A JANCSÓ ALAPÍTVÁNY CÉLJA: OTTHON LENNI A HAZÁBAN
A Jancsó Alapítvány tevékenysége Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyvének bemutatóján keltette fel az érdeklődésemet. Az alapítvány által kiadott könyvben a szerző a kiegyezés utáni és a XX. század első évtizedeinek oktatáspolitikai küzdelmeit mutatja be egy kitűnően képzett és rendkívül aktív közéleti szerepet vállaló székely tudós-tanár életművén keresztül. Jancsó Benedek, az 1854-ben, Gelencén született kései polihisztor az utolsó univerzális gondolkodók – s egyben cselekvők – egyike volt, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bánffy Miklós vagy Kós Károly.
Jancsó nem amolyan szobatudós volt: köztiszteletben álló emberként rengeteg közéleti szerepet vállalt (nem kopogtatott, őt hívták), a Középiskolai Tanáregyesület alelnöki posztjától a Társadalomtudományi Egyesület elnöki tisztjéig vagy a Székely Nemzeti Tanács elnökségéig. Már fiatalon tűzközelbe került Pesten: először Csáky Albin, majd Bánffy Dezső tanácsadója lett, később Tisza István, Teleki Pál, Bethlen István miniszterelnökök bizalmas tanácsadói köréhez tartozott. 1930-ban bekövetkezett halála után 1945-ig munkássága és személye nagy társadalmi megbecsültségnek örvendett, az Erdélyi Férfiak Egyesületének egyik szakosztálya is fölvette a nevét.
A Jancsó Benedek Társaság 41 kötetes könyvsorozatában mások mellett olyan szerzők műveit adta ki, mint Pukánszky Béla irodalomtörténész, Roska Márton régész vagy Asztalos Miklós író, történész. De a kommunista évtizedek sajnos kitörölték a nevét a köztudatból, és csak néhány irodalomtörténeti tanulmánya válhatott ismertté.
A Jancsó Benedek életművének gondozójaként is működő alapítvány történetébe és működésébe Jancsó Antal elnök és Jancsó András kutató, szerkesztő avatta be a Magyar Időket.
A többi régi erdélyi famíliához hasonlóan számtalan hajtást növesztett Jancsó családnak kilenc nagyobb ága van, nem önteném az olvasó nyakába az egész genealógiát, csak két adatot említek a két fő ágról: egy 1613-ban kapott nemeslevél Báthory Gábortól és egy 1625-ös Bethlen Gábortól. 1892-ben egy anyai ági Jancsó, Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai kanonok két családtörténeti könyvében több ágat kötött össze. Ebből a kutatási mérföldkőből kiindulva találkoztak a ma élő, gyökereikre kíváncsi Jancsók a világhálón tíz-egynéhány éve. Tehát egy (először virtuálisan) családfát kutató közösségből formálódott az alapítvány.
Majd Gelence község meghívta egy találkozóra a világ összes Jancsóját. Jancsó Antal elmondása szerint a táj és az atmoszféra annyira megérintette a társaságot, hogy elhatározták: intézményesített formában folytatják a szervezkedést.
A 2010-ben létrejött Jancsó Alapítvány könyvkiadással kezdte a tevékenykedést, de továbbra is rendszeresen tartanak találkozókat Gelencén. Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján például négynapos kulturális fesztivált szerveztek olyan programpontokkal, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott egész napos tudományos konferencia vagy a Krisztus király templomban előadott hangverseny, amelyen először hangzott el Háromszéken Mozart teljes Requiemje.
Távlati terveik között szerepel a Jancsó Benedek történelmi emlékverseny (néprajz, földrajz, történelem, vagyis tágan értelmezett székely honismereti témákban) megszervezése 7. és 8. osztályos diákoknak Háromszéken, majd akár egész Erdélyre kiterjesztve. Úgy érezik, hogy az alapítvány által felkarolt és folytatott tevékenység nemzeti ügy. Mert a haza és a nemzet fogalma nem egy politikai disznóságok alapján körülhatárolt fizikai teret jelent, hanem egy szellemi otthont. Otthon lenni a hazában annyit jelent: megismerni a – jelenlegi határainktól független – történelmünket és kultúrtörténetünket.
Juhász Kristóf / Magyar Idők (Budapest)

Nevünkről az ékezet
Persze, most azt fogják mondani az illetékes hivatalnál, hogy már megint. Pedig nem. Nem megint, hanem egyfolytában, mindig és mindenhol. Mindaddig, amíg úgy lesz, ahogy lennie kell. Mert ha valamit, hát ezt nem szabad hagynunk. Nyilván, még sok mindent, ami kisebbségi létünkből fakadóan szükséges, de ezt soha, semmilyen körülmények között.
Marosvásárhelyen újfent előfordul, hogy a személyazonosságiba nem írják be az á-t, az é-t, s ha nem elég erőszakos a kérvényező, neve ékezetek nélkül marad – hiába, az előretolt helyőrségekben mindig is kőkemény a fegyelem, és nincs helye az ellentmondásnak. Nálunk még működnek az 1968-as megyésítés idejéből megmaradt reflexek, az akkor kirakatmegyének szánt Háromszéket ma is ékes példájaként lehet mutogatni a kisebbségi kérdés megoldásának. Nálunk a személyazonosságiba is, a hajtási jogosítványba is beírják (legalábbis még) a hosszú í-t, a hosszú ő-t, épp csak a helyi rendőrségnél nem ismerik a magyar nyelv ékezetes betűit. Pedig nincs olyan sok belőlük, egy gyorstalpaló kurzuson még a félanalfabéta is könnyűszerrel megtanulja használatukat, hát még a tizenkét osztályt kijárt „érettek”. Amilyeneknek lenniük kell a fekete egyenruhára aspirálóknak.
Az eset a Kós Károly úton történt, annak is a belvároshoz legközelebb eső, nem szabványos útkereszteződésében. Azon a részen, amelyet még nem túrtak szét, de már csak idő kérdése. Az unitárius templom oldalánál levő szakaszt addig is parkolóként használják sokan. Akik ott hagyják el autójukat, olyan nagyon nem zavarják a forgalmat. Valakinek azonban szúrta a szemét az ingyenparkolási lehetőség – nosza rajta, jó katonák, büntessetek, adatott ki a parancs. A jó helyi rendőrök meg cetlit az ablaktörlő alá. Hogy a bűnös jelentkezzék székhelyükön azonosítás végett. Mert tilosban parkolt a Kos Karoly úton. Ami, ha betűje szerint nézzük a törvényt, úgy is van. Épp csak Kos Karoly út nincs a városban. Ha már nem szentgyörgyi és nem magyar az a büntetési cetlit szétosztogatni kiküldött városi alkalmazott, hát legalább másolja le helyesen az utcanevet az utcanévtábláról. Ne a sárga színűről, amely az ideiglenes forgalmi eligazítás végett díszeleg az utcasarkon, mert az is hibás. És ebben a polgármester a hibás. Hiszen még tavaly ősszel felhívta figyelmét egyik városi képviselőnk, hogy a sárga táblákon Kós Károly nevéről hiányzanak az ékezetek. A polgármester akkor azt válaszolta: nem a város készíttette a táblákat, hanem az utcafelújítást végző cég, az tehát a vétkes, de intézkedik, hogy kijavítsák a mulasztást. Na, hát itt az intézkedés eredménye. Apróság, mondhatják sokan, megint én vagyok a hibás, mondhatja a polgármester. Nem apróság bizony, és a világért sem hibáztatom én oktalan a polgármestert. Csak nagyon nem kívánom, hogy oda jussunk, mint az első román világban, majd később, a néhányak által még mindig visszasírt kommunizmusban, amikor a magyar sajtóban a helyneveket csak románul szabadott leírni. Hogy elmúlt az az idő, és vissza sem jön már többé soha? A fennebb említett marosvásárhelyi példa nem erre enged következtetni, a Székelyföld egykori fővárosában dívó „honosítási eljárást” pedig nem lenne jó hagyni Sepsiszentgyörgyön meggyökerezni.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat évtized a művészet szolgálatában
Igyekeztem hatvan év alatt jól kidolgozni magamat – mondotta Murádin Jenő művészettörténész négy új kötetének tegnapi sepsiszentgyörgyi bemutatóján. Murádin Jenő azon kevesek közé tartozik, akik egész életükben azzal foglalkozhattak, amit szeretnek – nem csoda hát termékenysége.
Azt vallja, a művészettörténésznek nem elég csak a művekkel foglalkoznia, meg kell ismernie azt a kort, annak a kornak a társadalmi viszonyait is, amelyben a művek születtek, de az alkotót is, ezért élete felét könyvtárakban, levéltárakban keresve-kutatva töltötte el – és eközben rá kellett jönnie, az erdélyi képzőművészetnek nincs meg az az alapja, amelyre ráépülhet az egész. Munkássága jó részét ennek az űrnek a kitöltésére szánta, így írta meg Kós Károly az erdélyi képzőművészet szolgálatában című, a nyomdából épp tegnap kijött legfrissebb kötetét is. Kóssal rengetegen foglalkoztak, szinte nincs is életművének fel nem dolgozott szelete. Murádin Jenő a Trianon után magához tért erdélyi képzőművészeti életet megszervező Kós Károlyról írt, aki – felismerve, a kisebbségi sors nem elsorvasztja, épp ellenkezőleg: kigyöngyözi a művészetet – a Barabás Miklós Céh alapításával, a kolozsvári Műcsarnok létesítésével ennek a folyamatnak a szolgálatába állt.
Kolozsvári Szeszák Ferencről írott monográfiája igazi kihívásnak számított, hiszen a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt szobrászművészről nem létezett használható bibliográfia. Életének, munkásságának felkutatását viszont fontosnak tartotta, Szeszák ugyanis kevésbé ismert, de annál jelentősebb művésze volt a 19. század végének, a 20. század elejének, ő készítette többek között a nagyszalontai Arany János-szobrot, számtalan kolozsvári alkotása közül kevés maradt meg, jó részüket lerombolták az első világháború után Erdélyt kézhez vevő románok. Sok síremlékszobrot készített a kolozsvári temetőbe, ahol – jeltelen sírban – ő maga is nyugszik. Az 1867–1918 közötti erdélyi, illetve az 1918–1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról készült bibliográfiáját beszélgetőtársa, Bogdán László felbecsülhetetlen értékű köteteknek nevezte. Az említett időszakokban Erdélyben nem lévén művészeti folyóiratok, Murádin Jenőnek minden ez idő alatt megjelent újságot, napilapot át kellett néznie, hogy a 15 ezer címet tartalmazó bibliográfiát elkészíthesse, és ez több évtizedes, kitartó kutatás eredménye – a két kötet viszont alapmunka a művészettörténészek számára.
Váry O. Péter
Murádin Jenő: A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc : 1881-1919 /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2015/
Murádin Jenő: Erdélyi magyar művészeti irodalom 1867–1918 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016/
Murádin Jenő: Romániai magyar művészeti irodalom 1918–1989 /Tinta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016
Murádin Jenő: Kós Károly az erdélyi képzőművészetek szolgálatában /ARTprinter, Sepsiszentgyörgy, 2017/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)

Újjászületik a székelyek szimbolikus intézménye
Korszerű, 21. századi, interaktív tevékenységekre is alkalmas létesítménnyé alakítják át a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, a felújításról szóló pályázat költségvetését elfogadták a Kovászna megyei tanácsosok.
Közel 22 millió lejből újítják fel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot: a renoválásról szóló pályázat költségvetéséről is döntöttek a Kovászna megyei tanácsosok a szerdai rendkívüli gyűlésen. Elfogadták a múzeum épületegyüttesének felújításáról szóló európai uniós pályázat költségvetését, amely a kiértékelési és kiválasztási szakasz után kis mértékben módosult.
Kovászna megye a Központi Regionális Ügynökséghez nyújtotta be pályázatát, melyet várhatóan a 2014-2020-as Regionális Operatív Programon keresztül támogatnak. A beruházás során felújítják a múzeum főépületét, a két hajdani múzeumőri lakást, amelyből az egyik jelenleg adminisztratív irodáknak ad helyet, a másik raktárként működik. „Nagyon rossz állapotban van a múzeum épülete, több mint százéves műemléképületről van szó, gond van a tetővel, villanyhálózattal, víz- és csatornarendszerrel, elavult a fűtésrendszer. Erre is fókuszál a pályázat elsősorban, hogy ezeket a nagy problémákat oldjuk meg" – mondta el Vargha Mihály múzeumigazgató.
Ugyanakkor a múzeum parkjában tájépítészeti munkálatokat végeznek el, részlegesen átalakítják a múzeumi látogatói útvonalat is, a kiállításokat elérhetővé teszik a fogyatékkal élők számára. Az elkövetkezőkben nagyobb teret kívánnak biztosítani a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak, interaktív tevékenységekre alkalmas helyiségeket alakítanak ki a múzeum főépülete mögött található adminisztratív épületben, tudtuk meg az igazgatótól.
„Fontos a megyei önkormányzatnak ez a pályázat, hiszen közösségünk számára a Székely Nemzeti Múzeum szimbolikus intézmény. Első lépésben az épület felújítását végezzük el európai forrásokból, majd további beruházásaink célja, hogy 21. századi, modern múzeumi létesítményt alakítsunk ki belőle" – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. A pályázat összértéke: 21,8 millió lej, az önrész 2 százalék.
A Székely Nemzeti Múzeum 1875 óta látogatható, a jelentős tudományos intézmény a székelység és a székelyföldi regionális örökség kutatását, bemutatását vállalta fel. A pecsétjében szereplő 1879-es évszám annak az emlékét őrzi, hogy ekkor került a székelység közös tulajdonába. Jelenleg a legnagyobb határon túli magyar közgyűjtemény, egyben Kovászna megye és a Székelyföld egyik fontos turisztikai látványossága. A romániai múzeumi hálózatban regionális besorolású, fenntartója Kovászna Megye Tanácsa. Munkáját segíti a kilencvenes években bejegyzett Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány is.
A Kós Károly által tervezett sepsiszentgyörgyi épületegyüttesben jelenleg könyvtár, természettudományi, régészet-történelem és néprajzi osztály működik. Az intézményhez tartozik ezenkívül a sepsiszentgyörgyi képtár, az erdélyi művészeti központ, valamint a kézdivásárhelyi, a csernátoni, a baróti és a zabolai külső múzeumi egység is. Krónika (Kolozsvár)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Csángó gyerekek csaltak könnyet a gyergyószentmiklósi nyugdíjasok szemébe
Tizenhat lábnyiki csángó gyerek érkezett kísérőkkel három napra Gyergyószentmiklósra. A Szent István plébánián működő Őszi Rózsák Idősek Klubja tagjai a vendégeknek színes programot állítottak össze.
„Merünk álmodni, tervezzük, hogy a tavaszi vakációban meghívjuk a lábnyiki gyerekeket Gyergyószentmiklósra. Olyan programot állítanánk össze, mely kikapcsolódást, úgymond világlátást nyújtana számukra. Azt szeretnénk, hogy szép élményekben legyen részük, lássanak minél többet a városból. Szeretnénk, ha a gyergyóiak is megnézhetnék a lábnyiki gyerekek gyönyörű műsorát” – mondta tavaly év végén Tamás Anikó, az Őszi Rózsák Idősek Klubjának egyik tagja a lábnyiki látogatásuk után. Az idősek klubjának a megálmodója, létrehozója és koordinátora, György Ildikó a 2016-2017-es tanévtől missziós munkára vállalkozott, magyar nyelvre tanítja a lábnyiki gyerekeket, és tulajdonképpen ő kötötte szorosra a kapcsolatot.
Izgalommal várt találkozás A klubtagok álma valóra vált, szerdán délben megérkezett az a tizenhat gyerek, akik megérintették őszinteségükkel, ragaszkodásukkal, kedvességükkel a gyergyóiakat a novemberi találkozáskor. A terv szerint állították össze a programot a gyerekeknek, akik közül alig néhányan jártak errefelé, sőt, a két idősebb kísérőjüknek is teljesen idegen a város, akárcsak a környező falvak. A kisbusz megérkezését több nyugdíjas is várta a Korona vendéglő előtt, ugyanis itt kaptak két éjszakára szállást a lábnyiki vendégek. A Szent Márton Alapítvány jóvoltából meleg ebéddel várták a gyerekeket, akik közül egyikük sem fogott neki az étkezésnek imádkozás nélkül. Dániel Margit óvónő, a klub jelenlegi vezetője köszöntötte őket, és ismertette a három napra tervezett programot.
A szállás elfoglalása után, délután a Kós Károly iskola diákjai fogadták a csángó népviseletbe öltözött gyerekeket, akik műsort hoztak ajándékba, kis jeleneteket, énekeket, meséket és verseket adtak át társaiknak, tanítóknak és szülőknek. Többen megkönnyezték a gyerekek előadását. A remetei származású Nagy-Portik Katalin, a lábnyiki gyerekek fiatal tanítónője, a műsor összeállítója is örömmel fogadta, hogy a Kós Károlyos diákok is meglepetéssel készültek. A HalVirág Bábszínház Gyilkostó legendája című előadását pedig közösen nézték meg, majd ismerkedtek, beszélgettek. Csütörtökön reggel indultak Csomafalvára, ahol fürödtek, és a kézműves csokigyárba is ellátogattak. Délután városnézést tartottak, templomokat látogattak meg. A Tarisznyás Márton Múzeum munkatársai is lelkesen fogadták a kis csapatot. Este pedig a Szent István-templomban a csángó gyerekekért és a vendégfogadásukat támogatókért hálaadó szentmisét tartottak, ezt követően kézműves tevékenységen vehettek részt, ugyanis rózsafüzér-bogozást és mandalafestést terveztek a szervezők. A Súgó-barlang látogatása elmaradt a mai napról, az időjárás miatt.
„Örvendünk, hogy jöhettünk a fogadásra” Bot Klára és férje is elkísérte a gyerekeket, név szerint ismerik mindegyiket, hiszen az iskolán kívüli programokon is részt vesznek. Az oktatás román nyelven folyik az alig 700 lelket számláló Bákó megyei kis településen, így délutánonként tanulnak magyarul a diákok. „A szülők engedték szívesen a gyermekeket, ismernek minket, mert mi megtalálkozunk velük, az iskolába is énökölönk, táncolunk együtt. Örvendünk, hogy jöhettünk a fogadásra. Otthon a templomban munkálkodunk, őrizzük a templomot, s onnan is ismerjük a gyermekeket, nagyon ügyesek. Sok szép magyar éneket, verset tanultak meg. A gyermekek úgy szeretik, fontos lett nekik a magyar, ezért is vagyunk együtt, nagyon jól tanolni kezdik a nyelvet, s már mindegyik jó beszél. A tanító is jól tanítja, valóság. Az itteni gyülekezésre is nagyon készültek, jaj, de izgatták magokot” – mondta Bot Klára, kinek három unokája is eljött ismerkedni a gyergyói diákokkal.
Minden gyerek beszél magyarul A magyar házban délutáni foglalkozásokat és a kisebbeknek magyar órákat is tart a Lábnyikban missziós munkát vállaló György Ildikó. Az itteni fellépésükre, a gyülekezésre, mint mondta, nagyon vágyakoztak a gyerekek, hiszen sokat mesélt a városról nekik. Lábnyik egy különös világ, teli őszinte, jóindulatú emberrel, gyermekkel. Eleinte nagyon furcsa volt, meg kellett szoknom azt a nyelvet, amit beszélnek. De nagyon szépen haladunk, minden gyerek ért és beszél már magyarul, nagyon sok mondókát, verset tanulunk. Készülünk az ünnepekre, például március 15.-i rendezvényt is szerveztünk, a magyar himnuszt is megtanulták a gyerekek. A szülők hozzáállása is pozitívnak mondható, egyre többen hozzák vissza a gyerekeket a délutáni foglalkozásra, ahol kulturális, kézműves tevékenységek zajlanak. Picit elszomorít az, hogy egymás között még mindig könnyebben beszélnek román nyelven, igaz, hogy nagyon hamar váltanak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a családban többnyire román nyelven zajlik a kommunikáció, ezt, amint a szülők mondták, a gyerekek érdekében, a haladásukért teszik” – ismertette György Ildikó. Hozzátéve, nagyon jó viszonyban van a román kollégáival, elfogadták, és kölcsönösen segítik egymást a kis településen.
Támogatók segítségével sikerült Sok gyergyószentmiklósi felkarolta, támogatta az Őszi Rózsák Idősek Klubjának tervét. Így sikerült előteremteni azt az összeget, amivel az álmuk valóra vált, tudtuk meg Szász Erzsébettől, a klub anyagiakért felelős tagjától. A Szent Márton Alapítvány és a Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság mellett számos vállalkozó és magánszemély sorakozott fel, hogy a lábnyiki gyerekek megismerjék Gyergyószéket, élményben lehessen részük, barátságot köthessenek az itteni diákokkal. Ahonnan jönnek, ott hétszáz lélek lakja a falut, melynek központja abból áll, hogy van egy kicsi házikó, ami az üzlet, szemben vele marhaitató, mint minden moldvai faluban, és hat pad.
Újabb találkozásokat terveznek, a lábnyiki gyerekek a Kós Károly iskola vezetőségével, diákjaival is fogják tartani a kapcsolatot.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro

Magyarságtörténeti Olimpia – egy tudatos építkezés eredménye
Április 20-22 között zajlott az első Magyarságtörténeti olimpia országos szakasza, amelynek a Hargita Megyei Tanfelügyelőség szervezésében a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola adott otthont.
A megmérettetésen azok a VI. és a VII. osztályos tanulók vehettek részt, akik a törzsanyag részeként, tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat. Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehetett felkészülni, a versenyen kéttagú csapatok mérhették össze tudásukat.
Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem/magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Az olimpiát a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karán belül működő Kolozsvári Magyar Történeti Intézettel partnerségben szervezték. Prof. Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő, az Országos Bizottság elnöke, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, a megnyitó ünnepségen kiemelte: „Nem sokszor adatik meg, hogy egy eseményt történelminek nevezzünk, de ez itt most annak nevezhető, hiszen ez az első alkalom, hogy megszervezhettük ezt az olimpiát. Ti pedig, kedves diákok, és felkészítő tanárok, elmondhatjátok, hogy részesei voltatok ennek a történelmi eseménynek”. Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinetjének tanácsosa, az olimpia ügyvezető elnöke kihangsúlyozta: „Az olimpia elindítása egy tudatos építkezés eredménye: az idei tanév elején ugyanis új tantervek megírásához fogtunk. A műhelymunkák idején fogalmazódott meg még hagsúlyosabban, hogy országos szinten is hatalmas igény van egy ilyen jellegű megmérettetés megszervezésére, amelyet a Oktatási Minisztérium szervez és támogat.” Nagy Róbert-Miklós, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója rámutatott: „Bizonyított tény, hogy a személyiségfejlődést leginkább meghatározó tantárgyak között magyar nyelv és irodalom mellett ott van a történelem is, már csak ezért is nagyon fontos nekünk ez az olimpia.” Sipos István Hargita megye történelem szakos tanfelügyelője szerint: „Eddig a tantárgyat másodrangú tantárgyként kezelték, de ezen túl több mint valószínű, hogy ez megváltozik.”
Az olimpia országos szakaszán a megmérettetés két részből állt: egy írásbeli, ahol a tételek kidolgozására szánt idő 2 óra volt, valamint egy szóbeli, amelynek keretében egy maximum 4 perces jelenetet kellett minden csapatnak bemutatnia a magyarság történetének fejezeteiből. Az volt ugyanis az elképzelés, hogy a csapatmunka révén a diákoknak lehetőségük legyen felismerni a közös feladatmegoldás hasznosságát. A jelenetek keretében a hatodik osztályosok feldolgozták többek között az Emese álmáról szóló mondát, Szent István és Imre herceg életének egy-egy jelenetét, Koppány trónbitorló törekvéseit, Gertrúd királyné jellemvonásait, Mátyás király személyiségjegyeit, a hetedikesek pedig olyan történelmi személyiségeket jelenítettek meg, mint például Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia. Tóth Szilárd, BBTE Történelem és Filozófia karának tanára, az Országos Bizottság alelnöke kifejtette: „Minden csapat derekasan kiállta a próbákat. Csodálatraméltó az, hogy milyen természetesen és milyen beleéléssel mutatták be a diákok a jeleneteket.”
A díjátadón a szervezők meghatódottan fogadták a diákok pozitív visszajelzéseit, akik közül sokan, csak ennyit mondtak az oklevelek, emléklapok átvételekor: „Köszönöm szépen, hogy itt lehettem!” Talán ez jelzi a legjobban azt, hogy milyen hatalmas igényre érkezett válaszként az olimpia megszervezése. Az Oktatási Minisztérium díjait és okleveleit Király András államtitkár úr nyújtotta át a diákoknak, sőt jóvoltából még a felkészítő és kísérő tanárok is könyvjutalomban részesültek. Beszédében kiemelte: „Nagyon örülök, hogy a minisztérium, az egyetem és a tanárok között komoly együttműködés épült ki, ennek egyik eredménye ez a tantárgyverseny is.”
A vizsgaláz előtt és után, kis történészekhez méltó módon a programban szerepelt még Múzeum-látogatás, városnézés, valamint egy élmény teli kirándulás Csíksomlyóra. Az ünnepélyes megnyitót és a díjkiosztót az Apáczai Csere János Pedagógusok házában tartottuk, ahol a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum diákjai léptek fel. erdon.ro

Jókai nyomában Kolozsvártól Torockóig, ki bringával, ki gyalog
Tetszetős honlap várja a május 6-ai Jókai gyalogos és bringatúrák résztvevőinek jelentkezését. A közel 130 éves történelme folyamán már oly sokszor megújulni képes Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári szervezetének életébe beköszöntött a digitális korszak. Egyben lassan megdőlni látszik az általános vélekedés, miszerint az EKÉ-be „csak öregek járnak”, még ha igaz is, hogy főleg a nyugdíjasoknak van idejük a temérdek kirándulás akár mindegyikén részt venni – a túrákon egyre gyakrabban találkozni 30-40-esekkel is. A fiatalabbak körében kedveltebbek a buszos, vonatos kirándulások, személyautós „karavántúrák”, a barlanglátogatások, de szerveztek már túrákat kisgyerekesek számára is. A fiatal természetkedvelők kedvenc műfaja a bringatúra – itt tinédzserektől kezdve hatvanasokig mindenféle korosztályt megtalálhatunk. Az EKE mindkét, hagyományosan gyalogos teljesítménytúráján már bringatúra is indul.
Lassan 130 évvel ezelőtt természetszerető kolozsvári magyarok – tanárok, természettudósok, írók, ügyvédek stb. – létrehoztak egy kirándulóegyletet, ez volt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Így kezdték szervezetten járni az erdőket, hegyeket, barlangokat, felfedezték, kutatták és egyre jobban megszerették vidékünket. Gazdálkodni is jól tudtak, és az erős kirándulóközösséggé kovácsolódott tagsággal sikerült komoly vagyonra is szert tenni: tucatnyi EKE-menedékház állt a túrázók rendelkezésére. A 20. század háborúi, a viszontagságos „térképváltozások” alkalmazkodásra kényszerítették az egész erdélyi magyar társadalommal együtt az EKÉ-t is, amely az új helyzetben sokkal több lett „egyszerű” kirándulóegyesületnél. A második világháború utáni kommunista világban a többi szervezetnek a sorsára jutva gyakorlatilag megszűnt, majd a rendszerváltást követően 1991-ben újjáalapították. A kolozsvári szervezet legfőbb tevékenysége a minden szombaton, minden vasárnap, sokszor hétköznap is szervezett kirándulások, egy időpontban akár több túrát is hirdetnek. Néhány éve pedig elkezdődtek a biciklitúrák is, amelyek sikerrel vonták be a legfiatalabbakat is, egyben fokozottan az egyesületre irányították az ifjabb generációk figyelmét. Idővel nagyot változott a kommunikáció, részletes tájékoztatást nyújtó honlap igazítja el az érdeklődőket.
Egykori KMDSZ-elnökből túraszervező
Branea Róbert évtizedekkel ezelőtt volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, majd aktív tagja, azzal a munkával ott sokat tanult. Baráti társasággal régóta járja a Vasvári teljesítménytúrát, kerékpárral, később Ambrus Tibor EKE-elnöksége idején (2013–15) többször hívta őt is gyalogtúrázni.
– Így ismertem meg az EKÉ-t. Tetszett nekem, amit csinálnak, a buszos túrákon mindenféle ismeretlen emberek összegyűltek, fiatalok is, és láttam, hogy ez nagy élmény volt nekik. Rájöttem, hogy milyen jó ilyesmit szervezni az embereknek. Genetikailag is szervező alkat vagyok, és nem bírtam, hogy ne csináljak valamit, nem tudok csak passzív tag lenni valahol. Beiratkoztam az egyesületbe, majd 2015-ben volt egy szomorú esemény az életemben, és közvetlenül azután valamit kezdenem kellett magammal. Hát elindultam a Jókai emléktúrára, kerékpárral. Végigjártam az 55 kilométeres útvonalat, biciklivel. Azután Tibi kért, hogy segítsek megszervezni a teljes Vasvári túrát. Akkor tulajdonképpen nagyjából átvettük a szervezést, arculattervezéssel kezdtük, kimentünk a Facebookra, a hatás nem maradt el: duplájára nőtt a résztvevők száma. Utána végigjártam a Kós Károly 50-est, és tudtam, hogy ezt is megszervezzük. 2016-ban Lixandru Roberttel és Venczel Enikővel együtt elkészítettük a túra honlapját, társszervezőként bevontuk a KMDSZ-t, és az így megszervezett Jókai, Vasvári, Kós kerékpáros túrasorozat óriási siker volt – mondta Branea Róbert, aki innen kezdődően már egyre inkább részesévé vált az EKE életének, kezdett a havi közgyűlésekre és heti tanácskozásokra is járni. Így érte a felismerés, hogy a szervezési potenciál nagyon gyenge, és egyre lankad, a 21. századi kommunikációs csatornák kínálta lehetőségek kiaknázására nincs megfelelő képzettség, pedig igen értékes túrákat kínáltak hétről hétre. Akkor ébredt rá, hogy nem hagyhatja elsorvadni a gyalogos teljesítménytúrákat. – Ez akkor szükségszerű is volt, nem viszonyulhattunk hozzá úgy, hogy minket nem érdekelnek a gyalogostúrák, mi csak kerékpározunk – mondta Branea Róbert.
Végigjárta az útvonalakat, adatokat gyűjtött, honlap készült, új térképek, túrakalauz. – Ez hozott is egy csomó stresszt az életünkbe, plusz fáradságot, a saját dolgaink elhanyagolását, de sok örömöt is. Amikor azt mondom, „jól sikerült”, abban benne van az is, hogy egy csomó ember jól érzi magát, és ez nekem örömet szerez. Enikővel a KMDSZ-ben dolgoztunk együtt, számunkra nem probléma ingyen csinálni dolgokat, amelyeket jónak tartunk, szeretünk. Lixandru Robert született önkéntes, a nagyenyedi Inter-Art főtitkára, nagyban neki köszönhetően lettek világszerte ismertek az enyedi művésztáborok. Talán látják bennem az elszántságot, a megszállottságot, és átragad rájuk is. Ezzel együtt úgy gondolom, jövőre bővíteni kell a szervezők táborát, leosztani a feladatokat. A tavalyi túrák sikeréhez hozzájárultak a támogatók, akik első szóra jelentkeztek, a korszerűsített tálalással, kommunikációval hitelessé váltak a túrák. Tavaly év végén néhányan maguktól jelentkeztek azzal, hogy szeretnék támogatni az idei túrákat, középkorú és fiatal üzletemberek, akik közül sokan részt is vesznek a túrákon. Ez a sok pozitív hozzáállás ösztönöz és kötelez. Célunk kialakítani egy állandó jellegű, profi rendezvényt. Hosszú távon pedig nagy öröm lenne, ha létrejöhetne az EKE-iroda néhány alkalmazottal, struktúrával, 1-2 megfelelően képzett fizetett titkárral.
Túraválaszték bográcsgulyással
Az ekekolozsvar.ro honlapon a Teljesítménytúrák menüpontra kattintva tulajdonképpen egy teljesen új weboldalra jutunk. Itt mindenféle információt megtalálunk a május 6-ai Jókai túrákról, egyben jelentkezni lehet a választásaink szerint változó lehetőségeket kínáló űrlapon. Itt lehet bejelölni például, ha valaki szeretne szállást Kolozsváron, szobában olcsón vagy tornatermi matracon ingyen, rendelne-e túrapólót, este Torockón a húsos vagy vegetáriánus gulyást szeretné-e megkóstolni. A legkülönfélébb teherbírású természetkedvelőket várja a Jókai: van 10, de 55 kilométeres túra is.
A Kolozsvár–Szind–Várfalva–Torockó útvonalon négy gyalogtúra közül lehet választani, összesen három különböző kiindulópont létezik, a kolozsvári Bükk, Szind és Várfalva. Mindhárom rajthoz buszos szállítás igényelhető, térítés ellenében. Aki 10 km-t gyalogolna, az Várfalváról indul Torockóig, a 30 km-es túra a szindi rajttól indul Torockóra. Kolozsvártól Szindig tart a 25 km-es túra, onnan igény szerint busszal mehetnek a résztvevők a végállomásra, Torockóra. Kolozsvárról indul az 55 km-es gyalogtúra és a biciklitúra Torockóig. A célállomástól szintén lehet igényelni buszos szállítást Kolozsvárra, Szindre, Várfalvára. Torockón este gulyással vendégelik meg a résztvevőket a szervezők, az adagok kellő tervezése érdekében a gulyásvacsorát is igényelni kell az űrlapon.
A túrák részvételi díja 25-30 lej, nyugdíjasok, egyetemisták, 14 évesnél idősebb diákok számára 10-15 lej, gyerekeknek ingyenes. A buszjegyek ára 5–15 lej között változik, bringatúra esetében 20-30 lej. Három jelentkezési határidő van, az jár a legjobban, aki mielőbb jelentkezik, számukra ugyanis kedvezményeket kínálnak. Az első határidő május 1., vasárnap 22 óra, az eddig benevezők túrakalauzt és igazolólapot kapnak, az 55 km-es gyalogtúrások energiacsomagot (gyümölcsök, nápolyi stb.) is. A következő jelentkezési határidő május 4., 15 óra, majd május 5., 18 óra, de a harmadik határidőre már 50 lejre nő a részvételi díj, és túrakalauzra nem, csak térképre és igazolólapra lehet számítani. A bringatúrásoknak az első két határidőig jár az energiacsomag. Természetesen a rajtnál is lehet jelentkezni másnap, de térkép már csak a készlet függvényében juthat. Túrapólót csak igénylésre készítenek, aki ebben járná végig a túrát, annak április 27-ig kell ezt jeleznie az űrlapon, a későbbi rendeléseket csak a teljesítménytúra után tudják szállítani. A részvételi díjat banki utaláson kívül személyesen is lehet fizetni hétköznap készpénzben a KMDSZ-irodában (9–17 óra, Kolozsvár, Petőfi/Avram Iancu u. 21.) és aSzabadság szerkesztőségében (9–16 óra, Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16.).
Branea Róberttől azt is megtudjuk, hogy 2018-tól egy héttel később lesz a Jókai túra, május 12-én. A szervezés szempontjából nagyon rosszul jön a május elseje körüli szabad hétvége, ugyanakkor a túrák társszervezője, a KMDSZ hagyományosan majáliskor tartja a diáknapokat, logisztikai megfontolásokból hasznosabb egy héttel módosítani az időpontot.
– A közösségszervezésről szólnak a túrák, sok barátság, ismeretség született már. Hagyományőrzés, honismeret, ezek nemcsak üres szavak, mi ebben segítünk – a honlapok, túrakalauz oktató jellegűek, sok információt tartalmaznak. Ez nem verseny, ahol az ember végigmegy, kap egy díjat, és megy a következőre, s azt sem tudja, hol járt. Ez olyan túra, hogy közben lehet nézelődni, és mindenki okosabban, tájékozottabban távozik, mint ahogy érkezett – mondja.
Itt az alkalom végigsétálni Jókai Mór nyomdokain, aki az Egy az Isten című regényének megírását megelőzően tett adatgyűjtő utazást ezen a vidéken. S ha netán valakit rabul ejt majd a csoportos kirándulásnak ez a változata, az ne tegye messze a vándorbotot: július elején lesz a Vasvári kerékpáros teljesítménytúra Körösfő végállomással, majd augusztusban a Kós Károly emléktúrák Sztánára.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Orvosok életútja a huszadik században (Bemutatták dr. Nagy Lajos könyvét)
A kisebbségbe rekedt erdélyi magyarság történelmének egy szeletét, a huszadik század teljes keresztmetszetét mutatja be sepsiszentgyörgyi orvosok életútján keresztül dr. Nagy Lajos Emlékezés orvosainkra című könyvében – fogalmazott Farkas Réka, a könyv szerkesztője a kötet szerdai bemutatóján. A Bod Péter Megyei Könyvtárban nagy érdeklődés mellett tartott eseményen a jelenlévők közül többen ismerték a könyv szereplőit, velük együtt maguk is átélték a múlt század második felének korántsem viharmentes időszakát.
Farkas Réka kérdésére, hogy a falumonográfia és önéletrajz után a szerző miért vállalkozott kollégái, a nagy elődök életútjának összegyűjtésére, dr. Nagy Lajos több szempontot sorakoztatott fel. Ezek az életrajzok tartalmazzák a XX. században Székelyföldnek ezen a részén élő orvosok reményét, törekvését, célkitűzését, kudarcait, megvalósításait, mindazt, amit megszereztek, megvalósítottak, amit elvettek tőlük, vagy amiről önként mondtak le – mondotta. Úgy érezte, tartozik azoknak, akikkel fél évszázadot dolgozott együtt – hisz a könyvben szereplő ötvenhat orvos közül csak dr. Fogolyán Kristófot és dr. Csulak Samut nem ismerte személyesen –, akik mindig készségesen segítették, ha tanácsot kért, akiket atyai jóbarátainak tartott. És adni akart Sepsiszentgyörgynek, annak a városnak, ahová rétyi körorvosként gyűlésekbe járt, ahol művelődött, ahol barátai éltek és élnek, ahol jelenleg van az otthona.
A szerző felidézte az 1900-as évek eleji békeidőket, amikor dr. Fogolyán Kristóf kórházigazgató és a város vezetésével megindult Kós Károly tervei alapján a pavilonrendszerű kórház kiépítése. Volt, ami fel sem épült, és volt, amit később lebontottak. A világháború kitörése után behívták az orvosokat és orvostanhallgatókat frontszolgálatra, a trianoni békeszerződés után megszüntették a Ferenc József Tudományegyetemet és Regele Ferdinánd Tudományegyetem lett belőle, ahová a románul nem tudó fiatalok nem igazán tudtak bekerülni. Ezért többen Magyarországra mentek tanulni, és miután hazajöttek, a jászvásári egyetemen még egy évet tanultak, hogy el tudják ismertetni diplomájukat. Aztán jött a második világháború, újabb behívások, menekülés, visszatérés, államosítás, a teljes rendszer átrendeződése, az ötvenes évek kiszorító politikája, amikor orvosokat, orvostanhallgatókat tettek ki az egyetemről, és a tisztogatás erősödött 1956 után – ismertette történelmi visszapillantójában a szerző. Dr. Simó Ferencet, dr. Darkó Zsigmondot, dr. Kocka Györgyöt említette, akik már befutott orvosok voltak az egyetemen, és áthelyezték őket Sepsiszentgyörgyre, de rajtuk kívül még sok orvos került akkor Háromszékre, akiket kitettek az egyetemről, és itt próbáltak új életet kezdeni.
Farkas Réka szerint az Emlékezés orvosainkra a kivándorlások könyve is. Több hullámban hagyták el orvosok tömegesen Erdélyt, Székelyföldet, Sepsiszentgyörgyöt, és a kivándorlás máig sem állt meg. 1989 után ötezer magyar orvos ment el Erdélyből – ismertette. A kötet szerkesztője elmondta: Nagy Lajos könyve képet nyújt a huszadik századi egészségügyi rendszer alakulásáról, az intézmények alapításáról, sorsokon keresztül mutat be érdekes szeleteket a kor orvoslásáról. A szerző nem rangsorol, nem minősíti az orvosokat, és csak azok szerepelnek a könyvben, akik a helyi kórház orvosai voltak, közülük is csak azok, akik már nincsenek közöttünk.
A lapunk mellett működő Háromszéki Magyar Sajtó Alapítvány (Hármas Alapítvány) Kaláka könyvek sorozatában megjelent orvoskönyv bemutatója zárásaként dr. Nagy Lajos saját sorait idézte a kötet hátoldaláról: „Különböző rendű-rangú, eltérő életutat járó, más-más korú és teljesítményt nyújtó orvosok kerültek itt egymás mellé. Mindezek ellenére volt bennük valami közös, amiben nagyon hasonlítottak egymáshoz: az orvosi magatartás, a morális elkötelezettség, az empátiakészség, és ebben igen magasra állított mércét hagytak maguk után.”
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gálfalvi György író újabb kötetét mutatják be
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában szerdán 17 órakor tartják azt a születésnapi irodalmi találkozót, amelyen a 75. életévét betöltő Gálfalvi György író, szerkesztő Beszélgetéseink című kötetét mutatják be.
A könyv a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában jelent meg. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja, valamint a Látó Szépirodalmi folyóirat által szervezett eseményen a szerzővel Markó Béla, az Írószövetség marosvásárhelyi fiókjának elnöke, valamint Kovács András Ferenc, a Látó folyóirat főszerkesztője beszélget. Az eseményt a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem támogatja. Székelyhon.ro

Autonómia: se többet, se kevesebbet
A Reform Tömörülés nevű, 2003-ban önmagát feloszlató nemzeti liberális RMDSZ-platform jelszavait választotta Kós Károlytól az Erdélyi Magyar Néppárt legutóbbi, Székelyudvarhelyen tartott küldöttgyűlésének mottójául. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ez helyénvaló, méltó és messzemenően jogos üzenet, formájában és tartalmában egyaránt.
Az, amit egyesek vádképpen fogalmaznak meg, voltaképpen e csapat meghatározó tagjainak az erénye. Ők voltak a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetség (MISZSZ) politikájának alakítói, ők alapították a Reform Tömörülést, a Polgári Szárnyat, ott voltak a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt megalakulásakor, s ők hívták életre az EMNP-t is. Nem ők változtak, hanem a történelmi helyzet változott. Az RMDSZ kifordult önmagából, így a Polgári Szárny és a Reform Tömörülés felett eljárt az idő, az MPSZ-t az RMDSZ a román állammal karöltve lehetetlenítette el, az MPP saját elnökének foglya lett.
Ők viszont – az autonomista kemény mag tagjai – ugyanazok maradtak, akik voltak. Miként Szilágyi Zsolt, a kongresszuson újraválasztott elnök joggal mutatott rá beszédében: nekik nincsenek korrupciós ügyeik és egyáltalában ügyeik, ők több mint negyed évszázada ugyanazokat az értékeket, eszméket és programot képviselik, amit két szóban is meg lehet fogalmazni: nemzet és demokrácia.
Ha pedig e két – meglehetősen elvont és lényegében mindenki által színleg felvállalt – eszmét programcélkitűzésekre, stratégiára bontjuk, akkor ez egyik oldalról mindenekelőtt az átlátható, korrupciómentes közéletet és a jogbiztonságot jelenti, a másik oldalról pedig az autonómia-gondolat következetes képviseletét. Az autonómiáét, aminél többet követelni a jelen geopolitikai helyzetben nem reális, kevesebbet viszont nem érdemes. Autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha a célhoz keresünk eszközöket, és nem a vélt többségi tűrőképességhez igazítjuk a célokat, mert ez a politika egyenlő a középtávú beolvadással.
Másként állnánk, ha e gondolat már akkor az egységes RMDSZ programjának középpontjába került volna, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, és a következetes kiállással megerősített gondolatoknak valóságteremtő erejük volt. A kilencvenes évek elején a párt védnöke, Tőkés László által is a kongresszuson joggal emlegetett Neptun-ügy idején épp a fordítottját kellett volna tenni, mint amit a védnök által megnevezett politikusok – Frunda György, Borbély László és Tokay György – műveltek. Ők abban segítettek a nyíltan magyarellenes román hatalomnak, hogy az kisebbségbarát színben tetszelegjen ahelyett, hogy minden erőt arra összpontosítottak volna, hogy a nemzetközi rendezést igénylő problémák listájára Erdély is felkerüljön.
Migránsok és őshonos kisebbségek
Több felszólaló – köztük Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott és Tőkés László – üdvözlő beszédében megemlítette a migránsválságot, amit jómagam Európa tervszerű muszlim megszállásának szoktam nevezni. A jelenség nem teremt kedvező nemzetközi körülményeket az autonómiaharchoz több szempontból sem. Jogos érvelést hallhattunk Szili Katalin részéről: különbséget kell tenni a bevándorlók jogai és az őshonos kisebbségek jogai között, ami nem jelent diszkriminációt az eltérő történelmi léthelyzetből kifolyólag. Egy bevándorlótól a beilleszkedésen túl akár az asszimilációt is el lehet várni. Viszont egy olyan közösség, amely több mint ezer éve él szülőföldjén, és csak a határ vándorolt át a feje felett, joggal követeli, hogy közjogi jogosítványok birtokában évezredes államalkotó tapasztalatára hagyatkozva megszervezhesse önmagát. Ahogyan Izsák Balázsnak a kongresszushoz intézett és Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke által felolvasott üzenetében fogalmazódott meg.
A másik oldalról a nemzetek megmaradását, a nemzeti kultúrák ápolását fontosnak tartó erők a nemzetállam erősítését támogatják. Amikor a különböző elemzők – a baloldaltól a kérdést a maga teljes mélységében a lehető legőszintébben felvázoló Drábik Jánosig – a globalisták és lokalisták vagy unionisták és szuverenitáspártiak ellentétéről beszélnek, akkor voltaképpen a szervezett magánhatalom és a nemzetállamok ellentétét tematizálják. Bármilyen abszurd is e helyzet, bárhol is éljünk a világon, magyarokként ennek a törésvonalnak a nemzetállami oldalán lehetünk csak, mert az ellenerő mindent meg akar szüntetni, amit a nemzeti kultúrák építettek fel Európában.
Letisztultak a pártbeli viszonyok
Az EMNP két évvel ezelőtti kongresszusa aligha hagyott kellemes élményt a résztvevőkben. Az akkori viták – amelyek az eseményt megelőzték – rányomták bélyegüket a közös munkára. A sikertelenség egymásra mutogatást eredményezett. A minap lezajlott gyűlés ezzel ellentétben erőt, egyetértést és felkészültséget sugárzott. Vélhetően mindenkinek volt ideje magáévá tenni azt a kézenfekvő alapelvet, hogy többre jutunk, ha nem egymásra acsarkodunk, hanem megfogjuk egymás kezét, és szövetségest látunk a másikban, nem vetélytársat.
Ezt üzeni az elnökség kibővítése és a fiatalítás is, aminek szimbolikus és egyben intézményi kifejeződése, hogy a párt ifjúsági szervezetének elnöke, Tőke Ervin alelnöki szinten képviseli azt a korosztályt, amely előbb-utóbb átveszi a stafétabotot az alapítóktól. Amiként a párt hivatalos kongresszusi közleménye is hangsúlyozza, az elnökség átlagéletkora 39 év, ami kifejezetten jó, reménykeltő üzenet. Tagja lett az elnökségnek az Erdélyi Magyar Ifjak élén már bátorságát és szervezőkészségét bizonyító Soós Sándor is, akit – mint a kongresszus előtti régiós megmérettetés igazolja – masszívan támogatnak a közép-erdélyi szervezetek.
Annak ellenére, hogy a 2016-os választási esztendőben nem sok babér termett a pártnak – az önkormányzatokban csak pozícióőrzésre futotta, az országos választáson pedig a realitásokat és a magyar kormány elvárását tudomásul véve nem indult –, a mostani az előrelépés ígéretének kongresszusa volt, a Németh Zsolt által hobbitoknak nevezett autonomisták rendezték soraikat. Ezt sugallta az alapszabályzat és a program lényegében vita nélküli módosítása, a feszültségmentes együttmunkálkodás. Nemzetstratégiai szempontból ez azért is fontos, mert immár csak ők maradtak talpon a nemzeti autonomista oldalon, az MPP ugyanis aligha fog szabadulni az RMDSZ rontó öleléséből. Tőkés László az erdélyi nemzeti oldal egyesítésére hívott fel, ami lényegében azt jelenti, hogy az EMNP örömmel várja soraiba azokat az MPP-seket, akik számára elfogadhatatlan a párt mai, önfeladó politikája.
Ha az EMNP erejéből nem is telik annyira, hogy választáson verje meg az RMDSZ-t, az autonómiakövetelés ébren tartása és a külső nyomásgyakorlás fontos szerepkör. Ezt pedig – bizton állíthatjuk – megfelelően fogja betölteni ez a csapat. Tisztességgel, következetesen – ahogy mindig.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Duális képzés indul Sepsiszentgyörgyön
Három cég szállt be
Duális képzést indítanak a Kós Károly Szakközépiskolában, ehhez három céget nyertek meg partnernek. Az erre vonatkozó határozatokat a legutóbbi rendkívüli ülésén hagyta jóvá a sepsiszentgyörgyi tanács.
A határozattervezetek előterjesztésekor Sztakics Éva alpolgármester elmondta, egy márciusi tanügyminisztériumi rendelet szerint Romániában is lehetőség nyílik a duális képzés beindítására, és a helyi fejlesztési bizottság javaslatokat fogalmazott meg a vállalkozók kérésére. Ennek alapján három céggel kötnek duális képzésről szóló megállapodást, összesen 55 tanuló részesül az oktatás ezen formájában. Sztakics elmondta, az LRO sepsiszentgyörgyi vállalkozás 30 helyet kér textiliparban, az Alex & CO részvénytársaság általános asztalos képzésére 15 helyet, míg a Modern House cég 10 asztalos, ács és parkettázó képzését vállalja.
Hármas partnerségekről van szó az önkormányzat, az iskola és a vállalatok között, de lévén, hogy szeptember elsejétől a Kós Károly a Puskás Tivadar Szaklíceum alárendeltségébe kerül, a szerződés tartalmazza, hogy az utóbbi átveszi és továbbviszi ezeket a képzéseket, jegyezte meg Sztakics Éva. A vállalkozók biztosítják a havi kétszáz lejes hozzájárulást diákonként, az önkormányzat az infrastruktúrát és a fenntartási költségeket. Újabb beruházásokra nem lesz szükség, mivel a műhelyek felszereltsége megfelelő, fűzte hozzá az alpolgármester.
A duális jellegű képzési forma elsődleges célja az oktatás és a munkaerőpiac igényeinek az összehangolása, és hogy az iskolát befejező diákok az elméleti tudás mellett gyakorlati tapasztalatokkal is felvértezve foghassanak majd álláskereséshez.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szerzők és olvasók ünnepe – 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
H. Szabó Gyula kapta a Kolozsvár Társaság díját
Újra a könyvkiadók, könyvterjesztők sátrai foglalják el a Fogoly utcát, az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete szervezésében létrejött 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét kapuit tegnap délután nyitották meg. A szervezők vasárnap estig várják az irodalmi-, zenés- és gyermekprogramokra az érdeklődőket a várfalak árnyékában. A rendezvény hivatalos megnyitóján Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke átadta a Kolozsvár Díjat, amelyet idén, jelentős kiadói tevékenységéért H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának ítélték oda. A kitüntetést eddig hat alkalommal kapták meg olyan személyek, akik sokat tettek a romániai magyar könyvkiadásért, a „könyvek születésétől, azok kézbevételéig”. H. Szabó Gyula elmondta: díját megosztja azokkal a csapatokkal, akik az évek során segítették őt a munkájában, és sokat tettek a romániai könyvkiadásért.
A könyvhét megnyitóján először H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szólalt fel, kiemelve: folytatják, ápolják a könyvhét hagyományát, felajánlva a rendezvényt a mindenkori és mostani meghívottaknak, kiemelve közülük a Kassáról érkezett vendégeket.
Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke párhuzamot vont a világháló terjedése, használata és Gutenberg illetve a könyvmásoló barátok között. A könyveket másoló barátok is jobban szerették volna, ha a mesterségük a kolostor falai között marad, nem akarták, hogy a könyv tömegtermék legyen. Ám ahogy Gutenberg sem a barátok ellen hozta létre másolóját, Markó Béla szerint a világháló forradalma sem a könyv ellen irányul.
– Az internetnek köszönhető, hogy mindenki ír, mindenki olvas naponta, az sms-írókból, sms-olvasókból könyvírók és könyvolvasók is válhatnak. Rövid az sms, de a haikukkal is meg lehet szerettetni a verseket – vélte az alapítvány elnöke.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere Müller Péter szavait idézve kezdte beszédét, majd kiemelte: az Ünnepi Könyvhét mindenki számára gazdagságot jelent, hiszen ez az esemény köti össze a budapesti Vörösmarty-teret a kolozsvári Fogoly utcával, a klasszikus műveket a kortárs alkotásokkal. Hozzáfűzte, a világ mindig a könyvek által ment előbbre, és jó lenne, ha mindenki hátizsákjában lapulna egy-egy kötet.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke ellentmondott Markó Bélának, szerinte az elektronika, informatika nem veheti át a könyvek helyét. Az írásbeliséget meg kell őrizni, hisz értékeinket csak a leírott szóval tudjuk megóvni.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja történettel készült a megnyitóra, amelyben kiemelte a szüleinktől tanult helyes olvasási testtartást nem szükségszerű betartani, a könyveket azonban nem cserélhetjük le eBook readerekre, a Könyvhetet laptophétre. A főkonzul szerint az eBook hasznos, csak idegen, gépies, egy könyvet nem lehet bekapcsolni, kikapcsolni.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az értelemre és érzelmekre ható könyv
Történelem és legenda
A szaktanárok, meg saját tapasztalataim alapján állíthatom: nem mindenki, pláne, ha diák, szereti a történelmet, mint tantárgyat. Pedig hát, tartja a régi latin mondás, nem alaptalanul, hogy Historia est magistra vitae – A történelem az élet tanítómestere. Hallottam már ilyen megjegyzéseket: mit érdekel, hogy mi volt száz évekkel ezelőtt? Az ilyeneket mondókat azonban, szintén saját tapasztalat, a jelen se igen érdekli. Egy-egy történelmi témát tárgyaló előadásra azonban, Aradon legalábbis, (még mindig) megtelik egy terem, bár többnyire idősebb érdeklődőkkel.
A hétfői könyvbemutató, Olasz Angéla ny. történelemtanár Történelem és legenda c. kötetének szárnyrabocsátása valamelyes kivétel a hallgatóság korösszetételét illetően, a Csiky (ezúttal megtelt) dísztermének hátsó soraiban szép számmal ültek fiatalok is – bizonyára a könyv szerzőjének tanítványai. S mi lehet egy tanár munkájának szebb elismerése, mint hogy a volt tanítványok, immár kötelezettség nélkül, eljönnek egy ilyen rendezvényre?
A bemutatót a kötetet kiadó Kölcsey Egyesület elnöke, Berecz Gábor nyitotta meg, majd a házigazda Csiky Főgimnázium igazgatója, dr. Muntean Tibor történelemtanár felhívta a figyelmet, hogy a könyvborítón miért szerepel Korvin Mátyás bevonulása Bécs városába (arra a korszakra emlékeztet, amikor Magyarország akár egy más pályára is állhatott volna); a könyv címére (Történelem és legenda) utalva elmondta, mennyire összefügg e két fogalom, még akkor is, ha ellentétesként hangzana (a történelem és legenda egymást kiegészítve létezik, ezekkel határozzák meg magukat a nemzetek). Beszélgetett a szerzővel arról, hogy mennyire „tudományos” ez a munka, megjegyezve, hogy a tudományos munka egyik legfőbb értéke, hogy az általa feltárt tényeken túl mindenki által megközelíthető formában, nyelven van megírva.
A szerző ezt követően ismertette kötetét, amely a két bevezetőn kívül 13, általa tartott előadást tartalmaz – többek között Szent László királyról, Hunyadi Mátyásról és koráról, Dózsa Györgyről, a nagy erdélyi fejedelemről, Bethlen Gáborról, az ágyúöntő Gábor Áronról, gr. Andrássy Gyula miniszterelnökről, a történész Márki Sándorról (talán van, aki nem tudja: róla akarták eredetileg elnevezni a mai Csiky főgimnáziumot), az aradi szülött Jávor Pálról, Kós Károlyról stb., s nem felejtett el köszönetet mondani mindazoknak, akik önzetlen munkájukkal hozzájárultak a könyv megjelenéséhez.
Olasz Angéla a magyar történelem iránt érdeklődőkhöz szól, a nagyközönséghez, amelynek nincs alkalma, lehetősége, ideje hosszú, esetleg nehézkes tudományos nyelven megírt szövegek elolvasásához: hozzáférhető formában, a történelem tényeit olykor legendákkal fűszerezve állítja az olvasó elé a magyar történelem, kultúra néhány jelentős alakját. Fölöttébb hasznos és üdítő olvasmány minden korosztálynak.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Felélénkítenék az erdélyi gazdaságot a magyar kormány támogatásával
Az erdélyi magyarság gazdasági felvirágoztatása a hosszú távú célja annak a magyar kormányzati programnak, amelynek „főpróbáját” a Maros-Mezőségen tartják. A térség gazdálkodói, vállalkozói számára hamarosan 4,5 millió forint áll rendelkezésre, a projektet pedig ezután egész Erdélyre kiterjesztik.
„Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni” – Kós Károly ezen gondolatait választotta mottójául a marosvásárhelyi Pro Economica Alapítvány, amelynek hétvégi székhelyavatóján ismertették a magyar kormány RMDSZ-támogatással megvalósuló erdélyi gazdaságélénkítő programját. Az alapítvány Marosvásárhely főterén, a Köpeczi-Teleki-házban rendezte be székhelyét
A nemzetpolitika stabil pillére
A magyar kormány gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára, Magyar Levente elmondta, a Vajdaság és Kárpátalja után a legnagyobb külhoni magyar közösség számára, Erdélyre is kiterjesztik a „sorsfordító jelentőségű” projektet. „Ezzel is igyekszünk az erdélyi magyarságot sújtó sérelmeket kiegyensúlyozni, és most van egy olyan nemzeti kormány Magyarországon, amely gazdaságilag képes is arra, hogy ezt végrehajtsa. Elkötelezettek vagyunk megtenni ezt a történelmi lépést, mert anyagi értelemben is felelősséget vállaltunk a külhoni magyarságért, jelenleg pedig a politikai akarat és képesség egybeesik, és helyi partnerre is leltünk. Gigantikus vállalkozás, mert Erdély nagyobb Magyarországnál, éppen ezért évtizedes távlatban tervezünk, ez a kiszámítható, átlátható, hatékony program stabil pillére lesz a nemzetpolitikának. Olyan anyagi fellendülést eredményez, amilyen még nem volt, célunk az erdélyi magyarságot érezhetően megerősíteni.Hatalmas léptékű fejlesztések lesznek, ezért ez jó lesz Romániának is – fogalmazott az államtitkár.
Romániának nincs félnivalója
A megnyitón az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor úgy fogalmazott, azt szeretnék elérni, hogy az anyagi jólét megteremtéséhez ne kelljen elvándorolni. Mi úgy tervezünk itthon, hogy döntéseinknek köszönhetően a magyar emberek – bárhol is éljenek Erdélyben – érezzék a gazdasági programok nyújtotta gondoskodás hatását. Vannak identitásunkból fakadó gondjaink, amelyek orvoslása mellett olyan befektetéseket kell elindítanunk, támogatnunk, olyan erőfeszítéseket kell tennünk, amelyek közösségünk jólétét teremtik meg. A ma (pénteken, szerk. megj.) induló gazdaságfejlesztési program, amelyet Magyarország Kormánya támogat, ilyen. Az igények régiónként különböznek, ezért a pénzforrások hatékony felhasználására törekszünk.Abban is bízom, hogy az új gazdaságfejlesztési programunkat nyitottsággal fogadja a román fél is, hiszen amennyiben a főpróba, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program sikeres lesz, és képesek leszünk eredményeket felmutatni, továbblépünk Székelyföld, Közép- és Dél-Erdély, de Partium fele is” – mondta a szövetségi elnök. A Maros megyei tanács elnöke, Péter Ferenc megköszönte és külön megtiszteltetésnek vette a lehetőséget, hogy a Maros-Mezőségen indulhat a program, a szórványvidék ugyanis specifikus odafigyelést igényel.
A Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program megvalósítását a marosvásárhelyi Pro Economica Alapítvány végzi, amelynek a hétvégén avatták fel a Köpeczi-Teleki házban található székhelyét. „Egyéves munkafolyamat után ez mérföldkő és komoly bátorságpróba számunkra, hiszen Erdély gazdasági felvirágoztatása a program célja” – mondta az alapítvány ügyvezető igazgatója, Kozma Mónika.
Akár 100 milliárd forint
A Maros-mezőségi kisgazdálkodók, magánszemélyek, kisvállalkozók nyílt pályázati rendszerben 4,5 millió forint értékben pályázhatnak eszközbeszerzésre, fejlesztésre, a földbirtokviszony rendezésére 15 százalékos önrész biztosítása mellett a június 15-től egy hónapon keresztül a gazdaságélénkítő programban, majd kiértékelik az eredményeket. A cél az, hogy minden jó pályázatot támogassunk Erdély-szerte, mindenki számára nyújtsunk kézzelfogható támogatást, minél több embert érjünk el. A mintaprogramra összesen egymilliárd forint (mintegy 3,2 millió euró) van erre jóváhagyva, de szerintem már idén is lesz többletigény, s addig fogjuk emelni a keretet, amíg minden jó pályázót támogatni tudunk. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a jóval kisebb Vajdaságban 50 milliárd forintot osztottunk szét, akkor Erdélyben elérhetjük a 100 milliárd forintot (mintegy 324 millió euró – szerk.megj.)” – ismertette Magyar Levente. A gazdaságfejlesztő program részletei hamarosan elérhetők a www.proeconomicaalapitvany.ro honlapon.
Gáspár Botond / Székelyhon.ro

„Levizsgázott” a magyar nyelvű oktatás
A tanárképzést és a kisebb iskolák presztízsét is erősíteni kellene annak érdekében, hogy javuljon az erdélyi magyar nyelvű oktatás színvonala, vélik a szakemberek. A magyarul tanuló diákok eredménye ugyanis folyamatosan és konstans módon elmarad az országos átlagtól – derül ki az elmúlt öt év képesség- és érettségi vizsgáinak eredményét feldolgozó egyik kutatásból.
Öt évre visszamenőleg dolgozták fel a nyolcadikosok képességvizsgájának, illetve a végzősök érettségi vizsgájának az eredményeit a Kós Károly Akadémia Alapítvány felkérésére készült felmérés keretében. A Center For European Studies alapítvány által támogatott kutatás a 2012–2016 közötti eredményeket vizsgálta a diákok egyéni szintjén, 1,7 millió esetet dolgozva fel – közölte a Krónikával a kutatás vezetője, Barna Gergő szociológus.
„Arra fókuszáltunk, hogy milyen az eredménye a magyar nyelven tanuló diákoknak, ha az országos átlaghoz viszonyítjuk” – magyarázta a Krónikának a kutatás vezetője. Elmondta, egyrészt a sikerességi arányokat vizsgálták, és bár a képességvizsga esetében nem kell elérni az ötös átlagot, azt tekintették sikernek, de a különböző vizsgák eredményeit is összehasonlították.
Folyamatos és állandó lemaradás
„A legfontosabb következtetés, hogy a magyarul tanuló diákok eredménye folyamatos és állandó módon elmarad az országos átlagtól mind a vizsgált öt év során, mind a kisérettségi és az érettségi esetében. A különböző tárgyak átlagai is alacsonyabbak” – vonta le a következtetést a feldolgozott adatok fényében Barna Gergő. A szociológus elismerte, hogy ennek egyrészt etnikai oka van, a román nyelv és irodalom vizsga – melynek eredménye a magyarok körében gyengébb – jelentősen ront az átlagon, azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a lemaradás más tárgyak esetében is kimutatható.
Bár magyar nyelv és irodalomból nagyon jól teljesítenek mind a nyolcadikosok, mind a tizenkettedikesek, a matematikajegyek vizsgán gyengébbek a magyarok körében, az érettséginél pedig a kötelező tantárgyból is elmaradnak a román diákok eredményeihez képest. „Itt is gyengébben szerepelnek a magyarok. És ezért mondtuk azt, hogy nemcsak az etnikai komponenssel van baj, hanem vannak olyan strukturális tényezők, melyek mind a romániai oktatási rendszer, mind az erdélyi magyar társadalom rétegződéséhez tartoznak, és amelyek miatt a magyar diákok teljesítménye gyengébb” – jelentette ki Barna Gergő. Hangsúlyozta, nem tudtak minden egyes szerkezeti elemet megvizsgálni, csak amelyeket hozzá tudtak kapcsolni a tanulók eredményeihez – más oka is lehet a magyarok gyengébb szereplésének – de így is fontos következtetéseket tudtak levonni.
Képzetlenebb tanárok, felkészületlenebb diákok
Az egyik tényező, mely hozzájárulhat a gyenge magyar eredményekhez, és amelyet a közoktatás minőségét vizsgáló ügynökség (ARACIP) adatai is alátámasztanak, hogy a magyar iskolákban tanító tanárok képesítése elmarad az országos átlagtól.
A második fokozati vizsgát a román oktatók 67 százaléka tette le, de a magyar pedagógusoknak csak 60 százaléka, mutatott rá a társadalomkutató, hozzátéve, hogy a tanárok képesítése összefügg a diákok teljesítményével. A szociológus szerint a következő strukturális ok az iskolák mérete, hiszen minél kisebb egy iskola, annál nagyobb a valószínűsége, hogy gyengébbek az eredmények. A magyar tanulók közül pedig többen járnak kisebb méretű iskolába, mutatott rá. A harmadik ok, ami gyengébb eredményekhez vezet, a roma diákok aránya. A kutatásból egyértelműen kiderül: gyengébb eredmények születnek azokban az iskolákban, ahol magasabb a roma nemzetiségű vagy rossz megélhetési körülmények közül jövő diákok aránya.
Lemarad a Partium, jól szerepel a szórvány
A kutatás szerint az erdélyi magyar oktatáson belül is jelentős regionális különbségek figyelhetők meg. A képességvizsga és az érettségi esetében Bihar és Szatmár megyében a leggyengébbek az eredmények. A középiskolás záróvizsgánál az utolsók között van Hargita és Kovászna megye is, de ennek strukturális oka van: az értettséginél meghatározó, hogy milyen szakon végeztek a tanulók. A szakiskolába járók teljesítenek a leggyengébben, és a két székely megyében nagy az arányuk, Hargita megyében ők adják a többséget, közölte Barna Gergő. Az erdélyi megyék közül Kolozs és Maros megyében születtek a legjobb eredmények, ami azzal is összefügg, hogy Kolozsváron például az elméleti képzésnek van nagyobb súlya. A szórványmegyék közül azok teljesítettek jól, melyek gazdaságilag prosperáló régióban vannak, Temes, Brassó, Szeben megyében jók a magyar diákok eredményei, míg Arad megyében a leggyengébbek, mutatott rá az illetékes.
Javítani kell a kritikus pontokon A jövőben a kritikus pontokon kellene változtatni, ahol a legnagyobb a törésvonal a román és magyar diákok eredményei között. Az érettségi kapcsán a szakoktatásnál figyelhető meg, de a vokacionális képzésre is igaz, a tanítóképzőt végzettek esetében is jelentős az elmaradás. De javítani kellene a tanárképzésen is, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a teljes tanári kart érintő képzésekre, sorolta a lehetséges megoldásokat Barna Gergő.
Kis településeken az iskolák presztízsét kellene növelni, főleg azon tanintézetekben, melyek fontosak ahhoz, hogy a magyar gyerekek anyanyelven tanulhassanak, vélte a szakember. Kifejtette, olyan lehetőségeket kell teremteni, hogy a szakképzett tanerőnek megérje kisebb iskolában dolgozni, minőséget biztosítani, hiszen a jövőben ez fogja eldönteni ezeknek az iskoláknak a létét.
A legfontosabb következtetés, mutatott rá a szociológus: akkora az eltérés a magyar és a román oktatás színvonala között, hogy az országos szintű beavatkozások, mint például a pedagógusok bérének a növelése nem elégséges a kiküszöböléséhez.
„Plusz erőfeszítés kell ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a magyar oktatás fejlődjön a románhoz képest” – vélte a kutatásvezető. Mivel a magyar iskolában sok esetben szakképzetlen helyettesítő tanárok tanítanak, ami nyilván befolyásolja a gyerekek eredményeit, elsődleges megoldásként a pedagógusok számára kellene egy támogatási formát, plusz ösztöndíjrendszert kitalálni, szorgalmazta a szociológus az erdélyi magyar értelmiségiek által korábban felvetett megoldást. „Ahhoz, hogy a magyar pedagógusoknak megérje, egyáltalán vállalják, hogy elmennek kisebb iskolába, tovább tanulnak, felkészülnek és foglalkoznak a diákokkal” – jelentette ki a szociológus.
Az oktatók ösztöndíjszerű javadalmazására mint lehetőségre pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmet egy húszfős értelmiségi csoport, akik online petícióban mutattak rá az elsősorban a természettudományok terén tapasztalható oktatóhiányra. Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának akkor úgy nyilatkozott, a főként a reáltárgyak esetében érzékelhető oktatóutánpótlás-hiány oka abban is keresendő, hogy Romániában nem létezik igazi tanárképzés, ahogy igazi tanári életpályamodellt sem dolgoztak még ki. „Most a fiatalok egy része mondhatni véletlenszerűen kerül be az oktatási rendszerbe” – mutatott rá főtanfelügyelő. Úgy vélte, azt kellene elérni, hogy ahogy korábban, ma is tudatosan készüljenek a fiatalok a tanári pályára. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy míg ez korábban stabil munkahelyet és anyagi biztonságot jelentett, a mai globalizált világban már nem kihívás a fiatalok számára.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási alelnöke akkor lapunknak kifejtette: az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiányt orvosolni hivatott anyagi ösztönző program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható. Úgy vélte, a téma „higgadt realitásérzéket” kíván meg.
Javaslatokat is várnak
Már a mostani kutatás léte, a kérdésfelvetés is nagyon fontos az erdélyi magyar oktatás jövője szempontjából, az a tény, hogy a magyar iskolai populáció teljesítményére irányítja a figyelmet – értékelte a kutatás eredményeit Tódor Erika, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. „Erről a kutatásról azt olvashatjuk, hogy 2012–2016 közötti eredményeket elemez, de azt hiszem hogy ezek az eredmények nem lennének ennyire meglepőek, hogyha az iskolakultúránkban természetessé válna, hogy évente vagy valamilyen rendszerességgel sor kerülne követéses vizsgálatokra, visszajelzésekre, és ha ezek valamilyen módon visszahatnának a minőségi fejlesztésekre” – jelentette ki a Krónikának az oktatási szakember. Emlékeztetett, évek óta a 2, 4. osztályos diákok teljesítményeit is felmérik, de nincs tudomása arról, hogy ennek eredményei alapján javítási-módosítási javaslatok fogalmazódtak volna meg a tanári, iskolai munkakultúra, tanulói teljesítmény kapcsán. „Azonban arról sem lehet megfeledkezni, hogy számos kutatás alátámasztja az anyanyelven szerzett tudás elsődlegességét, elmélyültségét, és például vannak adatok arra vonatkozóan is, hogy jobban teljesítenek a magyar tannyelvű iskolába járó magyar diákok, a román tannyelvű iskolákba járó magyar diákokhoz képest” – hívta fel a figyelmet az érem másik oldalára az egyetemi oktató.
Tódor Erika a pedagógusok felkészültsége kapcsán elmondta, mivel a magyar iskolák jellemzően falusi és kisvárosi iskolák, míg a román átlagban benne foglaltatnak a főváros és a nagyvárosok vezető iskoái is, „az összehasonlítás nem biztos, hogy szerencsés”. „Mindezek ellenére azt gondolom, sok a teendő a pedagógusképzésben, hogy csökkenteni lehessen a szakképzeltlen tanárok számát. Időszerűnek tartom a tanárképzés újragondolását is: kezdve a tanárok kiválasztásától, kompetencialapú szelekciójától, gyakorlatorientált, interdiszciplináris képzés biztosításáig, a tartalmi kínálat és társadalmi változások követéséig, a kezdő tanárok tutoriális rendszerének biztosításáig” – mutatott rá a lehetséges megoldásokra a szakember.
„Nem lehet eltekinteni attól az evidenciaként hangzó összefüggéstől sem, hogy a tanulási hatékonyság és társadalmi háttértényezők között szoros összefüggés van. Meglátásom szerint fontos a vidéki oktatás személyi, tárgyi feltételeinek biztosítása, az „okos” iskolák felszereltségének állandó fejlesztése” – jelentette ki Tódor Erika a helyi, sajátosan regionális vagy megyékre összpontosító oktatási stratégiák kidolgozásának fontosságát hangsúlyozva. A szegényebb települések esetében helyi igényekre alapuló afterschool program is sokat segíthetne, vélte a szakember, aki szerint a részben osztott oktatási formák előnyeinek nagyobb mértékű érvényesítése, a közös tanulás, a kölcsönös segítségadás közösségformáló ereje is sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Aláírták a támogatási szerződést (Székely Nemzeti Múzeum)
Kovászna Megye Tanácsának székházában tegnap aláírták a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum felújítását biztosító finanszírozási szerződést. Az intézményfenntartó megyeháza az európai uniós alapokat elosztó Regionális Operatív Program keretében pályázta meg a támogatást. Tamás Sándor tanácselnök az aláírást követően kijelentette: Székelyföld legkorszerűbb múzeuma lesz a Székely Nemzeti Múzeum.
A felújítás tervezett összértéke 21,8 millió lej, amiből közel 17 milliót tesz ki a pályázat, a fennmaradó közel ötmillió lejt, azaz a kétszázalékos önrészt és a pályázatban el nem számolható költségeket a megyeháza állja. A támogatási szerződést Simion Creţu, a Központi Regionális Fejlesztési Ügynökség igazgatója és Tamás Sándor tanácselnök írta alá. Tamás Sándor kijelentette: nem egyszerű szerződésről van szó, hiszen a Székely Nemzeti Múzeum a székely nemzet múzeuma, ezért erős érzelmi szálak fűznek mindannyiunkat az intézményhez. Az elnök felidézte a közgyűjtemény történetét. A Kós Károly által tervezett épületegyüttesen nagyobb beavatkozás a kommunizmus idejében történt, mostanra megérett a teljes felújításra. Ennek ötlete tíz évvel ezelőtt született, amikor még Demeter János volt a megyei tanács elnöke. Akkor ipari park létesítésére szerettek volna pályázni, de nem volt lehetséges, és így került előtérbe a múzeum. Kilenc évvel ezelőtt pályáztak, megnyerték, de a pénzből már nem jutott. Az akkori pályázatot naprakész állapotba hozták, nyertek, de most már pénz is van.
Kovászna megye tanácsa a második önkormányzat, amely finanszírozási szerződést köt a Központi Fejlesztési Régióban. Egy nappal korábban Maros megye önkormányzata szerződött a természetrajzi múzeum felújítására, s hamarosan következik a marosvásárhelyi Kultúrpalota. Ezt már Simion Creţu mondta. Az igazgató közölte, Háromszék az első helyen szerepel a Középrégióban az egy főre eső elnyert pályázati összegek tekintetében. Hozzátette: országszinten ebben a térségben van a legtöbb minősített műemlék, ezért nehéz meghozni a döntést, melyek nyerjenek támogatást. Minden valószínűség szerint a megyéből következik a nagyajtai unitárius templomvár, a dálnoki református templom, valamint a Lemhény és Kézdialmás közötti Szent Mihály-hegyi római katolikus erődtemplom. A szerződés birtokában kezdődhet a közbeszerzési eljárás a kivitelező kiválasztására. A munkálatok mintegy két és fél évet vesznek igénybe. Ez alatt az idő alatt az intézmény zárva tart. Felújítják a főépületet és a volt múzeumőri lakásokat, a múzeumkertben tájépítészeti munkálatokat végeznek, részlegesen átalakítják a múzeumi látogatói útvonalat, bronzból öntött makettekkel, 3D-s térképekkel, Braille-írással ellátott címkékkel és tájékoztató táblákkal látják el a kiállításokat. Az ifjúság bevonzása érdekében nagyobb teret biztosítanak a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak, interaktív tevékenységekre alkalmas helyiségeket alakítanak ki, kutatói laboratóriumokat szerelnek fel, restaurátorműhelyeket létesítenek.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hangsúlyoznák Erdély európai kincseit, értékeit
Nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza az Erdélyben fellelhető kincsek értékét – jelentette ki Hoppál Péter magyarországi kultúráért felelős államtitkár egy budapesti kiállításon.
Az Erdélyi fakazettás mennyezetek címmel nyílt kiállítás Csobaji Zsolt festő, presbiter alkotásaiból nyílt a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére kedden, az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájában.
Az MTI beszámolója szerint Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára a megnyitón hangsúlyozta: Csobaji Zsolt tárlata az erdélyi művészet és a Kárpát-medencei egységes magyar kulturális kánon melletti kiállást testesíti meg.
„A kiállítás tárgya és témája mindannyiunk számára érdekes, hiszen ki ne tekintene személyes tapasztalatként, különleges élményként arra a világra, amit Körösfő, Magyarvalkó, Magyarbikal, Magyargyerőmonostor és Zsobok, az ottani épített kulturális örökség gazdasága, a táj szépsége és amit a kalotaszegi népművészet jelent számunkra, magyarok számára” - hangoztatta a kulturális államtitkár. Hozzátette: mindezek a szépségek és örökségek erősítik az egyetemes magyarságot. Felhívta a figyelmet Kós Károly építész munkásságára, aki sok erőfeszítést tett a magyar kultúra megőrzése érdekében. Mint mondta, Trianon után nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza: az Erdélyben fellelhető kincsek európai, azon belül magyar értékek annak ellenére, hogy másik ország területén találhatók.
Mint mondta, Csobaji Zsolt építészből vált festővé és elindult, hogy felfedezze ezt a világot. Alkotási a kalotaszegi tájról és az ottani kultúráról úgy üzennek, hogy közben újfajta látásmódot közvetítenek a nézők felé. Az államtitkár szerint Csobaji Zsolt festői eszközök felhasználásával kulturális missziót folytatva küzd azért, hogy ez az örökség mindenki számára minél erőteljesebben láthatóvá váljon.
Finta József Kossuth-díjas építész elmondta: Csobaji Zsolt az erdélyi, főként a kalotaszegi templomok témáját ragadja meg. Alkotási időszerűek egyrészt a reformáció 500. évfordulója miatt, másrészt azért, mert egy tájegység pusztulási folyamatát mutatják be. A kiállítás július 30-ig tekinthető meg. Krónika (Kolozsvár)

Kinek fáj Trianon?
Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s a központi hatalmak tagja, vesztesként került ki az első világháborúból. A békefeltételek, melyeket a győztes antant diktált, átrajzolták Európa, de a Közel-Kelet, Afrika és Távol- Kelet térképét is. Magyarország teljesen elszigetelten, támogatók és szövetségesek nélkül nézett a döntések elé.   
1918 novembere és 1919 novembere között egyetlen magyar kormányt sem ismertek el, így a békeszerződés aláírását is késleltették.
Az egyes államok részesedése 
A magyar békeszerződés minden lényeges területi vonatkozása már a háború folyamán kialakult. Az antant hatalmak győzelmük érdekében a maguk oldalára állítottak több országot, titkos szerződésben és nyilatkozatban ígérték oda nekik az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a történeti Magyarország jelentős területeit.
Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Triol), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szláv lakta területeket és szigeteket is. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, mivel a békeszerződés idejére Szerbia helyén már Szerb–Horvát–Szlovén királyság jelent meg.
1915. augusztus 18-án Szerbiának ígérik Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és a Bánságot, amennyiben folytatja a háborút a Monarchia ellen.
1916. augusztus 17-én a bukaresti szerződésben elismerték a román igényeket Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, Partiumra (a Tiszántúlnak Debrecen–Szeged–Orosháza vonalig terjedő része), valamint a Bánságra is. Erdélyt említve ezt az egész területet értették. A Bánság odaígérése Romániának világosan mutatja, hogy az antantot nem kidolgozott koncepció, hanem pillanatnyi hadi helyzet befolyásolta, a szóban forgó területek etnikai és egyéb jellemzői nem érdekelték, s még azt sem tartották nyilván, mit ígértek egyik vagy másik kis szövetségesüknek.
Az antanthatalmak „társult hatalomként” jegyezték az emigráns cseh–szlovák kormányt, egyben igényét is elismerték a független állam megteremtésére – „területeik történelmi határain belül” –, ami a magyar Felvidéket, Szlovákiát is magába foglalta.
Az ígéretek, szerződések érdekjellegét tükrözi, hogy a francia és orosz diplomácia a Romániával kötött szerződéssel egyidejűleg megállapodott ígéreteiket csak annyiban tartják be, amennyiben erre őket a háború végére kialakuló viszonyok kényszerítik. Ez azonban a román kormányzatot nem befolyásolta abban, hogy az egész korszakban az 1916-os békeszerződés betartását követelje. Tette ezt annak ellenére, hogy az 1916-os bukaresti szerződés megtiltotta Bukarestnek, hogy különbékét kössön a központi hatalmakkal. És bár az 1918. március 5-én megtörtént, a békekonferencia végül eltekintett attól, hogy a szerződésszegés következményeit számon kérje Romániától.
A Magyarországgal kötendő békeszerződés alapjai, így a területi döntések már 1919 májusában készen álltak: Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékei ezt közölték az érdekeltekkel. 
Békekonferencia Párizsban
A magyarok részéről a békeszerződést 1920. június 4-én Versaillesben, a Trianos-palotában ketten írták alá: Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ.
A 14 részből álló békeszerződés következtében a Történeti Magyarország területének 33%-a, népességének 36%-a maradt az új államhatárok között. Miközben más nemzetek maguk döntötték el, milyen állam kereteiben kívánnak élni, a magyar nemzetiségűeknek erre nem volt módjuk, a nemzeti önrendelkezés elvét esetükben nem érvényesítették. Népszavazást csak 1920 decemberében, a békeszerződéstől független, új körülmények között Sopronban és körülötte fekvő nyolc községben tartottak. Ennek eredményeként maradhatott Magyarország része e terület, így kapta meg Sopron a „civitás fidelissima”, a leghűségesebb város címet. 
Trianon romjain
Sok egyéb intézkedés mellett a békeszerződés 35 ezer főben szabta meg a hadsereg létszámát, megtiltotta a sorozást, a modern haditechnika alkalmazását. Ezzel Magyarországot megfosztották az állami léttől elválaszthatatlan jogától is, hogy külső megtámadás esetén védje magát. A békeszerződésnek az a pontja, amely szerint Magyarország nem mondhat le függetlenségéről gátat vetett egy esetleges új osztrák–magyar közös állam kialakulásának. A szomszédos országok stratégiai érdekében szabályozta a magyarországi vasútvonalak, közutak megszüntetését, illetve fenntartását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi utódállamának alá kellett írnia a békeszerződésbe foglalt úgynevezett kisebbségvédelmi paragrafusokat. Ezek kimondták, hogy valamennyi állam minden polgárának joga van anyanyelve használatára, kultúrája, vallása fenntartására és gyakorlására. Ezeket az előírásokat azonban éppen azokban az államokban sértették meg, amelyeknek nemzetiségi összetétele tarkább lett, mint az egykori Monarchiáé volt.
Nagy Románia első alkotmányába 1923-ban nem is iktatták bele, azzal az indoklással, hogy ez sértené a román állam szuverenitását. Ez azt jelenti, hogy etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Autonómia és integráció
A nemzetté fejlődött etnikai közösségek e térségben mindmáig a XIX. századi francia nemzetállam eszméjének bűvöletében és rabságában élnek, s önmaguk számára más életformát, mint a nemzetállamé nem tudnak, nem akarnak elfogadni. A nemzet egységén alapuló állammodell már a múlté. A multikulturális vonások tovaterjedésével felértékelődnek a különböző autonómiai formák. Bethlen Gábor óta tudjuk: közösségként való megmaradásunknak és további gyarapodásunknak elengedhetetlen feltétele, hogy a minket is érintő kérdésekben nélkülünk ne döntsenek. Kós Károly óta azt is tudjuk, hogy megmaradásunk igazi záloga a minimum, mely szülőföldünket ismét hazánkká teheti, az a nemzeti autonómia. Ebbéli törekvésünkben akár maguktól a románoktól is példát vehetünk. A XIX. század végén a román nemzeti mozgalom az erdélyi és magyarországi románság autonómiájának megvalósítását tűzte ki célul. A román demokráciának nemcsak erkölcsi kötelessége, de egyenesen létérdeke, hogy megadja minden etnikai közösség számára mindazokat a jogokat, amelyeket egykor ő a magyar államtól követelt. Autonómiaigényünket nemcsak a modern Románia megszületésének történelmi dokumentuma, az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat előírásai teszi jogossá, hanem az Európai Unió államaiban működő – Olaszországban dél-tiroli, Spanyolországban katalán, baszk, Finnországban az Aland-szigeti svéd stb. – autonómiák és Románia által elfogadott nemzetközi dokumentumok is: az EBEE (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) Koppenhágai (1990) és Genfi (1991), A helyi autonómia Európai Chartája (1993), A Regionális Autonómia Európai Chartája 1118/1992 sz. határozata, az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334/2003 sz. határozata.
Románia autonómia iránti vehemens elutasító magatartása arra a jelenben is érvényesülő nemzetpolitikai stratégiára utal vissza, mely az ún. nemzeti kérdés megoldását, az etnikai homogenizációban, beolvasztásban, vagy eltávolításában látja.
Komádi Sándor Nyugati Jelen (Arad)

Trianon – 97
Senki sem kérheti, hogy ünnepeljek ezen a napon, vagy feledkezzek meg róla, de azt sem, hogy gyászoljak ma. Ez a nap csak arra jó, hogy emlékeztessen, megint eltelt egy év, és ugyanott tartunk a romániai magyar közösség helyzetét illetően, ahol egy évvel ezelőtt.
Unom már, hogy ilyenkor mindig a kritika nélküli nosztalgia megy, és nem azon vitázunk, hogy hogyan tovább. Legtöbbször még azt sem vagyunk hajlandók megvizsgálni, hogy mi vezetett Trianonhoz, és hogy abból mennyi a mi hibánk, mármint a magyaroké. 
97 éve nem vagyunk képesek túltenni magunkat ezen az eseményen, és nem vesszük észre, hogy ezzel a holnapjainkat mérgezzük. Sokszor az az érzésem, hogy az emberek többsége még mindig a Trianon körüli csodavárás hatása alatt áll, hogy hátha korrigálják, hátha revízió, hátha visszavonják. S ennek reményében semmit sem tesznek a Trianon okozta traumák és károk enyhítéséért. Mások pedig Kós Károlyt idézve, de nem értve, csak szólamokban beszélnek az önvédelemre való berendezkedésről, a tettek sajnos elmaradnak. 
Van, aki egy mostani revíziótól várja a térség gazdasági felemelkedését. Ehelyett felfoghatnánk végre, hogy majd száz éve Romániában kell tartósan berendezkednünk, úgy, hogy a magyar közösség minél erősebb legyen. Ez nem a román államba vagy nemzetbe való integrálódást jelenti, hanem a jelenlegi helyzetünk saját javunkra fordítását. Trianonhoz pont az vezetett, hogy az akkoriak nem voltak képesek megoldani az országot szétfeszítő problémákat, az vezetett, hogy Budapest Erdélyt nem értve hagyta kiesni a kezéből. 
Ma sokkal rosszabb a helyzet etnikai, gazdasági és minden szempontból, ma sokkal több kárt okoz a problémák melletti elsétálás. Nem Trianon fáj nekem, hanem az út, ami hozzá vezetett. Nem a közel százéves évforduló aggaszt, hanem az, hogy száz év alatt sem sikerült pragmatikusan kezelni a feladatot, mégpedig azt, hogy nem megmaradni akarunk Erdélyben, hanem gyarapodni, erősödni. A kettő nem ugyanaz...
Fancsali Ernő itthon.ma/szerintunk

Kós Andrásról nemhivatalosan
Az ember és művész
Kós András (1914–2010) szobrászművész alkotásaiból nyílik ma kiállítás 18 órakor az Árkosi Művelődési Központ Olt utcai székházában, tudhattuk meg Szebeni Zsuzsa sajtótájékoztatóján. Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője ugyanakkor azt is elárulta, hogy meglepetésekben lesz részük az idelátogatóknak.
A művész, Kós Károly fiaként látott napvilágot, mely tény nem vált az előnyére, hiszen alkotóként egy életen keresztül apja árnyékával birkózott. Élet és Rajz címet viselő, saját rajzaival illusztrált önéletrajzi kötetéből ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy már gyermekkorában szeretett fából faragni. Nem a véletlen műve volt tehát, hogy szobrász vált belőle. Alkotásairól Jakobovits Miklós festőművész a róla írt nekrológjában így fogalmazott: „Mint templomi gótikus szobrok vonulnak fel előttünk remek alkotásai, mint olyan jelzések az időről és Erdélyről, melyek nagyszerű jellemek karaktereit mutatják be, mint küzdeni tudó, de egyben felszentelt alakok, melyeknek erkölcsi magasságába mindannyian vágyunk.”  
Amint a sajtótájékoztatón kiderült, ennek a tárlatnak Budapest és Kolozsvár után Sepsiszentgyörgy a harmadik helyszíne lesz, viszont katalógus kiadására most első alkalommal kerül sor. Ezúttal pedig nem a művész hivatalos, közismert arcát mutatják be, hanem a gyermekét, apáét és nagyapáét. Éppen ezért a kiállítás anyagát a Kós örökösök magángyűjteményéből származó, általa készített, de személyes célokat szolgáló tárgyak alkotják.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A harmónia szobrásza (Kós András alkotások a bástya-házban)
„Minden, ami Kós Károlyhoz és családjához kötődik, az nekünk szívügyünk, és azt szerény lehetőségeinkhez képest minden erőnkkel támogatjuk” – mondta Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Kós András szobrászművész alkotásaiból készült sepsiszentgyörgyi kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján, melyet az Árkosi Művelődési Központ, a Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja, valamint Kós András örökösei szerveztek. A kiállításmegnyitón Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa is képviseltette magát.
Miután Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője házigazdaként köszöntötte a közönséget, rövid zenei nyitány következett, majd Gál Hajnalka konzul asszony szólalt fel, aki bevallotta, hogy korábban nem ismerte Kós András műveit, de amint alkalma nyílott erre, ismét rácsodálkozott, hogy milyen sok, a nagyközönség számára még mindig ismeretlen magyar érték van. Mint mondta, a szépség felfedezésében közös élmény köt össze minket az alkotóval, aki a maga során semmi mást nem tett, mint felfedezte a szépséget a körülötte lévő világban. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója tárlatnyitójában kifejtette, hogy talán azért nem lehetett maga is Kós András tanítványa, mert akkoriban történt felsőbb utasításra a kolozsvári szobrászati szak teljes ellehetetlenítése, több szobrász kényszerpihenőre küldése, de ezek a művészek mégis hivatkozási alapnak számítottak a pályakezdők számára. Kós Andrást a harmónia szobrászának nevezte, véleménye szerinte igazi gyöngédség és harmonikus világszemlélet látható a most kiállított munkáiban is, annak ellenére, hogy a művész a világháborút és az orosz fogságot is megjárta. Vargha Mihály szerint Kós András Élet és rajz című, a tárlaton is látható kis könyve olyan szépírói vénáról tanúskodik, ami gondolatban az édesapjához, Kós Károlyhoz vezet, akiről mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak fantasztikus építész, hanem publicista, regényíró, politikus is volt, és bármihez nyúlt, arany lett belőle. Mint elmondta, az általa vezetett intézménynek csak egy Kós András-műve van, de vevők lennének továbbiakra is, és mivel a szobrok jelenlegi kolozsvári tárolási feltételei nem a legmegfelelőbbek, felajánlotta a múzeum segítségét e műtárgyak állagmegőrzésében. Kós Katalin, a művész lánya örömmel nyugtázta, hogy a kiállítást Sepsiszentgyörgyön is bemutathatják, kifejtve, hogy a tárlat nagyrészt azokból az ajándéktárgyakból áll, amelyekkel édesapja gyakorta megörvendeztette szeretteit családi ünnepek alkalmával. Elmondta, hogy korábbi együttműködéseik során Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője vetette fel a kiállítás ötletét, és köszönettel tartozik ezért a lelkes szakmai hozzáállásért. A művész lánya pár érdekes családi történetet is elmesélt a kiállított munkákkal kapcsolatosan, majd részletet olvasott fel édesapja önéletrajzi könyvéből. A kiállításon két monográfia is látható a művészről, Kós Katalin pedig örömmel jelentette be, hogy hamarosan a harmadik is napvilágot lát Gazda József gondozásában.
Szebeni Zsuzsa szerint a személyes tárgyakból készült kiállítások is hozzájárultak ahhoz, hogy Kós András méltó helyére kerülhessen a nemzeti Parthenonban, ezt megérdemli annak dacára, hogy két ízben is sikertelenül terjesztették fel Kos­suth-díjra. Megköszönve Vargha Mihálynak az állagmegőrzésre tett nagylelkű felajánlását, elmondta: a művész egyes alkotásait nagyon szívesen látnák akár köztéren, akár a Székely Nemzeti Múzeum udvarában. Elhangzott még, hogy korábban Budapesten és Kolozsváron is nagy sikerrel mutatták be ezt a kiállítást, és apró jelek bizonyítják, hogy mindenhol jól megtalálja helyét.
Végül a rendezvény zenei vezetője, Stan Katalin románul is összefoglalta az elhangzottakat, majd Constantin Muşat és Ioana Ionescu fiatal művészek zenei epilógusa következett. A kiállítás július 1-jéig látogatható.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Engedd hazámat értenem
Június 14-én, szerdán délután 5 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) mutatják be Lengyel László és Markó Béla nemrégiben megjelent közös könyvét. A budapesti Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötetben Lengyel László közgazdász-politológus és Markó Béla költő, politikus beszélget Erdélyről, nacionalizmusról és patriotizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, majd elapadásáról. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett eseményen a könyvről Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélget. Népújság (Marosvásárhely)

Ötszáz lejért herdálnák el Mákófalva Kós Károly által tervezett kultúrotthonát
Kós Károly által tervezett kultúrotthont játszana át a román állam kezére az RMDSZ-es alpolgármester a Kolozs megyei Mákófalván. A színmagyar falu református egyházi tulajdonban lévő közösségi épületét 500 lejért venné meg a román többségű önkormányzat.
Az elképesztő esetet az EMNP nem hagyta szó nélkül, alábbiakban olvasható közleményük:
„A 2017. június 13-i Egeres községi önkormányzati ülésének napirendjén szerepel a mákófalvi kultúrotthon megvásárlása. Both György alpolgármester javaslatára 500 lejért akarják megvenni a mákófalvi református egyház 1947-ben államosított, majd 2000-ben visszaigényelt és visszaszolgáltatott kultúrotthonát. 
A  presbitérium döntése a kérdésről
Az épületet az 1930-as években Kós Károly tervezte, 1937-ben került a helyi református egyház tulajdonába, jelenleg viszonylag jó állapotban van. A jelenlegi RMDSZ-es alpolgármester, aki egy ideig református gondnok is volt, tudatos félrevezetéssel meggyőzte a mákófalvi presbitériumot, hogy az épületet a felújítás érdekében el kell adni a helyi önkormányzatnak. 
A Néppárt határozottan ellenzi a helyi közösség egyházi vagyonának elherdálását, éppen ezért felszólítjuk az egeresi RMDSZ-es tanácsosokat, ne támogassák a kultúrotthon visszaállamosítását!”
Péntek Levente, 
az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei alelnöke,
Egeres község önkormányzati képviselője
http://itthon.ma/erdelyorszag, 2017. jún. 13.
Megszavazta az egeresi önkormányzat a mákófalvai kultúrotthon eladását
Az RMDSZ öt voksával simán megszavazta Egeres község önkormányzata a református egyház tulajdonában levő, Kós Károly által tervezett mákófalvai közösségi épület megvásárlását. A mindössze ötszáz lejes nevetséges áron elkótyavetyélt épület eladására még a református egyház illetékesei is rá kell bólintsanak.
Mint arról beszámoltunk a felháborító ügyre az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete hívta fel a figyelmet, és közleményben kérte, hogy a község RMDSZ-es önkormányzati képviselői ne szavazzák meg a több mint furcsa előterjesztést. A kérésnek nem volt foganatja, az önkormányzat ma szótöbbséggel rábólintott az ügyletre.
A szavazáson hat liberális és öt RMDSZ-es önkormányzati képviselő szavazott igennel, ketten tartózkodtak, egy képviselő nem volt jelen, Péntek Levente, a Néppárt képviselője pedig nemmel szavazott. Nyilvánvaló tehát, hogy az RMDSZ szavazatai nélkül nem sikerült volna az ingatlant átjátszani a román többségű község román vezetésű önkormányzatának kezébe. http://itthon.ma/erdelyorszag

Visszaállamosítást kiáltanak a Kós Károly tervezte mákófalvi kultúrotthon ügyében
Tudatos félrevezetést gyanít a néppárt Kolozs megyei vezetősége annak kapcsán, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákói kultúrotthont a református egyháztól. Az alpolgármester és a helyi lelkész ezzel szemben a felújítás szükségességével magyarázza a szimbolikus értékű adásvételt.
Lehetséges visszaállamosításra hívta fel a figyelmet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákófalvi kultúrotthon épületét, amely jelenleg a református egyház tulajdonában van. A Kós Károly által tervezett ingatlan átvételére vonatkozó határozatot keddi ülésén meg is szavazta a község képviselő-testülete, az adásvételi szerződést viszont csak később írják alá, az üzletet ugyanis előbb az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőségének is jóvá kell hagynia – értesült a Krónika az érintettektől. A tanácsülésen az RMDSZ öt és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hat tanácsosa igennel voksolt, a néppárt politikusa ellenezte az adásvételt, a két szociáldemokrata (PSD) tanácsos pedig tartózkodott. Péntek Levente néppártos tanácsos, az EMNP Kolozs megyei szervezetének alelnöke keddi közleményében kijelentette: az ingatlan azért cserélhet gazdát, mert Both György, Egeres RMDSZ-es alpolgármestere – aki korábban református gondnok is volt – tudatos félrevezetéssel meggyőzte a mákófalvi presbitériumot, hogy az épületet a felújítás érdekében el kell adni a helyi önkormányzatnak.
Péntek Levente azt is közölte: az épület, amelyet az 1930-as években Kós Károly tervezett, 1937-ben került a református egyház tulajdonába, jelenleg pedig viszonylag jó állapotban van.
Ezzel szemben Both György alpolgármester a Krónikának határozottan cáfolta, hogy az épület kielégítő állapotban van, elmondása szerint a korábban államosított, majd a mákói egyházközség által 2002-ben visszakapott épület felújítására az elmúlt 15 évben nem voltak források. „A kultúrotthon tetőszerkezete beázott, mert leestek a cserepek, bent lehullott a vakolat, szétment a padló” – sorolta a problémákat. Az ingatlanba ugyanakkor nem vezették be sem a folyóvizet, sem az áramot, nem rendelkezik mellékhelyiséggel, így csak bajosan lehet eseményeket szervezni, a falunak így nincs olyan közösségi tere, ahol esküvőket, kulturális eseményeket lehet tartani.
Az elöljáró lapunknak leszögezte: a karbantartás már nem elég, az épület teljes felújításra szorul, ami rengeteg pénzbe kerül. „A polgármesteri hivatal átvette, és úgy döntött, legfeljebb két éven belül teljesen új kultúrotthont alakítunk ki.
Melyik a jobb? Hagyjuk, hogy dőljön össze, mert az egyháznak nincs pénze, vagy adjuk oda valakinek egy jelképes összegért, aki felújítja?” – tette fel a kérdést Both. Hangsúlyozta: valamennyi szükséges engedélyt – beleértve a református püspökség jóváhagyását is – megszerezték, ezek nélkül nem döntöttek volna az ingatlan sorsáról. Az alpolgármester szerint Péntek Levente csak „kavarja a puliszkát”, a mákói közösség pedig tisztában van az adásvétel céljával. Both azt is közölte: az 500 lejes vételárat nem ő, hanem a presbitérium javasolta.
Lapunknak mindezt megerősítette Barabás Berta Erika, a mákófalvi református egyházközség lelkésze, aki arról számolt be: két éve került a kalotaszegi településre, a közösség pedig akkor jó ideje fontolgatta, hogy eladja a kultúrotthon épületét, mivel nem tudja fenntartani. Kifejtette: miután az egyház 2002-ben visszakapta az ingatlant, egy ideig használták, ott működött például a színjátszó kör, bevételeik is voltak, de felújításra nem volt pénzük, emiatt jutottak arra a megoldásra, hogy eladják az ingatlant az önkormányzatnak. A presbitérium egyébként 2012 novemberében úgy döntött: az épületet megmentés céljából átadják a helyi Kós Károly Egyesületnek, erre 2013-ban meg is kapták a püspöki jóváhagyást, de időközben a civil szervezet befejezte működését, ezért döntöttek az eladás mellett.
Az eladást ugyan jóváhagyta az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége, ez viszont még nem garantálja az üzletet, az adásvételi szerződést ugyanis csak akkor írhatják alá, ha az egyházközség ingyen használhatja az ingatlant, illetve az önkormányzat ténylegesen vállalja, hogy két–három éven belül elvégezteti a felújítást. Az adásvételi szerződést ugyancsak előzetesen jóvá kell hagynia a püspöki hivatalnak.
Szakértői felmérést kért a püspökség
Vincze Minya István kalotaszegi református esperes az MTI-nek kedden úgy nyilatkozott, maga is furcsának találta, hogy – miközben a református egyház Erdély-szerte az államosított vagyona visszaszerzéséért harcol – a mákófalvi gyülekezet ilyen könnyen lemond a vagyonáról. Hozzátette: az egyházközség arra hivatkozott, hogy nincsenek forrásai az épület fenntartására, és ezért látja szükségesnek az értékesítést. Az esperes ugyanakkor rosszallóan állapította meg, hogy az erdélyi magyar pártok politikai csatározásukba próbálják bevonni az egyházat. Kiss Gábor, az erdélyi református egyházkerület sajtóreferense az MTI-nek elmondta: a püspökség illetékes szervei jóváhagyták az adásvételi kérelmet, de – mint minden hasonló esetben – a mákófalvi kultúrház ügyében is szakértői felmérést kértek az egyházközségtől, hogy az adásvétel a reális áron történhessen.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)