„Itt a Helikon tanult a mezőtől”
Közösen ünnepeltek a fehérvári és enyedi diákok
A címben szereplő Jókai-idézet a január 19-én Nagyenyeden, az Áprily-estek keretében szervezett műsor témájára utal: a népi hagyományok, kiváltképp a népköltészet szerepe a magyar kultúra fejlődésében. Elmélet helyett azonban eredeti forrásból merítkeztek a diákok, a fellépők között több országos díjazottal is megismerkedhetett a százfős közönség.
„Egy nemzetnek a kultúrája az, ami megkülönbözteti őt a többitől. A miénk megtartó erejű, mi ezt a kultúrát kaptuk, ápoltuk, ezt adjuk tovább nektek, és benneteket is arra kérlek, hogy ti is ezt tegyétek. A miénk több, a miénk szebb, a miénk jobb... így kell megélni a kultúránkat!” – hangzott el a megnyitón, ahol Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke üdvözölte az egybegyűlteket: a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanárait, diákjait, az irodalmi estek közönségét, hangsúlyozva a szórványban élő fiatalok közös ünneplésének fontosságát.
A megye magyar szakos kollégáinak nevében Turzai Melán tanárnő köszöntötte a közönséget és rövid értekezést tartott a magyar kultúra napjának jelentőségéről. A megemlékezés középpontjába Kölcsey Ferencet helyezte, hiszen ő volt az az író, politikus és nem utolsósorban hazafi, aki a Nemzeti Hagyományok című írásában programot adott a reformkor elején, a nemzeti kultúra kialakulásának fontosságát hangsúlyozva. Ennek a programnak az eredménye lett később az a virágzó szépirodalom, amit leginkább Petőfi és Arany neve fémjelez, a zenében pedig Bartók és Kodály. „Globalizálódó, szabadelvű, liberalizálódó világunkban egyre inkább tapasztaljuk a kultúrák, főleg a kisebb népek kultúráinak háttérbe szorítását” – hívta fel a figyelmet a tanárnő, ezért e jeles napon a diákok népi műfajokkal bátorkodtak a színpadra lépni, mintegy ellensúlyozva a „trendi” X-faktorok és Megasztárok dominanciáját. Kelemen Dávid a népmesék világába kalauzolta a hallgatóságot Ortutay Gyula nyomán, Szőcs Noémi, Molnár Orsolya és Kolumbán Pál pedig mesét mondtak. Ferencz Boglárka balladai hangulatot teremtett, akárcsak Kocsis Norbert, a Sepsiszentgyörgyön tavaly megszervezett országos balladamondó verseny első díjasa. Köble Andrea és Kiss Andrea balladákat énekeltek, az enyedi diákok műsorát pedig a csombordi Pipacs tánccsoport bemutatója zárta.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum diákjai már második alkalommal vettek részt a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen. A fehérvári vendégek rangos zenés-irodalmi összeállítással jelentkeztek, amelyet Dimén Erika és Szabó Emília magyar szakos tanárok állítottak össze. A diákok közül kitűnt Gergely József Himnusz-előadása, valamint Kiss Richárd Mihály Elindultam szép hazámból... című dala, utóbbi a Magyar Örökség-díjas marosszéki Kodály Zoltán gyermek- és ifjúsági kar szólóénekese és a Virtuózok elődöntőse. A gyimesbükki származású Antal Norbert és Antal Zsolt „otthoni” legényeseket adtak elő, ők is többször részesültek már rangos elismerésekben, így Norbert a Kreativitás-verseny első helyezettje, már Norvégiában is fellépett, Zsolt pedig Magyarországon állhatott a pódium legfelső fokára. Az összeállítás záróakkordját képező népi táncok ismét fergeteges hangulatot teremtettek, ezáltal a két iskola közös produkciója gondosan összeszerkesztett, kerek egészként hatott.
A műsort vastapssal méltatta a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház zsúfolásig megtelt hallgatósága, ezt követően beszélgetésre, az iskolák közötti tapasztalatcserére került sor.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel 
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro

A ZeneSzó meghívottja: Szép Gyula
A Györkös Mányi Emlékház változatos kulturális programmal várja az érdeklődőket. A ZeneSzó beszélgető sorozatának az idei első meghívottja Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója volt. A beszélgetőtárs Márkos Albert hegedűművész, aki a zenei pályájának alakulásáról kérdezte. Hogyan lett zenész?
„A zene volt az egyedüli biztos pont az életemben”.
Szép Gyula szerint az ember életében a sorsszerűség szerepel. „A zene volt az egyedüli biztos pont az életemben.” Ebben az életkorban az ember bátran vállalja a múltját. Környezetével, sokkal megértőbb, önmagával sokkal kritikusabb. Felmenőiben nem volt zenész. Édesapja zenei adottsággal rendelkezett, kántor volt. 8 éves korától 14 éves koráig zeneiskolába járt. A szülei támogatták a zenei képzését. Beszélt az iskolai éveiről. 9. osztályos volt, amikor egy gitárt kapott ajándékba, gyorsan tanult gitározni. Egyetemi tanulmányait a „Gheorghe Dima” Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzői Fakultás- Pedagógia szakán végezte. Tanulmányai befejezése után Mezőszentgyörgy Általános iskolába került zenetanárnak. Életpályájának bemutatása során, az akkori idők párt politikájába is betekintést nyerhettünk.  Adottságait mi sem jellemezhetné jobban, mint az, hogy Erdélyben maradt. Nemcsak zenét, hanem matematikát és testnevelést is tanított. Ezt az időszakot úgy jellemezte, hogy „fiatal volt és mindenbe belement”. Különösen a folklór érdekelte.
A népzene iránti érdeklődése
Székelyudvarhelyen folytatta tevékenységét. Ahol egy figyelemre méltó férfi dalárda volt, melynek nem volt karmestere. Abban az időben kevesen voltak Udvarhelyen, akik Zeneakadémiát végeztek. Zenetanárként tevékenykedett a Székelyudvarhelyi Zeneiskolában és a Maréfalvi Általános Iskolában. Őt inkább a kórus érdekelte. Az iskola igazgatója, Kovács Piroska érezhette, hogy a fiatal tanár többet akar, nem csak a zenetanári munkát. Támogatta tevékenységét. Rájött, a gyermekek nem ismerik a népzenét. Kezébe került Kodály Zoltán Székelyfonó-lemeze. Ezeket a dalokat megtanította a maréfalvi gyermekeknek. Kodály szerint a Székely fonót abban a környezetben kell bemutatni, ahol született. Szép Gyula megdramatizálta. Óriási sikerrel előadták. Az előadással eljutottak a Kolozsvári Magyar Operába is. A produkciót felvette és sugározta a bukaresti TV magyar adása is. Székelyudvarhely művelődési élete nagyon aktív volt. Rendkívül nyitott. A főhatalom igyekezett visszaszorítani a magyar kultúrát. Itteni vonatkozásban Székelyudvarhely több lehetőséget biztosított. Szép Gyula élete érdekesen alakult.  1981 és 1986 között a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház vezetője. 1982-ben Kodály Zoltán emléknapokat szervezett, a zeneszerző születésének 100. évfordulója alkalmából. E rendezvény keretében mindhárom Kodály-művet bemutatták (Székely fonó, a Háry János és a Cinka Panna). Vermesy Péter, Kodály Zoltán zenéjéről értekezett. A mostani beszélgetés nagy érdeme a kor hangulatának sikeres felidézése. Erdélyben a magyar művelődési életet kezdték minél jobban visszaszorítani. Udvarhelyen nagyobb megnyilvánulási lehetőség volt. Minden valamire való színházi társulat igyekezett kiszállásai közben Udvarhelyen is előadást tartani. A táncház mozgalom Kolozsváron indult, de az országos fesztivált Udvarhelyen szervezték. Szép Gyulának lehetőség teremtődött adottságai felcsillantására. A Székelyudvarhelyi Venyige Népzene és Néptáncegyüttes egyik alapítója. A hatóságok nem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet. A körülmények Csíkszeredába vezényelik. 1986-1988 között zenei szakirányítója a Hargita Megyei Alkotások Házának. A politika rányomta bélyegét a kultúrára is. Kötelezték, a műsor 70%- román nyelvű legyen.
A Kolozsvári Magyar Opera ma erős társulat
Ekkor azon gondolkodott, hogy elhagyja az országot. Ebben az időben keresték meg a Kolozsvári Magyar Operától. Megnyílt annak lehetősége, hogy itt helyezkedjen el. Sikeresen versenyvizsgázott. 1988-ban a Magyar Opera művészeti titkára lett. Rendkívül hiteles képet nyújtott az intézmény helyzetéről. Kolozsvár zárt város, nem volt lehetőség versenyvizsgára, emiatt hiányzott az utánpótlás. Az énekkar kiöregedett. Senkit sem engedtek nyugdíjba. Az énekesek közül sokan külföldre távoztak. 1990-ben újabb lehetőségeket kihasználva, a Magyar Opera országos versenyvizsgát hirdetett, így az énekkar megfiatalodott. A fiatalítás elkerülhetetlen lett. Simon Gábor a Magyar Opera igazgatója, Szép Gyula 2005-2010 művészeti aligazgatója. Simon Gábor igazgató két évtizedes tevékenység után a marsallbotot továbbadta. Szép Gyula 2010-től az Opera igazgatója. Beszélt a Magyar Opera eredményeiről. A magyar nemzeti opera megalapítójának, Erkel Ferencnek 8 operáját adták elő. Ugyanakkor kortárs magyar operaműveket mutattak be. 1990 óta húsz magyar kortárs zeneszerző operája került színpadra. „Büszke vagyok arra, hogy ma az operaház erős, fiatalokból álló társulat, minőségi kínálatunk van.” Repertoárunkban van olyan előadás is, ahol tudjuk nem lesz teltház, de vállani kell ezt is. Nagy sikerrel mutatták be a „Valahol Európában” című musicalt. „Fontos, hogy az új generáció más képet is kapjon az operáról.”
Közéleti tevékenysége
Mint politikus 11 évig volt az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának ügyvezető alelnöke. Sikernek tartja a csángó-magyar oktatás beindítását, az egyházi vagyonok visszaszolgáltatását.  Ez alatt a 11 év alatt rájött arra, hányféle igazság van. Hány árnyalatból tevődik össze az, mely végül is kikerekedik. A Janovics Jenő Alapítvány elnöke, melynek célja olyan közszolgálati rádió és TV műsor szolgáltatás támogatása, amely az erdélyi magyarság szellemi gyarapodásához járul hozzá.
Az est fénypontja az volt, mikor Szép Gyula és fiai káprázatosan, csodálatos biztonsággal népzenei műsort adtak elő a szerencsés jelenlevőknek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Kórusművekkel örvendeztették meg egymást és a hallgatóságot
Mintegy háromszáz kórista vett részt a huszonkettedik alkalommal megszervezett Alcsíki Egyházi Kórustalálkozón Csíkszentgyörgyön, ahol elhangzottak Kodály Zoltán szavai, miszerint teljes lelki élet zene nélkül nincs.
Az ünnep alkalmából megtelt a helyi plébániatemplom az énekesekkel és az érdeklődő hívekkel szombaton. A tizenegy órakor kezdődő szentmisén a főcelebráns Tamás József püspök rámutatott, a kórustalálkozó nem a versengést jelenti, két célja van: gazdagodni és gazdagítani. A kórusok felkészülésük és fellépésük révén is tanulnak, azaz gazdagodnak, míg az őket hallgatókat énekükkel gazdagítják, élményt nyújtanak számukra.
A szentbeszédben Illyés Zsolt, Csíkszentlélek plébánosa arra is kitért, hogy a kórustalálkozók megszervezése, illetve az azokon való részvétel is áldozatot, plusz energiát kíván az énekkaroktól. Örvendetesnek nevezte, hogy a mindennapi teendők mellett az érintettek mégis időt szánnak a zenére, a hagyományra, a kultúrára. A lelkipásztor Kodály Zoltán szavait idézve: „teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be”. Azt kívánta a jelen levő énekeseknek, hogy énekelésük révén valóban nyíljanak meg a lélek másképp elérhetetlen részei, azáltal pedig kerüljenek kapcsolatba Istennel.
Ilyés Zsolt a prédikáció további részében párhuzamba állította a mindennapi közösségi, családi életet a kórusok működésével. Mint fogalmazott, ahhoz hogy szépen szóljon egy-egy kórusmű, a kórustagoknak figyelniük kell a karvezetőre, hogy tudják mikor, milyen tempóban, hangerősséggel kell belépniük az éneklésbe. Ehhez hasonlóan az életben is figyelni kell Istenre ‒ hiszen az emberek is hangjegyek Isten alkotásában ‒, azáltal lehet az élet, zűrzavar helyett harmonikus.
szentmise végén a tavalyi szervező Csíkszentléleki Egyházi Kórus átadta az alcsíki kórustalálkozó vándorzászlóját a csíkszentgyörgyi Illyés András Egyházi Kórusnak, akik egy évig őrzik majd azt templomukban. Mint a kórusok fellépése előtt elhangzott, a találkozón felcsendülő dalokkal a szervező énekkar névadója, Illyés András előtt is tisztelegtek születésének 380-dik, halálának pedig 305-ik évfordulója alkalmából. Az 1999 óta működő szentgyörgyi kórus megalakulásának tizedik évfordulóján vette fel a helyi születésű egyházi elöljáró nevét.
Ezt követően egymás után két-két kórusművel mutatta meg tudását a csíkszentléleki egyházi kórus (karvezető: Gergely Tibor), a csíkszentimrei egyházi énekkar (vezényelt: Darvas Róbert, Szopos Zoltán), a Szent László nevét viselő csíkszentsimoni énekkar (karnagy: Pap Levente), a csíkszentmártoni Baka János Egyházi Kórus (karvezető: Szabó Tamás), a csíkszentkirályi kórus (vezényelt: Domahídi Vaszi Zalán), a Tusnádfürdői Kisboldogasszony Egyházi Kórus (karvezető: Virágh Imre), végül pedig a helyi énekkar (karnagy: Fejér István).
A jelenlevők hallhatták többek között a Domine Deus, a Gaudete, a Szép csillag száll az égre fel, az Isten dicsősége és a Gyönyörű mind kórusműveket. Az éneklések sora a Christus vincit közös eléneklésével zárult.
A kórustalálkozó megszervezéséhez, a helyi plébánia, a csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi közbirtokosságok és az Alcsík Kistérségi Társulás járult hozzá.
Fejér István, a szervező egyházi kórus vezetője érdeklődésünkre elmondta, a kórustalálkozó tulajdonképpen lehetőséget biztosít a Jézussal való találkozásra, hiszen ahogy a Szentírásban is olvasható: Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. Emellett a kórusok fejlődése is szemmel követhető az évről évre megrendezett találkozók révén. Mint a kántortól megtudtuk, jövőben Csíkszentkirályon találkoznak újra az Isten dicsőségét éneklő alcsíki kórusok. Kodály Zoltán halálának ötvenedik évfordulója okán egy tőle származó idézetet is kiemelt, amely véleménye szerint rámutat a kóruséneklés lényegére: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is. Nem sokat ér, ha magunkban dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!”
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Magyarságismereti Mozgótábor: várják a jelentkezőket
A kanadai székhelyű II. Rákóczi Ferenc Alapítvány 24. alkalommal szervezi meg Magyarságismereti Mozgótáborát olyan határon túli fiatalok számára, akik érdeklődnek a magyar nép hagyományai, irodalma és műemlékei iránt.
A Magyarságismereti Mozgótáborok célja, hogy minél több határon túli fiatal megismerje az anyaország nevezetesebb történelmi helyszíneit, a különböző tájegységek kultúráját.
Akárcsak az eddigi években, idén is Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély régiókban élő magyar fiatalok számára hirdették meg a pályázatot, ami egy választott téma kidolgozásából áll. Ehhez a szervezők által kért dokumentumokat is csatolni kell. A táborba tanulmányaikban eredményes, tehetséges, kreatív, talpraesett 15–19 éves fiatalok jelentkezését várják.
Összesen öt pályázati téma közül lehet választani: a Szent László-emlékév, a Kodály Zoltán-emlékév, a vallás, mint magyarságmentő erő, a sokszínű Európa jövője témák kapcsán várnak pályamunkákat, illetve Így éltem én címmel a pályázó saját települése egy neves személyének életútját is bemutathatja. A pályamunkák 2–3 oldal terjedelműek lehetnek.
A pályázati kiírásról, a táborról interneten, a www.rakoczialapitvany.hu honlapon található részletes tájékoztatás.
A táborról
A június 29.–július 10. között zajló táborban két csapatra oszlik majd a száz résztvevő fiatal, majd a két csapat bejárja Magyarország nevezetes történelmi helyszíneit. A résztvevők Miskolc, Pécs és Budapest városokban szállnak meg. A tábor minden költségét a szervező alapítvány finanszírozza.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai nyomán
Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc népzenei koncertje
Kodály Zoltán zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából rendkívüli népzenei koncertre kerül sor a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a Maros Megyei Múzeum és a Maros Művészegyüttes szervezésében. 
A hangszeres népzene kiváló muzsikusai, SZOKOLAY DONGÓ BALÁZS (Magyarország) és SÉGERCZ FERENC (Erdély) egyedi feldolgozásában és előadásmódjában köszönnek vissza azok az eredeti népzenék, amelyeket Bartók és Kodály is feldolgozott. A Bartók és Kodály ihlette népdalfeldolgozásokat többek közt dudán, furulyán és tárogatón szólaltatják meg. Közreműködnek az Égvilág zenekar muzsikusai: Ticusan János kobzán és gitáron, valamint Vitályos Lehel nagybőgőn. 
A koncertre március 5-én, vasárnap 19 órai kezdettel kerül sor a Kultúrpalota nagytermében. 
Ségercz Ferenc Erdélyben jól ismert népzenész, Szokolay Dongó Balázs nemzetközileg is elismert népi hangszeres szólista. Utóbbi legújabb műsoraiban Bartók és Kodály eredeti népdalfeldolgozásait adja elő, folyamatos kutatómunkájának gyűjtéseit. A koncert egyediségét továbbá az is fokozza, hogy Dongó dudán is megszólaltatja a székely népdalokat. Kodály ugyan nem talált már Erdélyben magyar dudát gyűjtőkörútja során, de a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Bethlen Gábor fejedelmi udvarában három dudás is volt. Dongó eredményes kísérletet tesz a régen használt hangszer visszacserkészésére az erdélyi népzenében.
A marosvásárhelyi koncert a Képzeletbeli múltkutatás című, hatállomásos Székelyföldi koncertturné része. 
Előadók: 
Szokolay Dongó Balázs (Magyarország) – pásztorfurulya, tárogató, szaxofon, duda
Ségercz Ferenc (Sepsiszentgyörgy) – pásztorfurulya, bolgár kaval, szaxofon
Közreműködnek: Ticusan János – kobza, gitár, Vitályos Lehel – nagybőgő.
A belépőjegy 12 lejbe kerül,
Népújság (Marosvásárhely)

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant

Népzene dudán, furulyán
Különleges népzenei koncertre látogathatunk el vasárnap este Marosvásárhelyen, amikor Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc egyedi feldolgozásában köszönnek vissza azok a népzenék, amelyeket Bartók és Kodály is feldolgozott. Mindezeket olyan különleges hangszereken szólaltatják meg, mint pásztorfurulya, tárogató, szaxofon, duda vagy épp bolgár kaval.
A Képzeletbeli múltkutatás című, hatállomásos székelyföldi koncertturné része a marosvásárhelyi előadás, amelyet március 5-én, vasárnap 19 órai kezdettel lehet megtekinteni a Kultúrpalota nagytermében. A rendkívüli népzenei koncertre a Maros Megyei Múzeum és a Maros Művészegyüttes szervezésében kerül sor, Kodály Zoltán zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából.
„Március 6-án van Kodály halálának az évfordulója, ami jó apropója a koncertnek. A marosvásárhelyi fellépés amúgy egy székelyföldi turné része. Míg máshol inkább kisebb kamarakoncert szerű fellépéseik lesznek, nálunk egy nagyobb projekt lett belőle, ugyanis Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc mellett jönnek még az Égvilág zenekarból is, ők a turné minden állomását nem fogják végigkísérni” – avatott be a koncert részleteibe Fülöp Tímea, a Kultúrpalota osztályvezetője.
Ségercz Ferenc Erdélyben jól ismert népzenész, többek közt a pásztorfurulya játékáról ismerhetjük, valamint az Égvilág és a Fabatka együttesek tagja. Szokolay Dongó Balázs nemzetközileg is elismert népi hangszeres szólista, legújabb műsoraiban Bartók és Kodály eredeti népdalfeldolgozásait adja elő, folyamatos kutatómunkájának gyűjtéseit. A koncert egyediségét továbbá az is fokozza, hogy Dongó dudán is megszólaltatja a székely népdalokat. Kodály ugyan nem talált már Erdélyben magyar dudát gyűjtőkörútja során, de a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Bethlen Gábor fejedelmi udvarában három dudás is volt. Dongó eredményes kísérletet tesz a régen használt hangszer visszacserkészésére az erdélyi népzenébe.
A hangszeres népzene eme két kiváló muzsikusának egyedi előadásmódjában köszönnek vissza a Bartók és Kodály ihlette népdalfeldolgozások, többek közt dudán, furulyán és tárogatón szólaltatják meg őket. A koncerten közreműködnek az Égvilág zenekar muzsikusai: Ticusan János kobzán és gitáron, valamint Vitályos Lehel nagybőgőn.
Szász Cs. Emese 
Székelyhon.ro

Arany János-emlékév
Arany János életművével azt üzeni az utókornak, hogy a méltósággal, szerényen végzett munka is ér annyit, mint a zajos siker. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Arany János szülővárosában, Nagyszalontán nyitotta meg tegnap, a költő születésének 200. évfordulóján az Arany-emlékév rendezvénysorozatát.
Megállapította: Arany János szobra a budapesti Nemzeti Múzeum előtt mintha azt üzenné: „az is részese lehet a heroikus küzdelmeknek, aki nem harcol az első sorban, csak ír – de maradandót. Hogy nemcsak karddal és harci kürttel lehet nemzetet szeretni, óvni és menteni, hanem szent aggodalommal is. Hogy a méltósággal, szerényen végzett munka ér annyit, mint a zajos siker: becsüljük hát az ősz bárdok énekét. Mintha azt üzenné, hogy végzetesen elveszítünk valamit, ha már a tőmondatainkat is szilánkosra törjük” – fogalmazott. Úgy vélte, érdemes közelebb lépni a Múzeum körúti szoborhoz, és időt szánni tanulmányozására. „Mert közös jövőnk, a haza sorsa bizony nem csak az anyagi jóléten, a gazdasági fejlődésen, a nemzeti összterméken vagy látványos sikereinken múlik. Hanem azon is, hogy megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, emlékezünk-e rájuk és tanulunk-e tőlük? Megfogadjuk Arany János intését, hogy a »Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.«? Használjuk-e anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét?” – mondta a nagyszalontai városháza nagytermében tartott rendezvényen Áder János. Felidézte továbbá: amikor Arany Jánost 1867-ben felterjesztették a Szent István Rendre, nemcsak ő maga tiltakozott az uralkodó döntése ellen, de egy főrend is panaszt tett Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, ez a jeles kitüntetés addig csak igen magas rangúaknak járt. „Az anekdota szerint Andrássy egy kérdéssel válaszolt: Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter?” Áder János úgy vélte, evilági halhatatlanságra csak alkotó ember képes. Olyan, aki műveiben, halála után is velünk marad, mert maradandót hozott létre. Arany János olyan korban élt, amikor Magyarországon összesűrűsödött a történelmi idő, amikor „bátor hangjukat hallató, újító szellemű, áldozatra képes hazafiak döntöttek úgy, hogy kezükbe veszik a haza sorsát”. Megjegyezte: a költő kerülte a nyilvánosságot, óvatos aggodalommal tekintett a kéretlen népszerűségre, alkotó életével, visszahúzódó alkatával azonban mégis részesévé vált a 19. század legnagyobb vállalkozásának: a magyar nemzet újraalapításának. Az új haza éppúgy épült Arany János költészetéből, mint a szabadság, a közteherviselés eszményéből vagy az iparosodás, a tulajdon, a fejlődés mindennapi valóságából. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, az emlékév egyházi fővédnöke Arany János szavaival kérte, hogy „reménnyé váljon az emlékezet”. Úgy vélte, az Arany János lelkületét hordozó emberekre van szükség, és akkor nem kell félni a holnaptól és a holnaputántól. Török Ádám, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára azt a 12 évet idézte fel, amikor Arany János látta el az akadémia főtitkári tisztségét. Elmondta: fontos érdemei voltak abban, hogy az akadémia a magyar tudomány szervezőjévé vált. Az akadémia nagyszalontai kihelyezett ülése programjában többek között az Arany-ősök nagyszalontai letelepedéséről, az Arany János-arcképek ikonográfiájáról, a költő kiadatlan jegyzeteiről szerepelnek tudományos előadások. A nagyszalontai rendezvény további programjában szerepelt még az Arany Szalontája, Nagyszalonta Aranya című album bemutatója, amelyet Jankovics Marcell tartott. Délután a nagyszalontai szoborparkban emlékeztek, amelyet koszorúzás követett. Magyarországon is számos rendezvényt szerveztek a költő születésének évfordulóján. Nagyberényben például 200 tortára írták Arany János verseit gyerekek rendhagyó irodalomóra részeként, majd egyszerre szavalták el a költő egyik legismertebb műve, a Toldi egyik részletét. Debrecenben játékos foglalkozást tartottak Így élt Arany János címmel a Debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola hatodik osztályos tanulóival, Nagykőrösön pedig Arany200 – Arany, a nagykőrösi pedagógus címmel nyílt kiállítás a Rácz József Galériában. Budapesten a Nemzeti Örökség Intézete a Fiumei úti temetőben tartott megemlékezést, amelyen Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet. Arany János olyan kútforrása a magyar nemzeti identitásnak, amelyhez megmaradásunk érdekében időről időre vissza kell találnunk – fogalmazott Hoppál. A kultúráért felelős államtitkár a 200 éve született költő nyughelyénél, a Fiumei úti sírkertben kifejtette: a magyarságot a nyelv, a kultúra és az érzelmi összetartozás teszi nemzetté. Arany költészetében és személyében e három kritérium egybeolvad – fűzte hozzá az államtitkár, aki szerint a nyelvi gazdagság, kifejezésbeli igényesség, morális tartás és a nagy klasszikusokból és népi gyökerekből merítő műveltség épp annyira lenyomata Arany János emberi nagyságának, mint művészi tehetségének. A megemlékezést szervező Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Radnainé Fogarasi Katalin emlékeztetett: a Fiumei úti sírkert az egyetlen temető Magyarországon, amely teljes egészében védett státust élvez, egyike a 17 nemzeti emlékhelynek. Arany János sírhelye az itt található több mint 1600 síremlékből 2001-ben az elsők között kapott jogi védelmet. Hozzáfűzte: az emlékév részeként történelmi és irodalmi sétákat szerveznek a Fiumei úti temetőben. „Arany János bölcs atyamester volt, vezetői becsvágy nélkül... nem is szenilis apó, hanem tamburás öregúr fanyar, nagyon angolos humorral. Műgondja legendás, nála az írásjelek hihetetlenül akkurátus elhelyezése is döntő” – fogalmazott Térey János József Attila-díjas író, költő. A megemlékezésen a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Laudate gyermekkara énekelt Sapszon Borbála és Bátki Hedvig vezényletével, Arany János A tölgyek alatt című versét Epres Attila színművész szavalta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiss Stúdió Színház
Március 11-én, szombaton 18 órakor a Stúdió termében a Kiss Stúdió Színház bemutatja Magyar zsoltár című előadását, a nagy zeneszerző, Kodály Zoltán emlékezetére, halálának 50. évfordulóján, folytatva a nemrég elkezdett zenei esték sorozatot. Meghívott előadó: Lászlóffy Zsolt zeneszerző, zongoraművész, egyetemi tanár. Az előadás során részletek hangzanak el felvételről Kodály jelentősebb műveiből. Hangmester: Piski Norbert. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. A Stúdió terme a volt Nagysándor/Aurel Lazăr utca 16. szám alatt található, bejárat a Lorántffy Gimnázium udvaráról. A belépés díjtalan. Adományokat elfogadnak. Az előadás támogatója a Bethlen Gábor Alap.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Selmeczi György: csak az életről lehet zenét írni
Operakomponálásáról, a közönség és a kortárs zene közti kapcsolatról, az egyházi zene „modernizálásáról” beszélgetett Selmeczi György Erkel-díjas zeneszerzővel, operarendezővel Jakabffy Tamás a Györkös Mányi Emlékház márciusi ZeneSzó rendezvényén.
– Amikor 1990-ben felhívott Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera akkori igazgatója, és megkért, hogy állítsam színre Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című operáját, a sírás kerülgetett, természetesen az örömtől. Örömet szerzett, hogy abban az operában dolgozhatok, ahova úgymond beleszülettem –mondta a beszélgetés elején Selmeczi György.
Az ismert zeneszerző esetében az operához való kötődés szorosan összefügg a családi háttérrel: édesapja, id. Selmeczi János az opera karmestere volt, akit történelmi és politikai okokból sérelmek értek, ezt követően pedig Selmeczi Györgyben az édesapjáért való helytállás éltette azt a késztetést, hogy a Kolozsvári Magyar Operával együttműködjön. Selmeczi azt is felelevenítette, hogy „János vitézben verhetetlen”, mivel kisgyerekkorától számtalanszor látta a darabot.
Mint a későbbiekben kiderült, Selmeczi György azért nem választotta a zongoraművészi karriert, mert akkoriban Magyarországon olyan versenytársakkal kellett volna „megküzdenie”, mint Ránki Dezső, Schiff András, Kocsis Zoltán, és ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy érdeklődése az opera műfaja fele forduljon. Amúgy lelkileg nem tartotta magát alkalmasnak arra a feladatra, hogy zongoraművészként egy-egy versenyművet rövid időn belül többször előadjon.
Karrierjének alakulásában, a siker kibontakozásában nagy szerepet játszott, hogy 1975-ös budapesti letelepedése után filmzeneírással vált gyorsan országos hírűvé: tizenöt év alatt 56 magyar nagyjátékfilm zenéjét komponálta.
Az operakomponálásra az is ösztönözte, hogy átélhette „az élet nagy kalandját”, amikor egy-egy irodalmi élményt a zene nyelvére fordított le, és ezzel megteremtette a különböző művészi dimenziók közti átjárást.
– Az operaíráshoz tehát sok indíték létezik, amit az ember begyűjt, és archetípussá változtathat. A lényeg az, hogy a szerző és a közönség között létrejöjjön egy gesztusközösség, azaz a közönség tudjon azonosulni a művel. Az 1980-as évek második felében az európai zeneszerzők egy részének azzal kellett szembesülnie, hogy a közönség elfordult tőle. Erre lehetett ugyan magyarázatot találni, de amikor az előadók is elfordultak a kortárs zeneszerzőktől, akkor nem lehetett azt felhozni indokként, hogy az előadók nem tudnak a korral haladni. A korral való haladást én álságosnak is tartom, mert a progresszió kártékony is lehet. Visszatérve az operakomponáláshoz: mindenféle operatípust ki akartam próbálni, ezért operáim nagyon különböznek egymástól. Érdekelt, hogyan lehet történelmi operát, mélylélektani drámát és vígoperát írni – magyarázta Selmeczi György, aki vígoperája bemutatójára is készül.
– Azt kell írni, amit az ember tud és akar. Budapesti nagy sikereim annak köszönhetőek, hogy azt írtam, amit kértek, azaz tudtam azt írni, amit kértek – vélekedett a meghívott, aki szerint a mai szerzőnek meg kell valósítania az egyensúlyt a barokk és a romantikus operaszerző-típus között. A barokk operaszerző ugyanis rendelésre írt, és az opera szempontjából elhanyagolható volt a személye, míg a romantikus szerző hérosszá, „önálló intézménnyé” változott, aki „megírta azt, ami belülről fakadt”. Selmeczi kifejtette: nincs abban semmi pejoratív, ha egy zeneszerző megrendelésre dolgozik, mivel a megrendelés erős impulzus, ami ösztönzi az embert. Azt sem hallgatta el, hogy szerzői sikeréhez szükséges alapos zenei felkészültségét kolozsvári és bukaresti tanárainak köszönheti.
Szimfonikus kompozícióiról a szerző elmondta: ebben a műfajban is az élet adta élményekből ihletődik. – Csak az élet számít. Csak az életről lehet zenét írni – tette hozzá.
Az egyházzenei művek kapcsán Selmeczi hangsúlyozta: nem tartja jónak, hogy nincs kapcsolat az egyházak és a kortárs egyházi művek között. – A második világháború után Közép- és Kelet-Európában az egyházakat a művészekkel megkötött hagyományos szövetség felbontására kényszerítették. Megszűntek az egyházi kórusok, zenekarok. Megszűntek azok a pénzügyi lehetőségek, amelyek biztosították a templom zenei életét. Ez a katasztrófa Magyarországon a kodályi zeneoktatás miatt kevésbé volt érzékelhető. A rendszerváltás után szenzációs zeneművek keletkeztek, de a magyar zeneszerzők esetében az egyházzenei forma kimaradt. Pedig az egyházzene teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a maradiság vádja nélkül lehetett muzikális zenét írni. A probléma az, hogy a kortárs egyházzenei repertoár alig tud „bejutni” a templomba, és csak koncerttermekben hallgathatjuk meg ezeket a műveket – mondta Selmeczi György, ám később ellenpéldával is szolgált: nyolcadik miséjét két Budapest melletti vidéki településen, Pilisborosjenőn és Ürömben mutatják be húsvétkor.
Zárszóként filmzenéjének egy részét énekelte el Selmeczi, saját magát kísérve a zongorán.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékeztető Jel-kép
Búcsútárlattal jelentkezett csütörtök délután az Apáczai-líceum Galériájában az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete. A kiállítás címe: Jel-kép – in memoriam Kassák Lajos, Hamvas Béla, Tamási Áron. Ötvennégy szerző hatvanöt alkotása idézi fel a képzőművészet eszközeivel a három magyar irodalmi nagyság életművét. A rendezvény apropója: Kassák 130, Hamvas és Tamási 120 éve született.
A megnyitón Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza képzőművész-tanár, EMME-irányító szavaiból kitűnt, hogy ez az utolsó kiállítás a díszteremben, remélhetőleg október-november tájékán már a felújított épületben folytatható az egyesület tevékenysége. A tárlat anyagát szakmai szempontból Németh Júlia műkritikus méltatta, emlékeztetve a három, a maga nemében géniusz úttörő szerepére. Marosán Csaba színművész részleteket adott elő az idézett irodalmárok műveiből.
Az EMME idei Székely Bertalan-díját Petea Ovidiu, a Tribuna grafikusa érdemelte ki, akinek Székely Géza nyújtotta át az elismerő kitüntetést. Végezetül pedig közölte: következő, immár őszi tárlattémájuk, Viszonylatok címmel, Arany János születésének 200., a Reformáció megalapításának 500. és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója kapcsán szolgáltat ihletet a hazai magyar képzőművész-társadalomnak.
A mostani kiállítás április 30-ig munkanapokon 14-19, szombaton 8-19 óra között tekinthető meg.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kórustalálkozó Kézdivásárhelyen és Csernátonban
A múlt hét végén immár XXIII. alkalommal szervezték meg a Felső-Háromszéki Kórusfesztivált. Első nap, pénteken a kantai Szentháromság-templomban a következő kamarakórusok léptek fel: kézdivásárhelyi Cantus kamarakórus (karnagy: Fórika Balázs), kovásznai Pastorala kórus (Szántó Kinga), székelyudvarhelyi Musica Sacra énekkar (Rózsa Imre), sepsiszentgyörgyi Pro Musica kórus (Sipos Zoltán), sepsiszentgyörgyi Laudate kórus (Lőfi Gellért) és Vox Humana kamarakórus (Szilágyi Zsolt Herbert).
A nagyon színvonalas kórusünnepnek akár a mottója is lehetett volna Bartis Ferenc 1967. március 6. című verse: „Kodály meghalt, / és elpattant egy / Föld s Nap közé kifeszített / ősi, / drága / húr, / amely a mindenségnek / sírt / kacagott, / süvöltött / magyarul.” A Kodály Zoltán szellemét megidéző találkozón a világhírű pedagógus, zeneszerző A szép énekszó múzsájához című művét adta elő közösen a mintegy százhatvan főt számláló egyesített kórus Szilágyi Zsolt Herbert, a Vox Humana kamarakórus karnagyának vezényletével. Az énekkarok fellépése után Vargha Béla főesperes-plébános emléklapot nyújtott át a jelen lévő kórusok vezetőinek. A kórusfesztivál második napjára – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem szombaton, hanem vasárnap 14 órai kezdettel került sor az alsócsernátoni református templomban. Bevezetőben Takács Lajos helybeli református lelkész, valamint Kedves Tibor római katolikus plébános köszöntötte az egybegyűlteket, majd a következő templomi énekkarok léptek fel: az alsócsernátoni, a kézdikővári, a kézdialmási, a nyujtódi, az altorjai, az esztelneki, az ozsdolai, a kézdiszentléleki, a gelencei, a szentkatolnai, a kézdivásárhely-kantai, valamint a Boldog Özséb római katolikus templomi énekkarok, a felsőcsernátoni és a kézdivásárhelyi Hálaadás református énekkarok és a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjasklub Rozmaring kórusa. A jól felkészült kórusok bemutatkozása után az immár hagyományossá vált közös énektanulás következett, amelynek során a mintegy háromszázötven fős egyesített kórus Kodály Zoltán Miatyánk című művét tanulta meg és adta elő. A csodálatosan szép dalos ünnepet emléklapok kiosztása és nemzeti imánk közös eléneklése zárta.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diákkórusok találkozása a Szent Mihály-templomban
Hetedik alkalommal szervezte meg a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) a karnagyok közreműködésével a Kolozsvári Magyar Egyetemista Kórustalálkozót, amelyen idén hat kórus lépett fel változatos repertoárral. Az énekkarok szakítottak a hagyományos kórusképpel, a megszokott egyházi vagy magyar kórusművek mellett megszólaltattak világi- vagy kortárs dalokat is, magyar, angol, spanyol, de akár szomáli nyelven is.
A főtéri Szent Mihály-templomban szervezett találkozón fellépett a Melodeus kórus (vezényelt: Demeter Vincze András), a Visszhang kórus (Molnár Botond), a Protestáns Teológiai Intézet Vegyeskara (Benkő Tímea), a Protestáns Teológiai Intézet Alumni Férfikara (Brian Johnston), az UniCante egyetemi kórus (Fekete Miklós) és a Kolozsvári BBTE–Református Tanárképző Kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet).
A kolozsvári magyar egyetemi kórusok tárháza nagyon változatos, színes: léteznek vegyeskarok, fellépett a találkozón egy mű erejéig egy női kar is, a Református Tanárképző kamarakórusából kiválva, sőt, a Protestáns Teológiai Intézet férfikarral büszkélkedhet.
A fellépő hat énekkar közt van olyan, amely képzett énekesekből áll, de több olyan is, amelynek tagjai közt akadnak, akik a kottaolvasással hadilábon állnak, viszont képzettségtől, zenei tudástól függetlenül mindannyian színvonalas előadásokat produkáltak. Az önerőből szerveződő kórusok, amatőr vagy profi tagokkal/karmesterekkel, szabadidejüket nem sajnálva készülnek évről-évre, hogy megörvendeztessék a kolozsvári közönséget néhány igényes, válogatott művekből összeállított koncerttel.
A kórusok zöme szakított a megszokott erdélyi kórusképpel, a hagyományos repertoárral, műválasztásban és előadásmódban egyaránt merészek voltak, és nem féltek különböző, akár szokatlan hangszereket is bevonni a produkciókba. A találkozón elhangzottak zsoltárok, Bach- és Kodály művek, de hallhatott a közönség egy válogatást huszadik századi és kortárs zeneszerzők műveiből. Felcsendültek az amerikai William Dawson vagy a Grammy-díjas Eric Whitacre szerzeményei, elhangzottak Kocsár Miklós, Csemiczky Miklós kortárs magyar zeneszerzők alkotásai is, de énekeltek a kórusok argentin, spanyol és francia szerzők által írt műveket is.
A kórustalálkozót a hat énekkar közös előadása zárta, a közel 200 kórustag együtténeklése méltó befejezése volt a koncertnek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Lelkekbe írt élet
Emlékszobát avattak Disznajón
A Felső-Maros menti falu néprajzát, helytörténeti adatait és a Csősz házaspár munkássága idején virágzó visszhangos művelődési életét tükröző dokumentumokkal Csősz Ferenc tanítónak állít emléket felesége, Csősz Irma. A hónapok óta tartó előkészületekben a polgármesteri hivatal és a nőszervezet nyújtott segítséget, hogy a falu népével közös sok évtizedes munkájuk tárgyi nyomai is fennmaradjanak.
Az ünnepségre összesereglett elöljárók, nőszervezeti tagok, tanítványok, volt kollégák, jelenlegi pedagógusok, rokonok, ismerősök, falubeli érdeklődők főhajtással adóztak a hajdani népnevelő tanító emlékének a disznajói temetőben. Ezt követően a művelődési otthonban bemutatott gazdag műsorral idézték fel Csősz Ferenc emlékét, aki feleségével együtt énekre, táncra, szereplésre bírta a falu lakóit, elismerésre méltó oktatói, nevelői, az önazonosság megőrzésére irányuló és a színvonalas szórakozást meggyökereztető tevékenységük által.
A Nagy Enikő, a marosvécsi iskola aligazgatója által vezetett ünnepségen elhangzott, hogy a Csősz házaspár egyik tagja sem volt helybeli születésű, mégis hamar megnyerték a disznajóiak bizalmát, és „úgy tudtak élni, célokat kitűzni, hagyományt őrizni, kultúrát életben tartani, a megmaradásért minden erejükből munkálkodni, és harcolni is, ha kellett”, ahogy kevesen – hangzott el Vita Melinda, Zsigmond Edit és Dali Enikő visszatekintőjében. A falu történetét levéltárakban kutatták fel, népdalkincsét házról házra járva gyűjtötték össze, a kezükre bízott kis- és nagyobb diákokat az oktatómunka mellett fegyelemre, rendre, kitartásra és a szülőföld, a szülőhely iránti szeretetre, illemre nevelték.
1975-ben érkeztek a faluba, miután első állomáshelyükön, Mezőfelében is belefogtak már a népnevelésbe, amit Iszlón folytattak, ahol iskolát építettek, de tevékenységük a Disznajón töltött évek alatt bontakozott ki a legteljesebben. Tovább éltették a hagyományos Nagy-éneket, úgy adva elő a több mint ötvenszakaszos Móti-lassút, mint sehol máshol Erdélyben. Új viseletet terveztek a disznajóiaknak, ami a szövés, varrás és a jellegzetes helybeli keresztszemes hímzés eredménye. 1982-ben a marosvásárhelyi Kultúrpalotában ebben a viseletben énekelt a 120 disznajói gyermek, akárcsak Csősz Ferenc karmester, akit másnap a pionírtanácshoz hívattak, és ingyen csináltattak neki pionírparancsnoki egyenruhát, hogy máskor abban vezényeljen.
A hőskorszakban műsoraikat csak a megyei pártbizottság engedélyével mutathatták be. A Kodály Zoltán 100. születésnapjára betanult Háry János daljáték, a szigorú feltételek ellenére – a szöveg lefordítása román nyelvre, a huszárok számának egyre való csökkentése – 25 előadást ért meg négy év alatt. A daljátékot a háromszéki Rétyen, Csősz Ferenc szülőfalujában is előadták, ahogy minden május 2-án valamennyi műsorukat, Disznajón pedig minden évben fogadták a rétyiek híres fúvószenekarát.
Csősz Ferenc vezetésével „Háry János volt a csúcs”– hangzott el a továbbiakban. Az előadás érdekében az egész falu összefogott, a fűtetlen kultúrotthonban és az iskolában éjfélig folytak a próbák. A kedvenc éneket – Felszántom a császár udvarát – a művelődési házat megtöltő közönség együtt énekelte.
Megyei viszonylatban Disznajón szervezték meg először az ötvenévesek találkozóját, amire Csősz Ferenc évről évre ünnepi műsort szervezett. 1980-tól erre az alkalomra tanították be Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát három nyelven, amit ma is ismer a közösség, és a falunappá alakult találkozót az idén augusztusban 37.-szer szervezik meg.
Ha valaki azt hinné, hogy ezért az emberpróbáló, lelkes munkáért Csősz Ferenc elismerésben részesült, igencsak téved. 50. születésnapjára az volt a köszönet, hogy kitiltották a kultúrotthonból. A köszöntőműsort a megyei pártbizottság 1989-ben azzal a feltétellel engedélyezte, ha háromnegyed része román nyelven szól.
Csősz Ferenc munkáját felesége folytatta, évről évre új színdarabot mutattak be, a dalcsoport rendszeresen részt vett a Gyöngykoszorú találkozókon, felújították és bemutatták a régi fonó játékait, műsort állítottak össze a János-napi köszöntőkből, sikeres volt a Sorozó is. Színvonalas műsorokkal szerepeltek a Kárpát-medence magyarok lakta területein – hangzott el többek között az előadásban.
Mindezt a tevékenységet a Csősz-szoba őrzi. A plakátokon az összes zenés és prózai darab szereplőjének neve olvasható. A sikeres előadások sajtóvisszhangja a 40 éve vezetett falukrónikában négy kötetet tesz ki. Gyöngybetűs kézírással be van kötve a később könyvformában megjelent helybeli népdalok gyűjteménye, olvashatók a disznajói diákok néprajzi témájú dolgozatai, fényképalbumok őrzik a termékeny évek fontosabb eseményeit, s megtalálható a Csősz házaspár valamennyi kiadványa, ami nyomtatásban is napvilágot látott. Egy nagyon szép kék „lájbis fersing” őrzi az eredeti Felső-Maros menti népviseletet, keresztszemes és írások kézimunkák pedig a házaspár mindkét tagjának a kevés szabadidőben folytatott tevékenységét, hiszen Csősz Ferenc nagyon szépen tudott kézimunkázni. A sportban is élen járt a legjobb környékbeli A osztályos röplabdacsapatok tagjaként.
A falu sok mindennel tartozik a Csősz házaspárnak, ezért örül, hogy a néprajzi múzeum mellett a Csősz-emlékszobát is felavathatják, amely a múltról és Disznajó művelődési életéről szól – hangzott el többek között Ördög Ferenc, Marosvécs polgármesterének az emlékszobát megnyitó beszédében. Csép Éva Andrea parlamenti képviselő a nőszervezet munkáját értékelve kijelentette, hogy egy közösségben olyan kincsre, amit Csősz Irma, a falu óvó nénije jelent, ügyelni kell.
„Aki egy évre lát előre, magot vet, /aki több évre, fát ültet,/ aki több nemzedékre – gyermeket nevel” – idézte az ismert mondást Nagy Ferenc jódtelepi református szórványlelkész, aki tagja volt az első 33 gyermekből álló osztálynak, amelynek kisdiákjai a Csősz Ferenc keze alatt nevelkedtek. A hozzá fűződő emlékeit idézte a gyermekkoriaktól kezdődően egészen a halálos ágyán megszólaltatott hegedűig. Beszélt a ma is benne élő táncokról, dalokról, majd Reményik Sándort idézve hangsúlyozta, hogy az a nemzedék, aki Csősz Ferencnek tanítványa volt, jól tudja, hogy mit köszönhet egykori tanítójuknak. Csősz Ferenccel kapcsolatos családi emlékeket mondott el Nagy Géza, a sógor, Csősz Irma testvére. Felszólalt László (Fülöp) Irén tanítónő, aki a Csősz házaspár előtt bontogatta szárnyait Disznajón.
A beszédeket megszakító műsorban többségében olyan helybeli gyermekek léptek fel, akik már a szüleiktől hallották a Csősz Ferenc által tanított énekeket. Megható volt látni, hogy munkássága hogyan él ma is tovább immár a második nemzedékben. Verset mondott, énekelt és hangszeren játszott Zsigmond Andrea, Nagy Sarolta, Bíró Krisztina, Bíró László, Nagy Boglárka, Nagy Franciska, ifj. Nagy Mihály, aki eljutott a kisiskolások szavalóversenyének országos szakaszáig, és fellépett a Zsigmond Tünde tanítónő irányításával működő tánccsoport, megérdemelt sikert aratva.
Bár munkássága során Csősz Ferenc az egyre nehezebb körülmények között semmilyen elismerést nem kapott, feleségét az EMKE 1994-ben Vámszer Géza-díjjal ismerte el, és Marosvécs község díszpolgárává avatták.
Aki Disznajó régi és mai történetére, egy megszállottan, szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus házaspár életének és tevékenységének alapos részleteire kíváncsi, a falumúzeum mellett megtekintheti a Csősz Ferenc-emlékszobát is a helyi óvoda épületében.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

A Magyar Zene Fesztivál 13. kiadásával indul a Kodály-év Bukarestben
A 13. alkalommal megszervezett Magyar Zene Fesztivállal kezdődik a bukaresti Balassi Intézet Kodály-évre tervezett programsorozata, közölte az intézmény. A versenyre főleg zongoristák jelentkeztek, de most először ütőhangszeres résztvevő is van: marimbán is felcsendülnek Bartók Béla Román népi táncai.
„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be." Ezt a Kodály-idézetet választotta mottójának a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Kodály-évre tervezett programsorozatához, amelyet a 2017. május 16-19. között 13. alkalommal megszervezett Magyar Zene Fesztivállal indít.
Az UNESCO elismerve Kodály Zoltán etnomuzikológiai, zenepedagógiai és zeneszerzői munkás-ságát a 2017-es évet kiemelt Kodály-évfordulónak szenteli. Ez az év kettős Kodály-évforduló, hiszen a zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus születésének 135. és halálának 50. évfordulójára is emlékezünk. Mint minden évben, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiemelten foglalkozik zenei nagyságaink évfordulójával, hiszen az intézet egyik márkanevévé vált Magyar Zene Fesztivál a bukaresti és romániai zenei élet kiemelkedő eseménye.
A zsűri idén 15 versenyszámban 20 versenyzőt (szólók és duók) juttatott döntőbe. A jelentkezők repertoárja a Bartók-év jegyében zajló előző két kiadás eredményességét tanúsítja, hiszen számos Bartók-opus szólal meg a fesztiválon, melyekkel a román zeneművészek és zenekedvelő közönség az elmúlt év Bartók-eseményein találkozhatott. Többek között a Szólószonáta hegedűre (Sz.117) és a Zongoraszonáta (Sz.80).
A három estén felcsendülnek Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Doppler Ferenc, Gárdonyi Zoltán művei, illetve a szintén évfordulós magyar zeneszerző, Dohnányi Ernő alkotása, de George Enescu opust, valamint a száza éve született Dinu Lipatti alkotását is hallhatja a közönség.
A Magyar Zene Fesztivál 13. kiadására is zongoristák jelentkeztek többségben, de nőtt a hege-dűsök, az énekesek és a fuvolások száma, illetve első alkalommal ütős hangszeren, marimbán is felcsendülnek Bartók Béla Román népi táncai.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet márkanévévé vált Magyar Zene Fesztivál verseny-programjára, május 16-18-a között, esténként hat órától a Gina Patrichi utca 8. szám alatti székházban kerül sor. A részletes program itt olvasható. A záróünnepségre május 19-én, pénteken kerül sor a Cantacuzino Palota Aulájában, ahol – a díjazottak mellett – fellép a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egykori diákjaiból alakult Trio Energico.
A zsűri által kijelölt első három helyezett a Balassi Intézet hálózati együttműködése jegyében a Római Magyar Akadémián, a bécsi Collegium Hungaricumban, illetve a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tarthatja jutalomkoncertjét, a közönség pedig a Bukaresti Magyar Intézet karácsonyi koncertjén hallgathatja meg ismét az általa legkiválóbbnak vélt muzsikusokat. maszol.ro

Kodály előtt tiszteleg a bukaresti 13. Magyar Zene Fesztivál
MTI - A Kodály-év jegyében szervezik meg Bukarestben a 13. Magyar Zene Fesztivált, amelynek célja fiatal klasszikus zenei tehetségek felfedezése és magyar zeneszerzők műveinek népszerűsítése.
A május 16. és 19. között zajló fesztivált szervező Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója, Kósa András László az MTI-nek elmondta: az idei év kettős Kodály-évforduló, hiszen a zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus születésének 135. és halálának 50. évfordulójára is emlékeznek. A fesztivál a bukaresti Balassi Intézet egyik márkanevévé vált, és a romániai zenei élet kiemelkedő eseményének számít - tette hozzá. A zsűri 15 versenyszámban 20 versenyzőt juttatott döntőbe, közöttük vannak olyanok, akik duóban lépnek fel. A versenyzők számos Bartók-művel jelentkeztek, ami a Bartók-év jegyében lezajlott két legutóbbi fesztivál eredményességét tükrözi - magyarázta az igazgató. Reményét fejezte ki, hogy az idei fesztivál után Kodály Zoltán-műveket is gyakrabban fognak műsorukra tűzni a fiatal román zenészek.
A verseny során a közönség hallhat még Liszt Ferenc-, Erkel Ferenc-, Doppler Ferenc-, Gárdonyi Zoltán-műveket, de Dohnányi Ernő, valamint George Enescu és Dinu Lipatti román zeneszerzők szerzeményei is felcsendülnek. Az idén is zongoristák jelentkeztek többségben, de gyarapodott a hegedűsök, az énekesek és a fuvolisták száma. A fesztivál egyik különlegessége, hogy első alkalommal marimba hangszeren is megszólal Bartók Béla Román népi táncok című műve.
Az első három helyezett a Balassi Intézet hálózati együttműködésének köszönhetően a Római Magyar Akadémián és a bécsi Collegium Hungaricumban tarthat jutalomkoncertet, valamint a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen léphet fel. A fesztivál záróünnepségén a díjazottak mellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egykori diákjaiból alakult Trio Energico ad koncertet. Krónika (Kolozsvár)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mi kis virtuózaink
Immár harmadik éve, a hangversenyévad végén, Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színház nagytermében bemutatkoznak a Plugor Sándor Művészeti Líceum zeneművészei, állóképpel lepnek meg a bejáratnál a drámaosztály hallgatói, az előcsarnokban pedig közszemlére állítják a képzőművészeti tanulók munkáit. Azt hiszem, nem tévedünk, ha megelőlegezzük nekik a művész megnevezést, nem csupán azért, mert páratlanul gazdag „anyaggal” leptek meg, de leginkább azért, mert amivel elénk léptek, az már művészet a javából. A drámaosztály, ifjú kora ellenére, már sokszor bizonyított, hisz az Osonó világra szóló sikereiben benne van az ő lelkük is. A festmények, grafikák sok lehetséges befutót előlegeznek, az eszközökben, megvalósítási változatokban gazdag kiállítás, úgy érzem, sok hozzáértőt és hozzá nem értőt is meglep.
A magyar televízióban éppen most futó Kis virtuózok elnevezésű vetélkedő adta az ötletet, hogy a líceum zenészeinek, szólóénekeseinek teljesítményét ugyancsak a virtuóz jelzővel illessem. Úgy gondolom, nem sok zeneművészeti iskola van, amely egyszerre ennyi nagyzenekart és nagykórust színpadra tudna szólítani. És nem akármilyen szinten! Micsoda iszonyatos munka van e kétórás szereplés mögött! A tanárok, a felnőtt művészek közül csak kevesen jelennek meg a színen ez alkalommal, csupán a karvezetők „lépnek” munkába egy-egy ilyen előadás alkalmával, de mellettük, mögöttük, velük együtt még ott vannak azok, nem is kevesen, akik ezeket a kis virtuózokat előkészítették, felkészítették a színpadra lépéshez. És közöttük többen vannak, akik tényleg elismert művészekként jelennek meg időnként rangos rendezvényeken, és milyen megelégedést jelent, hogy a tegnapi diákok közül jó páran ma már volt iskolájukban tanítanak.(Bocsássák meg nekem, hogy külön nem sorolom a neveket, mert akkor ott kellene sorakoznia a teljes tantestületnek!)
Tényleg igazi csemege volt ez a múlt hét végére meghirdetett hangverseny! Engem különösen megindított az Eufónia kórus feldolgozott népdalcsokra. Eszembe jutott, hogy ilyen könnyfakasztó hatással volt rám hosszú évekkel ezelőtt az a népdalfeldolgozás, az a Kodály-mű, melyet a pécsi Leöwey Gimnázium lánykórusa adott elő első szentgyörgyi vendégjátékukon a nagy tekintélyű Jandó Jenő tanár úr vezényletével. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor 1972-ben, pécsi vendégszereplésünkkor Dancs Árpád vegyes kamarakórusa megbabonázott az Ültettem violát, várom kikeletjét kezdetű népdal kristálytiszta zengésével.(Azóta is megtanítom diákjaimnak ezt a népdal-csodát!) A mostani élményt külön megköszönöm Sipos Zoltánnak.
Végezetül hadd jegyezzem meg: éppen negyvenöt esztendeje, hogy az akkor egyetemista, ma világhírű zongoraművész, ifjú Jandó Jenő megtartotta élete első koncertjét a mára lerombolt Szakszervezeti Művelődési Palotában, nem éppen a legkorszerűbb zongorán!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Isten és a nemzet szolgálatában
Erdélyi tanúságtevők
Szombaton a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatták be Frigyesy Ágnes budapesti újságírónő Az Úr csodásan működik címet viselő, Ferenc Béla Ervin és Bíró János Antal ferences szerzetesek, valamint Tőkés István református teológus életútját ismertető riportkönyvét. A szerzővel lapunk munkatársa, Bedő Zoltán beszélgetett.
Társalgásukból a jelenlévők megtudhatták, hogy Frigyesy Ágnes értelmiségi családban született 1963-ban Kecskeméten. Felmenői között pedagógusok, jegyzők, jogászok, földbirtokosok, iskolaalapítók és művészek találhatók, így családja nem tartozott a kommunista rendszer kedveltjei közé. Első diplomáját a kaposvári Tanítóképző Főiskolán, a másodikat a szegedi Tanárképző Főiskola magyar szakán szerezte. Újságírói pályára hét év tanítás után, a rendszerváltás után lépett. Munkatársa volt többek között a Kecskeméti Lapoknak, az Új Magyarországnak, a Film, Színház, Muzsikának, a Honismeretnek, a Magyarok Világszövetsége lapjainak: a Világszövetségnek, a Magyarok Világlapjának és a Világlapnak. Nemzeti elkötelezettségű, keresztény újságírónak tartja magát, ezért cikkei központjában sorskérdéseink állnak, és az evangéliumi örömhír közvetítője szeretne lenni. Jelmondatának Kodály Zoltán eme kijelentését választotta: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.”
Saját bevallása szerint a könyv megírásával e három erdélyi tanúságtevőnek szeretett volna emléket állítani, és helytállásukat példaként az elkövetkező nemzedékeknek felmutatni. Közülük kettővel bensőséges kapcsolatban állt, ezért a velük készített interjúk tulajdonképpen egy-egy őszinte beszélgetés írásban rögzített formái.
A kommunista börtönökben sokat szenvedett Ervin atyát néhai Bartis Ferenc, szárhegyi születésű költő jóvoltából ismerte meg Budapesten. Kölcsönösen ráéreztek a lelki rokonságra, így az évek során hosszú beszélgetésekkel fűszerezett ismeretségük érzelmi kötődéssé mélyült. Tőkés Istvánban némiképp az elvesztett nagyapját vélte felfedezni, és talán e jól érzékelhető rokonszenv hatására alakult ki barátság közöttük. Olyannyira, hogy szekusdossziéjának feldolgozását is rábízta.
Bíró Antal atyával Csaba testvér gyergyószentmiklósi, Szent Annáról elnevezett gyermekotthonának a felszentelésekor találkozott, aki már akkor a bizalmába fogadta. Ennek ellenére vele nem volt könnyű interjút készíteni, mert beszéd helyett inkább írásban szerette megfogalmazni mondanivalóját.
Tölgyesi Erik gitárjátéka, Karola húga csengő hangja, valamint az idézetek Damokos Kinga, Józsa Zsuzsa és Tölgyesi Erik általi tolmácsolása hangsúlyosan hozzájárult az est emelkedett hangulatához.
(berecki) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Véget ért a Festum Varadinum
A nagyváradi evangélikus templomban tartották meg tegnap a XXVI. Festum Varadinum rendezvénysorozat záró istentiszteletét. Az esemény szervezőjének, a Nagyváradi Evangélikus Lutheránus Egyházközségnek a nevében Mátyás Attila evangélikus lelkész köszöntötte a megjelenteket, a híveken kívül a történelmi magyar egyházak képviselőit, a Varadinum Kulturális Alapívány kuratóriuma jelenlevő vezetőit s azokat a politikusokat, akik részt vettek a záró istentiszteleten.
A házigazda lelkész köszöntőjében kiemelte, örvendetes dolog, hogy a helyi keresztény, magyar közösségek az elmúlt napok során sok közösségformáló rendezvényen vehettek részt. Mátyás Attila örömének adott hangot, hogy a váradi evangélikus templomban lépett fel a debreceni Kodály kórus, röviden ismertette a nemzetközi elismerésnek örvendő kórus megalakulásának és eddigi pályafutásának történetét. Ezt követően a kórus karnagya, Szabó Sipos Máté üdvözölte a váradi közönséget s elmondta, a Reformáció Évének égisze alatt a váradi repertoárt olyan egyházi énekekből, zsoltárokból állították össze, melyek illeszkednek az egyháztörténelmi fontosságú eseményhez. A kórus két részben adta elő az ez alkalomra összeválogatott repertoárját.
Az ünnepi istentiszteleten prédikációt mondott Szebik Imre, budapesti nyugalmazott evangélikus püspök. Szépen felépített prédikációjában a püspök rámutatott a kereszténység terjedésére az európai kultúrában. Krisztus korából kiindulva eljutott a reformációig, mely – mint mondta – mérföldkő volt a kereszténység szempontjából, hiszen lehetővé tette, hogy a szentírás eljusson a széles néptömegekhez, új utat, új perspektívákat nyitva ezzel a jézusi tanokat kereső tömegek előtt a hit megélésére. Szó esett a könyvnyomtatás fontosságáról, mely nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy a Biblia eljusson a világ minden sarkába.
A prédikációt követően ismét a Kodály kórus következett, előadták repertoárjuk második felvonását, zsoltárokat, latin egyházi énekeket. A rendezvény szeretetvendégséggel ért véget.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Jelesre vizsgázva – A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara a Müpában
Mindnyájunk életében vannak olyan életreszóló események, amelyek nem múlnak el nyomtalanul bennünk, ráadásul akkor teljesednek ki igazán, ha azt megoszthatjuk másokkal is. A művészek életében ez nagyobb jelentőséggel bír, főleg, ha olyan magas színvonalú szakmai élményben van részük, amelyre büszkék, és habár megérdemelnék, sikerük valami miatt nem kerül a nyilvánosság elé. Ezért vettem rá magam karigazgatóként, hogy megosszam a kedves kolozsvári operalátogató közönséggel – és nemcsak – a következő élménybeszámolót.
A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara egyre többször veszi ki részét a magyarországi zenei élet eseményeiből, de énekkarunk most kapott először önállló meghívást a budapesti Művészetek Palotájába (Müpa), ahol Vincenzo Bellini utolsó operája, A puritánok került bemutatásra sztárszereposztással. 2007-től több produkcióban is szerepeltünk társulatilag a Müpában. 2007-ben énekeltük Verdi Trubadúrját Renato Brusonnal és Sümegi Eszterrel a főszerepekben, 2010-ben Donizetti Szerelmi bájitalát Miklósa Erikával, 2013-ban VerdiAttiláját Giacomo Prestiaval. A puritánok bemutatóját megelőzően karigazgatóként nyilvános pódiumbeszélgetésre kaptam megtisztelő felkérést, amelyen az előadás rendezőjével, Némedi Csabával vettem részt. Petrányi Judit, a Magyar Televízió volt komolyzenei műsorainak vezetője kérdezte, hogyan vélekedek arról, hogy Magyarországnak olyan sok magas szinten teljesítő híres énekkara van, mégis minket hívtak meg erre a produkcióra. Előbbi felsorolásomra hivatkozva tudtam teljes meggyőződéssel válaszolni neki azt, hogy a sikeres sorozat méltó folytatásaként vehetünk részt a produkcióban. Tudott dolog ugyanis, hogy ha a Művészetek Palotájában nem teljesítesz minden alkalommal magas művészi színvonalon, megfelelő hozzáállással, kevés esélye van újabb meghívásnak.
A puritánok című mű egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek Magyarországon, a színházi adattár ugyanis mindössze négy előadást tart számon, legutóbb 1996-ban egyetlen alkalommal került színre koncertszerűen a Magyar Állami Operaházban. 2015-ben Zamárdiban egy bő keresztmetszet hangzott el a Művelődési Házban. Az utolsó színpadi előadás 1877-ben Kolozsváron volt. Bemutatása nagyon indokolttá vált, egyrészt a reformáció kerek évfordulója miatt – Luther Márton 500 éve hirdette meg saját hittételeit –, másrészt, amiként Luther a vallást, úgy újította meg a 20. század közepén Maria Callas – akinek idén halálának 40. évfordulója van – a bel canto operákat. A két évforduló előtt tisztelgett az előadás, amely május 18-án és 21-én a Müpában csendült fel, 22-én pedig a pécsi Kodály Központban.
Mivel énekkarunknak nem volt repertoárján Bellini operája, a Müpával való két hónapos komoly egyeztetés és felkészülési periódus után utaztunk Budapestre, ahol a legenda szerint „Viktória királynő kedvenc operáját” félig szcenírozott variánsban – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adta lehetőségeihez mérten – kellett színpadra vinnünk mindössze négy nap alatt. Ehhez tudni kell, hogy általában egy háromórás opera bemutatóját, amennyiben megrendezett előadásról beszélünk, egy operaház életében körülbelül 2-3 hónapnyi intenzív színpadi munka előzi meg. Nagy segítségünkre volt Némedi Csaba rendező, aki másodszorra rendez a Müpában. Első alkalommal Kocsis Zoltán meghívására állított színpadra két Richard Strauss ritkaságot, A béke napját, magyarországi bemutatóként, és a Daphnét. Négy nap alatt megrendezni egy operát nem kis dolog, de Némedi Csaba lenyűgöző maximális felkészültsége, operativitása és szakmai hajlékonysága ez alkalommal is lehetővé tette a lehetetlent. Maria Callas 1971/72-ben mesterkurzusokat tartott, többek között a legendás New York-i Juilliard Zeneművészeti Akadémián is. Az említett kurzusok során sok esetben dolgozott növendékeivel saját, korábbi parádés szerepein – ezek közül nem hiányozhatott Elvira szerepe sem. Némedi Csaba erre alapozta sajátos rendezői elképzelését, úgy állította be az operát, mintha az egy Maria Callas által tartott mesterkurzus lenne, énekkarunk pedig mint részt vevő ifjú tanoncok, valamint a kurzus hallgatóiként jelentek meg a színpadi eseményekben. Érdekes színfoltként Maria Callast Popova Aleszja Kossuth-díjas érdemes balettművész jelenítette meg.
A puritánokban a szólistáknál nem kisebb szerepe van az énekkarnak, a kórusoperáról így nyilatkozik Némedi Csaba rendező: „Az énekkarnak mind zenei, mind dramaturgiai értelemben igazi kórusoperai igényeknek kell megfelelnie. Húzásmentes, ill. kevésbé meghúzott verzióként az opera játékideje több mint három óra. Minden szempontot figyelembe véve, A puritánok bemutatása gyakorlatilag az olasz bel cantoval szinte egy időben felfutó francia Grand opéra korszak alkotásaihoz szükséges technikai és logisztikai apparátust igényli (…)”
Az előadást az operajátszás elkötelezett támogatójaként számon tartott pécsi Pannon Filharmonikusok zenekara kísérte, karmester a bel canto elhivatott mestere, Riccardo Frizza volt, aki rendszeres vendége a Párizsi Operának, a Veronai Arénának, a milánói Scalának vagy a New York-i Metropolitan Operának. „Interpretációja teljesen meggyőző, irányítása, ha kell erőteljes, ha kell gyengéd, de mindig az énekeseket támogató” – írta róla egy kritikus. Első találkozásunkkor rögtön kiderült zenei érzékenysége, kis gesztusokkal nagy hatásokat produkált a zenei hangzásban. Nagy örömünkre szinte hibátlannak találta az énekkar munkáját, értékelte zenei precizitásunkat, előadásmódunkat a „fantasztikus” és „elképesztő” jelzőkkel illette mindvégig, több ízben is különösen dicsérte énekkarunkat, kifejezve maximális elégedettségét.
A Müpa hivatalos internetes oldalán így mutatta be a meghívott sztárvendégeket: „Vincenzo Bellini utolsó operája a bel canto manifesztuma: a különféle hangvételű számok olyan változatosságát vonultatja fel, amelynek nincs párja a stílus repertoárjában. A mű csak azért nem szerepel gyakrabban az operaházak műsorán, mert nehéz olyan különleges képességekkel megáldott énekeseket találni, akik el tudják énekelni a főbb szerepeket. Ezúttal azonban nincs ilyen akadály. A női főszerepben Jessica Pratt lép színpadra, aki a legigényesebb bel canto-szerepek keresett előadója, Milánó, Zürich, Bécs, Velence, London neves operaházaiban lép fel rendszeresen, Elvirát évek óta alakítja nagy sikerrel. Francesco Demuro szintén tökéletes választás Lord Arthur Talbot nemegyszer elképzelhetetlen magasságokba szökő, az énekes sztratoszféra felső határát jelentő magas c fölé is merészkedő szólamára. A Szardínia szigetén született tenor a bel canto repertoár »életerős szerelmes ifjú« szerepeinek avatott és világszerte ünnepelt megformálója, többek közt a TraviataAlfredójaként, a Rigoletto Hercegeként és a BohéméletRodolfójaként járta be a világot a Scalától a Metropolitanig.”
Bizony, nem sok tenor énekeli ki a már-már lehetetlennek tűnő magas f-et ilyen hangi minőségben, minden zenésznek életreszóló élmény ezt élőben hallani, nekünk alkalmunk volt vele énekelni egy színpadon. Érdekességképpen, a nagyobb szerepekben fellépő többi szólista is rendszeres meghívottja a szakma egyik csúcsát jelentő New York-i Metropolitan Operaháznak: Bretz Gábor (Sir George), Alekszej Markov (Richard Forth), Sebestyén Miklós (Lord Walton). Pécsett, Elvira szerepét a Kolozsvári Magyar Opera színpadán rendszeresen fellépő, nagy szeretetnek örvendő Kolonits Klára énekelte.
Életreszóló élmény, zenésznek, hallgatónak egyaránt. Nagyon nagy megtiszteltetés részt venni ilyen szintű produkciókban, amelyhez hasonló kevés adatik meg. Ilyenkor nem megerőltető a több napon keresztül tartó 12 órás próbamenet, még a fáradtság is más. Büszkén, szakmai fegyelemből és minőségből jelesre vizsgázva tértünk haza, feltöltődve a becsülettel elvégzett munka minden pozitív hatásával. A csapat ismét csapatként műkődött és bizonyított. A Müpa szervezőinek tapasztalata szerint ritka, hogy akár egy ekkora méretű és felhozatalú előadás után, 15 perces tapssal és ovációval ünnepeljék az előadókat. Saját bevallásuk szerint, a Müpa olyan mércét állított fel önmagának, hogy nehezen tudják majd ezt felülmúlni. Az 1877-es kolozsvári bemutató után 140 évvel, Kolozsvárnak újból szerepe volt ebben a bemutatóban. Örvendünk, hogy részesei lehettünk ennek a zeneünnepnek. Részemről köszönöm a közös munkát, és őszintén gratulálok mindenkinek!
Kulcsár Szabolcs,
a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatója, karmestere Szabadság (Kolozsvár)

Az ezeréves határnál ünnepeltek a zarándokvonatok utasai
Tízedik alkalommal gördült be a 30-as számú őrházhoz pünkösd napján a Budapestről érkezett nosztalgiavonat mozdonya, amelyet II. Rákóczi Ferenc arcképével díszítettek. A mozdony a Csíksomlyó expressz zarándokvonat mintegy 1200 utasát hozta el az ezeréves hátárig, velük tartott egy másik vonat is, a Székely gyors. 
A magyarországi zarándokok megérkezése előtt már gyülekeztek a helyiek, hogy méltóképpen fogadják a vendégeket. A kontumáci kápolna udvarán felállított színpadon Kóka Rozália mesemondó, néprajzkutató vezetésével a Dicsérjük, magyarok, Szent László királyt! elnevezésű rendezvények a Gyimesbükki Hagyományőrző Együttes, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör, a Virággyöngy Moldvai Csángó Kisegyüttes, az Óbudai Népzenei Iskola hallgatói és tanárai, a Gyimesi Férfikórus, valamint Dévai Nagy Kamilla tartott előadást: énekeltek, Szent László-legendákat meséltek és táncoltak.
Ezek után Salamon József gyimesbükki plébános tartott pünkösdi misét. Szentbeszédének első gondolata az emlékezésről szólt. Mint mondta, azért gyűltek ma itt annyian össze, hogy emlékezzenek azon a helyen, ahol mindenhonnan emlékek vesznek körül: visszagondolnak azokra, akik vérüket adták a hazáért az első és a második világháborúban, de emlékeznek a legmegbecsültebbre, a legszentebbre is, Jézus Krisztusra, az ő győzelmére és vigasztalására, amellyel elküldte a Szent Lelket.
Ezután Szent László király életéből merített példákat, amelyekről azt mondta, hogy arra késztetnek minket, hogy felvállaljuk hitünket, arra bátorítanak, hogy becsületesek legyünk egymással szemben, és hogy segítsük a gyengébb testvéreinket. Ezután a gyökereink megőrzésének, ápolásának fontosságára tért át, amellyel kultúránkat, értékeinket éltetjük, ezek nélkül pedig nincs élet – mondta. Wass Albert, Radnóti Miklós és Túrmezei Erzsébet egy-egy versét idézte, amelyeknek témája mind a gyökerekhez való ragaszkodás.
Kodály Zoltán halálának 50. és Domokos Pál Péter halálának 25. évfordulóján megemlékeztek az óriásokról is, akik munkásságukkal bebizonyították, hogy ismernünk kell múltunkat, a nagyjainkat, a gyökereinket.
Hozzátette, a családnak fontos szerepe van a múlt megismerésében. A szentbeszédét azzal a gondolattal zárta, hogy az élet védelme, ápolása és kiteljesedése feladatunk.
A mise végén megérkezett a zarándokvonat mozdonya az őrházhoz, ahol az esemény főszervezője, Deáky András tanár köszöntötte a zarándokokat. Elmondta, hogy a gyimesbükki csoda ezelőtt kilenc évvel történt, amikor felavatták a Magyar Királyi Vasutak legkeletibb, 30-as számú őrházát.
„Az elmúlt 10 év alatt sok szép dolgot valósítottunk meg itt, Gyimesbükkön, amelyek segítségével a községből zarándokhelyet csináltunk. Önök jól tudják, hogy ahhoz, hogy egy helyből zarándokhely legyen, valamilyen csodának kell ott történnie. Hát megtörtént a gyimesbükki csoda, hiszen 2008. május 11-én, amikor két-háromezer emberre gondolva készültünk az őrház avatására, Gyimesbükkön 40 ezer ember jelent meg” – emlékezett vissza Deáky András.
Hozzátette, azóta szinte minden évben megvalósítottak valamilyen álmot: az őrház felújítása után a közelben található, 1782-ben épült kontumáci kápolnát renoválták, ezt követően világháborús emlékhelyet hoztak létre, konzerválták a kápolna mellett található egykori vesztegzár, vagyis karantén romjait is. Mint mondta, a következő nagy megvalósítás első lépéseit már megtették: reményeik szerint jövő ilyenkor az újjáépített Rákóczi-vár tövében ünnepelhetnek az ezeréves határra látogatók.
Legyen vége az ellenségeskedésnek
„Nem számít, hogy jobboldaliak vagy baloldaliak vagyunk. Mi magyarok sosem voltunk egyformák, de ez nem baj. Sőt mit több, nem is kívánatos. Minél sokszínűbbek vagyunk, annál értékesebbek vagyunk. De kedves jelenlévők, a nemzet életében vannak szent dolgok, amelyekből nem űzhetünk gúnyt, egyikünk sem. Mert addig, amíg mi, erdélyi magyarok, önök pedig ott Magyarországon különböző politikai pártok színeiben utálják, gyűlölik egymást, addig nincs magyar jövő. Véget kellene már egyszer vetni ennek a dolognak, leülni civilizált emberek módjára az asztalhoz, és megegyezni egy nemzeti minimumban, amit mindnyájan tiszteletben tartunk. S azután szidhatjuk egymást” – jelentette ki ünnepi beszéde végén a vendéglátók nevében. Szavait nagy tapssal köszönték meg a jelenlévők.
A megemlékezés után a zarándokok visszaindultak a gyimesbükki nagyállomásra, ahol a hazatartó két vonat már várta őket. 
Kovács Boglárka maszol.ro

Életforma az „arankázás” a Református Kollégium nyelvművelő körében
Mi késztet arra egy mai fiatalt (akikről, ugyebár mennyi rosszat hallunk-gondolunk), hogy magyar irodalmi és nyelvművelő versenyen vegyen részt? Miért vonzó a fiatalok számára, hogy rövidke szabadidejük nagy részét arra áldozzák: felkészüljenek ilyen versenyekre? A Kolozsvári Református Kollégium humán tagozatos diáksága körében nagy népszerűségnek örvendenek a különböző irodalmi, anyanyelvi vetélkedők. Ritka év, amikor valamelyik kollégista nem szerez országos vagy nemzetközi érmet.
Nagy Eszter első díjat kapott az Aranka-verseny országos szakaszán a Szép magyar beszéd kategóriában, és továbbjutott a nemzetközi döntőre, ahol különdíjjal jutalmazták; Székely-Varga Gyopár harmadik lett az országos versenyen a Versben bujdosó kategóriában; Füstös Paul dicséretben részesült az Édes anyanyelvünk kategóriában, ezért idén ősszel több Kárpát-medencei diákkal együtt részt vesz Sátoraljaújhelyen az Édes Anyanyelvünk versenyen. Füstös Paul a tanügyminisztérium Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyversenyén országos második lett. Rácz Melinda, a kollégium nyelvművelő körét vezető magyartanár már 22 éve készít diákokat az Aranka-versenyre.
– Minden évben két-két diákkal vettünk részt az Édes anyanyelvünk és Szép magyar beszéd versenyformákban, legtöbbször továbbjutottunk a sátoraljaújhelyi és győri döntőkre. Eddig tizenegyszer sikerült éremmel hazatérnünk. Idén mind a négy versenyző továbbjutott a magyarországi versenyre, ami újabb nagy lehetőség a bizonyításra. Az idei kolozsvári versenyt beárnyékolta a tény, hogy tavaly augusztusban elvesztettük Kazinczy-díjas kolléganőnket, Tőkés Erikát, aki a versenyek főszervezője, a Georgius Aranka Társaság alapító tagja, az erdélyi anyanyelvi mozgalom lelke és motorja volt. Az emlékére létrehozott Tőkés Erika-díjat nagy örömünkre a kollégium Nyelv- és beszédművelő köre kapta. Igyekszünk méltók lenni hozzá, és erőnk, tehetségünk szerint szolgálni mindannyiunk közös ügyét: az anyanyelvet, amelyben élünk – mondta Rácz Melinda.
Székely-Varga Gyopár harmadik díjas lett versmondásával. – Talán sosem fogok rájönni, hogyan lehetne az Arankát szavakba önteni. Hogy öntesz szavakba valamit, amire nincsenek szavak? Valamit, amire a különleges az egyetlen találó jelző? Az egyetlen versenyt, ahol a puszta hitegetés, hogy nincsenek vesztesek, csak győztesek, a zsoboki nyári táborba való automatikus meghívással valóra válik? Ha korábban azt mondtam, a verseny meghatározása nehézkes feladat, a táboré lehetetlen. Még párszor remélem megpróbálhatom a jövőben, hátha egyszer majd összejön. Addig is rögtönzök. Jó párszor elhangzik Zsobokon is: ez nem csak egy hely – fogalom. Olyan, mint egy kis sziget, amihez nem férhet hozzá mindenki. Talán közhely, mégis nincs rá más szó: ez menedék. Évről évre egyre inkább azzá válik. Ahogy az ember nő, egyre inkább kételkedni kezd a jóban, hogy van, hogy létezik. Hogy még létezik jóságos öregapó – Kerekes Barnabás tanár úr jelenléte erre az élő bizonyíték. Ez az, amit az Aranka, illetve Zsobok hivatott kifejezni. Mindazt, amit nem lehet szavakba önteni. Mindazt, ami még érték és nem veszett el. A kincses szigetet. Titokban reménykedem, hogy még sok diáknak szolgálhat menedékül, fenekestül felforgatva az értékrendjüket, ahogyan ezt velem is tette. Várom a nyarat és a tábort, meg a tavaszt és a versenyt, és elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy mindezt már csak egyszer tapasztalhatom meg újra.
Nagy Eszter szép magyar beszédéért kapott első díjat. – Amikor megérkeztünk a verseny megnyitójára, mosolyok és köszönések kavalkádja fogadott, olyan közösségbe érkeztünk, ahol önmagunk lehetünk a szó teljes értelmében. Számomra ez a verseny is olyan volt, akár egy rövidebb anyanyelvi tábor, a ,,Te magad légy!”-táborok. Nem egyedül élünk a világon, hanem sok-sok ember vesz körül bennünket, jelen esetben sok különböző ember, akik mégis összetartoznak. Ez a kohéziós erő elsősorban magyar anyanyelvünk, amelynek büszke fogyasztóközössége vagyunk, másodsorban pedig a kedvesség és a szeretet. Itt életre szóló barátságok kötődnek, csodás emberek találnak egymásra, akik alig várják a viszontlátás lehetőségét. A verseny ezeknek a táboroknak a folytatása. Versenyfeladatunk egy ismeretlen és egy kidolgozott szöveg felolvasásából állt. Fülembe cseng a három legfontosabb kritérium: értő, értető olvasás és természetesség. Úgy érzem, a hosszas munkának, felkészülésnek megvolt az eredménye, vár ránk egy újabb megmérettetés Győrben. Hálás vagyok Istennek a segítségéért, áldása nélkül minden munka hiábavaló lett volna. Nagy köszönettel tartozom Rácz Melinda tanárnőnek a felkészítésért, bátorításért.
Füstös Paulnak életformájává vált az Aranka-verseny. – Valahányszor a „nyelvművelés” fogalmával találkozunk mindennapjainkban, szemüveges fiatalokra gondolunk, akik hatszázoldalas regényeket olvasnak, és akkor is fejből idéznek helyesírási szabályokat, ha álmukból ébresztjük őket. Egy anyanyelvápoló állítja azonban, hogy egyáltalán nincs ez így. Kilencedikesként léptem először iskolánk bűbájos Nyelv- és beszédművelő körébe, amelynek azóta is tagja vagyok. Idén sem maradhatott ki a verseny, ugyanis életformává vált az „arankázás”, mindennapjaink szerves részévé, ami nemcsak tanév közben, hanem még a nyári szünidőben is elkísér. Életem egyik legszebb táborában vehettem részt a versenynek köszönhetően, egy hétig lehettem együtt olyan emberekkel, akikkel (ahogy azt a táborhimnusszá vált Ismerős Arcok dal is vallja) „egy vérből valók vagyunk”. Egybekötött és egybeköt minket az életkor, származásunk, érdeklődési körünk, a kultúra, de amit legjobb volt megtapasztalni: a legszorosabb köteléket mégiscsak az anyanyelv képezi. A közhelyek elkerülésének a híve vagyok, ám Kodály Zoltán szavait találóknak érzem arra nézve, amit feladatomnak, kötelességemnek tartok: „A nyelv nem erdő, hanem kert, és akkor kertészekre is van szükség…” Merem állítani, hogy fák vagyunk még, csemeték, s egy ügyes kertész gondoskodik rólunk: magyartanárnőnk, Rácz Melinda, akinek ezúton is meg szeretném köszönni áldozatos munkáját, a felkészítőkön együtt töltött perceket, órákat, napokat, heteket. Bízva a sikerben és remélve, hogy méltó vagyok arra, hogy anyanyelvápolónak neveztessem vallom, hogy arankásnak lenni kiváltság, mely megadatik mindazoknak, akik hiszik, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szabadság (Kolozsvár)

Először lép fel Székelyudvarhelyen a Száztagú Székely Férfikórus
Szombaton a Művelődési Házban ad koncertet az öt kórusból álló férfidalárda.
A Száztagú Székely Férfikórus története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet fennállásának 145. évfordulójára hívták a Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdáját.
Utólag csatlakozott a Marosszéki Harmónia Dalcsoport és a Csíkborzsovai Férfikar és ebben a felállásban kilenc kórushangversenyt adtak. Az udvarhelyi fellépés lesz a Száztagú Székely Férfikórus tizedik, egyben első székelyudvarhelyi előadása. Az egyesített kórus 12-13 művet ad elő, köztük magyar szerzők, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Erkel Ferenc-műveket, illetve olyan klasszikusokét is, mint Mozart vagy Antonio Salieri.
A kórushangverseny szombaton, június 10-én 18 órakor kezdődik a Művelődési Ház nagytermében, a belépés ingyenes. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Magyar zeneszerzők halhatatlan műveit szólaltatta meg a Prelude Kórus
Délvidéki koncertkörútja keretében június 9-én, pénteken a temesvári evangélikus templomban lépett fel a budapesti Corvinus Egyetem vegyes kara, a Prelude Kórus, dr. Kabdebó Sándor vezényletével. A nagy kórusversenyeken szép sikereket elért vegyes kar magyar zeneszerzők halhatatlan műveivel, köztük nagy magyar költők megzenésített verseivel ajándékozta meg a temesvári közönséget.
A Prelude Kórus többek között Kodály Zoltán, Bartók Béla, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Orbán György zeneszerzők műveit szólaltatta meg a koncert során. Áhítattal hallgattuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet című, talán leghíresebb versének megzenésített változatát, amelynek zenéjét Beischer-Matyó Tamás kortárs zeneszerző komponálta a kórus felkérésére. A Prelude Kórus Kodály Zoltán Esti dalával fejezte be rendkívül színvonalas koncertjét. A viszonylag kevés számú, de annál lelkesebb temesvári közönség vastapssal honorálta a budapesti vegyes kar produkcióját, amely ráadásként egy megzenésített József Attila-verssel is megajándékozta a hallgatóságot. A világhírű magyar kórusművészetet népszerűsítő rendezvényre a Temesvári Magyar Nőszövetség szervezésében került sor a temesvári evangélikus templomban.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

A magyar huszár, a magyar tanya és Torockó épített öröksége is hungarikum lett
A magyar huszár, a magyar tanya és Torockó épített öröksége is bekerült a hungarikumok gyűjteményébe a Hungarikum Bizottság döntése értelmében; emellett a Magyar Értéktár is bővült, öt tétellel – jelentette be Fazekas Sándor magyar földművelésügyi miniszter kedden Kecskeméten a bizottság ülését követően.
Az egykori ferences kolostor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézetében megtartott sajtótájékoztatón Fazekas Sándor azt mondta, hogy a gyűjteménybe és az értéktárba kerülő tételeket a csúcsteljesítmény, a magyar életérzés köti össze.
Bács-Kiskun hungarikumokban gazdag megye, az értékőrzés egyik kiindulópontja, példa más városok és megyék előtt is, ezért is ülésezett a bizottság ezúttal Kecskeméten – tette hozzá.
Mint mondta: a magyar huszár a világon mindenhol ismert, egyedülálló fegyvernem, amely a hagyományőrzés, a nemzeti büszkeség és a magyar életérzés elválaszthatatlan részét képezi.
A jövőben a gyűjteményt gazdagítja az Európában egyedülálló települési gazdálkodási forma, a magyar tanya is – tette hozzá. Megjegyezte, a tanyai életmód újra egyre népszerűbb, a változó feltételek között is megtalálta a helyét. A tárcavezető méltatta Erdély történelmi településének, Torockónak „ízig-vérig” magyar épített örökségét is.
A Magyar Értéktárba vette a Hungarikum Bizottság az egyetlen magyar alapítású, középkori eredetű szerzetesrendet, a pálos rendet és a pásztorkultúra elengedhetetlen részét képező ősi magyar eszközt és fegyvert, a hortobágyi karikás ostort. 
Az értéktárba került továbbá az egyik legsikeresebb magyar sportág egyike, a magyar vízilabdázás, a világszerte ismert klasszikus magyar szablyavívás és a 
mintegy 250 éves múltra visszatekintő hollóházi porcelán.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Hungarikum Bizottság tagja kiemelte: az idei kettős évforduló, hiszen 25 évvel ezelőtt volt az első hungarikum- konferencia a Lakitelek Népfőiskolán, ahol a gyógyvízről volt szó, a magyar értékekről, a magyar hungarikumokról szóló törvény előkészítése pedig éppen 10 évvel ezelőtt kezdődött el, amit az akkori tíz kistérségben a témában megtartott bemutatóval egybekötött találkozók előztek meg. Beszélt arról is, hogy 2018. október 22-én, a magyar kultúra napján a Parlamentbe találkozóra hívják valamennyi, a nemzeti értéktárba tartozó tétel tulajdonosát vagy képviselőjét.
MTI Népújság (Marosvásárhely)

Szép énekszó múzsájának szólt a dal
Sikeres volt a XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó
Tizenkét együttest hallgathattunk meg a XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozón. A jó hangulatú ünnepségen Kodály Zoltán (1882-1967) születésének 135., illetve halálának 50. évfordulója, Szent László király trónralépésének 940. és szentté avatásának 825. évfordulója, és nem utolsósorban az erdélyi származású és közel másfél évtizede Magyarországon élő zeneszerző, Birtalan József közelgő 90. születésnapja előtt tisztelegtünk. Igét hirdetett Balázs Attila tordaszentlászlói református lelkipásztor. A kultúrházban megtartott kórustalálkozón a fellépő énekkarok sok szép Kodály-kórusművet énekeltek, emellett az egyetemes és kortárs zeneirodalom alkotásai is felcsendültek. A fellépők és a szervezők örömmel hallgatták meg egymás műsorát, és azzal a jóleső érzéssel távozhattak, hogy Erdélyben még mindig vannak lelkes énekkarok és énekesek, akik éltetik a szép énekszó múzsáját.
A XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó a református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött. Balázs Attila helyi református lekipásztor szerint, ha  megtapasztaljuk   Isten kegyelmét és áldását, akkor a létrejött Isten-élmény arra sarkallja az embereket, hogy Istent dicsőítsék. – Isten dicsérete alázatot is feltételez.  Isten dicsőítése énekkel is történhet, az énekléssel pedig együtt jár az öröm. Legyen a mai találkozás és együtténeklés az Isten-dicsőítés része, fejezzük ki Istennek iránta érzett hálánkat és örömünket, részesedjünk egymás örömében! – buzdított Balázs Attila református lelkipásztor. Szőke Zoltán nyugalmazott református lelkész arról szólt a jelenlevőknek, hogy a kórustalálkozók által Isten dicsőségét és embertársaink javát egyaránt szolgálják.
– Ünnep a mai nap: a nemzet, a falu, a magyar dal és kultúra ünnepe. Itt, Szent László királyunk szobra előtt állva a magyar nyelvterület tizenkét dalárdája által csendül a szép magyar ének – közölte Bodizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanár, a kórustalálkozó egyik főszervezője, az istentisztelet után, a templomkertben, a Szent László szobor körül felsorakozott kórusoknak.
Széman Péter, az EMKE országos elnöke Erdély legjelentősebb seregszemléjének nevezte a tordaszentlászlói kórustalálkozót. – A lényeg most a találkozás és az együtténeklés. Kultúránk továbbvitele fontos feladat. Az EMKE mindig támogatta a dalárdák, kórusok megalakulását – mondta Széman. A templomkertben a közös éneklés során fellépett a helyi fúvószenekar is, és szavalt Enyedi Tamás.
A szép, napos idő lehetővé tette, hogy az énekkarok végigsétáljanak a falu utcáin, majd a helyi kultúrházban Enyedi Tamás  RMDSZ-es megyei tanácsos elmondta: már gyerekkorától kezdve bekapcsolódott a kórustalálkozó  szervezésébe. Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) elnöke felelevenítette azt, hogy a kórustalálkozó ötletgazdája édesapja, Guttman Mihály (1926-2013) karnagy  volt.
A fellépő együttesek a következők voltak: tordaszentlászlói énekkar (karnagy: Balázs Ágnes), temesvári Új Ezredév Református Központ kórusa (karnagy: Szabó Gabriella), ma­gyar­fenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), szilágy­perecseni református énekkar (karnagy: Józsa István), a magyarországi mezőkeresztesi kamarakórus (karnagy: Birtalan Judit), a kolozsvári földészek Bethlen Gábor Dalköre (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin), szilágyperecseni Citera Együttes (vezető: Gáspár Attila), a Kolozsvár-Alsóvárosi refor­má­tus egyházközség ve­gyeskara (kar­nagy: Adorjáni Júlia Katalin), a Nagybánya-Óvárosi református egyházközség vegyeskara (karnagy: Nagy Emese), a nagyenyedi református egyházközség vegyeskara és a Kochárda nőikar összevont kórusa (karnagy: Basa Anna Mária),  a magyarkapusi vegyeskar (karnagy: Jenei Tünde) és a magyarországi Meglepetés énekegyüttes (vezető: Rózsa Zoltán).   A kórustalálkozó záró eseménye  az volt, amikor Szőke Zoltán nyugalmazott tiszteletestől a karnagyok átvehették a zászlószalagot, a Szent Lászlót ábrázoló agyagplakettet (Suba László tordai képzőművész alkotását) és a jelenlétet tanúsító emléklapot.
Ezt követően Kalotaszegről, a tordaszentlászlói kórusmozgalomról szóló kisebb kiadványokat ismertették.
Az együttesek többsége nagyon jól teljesített. A tiszta intonáció mellett emeljük ki a muzikális előadásmódot, a zenei dinamikai jelzések betartását, az érthető szövegmondást. A kortárs zeneszerzők alkotásait – így Birtalan József népdalfeldolgozásait – hallgatva nem csak a kórusművek esztétikai értékéről győződhettünk meg, hanem arról is, hogy milyen közérthetőek, könnyen leénekelhetőek ezek a dalok. A mezőkeresztesi énekkart – amelyet a település polgármestere, Majoros János is elkísért erdélyi kiszállására – még egyszer meghallgathattam a kórustalálkozót követő napon, vasárnap, amikor a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség templomában a délelőtti istentisztelet után léptek fel.  A kamarakórus szép teljesítménye – amely jórészt az erdélyi származású karnagynak, Birtalan Juditnak is köszönhető – még jobban megerősítette a karéneklés, azaz a  szép énekszó múzsája iránti elköteleződés fontosságát.  Szabadság (Kolozsvár) 

IX. Őszirózsa népdalvetélkedő Élesden
„Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termő talaja.” – vallotta egykor Kodály Zoltán.
A magyar népdal a magyar népzene legősibb formája. Népi és emberi érzelmeket, gondolatokat testesít meg, fejez ki. Szerzőiket nem ismerjük, a legtöbbjük nemzedékről nemzedékre szállva szájhagyomány útján maradt ránk.
Az Őszirózsa népdalvetélkedő megyei szakasza került megrendezésre Élesden 2017. június 13-án, immár IX. alkalommal Domján Emilia, élesdi tanítónő, szervezésének köszönhetően. A jeles esemény a helybeli Bocskai István Kulturális, Közösségi és Szórványközpontban volt megtartva, amely ideális helyszínnek bizonyult.
A vendégeket Antonescu Liliana igazgatónő és Bucsiás Levente aligazgató úr köszöntötte, sok sikert kívánva a versenyzőknek, megköszönve a támogatóknak a segítséget.
A versenyre 38-an neveztek be, akiket 5 tagú zsűri értékelt lelkiismeretes szakértelemmel. A zsűri elnöke Brugós Anikó, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanára volt, a zsűri további tagjai pedig: Hodgyai Edit, a micskei Görböc néptáncegyüttes vezetője, tanár, a Micskei Miskolczy Károly Általános Iskola igazgatónője; Szaboszlai Gáspár Edit, a mezőtelegdi Pacsirták néptáncegyüttes vezetője, tanár; Vagyas Zsuzsa, a Debreceni Vörösmarty Mihály Általános Iskola Alapfokú művészeti iskola szolfézstanára; Pusztai Gabriela, az élesdi Constantin Şerban Elméleti Líceum zenetanára.
A vetélkedő előtt az élesdi óvodások gyermekdallal köszöntötték a megjelenteket Csillik Hajnalka óvónő felkészítésével, majd a debreceni Vörösmarty Mihály Általános Iskola diákjai énekeltek felvidéki népdalokat szolfézstanárnőjük, Vagyas Zsuzsa citerakíséretével.
A versenyen a nevezők változatos dalokkal és a tájegységek népviseleteibe öltözve adták elő dalaikat.
Amíg a zsűri visszavonult dönteni, a Constantin Şerban Elméleti Líceum által biztosított eledelből csemegézhettek a résztvevők. Köszönet az igazgatóságnak érte.
A zsűri idei döntése értelmében az országos versenyen 13 tanuló képviseli Bihar megyét, ahova az I-IV. osztályosok öt népdallal, az V-VIII. osztályosok pedig tíz népdallal készülnek:
A zsűri 4 tanulót részesített dicséretben:
Gratulálunk a versenyzőknek a továbbjutáshoz, és sok sikert kívánunk az országos szakaszhoz!
Senki sem távozott üres kézzel, mert a szervezők emléklapot, plüssjátékot és üdítőt, cukorkát osztottak minden nevezőnek. Köszönjük a szponzorok támogatását: az élesdi Constantin Şerban Elméleti Líceum vezetőségének, Ciavoi Andrea tanítónőnek, az élesdi Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthonnak, az élesdi Református Egyházközösségnek, Székely Helén tanárnőnek, Deák Andrea tanítónőnek és a Pro Folk Alapítványnak.
„Az ember feladata az, hogy szeresse a szépet, kövesse a jót, cselekedje a legjobbakat.” – Ludwig van Beethoven
Birinyi Éva, tanítónő Reggeli Újság (Nagyvárad)