Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 22.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett.
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-, vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar.
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét. Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 26.
Balladamondók földje
Igaz, Háromszéket a balladák földjének szokták nevezni, de mostanság annyira megnőtt az előadók száma, hogy nyugodtan mondhatjuk balladamondók földjének is. Mintegy két évtizede nagy nehezen sikerült meggyőznöm az ilyen versenyek szervezőit, hogy a sok nyelvi vetélkedő, mesemondó-, ének- és dalversenyek mellé iktassuk be ezt is, mert ha népszerűsége nem is vetekszik a többi műfajéval, azért ott a helye azok között, mondani és mondatni kell, mert a népi irodalom legcsiszoltabb, gyémánt fényességű darabjai ezek a népballadák.
És lám, nem volt hiábavaló az akkori harc: mára az egyik legrangosabb eseménynek számít, s időközben országos szintűvé növekedett, hozzák mindenhonnan a ragyogó, csillogó népballadákat, s akik mondják, előadják, azoknak a hangján, viseletén, viselkedésén érződik, látszik, hogy számukra igazi ünnep a balladamondás. Így volt ez most, az elmúlt hét végén is.
A Kós Károly Szakközépiskola adott helyet idén is a megyei megmérettetésnek, s legalább száz kisebb és nagyobb iskolás öltözött díszbe, ki székelyruhában, ki magyaros viseletben, ki sötét öltözetben mondta el meséjét, balladáját, s milyen jó, hogy jó néhány éve a balladamondás mellé felzárkózott a balladaéneklés is. Ez a százas szám egyébként megsokszorozható, mert korábban zajlottak az iskolai meg a körzeti szakaszok, s csak a legrátermettebbek, a pillanatnyilag leginkább formában lévők lépték át az említett színhely küszöbét. És hogy mennyire fontos a szülőknek is: pár nappal ezelőtt előkészítő osztályos gyerek apukája keresett meg, hogy valahogy intézném el, kicsi leánykája jusson tovább, mert igen-igen szeret mesét mondani, s erősen búsul, mert csupán második lett… Tájékoztathatom, hogy nem tudtam elintézni, de ez ne szegje kedvét a kis mesemondónak, mert jövőben meg azután és még azután is lesznek mesemondó vetélkedők.
E kis jegyzetben nincs lehetőség felsorolni a neveket, legszívesebben ideírnám mind a százegynéhány nevet, hadd tudjuk meg, hogy csodálatos világba léptek be ezen a délutánon: a mesék és balladák mindent átölelő, minden bút-bánatot feledtető birodalmába. (A díjazottak nevét egyik közelebbi lapszámunkban közöljük.)
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Új kutatási eredményeit mutatta be Marosvásárhelyen az ausztrál Kós Károly-szakértő
A 20. század magyar építészetének két nagy alakjáról, Kós Károlyról és Toroczkai-Wigand Edéről tartott előadást kedd este a Kemény Zsigmond Társaság évadnyitó rendezvényén Anthony Gall műépítész, párhuzamot vonva a két jeles személyiség között, rávilágítva a barátságukra, illetve a közös tevékenységükre.
Húsz évvel ezelőtt még úgy tudták, hogy Kós Károly munkásságának kutatása kimerült a Varjúvárral, csakhogy ez koránt sincs így – kezdte előadását az ausztrál műépítész, aki elmondta azt is, hogy „Károly bácsi” nélkül nem tanult volna meg magyarul.
Anthony Gall, akit Ausztráliából Kós Károly építészete vonzott Magyarországra, valamint Erdélybe, elmondta, nap mint nap gyarapodik a tudás Kós Károly életművéről. Csak az idén 400 dokumentumot fényképezett le a marosvásárhelyi levéltárban a közműveknek tervezett Kós-épületekről – tette hozzá.
Toroczkai-Wigand Edéről kevesebbet tudunk, mint Kósról, sőt a köztük levő kapcsolatról szinte semmit. „Sokáig úgy kezeltem e két építész viszonyát, mintha nem lett volna jó kapcsolat közöttük, valamiért haragudtak volna egymásra” – magyarázta az előadó, akit Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke kérdezett. „Az volt az érzésem, hogy Kós Károlynak nem volt fontos Marosvásárhely” – mondta Gall, aki arra is kitért, hogy éppen 106 évvel ezelőtt tartotta Kós székfoglaló beszédét a Kemény Zsigmond Társaságban, ahol a Nemzeti művészet című, később a Magyar Iparművészetben is közölt írását olvasta fel.
Toroczkai-Wigand Ede 1914-15-ben tartózkodott Marosvásárhelyen, de előtte és utána is szorosan együttműködött Kós Károllyal. A marosvásárhelyi közüzemek épületegyüttese, amit Kós tervezett, nem jött volna létre e kapcsolat nélkül. Elképzeléseik, ízlésük annyira megegyezett, hogy közösen tervezték az építkezést Sztánán is, ahol Kós Károly Varjúháza felépült, a Toroczkaié, a Harubán nevű ház végül nem.
A hasonló gondolkodásmód a budapesti állatkert, a sepsiszentgyörgyi székely skanzen, a Kós által tervezett, de meg nem épült kolozsvári, illetve a Torockai által épített marosvásárhelyi iparkamara épületein is látható. Egy 1909-ban keltezett levelében Kós azt írja feleségének, ajánlatott kapott Toroczkaitól, pályázzák meg közösen a Maros-Torda vármegyeház megépítését, amely a marosvásárhelyi Városházával szemben épült volna fel.
Kós Károlyt „elragadta” Sepsiszentgyörgy, ezért áll Marosvásárhelyen csak egy épülete, míg Toroczkai több épületet is tervezett Marosvásárhelyen. Ezeknek az épületeknek az az egyik legfőbb jellemzőjük, hogy funkcionalitásukat száz év múlva sem veszítették el, ugyanazt a célt szolgálják, mint megtervezésük idején – mutatott rá Anthony Gall.
Antal Erika maszol.ro

„Mellettük élünk, és nem ismerjük őket” - szlovák irodalomról a Látó irodalmi estjén
A Kós Károly Akadémia és a Látó szépirodalmi folyóirat közös irodalmi estet szervezett kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében A legkisebb lépéscímmel, szlovákok és magyarok kapcsolatáról, mai szlovák irodalomról.
A rendezvény első részében Markó Béla beszélgetett Szigeti László íróval, a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó alapító igazgatójával, szerkesztőjével szlovákok és magyarok 21. századi kapcsolatáról. Kérdésként merült fel többek közt az, hogy melyik a járhatóbb út két nép, nemzet között: a politika, vagy a kultúra.
Az erdélyi magyarok oly keveset tudnak a szlovák irodalomról, mint a felvidéki magyarok a románról – hangzott el a beszélgetés elején, amikor Markó Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy úgy élünk itt Közép-Kelet-Európa, vagy inkább Kelet-Európa e bizonyos térségében, hogy alig, vagy szinte semmit nem tudunk egymásról.
A politika és a kultúra évszázadok óta inkább összekeveredik Európának ebben a sarkában, mint a fejlettebb demokráciákban – fogalmazott Szigeti László, aki szerint a politika marginalizálta a kultúrát. Markó szerint Szigeti a híd szerepét tölti be, bár ezt a kifejezést is, sok máshoz hasonlóan „lejárattuk” – mondta.
Szigeti arról beszélt, hogy mindig utálta a verekedést és – talán gyávaságból –, mindig arra törekedett, hogy összehozza az embereket és elkerülje az összeütközéseket. Ahol a nemzet fogalma csak arra jó, hogy vitakozzanak, nehéz a munka, az ideológiai megközelítés eltorzítja a valóságot – figyelmeztett. Erre az estre azért kerülhetett sor, mert a szlovákiai nem-szlovákok, fordítók, szerzők, felhívták a figyelmet a szlovák irodalomra – mutatott rá Markó.
Az est második felében Láng Zsolt, a Látó szerkesztője a mai szlovák irodalomról beszélgetett a jelenlevő szerzőkkel és szerkesztőkkel: Eva Andrejcakovaval, Deák Renátával, Demény Péterrel, Gálfalvi Ágnessel, Görözdi Judittal, György Norberttel, Karádi Évával, Paszmár Líviával, Vida Gáborral.
A Látó a szlovák irodalomnak szentelte áprilisi számát. A SzlovákLátó című lapszámban többek közt Milan Kraus, Peter Kerekes, Maros Krajnak, Peter Balko, Daniel Hevier, Pavel Vilikovsky írásai olvashatók.
Demény Péter ajánlója a SzlovákLátó című tematikus lapszám kapcsán: „...szlovák számunkból Peter Balko szövege, az Anno Losoncon című regény részlete az egyik legérdekesebb. Alulnézetből és finom, de harapós humorral szól egy kétnyelvű közeg érdekes borzalmairól, hiszen Frantiskát a falubeliek kicsalogatják a rétre, megkövezik és megeszik. A falubeliek kegyetlensége azonban meg sem közelíti a politikusokét, és azét a mentalitásét, amely nem enged elmozdulni valahonnan. Ezt elemzi Daniela Kapitanova Az ő Komáromuk és az én Trianonom című szép esszéje Beke Zsolt fordításában. A "valahonnan" persze az ellenségeskedés, a történelem mint labdarúgó mérkőzés szemlélete. Ez elől nincs menekvés, illetve tán csak úgy, hogy valami szomorú tárgyilagossággal elemezzük, mint Kapitanova. Miközben Németh Zoltán és Tóth László bevezetőit olvastam a szlovák irodalomba, meg Lubomir Machala írását arról, vajon tényleg olyan jó-e Huncik Péter könyve, mint amilyen sikeres, azon töprengtem, a szlovákok hasonlítanak a románokhoz: mellettük élünk, és nem ismerjük őket."

2016. október 30.
A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

2016. november 1.
Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

2016. november 2.
Ellenőrző könyv magyarul
Nem minden iskolában élnek a törvény biztosította nyelvi jogokkal, ezért az oktatási minisztérium kisebbségi főosztálya felhívása alapján a megyei tanfelügyelőség értesítette az iskolákat az érvényben lévő jogszabályról. Leszögezik: a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató óvodák és iskolák belső kommunikációjában, a szülőkkel való értekezésben használható az oktatás nyelve, az ellenőrző könyv pedig az iskola és a szülők közötti levelezés eszköze. Ebből az következik, hogy magyarul is kitölthető.
Ez év májusáig egymásnak ellentmondó rendelkezések voltak érvényben az iskolákban használt okiratok nyelvi szabályozása tekintetében, emiatt minden iskola a saját értelmezése szerint alkalmazta a vonatkozó törvényt. Az oktatási minisztérium idei 3844-as rendelete világosan leszögezi, mi számít hivatalos okiratnak az iskolában, és pontosítja az ellenőrző könyv szerepét. Legtöbb helyen a szokás hatalma irányítja jelenleg is a gyakorlatot: ahol korábban is éltek a nyelvi jogokkal, ott a nem hivatalos iratokat most is magyarul fogalmazzák meg, ahol pedig még a magyar családnak szóló szülőértekezleti meghívó is román nyelvű, ott úgy is maradt. Ez alól a háromszéki iskolák sem kivételek. Még manapság is látunk magyar többségű tanintézmény üzenőfalán vagy a bejáratánál kizárólag román nyelven megfogalmazott értesítéseket. Például: csak románul olvasható a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola bejáratánál a titkárság programjára, az ingázók bérletének kiadására vonatkozó értesítés. De nem ez az egyetlen példa. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő elmondta, azért emlékeztették az iskolákat a jogszabályra, mert az ellenőrző könyvek kitöltésének nyelve tekintetében vannak bizonytalankodók. Pontosították: ez olyan dokumentum, amelyben a tantárgyak neve, az elemisták tanulmányi eredményeinek minősítése és bármilyen üzenet magyarul írható.
Fekete Réka

2016. november 5.
Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu

Múzsák, emlékek, visszhangok
Az idei első Erdélyi Tollak
Nyolcadik évében is megőrizte gazdag színvilágát, és mintha új árnyalatokkal is bővült volna a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó irodalmi- művelődési folyóirata, az Erdélyi Toll. A negyedévente megjelenő kiadvány idei első két számából nyújtunk ízelítőt, a további lapszámokat az elkövetkezőkben ismertetjük.
Csaknem harminc oldalon szólongatja olvasóit mindkét számban a múzsa. A költészetnek és szépprózának szentelt rovatban a lírai pillanatokat ritmikusan váltják az olvasmányoknak szentelt negyedórák, Csire Gabriella Regélő napkeletének soron következő fejezeteit, Ráduly János Félperces történeteit is megtaláljuk a versek között.
A folytonosságot szolgálja, az olvasói biztonságérzetet erősíti Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának 24. és 25. fejezete. Igazi csemegének számít az Élő néphagyományok rovat Cselédlánynak nem süt a Nap című sorozata, amelyben Ráduly János egykori kibédi szolgálóleányok emlékein keresztül láttatja a régmúlt időt.
Természetesen az irodalom- és sajtótörténet iránt érdeklődők sem maradnak izgalmas olvasmány nélkül. Az idei első lapszámban Bertha Zoltán Farkas Árpád költészetéről értekezik, a másodikban Sütő András életművének talán kevésbé ismert mozaikdarabját, a "vidám játék" drámatípusát hozza olvasóközelbe. A sajtótörténet rovatban a Székely Útkereső irodalmi-művelődési folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990–2007 közötti sajtóvisszhangját követhetjük nyomon. A folyóirat 1990–1999-es évfolyamaiból mindkét lapszámban kapunk ízelítőt, Jékely Zoltán, Benedek Elek, Salamon Ernő, Farkas Árpád, Nagy Gáspár, Fábián Imre, Beke Sándor (2016/1. lapszám), illetve Kölcsey Ferenc, Benedek Elek, Reményik Sándor, Beke Sándor, Gittai István, id. Szemlér Ferenc, Váli József (2016/2. lapszám) lírai alkotásait, Csomortáni Magdolna, Csire Gabriella, Nagy Irén, Tankó Gyula, Gyárfás Endre, Murádin László, Vofkori György (2016/1), Veress Dániel, Kozma Mária, Balogh Edgár, György Zsuzsa, Benkő András, Lőrincz József prózáját és a Kós Károly-féle Kiáltó Szót (2016/2.) olvashatjuk.
A szülőföldhöz szóló vallomások és a hit lírai üzenetei teszik még ünnepélyesebbé a Toll színeit. De nem hiányoznak a sötétebb árnyalatok sem, amelyektől még érdekesebb, változatosabb olvasmánnyá válik az udvarhelyi folyóirat. Ilyen a második szám Erdélyi prérin című könyvismertető rovatában Széki Barnabás Simon Attila szégyenkönyve című írása is.
A második lapszámban számos gyermekvers várja a legkisebb Toll-forgatókat, és Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregénye is folytatódik. Szintén itt találkozunk újra a korábbi lapszámokban is feltűnt Márton Tímeával, aki ezúttal lírai alkotásával ad új, friss színt az Erdélyi Tollnak.
Az Erdélyi Gondolat Kiadó könyvei, folyóiratai sohasem hiányoznak a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kínálatából, Beke Sándor, a kiadó vezetője, az Erdélyi Toll főszerkesztője idén is elhozza hozzánk régebbi és legújabb "terméseit".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2016. november 6.
Alkotmánymódosítási szándék és ígéretözön – megnyitotta választási kampányát az RMDSZ - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
„Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. „De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. „Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra” – fogalmazott.
Markó: tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
„Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (...) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (...) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk” – jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, „mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak”. Hozzátette: „azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!” Antal Árpád hozzátette: „nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz”.
Biró: a megszerzett jogokat is elvitatják
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. „Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk” – sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA). „Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!” – fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
Kelemen: a magyarok körében népszerű Cioloș
Dacian Cioloş kormányfőnek a felmérések szerint jó a megítélése a magyarok körében, de ettől még „hosszú út vezet” odáig, hogy újabb miniszterelnöki mandátumot szerezzen – fogalmazott Kelemen Hunor az RMDSZ országos kampányindítója utáni nyilatkozatában. A szövetségi elnök azt mondta, neki személyesen is nagyon jó véleménye van Dacian Cioloşról, akit kormányfői mandátummal megbízni „korrekt javaslat” volna, amennyiben a Nemzeti Liberális Párt (PNL) olyan helyzetbe kerül, hogy megteheti ezt a javaslatát. A döntés azonban a választók kezében van. (Agerpres)
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor: alkotmányba kell iktatni a 98 évvel ezelőtti gyulafehérvári ígéreteket - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
"Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie" - fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. "De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!" - jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. "Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra" - fogalmazott.
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
"Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (…) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (.) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk" - jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, "mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak". Hozzátette: "azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!" Antal Árpád hozzátette: "nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz".
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. "Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk" - sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA). "Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!" - fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
A kolozsvári sportcsarnokban összegyűlt RMDSZ-szimpatizánsokról a rendezvény végén egy drón segítségével közös fotó készült.
Gazda Árpád
(MTI)

2016. november 11.
1956, az erdélyi magyar értelmiség és az ifjak
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

2016. november 12.
A ballada arra figyelmeztet, hogy a tetteknek, döntéseknek súlyos következménye van, a mese a reményt hozza el, hogy zűrzavaros világunkban helyre lehet hozni a dolgokat – mondta köszöntőjében Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermekfolyóirat főszerkesztője tegnap a Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos döntőjének megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által szervezett vetélkedőre idén százhetven diák nevezett be, minden olyan megyéből érkeztek versenyzők, ahol működik magyar nyelvű oktatás.
A romániai magyar nemzeti közösség megmaradásának alapvető feltétele a magyarságtudat kialakítása, szüntelen ápolása – hangsúlyozta Nagy Éva, a nemzeti kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárság kabinetjének igazgatója. A nyelv kultúránk hordozója, a nyelv viselkedési forma, a lét kifejezőeszköze, ha ápoljuk, megadja az együvétartozás tudatát, a közösségi tudatot – mondotta. Zsigmond Emese arra kérte a versenyzőket, felejtsék el a nyerniakarást, inkább legyenek hitelesek a mese és a ballada üzenetének átadásában, igazodjanak ahhoz a tisztességhez, tisztasághoz, amit ez a műfaj hordoz.
A megnyitó után a mesemondók egy része a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében maradt, a többiek a Míves Házban, a Magma kiállítótérben, a Lábas Házban és a Bod Péter Megyei Könyvtárban adták elő meséiket, a balladamondók a Kós Károly Szakközépiskolában, a balladaéneklők a Kónya Ádám Művelődési Házban versenyeztek. A Szatmárnémetiből érkezett Scheitli Krisztina az Angoli Borbála tragikus történetét elmesélő, A szégyenbeesett lány című balladát választotta, a szintén szatmári Örmény Márk pedig tavaly balladával vett részt a versenyen, idén a Lusta Jankó című mesét hozta. A nigériai származású, de magyar gyökerekkel is rendelkező diák lapunknak azt mondta, nagyon megszerette a magyar kultúrát, ezen belül különösen a népi kultúrát, a néptáncot, a magyar viseleteket. A tordai Fina Ágota Enikővel édesanyja szerettette meg a mesét, iskolatársa, Kiss Boglárka Dalma óvó nénijétől hallott kiskorában nagyon sok magyar népmesét, a szintén tordai második osztályos Ferenc Gábor öt éves kora óta mond meséket, idén A tulipánná változott királyfi címűt hozta a döntőre. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló Kolumbán Pál szerint a mese üzenete örök érvényű, amit nem csak a gyermekeknek, hanem a felnőtteknek is át kell adni.

2016. november 15.
A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar?
Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal
A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is. A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
- Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
- Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.
A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
"Ha azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen."
A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak, azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
- A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására?
- Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.

2016. november 16.
Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com

2016. november 17.
Székely Könyvtár 1-50+
– Félidejéhez érkezett a Székely Könyvtár-sorozat: megjelent az ötvenedik kötete a százkötetesre tervezett sorozatnak. Ez már ok az ünneplésre. Hogyan kívánják megünnepelni?
– Az ünneplés már a XXII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nulladik napján elkezdődött, hiszen akkor mutattuk be a sorozat ötvenedik kötetét, Markó Béla Válogatott versek című könyvét a Művészeti Egyetemen, igen szép sikerrel. De igazán ünnepelni természetesen itthon, Hargita megyében, Csíkszeredában szerettünk volna, ezért is szerveztük meg Siklódy Ferenc Könyvjegyek című kiállítását, amelyre a Megyeháza Galériában kerül sor (azokról az ex libriszekről van szó, amelyeket Siklódy a könyvsorozat előfizetői számára készített, s amelyek így együtt egészen lenyűgöző hatásúak). Szintén a Megyeháza Galériában kerül bemutatásra a sorozat „ráadáskötete” is – hogy mi légyen ez a „ráadáskötet”, az egyelőre maradjon titok…
– Az erdélyi könyvkiadás legnemesebb hagyományait kívánták feléleszteni a sorozat megjelentetésével és terjesztési módjával: gyűjtők igényeinek megfelelő kivitelezés, előfizetés alapján való terjesztés, az előfizetőknek könyvjegy ajándékozása. Mennyire bizonyult piacosnak ez az elképzelés?
– Valóban: kézhez álló, zsebben is hordozható, ugyanakkor szép és elegáns könyvekre gondoltunk a sorozat útjára indításakor, s a visszajelzések alapján ez az elképzelés el is nyerte az olvasók tetszését. Az előfizetés alapján való terjesztésnél, illetve a könyvjegy-ajándékozásnál természetesen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikája lebegett a szemünk előtt. Ami viszont sikerült anno a Szépmíves Céhnek, az egyelőre nekünk nem: s itt az előfizetők számára gondolok! Ha megnézzük a két világháború között a Céh-kötetekre előfizetők listáját, azt láthatjuk, hogy rengeteg ügyvéd, orvos, politikus vagy más értelmiségi vásárolta meg Kós Károlyék könyveit. Öntudatosabbak lettek volna akkor az erdélyi magyarság „diplomásai”? Nem tudom, nem vagyok olvasásszociológus, de ma mintha kevésbé lenne divatja a könyvnek vezetőink körében. Persze van egy nagy különbség is a Szépmíves Céh kötetei és a mi könyveink között: ott kortárs szerzők jelentek meg, nálunk klasszikusok. De szerintem, ha csupa kortárs szerző jelenne meg nálunk, az se nagyon segítene a helyzetünkön. Nem kizárt, hogy a mi marketingtevékenységünk is hagy kívánnivalókat maga után, de akkor a Székelyföld folyóirat esetében miért van olyan sok előfizetőnk? Hiszen nagyjából ugyanúgy járunk el „marketingileg” a folyóiratunk, illetve a könyveink esetében is! Ami sikeres az egyiknél, miért nem sikeres a másiknál? Nagyon számítottunk például a Székelyföld-előfizetőkre, hogy majd ők megrendelik a Székely Könyvtár köteteit is, de érdekes módon a két előfizetői lista nem nagyon fedi egymást! Természetesen nem adjuk fel, promováljuk továbbra is a könyveinket, hátha egyszer megváltoznak az olvasói szokások…
– Mi lesz a folytatás? S megállnak-e a tervezett száznál?
– Egyelőre a következő ötven kötet is jó nagy nekirugaszkodásnak ígérkezik (bár ha az előttünk álló 5 év is olyan gyorsan eltelik, mint a magunk mögött hagyott 5 év, akkor nem lesz gond). S a folytatásban nyilván gazdagítani szeretnénk az eddig megjelent szerzők listáját. Hogy csak két nevet említsek: Orbán Balázstól és Nyirő Józseftől például nem jelent meg semmi az első ötven kötetben. Márpedig nélkülük nem lehet teljes egy „Székely” Könyvtár! Többen kérdezték például, hogy miért bojkottáljuk Nyirőt?! Sajnos, ebben az esetben nem velünk van a baj: a jogutód továbbra sem szeretné kiadni Nyirőt Erdélyben (gyaníthatóan az író újratemetése körül kavart botrány lehet a ludas a dologban). És aztán ott vannak még a lassan „klasszikussá” érő, ma még a középgenerációhoz tartozó költők, írók, társadalomtudósok is. Ők is joggal várhatják el a sorozat szerkesztőbizottságától, hogy számoljon velük! Egy biztos: lesz még dolgunk bőven!
Sarány István
Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. november 18.
„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.

Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.

maszol.hu

2016. november 19.
Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László

2016. november 22.
Körösfő első írásos említését ünnepelték
Az elmúlt hétvégén, pontosabban november 19-én a körösfői önkormányzat támogatásával emléknapot szervezett a körösfői Kós Károly Iskola és a helyi Református Egyházközség abból az alkalomból, hogy ezelőtt 740 évvel említik először írásban a település nevét.
A rendezvény ünnepi istentisztelettel kezdődött, igét hirdetett Károly Károly református lelkipásztor, aki alapigének Neemiás könyve második fejezetének 11–20 sorait választotta. „A falakat újra kell építeni, melynek alapjait Isten rakta le. A rések betömésénél van egy építő erő, amely mellett mindig megjelenik egy visszahúzó erő is. Ahogy Neemiás társakat talált az építkezéshez, nekünk is úgy kell összefognunk a közösség összefogása érdekében” – foglalta össze a településre nemrég érkezett lelkipásztor.
Az ünnepség a helyi Bartók Béla Művelődési Házban folytatódott, ahol először Bodis László polgármester köszöntötte a szép számban egybegyűlteket, majd ismertette a falu egyházi, kulturális, gazdasági és politikai életét, visszatekintve az elmúlt 740 évre. Ezt a Kovács Kuruc János által frissen megjelentetett könyv bemutatása követte, címe: Kalotaszegi Krónikácskák.Vincze Minya István a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese így méltatta a kötetet: „E különösen fontos üzenetet és tartalmat sugárzó könyv csak akkor töltheti be kultúrtörténeti szerepét a Kalotaszegről eddig megjelent írások között, ha az Úristen áldása lesz rajta.” A bemutatón jelen volt Péntek János professzor is. „Lehet, hogy ma sem vagyunk kellőképpen tudatában mi mindenre vagyunk, lehetünk képesek? Pedig Kalotaszegnek nagy szüksége van arra, hogy bízzon önmagában. A múlt semmire sem garancia, de ismerete erősítheti a helyi közösségek önbizalmát és büszkeségét. Ma is meríthetünk a »Krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez” – fejtette ki a nyelvész.
Kovács Kuruc János szerint „a lényeg az, hogy szeresd a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak, és képes legyél érte akár áldozatot is hozni, küzdeni; hogy megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti.”
Az ünnepség színvonalas kultúrműsorral folytatódott, felléptek a helyi óvodások, iskolások, a Kalotaszeg Néptánccsoport valamint az Operettissimo Társulat.
Antal István iskolaigazgató, a rendezvény egyik szervezője köszönetet mondott mindenkinek, aki munkájával vagy anyagilag támogatta ezt a színvonalas ünnepséget, amely után szeretetvendégségben részesült minden jelenlévő.
PÉNTEK LÁSZLÓ

2016. november 28.
A magyar honvédség a második világháborúban
Történelmi előadás a Bernádyban
Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója A magyar honvédség a második világháborúban címmel tartott nemrég előadást Marosvásárhelyen, a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia meghívására.
Előadásában arról beszélt, hogy a trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig az ország védelmére nem volt elegendő, meg sem közelítette Csehszlovákia vagy Románia haderejét. Magyarország az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején még arra sem volt képes, hogy az engedélyezett 35 ezer fős létszámot fegyverben tartsa. De függetlenül a társadalmi állapottól, felekezeti hovatartozástól, a magyar társadalom abban egységes volt, hogy a revízió, az elveszített területek visszaszerzése alapkérdés.
A történész véleménye szerint erre két lehetőség volt: vagy fegyveres erővel, vagy tárgyalással, diplomáciai úton. Magyarország hadereje alkalmatlan volt a fegyveres támadásra, de nem voltak igazi partnerei sem. 1927-ben született Olaszországgal egy megállapodás, hogy az pártfogolja a magyar érdekeket, majd 1934-ben Németország is hajlandó volt valamilyen szinten a magyar érdekeket képviselni. Ennek ellenére a ’30-as években elindult a hadseregfejlesztés, 100 ezer fős haderőben gondolkodtak, de ez csak elképzelés volt. Az igazi változás 1938-ban mutatkozott meg, a győri program megszületésekor. Egy másik jelentős előrelépés, hogy 1930 augusztusában a kisantant államok képviselői arra a megállapodásra jutottak Magyarországgal, hogy a három ország támogatja, cserébe azt kérik, hogy Magyarország ne kívánja fegyveres úton megváltoztatni a trianoni határokat. Ugyanakkor Magyarország kap egy másik ajánlatot is a Hitler vezette birodalomtól: Magyarország megtámadhatná Csehszlovákiát, hogy visszaszerezze az elcsatolt területeket. Ezt azonban Horthy elutasította, mert a magyar haderőnek nem volt olyan felszereltsége, hogy Közép-Európa legnagyobb haderejével szembeforduljon.
Az előadó beszélt a győri programról, amely egymilliárd pengőt irányozott elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére. Ennek ellenére – jelentette ki –1938-ban remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Döntő jelentőségűnek nevezte Magyarország számára az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely érdekszférákra osztotta fel Európát. Megválaszolatlan kérdés volt a román–magyar viszony rendezése, mert sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehetett fegyveres konfliktus.
Magyarország érdeke az volt, hogy kimaradjon a háborúból
1939-ben Magyarország jó helyzetbe került, és amikor a háború szele először csapta meg az országot, semleges álláspontra helyezkedett, ugyanis az volt a politikai elképzelés és a döntéshozók véleménye: Magyarországnak az az érdeke, hogy a háborúból kimaradjon, az erőit megtartsa, lehetőség szerint összegyűjtse, és ezekkel az erőkkel majd a háború végén érvényesítse a törekvésit. Magyarország számára is meghatározó volt, hogy 1939 novemberében a Szovjetunió élt azzal a lehetőséggel, amit a németekkel kötött megállapodás teremtett: Bukovinát megtartja, Románia tiltakozását elutasítják. Magyarország úgy érezte, hogy megoldható az erdélyi kérdés. Telekinek az volt az álma, hogy Magyarország önállóan cselekedjék, de tudta, hogy a magyar honvédség nem alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon Romániával. Ennek ellenére mozgósítottak, voltak határ menti összetűzések, de háborús konfliktus nem, mert Olaszor- szág és Németország számára is elfogadhatatlan volt, hogy háborúzzanak. Tárgyalások következtek: a magyar elképzelés az volt, hogy a teljes területet visszaveszik, a románok szerint esetleg a határ mentén lesz egy kis kiigazítás. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A magyar honvédség, anélkül, hogy hadműveleteket hajtott volna végre, békésen bevonult Erdélybe.
Magyarországnak továbbra is az volt a véleménye, hogy a háborúból ki kell maradni. 1940 decemberében Jugoszláviával aláírtak egy barátsági szerződést, és a honvédség fejlesztése is elindult. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén ellenezte a hadba lépést azzal, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig. 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország szolidaritást vállalt a németekkel, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Június 27-én hadiállapotot jelentettek be.
Szakály szerint 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek. Még abban az évben a németek számára is világossá vált, hogy nem sikerül a Szovjetuniót legyőzni, és Magyarországtól azt követelték, hogy a teljes magyar haderőt küldje a frontra. Magyarország végül a 2. magyar hadsereget bocsátotta a rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak.
1942 áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, év végére csak ötezren maradtak életben közülük.
Szakály szerint a Don-kanyari tragédia volt az első komoly megmérettetése a magyar királyi honvédségnek, olyan körülmények között, amire korábban nem készült fel.
*** A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában kezdődött 1937. június 7-én, és Japán kapitulációjával ért véget 1945. szeptember 2-án. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után a Párizs környéki békeszerződésekkel kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a negyvenéves hidegháborút alapozta meg.
Bár a Magyar Királyság külpolitikáját a fegyveres semlegesség jellemezte, a területrevíziók prioritása és a geopolitikai körülmények elkerülhetetlenné tették a magyar hadba lépést. A magyar haderőnek az 1920-as évek gazdasági nehézségei, de legfőképp a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései miatt kevesebb kiképzett tartalék, felszerelés és hadiipari háttér állt rendelkezésére, mint a szomszédos kisantant országoknak, köztük az 1940-től Németország felé orientálódó Romániának. Jóllehet az 1938-as bledi egyezmény lehetővé tette Magyarország újbóli fegyverkezését, az az idő rövidsége és a magyar katonapolitika – mely az (egykori) kisantant országokkal és nem a Szovjetunióhoz hasonló erejű ellenséggel való konfrontációval számolt – korlátozott lehetőségei miatt csak részben valósult meg.
A magyar hadvezetés a Németországgal való szövetség ellenére sokáig a háború elkerülésére, majd 1941-től kezdve a háborús részvétel minimalizálására törekedett. Így Magyarország a délvidéki bevonulás ellenére elkerülte Nagy-Britannia hadüzenetét, majd a Barbarossa-hadműveletben csak jelképes erőkkel, az úgynevezett gyorshadtesttel vett részt, az 1942-ben a Donhoz kiszállított 2. hadsereg pedig a Magyar Királyi Honvédség egyharmadát tette ki. 1944-től kezdve, amint a keleti front megközelítette a Kárpát-medencét, a magyar háborús erőfeszítések tovább növekedtek, ekkor mozgósították az 1. magyar hadsereget. 1944-1945-ben Magyarország a szovjet és német hadvezetés számára is lényeges hadszíntérré vált. A politikai megosztottság, valamint az 1944-es német megszállás és a szovjet túlerő végül a magyar haderő felmorzsolódásához vezetett, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni.

2016. december 2.
Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket.
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.”
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. december 3.
Akiknek a családfáját Kós Károly készítette
Erdővidéki barangolásaink egyik állomása a híres vargyasi bútorfestő Sütő család portája, ahol a hatalmas székelykapun belépve azonnal szemünkbe ötlik a bejárati ajtón a „fényképezni tilos” felirat.
– Akkor egyezzünk ki olyanformán, hogy az egész szobáról készíthetnek képet, de nem a külön darabokról… – ajánlja fel Sütő István, amikor megtudja, hogy nem csak turisták vagyunk, hanem egyben újságírók is, és nem csak nézelődni jöttünk, hanem cikket is írnánk, amit illusztrálni kellene. – Meggyűlt a bajunk sajnos a hamisítókkal – magyarázza, miért is nem szabad fényképezni. – Mondanám, hogy az jó, mert akkor igazán híres valaki, ha már hamisítják a munkáit…
S hogy miért vált híressé a család? „1568-ig nyúlik vissza a család története – kezdi mesélni – Sütő János és József, két mesterlegény, egyik ács, másik asztalos, akkor került Vargyasra. A Daniel kastélynál végeztek ács- és asztalosmunkákat, annak végeztével a faluban megtelepedtek, és utána 15 nemzedéken keresztül apáról fiúra sikerült a mesterséget folytatni – a fiaim és az unokatestvérei már a 16. nemzedékhez tartoznak.” Mint megtudjuk, a család történetének Kós Károly is „utánanézett”, aki a családfát is elkészítette illetve megrajzolta A vargyasi festett bútor című könyvében.
– Legrégebbi eszközünk, szerszámunk ez a festéktörő kő, itt van hozzá két kicsi őrlőkő, ezekkel őrölték, porlították elődeink a mindenféle színes ásványokat, így nyerték a festékeket. A mai napig a hagyományos családi receptet használjuk a festékeink elkészítésére. Különlegessége a kőnek az 1680-as évszám, innen már biztosan tudjuk, hogy festéssel is foglalkozott a család. A festés szabadkézi, ami a kicsi darabokon nem nagy dolog, de a bútorokon is – ahol közvetlen az alapszínre jön a mintázás – csak a betéteknek a kereteit szoktam megrajzolni előre, maga a mintázás, virágozás, mindig szabadkézi. Így minden darab egyedi, még ha ugyanabból a tükörkeretből 15 darabot is készítek egyszerre. Ez a különlegessége a mi művészetünknek, népművészetünknek: hiába kötött, mégis nagy teret enged a kreativitásnak.
Mit is mond a mondószék?
A Sütő család által festett bútorok a hagyományos székely háztartás elemei, elsősorban kisebb-nagyobb ládák – ezek sorában a legnagyobb a kelengyés vagy hozományos láda. A lány hozományához tartozott a vetett ágy is, ami a tisztaszobának az éke volt: alvásra nem használták, hanem a családnak az anyagi helyzetét, státuszát mutatta – minél magasabb volt, annál gazdagabb volt a család.
– A saroktékákat elsősorban italtárolásra használták, ugye, unitárius a falu; katolikus vidéken inkább bibliát tartottak benne – viccelődik –, ha több volt az ital vagy a biblia, a saroktéka méretesebb is lehetett. Állítólag az őse a falitéka, az egy mélyedést takart kőházakban a falban, ami amolyan hűtőszekrényként működött. Mindig az északi falon helyezték el, polcokkal volt ellátva, s ahogy viccesen szoktuk mondani, a kőház jó, mert nyáron hideg s télen is hideg, úgyhogy elállt benne az élelmiszer sokáig. Ez itt a vendégváró pad, ez az állótálas tányéroknak, fazekaknak – folytatja a szoba leltárját. – A legérdekesebb hagyományos darabok a kontyos vagy mondószékek. A székelyek nem zárták ugye a kaput, még éjszaka sem. De hát régen is összeveszett a férj meg a feleség, s akkor erről a székek „beszéltek”: a székeket cserélték meg vagy külön csak a háttámlákat, kirakták a székeket a tornácra, s ebben a helyzetben már azt mondták a vendégnek, hogy nem a legjobb pillanatban jött. S akkor az érkező fordult is meg… Ez pedig a jellegzetes székely asztal, ez egy mély kenyeres fiókkal volt ellátva, ez pedig benne a titoktartó, egy ilyen csúszó lappal ellátott titkos rekesz. Általában egy ajtócska van az ilyen típusú asztalon, furfangos látogatók mondják is, mi ebben a titkos, ha mind így készült. De nem mindegyik így készült... A régi mesterek mindig építettek be titkos rekeszeket, főleg a ládákba és a saroktékákba, az iratokat s a pénzt ebben tartották. Az itt látható bútorok az 1800-as évekből valók, ennél újabb a bölcső, amit a nagyapám készített, és a hintaló. Nagyapám megfestette ezt a ruhásszekrényt is, hogy találjon ide: nem hagyományos darab, de mégiscsak könnyebb tartani benne a ruhát, mint a ládákban.
Mutasd a tulipánt, megmondom, ki vagy
A messze földön híres bútorfestő és fafaragó családból nem csak beszélgetőpartnerünk, Sütő István aktív, hanem nagybátyja, édesapja, és két öccse is – a szoba asztalán külön fotóalbumokban csodálhatjuk meg munkáikat, amelyek egyébként szinte mind rendelésre készültek. Persze hozzá nem értőként rögtön felmerül bennünk: mitől lesz valami vargyasi, pontosabban Sütő? Hogyan lehet felismerni?
– A virágminták nagyon hasonlóak minden vidéken, a tulipán viszont tényleg a miénk, ahogy szoktam bosszantani ezzel a holland turistákat. Nehéz szavakba öntve megválaszolni ezt a kérdést… Szép, kötött, szimmetrikus, szabályos vonalvezetés, a virágok nagyjából arányosak a levelekkel, de maga a virághasználat is sajátos. Szegfűk, rózsák, de a legtöbb a tulipán… Arról, ahogy az illető használja a színeket, felossza a területet, ahogy festi a tulipánt nem csak a család munkáját lehet megkülönböztetni, hanem a családtagokat is… Né, hányféle tulipán van, más bútorfestőnél nemigen láttam ennyit – mutatja-magyarázza, aztán a színvilág rejtelmeibe is bevezet. – A bordó – a meggypirosnak nevezett barna, így szoktam én viccesen nevezni – azért a legjellemzőbb, mert ez nagy mennyiségben fellelhető ezen a környéken. Persze használták a jobbágykéket is, s ritkán a zöldet. A zöldet leginkább a szászok használták, pedig azt gondoltuk volna, hogy ez a magyar ízlésnek a megfelelő.
Míg a világ s még két nap…
De hogyan is készül egy ilyen hozományos láda? S mit milyen sorrendben festenek?
– Akinek jó szeme van, az megfigyelheti, hogy fecskefarkas sarokillesztésekkel van összetéve, ez az egyik titka, hogy a mai napig ennyi láda fennmaradt. Ez egy nagyon erős szerkezet, ezeket ma is ugyanúgy kézi fűrésszel vágom be, s kézzel vésegetem össze. Tehát a szerkezet is hagyományos. S a vasalatok is, a zárszerkezetek. Van egy ügyes fiatal kovácsom itt Vargyason, addig nézegettük a 200 éves zárszerkezetet, amíg ugyanúgy elkészítette.
Akkor kanyarodjunk rá a festésre. Először a szegélyek színeit húzom meg, utána jön az alapozás. Ha betétek kerülnek, ahogy már említettem, a betétek körvonalait megrajzolom előre. Ennyi csalás-ámítás van rajta. Utána megfestem az alapszínét a betétnek, s a külső részeknek is, aztán meghúzom szépen a szegővonalat, s akkor következik a kiinduló minta – kancsó, csokor, szív, vagy egy margaréta… Ebből jön ki az úgynevezett erezés, a szárak és a levelek. Ezután jön a virágozás, majd a virágoknak az árnyékolása – ugye minden virág két színből áll, ez szépen kiemeli őket. Akkor jön az árnyékolása a leveknek és a száraknak, utána pedig a viaszozás vagy gyantázás az egész felületre.
– Mennyi ideig marad meg ez a festés?
– Ha jó körülmények között van tartva, akkor míg a világ s még két nap. A fának az ellensége a nedvesség s a rovarok – a kettő össze is függ, a nedves fát a rovar hamarabb megtámadja… Itt vannak szinte 200 éves darabok, s nagyon jó állapotban, még csak restaurálnom sem kellett őket.
– De azért a széken csak kopottabb a festék…
– Nem a színek tompulnak, hanem a bútorra patinaréteg rakodik. Nem változik meg a festéknek a színe. Mi a patinaréteg? Kosz… Régen a nőknek mániája volt, hogy lenolajjal törölgették a bútort, az hirtelen fényt ad, „megdobja”, de aztán reárakodik s beleragad a por. A restaurálás új irányelve azt mondja, hogy ez már hozzátartozik a darabhoz, ami megkönnyíti a dolgunkat: nem is kell megtisztítani. De ha megtisztítanánk, ugyanolyan élénkek lesznek a színek, mint az új darabokon.
– S aki most rendel egy festett bútort, s karban akarja tartani, mivel tisztítsa?
– Egy finom kefével. Ha vegyszeres rongyokkal nekiállnak mosni, persze, hogy a viaszréteg lejön. Hosszúszőrű kefével kell tisztítani a portól, az szép fényt is ad neki.
A 16. generáció
Egy ilyen nagy láda elkészítése nagyjából három heti munka – tudjuk meg –, majd a családi recept titkáról elárulja: a festék vízalapú, s a hozzá kellő ásványok fellelése nem túl nehéz. Például nemrég kiszélesítették az utat a Vargyas szoros felé, s a munkálatok során sok ásvány kifordult a földből – még áskálni sem kell. Aztán bevallja: fogtak már azért az ősök is a kezükben olajfestéket, de közben sohasem mondtak le a sajátról.
– Egy megrendelésem volt, hogy olajfestékkel kellett mindenképp, mert már olajfesték volt a darabon. Dehát az kínszenvedés volt, buta is lennék, ha azt használnám, mert nem olyan jó, mint a miénk, a hagyományos… Nehezebb vele dolgozni – jelenti ki kategorikusan Sütő István, akinek két alapelve van, ha dolgozik: legyen minőségi és 100%-ban hagyományos. Pedig, ha az anyagiakat néznénk, megengedhetné, hogy lazábbra vegye. 400 éves múlttal a háta mögött, ha lábbal festene, akkor is érték lenne, akkor is Sütő lenne…
A Sütő család nem csak festeni, faragni is tud: a lánc egyetlen fából készült, a láncszemek nincsenek megszakítva, vágva (a képen Sütő István)
– Van, aki azt mondja, hogy a több mint 400 év alatt már a génjeikben van a bútorfestés. Ennek van alapja, mert a legkisebbik fiam, alig egy éves, úgy örvend, ha ide bejön… – mondja, miközben kintről percek óta erősődő gyermeksírás hallattszik. – Hamar elkapja az ecsetet, s a darabokon húzogatja. Vagy ha beengedem a műhelybe, a forgácsba beléfekszik. Mikor kicsi baba volt, s behoztam ide karban, rögtön elhallgatott, ha sírt. Megnyugodott. Látszik, hogy hatással van reá. A nagyobb fiaim, 4 és 5 évesek, ők már ügyesen rajzolnak, festegetnek. Adok nekik egy szöget, egy kalapácsot s egy harapófogót, s azzal elvannak egy darabig. Béüti az egyik a szeget, a másik kihúzza, aztán cserélnek…
Ezeridegenek meg a székely bácsi
Nem zárhatjuk a beszélgetést anélkül, hogy rá ne kérdeznénk: mégis, mennyibe kerül egy ilyen festett bútor?
– A legolcsóbbak a piacon ezek a forgácslap bútorok – hát nem tudom, nevezzük bútoroknak –, ahhoz képest már a tömörfa bútor szinte kétszer annyiba kerül. Ha mégegyszer egy annyi időt én ráfordítok, miután készen van a tömörfa darab, akkor természetes, hogy ez még kétszer annyiba kerül.
Mint mondja, székelyföldi a legtöbb megrendelő, de Észak-Amerikától Indonéziáig, Japánig az egész világon vannak bútoraik… És nem innen elszármazottak vitték.
– Ez mutatja, hogy ez egy komoly érték, s most nem magamat fényezem, hanem a székely-magyar népművészetet. Ha egy ezeridegen értékeli, az már tényleg nagy érték, az már azért valamit jelent – mondja, majd a falon mutatja a fotót: Károly herceg is meglátogatta őket. Aztán, értékeknél maradva, folytatja: – Ami még megmenthető, azt meg kell menteni. Hogy is fogalmazzak, hogy a nyomdafestéket is tűrje, mert engem nagyon mérgesít… Jön be ide a székely bácsika s nénike, s mondják egymásnak: „emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de eltüzeltük. Milyen jó kenyeret süttünk rajta. Lehet mégse kellett volna?” Hát ettől feláll a szőr a hátamon!
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

2016. december 6.
Marosvásárhely épített örökségéről értekeznek
A város színeváltozása címmel harmadszor szerveznek tudományos értekezletet a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai. December 10-én, szombaton 9 órától a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében elsősorban a projekt keretei között zajló kutatások 2016-os eredményeit mutatják be.
A Marosvásárhely épített örökségét felleltározó művészettörténészek ezúttal főleg a 19–20. század fordulójának építészetét kutatták. Az utcakép változásait illetően olyan, az építészeti arculatukat tekintve kevéssé ismert városrészeket ismerhetnek meg az érdeklődők, mint az egykori IV. Béla király út (a mai Cuza Vodă utca déli szakasza) szecessziós lakóházai, vagy a Baross Gábor (Horea) utca 1911-ben épült látványos és különleges emlékei, Földi Imelga illetve Barabás Kisanna előadásában.
De szó esik majd számos egyedi emlék történetéről is: a programot vezető Orbán János ezúttal a Rózsák tere 52. szám alatti emlék (Zanza kávézó) történetéhez kapcsolódó kutatásait ismerteti, Oniga Erika egy Kossuth utcai szecessziós lakóház mindennapjainak rejtelmeibe vezet be, Anthony Gall a közüzemek Kós Károly által tervezett épületéhéhez köthető friss kutatásait ismerteti, Karácsony István pedig a hajdan nagy népszerűségnek örvendő Transzilvánia Szálló stílusváltozásait veszi számba a historizmustól napjainkig.
Ezúttal sem maradnak el a szobrászati témájú előadások: Vécsei Hunor a Kossuth Lajos és Iskola utcák környékének köztéri szobrait elemzi a dualizmus korától napjainkig, Székely Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének munkatársa pedig a Székelyföldi Iparmúzeum elhelyezésének és szobrászati programjának tanulságairól értekezik előadásában. Mindemellett bemutatják a Marosvásárhely műemléki topográfiája program inventarizációs eredményeinek online adatbázisát is.
A műhelykonferencián bemutatják a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben (Szerk. Orbán János. Maros Megyei Múzeum – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely–Kolozsvár, 2016,) című művészettörténeti tanulmánykötet is, mely kilenc Erdélyben is tevékenykedő építész pályáját mutatja be a 17. századtól a 20. század elejéig. A vásárhelyiek kiemelt érdeklődésére tarthat számot a Jelinek Antal, Dósa László és Toroczkai Wigand Ede itteni tevékenyégét bemutató három tanulmány. A kötetet Entz Géza művészettörténész méltatja.
A rendezvényen a részvétel ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika |
Székelyhon.ro,

2016. december 7.
Mesterek és tanítványaik
Vigyázzunk az örökségre, tegyük élővé népművészetünket! – hangsúlyozta Vinkler Aranka népi iparművész, a népművészet mestere a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában hétfőn megnyílt Mesterek és tanítványaik című kézműves-népművészeti kiállítás megnyitóján. A Szorgos kezek díszítőművészeti szakkör és az iskola kézimunka köre második alkalommal mutatkozik be közös kiállításon, amely péntekig tart nyitva, de nem csak látogatni lehet, a Szorgos kezek tagjai rendhagyó kézimunkaórára fogadják az érdeklődő diákcsoportokat.
Szőke Anna Mária iskolaigazgató megköszönte Vinkler Arankának és Köllő Irénkének az iskola kézimunkakörében kifejtett tevékenységét, és hangsúlyozta: a népi művészetnek nemcsak nevelő hatása van, hanem örömet is szerez annak, aki műveli. A textil szakos diákok hímzett alkotásai és varrottasai mellett az iskola faipari és környezetvédő osztályai is bemutatkoztak néhány munkadarabbal, a Szorgos kezek díszítőművészeti szakkör tagjai lakástextíliákat, népi ruházatot, karácsonyi terítőket, úri hímzéssel díszített ruhadarabokat állítottak ki, néhány asztalon a csoporthoz csatlakozott csontfaragó, bőrdíszműves és viseletkészítő is bemutatta portékáit. A kiállítás-megnyitón jelen lévő Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke lapunk érdeklődésére elmondta, az elmúlt időszaban több olyan pozitív változás történt a törvénykezés, illetve a vállalkozók és a tanügyi intézmények együttműködése terén, ami segít abban, hogy a diákok és a vállalkozók jobban megtalálják az összhangot, fel tudjanak készülni arra, amikor a diákból munkaerő lesz. Harmadik éve sikerül a kamarának és a megyei tanfelügyelőségnek bevonnia a vállalkozókat az ASIMCOV révén egy olyan konzultációba, ami arról szól, hogy milyen jellegű munkaerőre van szükségük a jövőben, hisz a beiskolázási tervnek a valós igényekre kellene épülnie – mondotta. Édler András pozitívnak tartja, hogy az országos kamara kezdeményezésére megszületett a duális képzés törvénye, és szintén az országos testület indítványozta, hogy a cégek költségként számolhassák el a náluk gyakorlatozó diákoknak szánt juttatásokat, ami tételesen bele is került az új adótörvénykönyvbe. A Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara nem csak a szakiskolák és a vállalkozók között próbál közvetíteni, szélesítené a kört a helyi egyetem bevonásával, hogy a hallgatók is megismerjék a lehetőségeket, könnyebben el tudják dönteni, hol akarnak, illetve a vállalkozók megítélhessék, kivel akarnak dolgozni – közölte Édler András.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. december 12.
Emelt hangulatú együttlét
Huszonöt éves a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége
Adventi hangulat és bensőségesség jellemezte a romániai magyar pedagógusszövetség fennállásának 25. évfordulója alkalmából sorra kerülő rendezvényt, amelyben a visszatekintő megemlékezése mellett a szép szó, a költészet, a zene, a tánc is helyet kapott. A Székely Mikó Kollégium konferenciatermét szombaton zsúfolásig megtöltötték a pedagógusok, a rendezvényt számos közéleti személyiség is megtisztelte jelenlétével.
A rendezvény a sepsiszentgyörgyi középiskolák képviselőinek bevonulásával és a Szózat eléneklésével kezdődött. Szabó Margit alsóháromszéki RMPSZ-elnök köszöntötte többek között Potápi Árpád János államtitkárt, a Magyarországi Nemzetpolitikai államtitkárság küldöttét, dr. Maruzsa Zoltán anyaországi miniszteri biztost, Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkárt, Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselőket, az EMNT, MPP jelenlévő elnökeit, a vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai, horvátországi és más megyei pedagógusszervezetek, a történelmi egyházak és a helyi önkormányzat képviselőit, a Sapientia-egyetem rektorát, Székely Gyulát, a BBTE rektorhelyettesét, dr. Sóos Annát, és azokat a pedagógusokat, akikért a Mikó régi dísztermében 25 évvel ezelőtt összegyűltek a tenni akaró alapítók. Legnagyobb tapsot (a későbbiekben többször is) az örökös tiszteletbeli elnökké választott, hosszú ideig a szervezet vezetőjeként, a közösségépítő munka kovászaként tisztelt Lászlóffy Pál kapta.
Burus Siklódi Botond RMPSZ-elnök, Kondor Ágota mint a vendéglátó intézmény igazgatója, Sztakics Éva Antal Árpád polgármester szavainak tolmácsolójaként és Péter Sándor megyei RMPSZ-elnök is szólt a meghívottakhoz. Méltatták a pedagógusszövetséget mint politikamentes, stabil és megbízható szervezetet, amely programjait nem változtatta, mellette kitartott, ugyanakkor odafigyelt a szegény diákokra, a kiemelkedő tehetségekre, a nyugdíjas pedagógusokra és tagjainak lelki életére is.
Potápi Árpád adatokkal szemléltette, hogy a magyar kormány szívügyének érzi az erdélyi oktatást: szakképző iskolák tanműhelyeire, tangazdaságaira 310 millió forintot, a csángó oktatása 95 milliót adományozott az anyaország. S mert születésnapra nem illik üres kézzel jönni – mondta –, 1 millió forintot ígért informatikai fejlesztésre, valamint Péter Sándor már korábban felvetett szoborállítási tervének megvalósítására további 3 millió forintot, ebből a legnagyobb pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak készülne szobor.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a félig végigvitt dolgok nem hoznak megoldást, intézményes autonómia kell. Az EMNT ez alkalommal Kós Károly-díjjal tüntette ki Lászlóffy Pált.
A továbbiakban emlékplaketteteket és emlékérmeket osztottak ki azon szervezetek, intézmények képviselőinek, akik az évek során támogatták az RMPSZ tevékenységét, az RMPSZ-díj aranyfokozatát post mortem Borbáth Mihály történész kapta meg.
A vendégek méltányolták az ünnepséget produkcióikkal szebbé tevő Vaszi Levente, Nyisztor Ilona és Stekbauer Hanzi Réka énekeseket, Kilyén Ilka színművésznő és Turbuk Mária diák szavalatát, a Pro Musica-kórus fellépését, vastapsot mégis a mikós diákok néptánccsoportja kapott, majd egyházi áldással és a Himnusz eléneklésével zárult a pedagógusok emelt hangulatú ünnepe.
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. december 14.
Megújul, kulturális-irodalmi központ lesz a Nyirő-villa
Visszakapja régi szépségét, jövőben már a közösséget szolgálja Nyirő József író székelyudvarhelyi háza. Nem klasszikus emlékház lesz, modern kulturális-irodalmi központként fogadja majd a látogatókat. A terveket még idén véglegesítik, a helyreállításhoz jövőben látnak hozzá.
Régóta dédelgetett terv megvalósításán dolgozik a Haáz Rezső Múzeum: felújítja és a közösség szolgálatába állítja a város tulajdonában, de az intézmény ügykezelésében lévő Nyirő-villát. A Haáz Rezső Múzeum másfél éve, 2014 novemberében kapta gondozásába – tanácsi határozat alapján – a korábbi évtizedekben a közüzemek (Urbana Rt.) ügyintézésében lévő, 1976 óta a Kovács házaspár szociális lakásaként szolgáló ingatlant. A múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán akkor úgy nyilatkozott: a villát az egykori tulajdonosa emlékét is ápoló, kulturális-irodalmi központtá alakítva akarják megnyitni a nagyközönség előtt.
A terv megvalósulásának most jött el az ideje
– Nem egy klasszikus emlékházat hozunk létre: irodalmi múzeum lesz, ahol célirányosan koncentrálunk Nyirő munkásságára, viszont tágabbra nyitva a történetet, az ő irodalmár kortársait is be akarjuk mutatni a közönségnek. Mindezt modern technikai eszközökkel, mert egy hagyományos emlékszobára ma már oly kevesen kíváncsiak. A házban tárgyi emlékek Nyirőtől nem maradtak, jelenleg ezeknek a begyűjtésén is dolgozunk – tájékoztatott Miklós Zoltán múzeumigazgató. A tavasszal kezdődő munkálatok becsült értéke több mint 200 ezer euró. Az igazgató nem pontosította a pénzforrást, csupán annyit mondott: a polgármesteri hivataltól ígéret van arra, hogy az összeget „külső anyagi forrásból biztosítják”, és az is biztos, hogy a kivitelezést 2017-ben „le kell zongorázni.” A polgármesteri hivatal fejlesztési osztálya közölte, hogy a Nyirő-villa felújítására nincs a városkasszában elkülönített pénz, viszont Orbán Balázs önkormányzati képviselő közölte: „az önkormányzattal és a múzeum alapítványával közösen szeretnénk a magyar Országgyűlés segítségével anyaországi forrásokat biztosítani erre a célra.”
A régit az újjal hozzák összhangba
A Nyirő-villa helyreállítási tervének elkészítésével a múzeum a székelyudvarhelyi 4ZET Architects építészirodát kérte fel. A külső és belső térben is minden apró részletre kiterjedő projektet készítő csapatot Várday Zsolt műépítész koordinálja.
Véleménye szerint izgalmas kihívást jelent, hogy a múlt században, 1936–1937-ben felépült lakóházat úgy restaurálják, hogy az visszanyerje, illetve megőrizze eredeti formáját, önazonossága ne csorbuljon, ugyanakkor megfeleljen az új, modern technikai eszközök használatát is megkövetelő rendeltetésének is.
A helyreállítás a korabeli fényképes dokumentumok alapján történik, így a padlástól a fűrészelt deszkalécekig mindent visszaállítanak az eredeti állapotba. Forrásanyagban nincs hiány, hiszen Európa egyetlen napfénytetős műtermében, a Kossuth Lajos utcában lévő Kováts Fényképészet archívumában jelentős számú, Nyirő Józsefet és szombatfalvi otthonát megörökítő fotográfiát őriznek. Az építész elmondta: a felújítás előkészítésében több társtervező vesz részt, mert a tulajdonképpeni restaurálást topográfiai, földtani, építészeti felmérés, valamint szerkezeti szakvélemény előzte meg, amelyek az alaptól a tetőszerkezetig megvizsgálták és feltérképezték az épület állapotát, hogy megfelel-e a tervezett funkciónak, illetve azt, hogy milyen beavatkozásra lesz szükség.
– Nem mindegy, hogy lakóházként vagy közösségi térként szolgál egy ingatlan, mert a közösségi házak esetében a vonatkozó biztonsági előírások sokkal szigorúbbak – hangsúlyozta Várday. Hozzátette: a kutatások jó eredményt hoztak, a nyolcvanéves ház szerkezete stabil, viszont van kisebb javítanivaló rajta. A tetőszerkezetet néhány helyen meg kell erősíteni, a lepusztult külső és belső burkolatok viszont teljes felújításra szorulnak. Az épület falainak vízháztartását megrontó, a 80-as években készült vakolatot el kell távolítani, megfelelővel kell helyettesíteni. A deszkázott mennyezetekre a tatarozás során visszakerül a hagyományos náderősítésű, meszes vakolat. Az évek alatt többször átfestett ajtók, ablakok, a fatornác és oromfal is visszakapja eredeti, dióbarna színét, és diszkrét lesz a külső festés, ahogy az épület szépségét kiemelő kültéri megvilágítás is. A hajdani tornác helyére utólag épített üvegverandát lebontják, az épület északi (hátsó) homlokzata mentén pedig egy mozgássérült feljárót alakítanak ki egy jelenleg befalazott ajtónyílás újra kibontásával, így a kerekes székesek számára is nyitva lesz a központ ajtaja. Az udvaron lévő, jellegtelen melléképületeket lebontják, a terepet rendezik, de a gyümölcsös megmarad. A jelenlegi, fafödémes házban tűzveszélyes gázfűtésű csempekályhákat is kiiktatják – az udvaron eredetileg is meglévő kis műhelyt alakítják át hőközponttá.
– A belső térben szintézist kell létrehozni, ami a régi korhangulatot idézi, de egyúttal a modern technológiai eszközöket is integrálja – fogalmazott a szakember.
A felső szinten, az író egykori dolgozószobájában alakítják ki az emlékszobát, amelyben korabeli, Haáz Rezső tervezte bútorok kapnak helyet. A bútorzat egy részét az udvarhelyi múzeum adja, a többit a székelyzsombori szülői házból vásárolnák meg. Utóbbi még kérdéses, az is lehet, hogy az eredeti berendezésről készített másolatok kapnak helyet a kis helyiségben – soroltaVárday. A felső térben lesz az irodalmi múzeum is, kijárattal a kis, faragott oszlopos teraszra. – Maga a ház szerkesztése különösen érdekes. Az építészeti felmérést követően kiderült, hogy gondos tervezés áll mögötte, nem egy kőműves pallér keze nyomán született. Egy 10 x 10 méteres oldalélű kockába írható bele az egész ház, a belső falak az aranymetszés osztatai mentén futnak, kiosztásuk az ókori görögök által is használt szerkesztési elvet követik, látszik, hogy képzett építész munkája. A felső szint ablakfülkéi bensőséges, kuckós hangulatot kölcsönöznek, ezért is megfelelők a helyiségek az új, gyerekeket is célzó funkciónak – közölte az építész, aki biztosított, hogy külső megjelenésében a ház az eredeti képét fogja mutatni, és a belső térben is csupán egy válaszfalat fognak megbontani. A felújítást megelőző alapos dokumentálódás során Várday Zsolt és csapata a Nyirő-villával kapcsolatos fontos információra is rábukkant, amely választ ad a ház tervezőjének máig találgatott, vitatott kilétére.
– Hosszasan kutattuk a tervezőjét, mivel sokan Kós Károlynak tulajdonítják – tévesen. Nyirő levelezése és Keserű Katalin könyve vezetett el végül a villa tervezőjéhez, Toroczkay Wigand Ede építészhez, íróhoz, aki saját maga számára készítette az ún. Hurubám-tervet. A házat soha nem építette fel, de a tervrajzot több helyen publikálta, sőt egyféle típustervként fel is ajánlotta, és még segédletet is nyújtott azoknak, akik – kisebb módosításokkal – felhasználták azt – mondta Várday. – Ennek a Wigand-féle háznak a Nyirő-villa az egyik változata, a ház másik két „kistestvére” a sepsiszentgyörgyi Horváth-ház, illetve a mosonmagyaróvári Csiszár-ház – újságolta a jövőben már közösségi házként szolgáló patinás villa krónikájának eddig ismeretlen adalékát Várday Zsolt.
A szándék, hogy a Székely Apostolként is emlegetett író egykori otthonát, amelyben mindössze öt évig, 1936–1941 között lakott családjával, emlékházzá alakítsák, nem új keletű. 2002-ben, a ház falán ma is meglévő emléktábla (Bodó Levente szentegyházi szobrászművész alkotása) avatásán az akkori udvarhelyi polgármester, Szász Jenő úgy nyilatkozott, hogy következő évben, 2003-ban, Nyirő halálának 50. évfordulóján emlékházat avat a Nyirő-villában a város – de az esemény elmaradt. Az évtizedekig az Urbana Rt. adminisztrálásában lévő ház közösségi célokra való hasznosításának ötletét viszont nem vetették el. A megvalósítást előmozdította az a 2014-es tanácsi határozat, amely a Haáz Rezső Múzeum ügykezelésébe adta az újratelekkönyveztetett ingatlant. Miklós Zoltán igazgató már akkor jelezte: amennyiben sikerül megfelelő anyagi forrásokat találni, restaurálják és eredeti állapotába visszaállítva kulturális központot alakítanak ki az épületben. Bár a tervet az akkori városvezetés is támogatta, a kivitelezésre nem volt pénz, és bonyolította a helyzetet az is, hogy a házat 1976 óta hivatalosan bérlő Kovács házaspár lakhatását is rendezni kellett. A házaspár egyébként egykor azzal a céllal költözött a szociális lakásként szolgáló házba, hogy azt megvásárolja, de utólag kiderült: erre nincs lehetőség, a villa műemlék épület, nem eladható. 2014-ben már csak Kovácsné élt, akinek a városvezetés által az ügy rendezésére létrehozott bizottság két alternatívát is felkínált, az idős hölgy egyiket sem fogadta el, ma is a villában lakik.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. december 16.
Az építész munkásságára emlékeztek
Iskolánk névadója példakép számunkra, munkásságával, életvitelével, sokoldalú alkotó emberi magatartásával olyan egyéniség volt, aki örökre példa marad számunkra – szólt a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola névadó ünnepségén összegyűltekhez Szén János igazgató. A tanintézmény többnapos programmal emlékezik az építészre.
Iskolanapok keretében emlékezett a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola névadójának munkásságára és szellemi örökségére. A többnapos programban versenyek, vetélkedők, kiállítások szerepelnek, két téma köré csoportosítva: Kós Károly élete és munkássága (Kós-vetélkedő, kincskeresés, maratoni felolvasás Kós Károly-művekből), valamint a karácsonyi ünnepkör (különböző kézműves-tevékenységek, ének- és szavalóverseny). Az iskolaközösség ezenkívül közös korcsolyázásra, úszásra is felkerekedett, illetve floorball-, ping-pong-, sakk- és Rubik-kockakirakó bajnokságot is szerveztek.
Az építészeti rajzoló és formatervező osztályos diákok műveiből kiállítás nyílt. – Abban az iskolában tanulni, amely Kós Károly nevét viseli, nem küldetés nélkül való. Fel kell idézni újra és újra, megerősíteni, hogy mit üzen a név, s általa az ember személye, munkássága, aki e nevet viselte, aki értelemmel és érdemmel töltötte meg… Kós Károly a névadód. Nem az építész, nem az író, a grafikus, nem a történész, s nem a gazda, hanem az ember, aki jó akarattal, jó ösztönökkel, tudásvággyal és szorgalommal ismerte meg a világot, és találta meg benne az Ő helyét. Ahol Ő a legtöbbet tudta adni cselekedeteivel – a népének – idézte Faragó Melinda építész gondolatait az iskolanapok megnyitóján az iskolaigazgató.
A szakközépiskola 2002-ben vette fel az építészként, irodalmárként, grafikusként ismert Kós Károly nevét, az iskolanapok megszervezésében Csíkszereda Megyei Jogú város támogatta a tanintézményt.
Pál Bíborka Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. december 19.
Sepsiszentgyörgyön ünnepelt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 25 év az anyanyelv szolgálatában
25 évvel ezelőtt, 1991. december 14- én a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében 84 küldött írta alá a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító dokumentumát. Ezt megelőzően a marosvásárhelyi Vártemplomban felröppent gondolattól a ma jól működő szervezetig, amely eredményesen fogja át, szervezi és a megérdemelt elismeréssel jutalmazza a romániai magyar pedagógusok és diákok munkáját, hosszú volt az út. Tele munkával, nehézségekkel, akadályokkal, de eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, ünnepekkel is. Ilyen tartásos, színvonalas, építő gondolatokban és művészi élményekben gazdag rendezvény volt az elmúlt negyedszázadra visszatekintő jubileumi megemlékezés, amelyet az alapítás színhelyén december 9-én világi és egyházi méltóságok, elöljárók, pedagógusok részvételével tartottak.
Ne politizálj, építkezz! Látványos kezdetként Sepsiszentgyörgy középiskolái vonultak be az iskolazászlóval a helybeli Művészeti Líceum fúvós kvintettjének játékára. A tágas konferenciatermet megtöltő több mint háromszáz résztvevő együtt énekelte a Szózatot Lőfi Gellért igazgató tanár orgonakíséretével. Szabó Margit műsorvezető felvezető szövege után a meghívottakat, vendégeket, támogatókat, együttműködő partnereket és a házigazdákat Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke köszöntötte. „Ne politizálj, építkezz! – idézte Bethlen Gábor fejedelem cselekvésre ösztönző szavait, majd kiemelte, hogy az eltelt 25 év a szolgálat, az építkezés, a küzdelem, a magyar nyelvű közoktatás minőségi fejlesztése érdekében végzett munka időszaka volt. Az érdekvédelemre és érdekérvényesítésre összpontosító kezdeti szerepvállalást a sokkal aktívabb, szerteágazóbb cselekvésvállalás évei követték, kínálkozó lehetőségekkel, szakmai kihívásokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Mindezt a jubileumi eseményre készített kiadvány és a képernyőn pergő képek bizonyították. A további cél, hogy a romániai magyar gyermekek egy jól működő, fejlődő minőségi oktatási rendszer keretében tanulhassanak. Ennek érdekében minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, az oktatásügy minden szereplőjének minden szinten vállalnia kell mindazt, amit tudása, tehetsége, társadalmi és szakmai helyzete lehetővé tesz – hangsúlyozta az elnök. Más a feladata, a felelőssége, mások a hatáskörei az oktatáspolitika és az oktatási hatóság képviselőinek, az RMPSZnek – mint civil szakmai, érdekvédelmi szervezetnek –, a pedagógusoknak, a diákoknak és a szülőknek. És más a feladata az anyaországnak. E területek folyamatos együttműködését kell megvalósítani a közös ügy, a romániai magyar oktatás megmaradása és fejlődése érdekében. Dr. Kondor Ágota, a vendéglátó iskola igazgatója az embert formáló pedagógus személyiségének fontosságára hívta fel a figyelmet, és kívánt erőt, kitartást ahhoz a munkához, amit Németh László a természet nyers gyémántjának szép vigyázattal való csiszolásának nevezett. Szobor Apáczai Csere Jánosnak Dr. Péter Sándor, az RMPSZ Kovászna megyei elnöke, a szövetség alapító tagja a kezdetekre emlékezett, majd azt javasolta, hogy állítsanak szobrot Sepsiszentgyörgyön az erdővidéki születésű első nagy erdélyi pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak, ami egyben főhajtást jelentene a mindenkori névtelen tanító előtt is. A vendéglátó város polgármesterének beszédét Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta. Antal Árpád a gondokat vette számba: iskoláinkat visszaállamosítják, az egyházi javakat nem szolgáltatták vissza, a székelyföldi diák, bármennyire is szeretné megtanulni a román nyelvet, a jelenlegi helyzetben képtelen rá, a pedagógusok egyik fizetéstől a másikig élnek, anyanyelvünkön továbbra sem működik önálló fakultás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Többek között ezekért a megoldandó kihívásokért van szükség az összefogásra és egy olyan megbecsült szakmai szervezetre, ami egy biztos pont és kapaszkodó a pedagógusok életében. Óvodafejlesztési program indul Az elmúlt 25 év alatt az RMPSZ az erdélyi magyarság megmaradásának fontos alappillére tudott lenni, megvalósítva az összefogást az anyanyelvű oktatás ügyéért. Szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, versenyeket szervezett, összekovácsolva a pedagógusok által a magyar iskolákat – értékelte a szövetség munkáját Potápi Árpád, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára, a rendezvény fő- védnöke. Kiemelte Lászlófy Pál István, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökének érdemeit, akinek tevékenységét nemrégiben a Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki. A magyar állam és az RMPSZ eredményes partnerségét jelzik a közösen végrehajtott sikeres projektek, mint a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program, amely 29 helyszínen 44 pedagógus bevonásával csaknem 2000 gyermek számára biztosítja az anyanyelvű oktatást, továbbá a szakképzési terv megvalósítása 39 szakképző intézmény tanműhelyének és tangazdaságának kialakításával, felújításával. Potápi Árpád egy újabb nagy projektről szólt, amelyben számítanak a szövetség közreműködésére. A magyar kormány a jövő évtől indítja a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot a bölcsődék támogatásával egyetemben. A program keretében Erdélyben 900 millió forintból 200 játszótér kialakítására kerülhet sor, 300 millió forinttal az óvodák eszközfejlesztését, 227 millió forinttal a módszertani fejlesztésüket támogatják. A 17 milliárdos óvodai programot két hete fogadta el magyar kormány. Beszédének zárómondatában születésnapi ajándékként a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága részéről egy emlékplakettet és a vele járó egymillió forintot ajánlotta fel a szövetségnek informatikai fejlesztésre, további hárommillió forintot pedig az Apáczai Csere János-szobor felállításához. Az egy évszázaddal ezelőtti kiemelkedően jól szervezett, jó teljesítményt nyújtó magyar oktatási erőtér visszaállítására dr. Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárságának miniszteri biztosa a Kárpát-medencei pedagógusszervezeteknek, köztük az RMPSZ-nek is az együttműködés lehetőségét ajánlotta fel. Az Európai Unió támogatásával induló hétmilliárd forintos operatív program az emberi erőforrás-fejlesztésre irányul az oktatás területén. Versenyképes oktatás Az RMPSZ ráérzett arra, hogy létünk alapját jelenti a versenyképes anyanyelvi oktatás, és az oktatási hálózat újragondolását, újraalakítását tűzte ki célul, megszervezte az oktatási központokat, a pedagógusok továbbképzését, a tehetséges diákok gondozását és mindazt, ami az oktatási rendszer megerősödését szolgálja – mondta Király András, a román közoktatási minisztérium államtitkára, aki tíz éven át a pedagógusszövetség Arad megyei szervezetének az élén állt. Ma a 117 középiskolából, ahol magyar nyelvű oktatás folyik, 74 önálló jogi személyiségként működik, 1400 iskolában van valamilyen szintű magyar nyelvű oktatás, és 10.000 pedagógus dolgozik a rendszerben – sorolta az államtitkár, majd a Bethlen Gábor idézet kapcsán kifejtette, hogy az érdekvédelemnek, a politizálásnak és a cselekvésnek össze kell fonódnia. Különösen ma, amikor visszaköszönnek az 1990-es évek, még nagyobb szükség van az összefogásra annak érdekében, hogy jól szervezett oktatási hálózatunk elnyerje a kezdettől óhajtott ön- állóságát. Ha a diák jól érzi magát, nem szorong, magabiztos és életvidám, akkor szívesen jár iskolába. A tanár–diák kapcsolat javításának a feltétele, ha a pedagógusok alkalmazzák a tanulók jogállására vonatkozó szabályzat elő- írásait, és ezáltal befolyásolhatják a jövő nemzedék hozzáállását a munkához – hangzott el a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségét képviselő bolyais diák, Bucur Tamás köszöntőjében. Sajnos nem tudja azt az örömhírt bejelenteni, hogy megszűnik az iskolai tanterv és tananyag, és a diákra szabják az oktatást, mint azokban az országokban, ahol a nemzetközi felmérés a legjobb eredménnyel járt. Ahogy azt a hírt sem közölheti, hogy némely ázsiai országhoz hasonlóan (ahova gyakran küldenek), Romániában is a nemzeti jövedelem 20-24 százalékát fogják az oktatásra fordítani, bár jelenleg a megígért 5-6 százalékot sem teljesítik – mondta Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Beszédének végén az Apáczainak tulajdonított szavakkal biztatta a jelenlevőket, miszerint lerombolhatják egy népnek a templomait, megszüntethetik az iskoláit, de ha a lelke erős marad, ismét naggyá lehet. Majd ismertette ajándékát, miszerint Gullyás Beatrix és tanára, Szolláth Hunor egy kétnapos brüsszeli jutalomkiránduláson vehetnek részt. A meghátrálások nem hozhatnak megoldást Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének üdvözletét Sándor Krisztina ügyvezető tolmácsolta. Tőkés László kiemelte a történelmi egyházaknak és a magyar élet legszélesebb pászmáját felvállaló RMPSZ-nek az iskolaügyünk képviseletében és fenntartásában vállalt szerepét a társadalmi visszarendeződés mostoha körülményei között is. Az elmúlt 25 év közös tanulságának nevezte, hogy a félig véghezvitt dolgok, a szépítőleg kompromisszumoknak nevezett meghátrálások nem hozhattak megoldást gondjaikra, az igazi talpra állást és kiteljesedést az intézményes autonómia megvalósulása biztosíthatja. A beszéd végén bejelentette, hogy Lászlófy Pált az EMNT Kós Károly-díjával tüntetik ki januárban Nagyváradon. A nemzetstratégia legfontosabb sarokköve, a mai világ kihívásaihoz igazodó, a használható és felelősséggel párosuló, mindenki számára elérhető minőségi magyar oktatás a közösség boldogulásának a feltétele. A pedagógus tehet azért is, hogy az egyéni érvényesülés csábító lehetőségei ellenére tanítványai az itthon maradást válasszák – hangsúlyozta a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Gáll Hajnalka tiszteletbeli konzul. A jól működő távoktatásos pedagógusképzésben és továbbképzésben, konferenciák szervezésében, az iskolai támogatásokban, a tanulócserékben, tanulmányutak szervezésében nyújtott segítség révén az RMPSZ egyik fontos együttműködő partnere volt az egri Eszterházy Károly Egyetem, amelynek rektora, dr. Liptai Kálmán Csaba a szövetség elnökét és tiszteletbeli elnökét a volt főiskola egyetemmé nyilvánítása alkalmával kiállított emlékéremmel tüntette ki. A Kárpát-medencei társ-pedagógusszövetségek és egyesületek nevében Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke köszöntötte a nagy testvért, a következő szavakkal: „a határokon túl addig van jövője a magyar nyelvnek, amíg beszélői fontosnak tartják az átörökítését szülőről gyermekre, amíg hisznek abban, hogy boldogulásuk eszköze lehet, amíg nem hajlandók sem lelket, sem hazát cserélni”. Jókai Tibor átnyújtotta a szlovákiai pedagógusszövetség díszoklevelét és ajándékát, majd ezt követően a kárpátaljai, vajdasági, észak-bácskai, horvátországi szervezetek is átadták ajándékukat a szövetség vezetőinek. Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke végigtekintett az úttörés időszakán, amikor az önálló magyar oktatási rendszer létrehozásának rendelték alá tevékenységüket az alázat és a szolgálat jegyében. Az akarat megvolt, de le kellett győzni az akadályokat. Ezért a kitartó munkáért köszönetet mondott az alapítóknak, a különböző szintű vezetőknek, a szervezet minden tagjának. Megköszönte az anyaország és oktatási intézményeinek támogatását, ami a jövőben is kulcsfontosságú lesz. Beszédét Márton Áron szavaival zárta: „Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, a becsülethez, a tulajdonhoz, a művelődéshez, a vallás szabad gyakorlásához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejleszthesse, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségével intézze a vele együtt lakó népek jogos érdekeinek tiszteletben tartása mellett”. Az ünnepségen a vargyasi Borbáth Károly történészt, könyvtárost, pedagógust a szövetség post mortem RMPSZ-díj arany fokozatával tüntették ki, amit a róla elnevezett vargyasi általános iskola igazgatója vett át. Az Örökség mozgalom erdélyi nagykövete, Kelemen Éva bemutatta a mozgalom videoklipjét, és annak népszerűsítésére kérte a jelenlevőket. A 25 évforduló alkalmával az RMPSZ emlékplaketteket és emlékérmeket adott a szövetség támogatóinak, intézményeknek, magánszemélyeknek, politikai pártok és alakulatok vezetőinek, a történelmi egyházak képviselőinek, a megyei és területi szervek vezetőinek és az általuk előterjesztett pedagógusoknak. A díjazottak magas száma miatt – 94 plakett, 500 emlékérem, 2310 emléklap – az ünnepségen az anyaországi és hazai támogató intézményeknek és személyeknek adták át az elismerés és köszönet jelét. A pedagógusok a megyei szervezetek által szervezett rendezvényeken vehetik át az elismerést. Megyénkből Tőkés András alapító társelnök, az RMPSZ megyei szervezetének volt vezetője, Horváth Gabriella jelenlegi elnök és Szolláth Hunor, a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója kapott emlékérmet, Kilyén Ilka színművésznő, aki Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét adta elő vastapsot kiváltó átéléssel, a megyei szervezet javaslatára a támogatóknak járó emlékplakettet és emléklapot kapott, akárcsak e sorok írója, az RMPSZ 25 éves tevékenységét végigkövető tudósításaiért. A beszédek közötti színvonalas műsorban fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, népdalt énekelt SteckbauerHanzi Réka, csángó dalokat adott elő Nyisztor Ilona és Vaszi Levente, verset mondott Incze Melinda és Turbuk Mária, fellépett a Székely Mikó Kollégium kiváló néptánccsoportja. Az ünnepséget Zelenák József esperes, evangélikus püspökhelyettes áldása és a Himnusz zárta
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Kós Károly megdöbbentő írása Erdély sorsáról 1911-ben
Aki ezt a levelet végigolvassa, annak be kell látni, hogy mondhatunk bármit keleti szomszédainkra, de az ostoba magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód, döntő módon hozzájárult a Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédiánkhoz. Az ostoba magyar politikusoknak már 1911-ben látniuk kellett volna, hogy “ég a ház”, azonnali cselekvésre van szükség, mert országunk darabokra hullik!
1911-ben Kós már ismert építész volt. De nemcsak tervezőként dolgozott, hanem ha a helyzet úgy kívánta, akkor a maga tervezte épületek művezetését is vállalta. A sepsiszentgyörgyi múzeum építkezésénél dolgozott éppen így emlékszik vissza Háromszékről Kolozsvárra utazására:
„… hazautazásom napja összeesett az ASTRA (az erdélyi románság kulturális egyesülete) félszázados jubileumi közgyűlésének napjával, melyet az Egyesület akkor Balázsfalván tartott meg. S miután Balázsfalva az én hazautazásom útvonalába esett, felhasználtam az alkalmat, hogy ezt a román kultúrünnepet közvetlenül láthassam. És amit akkor ott megláttam és megtanultam, az soha el nem felejtett tanulságomul maradt meg bennem, sőt sorsszerű figyelmeztetőm, s eljövendő időkben életutam meghatározója lett.
Balázsfalva alatt, a Küküllő mentén terpeszkedik a hatalmas füves térség: a »Cîmpul Libertăţii« (a Szabadságmező, ahol az 1848-ban megtartott román nemzeti gyűlés az uniót elutasította és a román nép negyedik nemzetként való elismertetését követelte). Ez a térség volt most a román kultúregyesület jubiláris közgyűlésének színhelye, melyen ott táborozott az erdélyi románság teljessége: papjaival, tanítóival, iparosaival, kereskedőivel, ügyvédeivel, orvosaival, politikusaival együtt Erdély minden szegletéből odasereglett földmíves és pásztor falusi parasztságának és városi kisembereinek több ezres tömege.
Ennek a népgyűlésnek adtak számot az ASTRA vezetői a maguk sáfárkodásáról, és ennek a népnek mutatták meg az utat, amelyen a jövőben haladniuk javasolják. És ez a nép hagyta jóvá azt az utat, amelyen vezetői őket vezetni elhivatottak. S bekoronázta a kultúrgyűlést, amikor Aurel Vlaicu a maga szerkesztette repülőgépével felemelkedett a levegőbe, hogy aztán keresztülrepülve a Kárpátokon – megmutassa az utat, mely Erdélyt Óromániával köti össze…
Így tartotta meg ünnepi közgyűlését az erdélyi románok kultúregyesülete…
S még ebben az esztendőben Kolozsvárott az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) tartotta ugyancsak ünnepi-jubiláris közgyűlését. Azon a napon Kolozsvárt voltam ugyan, de ezen a gyűlésen nem vehettem részt. Mert az egy zártkörű társaság gyűlése volt: azoké a főpapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyűlésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyűlésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…
A két erdélyi kulturális egyesület két közgyűlésének hűséges fotográfiáját foglaltam össze egy írásomban, a tanulságaival együtt, amit összehasonlításuk kapcsán levontam: hogy melyik nép vezetői szolgálják népüket úgy, ahogy azt szolgálniuk kellene? És hogy a különbségeknek mi lehet (sőt lettek is) a következményei.
Ezután írta:
LEVÉL A BALÁZSFALVI GYŰLÉSRŐL (KALOTASZEG, 1911. SZEPTEMBER 4.)
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.
A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egerészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól…
Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.
Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.
3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.
Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe.
E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…
… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.
Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz.
És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
Hazafias tisztelettel: Kós Károly szek-helyek.ro