Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 7.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 9.
Apáról fiúra
„A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestő, asztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek” – írja ifj. Kós Károly A vargyasi festett bútor című könyvében.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastély újjáépítésére és bebútorozására az udvarhelyszéki Fiatfalváról. A bútorfestés és faragás hagyományát 14 nemzedék adta apáról fiúra egészen napjainkig. A Sütők jelenlegi portája 1773-ban épült, kőből a korábbi egyszerűbb faház helyére.
A festett bútor a XVII. század végére válik általánossá Székelyföld legtöbb vidékén. Addig csak sima vagy egyszerűen faragott bútorokat készítettek kemény fából. Ezek a díszítések hornyolókéssel vagy bicskával készültek, motívumaik valószínűleg a pogány korig vezethetők vissza. A Sütők ezt a népművészeti ágat is gyakorolták, és gyakorolják ma is. A Sütő családban a bútor festésére utaló legrégebbi eszköz az a festéktörő kő, amire 1680-ban véste rá nevét (második) Sütő József, másik oldalára pedig 1754-ben Sütő István. Ez a két oldalán mélyedésekkel rendelkező márványlap, amelyen két kisebb őrlőkő segítségével tették kenhetővé a festéket. Napjainkban is használat alatt áll, a festékeket ugyanis a hagyományos módszerekkel készítik.
(a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család honlapja felhasználásával)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestő, asztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek” – írja ifj. Kós Károly A vargyasi festett bútor című könyvében.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastély újjáépítésére és bebútorozására az udvarhelyszéki Fiatfalváról. A bútorfestés és faragás hagyományát 14 nemzedék adta apáról fiúra egészen napjainkig. A Sütők jelenlegi portája 1773-ban épült, kőből a korábbi egyszerűbb faház helyére.
A festett bútor a XVII. század végére válik általánossá Székelyföld legtöbb vidékén. Addig csak sima vagy egyszerűen faragott bútorokat készítettek kemény fából. Ezek a díszítések hornyolókéssel vagy bicskával készültek, motívumaik valószínűleg a pogány korig vezethetők vissza. A Sütők ezt a népművészeti ágat is gyakorolták, és gyakorolják ma is. A Sütő családban a bútor festésére utaló legrégebbi eszköz az a festéktörő kő, amire 1680-ban véste rá nevét (második) Sütő József, másik oldalára pedig 1754-ben Sütő István. Ez a két oldalán mélyedésekkel rendelkező márványlap, amelyen két kisebb őrlőkő segítségével tették kenhetővé a festéket. Napjainkban is használat alatt áll, a festékeket ugyanis a hagyományos módszerekkel készítik.
(a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család honlapja felhasználásával)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Ünnep mesével, balladával
Ennél szebb ünnepet a magyar nyelv napján el sem tudok képzelni, mint hogy a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kossuth Lajos, Cserey Jánosné arcképe alatt összegyűlnek népviseletbe öltözött fiatalok, akik meséket, balladákat szólaltatnak meg – köszöntötte tegnap a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny résztvevőit Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
Bihartól Bákóig, Temesvártól Szatmárig, Kolozsvártól Bukarestig tizenöt megyéből érkezett száznyolcvan versenyző Sepsiszentgyörgyre, kicsik és nagyok, akik a mesék és balladák világában jól érzik magukat, bátrak és tehetségesek, szeretik a szépet, az igazságosat. Fúdd el, jó szél, fúdd el...; Szegedi Mariska; Eladott lány; Kerekes Izsák; Sárig mérges kígyó – megannyi jól ismert balladánk általános és középiskolás diákok előadásában és sok-sok mese kicsiktől és nagyoktól többek között a kis egérkéről, a rózsát nevető királykisasszonyról, Bolondos Gyurkáról, a kis gömböcről, a szegény ember igazságáról.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt esztendővel ezelőtt szervezett balladaversenyt, 2009-től a magyar nyelv napján tartják a mesemondók vetélkedőjét, amelyhez később a balladamondás és balladaéneklés is csatlakozott – elevenítette fel a verseny történetét Szekeres Jolán, az oktatási minisztérium tanácsosa. A verseny társszervezője a Napsugár gyermekirodalmi lap, a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakközépiskola, fő támogató az oktatási szaktárca.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ennél szebb ünnepet a magyar nyelv napján el sem tudok képzelni, mint hogy a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kossuth Lajos, Cserey Jánosné arcképe alatt összegyűlnek népviseletbe öltözött fiatalok, akik meséket, balladákat szólaltatnak meg – köszöntötte tegnap a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny résztvevőit Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
Bihartól Bákóig, Temesvártól Szatmárig, Kolozsvártól Bukarestig tizenöt megyéből érkezett száznyolcvan versenyző Sepsiszentgyörgyre, kicsik és nagyok, akik a mesék és balladák világában jól érzik magukat, bátrak és tehetségesek, szeretik a szépet, az igazságosat. Fúdd el, jó szél, fúdd el...; Szegedi Mariska; Eladott lány; Kerekes Izsák; Sárig mérges kígyó – megannyi jól ismert balladánk általános és középiskolás diákok előadásában és sok-sok mese kicsiktől és nagyoktól többek között a kis egérkéről, a rózsát nevető királykisasszonyról, Bolondos Gyurkáról, a kis gömböcről, a szegény ember igazságáról.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt esztendővel ezelőtt szervezett balladaversenyt, 2009-től a magyar nyelv napján tartják a mesemondók vetélkedőjét, amelyhez később a balladamondás és balladaéneklés is csatlakozott – elevenítette fel a verseny történetét Szekeres Jolán, az oktatási minisztérium tanácsosa. A verseny társszervezője a Napsugár gyermekirodalmi lap, a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakközépiskola, fő támogató az oktatási szaktárca.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 17.
A magyar nyelvű szakképzés jövőképe
Eseti projektek és tartós programok támogatása szerepel abban a javaslatcsomagban, amely a hazai magyar szakoktatás fejlesztési koncepcióját tartalmazza a 2015–2020 közötti időszakra, és amelyet nemrég Csíkszeredában mutattak be A romániai magyar nyelvű szakképzés jövőképe elnevezésű konferencián. Az esemény a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program részeként májustól szeptemberig tartott Szakképzés–Gazdaság–Társadalom fórumsorozat zárórendezvénye volt.
A programindítót májusban Sepsiszentgyörgyön tartották, ahol Potápi Árpád János, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára hangsúlyozta: a szülőföldön boldogulás a gazdasági lehetőségektől függ, és ez a kettő jelenti a magyarság megmaradását a Kárpát-medencében. A magyar állam által meghirdetett, 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program erdélyi partnere az RMPSZ, mely szervezet vállalta, hogy a szakképzési intézmények, egyházak, a gazdasági szereplők, önkormányzatok bevonásával feltérképezik a hazai magyar szakképzés jelenlegi helyzetét, és a javaslatokat figyelembe véve elkészítik a 2015–2020 közötti időszak fejlesztési koncepcióját. Kárpát-medencei tangazdaságok létrehozására, tanműhelyek felszerelésére, képzésre, pályaorientációs tanácsadásra, ösztöndíjakra ebben az esztendőben 500 millió forintot fordít a magyar állam, ebből százhúsz millió erdélyi fejlesztéseket céloz meg, amelyek közül az egyik legnagyobb beruházás (közel harmincmillió forint) egy húsipari szakképzést biztosító tanműhely felszerelése a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. A különböző régiók helyi partnerein kívül a szakoktatás hosszú távú fejlesztése, átrendezése, összehangolása céljából a nemzetpolitikai államtitkárság együttműködési szerződést írt alá a nyáron a budapesti földművelésügyi és a nemzetgazdasági minisztériummal, ami a pedagógusszövetség elnöke szerint arra utal, hogy a magyar állam támogatása nem merül ki ebben az egy tematikus évben, hisz az elinduló hosszabb távú fejlesztésekhez továbbra is anyagi forrásokra lesz szükség. Burus-Siklódi Botond lapunknak elmondta, a csíkszeredai konferencián beszélt arról, hogy újra kell gondolni a szakképzés és a munkaerőpiac viszonyát, szerinte a komplex folyamat érinti a gazdaságot, a helyi és a regionális fejlesztés mellett a családokat is. A változás nem csupán az iskola, a tanügy gondja, szükség van a gazdasági szereplők közvetlen és aktív részvételére is. A szakmai tanácskozáson hetvennégy olyan szakoktatási intézmény képviseltette magát, ahol magyar nyelven vagy magyarul is tanítanak, és amely iskoláknak előre elküldték a fejlesztési javaslatcsomagot, amit a szekcióüléseken megvitattak, illetve kiegészítettek. Az RMPSZ vállalkozott a dokumentum véglegesítésére, a konferencia összegzéssel zárult, majd Biró A. Zoltán, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője kifejtette: az elkészült stratégiai anyag csoportos munka terméke, amely nem végrehajtási program, hanem keretszöveg, rugalmas, a lehetőségek változása függvényében alakítható.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Eseti projektek és tartós programok támogatása szerepel abban a javaslatcsomagban, amely a hazai magyar szakoktatás fejlesztési koncepcióját tartalmazza a 2015–2020 közötti időszakra, és amelyet nemrég Csíkszeredában mutattak be A romániai magyar nyelvű szakképzés jövőképe elnevezésű konferencián. Az esemény a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program részeként májustól szeptemberig tartott Szakképzés–Gazdaság–Társadalom fórumsorozat zárórendezvénye volt.
A programindítót májusban Sepsiszentgyörgyön tartották, ahol Potápi Árpád János, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára hangsúlyozta: a szülőföldön boldogulás a gazdasági lehetőségektől függ, és ez a kettő jelenti a magyarság megmaradását a Kárpát-medencében. A magyar állam által meghirdetett, 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program erdélyi partnere az RMPSZ, mely szervezet vállalta, hogy a szakképzési intézmények, egyházak, a gazdasági szereplők, önkormányzatok bevonásával feltérképezik a hazai magyar szakképzés jelenlegi helyzetét, és a javaslatokat figyelembe véve elkészítik a 2015–2020 közötti időszak fejlesztési koncepcióját. Kárpát-medencei tangazdaságok létrehozására, tanműhelyek felszerelésére, képzésre, pályaorientációs tanácsadásra, ösztöndíjakra ebben az esztendőben 500 millió forintot fordít a magyar állam, ebből százhúsz millió erdélyi fejlesztéseket céloz meg, amelyek közül az egyik legnagyobb beruházás (közel harmincmillió forint) egy húsipari szakképzést biztosító tanműhely felszerelése a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. A különböző régiók helyi partnerein kívül a szakoktatás hosszú távú fejlesztése, átrendezése, összehangolása céljából a nemzetpolitikai államtitkárság együttműködési szerződést írt alá a nyáron a budapesti földművelésügyi és a nemzetgazdasági minisztériummal, ami a pedagógusszövetség elnöke szerint arra utal, hogy a magyar állam támogatása nem merül ki ebben az egy tematikus évben, hisz az elinduló hosszabb távú fejlesztésekhez továbbra is anyagi forrásokra lesz szükség. Burus-Siklódi Botond lapunknak elmondta, a csíkszeredai konferencián beszélt arról, hogy újra kell gondolni a szakképzés és a munkaerőpiac viszonyát, szerinte a komplex folyamat érinti a gazdaságot, a helyi és a regionális fejlesztés mellett a családokat is. A változás nem csupán az iskola, a tanügy gondja, szükség van a gazdasági szereplők közvetlen és aktív részvételére is. A szakmai tanácskozáson hetvennégy olyan szakoktatási intézmény képviseltette magát, ahol magyar nyelven vagy magyarul is tanítanak, és amely iskoláknak előre elküldték a fejlesztési javaslatcsomagot, amit a szekcióüléseken megvitattak, illetve kiegészítettek. Az RMPSZ vállalkozott a dokumentum véglegesítésére, a konferencia összegzéssel zárult, majd Biró A. Zoltán, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője kifejtette: az elkészült stratégiai anyag csoportos munka terméke, amely nem végrehajtási program, hanem keretszöveg, rugalmas, a lehetőségek változása függvényében alakítható.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 24.
Kevés diák, fokozódó reformigény
Kerestély Irma korábbi főtanfelügyelő az oktatás égető gondjairól
Háromszék megye nemrég leköszönt főtanfelügyelője az alábbiakban a tanügyi rendszer várható, nemegyszer drámai változásairól mond őszinte véleményt. A szakképzés, a tanulói létszámcsökkenés, a fejkvóta-rendszer mind-mind szóba kerül, végül a követendő külföldi példákat ajánlja a szülők, a diákok és a hatóság figyelmébe. Újabb részletek egy hosszabb interjúból.
– Lemondásával kinek a kezére jut, amit épített?
– Én tudatosan készítettem elő a vezetés átadását egy kollégámnak. Nem bíztam a véletlenre, és remélem, nem fogok csalódni Kiss Imrében. Ő kezdő matematikatanár volt, amikor engem kineveztek főtanfelügyelőnek, és személyes példám által is nevelgettem, amíg iskolaigazgató volt. Ővele egyesítettük az Olt Textiliskolát és a Perspektíva Szakiskolát, így fejlődött fel a Kós Károly Szakközépiskola. Hogy most gondjai vannak, az azzal magyarázható, hogy egy ideje évente 500–800-zal kevesebb a tanulók létszáma a megyében.
– Ez azt jelenti, hogy egyes iskolák a tanulólétszám drasztikus csökkenése miatt meg fognak szűnni?
– Igen, és ez hangsúlyosan a szakiskolákat fogja érinteni, ha nem történik meg a közeljövőben a szakképzés új alapokra helyezése, presztízsének visszaállítása. Másrészt, amiről a statisztikai felmérések egyelőre hallgatnak: a cigánygyermekek száma gyarapodik, a magyar cigányoké jobban, mert többen vannak. A mi „kozmetikázott” statisztikánkat a cigányok mentik meg. A szomorú persze az, hogy óvodába és elemibe még elmennek, de ötödiktől „eltűnnek”, a cigánygyermek nem tanul tovább. A népszámláláskor kevés cigányt írtak össze, de sok községben már többen vannak, mint a magyarok. Távlatilag ez kihat az iskolák jövőjére. Ha iskolát kell bezárni, a tanárokat is el kell majd bocsátani. A megoldás az lenne, ha sikerülne az oktatásban megtartani ezeket a cigány gyermekeket is.
Fejkvóta és szórvány
– Nem túl nagyok az osztálylétszámok? A fejkvóta-rendszerre is, amit pár éve vezettek be, sok a panasz. Bár a kisebbségi iskolákban némileg más kulcs szerint számolják ki, mennyi pénzt osztanak le egy-egy gyerekre.
– Az egész fejkvóta-rendszer tévedés. Mi mindig húsz év eltolódással követünk másokat. Nagyon sok európai ország már lemondott erről a finanszírozási modellről. Magyarországon már rég rájöttek, hogy a normatív rendszer a csőd szélére vitte a közoktatást, és ezáltal működésképtelenné vált sok település iskolája, óvodája. És akkor egy éve mit tettek? Minden újság tele volt azzal, hogy Orbán Viktor „újracentralizálta” az iskolákat. Hogy erre miért volt szükség? Mert így a gyereklétszám csökkenéséből fakadó problémákat hatékonyabban tudták kezelni, a nevelésre fordított pénzt felhasználni. A tanyasi iskolákat az önkormányzatok nem tudták eltartani. Most kisbusszal beviszik őket a központba, ahol szaktanár foglalkozik velük. Ez nálunk is gond. Szórványból hozzuk be ide? Ha otthon hagyjuk, román osztályba íratják, és elvész a magyar közösség számára.
– És akkor mi lenne erre nézve a megoldás?
– Most dolgozunk a romániai magyar oktatási stratégián. De a meghallgatásokon egyértelműen az derült ki, hogy gyermeklétszámtól függetlenül kell megoldást találni, hogy minden gyermek anyanyelvén tanulhasson. Otthon vagy egy szórványkollégiumban? Erre nem születtek még egységes megoldások. Mert nem is lehet egységességben kezelni az egyedi, sajátos eseteket. Nekünk magyarként, Romániában, nem szabad megfeledkeznünk egy lényeges dologról: a romániai magyar oktatás amellett, hogy a munkaerőpiacra, az ott elfoglalt pozícióra felkészítő folyamat, egy másik, rendkívül jelentős funkcióval is bír: a magyar identitás megőrzésének eszköze, illetve a család, az egyház mellett annak legfontosabb színtere.
A duális képzés
– Amit a szászok 2012-ben vezettek be a brassói Kronstadt Német Szakiskolában, a duális képzés megszívlelendő tanulságokat kínál?
– Bizony! Tulajdonképpen egy három pilléren alapuló partnerség keretében létrehozták azt a német duális képzéshez hasonló szakképzést, amely 100%-ban biztosítja a hároméves képzés végén a fiatal munkahelyi alkalmazását. A partnerség a Német Ipari Kamara, a brassói önkormányzat és a megyei tanfelügyelőség között jött létre. Célja a 2012-ben létrehozott iskola működtetése. A bevezetett képzés nem teljesen azonos a német modellel, de amit a romániai jogrendszeri keretek lehetővé tettek, az megvalósult. Egy-két nap elméleti képzés az iskolában, három nap üzemi képzés, gyakorlat. A gyakorlati képzést biztosító cégek szerződést kötnek az iskolával, illetve gyermekekkel, és ösztöndíjat biztosítanak minden tanuló számára a képzés teljes idejére, ami 200 lej készpénz, a gyakorlat idején ingyenes szállítás és ingyenes étkeztetés formájában biztosított. Felszerelést, munkaruhát is biztosít a cég. Ehhez még 200 lej ösztöndíjjal járul hozzá az önkormányzat.
– Melyek a kézzelfogható előnyei a duális jellegű képzésnek az előbb említetteken kívül?
– A gyakorlati képzés a három év alatt nagyrészt azon cégeknél zajlik, ahol az alkalmazás is biztosított. A három év után a tanuló egy nemzetközileg elismert szakképzési oklevelet kap, amelyet bármely országban érvényesíthet. Elsőbbséget kap az alkalmazáskor, de ugyanakkor nincs kötelezettsége a gyakorlati képzést biztosító céggel szemben. Szabadon választhat munkahelyet. Bejár az iskolába ingyenes elméleti oktatásra, a cégnél a gyakorlati oktatás folyik, ösztöndíjban részesül az önkormányzat, azaz az állam részéről. Már hat osztály végzett 200 tanulóval, s minden gyereknek van munkaszerződése. Nyolcadik osztályt követően lehet beiratkozni. Főleg Brassóban és környékén működő külföldi cégek számára képez szakembereket (INA Schaeffler, Dräxlmaier, Stabilus, Elmas stb.). Olyan a szakképzésük, hogy már másnap munkába tudnak állni.
Nem multikra van szükségünk
– Más országokban is van erre példa?
– Több országban tanulmányoztam a duális képzést, Németországban, Belgiumban, Dániában, Spanyolországban. Főleg a németek és a belgák nagy hagyományokkal rendelkeznek, és kitűnő eredményeket mutatnak fel a szakképzés területén. A duális képzés nem csak a képzéssel kezdődik. A vállalkozói szféra megfogalmazza és az ipari kamarák által előterjeszti a tananyagot, az elvárásaikat és azt, hogy milyen képességekkel kell rendelkezniük a tanulóknak, illetve milyen készségeket kell elsajátítaniuk a három év alatt. Visszatérve hozzánk: ne álmodozzunk arról, hogy a multik Kovászna megyébe fognak letelepedni. Nekünk az nem is lenne jó. Brassónak már 400 ezer lakosa van, ott van mire alapozni. Nálunk kis családi vállalkozásokban kellene gondolkodni. Olyan mesterségeket oktatni, melyeknek ezekben vennék hasznát a tanulók. Belgium nemzeti jövedelme 80 százalékát kis- és közepes vállalatok termelik meg! A középréteghez tartozó emberek munkaerőigényét kellene nekünk is kielégítenünk. Ez nem teljesen új ötlet, Romániában már működött hasonló.
– Közelítünk mi ehhez valamelyest?
– Apránként. A megyeszékhelyi inkubátorházban az ASIMCOV sok ilyen jellegű kezdeményezéssel dicsekedhet. Létrehozták a különböző szakmai területeket összetartó/összefogó klasztereket. A jövőt illetően ezen klaszterek, az ipari kamara és a szakközépiskolák együtt kell, hogy megfogalmazzák, milyen szakmai képzésre van igény a munkaerőpiacon, és milyen támogatások által próbálják a nyolcadik osztályt végzetteket megnyerni a szakképzés érdekében. De a hazai vállalkozók is nehéz helyzetben vannak. Egyrészt egy vállalkozás profitorientált, másrészt a romániai törvények nem támogatják kellőképpen a vállalkozót abban, hogy befektessen a képzésbe. Egyrészt megfelelő törvényeket kell alkotni, melyek a vállalkozókat segítik a szakképzés támogatásában, másrészt a vállalkozóknak is fel kellene ismerniük, hogy a haszon később jelentkezik, amikor a képzett fiatalok náluk állnak munkába. Tehát saját leendő alkalmazottaikat nevelnék ki. Méghozzá úgy, hogy hasznukat vehessék. Hogy van-e példa rá a megyében? Kimondottan a duális jellegű képzésre, sajnos, nincs. Vannak együttműködési szerződések iskolák és vállalkozók között, amely a gyakorlati képzés egy részét kihelyezi a céghez, de nincsenek a duális rendszerre vonatkozó megállapodások, belefoglalva a többi juttatást és lehetőségeket is. Próbálkoztak a konfekcióiparban, de az nem igazi duális képzés. A Kós Károly-iskolának is vannak tanulói nadrággyárban, de a cégek ezért nem tudnak fizetni, mert nem tudják leírni adójukból, hiányoznak a törvényes keretek. A gyerek ímmel-ámmal dolgozik, mert nem látja hozadékát. Partneri szerződés van az oktatói központ és a szakcég között, de hiányzik a harmadik pillér, a gyerek és a szülő, e nélkül sántít a dolog.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Kerestély Irma korábbi főtanfelügyelő az oktatás égető gondjairól
Háromszék megye nemrég leköszönt főtanfelügyelője az alábbiakban a tanügyi rendszer várható, nemegyszer drámai változásairól mond őszinte véleményt. A szakképzés, a tanulói létszámcsökkenés, a fejkvóta-rendszer mind-mind szóba kerül, végül a követendő külföldi példákat ajánlja a szülők, a diákok és a hatóság figyelmébe. Újabb részletek egy hosszabb interjúból.
– Lemondásával kinek a kezére jut, amit épített?
– Én tudatosan készítettem elő a vezetés átadását egy kollégámnak. Nem bíztam a véletlenre, és remélem, nem fogok csalódni Kiss Imrében. Ő kezdő matematikatanár volt, amikor engem kineveztek főtanfelügyelőnek, és személyes példám által is nevelgettem, amíg iskolaigazgató volt. Ővele egyesítettük az Olt Textiliskolát és a Perspektíva Szakiskolát, így fejlődött fel a Kós Károly Szakközépiskola. Hogy most gondjai vannak, az azzal magyarázható, hogy egy ideje évente 500–800-zal kevesebb a tanulók létszáma a megyében.
– Ez azt jelenti, hogy egyes iskolák a tanulólétszám drasztikus csökkenése miatt meg fognak szűnni?
– Igen, és ez hangsúlyosan a szakiskolákat fogja érinteni, ha nem történik meg a közeljövőben a szakképzés új alapokra helyezése, presztízsének visszaállítása. Másrészt, amiről a statisztikai felmérések egyelőre hallgatnak: a cigánygyermekek száma gyarapodik, a magyar cigányoké jobban, mert többen vannak. A mi „kozmetikázott” statisztikánkat a cigányok mentik meg. A szomorú persze az, hogy óvodába és elemibe még elmennek, de ötödiktől „eltűnnek”, a cigánygyermek nem tanul tovább. A népszámláláskor kevés cigányt írtak össze, de sok községben már többen vannak, mint a magyarok. Távlatilag ez kihat az iskolák jövőjére. Ha iskolát kell bezárni, a tanárokat is el kell majd bocsátani. A megoldás az lenne, ha sikerülne az oktatásban megtartani ezeket a cigány gyermekeket is.
Fejkvóta és szórvány
– Nem túl nagyok az osztálylétszámok? A fejkvóta-rendszerre is, amit pár éve vezettek be, sok a panasz. Bár a kisebbségi iskolákban némileg más kulcs szerint számolják ki, mennyi pénzt osztanak le egy-egy gyerekre.
– Az egész fejkvóta-rendszer tévedés. Mi mindig húsz év eltolódással követünk másokat. Nagyon sok európai ország már lemondott erről a finanszírozási modellről. Magyarországon már rég rájöttek, hogy a normatív rendszer a csőd szélére vitte a közoktatást, és ezáltal működésképtelenné vált sok település iskolája, óvodája. És akkor egy éve mit tettek? Minden újság tele volt azzal, hogy Orbán Viktor „újracentralizálta” az iskolákat. Hogy erre miért volt szükség? Mert így a gyereklétszám csökkenéséből fakadó problémákat hatékonyabban tudták kezelni, a nevelésre fordított pénzt felhasználni. A tanyasi iskolákat az önkormányzatok nem tudták eltartani. Most kisbusszal beviszik őket a központba, ahol szaktanár foglalkozik velük. Ez nálunk is gond. Szórványból hozzuk be ide? Ha otthon hagyjuk, román osztályba íratják, és elvész a magyar közösség számára.
– És akkor mi lenne erre nézve a megoldás?
– Most dolgozunk a romániai magyar oktatási stratégián. De a meghallgatásokon egyértelműen az derült ki, hogy gyermeklétszámtól függetlenül kell megoldást találni, hogy minden gyermek anyanyelvén tanulhasson. Otthon vagy egy szórványkollégiumban? Erre nem születtek még egységes megoldások. Mert nem is lehet egységességben kezelni az egyedi, sajátos eseteket. Nekünk magyarként, Romániában, nem szabad megfeledkeznünk egy lényeges dologról: a romániai magyar oktatás amellett, hogy a munkaerőpiacra, az ott elfoglalt pozícióra felkészítő folyamat, egy másik, rendkívül jelentős funkcióval is bír: a magyar identitás megőrzésének eszköze, illetve a család, az egyház mellett annak legfontosabb színtere.
A duális képzés
– Amit a szászok 2012-ben vezettek be a brassói Kronstadt Német Szakiskolában, a duális képzés megszívlelendő tanulságokat kínál?
– Bizony! Tulajdonképpen egy három pilléren alapuló partnerség keretében létrehozták azt a német duális képzéshez hasonló szakképzést, amely 100%-ban biztosítja a hároméves képzés végén a fiatal munkahelyi alkalmazását. A partnerség a Német Ipari Kamara, a brassói önkormányzat és a megyei tanfelügyelőség között jött létre. Célja a 2012-ben létrehozott iskola működtetése. A bevezetett képzés nem teljesen azonos a német modellel, de amit a romániai jogrendszeri keretek lehetővé tettek, az megvalósult. Egy-két nap elméleti képzés az iskolában, három nap üzemi képzés, gyakorlat. A gyakorlati képzést biztosító cégek szerződést kötnek az iskolával, illetve gyermekekkel, és ösztöndíjat biztosítanak minden tanuló számára a képzés teljes idejére, ami 200 lej készpénz, a gyakorlat idején ingyenes szállítás és ingyenes étkeztetés formájában biztosított. Felszerelést, munkaruhát is biztosít a cég. Ehhez még 200 lej ösztöndíjjal járul hozzá az önkormányzat.
– Melyek a kézzelfogható előnyei a duális jellegű képzésnek az előbb említetteken kívül?
– A gyakorlati képzés a három év alatt nagyrészt azon cégeknél zajlik, ahol az alkalmazás is biztosított. A három év után a tanuló egy nemzetközileg elismert szakképzési oklevelet kap, amelyet bármely országban érvényesíthet. Elsőbbséget kap az alkalmazáskor, de ugyanakkor nincs kötelezettsége a gyakorlati képzést biztosító céggel szemben. Szabadon választhat munkahelyet. Bejár az iskolába ingyenes elméleti oktatásra, a cégnél a gyakorlati oktatás folyik, ösztöndíjban részesül az önkormányzat, azaz az állam részéről. Már hat osztály végzett 200 tanulóval, s minden gyereknek van munkaszerződése. Nyolcadik osztályt követően lehet beiratkozni. Főleg Brassóban és környékén működő külföldi cégek számára képez szakembereket (INA Schaeffler, Dräxlmaier, Stabilus, Elmas stb.). Olyan a szakképzésük, hogy már másnap munkába tudnak állni.
Nem multikra van szükségünk
– Más országokban is van erre példa?
– Több országban tanulmányoztam a duális képzést, Németországban, Belgiumban, Dániában, Spanyolországban. Főleg a németek és a belgák nagy hagyományokkal rendelkeznek, és kitűnő eredményeket mutatnak fel a szakképzés területén. A duális képzés nem csak a képzéssel kezdődik. A vállalkozói szféra megfogalmazza és az ipari kamarák által előterjeszti a tananyagot, az elvárásaikat és azt, hogy milyen képességekkel kell rendelkezniük a tanulóknak, illetve milyen készségeket kell elsajátítaniuk a három év alatt. Visszatérve hozzánk: ne álmodozzunk arról, hogy a multik Kovászna megyébe fognak letelepedni. Nekünk az nem is lenne jó. Brassónak már 400 ezer lakosa van, ott van mire alapozni. Nálunk kis családi vállalkozásokban kellene gondolkodni. Olyan mesterségeket oktatni, melyeknek ezekben vennék hasznát a tanulók. Belgium nemzeti jövedelme 80 százalékát kis- és közepes vállalatok termelik meg! A középréteghez tartozó emberek munkaerőigényét kellene nekünk is kielégítenünk. Ez nem teljesen új ötlet, Romániában már működött hasonló.
– Közelítünk mi ehhez valamelyest?
– Apránként. A megyeszékhelyi inkubátorházban az ASIMCOV sok ilyen jellegű kezdeményezéssel dicsekedhet. Létrehozták a különböző szakmai területeket összetartó/összefogó klasztereket. A jövőt illetően ezen klaszterek, az ipari kamara és a szakközépiskolák együtt kell, hogy megfogalmazzák, milyen szakmai képzésre van igény a munkaerőpiacon, és milyen támogatások által próbálják a nyolcadik osztályt végzetteket megnyerni a szakképzés érdekében. De a hazai vállalkozók is nehéz helyzetben vannak. Egyrészt egy vállalkozás profitorientált, másrészt a romániai törvények nem támogatják kellőképpen a vállalkozót abban, hogy befektessen a képzésbe. Egyrészt megfelelő törvényeket kell alkotni, melyek a vállalkozókat segítik a szakképzés támogatásában, másrészt a vállalkozóknak is fel kellene ismerniük, hogy a haszon később jelentkezik, amikor a képzett fiatalok náluk állnak munkába. Tehát saját leendő alkalmazottaikat nevelnék ki. Méghozzá úgy, hogy hasznukat vehessék. Hogy van-e példa rá a megyében? Kimondottan a duális jellegű képzésre, sajnos, nincs. Vannak együttműködési szerződések iskolák és vállalkozók között, amely a gyakorlati képzés egy részét kihelyezi a céghez, de nincsenek a duális rendszerre vonatkozó megállapodások, belefoglalva a többi juttatást és lehetőségeket is. Próbálkoztak a konfekcióiparban, de az nem igazi duális képzés. A Kós Károly-iskolának is vannak tanulói nadrággyárban, de a cégek ezért nem tudnak fizetni, mert nem tudják leírni adójukból, hiányoznak a törvényes keretek. A gyerek ímmel-ámmal dolgozik, mert nem látja hozadékát. Partneri szerződés van az oktatói központ és a szakcég között, de hiányzik a harmadik pillér, a gyerek és a szülő, e nélkül sántít a dolog.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 25.
Kettős évfordulóra emlékeztek
Gy. Szabó Béla alkotásait ajándékozták a múzeumnak
Kiemelkedő eseményen vehettek részt az érdeklődők péntek este az Incze László Céhtörténeti Múzeumban, amikor az erdélyi fametszés koronázatlan királya, Gy. Szabó Béla (1905–1985) alkotásaiból egy reprezentatív válogatást a múzeumnak ajándékozott a hagyatékot ápoló Ferenczy család.
A vendégeket Dimény Attila múzeumigazgató köszöntötte, elmondva, hogy 11 alkotást már 1973-ban ajándékba kapott az intézmény, ezeket a most adományozott 35 munkával együtt kiállítva emlékeznek Gy. Szabó Bélára, születése, illetve halála évfordulója apropóján. Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkész, a mintegy 14 ezer rajzot, közel 2 ezer pasztellt, 150 olajképet és 1500 fametszetet tartalmazó hagyatékot gondozó Ferenczy család nevében beszélt az ajándékozás indítékairól és a művész életútjáról. Gy. Szabó munkásságáról elmondta, a kiállítás javát képező szén-, ceruza- és pasztellrajzok olyan életmű munkáit képviselik, amely egy rendkívül művelt művész gondolatiságát tükrözi. Tulajdonképpen az erdélyi közösséget tekintette családjának, bármennyire szeretett is utazni a világban, mindig ide tért vissza nemcsak fizikai voltában, hanem szellemiségében is.
Kós Károly biztatására jegyezte el magát a fametszéssel, az erdélyi kisebbségi sorsunk iránti elkötelezettséget olvashatjuk ki műveiből, legyen az tájkép vagy gondolatiságot tükröző alkotás. A fény és a víz ábrázolásában remekműveket alkotva bebarangolta nemcsak Erdélyt, hanem a nagyvilág több helyszínét is, munkásságának értékét a mostani, immár 106., halála után megrendezett kiállítás anyaga is híven szemlélteti. Meditatív művészet az övé, a tájkép eszköztárával erdélyi hagyományt folytatva, egyben felmutatja a közösség életérzését is, miközben ábrázolja a földi alkotó találkozását az istenivel.
Az utóélet méltó az életéhez, hiszen a művészetén túl otthagyta szellemi nagyságának nyomait bárhol, ahol megfordult, fogalmazott Ferenczy, és ehhez a gondolathoz kapcsolódott Jánó Mihály művészettörténész is személyes élményeire támaszkodva. 1973-ban, kézdivásárhelyi muzeológusként találkozott Gy. Szabó Bélával, akinek személyisége mélyen megérintette, pedig a hetvenes években özönlöttek ide az erdélyi magyar művészek. Tették ezt amiatt, hogy Erdély-szerte nem létezett olyan kiállítóterem, ahol bemutatkozhattak volna a magyar képzőművészek.
Az itt töltött idő alatt Gy. Szabó a Kovács-szeren készített egy tusrajzot, amelyet később fába metszett, ezeket is meg lehet tekinteni a december 5-ig látogatható kiállítás képei között. Az alkalomra válogatott versek előadásával Józsa Irén szavalatai tették emlékezetesebbé az eseményt.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Gy. Szabó Béla alkotásait ajándékozták a múzeumnak
Kiemelkedő eseményen vehettek részt az érdeklődők péntek este az Incze László Céhtörténeti Múzeumban, amikor az erdélyi fametszés koronázatlan királya, Gy. Szabó Béla (1905–1985) alkotásaiból egy reprezentatív válogatást a múzeumnak ajándékozott a hagyatékot ápoló Ferenczy család.
A vendégeket Dimény Attila múzeumigazgató köszöntötte, elmondva, hogy 11 alkotást már 1973-ban ajándékba kapott az intézmény, ezeket a most adományozott 35 munkával együtt kiállítva emlékeznek Gy. Szabó Bélára, születése, illetve halála évfordulója apropóján. Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkész, a mintegy 14 ezer rajzot, közel 2 ezer pasztellt, 150 olajképet és 1500 fametszetet tartalmazó hagyatékot gondozó Ferenczy család nevében beszélt az ajándékozás indítékairól és a művész életútjáról. Gy. Szabó munkásságáról elmondta, a kiállítás javát képező szén-, ceruza- és pasztellrajzok olyan életmű munkáit képviselik, amely egy rendkívül művelt művész gondolatiságát tükrözi. Tulajdonképpen az erdélyi közösséget tekintette családjának, bármennyire szeretett is utazni a világban, mindig ide tért vissza nemcsak fizikai voltában, hanem szellemiségében is.
Kós Károly biztatására jegyezte el magát a fametszéssel, az erdélyi kisebbségi sorsunk iránti elkötelezettséget olvashatjuk ki műveiből, legyen az tájkép vagy gondolatiságot tükröző alkotás. A fény és a víz ábrázolásában remekműveket alkotva bebarangolta nemcsak Erdélyt, hanem a nagyvilág több helyszínét is, munkásságának értékét a mostani, immár 106., halála után megrendezett kiállítás anyaga is híven szemlélteti. Meditatív művészet az övé, a tájkép eszköztárával erdélyi hagyományt folytatva, egyben felmutatja a közösség életérzését is, miközben ábrázolja a földi alkotó találkozását az istenivel.
Az utóélet méltó az életéhez, hiszen a művészetén túl otthagyta szellemi nagyságának nyomait bárhol, ahol megfordult, fogalmazott Ferenczy, és ehhez a gondolathoz kapcsolódott Jánó Mihály művészettörténész is személyes élményeire támaszkodva. 1973-ban, kézdivásárhelyi muzeológusként találkozott Gy. Szabó Bélával, akinek személyisége mélyen megérintette, pedig a hetvenes években özönlöttek ide az erdélyi magyar művészek. Tették ezt amiatt, hogy Erdély-szerte nem létezett olyan kiállítóterem, ahol bemutatkozhattak volna a magyar képzőművészek.
Az itt töltött idő alatt Gy. Szabó a Kovács-szeren készített egy tusrajzot, amelyet később fába metszett, ezeket is meg lehet tekinteni a december 5-ig látogatható kiállítás képei között. Az alkalomra válogatott versek előadásával Józsa Irén szavalatai tették emlékezetesebbé az eseményt.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 1.
Székelyföld létezését tagadó rigmusokat skandálva vonult fel a Noua Dreaptă
Az Erzsébet-park Kórház utcai oldalán gyülekezett, majd a Kós Károly-Gyár utca útvonalon vonult fel az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű politikai alakulat a román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön. A felvonulás során Székelyföld létezését tagadó rigmusokat skandáltak.
Megközelítőleg ötven, az Új Jobboldal politikai alakulat tagjai és szimpatizánsai vonultak fel Sepsiszentgyörgy belvárosából indulva a Lenin lakóövezetként ismert város részben található Bună Vestire ortodox templomig.
Az Új Jobboldal tagjai magyarellenes szövegeket nem, de Székelyföld létezését el nem ismerő rigmusokat skandáltak. A megafonból szóló szöveget ismételve a Románia egy, Románia nagy, Románia szabad, Kovászna, Hargita, Maros megyék román föld! Itthon vagyunk! jelmondatokat hangoztatták, valamint a Románia szuverén és oszthatatlan feliratú molinót tartottak kezükben.
A sepsiszentgyörgyi római katolikus Krisztus király templom előtt a „Románia ortodox elveket valló ország” szöveget kiabálták. A már említett ortodox templom előtt – amely a Kovászna megyei csendőrség szomszédságában található – több, mint százfős ünneplő tömeghez csatlakoztak, a program folytatásáig itt várakoznak.
A rendezvényen egyébként a rendfenntartók nagy számban voltak jelen, rendbontás nem történt.
Az ünneplő sepsiszentgyörgyi román közösség is csatlakozott a felvonulókhoz, akik a Grigore Bălan utcán haladtak. A tömeg és a mögöttük vonuló Új Jobboldal szimpatizánsai között három személygépjármű haladt, az egyik hangosbemondóval felszerelve, amiből román népzene szól.
A tömeg az 1918. december 1. utcán végigvonulva néhányszor a Szent György ortodox szent!, illetve Erdély román föld! szöveget skandálta. A Szabadság téren ünneplő közel ötszáz jelenlevőhöz fél 1 körül csatlakozott a városon végigvonuló románság.
Az ünnepi program végén az Új Jobboldal tagjai rendőri és csendőri kíséret mellett mentek az Erzsébet-park szélén parkoló gépjárműveikhez. A politikai párt tagjai a rendfenntartókkal körülvéve szálltak be járműveikbe, és rendbontás nélkül távoztak.
Székelyhon.ro
Az Erzsébet-park Kórház utcai oldalán gyülekezett, majd a Kós Károly-Gyár utca útvonalon vonult fel az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű politikai alakulat a román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön. A felvonulás során Székelyföld létezését tagadó rigmusokat skandáltak.
Megközelítőleg ötven, az Új Jobboldal politikai alakulat tagjai és szimpatizánsai vonultak fel Sepsiszentgyörgy belvárosából indulva a Lenin lakóövezetként ismert város részben található Bună Vestire ortodox templomig.
Az Új Jobboldal tagjai magyarellenes szövegeket nem, de Székelyföld létezését el nem ismerő rigmusokat skandáltak. A megafonból szóló szöveget ismételve a Románia egy, Románia nagy, Románia szabad, Kovászna, Hargita, Maros megyék román föld! Itthon vagyunk! jelmondatokat hangoztatták, valamint a Románia szuverén és oszthatatlan feliratú molinót tartottak kezükben.
A sepsiszentgyörgyi római katolikus Krisztus király templom előtt a „Románia ortodox elveket valló ország” szöveget kiabálták. A már említett ortodox templom előtt – amely a Kovászna megyei csendőrség szomszédságában található – több, mint százfős ünneplő tömeghez csatlakoztak, a program folytatásáig itt várakoznak.
A rendezvényen egyébként a rendfenntartók nagy számban voltak jelen, rendbontás nem történt.
Az ünneplő sepsiszentgyörgyi román közösség is csatlakozott a felvonulókhoz, akik a Grigore Bălan utcán haladtak. A tömeg és a mögöttük vonuló Új Jobboldal szimpatizánsai között három személygépjármű haladt, az egyik hangosbemondóval felszerelve, amiből román népzene szól.
A tömeg az 1918. december 1. utcán végigvonulva néhányszor a Szent György ortodox szent!, illetve Erdély román föld! szöveget skandálta. A Szabadság téren ünneplő közel ötszáz jelenlevőhöz fél 1 körül csatlakozott a városon végigvonuló románság.
Az ünnepi program végén az Új Jobboldal tagjai rendőri és csendőri kíséret mellett mentek az Erzsébet-park szélén parkoló gépjárműveikhez. A politikai párt tagjai a rendfenntartókkal körülvéve szálltak be járműveikbe, és rendbontás nélkül távoztak.
Székelyhon.ro
2015. december 5.
Életművük a tanítás
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 7.
Lényegük a nevelés
Évtizedek munkáját értékelték
Húsz háromszéki pedagógust tüntetett ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjjal múlt pénteken. A megyeszékhelyi Kós Károly Szakközépiskola dísztermében ünnepeltek és barátok, kollégák vettek részt a szép eseményen, ahol minden ünnepeltnek egy csokor virágot és oklevelet adtak át.
A Szózat eléneklése után dr. Szőke Anna Mária, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatónője és Péter Sándor, a megyei pedagógusszövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket.
– Manapság túl sokszor hallani a tanügy, stratégia, taktika szavakat – fejtegette Péter Sándor –, emellett elhalványul a hivatás és a pedagógus iránti tisztelet. Ennek azonban mindkét irányban érvényesnek kellene lennie.
A polgármesteri hivatal részéről Nagy Zoltán tolmácsolta Antal Árpád és Sztakics Éva önkormányzati vezetők jókívánságait és köszönetét, kiemelve: a tanult lecke, ha megkopik is a tanítványokban, az átadója emberi mivolta nem halványul el, hangja, gesztusai, jó szavai tovább élnek.
A nemrég alapított Korodi Hajnalka-díjat idén a kovásznai Molnár Jánosnak ítélték oda a színjátszókörben betöltött, több évtizedes közösségépítő tevékenységéért. Nagy Károly baróti nyugalmazott református esperesnek az iskola és templom közötti távolság csökkentéséért tett erőfeszítését méltányolták a díjjal. Antal Éva kovásznai óvónő „a jó pedagógus minden ismérvét birtokolta”, a kézdivásárhelyi Bakk-Dávid Enikő jó kedvét, elkötelezettségét, kiállását nagyon hiányolják kollégái. Barabás Margit óvónő mindenki Manyika nénije, üde és fáradhatatlan, alázatos és nagyszerű szakember. Bedőházi Erzsébet Uzonból nyugdíjasan is aktív, önzetlen és tettrekész, Berekméri Judit megbízható és odaadó munkatárs volt 28 évig a Székely Mikó Kollégiumban, Cserkész Béla tanár népi klarinétosként és a helyi dzsesszélet, de a fúvószenei táborok alapembereként is megbecsült. Fejér Ella sepsiszentgyörgyi óvónő-tanítónő nyugdíjasan is jeles a karitatív tevékenységben, a baróti Gyulai-György Éva partitúrákat ír, együtteseket vezet, vezényel, tanítja is a zenét, ő a „történések alakítója”. Keresztes Enikő uzoni munkásságát és magyarságtudatát a község díszpolgárrá avatással honorálta, Keserű Katalin mérnök-tanárt pedig a magyar nyelvű szakoktatásért tett erőfeszítéseiért méltányolták kollégái. „Gyökereket és szárnyakat adott” tanítványainak Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára uzoni vallásoktató „szeretetlángot gyújt maga körül”, a kézdivásárhelyi Rozsnyai Árpád kémiatanár „szakmai vára legyőzhetetlen volt”. Baróton toleráns és empatikus matektanár Süketes János, akivel munkatársai nagyon szeretnek együtt dolgozni, Kovásznán Tompa Klára Enikő az emberi lelkek kiformálásában és igazsággal megtöltésében volt mindig példaadó. Zaláni Mária tanítónő munkássága a kollégák számára „örökmécses”, és ez igaz Kádár Gyula megfeszített küzdelmére is, amellyel a székelység számára próbálta kiharcolni a közösségi jogokat. Ezt sajnos már csak posztumusz kitüntetéssel tudta elismerni az RMPSZ.
Az ünnepségen fellépett a Voces női kar is, majd egy pohár bor elkoccintásával zárták a jeles alkalmat a jelenlevők.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Évtizedek munkáját értékelték
Húsz háromszéki pedagógust tüntetett ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjjal múlt pénteken. A megyeszékhelyi Kós Károly Szakközépiskola dísztermében ünnepeltek és barátok, kollégák vettek részt a szép eseményen, ahol minden ünnepeltnek egy csokor virágot és oklevelet adtak át.
A Szózat eléneklése után dr. Szőke Anna Mária, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatónője és Péter Sándor, a megyei pedagógusszövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket.
– Manapság túl sokszor hallani a tanügy, stratégia, taktika szavakat – fejtegette Péter Sándor –, emellett elhalványul a hivatás és a pedagógus iránti tisztelet. Ennek azonban mindkét irányban érvényesnek kellene lennie.
A polgármesteri hivatal részéről Nagy Zoltán tolmácsolta Antal Árpád és Sztakics Éva önkormányzati vezetők jókívánságait és köszönetét, kiemelve: a tanult lecke, ha megkopik is a tanítványokban, az átadója emberi mivolta nem halványul el, hangja, gesztusai, jó szavai tovább élnek.
A nemrég alapított Korodi Hajnalka-díjat idén a kovásznai Molnár Jánosnak ítélték oda a színjátszókörben betöltött, több évtizedes közösségépítő tevékenységéért. Nagy Károly baróti nyugalmazott református esperesnek az iskola és templom közötti távolság csökkentéséért tett erőfeszítését méltányolták a díjjal. Antal Éva kovásznai óvónő „a jó pedagógus minden ismérvét birtokolta”, a kézdivásárhelyi Bakk-Dávid Enikő jó kedvét, elkötelezettségét, kiállását nagyon hiányolják kollégái. Barabás Margit óvónő mindenki Manyika nénije, üde és fáradhatatlan, alázatos és nagyszerű szakember. Bedőházi Erzsébet Uzonból nyugdíjasan is aktív, önzetlen és tettrekész, Berekméri Judit megbízható és odaadó munkatárs volt 28 évig a Székely Mikó Kollégiumban, Cserkész Béla tanár népi klarinétosként és a helyi dzsesszélet, de a fúvószenei táborok alapembereként is megbecsült. Fejér Ella sepsiszentgyörgyi óvónő-tanítónő nyugdíjasan is jeles a karitatív tevékenységben, a baróti Gyulai-György Éva partitúrákat ír, együtteseket vezet, vezényel, tanítja is a zenét, ő a „történések alakítója”. Keresztes Enikő uzoni munkásságát és magyarságtudatát a község díszpolgárrá avatással honorálta, Keserű Katalin mérnök-tanárt pedig a magyar nyelvű szakoktatásért tett erőfeszítéseiért méltányolták kollégái. „Gyökereket és szárnyakat adott” tanítványainak Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára uzoni vallásoktató „szeretetlángot gyújt maga körül”, a kézdivásárhelyi Rozsnyai Árpád kémiatanár „szakmai vára legyőzhetetlen volt”. Baróton toleráns és empatikus matektanár Süketes János, akivel munkatársai nagyon szeretnek együtt dolgozni, Kovásznán Tompa Klára Enikő az emberi lelkek kiformálásában és igazsággal megtöltésében volt mindig példaadó. Zaláni Mária tanítónő munkássága a kollégák számára „örökmécses”, és ez igaz Kádár Gyula megfeszített küzdelmére is, amellyel a székelység számára próbálta kiharcolni a közösségi jogokat. Ezt sajnos már csak posztumusz kitüntetéssel tudta elismerni az RMPSZ.
Az ünnepségen fellépett a Voces női kar is, majd egy pohár bor elkoccintásával zárták a jeles alkalmat a jelenlevők.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 9.
Hivatalosan is főtanfelügyelő Kiss Imre
Négy évre szóló mandátumát kezdi meg Kiss Imre idén márciustól ideiglenesen kinevezett megyei főtanfelügyelő, aki a november végi versenyvizsgán nyerte el a tisztséget.
A szerződést a napokban írja alá az oktatási minisztériumban. A szaktárca idén harmadszor írt ki versenyvizsgát főtanfelügyelői tisztségre, Kiss Imre korábban visszalépett, ezúttal nyolc másik megye jelöltjeivel egyszerre vizsgázott és nyert. Háromszékről hárman pályáztak: Farkas Csaba testnevelésért felelős tanfelügyelő, Komán László földrajztanár (sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola) és Kiss Imre.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Négy évre szóló mandátumát kezdi meg Kiss Imre idén márciustól ideiglenesen kinevezett megyei főtanfelügyelő, aki a november végi versenyvizsgán nyerte el a tisztséget.
A szerződést a napokban írja alá az oktatási minisztériumban. A szaktárca idén harmadszor írt ki versenyvizsgát főtanfelügyelői tisztségre, Kiss Imre korábban visszalépett, ezúttal nyolc másik megye jelöltjeivel egyszerre vizsgázott és nyert. Háromszékről hárman pályáztak: Farkas Csaba testnevelésért felelős tanfelügyelő, Komán László földrajztanár (sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola) és Kiss Imre.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 9.
Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 11.
Kevesebb mint egy hónap alatt 84 értéket terjesztettek fel az Erdélyi Magyar Értéktárba
84 értéket terjesztettek fel kevesebb mint egy hónap alatt az Erdélyi Magyar Értéktárba, amelyből 25 erdélyi és 58 tájegységi jelentőségűt el is fogadott a bizottság – számolt be december 10-én, csütörtökön Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság november 17-én megválasztott elnöke. A bizottság kolozsvári ülésére a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől, a Nyárádmente Kistérségi Társulás Értéktár Bizottságától, a Szentimrei Alapítványtól és magánszemélyektől érkeztek a javaslatok, a szervezetek az értékek kiválasztásakor a teljes térség területi lefedésére törekedtek.
„Ha csupán ezeket a számadatokat nézzük, már most bebizonyosodni látszik: az elmúlt ezer évben számos olyan kiemelkedő és egyedi értéket teremtettek az erdélyi magyar emberek, amelyek térségünk elismert jellegzetességei. Az RMDSZ által létrehozott bizottság kiemelt feladata ezek beazonosítása, átörökítése, megfelelő hasznosítása a szórványban és a tömbmagyarság lakta vidékeken, hiszen ezek megannyi biztosítékot jelentenek kultúránk továbbadására, nemzeti önazonosságunk megőrzésére” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
A Szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az ülést követően kiemelte: a beérkezett javaslatok között, a teljesség igénye nélkül, a csíkszeredai Mikó-várral kezdődően a magos Déva várán, a gyulafehérvári székesegyházon keresztül olyan értékek szerepelnek, mint a nyárádszentsimoni középkori templom és harangláb, a szentgericei unitárius templom, a szentháromsági középkori templom és harangláb, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, a nagyváradi vár, Kós Károly életműve, az aradi Szabadság-szobor vagy Tordai-hasadék. „Az értékfeltáró munkával a továbbiakban is hangsúlyosan foglalkozunk, ugyanakkor a civil szervezetek által delegált, szakemberekből álló bizottsággal közösen egy olyan rendszert is kidolgozunk, amely alapján kiválasztjuk azokat az erdélyi jellegzetességeket, amelyeket a Hungarikumok listájára is felterjesztünk” – tette hozzá Hegedüs Csilla.
Az Erdélyi Magyar Értéktár értéklistája itt érhető el.
Az ülésen további civil szervezeti képviselővel bővült a bizottság, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság is javasolt egy szakembert az RMDSZ által kezdeményezett, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) erdélyi tagszervezeteivel közösen végzett értékfeltáró munkálatokhoz.
Közlemény
Erdély.ma
84 értéket terjesztettek fel kevesebb mint egy hónap alatt az Erdélyi Magyar Értéktárba, amelyből 25 erdélyi és 58 tájegységi jelentőségűt el is fogadott a bizottság – számolt be december 10-én, csütörtökön Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság november 17-én megválasztott elnöke. A bizottság kolozsvári ülésére a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől, a Nyárádmente Kistérségi Társulás Értéktár Bizottságától, a Szentimrei Alapítványtól és magánszemélyektől érkeztek a javaslatok, a szervezetek az értékek kiválasztásakor a teljes térség területi lefedésére törekedtek.
„Ha csupán ezeket a számadatokat nézzük, már most bebizonyosodni látszik: az elmúlt ezer évben számos olyan kiemelkedő és egyedi értéket teremtettek az erdélyi magyar emberek, amelyek térségünk elismert jellegzetességei. Az RMDSZ által létrehozott bizottság kiemelt feladata ezek beazonosítása, átörökítése, megfelelő hasznosítása a szórványban és a tömbmagyarság lakta vidékeken, hiszen ezek megannyi biztosítékot jelentenek kultúránk továbbadására, nemzeti önazonosságunk megőrzésére” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
A Szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az ülést követően kiemelte: a beérkezett javaslatok között, a teljesség igénye nélkül, a csíkszeredai Mikó-várral kezdődően a magos Déva várán, a gyulafehérvári székesegyházon keresztül olyan értékek szerepelnek, mint a nyárádszentsimoni középkori templom és harangláb, a szentgericei unitárius templom, a szentháromsági középkori templom és harangláb, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, a nagyváradi vár, Kós Károly életműve, az aradi Szabadság-szobor vagy Tordai-hasadék. „Az értékfeltáró munkával a továbbiakban is hangsúlyosan foglalkozunk, ugyanakkor a civil szervezetek által delegált, szakemberekből álló bizottsággal közösen egy olyan rendszert is kidolgozunk, amely alapján kiválasztjuk azokat az erdélyi jellegzetességeket, amelyeket a Hungarikumok listájára is felterjesztünk” – tette hozzá Hegedüs Csilla.
Az Erdélyi Magyar Értéktár értéklistája itt érhető el.
Az ülésen további civil szervezeti képviselővel bővült a bizottság, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság is javasolt egy szakembert az RMDSZ által kezdeményezett, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) erdélyi tagszervezeteivel közösen végzett értékfeltáró munkálatokhoz.
Közlemény
Erdély.ma
2015. december 19.
Kötetben a Minerva három évtizede
1920-as megalakulásától 1948-ban bekövetkezett államosításáig követi nyomon a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet történetét az az igényesen kivitelezett kötet, amelyet tegnap délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
„Tibori Szabó Zoltán, a bevezető tanulmány szerzője fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére azt az akarást, amelyet Kós Károly 1921-ben megfogalmazott: »Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.«” – hangzott el Dávid Gyula irodalomtörténész méltatásában. A bibliográfiai rész összeállítása Újvári Mária munkáját dicséri, aki tételekre lebontva, statisztikákba foglalva tárja az érdeklődők elé a Minerva közel harminc évének eseményeit. Kántor Lajos irodalomtörténész és Nagy Péter, az Idea Nyomda igazgatója a könyv tanulságos, hiánypótló jellegéről beszélt a bemutatón.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)
1920-as megalakulásától 1948-ban bekövetkezett államosításáig követi nyomon a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet történetét az az igényesen kivitelezett kötet, amelyet tegnap délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
„Tibori Szabó Zoltán, a bevezető tanulmány szerzője fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére azt az akarást, amelyet Kós Károly 1921-ben megfogalmazott: »Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.«” – hangzott el Dávid Gyula irodalomtörténész méltatásában. A bibliográfiai rész összeállítása Újvári Mária munkáját dicséri, aki tételekre lebontva, statisztikákba foglalva tárja az érdeklődők elé a Minerva közel harminc évének eseményeit. Kántor Lajos irodalomtörténész és Nagy Péter, az Idea Nyomda igazgatója a könyv tanulságos, hiánypótló jellegéről beszélt a bemutatón.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 21.
Ahol az írott szó bölcsőre talált – A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948)
A romániai magyarság kiemelkedő szellemi műhelyeként szolgált 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet, tankönyvek, irodalmi művek, folyóiratok kiadása fűződik a nevéhez. Itt jelent meg többek között az Erdélyi Szépmíves Céh legtöbb kötete és a világháború utáni első román lexikon, az 1000 oldalas Minerva Enciclopedia Română, folyóiratok közül pedig a Pásztortűz, a Jóbarát, az Erdélyi Helikon, később az Ellenzék, az Esti Lap és a Keleti Újság is. Közel harminc éven át, megalakulásától államosításáig követi nyomon a kiadó- és nyomdavállalat szerteágazó tevékenységét A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötet, amelyet pénteken délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
Kós Károlytól vett gondolattal – „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – fűzte egybe a két Minerva történetét a kötet szaklektora és az előszó szerzője, Dávid Gyula. Az irodalomtörténész nem vehetett részt a könyvbemutatón, a könyvről írt és a bemutatóra eljuttatott méltatását Kerekes Edit, a Szabadság főszerkesztő-helyettese olvasta fel. Elhangzott: 1918 után ebből az akaratból jött létre a Minerva, a bevezető tanulmány szerzője, Tibori Szabó Zoltán pedig fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére ezt az akarást.
A Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet létrejötte kapcsán szó esett azokról a kisebbségi magyarokról, „akik felismerték, hogy a megmaradás nélkülözhetetlen tényezője a szellem, s a betűkből szavakká, mondatokká, könyvekké szerveződött szellem számára nélkülözhetetlen egy független, pontosabban a közösségtől függő, gazdaságilag is szilárd nyomda”. Felelős kiadók, szerkesztők, nyomdavezetők és nyomdászok áldozatos munkájával teljesedhetett ki az alapítók szándéka – abban a tekintetben is, hogy „az első kisebbségi korszak magyar tanulói legnagyobb részt a Minerva által kiadott, gondosan és egységes koncepció szerint szerkesztett, színvonalas tartalmú tankönyvekből szerezték meg »az élethez« szükséges tudást”, jellemezte Dávid Gyula.
Utalt továbbá arra is, hogy a könyv bibliográfiai részében tételekre lebontva, statisztikákba foglalva található meg mindaz, ami a Minervát jelentette 1919 és 1948 között – a 2832 tételt tartalmazó bibliográfia összeállítása Újvári Mária pontos, körültekintő munkáját dicséri, aki 2010 óta vezeti a Minerva Archívumot.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
A romániai magyarság kiemelkedő szellemi műhelyeként szolgált 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet, tankönyvek, irodalmi művek, folyóiratok kiadása fűződik a nevéhez. Itt jelent meg többek között az Erdélyi Szépmíves Céh legtöbb kötete és a világháború utáni első román lexikon, az 1000 oldalas Minerva Enciclopedia Română, folyóiratok közül pedig a Pásztortűz, a Jóbarát, az Erdélyi Helikon, később az Ellenzék, az Esti Lap és a Keleti Újság is. Közel harminc éven át, megalakulásától államosításáig követi nyomon a kiadó- és nyomdavállalat szerteágazó tevékenységét A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötet, amelyet pénteken délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
Kós Károlytól vett gondolattal – „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – fűzte egybe a két Minerva történetét a kötet szaklektora és az előszó szerzője, Dávid Gyula. Az irodalomtörténész nem vehetett részt a könyvbemutatón, a könyvről írt és a bemutatóra eljuttatott méltatását Kerekes Edit, a Szabadság főszerkesztő-helyettese olvasta fel. Elhangzott: 1918 után ebből az akaratból jött létre a Minerva, a bevezető tanulmány szerzője, Tibori Szabó Zoltán pedig fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére ezt az akarást.
A Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet létrejötte kapcsán szó esett azokról a kisebbségi magyarokról, „akik felismerték, hogy a megmaradás nélkülözhetetlen tényezője a szellem, s a betűkből szavakká, mondatokká, könyvekké szerveződött szellem számára nélkülözhetetlen egy független, pontosabban a közösségtől függő, gazdaságilag is szilárd nyomda”. Felelős kiadók, szerkesztők, nyomdavezetők és nyomdászok áldozatos munkájával teljesedhetett ki az alapítók szándéka – abban a tekintetben is, hogy „az első kisebbségi korszak magyar tanulói legnagyobb részt a Minerva által kiadott, gondosan és egységes koncepció szerint szerkesztett, színvonalas tartalmú tankönyvekből szerezték meg »az élethez« szükséges tudást”, jellemezte Dávid Gyula.
Utalt továbbá arra is, hogy a könyv bibliográfiai részében tételekre lebontva, statisztikákba foglalva található meg mindaz, ami a Minervát jelentette 1919 és 1948 között – a 2832 tételt tartalmazó bibliográfia összeállítása Újvári Mária pontos, körültekintő munkáját dicséri, aki 2010 óta vezeti a Minerva Archívumot.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 4.
Hervadhatatlan kopjafák – Balázs Antal a minap ünnepelte 80. születésnapját
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2016. január 6.
A legvidámabb barakk
Magyarország a szovjet táborban
Amint azt Rainer M. János anyaországi egyetemi tanárnak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Kós Károly Akadémia keretében tartott előadásából megtudhattuk, a második világháború úgy ért véget, hogy Magyarország nem volt a szó szoros értelmében vett önálló állam, ugyanis 1944. március 19-én megszállták a vele kezdetben szövetséges Németország csapatai, hosszas harcok után pedig, 1945. április 13-án a szovjet hadsereg foglalta el.
A történész kifejtette: hazánk további sorsát is a világpolitika határozta meg, hiszen a nyugati nagyhatalmak Sztálinnal Jaltán már 1945 februárjában megegyeztek Európa háború utáni újrafelosztásáról. Ennek értelmében a szovjet befolyási övezet Berlin közepéig tartott, és a német fegyverletétel után még úgy tűnt, hogy ettől keletre a Nyugatnak egyetlen hídfőállása sem marad. Így eshetett meg, hogy Magyarország függetlenségétől és önállóságától ismét megfosztva, egy globális rendszer, az úgynevezett szovjet (vagy más szóval szocialista) tábor tagja lett. Ez persze nem volt a véletlen műve, hiszen a Szovjetunió ebben az időben egy nyugatról fenyegető szárazföldi katonai inváziótól tartott, s ezért a külpolitikáját a nagyobb terület-nagyobb biztonság elve, valamint a szocialista rendszer kiterjesztésére való törekvés határozta meg.
Lengyelországnak és Magyarországnak a szocialista táborba történő betagolása nem zajlott simán, mert széles körű ellenállás bontakozott ki. Ennek következtében pedig az olykor lázadásba, sőt Magyarország esetében forradalomba torkolló társadalmi és politikai feszültségek által egyre súlyosbodó gondokat, valamint anyagi és emberi áldozatokat jelentettek a szovjet vezetésnek.
Természetesen a moszkvai hatalom rendelkezett a lázadó országok kézbentartásához szükséges eszközökkel, melyek közül a helyi hazaárulók soraiból toborzott egységes és hozzájuk lojális pártvezetés volt a legfontosabb. Ők a maguk során ugyanis a szovjet segítséggel megszervezett államvédelem, illetve a hadsereg által ellenőrzésük alatt tartották a társadalom egészét, s annak intézményeit. Ha pedig netán helyzetük mégis megrendült, akkor Moszkva politikai síkon azonnal beavatkozott, de nem rettent vissza a katonai lépésektől sem, amint azt 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyította.
Az is igaz viszont, hogy bár leverték az 56-os forradalmat, és az ország továbbra is szovjet megszállás alatt maradt, a külső és belső zsarnokság egyaránt engedmények megtételére kényszerült, s a bevezetett reformok az életszínvonal növekedéséhez és bizonyos fokú szabadság megvalósulásához vezettek. Mindezek következtében pedig a szocialista táboron belül Magyarország egy külön barakknak számított, mely később a legvidámabb jelzőt is kiérdemelte.
Természetesen, ez sem volt véletlenszerű, mert így Moszkva a szocializmus reformjának mintaállamaként büszkélkedhetett vele, és szalonképessé mosdatott vezetőjét, Kádárt egyfajta közvetítőként használta kelet és nyugat között. Ennek ellenére azonban Magyarország továbbra sem rendelkezett önálló hadsereggel és külpolitikával, tehát független államnak sem volt mondható.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Magyarország a szovjet táborban
Amint azt Rainer M. János anyaországi egyetemi tanárnak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Kós Károly Akadémia keretében tartott előadásából megtudhattuk, a második világháború úgy ért véget, hogy Magyarország nem volt a szó szoros értelmében vett önálló állam, ugyanis 1944. március 19-én megszállták a vele kezdetben szövetséges Németország csapatai, hosszas harcok után pedig, 1945. április 13-án a szovjet hadsereg foglalta el.
A történész kifejtette: hazánk további sorsát is a világpolitika határozta meg, hiszen a nyugati nagyhatalmak Sztálinnal Jaltán már 1945 februárjában megegyeztek Európa háború utáni újrafelosztásáról. Ennek értelmében a szovjet befolyási övezet Berlin közepéig tartott, és a német fegyverletétel után még úgy tűnt, hogy ettől keletre a Nyugatnak egyetlen hídfőállása sem marad. Így eshetett meg, hogy Magyarország függetlenségétől és önállóságától ismét megfosztva, egy globális rendszer, az úgynevezett szovjet (vagy más szóval szocialista) tábor tagja lett. Ez persze nem volt a véletlen műve, hiszen a Szovjetunió ebben az időben egy nyugatról fenyegető szárazföldi katonai inváziótól tartott, s ezért a külpolitikáját a nagyobb terület-nagyobb biztonság elve, valamint a szocialista rendszer kiterjesztésére való törekvés határozta meg.
Lengyelországnak és Magyarországnak a szocialista táborba történő betagolása nem zajlott simán, mert széles körű ellenállás bontakozott ki. Ennek következtében pedig az olykor lázadásba, sőt Magyarország esetében forradalomba torkolló társadalmi és politikai feszültségek által egyre súlyosbodó gondokat, valamint anyagi és emberi áldozatokat jelentettek a szovjet vezetésnek.
Természetesen a moszkvai hatalom rendelkezett a lázadó országok kézbentartásához szükséges eszközökkel, melyek közül a helyi hazaárulók soraiból toborzott egységes és hozzájuk lojális pártvezetés volt a legfontosabb. Ők a maguk során ugyanis a szovjet segítséggel megszervezett államvédelem, illetve a hadsereg által ellenőrzésük alatt tartották a társadalom egészét, s annak intézményeit. Ha pedig netán helyzetük mégis megrendült, akkor Moszkva politikai síkon azonnal beavatkozott, de nem rettent vissza a katonai lépésektől sem, amint azt 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyította.
Az is igaz viszont, hogy bár leverték az 56-os forradalmat, és az ország továbbra is szovjet megszállás alatt maradt, a külső és belső zsarnokság egyaránt engedmények megtételére kényszerült, s a bevezetett reformok az életszínvonal növekedéséhez és bizonyos fokú szabadság megvalósulásához vezettek. Mindezek következtében pedig a szocialista táboron belül Magyarország egy külön barakknak számított, mely később a legvidámabb jelzőt is kiérdemelte.
Természetesen, ez sem volt véletlenszerű, mert így Moszkva a szocializmus reformjának mintaállamaként büszkélkedhetett vele, és szalonképessé mosdatott vezetőjét, Kádárt egyfajta közvetítőként használta kelet és nyugat között. Ennek ellenére azonban Magyarország továbbra sem rendelkezett önálló hadsereggel és külpolitikával, tehát független államnak sem volt mondható.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 11.
Zászlóbontás az igazságharc nevében
Január 9-én, szombaton este a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartották meg a hagyományos újévi fogadást, melyen Tőkés László európai parlamenti képviselő zászlóbontásra hívta a megjelenteket az igazságharc nevében.
A Tőkés László európai parlamenti képviselő és váradi EP-irodája által megszervezett újévi fogadás díszvendége Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke volt, de több jeles váradi és máshonnan érkezett közéleti személyiség is tiszteletét tette a rendezvényen, köztük Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere is. A fogadás kezdetén Sándor Lajos lelkipásztor mondott újévi igei köszöntőt, majd a házigazda Tőkés László szólt az egybegyűltekhez, kiemelve az újévi fogadás célkitűzését: „Az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy összefogjuk az egyházi, polgári, politikai közéletünket, és az önszerveződésben erkölcsi támaszt nyújtsunk a munkához.
Ezt a nemes hagyományt folytatjuk ma is” – fogalmazott. A továbbiakban felelevenítette azt, hogy az elmúlt években kik részesültek a Közjó Szolgálatában Díjban, de említést tett azokról a jeles személyiségekről is, akik a tavaly távoztak az élők sorából, majd az elmúlt év legfontosabb eseményeit vette lajstromba. Ezek közé tartozott a Partiumi Keresztény Egyetemen történt pénzügyi szabálytalanságok felfedése is. Mint fogalmazott: „Sajnos a törvénytelenségek és szabálytalanságok veszélyeztetik az egyetemünk épségét és jövőjét. De ezekkel szembe kell nézni, és ezeket nem eltussolni kell, hanem tenni annak érdekében, hogy a kezdetekhez méltó legyen a folytatás”.
Zászlóbontás Beszédében Tőkés megemlítette azt, hogy megérkezett a nagyváradi helyi rendőrség megrovása amiatt, hogy a Partium zászlaját kitűzték a váradi EP-iroda falára. „Folytatódik a pereskedés, hisz nem hagyjuk abba a székely zászló perét sem, és továbbmegyünk a strasbourgi emberei jogi bíróságra” – szögezte le. „Legyen ez a mai összejövetelünk zászlóbontás, adjuk tovább a szeretet mellett az igazságharcot” – hangsúlyozta, majd hozzátette: „Meg kell védenünk európai, magyar értékeinket a migránsok inváziójával szemben, emberi keresztény értékeinket a túlerővel szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat, ki kell vívnunk autonómiánkat”.
Megemlítette, hogy az erdélyi magyarok szívébe visszatért a félelem. „Sokan vannak, akik nem a román főhatalomtól, hanem saját választott vezetőiktől félnek, hál’ Istennek Váradon nem ez a helyzet. Tovább kell folytatnunk szabadság- és igazságharcunkat, meg kell találnunk a módját annak, hogy az 1989-ben jóra fordult, és az azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, akkor nem írhatjuk majd mások rovására azt, amire jutunk”.
Együttműködés Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke köszöntőjében többek között a Románia-Magyarország határon átívelő program mostani költségvetési ciklusában kínálkozó együttműködési lehetőségekről beszélt. Mint mondta, a 230 millió eurós forrásból a környezetvédelmi erőforrások hatékonyságát lehet elősegíteni, ezen belül a határon átnyúló vízgazdálkodást, a vízgazdálkodó rendszereket lehet fejleszteni, ugyanakkor fontos közös célkitűzés lehet ebben a programban a kulturális és természeti örökségvédelem, ezen belül a határ menti természeti, történelmi, kulturális örökség részét képező emlékművek, épületek állapotmegőrzése, a szellemi, kulturális örökség megőrzése, ezeknek a népszerűsítése, fejlesztése; a fenntartható közlekedés elősegítése, a határon átnyúló utak építése; a munkavállalók mobilitásának ösztönzése, az üzleti környezet fejlesztése, a helyi termékeknek a határon átnyúló értékesítése; a társadalmi befogadás előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem, az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése. „Ezek a területek lehetnek azok, melyek a határ két oldalán végighúzódó négy-négy megye együttműködésével megvalósításra várhatnak” – mondta Pajna, aki beszéde végén leszögezte, hogy közös választ kell adni Európában az elmúlt években kialakult migrációs és szociális válságkezelésre, az újkori népvándorlásra. A válasz nem a schengeni határok visszaállítása, hanem a meglévő határok lebontása kell legyen, tette hozzá.
Díjátadások Az újévi fogadás keretében adták át a Közjó Szolgálatban és a Kós Károly Díjakat. Az előbbit a Szent László Egyesület érdemelte ki, amely mindössze három éves múltra tekint vissza, de ezalatt a rövid idő alatt három alkalommal szervezte meg kifogástalanul a Szent László Napokat, illetve több, felnőtteknek és gyerekeknek szóló, a városalapító Szent László király kultuszát szolgáló projektet valósított meg vagy támogatott.
A méltató Dénes László sajtóreferens hangsúlyozta, hogy az egyesület szándéka elejétől fogva nyilvános és tisztességes: egy olyan társadalomban szeretnének élni, amelyben a többség és kisebbség kölcsönösen megbecsüli egymást, felelősséget mutat a szociálisan hátrányos helyzetűekkel szemben; olyan társadalomban, amelynek tagjai önkéntesen hajlandóak jó ügyeket szolgálni, környezettudatosak, értékeket mentenek és értékeket teremtenek.
A díjat Zatykó Gyula és Korpos Dalma vették át. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alapított, az erdélyi magyar autonómiatörekvések előmozdításában komoly érdemeket szerző intézményeket jutalmazó Kós Károly Díjat a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztősége, valamint a Háromszék napilap munkaközössége vehette át. A Határok nélkül műsor „a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről úgy, mint hogyha minden magyar egy hazában élne”, míg a Háromszék napilap „a meg nem alkuvás, az okos, értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, a sajtószabadság szimbóluma is” – hangzott el a Borbély Zsolt Attila és Toró T. Tibor által felolvasott méltatásokban.
Fellépők A díjátadások után dr. Szilágyi Ferenc mondott újévi pohárköszöntőt, majd a koccintás után kezdetét vette a vigasság, amelyen a Sanzon együttes biztosította a talpalávalót. Az újévi fogadáson egyébként fellépett Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, valamint Imre Kamilla és Kiss Adrienn Lívia gyermekek énekeltek. Az újévi fogadáson a Szent László Egyesület javára gyűjtöttek adományokat.
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma
Január 9-én, szombaton este a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartották meg a hagyományos újévi fogadást, melyen Tőkés László európai parlamenti képviselő zászlóbontásra hívta a megjelenteket az igazságharc nevében.
A Tőkés László európai parlamenti képviselő és váradi EP-irodája által megszervezett újévi fogadás díszvendége Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke volt, de több jeles váradi és máshonnan érkezett közéleti személyiség is tiszteletét tette a rendezvényen, köztük Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere is. A fogadás kezdetén Sándor Lajos lelkipásztor mondott újévi igei köszöntőt, majd a házigazda Tőkés László szólt az egybegyűltekhez, kiemelve az újévi fogadás célkitűzését: „Az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy összefogjuk az egyházi, polgári, politikai közéletünket, és az önszerveződésben erkölcsi támaszt nyújtsunk a munkához.
Ezt a nemes hagyományt folytatjuk ma is” – fogalmazott. A továbbiakban felelevenítette azt, hogy az elmúlt években kik részesültek a Közjó Szolgálatában Díjban, de említést tett azokról a jeles személyiségekről is, akik a tavaly távoztak az élők sorából, majd az elmúlt év legfontosabb eseményeit vette lajstromba. Ezek közé tartozott a Partiumi Keresztény Egyetemen történt pénzügyi szabálytalanságok felfedése is. Mint fogalmazott: „Sajnos a törvénytelenségek és szabálytalanságok veszélyeztetik az egyetemünk épségét és jövőjét. De ezekkel szembe kell nézni, és ezeket nem eltussolni kell, hanem tenni annak érdekében, hogy a kezdetekhez méltó legyen a folytatás”.
Zászlóbontás Beszédében Tőkés megemlítette azt, hogy megérkezett a nagyváradi helyi rendőrség megrovása amiatt, hogy a Partium zászlaját kitűzték a váradi EP-iroda falára. „Folytatódik a pereskedés, hisz nem hagyjuk abba a székely zászló perét sem, és továbbmegyünk a strasbourgi emberei jogi bíróságra” – szögezte le. „Legyen ez a mai összejövetelünk zászlóbontás, adjuk tovább a szeretet mellett az igazságharcot” – hangsúlyozta, majd hozzátette: „Meg kell védenünk európai, magyar értékeinket a migránsok inváziójával szemben, emberi keresztény értékeinket a túlerővel szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat, ki kell vívnunk autonómiánkat”.
Megemlítette, hogy az erdélyi magyarok szívébe visszatért a félelem. „Sokan vannak, akik nem a román főhatalomtól, hanem saját választott vezetőiktől félnek, hál’ Istennek Váradon nem ez a helyzet. Tovább kell folytatnunk szabadság- és igazságharcunkat, meg kell találnunk a módját annak, hogy az 1989-ben jóra fordult, és az azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, akkor nem írhatjuk majd mások rovására azt, amire jutunk”.
Együttműködés Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke köszöntőjében többek között a Románia-Magyarország határon átívelő program mostani költségvetési ciklusában kínálkozó együttműködési lehetőségekről beszélt. Mint mondta, a 230 millió eurós forrásból a környezetvédelmi erőforrások hatékonyságát lehet elősegíteni, ezen belül a határon átnyúló vízgazdálkodást, a vízgazdálkodó rendszereket lehet fejleszteni, ugyanakkor fontos közös célkitűzés lehet ebben a programban a kulturális és természeti örökségvédelem, ezen belül a határ menti természeti, történelmi, kulturális örökség részét képező emlékművek, épületek állapotmegőrzése, a szellemi, kulturális örökség megőrzése, ezeknek a népszerűsítése, fejlesztése; a fenntartható közlekedés elősegítése, a határon átnyúló utak építése; a munkavállalók mobilitásának ösztönzése, az üzleti környezet fejlesztése, a helyi termékeknek a határon átnyúló értékesítése; a társadalmi befogadás előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem, az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése. „Ezek a területek lehetnek azok, melyek a határ két oldalán végighúzódó négy-négy megye együttműködésével megvalósításra várhatnak” – mondta Pajna, aki beszéde végén leszögezte, hogy közös választ kell adni Európában az elmúlt években kialakult migrációs és szociális válságkezelésre, az újkori népvándorlásra. A válasz nem a schengeni határok visszaállítása, hanem a meglévő határok lebontása kell legyen, tette hozzá.
Díjátadások Az újévi fogadás keretében adták át a Közjó Szolgálatban és a Kós Károly Díjakat. Az előbbit a Szent László Egyesület érdemelte ki, amely mindössze három éves múltra tekint vissza, de ezalatt a rövid idő alatt három alkalommal szervezte meg kifogástalanul a Szent László Napokat, illetve több, felnőtteknek és gyerekeknek szóló, a városalapító Szent László király kultuszát szolgáló projektet valósított meg vagy támogatott.
A méltató Dénes László sajtóreferens hangsúlyozta, hogy az egyesület szándéka elejétől fogva nyilvános és tisztességes: egy olyan társadalomban szeretnének élni, amelyben a többség és kisebbség kölcsönösen megbecsüli egymást, felelősséget mutat a szociálisan hátrányos helyzetűekkel szemben; olyan társadalomban, amelynek tagjai önkéntesen hajlandóak jó ügyeket szolgálni, környezettudatosak, értékeket mentenek és értékeket teremtenek.
A díjat Zatykó Gyula és Korpos Dalma vették át. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alapított, az erdélyi magyar autonómiatörekvések előmozdításában komoly érdemeket szerző intézményeket jutalmazó Kós Károly Díjat a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztősége, valamint a Háromszék napilap munkaközössége vehette át. A Határok nélkül műsor „a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről úgy, mint hogyha minden magyar egy hazában élne”, míg a Háromszék napilap „a meg nem alkuvás, az okos, értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, a sajtószabadság szimbóluma is” – hangzott el a Borbély Zsolt Attila és Toró T. Tibor által felolvasott méltatásokban.
Fellépők A díjátadások után dr. Szilágyi Ferenc mondott újévi pohárköszöntőt, majd a koccintás után kezdetét vette a vigasság, amelyen a Sanzon együttes biztosította a talpalávalót. Az újévi fogadáson egyébként fellépett Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, valamint Imre Kamilla és Kiss Adrienn Lívia gyermekek énekeltek. Az újévi fogadáson a Szent László Egyesület javára gyűjtöttek adományokat.
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma
2016. január 11.
Kitüntették a Háromszéket (A Kós Károly-díjak átadása Nagyváradon)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni.
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni.
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 11.
Tőkés újév-köszöntője: sok a bizonytalanság
„Választások előtt áll az ország, sok a bizonytalanság határokon kívül és belül, erdélyi magyarságunkat sorozatosan megalázó vegzálások érik a főhatalom részéről, nyelvünk és nemzeti szimbólumaink háttérbe szorítása és üldözése egyvégtében önvédelmi harcra késztet minket a szabadság, igazságosság, jogosság és demokrácia jegyében” – sorolta a kihívásokat szombati nagyváradi újév-köszöntő beszédében Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Emlékeztetett rá, hogy a posztkommunista visszarendeződés még mindig kísért Romániában, s ha az ország egész népe joggal elégedetlen a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokkal, akkor a romániai magyar nemzeti közösség még inkább az lehet. „Ráadásul kontinensünk nyakába szakadt a migránsválság is, rengeteg a konfliktus, és az Európai Unió is megreformálásra szorul” – fogalmazott.
Hozzátette: folytatni kell a rendszerváltoztatást, ott kell állni a normalitásért küzdő erők mellett, az európai és magyar nemzeti integrációt párhuzamosan kell megvalósítani, fokozva ugyanakkor az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Mert mi nem lehetünk sem a meghátrálás, sem a megalkuvás, sem az elvándorlás emberei” – szögezte le Tőkés.
A Közjó Szolgálatában Díjat a Szent László Napokat szervező Szent László Egyesület kapta. Az EMNT elnöksége a 2015-ös évre szóló Kós Károly-díjjal a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorának alkotógárdáját és a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztőségét tüntette ki. Krónika (Kolozsvár)
„Választások előtt áll az ország, sok a bizonytalanság határokon kívül és belül, erdélyi magyarságunkat sorozatosan megalázó vegzálások érik a főhatalom részéről, nyelvünk és nemzeti szimbólumaink háttérbe szorítása és üldözése egyvégtében önvédelmi harcra késztet minket a szabadság, igazságosság, jogosság és demokrácia jegyében” – sorolta a kihívásokat szombati nagyváradi újév-köszöntő beszédében Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Emlékeztetett rá, hogy a posztkommunista visszarendeződés még mindig kísért Romániában, s ha az ország egész népe joggal elégedetlen a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokkal, akkor a romániai magyar nemzeti közösség még inkább az lehet. „Ráadásul kontinensünk nyakába szakadt a migránsválság is, rengeteg a konfliktus, és az Európai Unió is megreformálásra szorul” – fogalmazott.
Hozzátette: folytatni kell a rendszerváltoztatást, ott kell állni a normalitásért küzdő erők mellett, az európai és magyar nemzeti integrációt párhuzamosan kell megvalósítani, fokozva ugyanakkor az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Mert mi nem lehetünk sem a meghátrálás, sem a megalkuvás, sem az elvándorlás emberei” – szögezte le Tőkés.
A Közjó Szolgálatában Díjat a Szent László Napokat szervező Szent László Egyesület kapta. Az EMNT elnöksége a 2015-ös évre szóló Kós Károly-díjjal a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorának alkotógárdáját és a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztőségét tüntette ki. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 13.
Támogatják a szakoktatást
A jelenlegi nyolcadikosok számára a IX. osztályos helyek több mint felét, 55,56 százalékát szakképzésben hirdeti meg a megyei tanfelügyelőség a jövő tanévre. Tizenhat szakközépiskolai és huszonnégy hároméves szakiskolai osztályban tanítanak szakmát, harminckettőben az elméleti, felekezeti, művészeti és pedagógiai képzésre esik a hangsúly. A 2016/2017-es tanév beiskolázási tervét tegnap ismertette Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Az elméleti oktatás tekintetében semmi nem változott a jelenlegi helyzethez képest, a líceumok ugyanannyi osztályt indíthatnak szeptemberben, mint tavaly. Az egyetlen pedagógiai osztály a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben kapott engedélyt. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium, amely tavaly külön minisztériumi jóváhagyással működtette a pedagógusképzést, idén ilyen szakot nem indíthat, de a Székely Mikó Kollégiummal és a Mikes Kelemen Elméleti Líceummal ellentétben, ahol három-három osztályba hirdetnek felvételit, a megyeközponti román középiskola négy osztályban kínálhat helyeket. Összesítve: huszonöt elméleti, három-három felekezeti és művészeti, egy pedagógiai és tizenhat szakoktatási osztály indításáról döntött a megyei tanfelügyelőség az érettségivel végződő középiskolai oktatás jövő tanévi beiskolázását tekintve. A hároméves szakiskolában huszonnégy IX. osztályban kínálnak fel helyeket a jelenlegi nyolcadikosok számára. A közmunkálatügyi szerelések, mechanika, fafeldolgozás, textil- és bőripari, élelmezés és turisztika szakra várnak több jelentkezőt, a középiskolai szakoktatásban többek között környezetvédelem, elektronika és automatizálás, erdőgazdálkodás is szerepel a kínálatban. Kiss Imre fontosnak tartja, hogy idén a korábbinál jóval több vállalkozó jelezte, fogadna szakiskolai diákokat gyakorlatra. Bár a törvény nem biztosít jelenleg semmiféle kedvezményt azoknak a vállalkozóknak, akik gyakorlati oktatásban részesítik a szakiskolásokat, szükségük van képzett munkaerőre, akiket ők tanítanak be, ezért vállalnak el tanoncokat – vélekedett a főtanfelügyelő. Az iskolák bővítették korábbi partnereik körét, és a megyei kereskedelmi és iparkamara is beszállt a gyakorlati oktatás népszerűsítésébe, így már most van annyi diákra felajánlás, ahány helyet hirdetnek a hároméves szakiskolai oktatásban – közölte az elöljáró. A cégek keresnek textilipari szakembereket, asztalosokat, autószerelőket, géplakatosokat, esztergályosokat, festőket, mázolókat, kőműveseket, szakácsokat, pincéreket, bolti elárusítókat, de nem minden esetben tudják vállalni a gyakorlati oktatást, mert az sok felelősséggel, utánajárással, bürokráciával jár. Ha viszont kapnának támogatást, különböző kedvezményeket erre a célra, talán bátrabban jelentkeznének diákok foglalkoztatására – véli a főtanfelügyelő. Az iskolák, a helyi társadalmi párbeszéd csoport és a megyei tanfelügyelőség közösen elkészített beiskolázási tervét a 2015 szeptemberében VIII. osztályba iratkozott 2017 diákra méretezték. Tudatában vannak annak, hogy a lemorzsolódás miatt néhány osztály nem valósul meg, de minden diáknak meg kell adni a lehetőséget, hogy az általános iskola után továbbtanuljon – állítja a főtanfelügyelő.
Készül a húsipari tanműhely
Akár kora tavasszal elindulhat a sepsiszentgyörgyi húsipari szakoktatás akkreditálásának kérvényezése, ha február végéig elkészül az a tanműhely, amelynek felszerelését a magyar kormány támogatja közel harmincmillió forinttal a 2015-ben meghirdetett, A külhoni magyar szakoktatás éve program nyertes pályázataként. A székelyföldi érdekeltségű, vagyis a jövendőbeli beiskolázás tekintetében Kovászna, Hargita és Maros megyére kiterjedő húsfeldolgozói képzés beindítását Kiss Imre, a megyeközponti Kós Károly Szakközépiskola korábbi igazgatója, jelenlegi főtanfelügyelő kezdeményezte, a pályázatban felajánlva az említett iskola műhelykomplexumának kihasználatlan felületét, amelyet Potápi Árpád, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a tavaly májusi programindítón meglátogatott és megfelelőnek ítélt. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre elmondta, a személyét érintő tisztségcsere némileg késleltette a tanműhely kiképzésének beindítását, de a pályázat érvényesítése folyamatban, ahogy lehet, azonnal beindítják az új szak akkreditálását, és mihamarabb, talán már a jövő tanévtől elindulhat az első székelyföldi hentesképzés.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A jelenlegi nyolcadikosok számára a IX. osztályos helyek több mint felét, 55,56 százalékát szakképzésben hirdeti meg a megyei tanfelügyelőség a jövő tanévre. Tizenhat szakközépiskolai és huszonnégy hároméves szakiskolai osztályban tanítanak szakmát, harminckettőben az elméleti, felekezeti, művészeti és pedagógiai képzésre esik a hangsúly. A 2016/2017-es tanév beiskolázási tervét tegnap ismertette Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Az elméleti oktatás tekintetében semmi nem változott a jelenlegi helyzethez képest, a líceumok ugyanannyi osztályt indíthatnak szeptemberben, mint tavaly. Az egyetlen pedagógiai osztály a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben kapott engedélyt. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium, amely tavaly külön minisztériumi jóváhagyással működtette a pedagógusképzést, idén ilyen szakot nem indíthat, de a Székely Mikó Kollégiummal és a Mikes Kelemen Elméleti Líceummal ellentétben, ahol három-három osztályba hirdetnek felvételit, a megyeközponti román középiskola négy osztályban kínálhat helyeket. Összesítve: huszonöt elméleti, három-három felekezeti és művészeti, egy pedagógiai és tizenhat szakoktatási osztály indításáról döntött a megyei tanfelügyelőség az érettségivel végződő középiskolai oktatás jövő tanévi beiskolázását tekintve. A hároméves szakiskolában huszonnégy IX. osztályban kínálnak fel helyeket a jelenlegi nyolcadikosok számára. A közmunkálatügyi szerelések, mechanika, fafeldolgozás, textil- és bőripari, élelmezés és turisztika szakra várnak több jelentkezőt, a középiskolai szakoktatásban többek között környezetvédelem, elektronika és automatizálás, erdőgazdálkodás is szerepel a kínálatban. Kiss Imre fontosnak tartja, hogy idén a korábbinál jóval több vállalkozó jelezte, fogadna szakiskolai diákokat gyakorlatra. Bár a törvény nem biztosít jelenleg semmiféle kedvezményt azoknak a vállalkozóknak, akik gyakorlati oktatásban részesítik a szakiskolásokat, szükségük van képzett munkaerőre, akiket ők tanítanak be, ezért vállalnak el tanoncokat – vélekedett a főtanfelügyelő. Az iskolák bővítették korábbi partnereik körét, és a megyei kereskedelmi és iparkamara is beszállt a gyakorlati oktatás népszerűsítésébe, így már most van annyi diákra felajánlás, ahány helyet hirdetnek a hároméves szakiskolai oktatásban – közölte az elöljáró. A cégek keresnek textilipari szakembereket, asztalosokat, autószerelőket, géplakatosokat, esztergályosokat, festőket, mázolókat, kőműveseket, szakácsokat, pincéreket, bolti elárusítókat, de nem minden esetben tudják vállalni a gyakorlati oktatást, mert az sok felelősséggel, utánajárással, bürokráciával jár. Ha viszont kapnának támogatást, különböző kedvezményeket erre a célra, talán bátrabban jelentkeznének diákok foglalkoztatására – véli a főtanfelügyelő. Az iskolák, a helyi társadalmi párbeszéd csoport és a megyei tanfelügyelőség közösen elkészített beiskolázási tervét a 2015 szeptemberében VIII. osztályba iratkozott 2017 diákra méretezték. Tudatában vannak annak, hogy a lemorzsolódás miatt néhány osztály nem valósul meg, de minden diáknak meg kell adni a lehetőséget, hogy az általános iskola után továbbtanuljon – állítja a főtanfelügyelő.
Készül a húsipari tanműhely
Akár kora tavasszal elindulhat a sepsiszentgyörgyi húsipari szakoktatás akkreditálásának kérvényezése, ha február végéig elkészül az a tanműhely, amelynek felszerelését a magyar kormány támogatja közel harmincmillió forinttal a 2015-ben meghirdetett, A külhoni magyar szakoktatás éve program nyertes pályázataként. A székelyföldi érdekeltségű, vagyis a jövendőbeli beiskolázás tekintetében Kovászna, Hargita és Maros megyére kiterjedő húsfeldolgozói képzés beindítását Kiss Imre, a megyeközponti Kós Károly Szakközépiskola korábbi igazgatója, jelenlegi főtanfelügyelő kezdeményezte, a pályázatban felajánlva az említett iskola műhelykomplexumának kihasználatlan felületét, amelyet Potápi Árpád, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a tavaly májusi programindítón meglátogatott és megfelelőnek ítélt. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre elmondta, a személyét érintő tisztségcsere némileg késleltette a tanműhely kiképzésének beindítását, de a pályázat érvényesítése folyamatban, ahogy lehet, azonnal beindítják az új szak akkreditálását, és mihamarabb, talán már a jövő tanévtől elindulhat az első székelyföldi hentesképzés.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 14.
Folytatódik a Kós Károly Akadémia Alapítvány előadás-sorozata
A magyar történelem nagy csatái
Januártól folytatódnak Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásai. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. Az új előadás-sorozatban a magyar történelem meghatározó csatáit mutatják be a honfoglalástól az 1956-os magyar forradalomig.
A decemberig tartó, tíz előadást magába foglaló új sorozat keretében a jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló képviselői tartanak előadást, mint Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója, Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutató professzora, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, Kelenik József alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokságának kiemelt főtisztje, Gebei Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Hermann Róbert, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének vezetője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Pollmann Ferenc hadtörténész kutató, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyetemi tanár, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára.
Az idei sorozat első előadását Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója tartja január 21-én, csütörtökön 17 órától, a Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) A honfoglaló magyarság "kalandozó" hadjáratai címmel. Népújság (Marosvásárhely)
A magyar történelem nagy csatái
Januártól folytatódnak Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásai. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. Az új előadás-sorozatban a magyar történelem meghatározó csatáit mutatják be a honfoglalástól az 1956-os magyar forradalomig.
A decemberig tartó, tíz előadást magába foglaló új sorozat keretében a jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló képviselői tartanak előadást, mint Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója, Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutató professzora, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, Kelenik József alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokságának kiemelt főtisztje, Gebei Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Hermann Róbert, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének vezetője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Pollmann Ferenc hadtörténész kutató, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyetemi tanár, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára.
Az idei sorozat első előadását Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója tartja január 21-én, csütörtökön 17 órától, a Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) A honfoglaló magyarság "kalandozó" hadjáratai címmel. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 14.
Tőkés László: a romániai magyarság még inkább elégedetlen
Újévköszöntő ünnepélyt tartottak az idén is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított hagyomány jegyében január 9-én, Nagyváradon. Eredeti célkitűzésének megfelelően a találkozó a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit volt hivatott közösségbe vonni.
Ünnepi nyitóbeszédében az est házigazdája, Tőkés László röviden utalt arra, hogy honnan indultunk 1989-ben, felidézte közösségi szintű eredményeinket és teljesületlen óhajainkat. Az elmúlt esztendő főbb sikereinek kiemelése mellett méltatta a szűkebb pátria azon személyiségeit, akik messze vitték jó hírünket, illetve azokat, akik 2015-ben távoztak el az élők sorából. Emlékeztetett rá, hogy a posztkommunista visszarendeződés még mindig kísért Romániában, s ha az ország egész népe joggal elégedetlen a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokkal, akkor a romániai magyar nemzeti közösség még inkább az lehet. Ráadásul kontinensünk nyakába szakadt a migránsválság is, rengeteg a konfliktus, és az Európai Unió is megreformálásra szorul. Jövőt fürkésző felvetései-kérdései között első renden a kihívásokat említette: választások előtt áll az ország, sok a bizonytalanság határokon kívül és belül, erdélyi magyarságunkat sorozatosan megalázó vegzálások érik a főhatalom részéről, nyelvünk és nemzeti szimbólumaink háttérbe szorítása és üldözése egyvégtében önvédelmi harcra késztet minket a szabadság, igazságosság, jogosság és demokrácia jegyében. Karácsony szeretetüzenetét meghallva és magunkévá téve sem lankadhatunk a zászlóbontás és önvédelem terén, hiszen nekünk ugyanúgy ki kell állnunk erdélyi és magyar, mint európai értékeink mellett. „Polgári és hitbeli elkötelezettséggel emeljük magasba és óvjuk a forradalmi magyar és román, a székely és a partiumi, valamint az uniós zászlót” – utalt Tőkés László arra, hogy a parlamenti irodája falán lobogó szimbólumok együttállása jelképezi 2016 valóságát és esélyeit. Folytatni kell a rendszerváltoztatást, ott kell állni a normalitásért küzdő erők mellett, az európai és magyar nemzeti integrációt párhuzamosan kell megvalósítani, fokozva ugyanakkor az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Mi nem lehetünk sem a meghátrálás, sem a megalkuvás, sem az elvándorlás emberei” – fogalmazott az EP-képviselő.
Az est díszvendége, Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke tartalmas és átfogó köszöntőbeszédében a határokon átívelő nemzetegyesítés és együttműködés számos aspektusára is kitért.
Tizenkilencedik alkalommal adták át az újévi fogadás keretében a Közjó Szolgálatában Díjat, amelyet a Szent László Napokat (is) szervező Szent László Egyesületnek ítéltek oda. A szombati ünnepi esemény adott alkalmat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségének arra, hogy átnyújtsa a 2015-ös évre szóló Kós Károly Díjat, amelyre két kollektívát is méltónak tartott: a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának alkotógárdáját és a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztőségét. A laudációk elhangzása után Tőkés László nyújtotta át gratulációk és biztató jókívánságok kíséretében a jelképes díjakat Zatykó Gyula főszervezőnek, Moszkovits János rádiószerkesztőnek és Farcádi Botond főszerkesztőnek.
A vasárnapi ünnepélyen zenei intermezzókkal Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, Kiss Adrienn Lívia, a Fölszállott a páva legfiatalabb elődöntőse és Imre Kamilla elsős, az Őszirózsa népdalverseny különdíjasa működött közre. Újévi pohárköszöntőt ifj. Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a Partiumi Autonómiatanács elnöke mondott. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Újévköszöntő ünnepélyt tartottak az idén is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított hagyomány jegyében január 9-én, Nagyváradon. Eredeti célkitűzésének megfelelően a találkozó a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit volt hivatott közösségbe vonni.
Ünnepi nyitóbeszédében az est házigazdája, Tőkés László röviden utalt arra, hogy honnan indultunk 1989-ben, felidézte közösségi szintű eredményeinket és teljesületlen óhajainkat. Az elmúlt esztendő főbb sikereinek kiemelése mellett méltatta a szűkebb pátria azon személyiségeit, akik messze vitték jó hírünket, illetve azokat, akik 2015-ben távoztak el az élők sorából. Emlékeztetett rá, hogy a posztkommunista visszarendeződés még mindig kísért Romániában, s ha az ország egész népe joggal elégedetlen a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokkal, akkor a romániai magyar nemzeti közösség még inkább az lehet. Ráadásul kontinensünk nyakába szakadt a migránsválság is, rengeteg a konfliktus, és az Európai Unió is megreformálásra szorul. Jövőt fürkésző felvetései-kérdései között első renden a kihívásokat említette: választások előtt áll az ország, sok a bizonytalanság határokon kívül és belül, erdélyi magyarságunkat sorozatosan megalázó vegzálások érik a főhatalom részéről, nyelvünk és nemzeti szimbólumaink háttérbe szorítása és üldözése egyvégtében önvédelmi harcra késztet minket a szabadság, igazságosság, jogosság és demokrácia jegyében. Karácsony szeretetüzenetét meghallva és magunkévá téve sem lankadhatunk a zászlóbontás és önvédelem terén, hiszen nekünk ugyanúgy ki kell állnunk erdélyi és magyar, mint európai értékeink mellett. „Polgári és hitbeli elkötelezettséggel emeljük magasba és óvjuk a forradalmi magyar és román, a székely és a partiumi, valamint az uniós zászlót” – utalt Tőkés László arra, hogy a parlamenti irodája falán lobogó szimbólumok együttállása jelképezi 2016 valóságát és esélyeit. Folytatni kell a rendszerváltoztatást, ott kell állni a normalitásért küzdő erők mellett, az európai és magyar nemzeti integrációt párhuzamosan kell megvalósítani, fokozva ugyanakkor az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Mi nem lehetünk sem a meghátrálás, sem a megalkuvás, sem az elvándorlás emberei” – fogalmazott az EP-képviselő.
Az est díszvendége, Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke tartalmas és átfogó köszöntőbeszédében a határokon átívelő nemzetegyesítés és együttműködés számos aspektusára is kitért.
Tizenkilencedik alkalommal adták át az újévi fogadás keretében a Közjó Szolgálatában Díjat, amelyet a Szent László Napokat (is) szervező Szent László Egyesületnek ítéltek oda. A szombati ünnepi esemény adott alkalmat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségének arra, hogy átnyújtsa a 2015-ös évre szóló Kós Károly Díjat, amelyre két kollektívát is méltónak tartott: a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának alkotógárdáját és a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztőségét. A laudációk elhangzása után Tőkés László nyújtotta át gratulációk és biztató jókívánságok kíséretében a jelképes díjakat Zatykó Gyula főszervezőnek, Moszkovits János rádiószerkesztőnek és Farcádi Botond főszerkesztőnek.
A vasárnapi ünnepélyen zenei intermezzókkal Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, Kiss Adrienn Lívia, a Fölszállott a páva legfiatalabb elődöntőse és Imre Kamilla elsős, az Őszirózsa népdalverseny különdíjasa működött közre. Újévi pohárköszöntőt ifj. Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a Partiumi Autonómiatanács elnöke mondott. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. január 15.
Kós Károly-estek Temesváron
Hogyan tovább, bánsági magyarok?
A Temes megyei RMDSZ 2016-ban Kós Károly-estek címszó alatt beszélgetés-sorozatot indít, mely által a magyarság minden tagja bekapcsolódhat közös jövőnknek a megtervezésébe. A Temesváron született Kós Károly szellemiségében megtartandó beszélgetések olyan konkrét helyzetekre kívánnak rávilágítani, amelyek sajátos jellemzői a bánsági magyar közösségnek, és ezen jellemzők mentén próbál megoldásokat megfogalmazni a magyar közösség jövőjét illetően. „Bánsági magyar közösségünk jövője saját kezünkben van. Megmaradásunk, magyarságunk ápolása csakis rajtunk múlik – nyilatkozta Molnár Zsolt parlamenti képviselő. – Legyen Kós Károly szellemisége megtartó ereje a bánsági magyarságnak!”
Az első ilyen jellegű beszélgetést jövő csütörtökön, január 21-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezik meg Temesváron a Kós Károly Közösségi Központban (Putna utca 7. szám). A kulturális témájú közvitán részt vesz Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, Szekernyés János helytörténész, Szabó Ferenc, a Bokréta néptánccsoport vezetője, valamint Tamási Emese, az Eszterlánc néptánccsoport vezetője. A temesvári magyar kulturális élet helyzetéről szóló vita házigazdái Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke és Molnár Zsolt parlamenti képviselő. A rendezvény nyitott a közönség számára, minden érdeklődőt nagy szeretettel várnak a szervezők.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
Hogyan tovább, bánsági magyarok?
A Temes megyei RMDSZ 2016-ban Kós Károly-estek címszó alatt beszélgetés-sorozatot indít, mely által a magyarság minden tagja bekapcsolódhat közös jövőnknek a megtervezésébe. A Temesváron született Kós Károly szellemiségében megtartandó beszélgetések olyan konkrét helyzetekre kívánnak rávilágítani, amelyek sajátos jellemzői a bánsági magyar közösségnek, és ezen jellemzők mentén próbál megoldásokat megfogalmazni a magyar közösség jövőjét illetően. „Bánsági magyar közösségünk jövője saját kezünkben van. Megmaradásunk, magyarságunk ápolása csakis rajtunk múlik – nyilatkozta Molnár Zsolt parlamenti képviselő. – Legyen Kós Károly szellemisége megtartó ereje a bánsági magyarságnak!”
Az első ilyen jellegű beszélgetést jövő csütörtökön, január 21-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezik meg Temesváron a Kós Károly Közösségi Központban (Putna utca 7. szám). A kulturális témájú közvitán részt vesz Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, Szekernyés János helytörténész, Szabó Ferenc, a Bokréta néptánccsoport vezetője, valamint Tamási Emese, az Eszterlánc néptánccsoport vezetője. A temesvári magyar kulturális élet helyzetéről szóló vita házigazdái Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke és Molnár Zsolt parlamenti képviselő. A rendezvény nyitott a közönség számára, minden érdeklődőt nagy szeretettel várnak a szervezők.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 23.
Kalandozó magyarok (Kós Károly Akadémia)
A honfoglaló magyarság „kalandozó” hadjáratai címmel tartott előadást Veszprémy László, a hadtörténeti Intézet igazgatója szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia rendezvénysorozat idei első rendezvényén. Az előadót és közönségét Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
Idén a magyar történelem nagy csatái témával folytatódik a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata. A Háromszéken 2014 őszétől működő rendezvénysorozat célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát. A következőkben a muhi és a mohácsi csatáról, a törökök kiűzéséről, a kurucok harcairól, az 1848–49-es szabadságharcról lesz szó az első félévben, a nyári szünet után a két világháború, a Székely Hadosztály és az 1956-os forradalom harcai következnek. Veszprémy László ismertette az úgynevezett kalandozások historiográfiáját, mely korokban miként értékelték a magyarok hadjáratait. A legtöbb említés negatív kicsengésű, hiszen nyugati írásokról van szó. Éppen ezért a vereségekről többet lehet olvasni, mint győztes csatákról. A leghíresebb a 955. évi, Augsburg melletti Lech mezei vesztes csata. Ám a magyar történészek újabban igyekeztek feleleveníteni a 907-es pozsonyi győztes csatát, amelynek kimenetele megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, és határait kitolta nyugat felé. A nyugati krónikások rosszallóan tekintettek a magyarokra, ám figyelembe kell venni, hogy a hunokkal is azonosították őket, no meg ugyanabban az időben több helyen a vikingek vagy az arabok is kalandoztak. Ezen túlmenően sokan klasszikus olvasmányélményekből ihletődtek anélkül, hogy a magyarokkal találkoztak volna. Pusztító fenevadakként is leírták őket.
Az előadó ismertette a fontosabb hadjáratokat: Brenta, Pozsony, Szentgallen, Hispánia, német területek (937 és 954), Konstantinápoly. Elmondta, téves az az elmélet, miszerint a magyarok kizárólag zsákmányszerzés céljából kalandoztak, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn, és egy-egy hatalom szövetségeseként vezettek hadjáratokat.
A hadtörténész Hadik András képét is felvillantotta, ugyanis az általa 1757 októberében Berlin ellen vezetett ostrom során csapata ugyanúgy viselkedett, mint a kalandozó magyarok. Körülzárta a várost, megfenyegette, megkapta a kért pénzt, s elhagyta a hadszínteret. Lovas egységeknél a gyorsaság és a meglepetés ereje nagyon hasznos, s ez volt a kalandozó magyarok sikerének titka.
Veszprémy László végül két megítélést ütköztetett. A két világháború között József főherceg úgy érvelt a magyarok mellett, hogy kifogásolni lehet tetteiket, de az is látható, a nagyhatalmak mily borzalmakat követtek el a világháborúban. Ezzel szemben a szentgalleni krónikás feljegyzését emelte ki: nem emlékszik, hogy valaha is vidámabb embereket látott volna.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A honfoglaló magyarság „kalandozó” hadjáratai címmel tartott előadást Veszprémy László, a hadtörténeti Intézet igazgatója szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia rendezvénysorozat idei első rendezvényén. Az előadót és közönségét Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
Idén a magyar történelem nagy csatái témával folytatódik a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata. A Háromszéken 2014 őszétől működő rendezvénysorozat célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát. A következőkben a muhi és a mohácsi csatáról, a törökök kiűzéséről, a kurucok harcairól, az 1848–49-es szabadságharcról lesz szó az első félévben, a nyári szünet után a két világháború, a Székely Hadosztály és az 1956-os forradalom harcai következnek. Veszprémy László ismertette az úgynevezett kalandozások historiográfiáját, mely korokban miként értékelték a magyarok hadjáratait. A legtöbb említés negatív kicsengésű, hiszen nyugati írásokról van szó. Éppen ezért a vereségekről többet lehet olvasni, mint győztes csatákról. A leghíresebb a 955. évi, Augsburg melletti Lech mezei vesztes csata. Ám a magyar történészek újabban igyekeztek feleleveníteni a 907-es pozsonyi győztes csatát, amelynek kimenetele megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, és határait kitolta nyugat felé. A nyugati krónikások rosszallóan tekintettek a magyarokra, ám figyelembe kell venni, hogy a hunokkal is azonosították őket, no meg ugyanabban az időben több helyen a vikingek vagy az arabok is kalandoztak. Ezen túlmenően sokan klasszikus olvasmányélményekből ihletődtek anélkül, hogy a magyarokkal találkoztak volna. Pusztító fenevadakként is leírták őket.
Az előadó ismertette a fontosabb hadjáratokat: Brenta, Pozsony, Szentgallen, Hispánia, német területek (937 és 954), Konstantinápoly. Elmondta, téves az az elmélet, miszerint a magyarok kizárólag zsákmányszerzés céljából kalandoztak, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn, és egy-egy hatalom szövetségeseként vezettek hadjáratokat.
A hadtörténész Hadik András képét is felvillantotta, ugyanis az általa 1757 októberében Berlin ellen vezetett ostrom során csapata ugyanúgy viselkedett, mint a kalandozó magyarok. Körülzárta a várost, megfenyegette, megkapta a kért pénzt, s elhagyta a hadszínteret. Lovas egységeknél a gyorsaság és a meglepetés ereje nagyon hasznos, s ez volt a kalandozó magyarok sikerének titka.
Veszprémy László végül két megítélést ütköztetett. A két világháború között József főherceg úgy érvelt a magyarok mellett, hogy kifogásolni lehet tetteiket, de az is látható, a nagyhatalmak mily borzalmakat követtek el a világháborúban. Ezzel szemben a szentgalleni krónikás feljegyzését emelte ki: nem emlékszik, hogy valaha is vidámabb embereket látott volna.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 23.
Erdélyi kitüntetettek (A Magyar Kultúra Napja)
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a magyar kultúra napja alkalmából szervezett pénteki kolozsvári ünnepségen.
A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre. Az életműdíjról Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta: kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól. A magyar kultúra napja alkalmából mondott ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót”. Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, hogy elfelejt kérdezni. „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő. Talán az is az erdélyi magyar kultúra sajátossága, hogy nem a vagy-vagy kérdéseit, hanem az is-is kérdéseit próbálja megfogalmazni. Ezt kell tennünk ma is egy olyan közösség és egy olyan kultúra képviseletében, amely évszázadok óta nem csak tűri, de előnyben is részesíti a sokszínűséget” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Az ünnepségen Onucsán Miklósnak képzőművészeti munkásságáért, Fekete Vincének irodalmi értékalkotásáért, Molnár Leventének az előadó-művészetben, színházban és filmben nyújtott alakításaiért adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. A kolozsvári sétatéri kaszinóban tartott díjátadó gála az AG Weinberger koncertjével zárult.
Egyed Ákos ma is díjat kap a magyar kultúra napja alkalmából, ezúttal a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért Díjat veheti át az olaszteleki Daniel-kastélyban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a magyar kultúra napja alkalmából szervezett pénteki kolozsvári ünnepségen.
A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre. Az életműdíjról Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta: kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól. A magyar kultúra napja alkalmából mondott ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót”. Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, hogy elfelejt kérdezni. „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő. Talán az is az erdélyi magyar kultúra sajátossága, hogy nem a vagy-vagy kérdéseit, hanem az is-is kérdéseit próbálja megfogalmazni. Ezt kell tennünk ma is egy olyan közösség és egy olyan kultúra képviseletében, amely évszázadok óta nem csak tűri, de előnyben is részesíti a sokszínűséget” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Az ünnepségen Onucsán Miklósnak képzőművészeti munkásságáért, Fekete Vincének irodalmi értékalkotásáért, Molnár Leventének az előadó-művészetben, színházban és filmben nyújtott alakításaiért adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. A kolozsvári sétatéri kaszinóban tartott díjátadó gála az AG Weinberger koncertjével zárult.
Egyed Ákos ma is díjat kap a magyar kultúra napja alkalmából, ezúttal a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért Díjat veheti át az olaszteleki Daniel-kastélyban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 23.
"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 23.
Kultúra-napi Kós Károly-est
Ki vállalja fel Ormós Zsigmond örökségét?
A Magyar Kultúra Napja előestéjén, január 21-én indult útjára a Kós Károly-estek beszélgetéssorozat, amelynek célja a bánsági magyarság közösségi ügyeinek a kibeszélése, a közös jövőtervezés. A Kós Károly Közösségi Központban sorra került beszélgetés házigazdái Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Fazakas Csaba, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke volt. A beszélgetéssorozat a magyar érdekeltségű kulturális intézmények bemutatásával, a közösség kulturális igényeinek a feltérképezésével rajtolt.
A szépszámú jelenlevőt és a meghívott kulturális intézményvezetőket Molnár Zsolt parlamenti képviselő köszöntötte, aki arra kérte a résztvevőket, mondják el, hogyan látják a bánsági magyar kultúra helyzetét, és fogalmazzák meg jobbító szándékú javaslataikat. A képviselő azt is elmondta: a két-három hetes rendszerességgel megszervezett Kós Károly-estek célja a magyar közösség igényeinek a feltérképezése, szó lesz az egyház és a közösség viszonyáról, a magyar ifjúságot foglalkoztató kérdésekről, az oktatás helyzetéről, gazdasági kérdésekről stb. A beszélgetések során megfogalmazott igények és javaslatok alapján megfogalmazódnak azok a célkitűzések, amelyek megvalósítására vállalkozhat az RMDSZ. Fazakas Csaba művelődési alelnök a Himnusz bejátszásával indította a rendezvényt, Sinkovits Imre színművész előadásában.
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége (UAP) helyi szervezetének az elnöke áttekintette a bánsági magyar művészeti élet utolsó másfél évszázadát, hangsúlyozva, hogy akkor születtek kimagasló eredmények a művészetek területén, amikor volt olyan kimagasló személyiség, mint Ormós Zsigmond, aki magyar újságot és múzeumot alapított, hobbija volt a képzőművészet és festménygyűjteménye ma is a Bánság Múzeuma kollekciójának a javát jelenti. „Amikor volt olyan vezéregyéniség, mint Ormós Zsigmond, aki pártolta a művészeteket, és ehhez anyagi adottságai is megvoltak, akkor virágzott a művészeti élet, amikor pedig nem, akkor pangás volt” – mondta Szekernyés János, aki szerint azért voltak még jó periódusai a temesvári magyar művészeti alkotóknak, de az utóbbi időben mintha megcsappant volna a számuk.
A másfél évtizeddel ezelőtt útjára indult bánsági magyar néptáncmozgalom sikertörténetéről Tamási Emese (Eszterlánc néptánccsoport) és Szabó Ferenc (Bokréta néptánccsoport) számolt be, mindketten hangsúlyozva, hogy a magyar népi hagyományok elsajátításán túlmenően a mozgalom célja a magyar fiatalok megtartása a magyar közösségben. A néptáncosok közül már néptáncoktatók is kinőttek, a táncos párkapcsolatokból életre szóló kapcsolatok és gyerekek is születtek, akik minden bizonnyal fel fogják vállalni szüleik örökségét. Szabó Ferenc néptáncoktató, aki sokoldalú zenész, arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre nagyobb igény van a gyerekek körében a hangszertudásra, citerázás és furulyázás mellett hegedülni és zongorázni szeretnének tanulni a gyerekek, ezért lenne igény egy alapfokú művészeti iskolára Temesváron. Tamási Emese véleménye szerint szükség lenne Temesváron egy Hagyományok Házára, ahol a népi hagyományok különféle ágazataival ismerkedhetnének meg a gyerekek.
Balázs Attila direktor a Csiky Gergely Állami Magyar Színház jelenéről, a közönséghez való közeledési törekvésekről számolt be a hallgatóságnak. „A repertoárunkkal igyekszünk mindenféle igényt kielégíteni, játszunk klasszikusokat, zenés darabokat, kamaradarabokat, újító jellegű előadásokat – mondta Balázs Attila – létrehoztuk a magyar színház baráti körét és azt szeretnénk, hogy a közönség érezze magát otthon a színházban”.
A rendezvény befejező részében Molnár András ügyvéd beszámolt a temesvári „magyar kultúra vára”, a Magyar Ház ügyének állásáról, amelynek eltulajdonítását jogosan sérelmezi a bánsági magyarság. „A Magyar Ház csak akkor igényelhető vissza, ha be tudjuk bizonyítani a bíróságon, hogy jogosultak vagyunk visszakövetelni, hogy az ingatlant egykor birtokló Magyar Ház Rt. soha nem szüntette be a tevékenységét, és az egykori részvényesek jogutódai ma is léteznek” – mondta Molnár András, aki szerint ez egy rendkívül hosszadalmas folyamat, de van esély a végső győzelemre.
A beszélgetés során szó esett még a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat szerepéről, amely a magyarság évi kulturális seregszemléje és a magyar sajtó szerepéről, amely sokat tesz a magyar szó, a magyar kultúra megmaradásáért a Bánságban. Az utóbbi években a Bánsági Magyar Közösségért Egyesület is hozzájárult a kulturális élet gazdagításához, a Vándorszínház, a Magyar Filmnapok és Hagyományok Napja rendezvények megszervezésével. A jelenlevők részéről még sok érdekes javaslat hangzott el magyar könyvtár létrehozásáról, író–olvasó találkozók szervezéséről, az irodalmi kör újraalakításáról.
A Kós Károly-estek következő beszélgetésére február elején kerül sor, amelynek témája az egyházak és a közösség viszonya lesz.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
Ki vállalja fel Ormós Zsigmond örökségét?
A Magyar Kultúra Napja előestéjén, január 21-én indult útjára a Kós Károly-estek beszélgetéssorozat, amelynek célja a bánsági magyarság közösségi ügyeinek a kibeszélése, a közös jövőtervezés. A Kós Károly Közösségi Központban sorra került beszélgetés házigazdái Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Fazakas Csaba, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke volt. A beszélgetéssorozat a magyar érdekeltségű kulturális intézmények bemutatásával, a közösség kulturális igényeinek a feltérképezésével rajtolt.
A szépszámú jelenlevőt és a meghívott kulturális intézményvezetőket Molnár Zsolt parlamenti képviselő köszöntötte, aki arra kérte a résztvevőket, mondják el, hogyan látják a bánsági magyar kultúra helyzetét, és fogalmazzák meg jobbító szándékú javaslataikat. A képviselő azt is elmondta: a két-három hetes rendszerességgel megszervezett Kós Károly-estek célja a magyar közösség igényeinek a feltérképezése, szó lesz az egyház és a közösség viszonyáról, a magyar ifjúságot foglalkoztató kérdésekről, az oktatás helyzetéről, gazdasági kérdésekről stb. A beszélgetések során megfogalmazott igények és javaslatok alapján megfogalmazódnak azok a célkitűzések, amelyek megvalósítására vállalkozhat az RMDSZ. Fazakas Csaba művelődési alelnök a Himnusz bejátszásával indította a rendezvényt, Sinkovits Imre színművész előadásában.
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége (UAP) helyi szervezetének az elnöke áttekintette a bánsági magyar művészeti élet utolsó másfél évszázadát, hangsúlyozva, hogy akkor születtek kimagasló eredmények a művészetek területén, amikor volt olyan kimagasló személyiség, mint Ormós Zsigmond, aki magyar újságot és múzeumot alapított, hobbija volt a képzőművészet és festménygyűjteménye ma is a Bánság Múzeuma kollekciójának a javát jelenti. „Amikor volt olyan vezéregyéniség, mint Ormós Zsigmond, aki pártolta a művészeteket, és ehhez anyagi adottságai is megvoltak, akkor virágzott a művészeti élet, amikor pedig nem, akkor pangás volt” – mondta Szekernyés János, aki szerint azért voltak még jó periódusai a temesvári magyar művészeti alkotóknak, de az utóbbi időben mintha megcsappant volna a számuk.
A másfél évtizeddel ezelőtt útjára indult bánsági magyar néptáncmozgalom sikertörténetéről Tamási Emese (Eszterlánc néptánccsoport) és Szabó Ferenc (Bokréta néptánccsoport) számolt be, mindketten hangsúlyozva, hogy a magyar népi hagyományok elsajátításán túlmenően a mozgalom célja a magyar fiatalok megtartása a magyar közösségben. A néptáncosok közül már néptáncoktatók is kinőttek, a táncos párkapcsolatokból életre szóló kapcsolatok és gyerekek is születtek, akik minden bizonnyal fel fogják vállalni szüleik örökségét. Szabó Ferenc néptáncoktató, aki sokoldalú zenész, arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre nagyobb igény van a gyerekek körében a hangszertudásra, citerázás és furulyázás mellett hegedülni és zongorázni szeretnének tanulni a gyerekek, ezért lenne igény egy alapfokú művészeti iskolára Temesváron. Tamási Emese véleménye szerint szükség lenne Temesváron egy Hagyományok Házára, ahol a népi hagyományok különféle ágazataival ismerkedhetnének meg a gyerekek.
Balázs Attila direktor a Csiky Gergely Állami Magyar Színház jelenéről, a közönséghez való közeledési törekvésekről számolt be a hallgatóságnak. „A repertoárunkkal igyekszünk mindenféle igényt kielégíteni, játszunk klasszikusokat, zenés darabokat, kamaradarabokat, újító jellegű előadásokat – mondta Balázs Attila – létrehoztuk a magyar színház baráti körét és azt szeretnénk, hogy a közönség érezze magát otthon a színházban”.
A rendezvény befejező részében Molnár András ügyvéd beszámolt a temesvári „magyar kultúra vára”, a Magyar Ház ügyének állásáról, amelynek eltulajdonítását jogosan sérelmezi a bánsági magyarság. „A Magyar Ház csak akkor igényelhető vissza, ha be tudjuk bizonyítani a bíróságon, hogy jogosultak vagyunk visszakövetelni, hogy az ingatlant egykor birtokló Magyar Ház Rt. soha nem szüntette be a tevékenységét, és az egykori részvényesek jogutódai ma is léteznek” – mondta Molnár András, aki szerint ez egy rendkívül hosszadalmas folyamat, de van esély a végső győzelemre.
A beszélgetés során szó esett még a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat szerepéről, amely a magyarság évi kulturális seregszemléje és a magyar sajtó szerepéről, amely sokat tesz a magyar szó, a magyar kultúra megmaradásáért a Bánságban. Az utóbbi években a Bánsági Magyar Közösségért Egyesület is hozzájárult a kulturális élet gazdagításához, a Vándorszínház, a Magyar Filmnapok és Hagyományok Napja rendezvények megszervezésével. A jelenlevők részéről még sok érdekes javaslat hangzott el magyar könyvtár létrehozásáról, író–olvasó találkozók szervezéséről, az irodalmi kör újraalakításáról.
A Kós Károly-estek következő beszélgetésére február elején kerül sor, amelynek témája az egyházak és a közösség viszonya lesz.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 25.
Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj negyedik alkalommal
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma
2016. január 25.
Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte.
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte.
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)