártalmas lenne. Mint fogalmazott, iskolájukban már nagy tapasztalata van a tanároknak nevelésük terén, a diákok is megszokták, és elfogadóak, míg egy olyan iskolában, ahol ilyen osztályok nem működnek, könnyen sérülhetnének, akár egy bántó szó elég lenne ahhoz, hogy abbahagyják a tanulást. Sérelmezi, hogy a városvezetés nem kérte ki véleményüket az átszervezésről, szerinte ebből is kitűnik, hogy semmibe veszik őket.
Az összevonásról a befogadó iskola igazgatóját is megkérdeztük, aki szerint ez a lépés elkerülhetetlen, csak egyetlen dolog állíthatná meg: ha több diák lenne. Demeter Dávid elmondta, a jelenlegi gyermeklétszám adott, ahhoz, hogy a szakképzésben több tanuló legyen, az elméleti iskolákból kellene elvonni, ilyen irányba kellene módosítani a beiskolázási tervet. Ha mégis házasodni kell a Kós Károly Szakközépiskolával, annak részükről nincs akadálya, hisz a Puskás Tivadar Szakközépiskolában van még üres hely. Ugyanitt harminc évvel ezelőtt ezerhatszáz diák tanult, tehát elférnének a Kós Károly-iskola diákjai, és még a Gyár utcai műhelyépületben is vannak tantermek – mondotta. Szerinte nem kellene szakokat, osztályokat összevonni, mindenikre szükség van, csupán be kell tudni népesíteni azokat. Minden összevonás változást hoz az alkalmazottak számára is, így nem alaptalan a félelem a leépítéstől, a környezetváltozástól – véli az igazgató. 
Azt egyelőre nem tudni, hogy a városvezetés hogyan reagál a Kós Károly Szakközépiskola tiltakozására, azt sem, hogy lesznek-e, akik melléjük állnak, és részt vesznek a január 31-ei utcai tüntetésen, az ellenben biztos, a tanácsi határozat megszületett, és minden bizonnyal az önkormányzati autonómia szellemében érvényt is szereznek neki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Átláthatóbb törvények kellenek
Nagy felfordulásokra nem kell számítani a megyeszékhelyen 
Idén nem lesznek olyan kellemetlenséget okozó nagy munkálatok Sepsiszentgyörgyön, melyeket a lakosság kénytelen volt elviselni az elmúlt években, és a jövőben a nagyobb beruházások befejezése mellett a város vezetősége az emberek közvetlen környezetének javítására fektetne nagyobb hangsúlyt.
„Az egyik legnagyobb kihívás mindenkinek, aki ma a közigazgatásban vagy az államigazgatásban dolgozik az, hogy ebben az országban egy kicsit letisztulnak-e a zavaros vizek, és fogunk-e tudni átláthatóbb jogszabályok között és törvénykezés mellett tervezni, dolgozni”, így összegezte érdeklődésünkre Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester az új esztendő kihívásait.
Ami pedig ténylegesen a városfejlesztési kérdéseket illeti, Antal elmondta, néhány nagy beruházás befejezését tervezik ebben az évben. „Az biztos, hogy nagy felfordulást nem akarunk a városban. Tehát olyan típusú nagy felfordulás már többet nem lesz, mint amilyen volt akkor, amikor a vezetékcseréket egy időben nagyon sok utcában kellett megoldani”, húzta alá. 
Gyakorlatilag a tervek szerint pontot raknak a Kós Károly és Gyöngyvirág utcák, valamint a Testvériség sétány korszerűsítésének a végére, de van néhány olyan felújítási terv is idénre, ahol csak koptatóréteget cserélnek, ami gyakorlatilag párnapos folyamat, és „rendkívül látványos”. A polgármester szerint úgy ütemezik majd a felújítási projekteket idéntől, hogy egyszerre ne legyen sok utcában munkálat. 
„Nagyon szeretném azt, ha az emberek közvetlen környezetében tudnánk javítani a helyzeten, tehát a tömbházak előtti és közötti parkolók, terek kialakítására akarunk a következő években nagyobb hangsúlyt fektetni”, fűzte hozzá Antal. 
Ami pedig a nagyobb beruházásokat illeti, a városvezető elmondta, hogy a szépmezői ipari parknál is „felgyorsul a folyamat”, amitől új munkahelyeket és az átlagbér növekedését reméli a városháza, de a háromezer férőhelyes Sepsi Sportarénában is „hamarosan” megszervezhetik az első mérkőzést. 
„Azt hiszem, ebben az évben a sportinfrastruktúra terén lesz nagyon jelentős előrelépés a városban, és én bízom abban is, hogy a decentralizáció is néhány ágazatban, így például a sportban is, meg tud ebben az évben történni. Tehát én úgy érzem, ami az önkormányzat munkáját illeti, egy jó év elé néz a város”, összegezte Sepsiszentgyörgy polgármestere. 
Politikusként ellenben jóval óvatosabban nyilatkozik: „ilyen szempontból már nem vagyok derűlátó, az, hogy mi fog a nagy politikában történni, azt majd meglátjuk”, magyarázta Antal Árpád. 
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Összegző képzőművészeti tárlatot nyitott Kolozsváron a Barabás Miklós Céh
Hatalmas érdeklődés övezte a hétvégén a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállításának kolozsvári megnyitóját, amely az erdélyi kortárs képzőművészet elmúlt nyolc évének terméséből nyújt rendkívül gazdag és sokszínű ízelítőt.
A mintegy kétszáz mű el sem fért a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palota egy termében, a Minerva-házba is bőven jutott belőlük. Németh Júlia művészettörténész, műkritikus elmondta, a céh képzőművészeinek nyolc éve nem nyílt hasonló, nagyszabású közös tárlata. A kiállítás másik nagy újdonsága, hogy a BMC 1994-es újraalakulása óta először nyílt alkalmuk arra, hogy a Bánffy-palotában mutassák be alkotásaikat, ezidáig ugyanis erre nem nyílt lehetőségük.
Emlékeztetett, a Barabás Miklós Céh idén 88 éves, ugyanis 1929-ben hozta létre Kós Károly és Szolnay Sándor. A szervezet 1944-ben megszűnt, majd 1994-ben két régi tag, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére alakult újjá. Mint részletezte, azóta számtalan közös kiállítást mutattak be a céh által tömörített képzőművészek munkáiból, az eddigi legnagyobb ilyen eseményre Sepsiszentgyörgyön, a Gyárfás Jenő Képtárban került sor a céh alapításának 80. évfordulóján.
A tárlatmegnyitón Kolozsi Tibor szobrászművész, a céh elnöke arról értekezett, hogy a szakmai szervezethez olyan képzőművészek tartoznak, akik Barabás Miklós szellemében alkotnak, a szervezet a kortárs vizuális művészet 150 jelentős művészét tömöríti. Kifejtette, ez professzionális hozzáállást jelent, azaz a képzőművészek komolyan veszik a munkát, és igyekeznek alkotásaikkal magas minőségi szintet elérni. Kolozsi úgy értékelt, a céh feladata, küldetése, hogy „benne maradjon a hagyományban”, és átadja annak értékeit a következő nemzedéknek. A BMC-t alapítói az erdélyi magyar képzőművészek fórumának szánták, ahol azok meg tudják mutatni magukat, ezt a feladatát ma is ellátja a szervezet.
Lucian Nătasă-Kovács, a Szépművészeti Múzeum igazgatója kifejtette, az intézmény szívesen látta vendégül a BMC tárlatát, és meglepetésekre készül a Kolozsvári Magyar Napokra is. A hálás szervezet díszoklevelet és egy emlékplakettet adott át a múzeumigazgatónak, amelyet Vetró András szobrászművész készített. Bordás Beáta muzeológus, a tárlat kurátora elmondta, műfajilag rendkívül széles a tárlat kínálata. A céh tagjai fejenként két munkát küldhettek be a tárlatra, de meghívott vendég – köztük román – képzőművészek alkotásai is láthatóak a február 12-éig látogatható kiállításon. 
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)|

Írónőkről filmvásznon (A magyar kultúra napja)
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvények sorában kiemelt helyen említendő az a vasárnap este tartott, vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetés, amely a magyar irodalom két méltatlanul elfeledett alkotójára, Ignácz Rózsára és Erdős Renée-re próbálta felhívni a figyelmet. Nehéz lenne kideríteni, hogy miért bánt velük olyan mostohán az utókor és az irodalomtörténet, de a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja és a Kónya Ádám Művelődési Ház közös kezdeményezése megpróbálta közelebb hozni őket az irodalomkedvelőkhöz.A Kónya Ádám Művelődési Házban tartott rendezvény első részében két huszonhat perces rövidfilmet láthatott a közönség az írónőkről, akik mindketten színésznőként kezdték pályájukat, majd beszélgetésre került sor, amelyben a filmek alkotói – Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr – megosztották a résztvevőkkel a filmkészítéssel kapcsolatos élményeiket, de korábbi munkáikról, jövőbeni terveikről is meséltek. Erdős Renée-ről (1879–1956) többek között megtudhattuk, hogy nem volt ügyes színésznő, de a verseit első perctől szerették az olvasók, regényíróként pedig még nagyobb népszerűségnek örvendett. Bár első verseskötetét őszintesége, szókimondása miatt fiatal lányoknak nem ajánlotta a korabeli kritika, az első világháború után olyan felkapottá vált, hogy eladott könyveiből a sokszorosát kereste annak, ami az általános megélhetési minimumot jelentette a korabeli Budapesten. Mint megtudhattuk, Babits őt tartotta egyik példaképének, Bródy Sándorral botrányos szerelmi viszonyt folytatott, kétszer is férjhez ment, és bár fiatal korában felvette és buzgón gyakorolta a katolikus hitet, született zsidó lévén nem mentesült a zsidóüldözés alól.
Az Ignácz Rózsáról (1909–1979), a kovásznai származású, erős református gyökerekkel rendelkező írónőről – éppen ma 108 éve született – készült filmből ugyancsak sok új információt ismerhetett meg a közönség, például azt, hogy egyéni előadásaival színésznőként is sikeres volt, és annak ellenére mostohán bánt vele az irodalomkritika, hogy az ő korában már nem számított különlegesnek az írónőség. Erdélyben nem tartották igazán erdélyi írónak, Magyarországon pedig határon túli volt, talán ezért nem kapta meg életműve azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Saját bevallása szerint papíriszonya volt, mégis nagyon sokat írt, 1940–47 között, hét év alatt tizenkét prózakötete jelent meg. Mint elhangzott, természete és írásművészete is férfias elszántságról tanúskodott, írói munkájában pedig a „felcsigázottság” érdekében folytatott egészségtelen életmódot találta a legkellemetlenebbnek.Mindkét film irodalom- és színháztörténészek, írók, korabeli írótársak és közeli családi barátok méltatásai, visszaemlékezései alapján készült, ezek mellett pedig természetesen a bemutatott szerzők műveiből is hangzottak el idézetek, Erdős Renée alakítója Pető Kata, Ignácz Rózsáé pedig Török-Illyés Orsolya. Amint az alkotókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, korábban Bánffy Miklós, Kós Károly és Kemény János életéről, munkásságáról is forgattak filmeket, és mivel ők pestiek, elfogultság nélkül, csupán szakmai szempontok alapján közelítettek a bemutatott életpályákhoz. Az is elhangzott: a filmek elkészítésének egyik fő szempontja az volt, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, ezért igyekeztek izgalmas képekkel oldani a monológok egyhangúságát, további hasonló produkciók készítése mellett pedig az is fontos céljuk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék eddigi filmjeiket.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A sepsiszentgyörgyi szakoktatás átszervezéséről 
Miközben egyre nagyobb a szakmunkáshiány, egyre szűkül a szakképzés, az elméleti oktatásban növekszik a beiskolázás, a szakiskolákban pedig csökken.
Ebből kitűnik, a helyi és térségi oktatáspolitika nem követi a munakerőpiaci igényeket, bizonyos érdekcsoportok határozzák meg a döntéseket, a helyi önkormányzat pedig attól sem riad vissza, hogy ezeknek alárendelve felszámoljon iskolákat – állítják a sepsiszentgyörgyi tanács múlt heti döntését ellenzők, akik nem értenek egyet a Kós Károly Szakközépiskola összevonásával a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. Utóbbi tanintézet mérnök-tanára, korábbi igazgatója és a megyei tanfelügyelőség szakoktatásért felelős tanfelügyelője egybevágó véleményét közöljük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szakoktatás hanyatlása és sorvadása (A kréta körül)
Nagy megdöbbenéssel és szomorúsággal értesültem utolsó pillanatban a helyi sajtóból elöljáróink gyors és „szakszerű” döntéséről, amely a város szakoktatási hálózatát érinti, pontosabban a Kós Károly Szakközépiskola jogi személyiségének megszüntetését és a Puskás Tivadar Szakközépiskolához való csatolását jelenti. Teszik ezt azzal az indokkal, hogy túlzsúfoltak a két magyar tannyelvű elméleti líceum épületei, és a szülők kérelmeznék ennek enyhítését! Vajon kérdezte meg valaki a Kós Károly Szakközépiskola tanárait, diákjait és azok szüleit, hogy ők mit szeretnének? A válasz: nem. Meghallgatás nélkül, önkényesen kész tények elé állították őket! Olyan diszkrimináció ez, amely világossá teszi: bizonyos körökben ezek az emberek nem számítanak, főleg nem, ha a fent említett két líceum tehetős szüleinek igényeiről van szó!
Mindannyian tapasztaljuk, ha valaki próbál ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, mezőgépészt, mezőgazdászt, fémforgácsolót, villanyszerelőt keresni, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni szakembert. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell(ene) kiképezni a listán szereplő szakmákban. (Állítólag a mostani intézkedés is ilyen megrendelt felmérés alapján történik).A mindenkori kormányok szakképzésre vonatkozó oktatáspolitikája azt hangsúlyozza, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Ám valójában ez történik? Igazodunk a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén. Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia, és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez való igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel. Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést. Választási kampányokban, konferenciákon, előadásokon, a médiában sokszor szó esik a szakképzés változó szerepéről. Történt valami kézzelfogható ezek után? Sajnos nem. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy megerősítenék a szakképzés vonalát, olcsóbbnak és kényelmesebbnek találják a szakközépiskolák összevonását, a zsugorítást. Azok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoznak, keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt húsz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés. Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: az idősebbek még emlékeznek, hogy közvetlenül a rendszerváltás után városunkban működött két elméleti líceum és hat szakközépiskola (kereskedelmi, szövetkezeti, építészeti és faipari, textil, mezőgazdasági, műszaki). Mostanra az elméleti líceumok száma alaptalanul ötre nőtt, a szakközépiskoláké pedig négyre csökkent. Megszűnt a Perspektíva- és a Gámán János Szakközépiskola, az Egészségügyi Technikumot pedig beolvasztották a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s most újra le akarják szakítani tőle. Sok szakember már számtalanszor hangoztatta eddig is a sajtóban és különböző fórumokon, hogy rossz irányba haladunk, mert a munkaerőpiacnak szakemberekre van szüksége, nem csak akadémikusokra. Sajnos, eddig senki nem hallgatta meg őket, és amint látjuk, most sem veszik fontolóra. És pontosan azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény van, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a modern, korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony beiskolázási számok miatt ezek az iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A válasz a fent említett problémákra egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi-szociális tényezőkben, másrészt pedig a beiskolázási számok hibás elosztásában keresendő. A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, aminek persze egyformán kellene érintenie a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Sajnos, az elmúlt évek során a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette hátrányosan. Megjegyzem, hogy a 2003/2004. tanévvel kezdődően, a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben volt egy oktatási minisztériumi ajánlat (európai uniós normák a szakképzésre vonatkozóan), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60% a szakoktatás és 40% az elméleti és vokacionális képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ezt be is tartották 2009-ig. Ez a pillanat volt a szakoktatás elsorvasztásának a kezdete. Ettől kezdve az említett arány fokozatosan felcserélődött, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Ennek következtében az elmúlt években szakközépiskoláinkból tömegével építettük le szaktanárainkat, oktató mestereinket, az elbocsátási folyamat nem arányosan, testvériesen történt az elméleti és a szakoktatás terén. Az iskolarendszerű szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit. A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, amely a hazai szakképző iskolákból került ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is. Napjainkban azonban sajnos, egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De tudatában vagyunk annak is, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, közel 90 százaléka a VIII. osztály végi országos felmérőn nem érte el az 5-ös általánost. Nos, ezekkel a diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni a hanyatlásban lévő gazdaságunkat?! Az elméleti/akadémiai oktatás expanziója következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek szakközépiskoláinkba, nem feledve viszont azt sem, hogy az elméleti oktatásba is jutnak be diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst mindkét vagy mindhárom vizsgatantárgyból. A másik probléma az, hogy e tanulók szociokulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény – a létminimum szintjén tengődő – családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük 19 éves korában válik keresőképessé, így egy része már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.Mindezek következményeként egyre csökken a szakmunkásállomány. Emiatt megtörténhet, hogy e folyamat megállítása esetleg megfordítása érdekében meg nem hozott drasztikus intézkedések olyan lehetetlen állapothoz vezetik a Kovászna megyei és ezen belül a sepsiszentgyörgyi munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetéséhez. Ha e vidék fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát, akkor gyakorlatilag nem is tesznek semmit a fejlődésért. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése. Tudományos felmérés elkészítését javasolom, amely révén tanulmányozható: megállítható-e és visszafordítható-e a szakképzést választó diákok számának csökkenése, szabályozható-e, és ha igen, miként az egyensúly, hogyan tehető láthatóbbá, hogyan fejleszthető a középfokú szakképzés, hogyan működhetne hatékonyabban együtt más, felsőoktatási szintekkel, programokkal? Valamint a 21. századi szakképzés tekintetében minek és kinek kellene változnia a meglévő rendszerekben? Szükséges lenne, hogy a város és a megye vállalkozói, a gazdasági egységek vezetői és minden olyan személy, akit érdekel a szakoktatás, szakképzés sorsa, véleményt nyilvánítson, mert a közös jövőnkről van szó, és nem ártana fontolóra venni Szent-Györgyi Albert szavait: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája.”
Popescu Marius szakoktatásért felelős tanfelügyelő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önfelszámolás önkormányzati segítséggel (A kréta körül)
Könnyedén mond le a sepsiszentgyörgyi önkormányzat iskoláinkról: amit eleink nagy erőfeszítéssel létrehoztak, azt a nagy békeidőben és demokráciában nemhogy fejleszteni, de megtartani sem vagyunk képesek. Az 1989-es fordulat után csupán töredékét szereztük vissza az örökségnek, és rendre azt is elveszítjük, illetve magunk számoljuk fel. Ezt állapítom meg újfent, amikor a Kós Károly Szakközépiskola felszámolásáról dönt a városvezetés, semmibe véve a névadó intését: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.”
Az elmúlt több mint negyedszázadban a Puskás Tivadar Szakközépiskola vezetősége és jómagam  igazgatóként (1990–1992 és 2010–2013), majd aligazgatóként (2002–2010) mindig arra törekedtünk, hogy modern felszerelést biztosítsunk a szakképzés számára, hogy diákjaink versenyképesek legyenek a munkaerőpiacon. Bevezettük a CNC-technológiát, a hegesztő-, villanyszerelő-, automatizálás-, autójavító szakos végzőseinket keresik a vállalkozók, helyben, de Brassóban is találnak munkát. Ez az iskola is bizonyítja: képzett szakemberekre szükség van, sőt, valós hiány mutatkozik. Ennek ellenére, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat szakszerűtlen, megrendelt felmérésre alapozza a Kós Károly Szakközépiskola felszámolását, amit a Puskás Tivadar Szakközépiskolával kíván összevonni, holott említett tanintézményben is, éppúgy, mint a Puskás-iskolában, hiányszakmákat tanítanak. És megfeledkeznek arról, hogy a helyi és a megyei önkormányzatnak kötelessége a munkahelyteremtés, a vállalkozók idevonzása, ami lehetővé tenné a duális oktatást, amely egyelőre csak elméletben létezik.A sepsiszentgyörgyi önkormányzat iskolákat számol fel és ezt hőstettként állítja be, ellenben a szakmai szempontból indokolt lépéseket nem meri meglépni, mert a személyes és csoportérdekek másként szólnak. Elfogad olyan határozatot, amelynek alapján a következő tanévtől Sepsiszentgyörgyön öt elméleti és három szakközépiskola fog működni. Ebből a háromból kettő teljes átfedéssel, ugyanazokkal a szakképzésekkel. Ez aztán a hozzáértés, a szakoktatás fejlesztése, a munkaerőpiac támogatása! Ilyen helyzetben nem csoda, ha fiataljaink távoznak, máshol keresik a boldogulást, miközben itthon szakemberhiány van.  Sok mindent lehetett volna, és még lehetne tenni. Ehhez azonban öntelt elöljáróinknak le kellene szállniuk a magas lóról. Valós gazdasági stratégiát kellene kidolgozniuk rövid, közép és hosszú távra, aztán az erőfeszítéseket a stratégia megvalósítására fordítani. Ehhez azonban szakértelem és akarat kellene, amiből kevés adatott. Így marad a nagy demokráciában a rombolás és felszámolás, kétes magyarázatokkal.
Újfalvi István tanár, Puskás Tivadar Szakközépiskola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több marosvásárhelyi téma is felkerül az Erdélyi Krónikára
Hamarosan több marosvásárhelyi sajátosságú téma is felkerül az Erdélyi Krónika című történelmi portálra, amely a Kolozsvári Krónika című blogból fejlődött ki, és lépett működésbe január 2-ától.
Fodor János történész, a honlap marosvásárhelyi szerkesztője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, az oldalt a szakmának, illetve az érdeklődő nagyközönségnek szánják, olyanoknak, akiket érdekel Erdély múltja, illetve mindaz a tudományos tevékenység, amely ezt hivatott feltárni.
Az Erdélyi Krónika elsősorban a történészeknek, kutatóknak nyújt lehetőséget eredményeik közzétételére, véleményük megosztására a szakmabeli kollégáikkal, illetve azokkal, akik kíváncsiak mindarra, ami a múlttal kapcsolatos – mondta Fodor János. A honlapon az ókorral, a középkorral, az újkorral és a jelenkorral kapcsolatos cikkek, tudósítások olvashatók, a portré rovatban többek közt Árva Bethlen Kata alakját jelenítik meg, vagy Haller Károlyét, a modern Kolozsvár megálmodóját, illetve megismerkedhet az olvasó Macskási Krisztina botrányos életével is.
Bár egyelőre az írások zöme Kolozsvárhoz kapcsolódik, hamarosan Marosvásárhelyről is több szó esik majd – ígéri Fodor János. A munkatársak Nagyváradot, Csíkszeredát, valamint még több erdélyi települést szeretnének megismertetni a történelem szempontjából. A kategóriák címszó alatt politikai, demográfiai, társadalmi, gazdasági, várostörténeti és egyháztörténeti témák szerepelnek. Az adattárban Kolozsvár alatt szerepel Marosvásárhely is, ahol egyelőre egy anyag kapott helyet, de remélhetőleg hamarosan többet olvashatnak a vásárhelyiek a városukról.
A történelmi tematikájú honlapnak jó a fogadtatása, árulta el a marosvásárhelyi szerkesztő, a visszajelzések pozitívak. „Alternatívát szeretnénk kínálni a szakmai szempontból hiteles történelem népszerűsítésnek” – tette hozzá. A honlapon a kutatások mellett az eseményekről, azok beharangozójáról olvashatnak, illetve tudósítások jelennek meg a rendezvényekről, konferenciákról, például a Marosvásárhelyen népszerűségnek örvendő Borsos Tamás Egyesület rendezvényeiről, vagy a Kós Károly Akadémia történelmi sorozatának előadásairól.
A pályázatokról, az esedékes tudományos ülésszakokról, nem utolsósorban a publikálási lehetőségekről is tudomást szerezhetnek az érintettek.
Antal Erika
Székelyhon.ro