Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 14.
Operagálára hívják az érdeklődöket
Az opera- és operettirodalom leghíresebb áriából összeállított koncerttel várja a nagyérdeműt a Kolozsvári Magyar Opera április 16-án, csütörtökön este 7 órától.
A gálaesten többek között Mozart, Kodály, Erkel, Leoncavallo, Lehár és Kálmán áriái csendülnek fel a világhírű Kele Brigitta, illetve az opera kiváló művészei Sándor Árpád, Szilágyi János, Pataki Adorján, Egyed Apollónia, Veress Orsolya, Balázs Barbara, Vigh Ibolya, Hary Judit, Szabó Levente, Ádám János és Madarász Lóránt előadásában.
Az énekeseket az intézmény zenekara kíséri Kulcsár Szabolcs és Selmeczi György vezényletével. ,,Eddigi munkánk során mindig megkülönböztetett figyelemmel fordultunk a kolozsvári közönség felé, amelytől gyakorta kaptuk azt a visszajelzést, hogy kedvenc műsorszámaikat szívesen, újra és újra meghallgatnák. Ez a tapasztalat szinte kínálta Selmeczi György és számomra a repertoár összeállítását” – nyilatkozta Kulcsár Szabolcs, karmester.
A gála a Kolozsvári Magyar Opera és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának együttműködésével jött létre.
Szabadság (Kolozsvár)
Az opera- és operettirodalom leghíresebb áriából összeállított koncerttel várja a nagyérdeműt a Kolozsvári Magyar Opera április 16-án, csütörtökön este 7 órától.
A gálaesten többek között Mozart, Kodály, Erkel, Leoncavallo, Lehár és Kálmán áriái csendülnek fel a világhírű Kele Brigitta, illetve az opera kiváló művészei Sándor Árpád, Szilágyi János, Pataki Adorján, Egyed Apollónia, Veress Orsolya, Balázs Barbara, Vigh Ibolya, Hary Judit, Szabó Levente, Ádám János és Madarász Lóránt előadásában.
Az énekeseket az intézmény zenekara kíséri Kulcsár Szabolcs és Selmeczi György vezényletével. ,,Eddigi munkánk során mindig megkülönböztetett figyelemmel fordultunk a kolozsvári közönség felé, amelytől gyakorta kaptuk azt a visszajelzést, hogy kedvenc műsorszámaikat szívesen, újra és újra meghallgatnák. Ez a tapasztalat szinte kínálta Selmeczi György és számomra a repertoár összeállítását” – nyilatkozta Kulcsár Szabolcs, karmester.
A gála a Kolozsvári Magyar Opera és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának együttműködésével jött létre.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 25.
In memoriam – Élete a zene volt
In memoriam Selmeczi Marcella (Mikháza, 1923. ápr. 22. – Kolozsvár, 2015. ápr.)
Most is magam előtt látom, amint törékeny alkatával, mégis serényen szaladt óvodából az iskolába, iskolából a rádióhoz, a rádiótól íróasztala mellé daloskönyvet szerkeszteni, hogy Kodály Zoltán pedagógiai elveinek hű követőjeként, a legzsengébb korú gyermekeket zenével, játékkal, verssel nevelje, a nagyobbakat pedig a zeneelmélet és zenetörténet bűvös világával megismertesse.
Gyűjteményes gyermekdalain nevelkedve, ki tudja hány ezer gyermekből lett énekelni vágyó, dalolni szerető felnőtt? És Isten tudja, hogy a Csiga-biga palota, Vers, ének, játék, mese az óvodában, Szedem szép virágom, Nyitva van az aranykapu, Csodakürt című egyéni és társszerzőkkel kiadott gyűjteményes kötetei hány óvónőnek nyújtottak mindennapi szellemi-zenei táplálékot, módszertani ötleteket a tanításhoz, továbbképzéshez?
Kulcsár Gabriella
Szabadság (Kolozsvár)
In memoriam Selmeczi Marcella (Mikháza, 1923. ápr. 22. – Kolozsvár, 2015. ápr.)
Most is magam előtt látom, amint törékeny alkatával, mégis serényen szaladt óvodából az iskolába, iskolából a rádióhoz, a rádiótól íróasztala mellé daloskönyvet szerkeszteni, hogy Kodály Zoltán pedagógiai elveinek hű követőjeként, a legzsengébb korú gyermekeket zenével, játékkal, verssel nevelje, a nagyobbakat pedig a zeneelmélet és zenetörténet bűvös világával megismertesse.
Gyűjteményes gyermekdalain nevelkedve, ki tudja hány ezer gyermekből lett énekelni vágyó, dalolni szerető felnőtt? És Isten tudja, hogy a Csiga-biga palota, Vers, ének, játék, mese az óvodában, Szedem szép virágom, Nyitva van az aranykapu, Csodakürt című egyéni és társszerzőkkel kiadott gyűjteményes kötetei hány óvónőnek nyújtottak mindennapi szellemi-zenei táplálékot, módszertani ötleteket a tanításhoz, továbbképzéshez?
Kulcsár Gabriella
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 5.
Miért a szemlesütés?
Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén
„Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket.
Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek.
S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik?
És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán.
A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani.
Kulcsár Ferenc
Felvidék.ma
Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén
„Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket.
Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek.
S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik?
És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán.
A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani.
Kulcsár Ferenc
Felvidék.ma
2015. május 8.
A Száztagú Székely Férfikórus Sepsiszentgyörgyön (III. magyar kóruszene napja )
Igen, létezik, és 2014 júniusában Csíkszépvízen, Csíkszeredában be is mutatkozott a Száztagú Székely Férfikórus. Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdáját.
Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus. A csíkszépvízi, csíkszeredai bemutatkozás után a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda vállalta magára a következő találkozó megszervezését, erre hívjuk most a közönséget. A május 7–10. közötti dalos táborozás során a négy kórus közös próbákon, kirándulásokon és hangversenyeken vesz részt. Sepsiszentgyörgy kóruszenét kedvelő közönsége a Száztagú Székely Férfikórust a Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én 19 órától hallgathatja meg: előbb külön-külön, majd együtt énekel a székelyudvarhelyi, csíkborzsovai, gyergyószentmiklósi és sepsiszentgyörgyi férfikar. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos, Gebhardi-, Zsasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, valamint egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepel. Karnagyok: Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád, zongorán közreműködik Filtner Tünde.
László Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Igen, létezik, és 2014 júniusában Csíkszépvízen, Csíkszeredában be is mutatkozott a Száztagú Székely Férfikórus. Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdáját.
Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus. A csíkszépvízi, csíkszeredai bemutatkozás után a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda vállalta magára a következő találkozó megszervezését, erre hívjuk most a közönséget. A május 7–10. közötti dalos táborozás során a négy kórus közös próbákon, kirándulásokon és hangversenyeken vesz részt. Sepsiszentgyörgy kóruszenét kedvelő közönsége a Száztagú Székely Férfikórust a Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én 19 órától hallgathatja meg: előbb külön-külön, majd együtt énekel a székelyudvarhelyi, csíkborzsovai, gyergyószentmiklósi és sepsiszentgyörgyi férfikar. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos, Gebhardi-, Zsasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, valamint egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepel. Karnagyok: Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád, zongorán közreműködik Filtner Tünde.
László Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 12.
Háry János az operában – sírva kacagni önmagunkon
A megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera.
Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda.
„1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
A megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera.
Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda.
„1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 13.
A magyar zenét népszerűsítik Bukarestben
A Balassi Központ Bukaresti Magyar Intézete keddtől péntekig immár 11. alkalommal szervezi meg a Magyarzene-fesztivált.
„A román főváros klasszikus zenei életében kulturális branddé alakult esemény a klaszszikus és kortárs magyar zenei értékek romániai megismertetését tűzte zászlajára, valamint olyan fiatal romániai tehetségek felfedezését és támogatását, akik magyar zeneművek előadását vállalják” – áll a szervező intézmény közleményében.
A Magyarzene-fesztivál három versenynapján 24 fiatal muzsikus előadásában 18 versenyprogramot hallgat meg a zsűri és a közönség.
A fellépőnként 20-25 perces program keretében a versenyzők a magyar zeneirodalom remekeit is megszólaltatják, így csendül fel – többek között – Kodály Zoltán gordonkára írt szólószonátája, Ligeti György gordonkára írt szólószonátája, Liszt Ferenc h-moll zongoraszonátája, Bartók Béla Két román tánca.
A versenyprogram közönsége találkozhat a fuvolaiskola és -irodalom fontos alkotója, Doppler Ferenc műveivel, de olyan ritkán játszott opusokkal is, mint Liszt Ferenc A három cigány c. műve hegedűre és zongorára, vagy Kodály Zoltán Adagiója nagybőgőátiratban vagy Erkel Ferenc Ölj meg engemet, Bánk c. áriája a Bánk Bánból.
A zsűri tagjai Bács Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus, Valentina Sandu Dediu zenekritikus, a Bukaresti Nemzeti Zeneművészeti Egyetem oktatója, Stan Katalin zenekritikus, Ioan Dobrinescu zeneszerző, a román közszolgálati rádió munkatársa, és Tóth István zenetudós, a fesztivál alapítója.
A versenyfesztivál zárómomentuma a díjazottak gálája, amelyen meghívottként fellép Borsos Edith énekművész, a Magyarzene-fesztivál egykori díjazottja, a brăilai Hariclea Darclee Nemzetközi Énekverseny nagydíjasa és a szegedi Nemzetközi Simándy József Énekverseny I. díjasa, valamint a marosvásárhelyi Állami Filharmónia vonósnégyeseként működő, a bécsi klaszszikusok kiváló előadásáért nemzetközi elismerésnek örvendő Tiberius Kvartett (Molnár Tibor, hegedű; Lokodi Károly, hegedű, Molnár József, mélyhegedű és Zágoni Előd, gordonka).
A koncertekre május 12-én, 13-án és 14-én a Bukaresti Magyar Intézet székházában (Gina Patrichi 8.), május 15-én pedig a Cantacuzino-palota aulájában (Victoriei sgt. 141.) kerül sor minden nap 18 órától.
Krónika (Kolozsvár)
A Balassi Központ Bukaresti Magyar Intézete keddtől péntekig immár 11. alkalommal szervezi meg a Magyarzene-fesztivált.
„A román főváros klasszikus zenei életében kulturális branddé alakult esemény a klaszszikus és kortárs magyar zenei értékek romániai megismertetését tűzte zászlajára, valamint olyan fiatal romániai tehetségek felfedezését és támogatását, akik magyar zeneművek előadását vállalják” – áll a szervező intézmény közleményében.
A Magyarzene-fesztivál három versenynapján 24 fiatal muzsikus előadásában 18 versenyprogramot hallgat meg a zsűri és a közönség.
A fellépőnként 20-25 perces program keretében a versenyzők a magyar zeneirodalom remekeit is megszólaltatják, így csendül fel – többek között – Kodály Zoltán gordonkára írt szólószonátája, Ligeti György gordonkára írt szólószonátája, Liszt Ferenc h-moll zongoraszonátája, Bartók Béla Két román tánca.
A versenyprogram közönsége találkozhat a fuvolaiskola és -irodalom fontos alkotója, Doppler Ferenc műveivel, de olyan ritkán játszott opusokkal is, mint Liszt Ferenc A három cigány c. műve hegedűre és zongorára, vagy Kodály Zoltán Adagiója nagybőgőátiratban vagy Erkel Ferenc Ölj meg engemet, Bánk c. áriája a Bánk Bánból.
A zsűri tagjai Bács Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus, Valentina Sandu Dediu zenekritikus, a Bukaresti Nemzeti Zeneművészeti Egyetem oktatója, Stan Katalin zenekritikus, Ioan Dobrinescu zeneszerző, a román közszolgálati rádió munkatársa, és Tóth István zenetudós, a fesztivál alapítója.
A versenyfesztivál zárómomentuma a díjazottak gálája, amelyen meghívottként fellép Borsos Edith énekművész, a Magyarzene-fesztivál egykori díjazottja, a brăilai Hariclea Darclee Nemzetközi Énekverseny nagydíjasa és a szegedi Nemzetközi Simándy József Énekverseny I. díjasa, valamint a marosvásárhelyi Állami Filharmónia vonósnégyeseként működő, a bécsi klaszszikusok kiváló előadásáért nemzetközi elismerésnek örvendő Tiberius Kvartett (Molnár Tibor, hegedű; Lokodi Károly, hegedű, Molnár József, mélyhegedű és Zágoni Előd, gordonka).
A koncertekre május 12-én, 13-án és 14-én a Bukaresti Magyar Intézet székházában (Gina Patrichi 8.), május 15-én pedig a Cantacuzino-palota aulájában (Victoriei sgt. 141.) kerül sor minden nap 18 órától.
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 17.
Száztagú Székely Férfikórus
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én este megtartották a Száztagú Székely Férfikórus hangversenyét a 3. Magyar Kóruszene Nap alkalmából, a Kónya Ádám Művelődési Ház és a Pro Cultura Alapítvány szervezésében. Az ünnepi hangversenyen fellépett a csík-borzsovai férfikórus, a gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikórusa, valamint a házigazda szerepét is betöltő, a Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdája. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos-, Gebhardi-, Zasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, -operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, s egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepelt. A karnagyok Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád voltak, zongorán közreműködött Filtner Tünde. A Száztagú Székely Férfikórust alkotó kórusok vasárnap dalos szolgálattal vettek részt a sepsiszentgyörgyi egyházak istentiszteletein, szentmiséin.
László Attila sepsiszentgyörgyi karnagy így emlékezik vissza a Száztagú Székely Kórus születésére: „Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám művelődési ház Magyar Férfidalárdáját. Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus.”
Józsa Zsuzsa
Vasárnap (Kolozsvár)
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király római katolikus templomban május 9-én este megtartották a Száztagú Székely Férfikórus hangversenyét a 3. Magyar Kóruszene Nap alkalmából, a Kónya Ádám Művelődési Ház és a Pro Cultura Alapítvány szervezésében. Az ünnepi hangversenyen fellépett a csík-borzsovai férfikórus, a gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikórusa, valamint a házigazda szerepét is betöltő, a Kónya Ádám Művelődési Ház Magyar Férfidalárdája. A műsoron Schubert-, Erkel-, Liszt-, Verdi-, Kodály-, Bárdos Lajos-, Gebhardi-, Zasskovszky-, Gárdonyi Zoltán-, Vásárhelyi Zoltán-, Karai József-dalok, -operarészletek mellett népdalok, katona- és legénynóták, s egy megzenésített Farkas Árpád-vers is szerepelt. A karnagyok Kovács László, Bíró Zsolt-Imre, Molnár Katalin, Jakab Árpád voltak, zongorán közreműködött Filtner Tünde. A Száztagú Székely Férfikórust alkotó kórusok vasárnap dalos szolgálattal vettek részt a sepsiszentgyörgyi egyházak istentiszteletein, szentmiséin.
László Attila sepsiszentgyörgyi karnagy így emlékezik vissza a Száztagú Székely Kórus születésére: „Története 2013 májusában kezdődött, amikor a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának 145. évfordulójára hívták Gyergyószentmiklós Ipartestületi Férfikarát és a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám művelődési ház Magyar Férfidalárdáját. Együtt a három férfikar igazi dalos ünneppé varázsolta a jubileumi találkozót. A hangverseny sikerén felbuzdulva vetődött fel a gondolat: miért ne énekelhetnénk máskor is együtt? Így jött létre a csíkszépvízi dalostalálkozó, amelyen a csíkborzsovai római katolikus templom férfikórusának bevonásával, felemelő hangulatban megszületett a Száztagú Székely Férfikórus.”
Józsa Zsuzsa
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. május 26.
Ének csendül Szászcsáváson
"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd igazán: örvendjen az egész világ!" – Kodály Zoltán ezen szavai fogadtak bennünket a szászcsávási Belle József Általános Iskola tantermében. Immár 9. alkalommal szervezték meg a Dézsi Ferenc (1950–2002) karnagy emlékének szentelt népdalversenyt. A család, a szervezők meghívására idén is igennel válaszoltak a környékbeli pedagógusok, és legjobb tudásuk szerint készítették fel diákjaikat a versenyre. Dicsőszentmárton, Héderfája, Désfalva, Harangláb, Vámosgálfalva és természetesen Szászcsávás iskoláiból összesen huszonhét tanuló vett részt a versenyen. A gyermekek négy kategóriában versenyeztek: előkészítő, első, másodikos, harmadikos és negyedikes, ötödikes és hatodikos, valamint hetedikes és nyolcadikosok. Példaértékű a közösség összefogása – helyi cégek, az egyház, a Mikefalvi Polgármesteri Hivatal, a helyi nőszövetség, a helybéli pedagógusok segítsége – és a család tisztelete Dézsi Ferenc karnagy emléke iránt. Dézsi Ferencre én is nagy szeretettel emlékezem, hiszen a gimnáziumban zenetanárom volt, a népzene és népi hagyományok nagy tisztelője és továbbadója, aki szeretettel tanított és táplálta bennünk, diákokban a népzene iránti szeretetet. A versenyen részt vevő diákokat, pedagógusokat és a közönséget Gólya Melánia, Dézsi Ferenc lánya köszöntötte. Csengő gyermekhang töltötte be a szászcsávási református templomot. A háromtagú zsűrinek: Szabó Gyula karvezetőnek, Molnár Miklós zenetanárnak és Vass Sándornak – aki a híres szászcsávási dalárda oszlopos tagja – igencsak nehéz dolga volt, hiszen a gyermekek minden csoportban jól teljesítettek, a kis tehetségek közül jó néhányan hangilag és a megválasztott népdalok szempontjából is kiemelkedően szerepeltek, azok pedig, akik kissé elbátortalanodtak, a kedves biztatásra újból próbálkoztak, és sikeresen előadták a versenyre megtanult népdalt. Szép küküllőmenti népdalokkal örvendeztették meg a közönséget a gyermekek. Jó volt Szászcsáváson lenni, olyan közösségben, ahol a hagyományokat, a népzenét a mai napig ápolják és az ifjabb nemzedéknek továbbadják, ahol tisztelik a nagy elődöket, a falu szülötteit, ahol őrzik, büszkén vállalják és megbecsülik magyarságukat. Kívánom, hogy a népdalverseny hagyománya is élő maradjon, sőt évről évre több környékbeli iskola vegyen részt ezen a megmérettetésen, hiszen közösségápoló, az együvé tartozást erősítő, megtartó ereje van gyermekeink és a magunk számára is. A verseny közben Mezei Bálint tizenkét éves szászcsávási iskolás, helybéli zenészcsalád sarja nagyszerű hegedűjátékát hallgathattuk a szászcsávási cigányzenekar repertóriumából.
Végezetül álljon az alábbiakban a négy kategória első három helyezettjeinek neve. Előkészítő és első, második osztály, I. díj: Doszlop Tamás, II. díj: Dézsi Dóra, III. díj: Hadnagy Jakab. Harmadik–negyedik osztály: I. díj: Florea Antónia, II. díj: Vinca Denisa, III. díj: Hidi Krisztina. Ötödik–hatodik osztály, I. díj: Gólya Kriszta, II. díj: Keszeg József, III. díj: Csizmadia Murvai Tünde. Hetedik–nyolcadik osztály: I. díj: Szántó Szabolcs, II. díj: Vass Imre Csaba, III. díj: Tóth Tímea.
Doszlop I. Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)
"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd igazán: örvendjen az egész világ!" – Kodály Zoltán ezen szavai fogadtak bennünket a szászcsávási Belle József Általános Iskola tantermében. Immár 9. alkalommal szervezték meg a Dézsi Ferenc (1950–2002) karnagy emlékének szentelt népdalversenyt. A család, a szervezők meghívására idén is igennel válaszoltak a környékbeli pedagógusok, és legjobb tudásuk szerint készítették fel diákjaikat a versenyre. Dicsőszentmárton, Héderfája, Désfalva, Harangláb, Vámosgálfalva és természetesen Szászcsávás iskoláiból összesen huszonhét tanuló vett részt a versenyen. A gyermekek négy kategóriában versenyeztek: előkészítő, első, másodikos, harmadikos és negyedikes, ötödikes és hatodikos, valamint hetedikes és nyolcadikosok. Példaértékű a közösség összefogása – helyi cégek, az egyház, a Mikefalvi Polgármesteri Hivatal, a helyi nőszövetség, a helybéli pedagógusok segítsége – és a család tisztelete Dézsi Ferenc karnagy emléke iránt. Dézsi Ferencre én is nagy szeretettel emlékezem, hiszen a gimnáziumban zenetanárom volt, a népzene és népi hagyományok nagy tisztelője és továbbadója, aki szeretettel tanított és táplálta bennünk, diákokban a népzene iránti szeretetet. A versenyen részt vevő diákokat, pedagógusokat és a közönséget Gólya Melánia, Dézsi Ferenc lánya köszöntötte. Csengő gyermekhang töltötte be a szászcsávási református templomot. A háromtagú zsűrinek: Szabó Gyula karvezetőnek, Molnár Miklós zenetanárnak és Vass Sándornak – aki a híres szászcsávási dalárda oszlopos tagja – igencsak nehéz dolga volt, hiszen a gyermekek minden csoportban jól teljesítettek, a kis tehetségek közül jó néhányan hangilag és a megválasztott népdalok szempontjából is kiemelkedően szerepeltek, azok pedig, akik kissé elbátortalanodtak, a kedves biztatásra újból próbálkoztak, és sikeresen előadták a versenyre megtanult népdalt. Szép küküllőmenti népdalokkal örvendeztették meg a közönséget a gyermekek. Jó volt Szászcsáváson lenni, olyan közösségben, ahol a hagyományokat, a népzenét a mai napig ápolják és az ifjabb nemzedéknek továbbadják, ahol tisztelik a nagy elődöket, a falu szülötteit, ahol őrzik, büszkén vállalják és megbecsülik magyarságukat. Kívánom, hogy a népdalverseny hagyománya is élő maradjon, sőt évről évre több környékbeli iskola vegyen részt ezen a megmérettetésen, hiszen közösségápoló, az együvé tartozást erősítő, megtartó ereje van gyermekeink és a magunk számára is. A verseny közben Mezei Bálint tizenkét éves szászcsávási iskolás, helybéli zenészcsalád sarja nagyszerű hegedűjátékát hallgathattuk a szászcsávási cigányzenekar repertóriumából.
Végezetül álljon az alábbiakban a négy kategória első három helyezettjeinek neve. Előkészítő és első, második osztály, I. díj: Doszlop Tamás, II. díj: Dézsi Dóra, III. díj: Hadnagy Jakab. Harmadik–negyedik osztály: I. díj: Florea Antónia, II. díj: Vinca Denisa, III. díj: Hidi Krisztina. Ötödik–hatodik osztály, I. díj: Gólya Kriszta, II. díj: Keszeg József, III. díj: Csizmadia Murvai Tünde. Hetedik–nyolcadik osztály: I. díj: Szántó Szabolcs, II. díj: Vass Imre Csaba, III. díj: Tóth Tímea.
Doszlop I. Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 29.
Népi gyermekjátékok
„Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is”
A néphagyományok, ezen belül a népszokások, népi gyermekjátékok tanítását és bemutatását célul kitűző rendezvény több mint másfél évtizedes múltra tekint vissza. Prezsmer Imola, az óvónők volt szakfelügyelőjének kezdeményezésére elindított mozgalom ma már kapocsként is szolgál a városi és vidéki óvodák között. Sepsiszentgyörgyön két módszertani műhelyben is ezen a héten szervezték meg a népi gyerekjátékok seregszemléjét.
„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők a másokét is.” Ezzel a kodályi hitvallással szervezte meg a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon a népi gyermekjátékok seregszemléjét. A „Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is” mottóval évek óta zajló rendezvénysorozaton az idén a módszertani műhelyhez tartozó városi és vidéki tanintézmények óvodásai és az őket felkészítő pedagógusok vettek részt. A sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon két nagycsoportja mellett a nagyborosnyói, illyefalvi és sepsiszentkirályi óvodások dalos közösségei mutatták be a tiszta forrásból merített magyar népi gyermekjátékok sokféleségét és sokszínűségét.
Az óvodások mély kútba tekintettek, kertet kerteltek, táncba vitték Danikáné lányát, bújj-bújj zöld ág alatt aranykaput nyitottak. Ugyanakkor, Forrai Katalin nyomdokait bejárva, már feledésbe merült, illetve kevésbé ismert népi gyermekjátékokat is bemutattak. A szervező tanintézmény finom falatokkal kínálta a vendégeket, előkerült a komatál, kenyérfalatok, citromos tea, kürtőskalács várta a dalos kedvű kis közösségeket.
Az öröklődő csoda
A zsűri elnöke Prezsmer Imola nyugdíjas óvodai szaktanfelügyelő volt, aki több mint egy évtizeddel ezelőtt megálmodta és megvalósította a seregszemlét. Ő mondott dicséretet a zenei anyanyelven megszólaló apróságoknak. Méltatásában a tiszta éneklést, a ritmusérzék fejlesztését, az igényesen megválasztott és előadott népi gyermekjátékok fontosságát emelte ki. A pedagógusok értékmentő szolgálatukért kaptak dicséretet. A tiszta forrást keresőket azért méltatta, mert hagyományt éltetnek, a rájuk bízott gyermekekkel éneklik és játsszák azokat a dalokat, játékokat, melyekben ott zeng az ősi erő. A sikeres fellépésért minden csoport és a vezető óvónők is oklevelet kaptak, illetve egy festett követ. Az ajándéktárgy jelképesen arra a gondolatiságra emlékeztet, hogy a népi gyermekjátékokban rejlő csoda megmarad és öröklődik, akárcsak Márai Sándor magyarságféltő köve. (Bartók Emese)
Ünnepet varázsoltak
A Pinocchio Napközi Otthon által szervezett találkozónak a Kónya Ádám Művelődési Ház adott otthont.
A seregszemlén a Hófehérke módszertani műhelyhez tartozó Hófehérke és Pinocchio Napközi Otthonok, valamint a Hamupipőke Óvoda közép- és nagycsoportos gyerekei vettek részt, több mint 200-an. Idén a vidéki tanintézmények gyerekhiány miatt (kevés a közép- és nagycsoportos óvodás) nem tudtak bekapcsolódni a rendezvénybe. A jelen lévő, ünneplőbe öltözött gyerekek táncoltak, énekeltek, ismert és kevésbé ismert gyerekjátékokat mutattak be.
Mind a nyolc fellépő csoport igényes, színvonalas produkcióval készült, lelkesedésükkel, vidámságukkal igazi ünnepé varázsolták az együttlétet. A seregszemle végén a házigazdák kürtőskaláccsal és zsíros kenyérrel kínálták a vendégeket.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is”
A néphagyományok, ezen belül a népszokások, népi gyermekjátékok tanítását és bemutatását célul kitűző rendezvény több mint másfél évtizedes múltra tekint vissza. Prezsmer Imola, az óvónők volt szakfelügyelőjének kezdeményezésére elindított mozgalom ma már kapocsként is szolgál a városi és vidéki óvodák között. Sepsiszentgyörgyön két módszertani műhelyben is ezen a héten szervezték meg a népi gyerekjátékok seregszemléjét.
„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők a másokét is.” Ezzel a kodályi hitvallással szervezte meg a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon a népi gyermekjátékok seregszemléjét. A „Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is” mottóval évek óta zajló rendezvénysorozaton az idén a módszertani műhelyhez tartozó városi és vidéki tanintézmények óvodásai és az őket felkészítő pedagógusok vettek részt. A sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon két nagycsoportja mellett a nagyborosnyói, illyefalvi és sepsiszentkirályi óvodások dalos közösségei mutatták be a tiszta forrásból merített magyar népi gyermekjátékok sokféleségét és sokszínűségét.
Az óvodások mély kútba tekintettek, kertet kerteltek, táncba vitték Danikáné lányát, bújj-bújj zöld ág alatt aranykaput nyitottak. Ugyanakkor, Forrai Katalin nyomdokait bejárva, már feledésbe merült, illetve kevésbé ismert népi gyermekjátékokat is bemutattak. A szervező tanintézmény finom falatokkal kínálta a vendégeket, előkerült a komatál, kenyérfalatok, citromos tea, kürtőskalács várta a dalos kedvű kis közösségeket.
Az öröklődő csoda
A zsűri elnöke Prezsmer Imola nyugdíjas óvodai szaktanfelügyelő volt, aki több mint egy évtizeddel ezelőtt megálmodta és megvalósította a seregszemlét. Ő mondott dicséretet a zenei anyanyelven megszólaló apróságoknak. Méltatásában a tiszta éneklést, a ritmusérzék fejlesztését, az igényesen megválasztott és előadott népi gyermekjátékok fontosságát emelte ki. A pedagógusok értékmentő szolgálatukért kaptak dicséretet. A tiszta forrást keresőket azért méltatta, mert hagyományt éltetnek, a rájuk bízott gyermekekkel éneklik és játsszák azokat a dalokat, játékokat, melyekben ott zeng az ősi erő. A sikeres fellépésért minden csoport és a vezető óvónők is oklevelet kaptak, illetve egy festett követ. Az ajándéktárgy jelképesen arra a gondolatiságra emlékeztet, hogy a népi gyermekjátékokban rejlő csoda megmarad és öröklődik, akárcsak Márai Sándor magyarságféltő köve. (Bartók Emese)
Ünnepet varázsoltak
A Pinocchio Napközi Otthon által szervezett találkozónak a Kónya Ádám Művelődési Ház adott otthont.
A seregszemlén a Hófehérke módszertani műhelyhez tartozó Hófehérke és Pinocchio Napközi Otthonok, valamint a Hamupipőke Óvoda közép- és nagycsoportos gyerekei vettek részt, több mint 200-an. Idén a vidéki tanintézmények gyerekhiány miatt (kevés a közép- és nagycsoportos óvodás) nem tudtak bekapcsolódni a rendezvénybe. A jelen lévő, ünneplőbe öltözött gyerekek táncoltak, énekeltek, ismert és kevésbé ismert gyerekjátékokat mutattak be.
Mind a nyolc fellépő csoport igényes, színvonalas produkcióval készült, lelkesedésükkel, vidámságukkal igazi ünnepé varázsolták az együttlétet. A seregszemle végén a házigazdák kürtőskaláccsal és zsíros kenyérrel kínálták a vendégeket.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 2.
Válaszok egy életút tapasztalataiból
Mitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit.
Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott.
A „csak azért is” érzésről
A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit.
Életmentő leleményesség
A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat.
Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó.
A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András.
„Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem”
A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.”
Budapesten lett színművész
Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól.
Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem.
Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos);
John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda).
Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008).
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
Mitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit.
Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott.
A „csak azért is” érzésről
A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit.
Életmentő leleményesség
A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat.
Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó.
A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András.
„Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem”
A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.”
Budapesten lett színművész
Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól.
Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem.
Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos);
John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda).
Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008).
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2015. június 4.
„A népi műveltség megismerése a mai kultúra számára is fontos”
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 15.
Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 21.
Kelemen Antal öröksége tovább él
Huszonnegyedik alkalommal szervezték meg a rétyi fúvószenekari találkozót. Idén a vendéglátó községből a Kováts András Fúvószenekar, a gyerekfúvósok, mellettük Háromszékről a kézdivásárhelyi és uzoni fúvósok jelentek meg. A magyarországi Vecsésről érkezett zenekar jelenlétének köszönhetően nemzetközi jelleget is kapott a színvonalas rendezvény. A zenei esemény egyben a rétyi fúvószene fennállásának 80. évfordulóját is jelentette. A kétnapos rendezvény kiemelkedő mozzanata volt Kelemen Antal, a rétyi fúvószene meghatározó alakja mellszobrának megkoszorúzása.
Szombat délben a résztvevők megemlékező istentiszteleten gyűltek össze a Feketeügy menti faluban. Később a Vecsési Hagyományőrző Egyesület fúvószenekara a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban lépett fel nagy sikerrel. A szombati napot a rétyi sport- és kulturális központban megtartott szabadtéri táncmulatság zárta. A vasárnapi program a 2011-ben elhunyt, a rétyi fúvószenekart 1979-től haláláig vezető, a rétyi fúvósmozgalom legnagyobb elismeréseit kivívó Kelemen Antal karnagy mellszobrának megkoszorúzásával kezdődött. A zeneterem előtt a helyi fúvósok fújták a toborzót, a vendégzenekarok mellett a helyi zenekedvelők, Kelemen Antal emlékének áldozók jelentős tömege is ott volt. A jelen levő zenekarok mellett a tótkomlósi fúvószenekar – a rétyiek régi ismerősei – képviselői is koszorút helyeztek el.
A megemlékezést követően a részt vevő fúvósegyletek a község központján keresztül a helyi sport- és kulturális központba vonultak, ott került sor a zenekarok fellépésére. Dálnoki Lajos, a rétyi fúvószenekarban is sok évig játszó polgármester érdeklődésünkre elmondta: Rétyen nagy fontossága van a fúvószenének, a zenekart 1935-ben alapította Kováts András református lelkész. Azóta kinőtte magát, és az erdélyi fúvószene egyik fellegvárává lépett elő – húzta alá az elöljáró.
„Kelemen Antal megjelenése ’79-ben fordulatot hozott a zenekar életében. Az értékes, igényes fúvószene irányába tolódott a hangsúly. Ezt a kodályi szellemet követi most is a zenekar, a Kelemen-örökség tovább él, élteti, továbbviszi a zenekart” – fogalmazta meg Dálnoki Lajos.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Huszonnegyedik alkalommal szervezték meg a rétyi fúvószenekari találkozót. Idén a vendéglátó községből a Kováts András Fúvószenekar, a gyerekfúvósok, mellettük Háromszékről a kézdivásárhelyi és uzoni fúvósok jelentek meg. A magyarországi Vecsésről érkezett zenekar jelenlétének köszönhetően nemzetközi jelleget is kapott a színvonalas rendezvény. A zenei esemény egyben a rétyi fúvószene fennállásának 80. évfordulóját is jelentette. A kétnapos rendezvény kiemelkedő mozzanata volt Kelemen Antal, a rétyi fúvószene meghatározó alakja mellszobrának megkoszorúzása.
Szombat délben a résztvevők megemlékező istentiszteleten gyűltek össze a Feketeügy menti faluban. Később a Vecsési Hagyományőrző Egyesület fúvószenekara a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban lépett fel nagy sikerrel. A szombati napot a rétyi sport- és kulturális központban megtartott szabadtéri táncmulatság zárta. A vasárnapi program a 2011-ben elhunyt, a rétyi fúvószenekart 1979-től haláláig vezető, a rétyi fúvósmozgalom legnagyobb elismeréseit kivívó Kelemen Antal karnagy mellszobrának megkoszorúzásával kezdődött. A zeneterem előtt a helyi fúvósok fújták a toborzót, a vendégzenekarok mellett a helyi zenekedvelők, Kelemen Antal emlékének áldozók jelentős tömege is ott volt. A jelen levő zenekarok mellett a tótkomlósi fúvószenekar – a rétyiek régi ismerősei – képviselői is koszorút helyeztek el.
A megemlékezést követően a részt vevő fúvósegyletek a község központján keresztül a helyi sport- és kulturális központba vonultak, ott került sor a zenekarok fellépésére. Dálnoki Lajos, a rétyi fúvószenekarban is sok évig játszó polgármester érdeklődésünkre elmondta: Rétyen nagy fontossága van a fúvószenének, a zenekart 1935-ben alapította Kováts András református lelkész. Azóta kinőtte magát, és az erdélyi fúvószene egyik fellegvárává lépett elő – húzta alá az elöljáró.
„Kelemen Antal megjelenése ’79-ben fordulatot hozott a zenekar életében. Az értékes, igényes fúvószene irányába tolódott a hangsúly. Ezt a kodályi szellemet követi most is a zenekar, a Kelemen-örökség tovább él, élteti, továbbviszi a zenekart” – fogalmazta meg Dálnoki Lajos.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 11.
Fontos, hogy hová tartozunk (A magyarság lelkiállapota a XXI. században)
Beszélgetés Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével Volt református kollégista, esztergályos, teológushallgató, lelkipásztor, tanár, egyházpolitikai tanácsadó, miniszterelnöki főtanácsadó, parlamenti képviselő, államtitkár, jelenleg az emberi erőforrások minisztere a budapesti kormányban. Ismeri a vidéket, a várost, járatos az összes hozzájuk tartozó társadalmi, politikai, gazdasági, egészségügyi, szociális, kulturális kérdéskörben. Az emberi jogok elkötelezett harcosa. Bízik abban, egyszer még visszatér a lelkészi szolgálatra és betegeket látogat, gyermekeknek tanítja a Bibliát, prédikál és elmélkedik. A 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával jelenkori magyar sorskérdésekről, a magyarság XXI. századi lelkiállapotáról beszélgettünk Balog Zoltán miniszterrel.
– Kodály Zoltán azt mondta: „A magyar népdal az egész magyar lélek tükre. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.” Lükő Gábor pedig a népi jelképrendszerek alapján osztályozta a magyar lélek formáit. Nekünk, jelenlegi magyaroknak milyen eszközeink vannak, amelyek által megismerhető a magyar lélek? Egyáltalán, milyen a magyar lélek a XXI. században?
Balog Zoltán: – A magyar lélek sokféle, de ma már óvatosabbak vagyunk, hogy olyan karaktervonásokat találjunk, amelyek csak ránk jellemzőek és másokra nem, vagy ránk jobban jellemzőek, bár másutt is megvannak. Minket a XVI. századtól elkezdve arra tanított meg a történelem, az élet, hogy a túlélési ösztönünk erős legyen, és ezt önmagában is értéknek tartjuk. Ez Nyugat-Európában egyáltalán nem természetes. A németeknek és a franciáknak eszükbe sem jut hálát adni azért, hogy még vannak. Nekünk viszont belső kényszer hálát adni azért, hogy még vannak magyarok a Kárpát-medencében, és nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is. Nem magától értetődő a mi helyzetünkben, tekintve azokat a történelmi, kulturális és politikai kihívásokat, sorstragédiákat, amelyek az elmúlt évszázadokban értek. Nagyon fontosnak tartom ezt a túlélési ösztönt. Ha egy kicsit a környező népekkel hasonlítom össze magunkat egy tágabb perspektívából, és az ezeréves magyar államiságra gondolok, elég megfigyelni, ahogy a szlovák, román, szerb, horvát, szlovén politikustársaim állnak hozzá a dolgokhoz. Azok, akik most tanulják a nemzetépítést, vagy most jutottak abba a helyzetbe, hogy ők építhetnek saját nemzetet, a saját államiságukat sokkal tudatosabban élhetik meg, mint korábban. Mögöttünk viszont ott van a több mint ezeréves államiság tapasztalata. Ez megjelenik az állampolgárok, a polgárok szintjén ugyanúgy, mint az intézményeinkben vagy éppen a kulturális és tudományos életünkben. Ez a történelmi tapasztalat, az ezeréves távlat eredményezi azt, hogy például mi az elmúlt huszonöt-harminc évben soha nem gondoltunk arra, hogy erőszakhoz folyamodjunk, amikor jogainkat megsértették, vagy nemzeti jogainkért álltunk ki. Ez nagyon fontos, gondoljunk csak a délszláv háborúra. – Pozitív kicsengése van e távlatból történő szemlélésnek, de azt sem felejthetjük el, hogy éppen történelmünk hozott a dicső korszakok mellett sok vereséget, veszteséget, megaláztatást is. Ön szerint ez hogyan nyilvánul meg a mai magyarságban?
– Az említett távlati, tágabb perspektívát Európa kevéssé értékeli, és nem tud mit kezdeni vele. A magyarságnak saját helyzetéből adódóan a pozitív mellett negatív életérzés is kijutott. Érthető a megbántottságérzés és az áldozatszerep. Van ennek alapja. Objektív alapja például a nyelvünk, amely egyedi. Úgy szokta mondani a miniszterelnökünk, hogy egy titkos kód, amit senki nem ért rajtunk kívül, és ez a fajta meg nem értettség, elszigeteltség, rokontalanság, a kevés barát, kevés szövetséges, a magunkra hagyatottság érzése egyrészt erősíti a túlélési ösztönt, másrészt egy kicsit megrabolja az életörömünket, és ez kár.
– Talán ennél többről van szó. Nem csak az életörömünktől von el egy szeletet az említett negatívérzés-csoport, hisz gyakran találkozunk önérzetükben meggyengült emberekkel, akik bár értékesek, saját maguk nem hisznek ebben. Túl peszszimistán látom?
– Úgy van ez, ha azt sulykolják, hogy vesztes nép vagyunk, onnan csak egy kis ugrás az, amit nekünk a kommunizmus alatt sulykoltak, hogy bűnös nép. És akkor az ember azon gondolkodik, hogy mit rontott el, miért vagyok én a hibás. Fontos az önvizsgálat, de az önmarcangolás, amelybe sokszor belekerülünk, amit adott esetben elvárnak tőlünk, hogy mindig mi legyünk a fő hibásak mindenféle ügyben, az szerintem rossz karakterjeggyé tud válni. Nem segíti azt, hogy erősödjünk és gyarapodjunk. Hit és nemzet
– Úgy tartják, a nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Hit Istenben, saját lehetőségeinkben és cselekvőképességeinkben, hit a jövőben. Hogy áll a magyarság a hitével?
– Ha a csíksomlyói képeket nézem, akkor jó állapotban van a hitünk, és itt nyilván nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem arról a nagyon jó találkozásról, amikor a magyarságtudatunk és a keresztény hittudatunk találkozik egymással, egymást erősíti, ugyanakkor korrigálja is. Fontos, hogy magyarságunkat a kereszténység alakítsa, mert akkor lehet igazán erős és értékes, és fordítva, hogy kereszténységünket soha ne állítsuk szembe magyarságunkkal. Nem véletlen, hogy az Úristen ezt az ajándékot adta nekünk. Ajándék, hogy magyarok vagyunk. Olyan feladat, olyan küldetés, amellyel nekünk tudnunk kell élni, és amelyben olyan lehetőségek vannak, amilyenek más népeknek nem adatnak meg. Ennek kell meghatároznia öntudatunkat, de a végletesség nem mindig szerencsés. Néha úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ legtehetségesebb nemzete, mi vagyunk a legjobbak, a másik véglet pedig, hogy azt gondoljuk, mindenki jobb nálunk. Példa rá, hogy amikor a magyar ember elmegy Nyugatra, és azt gondolja, ott minden jobb, és már szégyelli is, hogy magyar, ugyanakkor fordítva is igaz, azt gondolja, akik ott élnek, semmihez nem értenek, mi mindent sokkal jobban csinálunk. Fontos, hogy legyen arányérzék, legyen történelmi tudat, és legyenek olyan valós eredményeink, amelyek összehasonlíthatóak mások eredményeivel. Hála Istennek, vannak ilyenek. Csak egy példa: emlékszem, Indiában egy taxisofőr szabályosan kinevetett, amikor elmondtam, hogy Magyarországon tízmillióan laknak, és alig vagyunk közel tizenötmillióan az egész világon. Azt mondta, Bombayben húszmillióan élnek, ne viccelődjek azzal, hogy egy egész országnak feleannyi a lakosa. És akkor megkérdeztem: hány aranyérme volt Indiának a londoni olimpián? Nekik egy sem volt, nekünk meg nyolc. Ez objektív, a gazdasági eredmények szintén objektívek, tudósaink teljesítménye objektív. A kultúránál kicsit másként van. Bár a világ kultúrája, például a zene magyarok nélkül elképzelhetetlen. Szerintem ezek adnak nekünk egészséges öntudatot, olyan alapot, amelyre ráállhatunk, és közben elődeinkhez mérhetjük magunkat. Esetünkben igaz a mondás, ha néha nagynak látszunk, az azért van, mert óriások vállán állunk. Ezek az óriások a nagy előző generációk, a nagy reformkori nemzedékek, az ötvenhatosok, azok, akik 1920 után helyreállították Magyarországot, és akik a török hódoltság után újra tudtak kezdeni. Ezeknek a teljesítményeknek a fényében szerénynek és alázatosnak kell maradni, de ők a jó kiindulópont.
Az értékes élet közösségi
– Ma már mást kell tudni, más eszközökkel kell a tudást megszerezni és felhasználni, mint ezelőtt száz-kétszáz éve vagy akár fél évszázada. Relatív összehasonlításban: tudunk-e ma annyit, akarunk-e tudásban annyira gazdagok lenni, mint elődeink?
– Nem biztos, hogy több a tudás, de az információ mindenképpen. De sokat tudni és bölcsnek lenni két külön dolog. Miközben lehet, hogy többet tudunk, és több információnk van a világról, aközben egy sor olyan dolgot felejtettünk el, ami nemcsak a túléléshez, hanem a valóságos, értékes élethez szükséges, és most hiányzik. Sohasem szabad az elődök tudását alulértékelni. Mi nagyobb kihívásoknak vagyunk kitéve, mint az előző nemzedékek. A globalizáció, a tömegmédia világa olyan életidegen, természetidegen, népidegen, földidegen embereszményt sulykol, amely, ha nem vigyázunk, morális csődbe vihet. Nagyon nehéz megvédeni magunkat ettől. Sokan áldozatul esnek, bedőlnek ennek a tömegkultúrának, vagy ahogy másként nevezzük, fogyasztói társadalomnak, az eldobhatóságnak, az egyszer használatos dolgok fogyasztásának. Ilyen veszéllyel eddig még nem néztünk szembe. Szembenéztünk diktatúrákkal, ideológiai kényszerekkel, de ez a fajta modern kapitalista fogyasztói kényszer, amely az embert az árura fókuszálja, és nem az emberi viszonyaira, értékeire, súlyos kihívás.
– Említette az értékes életet. Milyen az?
– Az értékes élet mindig közösségi, abban mindig van én-te viszony, és abban mindig megvan az identitás, hogy az ember tudja, honnan jön, hová megy és kikhez tartozik. Nekem teológusként egyszerű megfogalmazni, mert ezek a kérdések nem változtak. Két kérdése van a teremtés hajnalán az Úristennek. Az egyik: Ádám, hol vagy? Ez arról szól, hogy tudod-e, ki vagy. És nem véletlen, hogy amikor megkérdezi az Úristen, tudod-e, ember, hogy ki vagy azok után, hogy szakítottál a tiltott gyümölcsből, a lokalitására kérdez rá: hol vagy? Ez azt jelenti: annak, hogy ki vagyok, mindig köze van ahhoz, hogy hová tartozom. Ez az alapkérdés, ettől lesz értékes az élet, ha ezt tudom és vállalom. A másik pedig a következő kérdés, amit Káintól kérdez meg az Úristen: Hol van a te testvéred? Hol van Ábel? Tudni kell, hogy kihez tartozom, kinek és kiért tartozom felelősséggel. Az értékes élet az, ha megtalálom, akik értem felelősséget vállalnak, és akikért nekem felelősséget kell vállalnom.
Felmutatni a pozitív példát
– Az elmondottakból szinte következik a kérdés: hol tart ma a magyarság szociális érzékenysége, illetve érzéketlensége? Régebben kalákában dolgoztak az emberek, diakónusok segítették az elesetteket. Ma a civil szervezetek sok mindent megoldanak, az állam is teszi a dolgát bizonyos mértékig, pénzzel, programokkal. De változott-e az embertől emberig való érzékenység az idős, a beteg, az elesett, a rászoruló, a fogyatékos iránt? Úgy tűnik, a mai globalizációs eszközök inkább kisepernek, kilúgoznak ilyen érzéseket, érzékenységet, mintsem segítenének. Hogy látja ön?
– Nehéz ezt mérni, mert megváltoztak a körülmények. Inkább azt mondom, ma is vannak olyan példák, amelyek inspirálhatnak bennünket, akiből hiányzik az együttérzés meg az érzékenység, abban is fel tud ébredni ez a magatartás. A médiának, a politikának, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy ilyen dolgokat tegyen, hanem hogy felhívja ezekre az emberekre a figyelmet. Erdély vonatkozásában az, amit Böjte Csaba tesz az elhagyott és rászoruló gyermekekért, felekezettől függetlenül és a nem hívő emberek számára is olyan életpélda, olyan hatékonyság, amelyre a magyar történelem legszebb lapjain lehet példákat találni. Tehát ma is vannak olyanok, akikről példát vehetünk, mint ahogy az elmúlt évszázadokban mindig voltak. Nekünk az a feladatunk, hogy az ilyen példákat minél jobban középpontba állítsuk, és a valóságos értékeket honosítsuk meg. Kritikát is tudok mondani. Ma a jó és a rossz között, itt a jó a szolidaritás oldala, nehezebb különbséget tenni és dönteni, éppen az előbb említett tömegmédia miatt, de nem lehetetlen. Egyéni döntést hozni kordivatok, ízléskényszer ellenére úgy, hogy ez az én döntésem legyen, és kitartsak mellette akkor is, ha a környezetemben mindenki ellene van, sohasem volt könnyű, és a jövőben sem lesz az. De mindig megvan rá az esély, és mindig megvan a választás lehetősége a jó és a rossz között.
Hűségesnek lenni a küldetéshez
– A magyar lélekről, a mai életérzésekről, érzelmi és tudati kényszerekről, a választás lehetőségéről és sok más, a magyarság jelenlegi lelkiállapotát érintő kérdésről sokat lehetne még beszélni. Ki-ki maga tudja, hogy milyen szellemi, érzelmi batyut hord, milyen elődóriások vállára támaszkodik, milyen értékek mentén éli életét. Miniszter úr, arra kérem, ossza meg olvasóinkkal azt az értékrendet, amelyhez tartja magát, illetve amelyet fontosnak tartana az egész magyarság, a magyar nemzet számára. – Nehéz kérdés, mert nem szoktam magamnak megfogalmazni, ugyanis szerintem értékek önmagukban nincsenek. Értékek úgy léteznek, ha emberek képviselik őket. Ezért az életemet ember-ember viszonyban mérem. A legfontosabb értéknek azt tartom, hogy hűséges legyek a küldetéshez, a feladatokhoz, amelyeket az Úristen rám mért, hogy hajtsam végre őket. És minden, ami ezt segíti, az értékes, és ami ezt gátolja, az értéktelen, még akkor is, ha más emberek szemében nagyon értékesnek tűnik. Tehát az embernek a küldetéséhez kell hűségesnek lennie. Azt gondolom, az életprogram magasabb rendű dolog, forrása az az élet, amit mi kaptunk a Teremtőtől. Természetesen nem csak nekem, minden embernek van küldetése, minden ember kapott feladatot élete urától, és ha ezt megvalósítja, boldog lesz. Akkor értékes életet él. De ha csak meg akar felelni külső elvárásoknak, nem fogja tudni felszabadultan élni az életét. Akkor állandóan azt nézi, hogy mit szabad és mit nem. Én arra koncentrálok, hogy mi segít engem abban, hogy megvalósítsam azt, ami rám bízatott.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével Volt református kollégista, esztergályos, teológushallgató, lelkipásztor, tanár, egyházpolitikai tanácsadó, miniszterelnöki főtanácsadó, parlamenti képviselő, államtitkár, jelenleg az emberi erőforrások minisztere a budapesti kormányban. Ismeri a vidéket, a várost, járatos az összes hozzájuk tartozó társadalmi, politikai, gazdasági, egészségügyi, szociális, kulturális kérdéskörben. Az emberi jogok elkötelezett harcosa. Bízik abban, egyszer még visszatér a lelkészi szolgálatra és betegeket látogat, gyermekeknek tanítja a Bibliát, prédikál és elmélkedik. A 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával jelenkori magyar sorskérdésekről, a magyarság XXI. századi lelkiállapotáról beszélgettünk Balog Zoltán miniszterrel.
– Kodály Zoltán azt mondta: „A magyar népdal az egész magyar lélek tükre. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.” Lükő Gábor pedig a népi jelképrendszerek alapján osztályozta a magyar lélek formáit. Nekünk, jelenlegi magyaroknak milyen eszközeink vannak, amelyek által megismerhető a magyar lélek? Egyáltalán, milyen a magyar lélek a XXI. században?
Balog Zoltán: – A magyar lélek sokféle, de ma már óvatosabbak vagyunk, hogy olyan karaktervonásokat találjunk, amelyek csak ránk jellemzőek és másokra nem, vagy ránk jobban jellemzőek, bár másutt is megvannak. Minket a XVI. századtól elkezdve arra tanított meg a történelem, az élet, hogy a túlélési ösztönünk erős legyen, és ezt önmagában is értéknek tartjuk. Ez Nyugat-Európában egyáltalán nem természetes. A németeknek és a franciáknak eszükbe sem jut hálát adni azért, hogy még vannak. Nekünk viszont belső kényszer hálát adni azért, hogy még vannak magyarok a Kárpát-medencében, és nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is. Nem magától értetődő a mi helyzetünkben, tekintve azokat a történelmi, kulturális és politikai kihívásokat, sorstragédiákat, amelyek az elmúlt évszázadokban értek. Nagyon fontosnak tartom ezt a túlélési ösztönt. Ha egy kicsit a környező népekkel hasonlítom össze magunkat egy tágabb perspektívából, és az ezeréves magyar államiságra gondolok, elég megfigyelni, ahogy a szlovák, román, szerb, horvát, szlovén politikustársaim állnak hozzá a dolgokhoz. Azok, akik most tanulják a nemzetépítést, vagy most jutottak abba a helyzetbe, hogy ők építhetnek saját nemzetet, a saját államiságukat sokkal tudatosabban élhetik meg, mint korábban. Mögöttünk viszont ott van a több mint ezeréves államiság tapasztalata. Ez megjelenik az állampolgárok, a polgárok szintjén ugyanúgy, mint az intézményeinkben vagy éppen a kulturális és tudományos életünkben. Ez a történelmi tapasztalat, az ezeréves távlat eredményezi azt, hogy például mi az elmúlt huszonöt-harminc évben soha nem gondoltunk arra, hogy erőszakhoz folyamodjunk, amikor jogainkat megsértették, vagy nemzeti jogainkért álltunk ki. Ez nagyon fontos, gondoljunk csak a délszláv háborúra. – Pozitív kicsengése van e távlatból történő szemlélésnek, de azt sem felejthetjük el, hogy éppen történelmünk hozott a dicső korszakok mellett sok vereséget, veszteséget, megaláztatást is. Ön szerint ez hogyan nyilvánul meg a mai magyarságban?
– Az említett távlati, tágabb perspektívát Európa kevéssé értékeli, és nem tud mit kezdeni vele. A magyarságnak saját helyzetéből adódóan a pozitív mellett negatív életérzés is kijutott. Érthető a megbántottságérzés és az áldozatszerep. Van ennek alapja. Objektív alapja például a nyelvünk, amely egyedi. Úgy szokta mondani a miniszterelnökünk, hogy egy titkos kód, amit senki nem ért rajtunk kívül, és ez a fajta meg nem értettség, elszigeteltség, rokontalanság, a kevés barát, kevés szövetséges, a magunkra hagyatottság érzése egyrészt erősíti a túlélési ösztönt, másrészt egy kicsit megrabolja az életörömünket, és ez kár.
– Talán ennél többről van szó. Nem csak az életörömünktől von el egy szeletet az említett negatívérzés-csoport, hisz gyakran találkozunk önérzetükben meggyengült emberekkel, akik bár értékesek, saját maguk nem hisznek ebben. Túl peszszimistán látom?
– Úgy van ez, ha azt sulykolják, hogy vesztes nép vagyunk, onnan csak egy kis ugrás az, amit nekünk a kommunizmus alatt sulykoltak, hogy bűnös nép. És akkor az ember azon gondolkodik, hogy mit rontott el, miért vagyok én a hibás. Fontos az önvizsgálat, de az önmarcangolás, amelybe sokszor belekerülünk, amit adott esetben elvárnak tőlünk, hogy mindig mi legyünk a fő hibásak mindenféle ügyben, az szerintem rossz karakterjeggyé tud válni. Nem segíti azt, hogy erősödjünk és gyarapodjunk. Hit és nemzet
– Úgy tartják, a nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Hit Istenben, saját lehetőségeinkben és cselekvőképességeinkben, hit a jövőben. Hogy áll a magyarság a hitével?
– Ha a csíksomlyói képeket nézem, akkor jó állapotban van a hitünk, és itt nyilván nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem arról a nagyon jó találkozásról, amikor a magyarságtudatunk és a keresztény hittudatunk találkozik egymással, egymást erősíti, ugyanakkor korrigálja is. Fontos, hogy magyarságunkat a kereszténység alakítsa, mert akkor lehet igazán erős és értékes, és fordítva, hogy kereszténységünket soha ne állítsuk szembe magyarságunkkal. Nem véletlen, hogy az Úristen ezt az ajándékot adta nekünk. Ajándék, hogy magyarok vagyunk. Olyan feladat, olyan küldetés, amellyel nekünk tudnunk kell élni, és amelyben olyan lehetőségek vannak, amilyenek más népeknek nem adatnak meg. Ennek kell meghatároznia öntudatunkat, de a végletesség nem mindig szerencsés. Néha úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ legtehetségesebb nemzete, mi vagyunk a legjobbak, a másik véglet pedig, hogy azt gondoljuk, mindenki jobb nálunk. Példa rá, hogy amikor a magyar ember elmegy Nyugatra, és azt gondolja, ott minden jobb, és már szégyelli is, hogy magyar, ugyanakkor fordítva is igaz, azt gondolja, akik ott élnek, semmihez nem értenek, mi mindent sokkal jobban csinálunk. Fontos, hogy legyen arányérzék, legyen történelmi tudat, és legyenek olyan valós eredményeink, amelyek összehasonlíthatóak mások eredményeivel. Hála Istennek, vannak ilyenek. Csak egy példa: emlékszem, Indiában egy taxisofőr szabályosan kinevetett, amikor elmondtam, hogy Magyarországon tízmillióan laknak, és alig vagyunk közel tizenötmillióan az egész világon. Azt mondta, Bombayben húszmillióan élnek, ne viccelődjek azzal, hogy egy egész országnak feleannyi a lakosa. És akkor megkérdeztem: hány aranyérme volt Indiának a londoni olimpián? Nekik egy sem volt, nekünk meg nyolc. Ez objektív, a gazdasági eredmények szintén objektívek, tudósaink teljesítménye objektív. A kultúránál kicsit másként van. Bár a világ kultúrája, például a zene magyarok nélkül elképzelhetetlen. Szerintem ezek adnak nekünk egészséges öntudatot, olyan alapot, amelyre ráállhatunk, és közben elődeinkhez mérhetjük magunkat. Esetünkben igaz a mondás, ha néha nagynak látszunk, az azért van, mert óriások vállán állunk. Ezek az óriások a nagy előző generációk, a nagy reformkori nemzedékek, az ötvenhatosok, azok, akik 1920 után helyreállították Magyarországot, és akik a török hódoltság után újra tudtak kezdeni. Ezeknek a teljesítményeknek a fényében szerénynek és alázatosnak kell maradni, de ők a jó kiindulópont.
Az értékes élet közösségi
– Ma már mást kell tudni, más eszközökkel kell a tudást megszerezni és felhasználni, mint ezelőtt száz-kétszáz éve vagy akár fél évszázada. Relatív összehasonlításban: tudunk-e ma annyit, akarunk-e tudásban annyira gazdagok lenni, mint elődeink?
– Nem biztos, hogy több a tudás, de az információ mindenképpen. De sokat tudni és bölcsnek lenni két külön dolog. Miközben lehet, hogy többet tudunk, és több információnk van a világról, aközben egy sor olyan dolgot felejtettünk el, ami nemcsak a túléléshez, hanem a valóságos, értékes élethez szükséges, és most hiányzik. Sohasem szabad az elődök tudását alulértékelni. Mi nagyobb kihívásoknak vagyunk kitéve, mint az előző nemzedékek. A globalizáció, a tömegmédia világa olyan életidegen, természetidegen, népidegen, földidegen embereszményt sulykol, amely, ha nem vigyázunk, morális csődbe vihet. Nagyon nehéz megvédeni magunkat ettől. Sokan áldozatul esnek, bedőlnek ennek a tömegkultúrának, vagy ahogy másként nevezzük, fogyasztói társadalomnak, az eldobhatóságnak, az egyszer használatos dolgok fogyasztásának. Ilyen veszéllyel eddig még nem néztünk szembe. Szembenéztünk diktatúrákkal, ideológiai kényszerekkel, de ez a fajta modern kapitalista fogyasztói kényszer, amely az embert az árura fókuszálja, és nem az emberi viszonyaira, értékeire, súlyos kihívás.
– Említette az értékes életet. Milyen az?
– Az értékes élet mindig közösségi, abban mindig van én-te viszony, és abban mindig megvan az identitás, hogy az ember tudja, honnan jön, hová megy és kikhez tartozik. Nekem teológusként egyszerű megfogalmazni, mert ezek a kérdések nem változtak. Két kérdése van a teremtés hajnalán az Úristennek. Az egyik: Ádám, hol vagy? Ez arról szól, hogy tudod-e, ki vagy. És nem véletlen, hogy amikor megkérdezi az Úristen, tudod-e, ember, hogy ki vagy azok után, hogy szakítottál a tiltott gyümölcsből, a lokalitására kérdez rá: hol vagy? Ez azt jelenti: annak, hogy ki vagyok, mindig köze van ahhoz, hogy hová tartozom. Ez az alapkérdés, ettől lesz értékes az élet, ha ezt tudom és vállalom. A másik pedig a következő kérdés, amit Káintól kérdez meg az Úristen: Hol van a te testvéred? Hol van Ábel? Tudni kell, hogy kihez tartozom, kinek és kiért tartozom felelősséggel. Az értékes élet az, ha megtalálom, akik értem felelősséget vállalnak, és akikért nekem felelősséget kell vállalnom.
Felmutatni a pozitív példát
– Az elmondottakból szinte következik a kérdés: hol tart ma a magyarság szociális érzékenysége, illetve érzéketlensége? Régebben kalákában dolgoztak az emberek, diakónusok segítették az elesetteket. Ma a civil szervezetek sok mindent megoldanak, az állam is teszi a dolgát bizonyos mértékig, pénzzel, programokkal. De változott-e az embertől emberig való érzékenység az idős, a beteg, az elesett, a rászoruló, a fogyatékos iránt? Úgy tűnik, a mai globalizációs eszközök inkább kisepernek, kilúgoznak ilyen érzéseket, érzékenységet, mintsem segítenének. Hogy látja ön?
– Nehéz ezt mérni, mert megváltoztak a körülmények. Inkább azt mondom, ma is vannak olyan példák, amelyek inspirálhatnak bennünket, akiből hiányzik az együttérzés meg az érzékenység, abban is fel tud ébredni ez a magatartás. A médiának, a politikának, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy ilyen dolgokat tegyen, hanem hogy felhívja ezekre az emberekre a figyelmet. Erdély vonatkozásában az, amit Böjte Csaba tesz az elhagyott és rászoruló gyermekekért, felekezettől függetlenül és a nem hívő emberek számára is olyan életpélda, olyan hatékonyság, amelyre a magyar történelem legszebb lapjain lehet példákat találni. Tehát ma is vannak olyanok, akikről példát vehetünk, mint ahogy az elmúlt évszázadokban mindig voltak. Nekünk az a feladatunk, hogy az ilyen példákat minél jobban középpontba állítsuk, és a valóságos értékeket honosítsuk meg. Kritikát is tudok mondani. Ma a jó és a rossz között, itt a jó a szolidaritás oldala, nehezebb különbséget tenni és dönteni, éppen az előbb említett tömegmédia miatt, de nem lehetetlen. Egyéni döntést hozni kordivatok, ízléskényszer ellenére úgy, hogy ez az én döntésem legyen, és kitartsak mellette akkor is, ha a környezetemben mindenki ellene van, sohasem volt könnyű, és a jövőben sem lesz az. De mindig megvan rá az esély, és mindig megvan a választás lehetősége a jó és a rossz között.
Hűségesnek lenni a küldetéshez
– A magyar lélekről, a mai életérzésekről, érzelmi és tudati kényszerekről, a választás lehetőségéről és sok más, a magyarság jelenlegi lelkiállapotát érintő kérdésről sokat lehetne még beszélni. Ki-ki maga tudja, hogy milyen szellemi, érzelmi batyut hord, milyen elődóriások vállára támaszkodik, milyen értékek mentén éli életét. Miniszter úr, arra kérem, ossza meg olvasóinkkal azt az értékrendet, amelyhez tartja magát, illetve amelyet fontosnak tartana az egész magyarság, a magyar nemzet számára. – Nehéz kérdés, mert nem szoktam magamnak megfogalmazni, ugyanis szerintem értékek önmagukban nincsenek. Értékek úgy léteznek, ha emberek képviselik őket. Ezért az életemet ember-ember viszonyban mérem. A legfontosabb értéknek azt tartom, hogy hűséges legyek a küldetéshez, a feladatokhoz, amelyeket az Úristen rám mért, hogy hajtsam végre őket. És minden, ami ezt segíti, az értékes, és ami ezt gátolja, az értéktelen, még akkor is, ha más emberek szemében nagyon értékesnek tűnik. Tehát az embernek a küldetéséhez kell hűségesnek lennie. Azt gondolom, az életprogram magasabb rendű dolog, forrása az az élet, amit mi kaptunk a Teremtőtől. Természetesen nem csak nekem, minden embernek van küldetése, minden ember kapott feladatot élete urától, és ha ezt megvalósítja, boldog lesz. Akkor értékes életet él. De ha csak meg akar felelni külső elvárásoknak, nem fogja tudni felszabadultan élni az életét. Akkor állandóan azt nézi, hogy mit szabad és mit nem. Én arra koncentrálok, hogy mi segít engem abban, hogy megvalósítsam azt, ami rám bízatott.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 25.
Kórushangverseny a Főtéren
Minden bizonnyal az égig szállt a fiatalok Istent dicsőítő éneke, amikor a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében vasárnap délben a Miskolci Református Gimnázium és a Kolozsvári Református Kollégium tanulóinak egyesített énekkara lépett fel.
Az előadott művek többnyire vallásos jellegűek voltak, de akadt néhány világi jellegű kórusdarab is. Műsoruk főleg XX. századi magyar szerzők – Bárdos Lajos, Berkesi Sándor, Eisikovits Mihály, Karai József, Kodály Zoltán, Vavrinecz Béla – alkotásaiból állt.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)
Minden bizonnyal az égig szállt a fiatalok Istent dicsőítő éneke, amikor a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében vasárnap délben a Miskolci Református Gimnázium és a Kolozsvári Református Kollégium tanulóinak egyesített énekkara lépett fel.
Az előadott művek többnyire vallásos jellegűek voltak, de akadt néhány világi jellegű kórusdarab is. Műsoruk főleg XX. századi magyar szerzők – Bárdos Lajos, Berkesi Sándor, Eisikovits Mihály, Karai József, Kodály Zoltán, Vavrinecz Béla – alkotásaiból állt.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. augusztus 31.
Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet
2015. október 15.
Nem térkép e táj! – Szülőföldjüket fedezik fel a háromszéki diákok
Több mint ezernégyszáz gyerek ismerheti meg jobban szülőföldjét a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) Nem térkép e táj! elnevezésű, honismereti kirándulásokat támogató programja keretében.
Az alapítvány kuratóriuma kedden bejelentette: idén növelte a programra szánt költségvetést, így 35 pályázatot nyilváníthattak sikeresnek, öszszesen 36 ezer lejjel finanszírozzák a kirándulásokat.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány arról is tájékoztatta a Krónikát, hogy összesen 1442 gyerek – 17 sepsiszentgyörgyi, 10 vidéki, 5 kézdivásárhelyi és 2 baróti osztályközösség – kirándulását támogatják a 2015/2016-os tanévben. A gyerekek a program keretében negyven Kovászna megyei vállalkozást vagy hagyományos kézműves műhelyt látogatnak meg, ugyanakkor 27 kulturális-turisztikai szempontból fontos helyszínt keresnek fel Kovászna megyében, partnerkapcsolatokat alakítanak ki más településen lévő hasonló profilú osztályokkal.
A program célja, hogy minél több gyerek ismerje meg szülőföldjét, tisztelje azt, és ragaszkodjék hozzá. A HKA értékelése szerint, átgondolt, felkészült szakmai kísérővel megvalósuló, a program céljait és prioritásait szem előtt tartó igénylések érkeztek be a kiírásra.
Az alapítvány hírszolgálata a nyertes pályázatokból is idéz, mely szerint a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnázium diákjai az elkövetkező időszakban meglátogatják a sepsiszéki Cófalván Nemes György, Románia legjobb gitárkészítő mesterének műhelyét, ugyanakkor Kodály Zoltán és Bartók Béla zenei átiratok klasszikus gitárra című legújabb műsorukkal fel is lépnek a háromszéki település művelődési központjában.
A megyeszékhelyi Székely Mikó Kollégium osztálykirándulásán a program szerint pékséget, borvízforrást, kovácsműhelyt, üvegtermék-kiállítást látogathatnak meg a diákok, ahol helyi legendákkal, mesékkel ismerkedhetnek meg. A nyertes pályázatok listája megtekinthető a Háromszéki Közösségi Alapítvány internetes oldalán.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Több mint ezernégyszáz gyerek ismerheti meg jobban szülőföldjét a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) Nem térkép e táj! elnevezésű, honismereti kirándulásokat támogató programja keretében.
Az alapítvány kuratóriuma kedden bejelentette: idén növelte a programra szánt költségvetést, így 35 pályázatot nyilváníthattak sikeresnek, öszszesen 36 ezer lejjel finanszírozzák a kirándulásokat.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány arról is tájékoztatta a Krónikát, hogy összesen 1442 gyerek – 17 sepsiszentgyörgyi, 10 vidéki, 5 kézdivásárhelyi és 2 baróti osztályközösség – kirándulását támogatják a 2015/2016-os tanévben. A gyerekek a program keretében negyven Kovászna megyei vállalkozást vagy hagyományos kézműves műhelyt látogatnak meg, ugyanakkor 27 kulturális-turisztikai szempontból fontos helyszínt keresnek fel Kovászna megyében, partnerkapcsolatokat alakítanak ki más településen lévő hasonló profilú osztályokkal.
A program célja, hogy minél több gyerek ismerje meg szülőföldjét, tisztelje azt, és ragaszkodjék hozzá. A HKA értékelése szerint, átgondolt, felkészült szakmai kísérővel megvalósuló, a program céljait és prioritásait szem előtt tartó igénylések érkeztek be a kiírásra.
Az alapítvány hírszolgálata a nyertes pályázatokból is idéz, mely szerint a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnázium diákjai az elkövetkező időszakban meglátogatják a sepsiszéki Cófalván Nemes György, Románia legjobb gitárkészítő mesterének műhelyét, ugyanakkor Kodály Zoltán és Bartók Béla zenei átiratok klasszikus gitárra című legújabb műsorukkal fel is lépnek a háromszéki település művelődési központjában.
A megyeszékhelyi Székely Mikó Kollégium osztálykirándulásán a program szerint pékséget, borvízforrást, kovácsműhelyt, üvegtermék-kiállítást látogathatnak meg a diákok, ahol helyi legendákkal, mesékkel ismerkedhetnek meg. A nyertes pályázatok listája megtekinthető a Háromszéki Közösségi Alapítvány internetes oldalán.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 27.
Év végi kulturális pezsgés a Soli Deo Gloriánál
A marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria ökumenikus vegyes kar tagjai Kodállyal együtt vallják, hogy a zene az egyik legfontosabb "lelki eledel", közösségformáló erő. Növeli a lelkek egységét. Felbecsülhetetlen kincs. Az Isten Igéjével táplálkozó lélekben fejlődnek ki a legnemesebb erkölcsi értékek: hit, remény, szeretet, bizalom, barátság, önzetlenség, kölcsönös tisztelet, segítőkészség, bátorság, kitartás és bölcsesség. Ez vezérli törekvéseiket. Világító fáklya szolgálatukban, kulturális, művészi tevékenységükben.
Az önfenntartó kulturális, művészi közösség munkáját céltudatosság, tervszerűség, ügyszeretet és alázat jellemzi. Tartós baráti és szakmai kapcsolatokat építettek ki számos hazai és határon túli együttessel Magyarországtól Hollandiáig. Gazdag, változatos repertoárjukkal az elmúlt évek során felléptek, szolgáltak művelődési hajlékokban, templomokban, kórustalálkozókon, fesztiválokon, ünnepi rendezvényeken határon innen és túl.
Ennek a kulturális pezsgésnek lehetünk szemtanúi 2015-ben is – a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a Communitas Alapítvány, a Maros Megyei Tanács támogatásával megrendezésre kerülő – hagyományos Marosszentgyörgyi Tavasz kórusfesztiválon, amelyen a magyarországi Jászberény város Déryné testvérkórusa mellett tíz helyi, hazai együttes is fellépett. A kórus jelen volt a szászrégeni Zengjen hálaének kórustalálkozón, majd szolgált a szentmise liturgiájában a maros- szentgyörgyi római katolikus plébániatemplomban. A rendezvény címe: 25 év együtt Baricz Lajos plébánossal szeretetben, hűséggel a hívek szolgálatában.
"Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene" – mondta Kodály Zoltán. Ezeket a boldog pillanatokat óhajtják megízleltetni embertársaikkal az év hátralévő hónapjaiban is, Krisztus Király ünnepén a marosvásárhelyi Szent Család-plébániatemplomban, advent második vasárnapján a marosszentgyörgyi római katolikus plébániatemplomban a hívekkel, valamint, december 4- én, pénteken 18 órai kezdettel a hagyományos adventi, karácsonyi kórustalálkozón a marosszentgyörgyi kultúrotthonban. December 5-én a marosvásárhelyi Szent Miklós görög katolikus templomban lépünk fel a X. hagyományos ökumenikus kolindahangversenyen. Október 25-én a Déryné Művelődési Központban a Soli Deo Gloria vegyes kar vezetőségi tagja, Bereczki Sándor egy küldöttség élén a közösség jókívánságait adja át. Székely Szilárd a marosszentgyörgyi önkormányzat üzenetét tolmácsolja a testvértelepülésen.
(Hajdó Károly és Mária Magdolna)
Népújság (Marosvásárhely)
A marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria ökumenikus vegyes kar tagjai Kodállyal együtt vallják, hogy a zene az egyik legfontosabb "lelki eledel", közösségformáló erő. Növeli a lelkek egységét. Felbecsülhetetlen kincs. Az Isten Igéjével táplálkozó lélekben fejlődnek ki a legnemesebb erkölcsi értékek: hit, remény, szeretet, bizalom, barátság, önzetlenség, kölcsönös tisztelet, segítőkészség, bátorság, kitartás és bölcsesség. Ez vezérli törekvéseiket. Világító fáklya szolgálatukban, kulturális, művészi tevékenységükben.
Az önfenntartó kulturális, művészi közösség munkáját céltudatosság, tervszerűség, ügyszeretet és alázat jellemzi. Tartós baráti és szakmai kapcsolatokat építettek ki számos hazai és határon túli együttessel Magyarországtól Hollandiáig. Gazdag, változatos repertoárjukkal az elmúlt évek során felléptek, szolgáltak művelődési hajlékokban, templomokban, kórustalálkozókon, fesztiválokon, ünnepi rendezvényeken határon innen és túl.
Ennek a kulturális pezsgésnek lehetünk szemtanúi 2015-ben is – a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a Communitas Alapítvány, a Maros Megyei Tanács támogatásával megrendezésre kerülő – hagyományos Marosszentgyörgyi Tavasz kórusfesztiválon, amelyen a magyarországi Jászberény város Déryné testvérkórusa mellett tíz helyi, hazai együttes is fellépett. A kórus jelen volt a szászrégeni Zengjen hálaének kórustalálkozón, majd szolgált a szentmise liturgiájában a maros- szentgyörgyi római katolikus plébániatemplomban. A rendezvény címe: 25 év együtt Baricz Lajos plébánossal szeretetben, hűséggel a hívek szolgálatában.
"Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene" – mondta Kodály Zoltán. Ezeket a boldog pillanatokat óhajtják megízleltetni embertársaikkal az év hátralévő hónapjaiban is, Krisztus Király ünnepén a marosvásárhelyi Szent Család-plébániatemplomban, advent második vasárnapján a marosszentgyörgyi római katolikus plébániatemplomban a hívekkel, valamint, december 4- én, pénteken 18 órai kezdettel a hagyományos adventi, karácsonyi kórustalálkozón a marosszentgyörgyi kultúrotthonban. December 5-én a marosvásárhelyi Szent Miklós görög katolikus templomban lépünk fel a X. hagyományos ökumenikus kolindahangversenyen. Október 25-én a Déryné Művelődési Központban a Soli Deo Gloria vegyes kar vezetőségi tagja, Bereczki Sándor egy küldöttség élén a közösség jókívánságait adja át. Székely Szilárd a marosszentgyörgyi önkormányzat üzenetét tolmácsolja a testvértelepülésen.
(Hajdó Károly és Mária Magdolna)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 16.
A magyar szórvány napján
Gyöngykoszorú- találkozó
Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának – hangzott el Kodály Zoltán felismerése, amelyet örökül hagyott az elkövetkező nemzedékeknek. Ennek tudatában kezdték el Maros megyében a Gyöngykoszorú-találkozókat, s ezért dolgoznak ma is, hogy a gyermekek, fiatalok saját kultúrájukban nőjenek fel, amit áthagyományozhatnak az új generációnak. Különösen a szórványban van óriási jelentősége a néphagyományok, népszokások parázson tartásának, mert ha egy nemzedékben kialszik a láng, a szórványmagyarság beolvadása visszafordíthatatlan lesz.
A megmaradásért – fenyő a Petőfi- szobornál
Marosludas olyan szórványtelepülés, ahol a magyarság számaránya húsz százalék alá esett, mégis az egyházak, az iskolák magyar tagozatai életerős közösségeket éltetnek. A Hajdina Hagyományőrző Egyesület a néptánc oktatását vállalta fel, s több generáción át vonta be a gyermekeket és a fiatalokat a magyar népi kultúra ápolásába. Az idei Gyöngykoszorú-találkozót talán nem véletlenül időzítették a magyar szórvány napjára, hiszen szórványban ünnepelni, s érezni a magyar szellemiség együvé tartozását felemelő érzés.
Az ünnepség a Petőfi-szobornál kezdődött, ahová kivonultak a tánccsoportok, a megmaradás jeléül egy tuját ültettek, majd egy-egy szál virágot helyeztek el a szobor talapzatán. Itt Kocsis Csaba, az RMDSZ kerületi elnöke köszöntötte a résztvevőket, elmondta, hogy a rendszerváltás után, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bíztak abban, hogy Erdély-szerte fel lehet éleszteni a szunnyadó népi kultúrát. Ezt a munkát azóta is küzdelmesen végzik. – Biztatni kell minden embert, aki ebben a munkában szerepet vállal. Ne hagyják abba, mert enélkül a XXI. század globalizálódó világában sokkal szegényebbek leszünk, mint elődeink. Magyar néptánc, népdal, magyar nyelv és kultúra nélkül identitásunk elvész. Jövőnket a múltra kell építenünk. Ennek jegyében jött létre és működik a marosludasi Hajdina néptáncegyüttes is, amely évről évre színvonalasabb fellépésekkel örvendeztet meg – mondta a kerületi elnök, aki hozzátette, hogy Andrássytelepen az iskola 13 évvel ezelőtt vette fel a Petőfi Sándor nevet. Sajnos, az oktatás átszervezése miatt a költő nevét viselő iskola már nem iskola, évek óta "lakatot tettek rá".
A részt vevő tánccsoportok a Petőfi- szobornál közösen énekelték el a Távolból című költemény zenés változatát, majd a Maros-hídon át elindultak a művelődési ház felé.
Táncosok, citerások a színpadon
A táncosok, mielőtt a terembe értek volna, megálltak a polgármesteri hivatal előtt, ahol Ioan Cristian Moldovan polgármestert tánccal köszöntötték. Az önkormányzat támogatta a rendezvényt, a szervezők ezzel a gesztussal fejezték ki köszönetüket.
A színpadon Tóth Sándor, a Hajdina vezetője és Kis István alpolgármester üdvözölte a résztvevőket. Majd a csoportok következtek: a Hajdina néptánc-együttes, amelyet Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda oktat a táncra, nyárádmenti és kutasföldi táncokat mutatott be. Aztán jött a mohácsi Újhold együttes somogyi és szatmári táncokkal, vezetőjük Kiss Gábor, a felfalusi Bíborka néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncot járt, felkészítő Luka Szabolcs. A holtmarosiak saját táncaikkal léptek fel, Nagy Levente vezetésével. A medgyesi Gyöngyvirág küküllőmenti táncokat mutatott be, felkészítő Lukács Levente. A Hajdina kis "hajtásai", a Tatárka és a Pohánka is színpadra lépett, előbbiek a 3-6 évesek, gyermekjátékokat és felcsíki táncokat táncoltak, utóbbiak, a 6-12 évesek csoportja pedig nyárádmenti táncokat. Fellépett még a helyi Transilvania együttes Nelu Mihasan vezetésével. A rendezvény érdekes színfoltja volt a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes, amelyet Gáspár Attila zenetanár tanít muzsikálni.
Szívesen jönnek, ha magyarul lehet énekelni
Gáspár Attila zilahi zenetanár elmondta, régóta tartják a kapcsolatot a marosludasi együttesekkel, sok helyen találkoztak már. – Szívesen elmegyünk mindenhova, ahol magyarul lehet énekelni, citerázni s a szilágysági népdalokat megismertetni. A szilágysági szórvány nem annyira ismert, sem az erdélyi, sem a magyarországi köztudatban nem él annyira, mint a Székelyföld. Pedig gyönyörű népdalaink, népszokásaink, népi hagyományaink vannak. A Szederinda citeraegyüttes hagyományőrző csoportja felvállalta, hogy tolmácsolja ezt a népi kultúrát. Magyarországon sokfelé léptünk fel, eljutottunk Bécsbe is. A Szilágyságban többen citeráznak, de nem olyan színvonalon, hogy azt iskolában tudnák tanítani. Én Dobán 1976 óta foglalkozom citeraoktatással. Emellett Szilágysomlyón, Zilahon, Szilágyperecsenben tanítom a gyerekeket citerázni. A Szilágyságban vannak tömbben élő magyarok, de vannak gyenge szórványtelepülések is. A Tövisháton a legtöbb falu magyar, elöregedett lakossággal. A Kraszna mentén vannak erős magyar települések, Szilágysomlyótól északkeletre ott van Szilágyperecsen, gazdaságilag is erős, életképes közösség, Varsolc, Szilágykraszna, Magyarkecel, Zovány, Ipp, Sarmaság, Szilágylompért, Selymesilosva. Mind olyan települések, amelyeket művelődéstörténeti szempontból érdemes lenne visszahozni a köztudatba – fogalmazott Gáspár Attila.
Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére
A legmesszebbről a mohácsi Újhold néptáncegyüttes érkezett. Kiss Gábor, az együttes vezetője elmondta, hogy a 600 kilométer nincs is annyira messzi. – Félnapos út, és amit kapunk érte, az nagyon fontos számunkra: erdélyi magyar néptánc-együttesekkel léphetünk fel. Szeretünk közösségekkel együtt lenni, a fiatalokat ebben az élményben részesíteni. Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére. A Hajdina a nyáron Mohácson szép műsorral szerepelt. A mo-hácsi néptáncegyüttesben jobban szeretjük az erdélyi táncokat, de Tóth Sándor kérésére "magyarországi anyagot hoztunk", somogyit és szatmárit. Mi mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, székelyföldi táncokat, forgatósokat, legényeseket is táncolunk. Tulajdonképpen ezen nevelkedtünk. Vallom, hogy egy nemzet hite és kultúrája tartja egyben a népet. Ha elveszítjük e kettőt, mindent elveszítünk. Ide csatolnám az elmúlt hónapok válságát, amit Európa megél. Most nyíltan kell erről beszélni, nagyon oda kell figyelni, hogy megmaradjunk. A fiataljaink most kapnak észbe. Nemrégiben Törökországban jártunk, s hallották, hogy a török gyermekek milyen hangerővel, torkukszakadtából éneklik a himnuszt. Ez felrázta a gyermekeinket. Az ő harcuk következik, hogy helyretegyék a dolgokat – fogalmazott a mohácsi tánccsoport vezetője.
Táncház és szeretetlakoma
A Gyöngykoszorú-találkozó táncházzal és szeretetlakomával ért véget, amelyet a líceum éttermében tartottak. A helybeliek délutáni gyérebb részvétele estére népesebb mulatsággá gyarapodott, ahol szülők, nagyszülők együtt szórakoztak. Ezen, sajnos, nem lehettünk ott, de örülhetünk annak, hogy a szórványban mégiscsak van élet, megszólalt az együvé tartozás érzése, ahol több mint háromszáz ember gyűlt össze.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Gyöngykoszorú- találkozó
Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának – hangzott el Kodály Zoltán felismerése, amelyet örökül hagyott az elkövetkező nemzedékeknek. Ennek tudatában kezdték el Maros megyében a Gyöngykoszorú-találkozókat, s ezért dolgoznak ma is, hogy a gyermekek, fiatalok saját kultúrájukban nőjenek fel, amit áthagyományozhatnak az új generációnak. Különösen a szórványban van óriási jelentősége a néphagyományok, népszokások parázson tartásának, mert ha egy nemzedékben kialszik a láng, a szórványmagyarság beolvadása visszafordíthatatlan lesz.
A megmaradásért – fenyő a Petőfi- szobornál
Marosludas olyan szórványtelepülés, ahol a magyarság számaránya húsz százalék alá esett, mégis az egyházak, az iskolák magyar tagozatai életerős közösségeket éltetnek. A Hajdina Hagyományőrző Egyesület a néptánc oktatását vállalta fel, s több generáción át vonta be a gyermekeket és a fiatalokat a magyar népi kultúra ápolásába. Az idei Gyöngykoszorú-találkozót talán nem véletlenül időzítették a magyar szórvány napjára, hiszen szórványban ünnepelni, s érezni a magyar szellemiség együvé tartozását felemelő érzés.
Az ünnepség a Petőfi-szobornál kezdődött, ahová kivonultak a tánccsoportok, a megmaradás jeléül egy tuját ültettek, majd egy-egy szál virágot helyeztek el a szobor talapzatán. Itt Kocsis Csaba, az RMDSZ kerületi elnöke köszöntötte a résztvevőket, elmondta, hogy a rendszerváltás után, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bíztak abban, hogy Erdély-szerte fel lehet éleszteni a szunnyadó népi kultúrát. Ezt a munkát azóta is küzdelmesen végzik. – Biztatni kell minden embert, aki ebben a munkában szerepet vállal. Ne hagyják abba, mert enélkül a XXI. század globalizálódó világában sokkal szegényebbek leszünk, mint elődeink. Magyar néptánc, népdal, magyar nyelv és kultúra nélkül identitásunk elvész. Jövőnket a múltra kell építenünk. Ennek jegyében jött létre és működik a marosludasi Hajdina néptáncegyüttes is, amely évről évre színvonalasabb fellépésekkel örvendeztet meg – mondta a kerületi elnök, aki hozzátette, hogy Andrássytelepen az iskola 13 évvel ezelőtt vette fel a Petőfi Sándor nevet. Sajnos, az oktatás átszervezése miatt a költő nevét viselő iskola már nem iskola, évek óta "lakatot tettek rá".
A részt vevő tánccsoportok a Petőfi- szobornál közösen énekelték el a Távolból című költemény zenés változatát, majd a Maros-hídon át elindultak a művelődési ház felé.
Táncosok, citerások a színpadon
A táncosok, mielőtt a terembe értek volna, megálltak a polgármesteri hivatal előtt, ahol Ioan Cristian Moldovan polgármestert tánccal köszöntötték. Az önkormányzat támogatta a rendezvényt, a szervezők ezzel a gesztussal fejezték ki köszönetüket.
A színpadon Tóth Sándor, a Hajdina vezetője és Kis István alpolgármester üdvözölte a résztvevőket. Majd a csoportok következtek: a Hajdina néptánc-együttes, amelyet Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda oktat a táncra, nyárádmenti és kutasföldi táncokat mutatott be. Aztán jött a mohácsi Újhold együttes somogyi és szatmári táncokkal, vezetőjük Kiss Gábor, a felfalusi Bíborka néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncot járt, felkészítő Luka Szabolcs. A holtmarosiak saját táncaikkal léptek fel, Nagy Levente vezetésével. A medgyesi Gyöngyvirág küküllőmenti táncokat mutatott be, felkészítő Lukács Levente. A Hajdina kis "hajtásai", a Tatárka és a Pohánka is színpadra lépett, előbbiek a 3-6 évesek, gyermekjátékokat és felcsíki táncokat táncoltak, utóbbiak, a 6-12 évesek csoportja pedig nyárádmenti táncokat. Fellépett még a helyi Transilvania együttes Nelu Mihasan vezetésével. A rendezvény érdekes színfoltja volt a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes, amelyet Gáspár Attila zenetanár tanít muzsikálni.
Szívesen jönnek, ha magyarul lehet énekelni
Gáspár Attila zilahi zenetanár elmondta, régóta tartják a kapcsolatot a marosludasi együttesekkel, sok helyen találkoztak már. – Szívesen elmegyünk mindenhova, ahol magyarul lehet énekelni, citerázni s a szilágysági népdalokat megismertetni. A szilágysági szórvány nem annyira ismert, sem az erdélyi, sem a magyarországi köztudatban nem él annyira, mint a Székelyföld. Pedig gyönyörű népdalaink, népszokásaink, népi hagyományaink vannak. A Szederinda citeraegyüttes hagyományőrző csoportja felvállalta, hogy tolmácsolja ezt a népi kultúrát. Magyarországon sokfelé léptünk fel, eljutottunk Bécsbe is. A Szilágyságban többen citeráznak, de nem olyan színvonalon, hogy azt iskolában tudnák tanítani. Én Dobán 1976 óta foglalkozom citeraoktatással. Emellett Szilágysomlyón, Zilahon, Szilágyperecsenben tanítom a gyerekeket citerázni. A Szilágyságban vannak tömbben élő magyarok, de vannak gyenge szórványtelepülések is. A Tövisháton a legtöbb falu magyar, elöregedett lakossággal. A Kraszna mentén vannak erős magyar települések, Szilágysomlyótól északkeletre ott van Szilágyperecsen, gazdaságilag is erős, életképes közösség, Varsolc, Szilágykraszna, Magyarkecel, Zovány, Ipp, Sarmaság, Szilágylompért, Selymesilosva. Mind olyan települések, amelyeket művelődéstörténeti szempontból érdemes lenne visszahozni a köztudatba – fogalmazott Gáspár Attila.
Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére
A legmesszebbről a mohácsi Újhold néptáncegyüttes érkezett. Kiss Gábor, az együttes vezetője elmondta, hogy a 600 kilométer nincs is annyira messzi. – Félnapos út, és amit kapunk érte, az nagyon fontos számunkra: erdélyi magyar néptánc-együttesekkel léphetünk fel. Szeretünk közösségekkel együtt lenni, a fiatalokat ebben az élményben részesíteni. Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére. A Hajdina a nyáron Mohácson szép műsorral szerepelt. A mo-hácsi néptáncegyüttesben jobban szeretjük az erdélyi táncokat, de Tóth Sándor kérésére "magyarországi anyagot hoztunk", somogyit és szatmárit. Mi mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, székelyföldi táncokat, forgatósokat, legényeseket is táncolunk. Tulajdonképpen ezen nevelkedtünk. Vallom, hogy egy nemzet hite és kultúrája tartja egyben a népet. Ha elveszítjük e kettőt, mindent elveszítünk. Ide csatolnám az elmúlt hónapok válságát, amit Európa megél. Most nyíltan kell erről beszélni, nagyon oda kell figyelni, hogy megmaradjunk. A fiataljaink most kapnak észbe. Nemrégiben Törökországban jártunk, s hallották, hogy a török gyermekek milyen hangerővel, torkukszakadtából éneklik a himnuszt. Ez felrázta a gyermekeinket. Az ő harcuk következik, hogy helyretegyék a dolgokat – fogalmazott a mohácsi tánccsoport vezetője.
Táncház és szeretetlakoma
A Gyöngykoszorú-találkozó táncházzal és szeretetlakomával ért véget, amelyet a líceum éttermében tartottak. A helybeliek délutáni gyérebb részvétele estére népesebb mulatsággá gyarapodott, ahol szülők, nagyszülők együtt szórakoztak. Ezen, sajnos, nem lehettünk ott, de örülhetünk annak, hogy a szórványban mégiscsak van élet, megszólalt az együvé tartozás érzése, ahol több mint háromszáz ember gyűlt össze.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 16.
Magyar Szórvány Napja Déván
Az a vágyunk, hogy helytálljunk!
Tartalmas, lélekemelő rendezvénnyel ünnepelte a Magyar Szórvány Napját a Hunyad megyei magyar közösség. A Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában november 14-én Erdély nagyjainak „vigyázó szeme” előtt lépett színpadra számos helyi, értékőrző kisközösség: a Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportja, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance együttese, illetve a Szivárvány Nyugdíjasklub kórusa. – Úgy igyekeztünk összeállítani a műsort, hogy az tükrözze a szórványbeli helytállást Bethlen Gábor fejedelemtől napjainkig – fogalmazott Lengyel Izabella tanítónő, aki ezúttal is szívvel-lélekkel vállalt részt az ünnepség megszervezésében. Az általa említett gondolat jegyében a műsorban helyet kapott a Szól a kakas már17. századi erdélyi népdal, mely bár a haszid zsidók szent dalává vált, Móricz Zsigmondnak köszönhetően Báthory és Bethlen Gábor kedvenc nótájaként emlegeti a fáma. És helyet kapott a műsorban a régi magyar népdalra épülő Felszállott a páva Kodály kórusmű is, illetve a Tebenned bíztunk protestáns zsoltár. Valamennyi művet a dévai Szivárvány kórus adta elő, Lengyel Izabella karvezető irányításával. Bethlen korát idézve lépett színpadra a dévai Renaissance együttes is, a 17. századi fejedelmi udvarban ismert olasz, spanyol és magyar táncokkal.
Bár Dsida Jenő 400 évvel később írta meg az Erdélyi gyermek imáját, üzenete Bethlen korában és azóta is folyamatosan aktuálisnak tekinthető. Csatlós Eszter téglásbeli kisdiák szelíd, gyermeki hangon tolmácsolta a fohász sorait, Isten áldását kérve Erdély földjére.
Bethlen Gábor nagysága többek közt a másság elfogadásában, a folyamatos nyitásban rejlett. Ezt a szellemiséget is igyekszik továbbörökíteni a Hunyad megyei magyar közösség, megtapasztalva azt, hogy a nyitás toleranciához, elfogadáshoz vezet. – Az elmúlt években számtalanszor tapasztalhattuk, hogy elfogadják másságunkat, megbecsüléssel fordulnak felénk, köztéri rendezvényeinken, ahol megmutattuk magunkat, értékeinket, sokszor a népi tánc egyetemes nyelvén – fogalmazott Csatlós Zsófia, a szórványnapi rendezvény lelkes szervezője, színpadra híva a csernakeresztúri néptáncegyüttest, amely az elmúlt két évtizedben számtalanszor kapott vastapsot a román ajkú közönségtől is.
Az Erdély aranykorát követő századokban nem egyszer fordult elő, hogy Be kellett hordanunk, hajtanunk mindent, Noé bárkájába menekíteni kultúránkat, anyanyelvünket. Kányádi Sándor gyönyörű sorait Stelczner Britta és Pap Evelyn téglásbeli diákok tolmácsolták. Majd az élni akarás jeleként léptek színpadra Ciceri Attila vezetésével a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának fiataljai, és a Téglás harmadikosai, akik vidám Márton-napi gyermekjátékkal bontottak reménységet a szívekben. – Erdély ma is a csodák földje, ahol mindig vannak álmodók, akik maradandót akarnak építeni – fogalmazott Csatlós Erzsébet szóra kérve Winkler Gyula EP-képviselőt. A felszólaló örömmel nyugtázta, hogy a négy évvel ezelőtt első ízben Déván megrendezett Magyar Szórvány Napjáról ma már Kárpát–medence-szerte megemlékeznek, és idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. – Nem csupán ünnep, illetve történelmi nagyjaink előtti főhajtási alkalom ez a nap, hanem lehetőség arra, hogy a szórványban élő közösségek felé irányítsuk a figyelmet és közös erővel dolgozzunk ki olyan cselekvési terveket, melyek megmaradásunkat szolgálják, és melyek az elmúlt négy év során már eredményeket hoztak. Idén Temesváron november 15-én kiértékeljük és új alapokra helyezzük ezeket – fogalmazott az EP képviselő.
A rendezvényt a Téglás Gábor Elméleti Líceum kórusának előadása zárta. A még friss és ropogós iskolahimnusz felcsendülése előtt azonban Gáspár-Barra Áron középiskolás diák Reményik Sándor Eredj ha tudsz c. versét tolmácsolva biztatott itthonmaradásra, kitartásra, küzdelemre. Majd felcsendült a diákok körében egyre népszerűbbé váló Téglás-himnusz: Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Az a vágyunk, hogy helytálljunk!
Tartalmas, lélekemelő rendezvénnyel ünnepelte a Magyar Szórvány Napját a Hunyad megyei magyar közösség. A Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában november 14-én Erdély nagyjainak „vigyázó szeme” előtt lépett színpadra számos helyi, értékőrző kisközösség: a Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportja, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance együttese, illetve a Szivárvány Nyugdíjasklub kórusa. – Úgy igyekeztünk összeállítani a műsort, hogy az tükrözze a szórványbeli helytállást Bethlen Gábor fejedelemtől napjainkig – fogalmazott Lengyel Izabella tanítónő, aki ezúttal is szívvel-lélekkel vállalt részt az ünnepség megszervezésében. Az általa említett gondolat jegyében a műsorban helyet kapott a Szól a kakas már17. századi erdélyi népdal, mely bár a haszid zsidók szent dalává vált, Móricz Zsigmondnak köszönhetően Báthory és Bethlen Gábor kedvenc nótájaként emlegeti a fáma. És helyet kapott a műsorban a régi magyar népdalra épülő Felszállott a páva Kodály kórusmű is, illetve a Tebenned bíztunk protestáns zsoltár. Valamennyi művet a dévai Szivárvány kórus adta elő, Lengyel Izabella karvezető irányításával. Bethlen korát idézve lépett színpadra a dévai Renaissance együttes is, a 17. századi fejedelmi udvarban ismert olasz, spanyol és magyar táncokkal.
Bár Dsida Jenő 400 évvel később írta meg az Erdélyi gyermek imáját, üzenete Bethlen korában és azóta is folyamatosan aktuálisnak tekinthető. Csatlós Eszter téglásbeli kisdiák szelíd, gyermeki hangon tolmácsolta a fohász sorait, Isten áldását kérve Erdély földjére.
Bethlen Gábor nagysága többek közt a másság elfogadásában, a folyamatos nyitásban rejlett. Ezt a szellemiséget is igyekszik továbbörökíteni a Hunyad megyei magyar közösség, megtapasztalva azt, hogy a nyitás toleranciához, elfogadáshoz vezet. – Az elmúlt években számtalanszor tapasztalhattuk, hogy elfogadják másságunkat, megbecsüléssel fordulnak felénk, köztéri rendezvényeinken, ahol megmutattuk magunkat, értékeinket, sokszor a népi tánc egyetemes nyelvén – fogalmazott Csatlós Zsófia, a szórványnapi rendezvény lelkes szervezője, színpadra híva a csernakeresztúri néptáncegyüttest, amely az elmúlt két évtizedben számtalanszor kapott vastapsot a román ajkú közönségtől is.
Az Erdély aranykorát követő századokban nem egyszer fordult elő, hogy Be kellett hordanunk, hajtanunk mindent, Noé bárkájába menekíteni kultúránkat, anyanyelvünket. Kányádi Sándor gyönyörű sorait Stelczner Britta és Pap Evelyn téglásbeli diákok tolmácsolták. Majd az élni akarás jeleként léptek színpadra Ciceri Attila vezetésével a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának fiataljai, és a Téglás harmadikosai, akik vidám Márton-napi gyermekjátékkal bontottak reménységet a szívekben. – Erdély ma is a csodák földje, ahol mindig vannak álmodók, akik maradandót akarnak építeni – fogalmazott Csatlós Erzsébet szóra kérve Winkler Gyula EP-képviselőt. A felszólaló örömmel nyugtázta, hogy a négy évvel ezelőtt első ízben Déván megrendezett Magyar Szórvány Napjáról ma már Kárpát–medence-szerte megemlékeznek, és idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. – Nem csupán ünnep, illetve történelmi nagyjaink előtti főhajtási alkalom ez a nap, hanem lehetőség arra, hogy a szórványban élő közösségek felé irányítsuk a figyelmet és közös erővel dolgozzunk ki olyan cselekvési terveket, melyek megmaradásunkat szolgálják, és melyek az elmúlt négy év során már eredményeket hoztak. Idén Temesváron november 15-én kiértékeljük és új alapokra helyezzük ezeket – fogalmazott az EP képviselő.
A rendezvényt a Téglás Gábor Elméleti Líceum kórusának előadása zárta. A még friss és ropogós iskolahimnusz felcsendülése előtt azonban Gáspár-Barra Áron középiskolás diák Reményik Sándor Eredj ha tudsz c. versét tolmácsolva biztatott itthonmaradásra, kitartásra, küzdelemre. Majd felcsendült a diákok körében egyre népszerűbbé váló Téglás-himnusz: Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 17.
Gyerekkoncerttel ünnepelt a dalosszövetség
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) idei közgyűlését Oláh József református lelkipásztor áhítata nyitotta meg, majd Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a tanintézet dísztermében gyűlésező RMD-tagokat. Széman Péter EMKE-elnöke az RMD aktív jellegét emelte ki. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője pedig azt hangoztatta: a folyóirat nyitott az RMD-vel való együttműködésre, cikkeket, kottaanyagot közölnének, esetleg mellékletben foglalkoznának a Dalosszövetséggel.
Az RMD elnöke, Tóth-Guttman Emese a gyermek- és ifjúsági énekkarok tevékenységének ismertetésével kezdte beszámolóját: – A tanügyminisztérium által az elmúlt tanévben megrendezett kórusversenyen első díjat nyert a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum énekkara, és második díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium kórusa, a S. Toduţă Zenei Főgimnázium Kállay-Miklós Tünde aligazgató által vezetett énekkara pedig más kategóriában ugyan, de különdíjban részesült. A Nagy Éva Vera és Czakó Gabriella iskolanővérek által vezetett Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar idén Magyar Örökség Díjban részesült. A Haáz Sándor által dirigált szentegyházi gyermekfilharmónia is több ünnepi hangversenyen lépett fel, így a tizedik alkalommal megszervezett Szebeni Ars Hungaricán is. Kolozsváron szervezték meg a magyar egyetemisták kórustalálkozóját, és az Éneklő ifjúság Kodály Zoltán szellemében hangversenyt is. Ezen kívül kórustalálkozókra és népdalversenyekre került sor Erdély különböző településein. Több erdélyi kórus fennállásának kerek évfordulóját ünnepelte.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) idei közgyűlését Oláh József református lelkipásztor áhítata nyitotta meg, majd Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a tanintézet dísztermében gyűlésező RMD-tagokat. Széman Péter EMKE-elnöke az RMD aktív jellegét emelte ki. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője pedig azt hangoztatta: a folyóirat nyitott az RMD-vel való együttműködésre, cikkeket, kottaanyagot közölnének, esetleg mellékletben foglalkoznának a Dalosszövetséggel.
Az RMD elnöke, Tóth-Guttman Emese a gyermek- és ifjúsági énekkarok tevékenységének ismertetésével kezdte beszámolóját: – A tanügyminisztérium által az elmúlt tanévben megrendezett kórusversenyen első díjat nyert a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum énekkara, és második díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium kórusa, a S. Toduţă Zenei Főgimnázium Kállay-Miklós Tünde aligazgató által vezetett énekkara pedig más kategóriában ugyan, de különdíjban részesült. A Nagy Éva Vera és Czakó Gabriella iskolanővérek által vezetett Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar idén Magyar Örökség Díjban részesült. A Haáz Sándor által dirigált szentegyházi gyermekfilharmónia is több ünnepi hangversenyen lépett fel, így a tizedik alkalommal megszervezett Szebeni Ars Hungaricán is. Kolozsváron szervezték meg a magyar egyetemisták kórustalálkozóját, és az Éneklő ifjúság Kodály Zoltán szellemében hangversenyt is. Ezen kívül kórustalálkozókra és népdalversenyekre került sor Erdély különböző településein. Több erdélyi kórus fennállásának kerek évfordulóját ünnepelte.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 19.
Felvidéktől Felcsíkig (XXVII. Népzene- és néptánctalálkozó)
A holnap kezdődő huszonhetedik találkozón a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, mezőségi, felcsíki és őrkői hagyományőrzők, háromszéki gyermektáncegyüttesek a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes meghívottjai. Lesz könyvbemutató, és megemlékeznek az erdélyi népzene és néptánc két jeles képviselőjéről, a két esztendeje elhunyt györgyfalvi Jaskó István Pittiről, valamint a szeptemberben távozott magyarszováti Maneszes Mártonról.
Az Ifjú Szívek Táncszínház Felvidék egyetlen hivatásos magyar néptáncegyüttese. Pénteken önálló műsorral, a Hégli Dusán rendezte Hontalanítással lépnek színpadra a Háromszék Táncstúdióban, mely produkciót az 1947-ben Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára (április 12.) utalva készítette a társulat. Az előadás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, alapmotívuma a lépéskényszer.
Szombaton népi gyermekjátékokat ismertető könyv bemutatása előzi meg az esti gálát. A gála első részében a pozsonyi együttes előadja a Felföldi levelek című táncszínházi produkciót, amely a jelenlegi Szlovákia területén élő nemzetiségek hagyományos tánckultúrájára alapoz, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Petőfi Sándor és Márai Sándor írásainak felhasználásával. Györgyfalva egyik utolsó adatközlő nagykövetére, a népi verselés kiemelkedő alakjára, néptáncosra, mókás kedvű éneklőre, a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozók többszörös fellépőjére, Jaskó István Pittire saját koreográfiával emlékezik a Háromszék Táncegyüttes, Maneszes Márton magyarszováti prímás emlékét pedig Magyarszovátról érkező adatközlők idézik. A szováti zenéről Márton bácsi 2013 nyarán alulírottnak azt mondta: „Hasonlít egy keveset a székihez, a régi magyar négyesekre és még a mostani cigány csárdásokra is. De csak hasonlítanak. De hogy pontosan mi a sajátossága, ezt csak mi, akik beleszülettünk, tudjuk, azok a zenészek nem tudják, akik felső zeneiskolát végeztek, mert nincs meg hozzá a születési adottságuk.” Megállapítását megerősítik a fellépő magyarszováti adatközlők, akik Maneszes Mártonhoz hasonlóan beleszülettek a mezőségi táncba, muzsikába. A gálaműsor további meghívottjai: felcsíki, csabaújfalusi és nagysármási hagyományőrzők.
Vasárnap délelőtt a gyermekeknek tartanak kézműves-foglalkozásokat, a délutáni gálaműsorban pedig a helyiek mellett fellépnek erdőfülei, gelencei, kézdivásárhelyi, nagybaconi, kézdiszentkereszti gyermekegyüttesek, utána – miként első két este is – táncházban mulathatnak tovább a résztvevők.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A holnap kezdődő huszonhetedik találkozón a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, mezőségi, felcsíki és őrkői hagyományőrzők, háromszéki gyermektáncegyüttesek a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes meghívottjai. Lesz könyvbemutató, és megemlékeznek az erdélyi népzene és néptánc két jeles képviselőjéről, a két esztendeje elhunyt györgyfalvi Jaskó István Pittiről, valamint a szeptemberben távozott magyarszováti Maneszes Mártonról.
Az Ifjú Szívek Táncszínház Felvidék egyetlen hivatásos magyar néptáncegyüttese. Pénteken önálló műsorral, a Hégli Dusán rendezte Hontalanítással lépnek színpadra a Háromszék Táncstúdióban, mely produkciót az 1947-ben Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára (április 12.) utalva készítette a társulat. Az előadás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, alapmotívuma a lépéskényszer.
Szombaton népi gyermekjátékokat ismertető könyv bemutatása előzi meg az esti gálát. A gála első részében a pozsonyi együttes előadja a Felföldi levelek című táncszínházi produkciót, amely a jelenlegi Szlovákia területén élő nemzetiségek hagyományos tánckultúrájára alapoz, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Petőfi Sándor és Márai Sándor írásainak felhasználásával. Györgyfalva egyik utolsó adatközlő nagykövetére, a népi verselés kiemelkedő alakjára, néptáncosra, mókás kedvű éneklőre, a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozók többszörös fellépőjére, Jaskó István Pittire saját koreográfiával emlékezik a Háromszék Táncegyüttes, Maneszes Márton magyarszováti prímás emlékét pedig Magyarszovátról érkező adatközlők idézik. A szováti zenéről Márton bácsi 2013 nyarán alulírottnak azt mondta: „Hasonlít egy keveset a székihez, a régi magyar négyesekre és még a mostani cigány csárdásokra is. De csak hasonlítanak. De hogy pontosan mi a sajátossága, ezt csak mi, akik beleszülettünk, tudjuk, azok a zenészek nem tudják, akik felső zeneiskolát végeztek, mert nincs meg hozzá a születési adottságuk.” Megállapítását megerősítik a fellépő magyarszováti adatközlők, akik Maneszes Mártonhoz hasonlóan beleszülettek a mezőségi táncba, muzsikába. A gálaműsor további meghívottjai: felcsíki, csabaújfalusi és nagysármási hagyományőrzők.
Vasárnap délelőtt a gyermekeknek tartanak kézműves-foglalkozásokat, a délutáni gálaműsorban pedig a helyiek mellett fellépnek erdőfülei, gelencei, kézdivásárhelyi, nagybaconi, kézdiszentkereszti gyermekegyüttesek, utána – miként első két este is – táncházban mulathatnak tovább a résztvevők.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 23.
Kincsek, amelyek ékesítenek
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 26.
Vissza a templomba!
Bizony mondom, ha tehetném, és énekkarban énekelhetnék, csakis valamelyik kamarakórust választanám. Persze itt, Sepsiszentgyörgyön. Mert hát egyik kedves pécsi barátom, aki immár negyedszázada legalább kétévente megfordul Háromszéken és városunkban a Pécsi-Komlói Pedagógus Kamarakórus igen lelkes tagjaként, a minap éppen azt boncolgatta, hogy Sepsiszentgyörgy kétségtelenül a kamarazene fellegvára lett, már ami a közös éneklést illeti. És nem az udvariasság fogalmaztatta meg vele ezt a kinyilatkoztatást, hanem főleg az, amit esetről esetre észlel: nem csupán számbelileg gyarapodott itt a kis létszámú éneklő csapatok száma, de színvonalban is igen nagy a növekedés.
A legutóbbi seregszemlén is a tíz fellépő együttesből négy sepsiszentgyörgyi volt, s a Vox Humana hiányzott! A Krisztus király templom rendkívül előnyös helyszínnek bizonyult most is, hangzásbeli, akusztikai feltételei megfelelnek a legigényesebb elvárásoknak is. Ezért is jó ötlet rendre visszavinni ezeket a hangzásban igen kényes és igényes zenei műfajokat a templomba, ahol egyébként sok száz zenerajongó tapsolhat önfeledten a kiváló teljesítményeknek. A csoda is megtörtént, s bár a rendezvényre korábban került sor, érdemes utólag is említést tenni, hogy ezen a találkozón immár nem csupán a megjelent több mint kétszázötven kórustag örvendezett egymás bemutatkozásának, hanem rajtuk kívül ott örülhetett a nagyszerű művészi élménynek még legalább háromszáz kíváncsi. Olyan időpontban, amikor a Tamási Áron Színházban egy másik rangos zenei esemény zajlott.
A megjelent tíz kórus – innen a szemerjai református, a Kriza János unitárius, a Pro Musica, a Krisztus király templom Laudate kórusa és kamarazenekara, Udvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Brassóból, Csíkszeredából, Kovásznáról, Komlóról egy-egy – tényleg gyöngyszemeket válogatott, s ami különösen felemelő volt, az előadott művek nagyobb része magyar nyelven hangzott el, magyar szerzőktől. Sokszor megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a magyar zenei kultúra a világ élenjárója, a magyar alkotók művei jelen vannak nap mint nap a nagy zenei rendezvényeken. Jól emlékszünk még: nem is olyan rég a bukaresti Madrigál-kórus az irántunk való tiszteletük jeléül a Szent György-napokon magyarul énekelte el Kodály Esti dal című zenekölteményét!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Bizony mondom, ha tehetném, és énekkarban énekelhetnék, csakis valamelyik kamarakórust választanám. Persze itt, Sepsiszentgyörgyön. Mert hát egyik kedves pécsi barátom, aki immár negyedszázada legalább kétévente megfordul Háromszéken és városunkban a Pécsi-Komlói Pedagógus Kamarakórus igen lelkes tagjaként, a minap éppen azt boncolgatta, hogy Sepsiszentgyörgy kétségtelenül a kamarazene fellegvára lett, már ami a közös éneklést illeti. És nem az udvariasság fogalmaztatta meg vele ezt a kinyilatkoztatást, hanem főleg az, amit esetről esetre észlel: nem csupán számbelileg gyarapodott itt a kis létszámú éneklő csapatok száma, de színvonalban is igen nagy a növekedés.
A legutóbbi seregszemlén is a tíz fellépő együttesből négy sepsiszentgyörgyi volt, s a Vox Humana hiányzott! A Krisztus király templom rendkívül előnyös helyszínnek bizonyult most is, hangzásbeli, akusztikai feltételei megfelelnek a legigényesebb elvárásoknak is. Ezért is jó ötlet rendre visszavinni ezeket a hangzásban igen kényes és igényes zenei műfajokat a templomba, ahol egyébként sok száz zenerajongó tapsolhat önfeledten a kiváló teljesítményeknek. A csoda is megtörtént, s bár a rendezvényre korábban került sor, érdemes utólag is említést tenni, hogy ezen a találkozón immár nem csupán a megjelent több mint kétszázötven kórustag örvendezett egymás bemutatkozásának, hanem rajtuk kívül ott örülhetett a nagyszerű művészi élménynek még legalább háromszáz kíváncsi. Olyan időpontban, amikor a Tamási Áron Színházban egy másik rangos zenei esemény zajlott.
A megjelent tíz kórus – innen a szemerjai református, a Kriza János unitárius, a Pro Musica, a Krisztus király templom Laudate kórusa és kamarazenekara, Udvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Brassóból, Csíkszeredából, Kovásznáról, Komlóról egy-egy – tényleg gyöngyszemeket válogatott, s ami különösen felemelő volt, az előadott művek nagyobb része magyar nyelven hangzott el, magyar szerzőktől. Sokszor megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a magyar zenei kultúra a világ élenjárója, a magyar alkotók művei jelen vannak nap mint nap a nagy zenei rendezvényeken. Jól emlékszünk még: nem is olyan rég a bukaresti Madrigál-kórus az irántunk való tiszteletük jeléül a Szent György-napokon magyarul énekelte el Kodály Esti dal című zenekölteményét!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 3.
Rendkívüli Kaláka- és Fonó-koncert Aradon
Együtt segítsük a hátrányos sorsú magyar gyermekeket!
Összefogással nagyszabású jótékonysági napot szervez az Aradi Kamaraszínház, több aradi magyar civilszervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők, a közelgő karácsonyi ünnepek előtt, a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes erdélyi szórványvárosokban tartandó turnéját a MOL Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nemzetiségű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. A koncert helyszíne az Aradi Kamaraszínház (a Bábszínház épületében), időpont 18 óra. A terem befogadó képessége miatt a létszám 200 főre korlátozott, a helyek elfoglalása érkezési sorrendben történik.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenekar fellépésével folytatódik a jótékonysági est.
Az Agócs Gergely vezette eMeRTon és Kodály Emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik. Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat „Az év szenzációja” díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekinthetik meg 20 órai kezdettel.
Legyünk együtt azért, hogy segíthessünk!
Szervezők: Aradi Kamaraszínház, Aradi Táncház Egyesület, Tulipán Könyvesbolt és Borozó, SiS Solutions, Csiky Gergely Főgimnázium.
Nyugati Jelen (Arad)
Együtt segítsük a hátrányos sorsú magyar gyermekeket!
Összefogással nagyszabású jótékonysági napot szervez az Aradi Kamaraszínház, több aradi magyar civilszervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők, a közelgő karácsonyi ünnepek előtt, a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes erdélyi szórványvárosokban tartandó turnéját a MOL Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nemzetiségű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. A koncert helyszíne az Aradi Kamaraszínház (a Bábszínház épületében), időpont 18 óra. A terem befogadó képessége miatt a létszám 200 főre korlátozott, a helyek elfoglalása érkezési sorrendben történik.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenekar fellépésével folytatódik a jótékonysági est.
Az Agócs Gergely vezette eMeRTon és Kodály Emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik. Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat „Az év szenzációja” díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekinthetik meg 20 órai kezdettel.
Legyünk együtt azért, hogy segíthessünk!
Szervezők: Aradi Kamaraszínház, Aradi Táncház Egyesület, Tulipán Könyvesbolt és Borozó, SiS Solutions, Csiky Gergely Főgimnázium.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 4.
Házról házra járó betlehem a szórványban a Kaláka együttessel
Adventi koncertsorozaton lép fel a Kaláka együttes a bánsági és erdélyi magyar szórványvidéken december 7. és 11. között. A Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című előadás turnéja, amelyet a Haáz Rezső Alapítvány szervez, Aradon, Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Élesden várja a közönséget.
Becze Gábor, Gryllus Dániel, Major Gábor és Radványi Balázs december 7-én az Aradi Kamaraszínházban, 8-án Temesváron a Milleniumi templomban, 9-én Nagyszebenben a Filharmónia Thália termében, 10-én Brassóban a Reménység Házában és 11-én Élesden a református templomban lép fel.
Az aradi koncert nagyszabású jótékonysági nap része, amelyet az Aradi Kamaraszínház, több helyi magyar civil szervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium összefogásaként szerveznek. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők a közelgő karácsonyi ünnepek előtt a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes turnéját a Mol Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA, Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nyelvű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. 1987-ben jelent meg ez a lemez, azóta járnak a Kaláka-betlehemesek adventkor „házról házra”, templomról templomra, iskoláról iskolára, színházról színházra.
Minden évben néhány napot Magyarország határain túli magyarlakta vidéken töltenek, így az eddigi 600 karácsonyi előadás harmadát Erdélyben, a Partiumban, Kárpátalján, a Vajdaságban, a Felvidéken, Burgenlandban, Szlovéniában, a horvátországi Baranyában és Csángóföldön tartották, de énekelték karácsonyi koncertjüket Bécsben, Bukarestben, Szarajevóban és Zágrábban is.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenakar fellépésével folytatódik a jótékonysági est Aradon. Az Agócs Gergely vezette eMeRT-on és Kodály-emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik.
Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat Az év szenzációja díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekintheti meg a közönség 20 órai kezdettel.
Krónika (Kolozsvár)
Adventi koncertsorozaton lép fel a Kaláka együttes a bánsági és erdélyi magyar szórványvidéken december 7. és 11. között. A Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című előadás turnéja, amelyet a Haáz Rezső Alapítvány szervez, Aradon, Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Élesden várja a közönséget.
Becze Gábor, Gryllus Dániel, Major Gábor és Radványi Balázs december 7-én az Aradi Kamaraszínházban, 8-án Temesváron a Milleniumi templomban, 9-én Nagyszebenben a Filharmónia Thália termében, 10-én Brassóban a Reménység Házában és 11-én Élesden a református templomban lép fel.
Az aradi koncert nagyszabású jótékonysági nap része, amelyet az Aradi Kamaraszínház, több helyi magyar civil szervezet, cég és a Csiky Gergely Főgimnázium összefogásaként szerveznek. December 7-én az aradi közönséget két eseményre várják a szervezők, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című estjére és a Fonó Zenekar táncházzal egybekötött koncertjére. Az adományként összegyűlt teljes bevételt a szervezők a közelgő karácsonyi ünnepek előtt a Katalin Egyesület segítségével juttatják el az Arad megyei magyar nagycsaládokhoz.
A Kaláka együttes turnéját a Mol Románia, az OTP, a Communitas Alapítvány és az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatja, míg a Fonó Zenekar az NKA, Cseh Tamás Program támogatásával jut el többek között Aradra is.
Mikor a betlehemesek karácsonykor házról házra járnak, üdvözlő versük végén ezt kérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? A Kaláka együttes karácsonyi hangversenyének kerete ez a betlehemes játék. A műsorban elhangzanak magyar és más nyelvű karácsonyi népdalok, régi egyházi énekek, karácsonyi versekre írott Kaláka-dalok. 1987-ben jelent meg ez a lemez, azóta járnak a Kaláka-betlehemesek adventkor „házról házra”, templomról templomra, iskoláról iskolára, színházról színházra.
Minden évben néhány napot Magyarország határain túli magyarlakta vidéken töltenek, így az eddigi 600 karácsonyi előadás harmadát Erdélyben, a Partiumban, Kárpátalján, a Vajdaságban, a Felvidéken, Burgenlandban, Szlovéniában, a horvátországi Baranyában és Csángóföldön tartották, de énekelték karácsonyi koncertjüket Bécsben, Bukarestben, Szarajevóban és Zágrábban is.
A Kaláka koncertjét követően a Fonó Zenakar fellépésével folytatódik a jótékonysági est Aradon. Az Agócs Gergely vezette eMeRT-on és Kodály-emlékdíjas Fonó Zenekar tagjai Magyarország különféle régióiból, a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeiről származó muzsikusok, akik a népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik.
Zenéjük fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-medence más népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve a hiteles tolmácsolásra törekvő feldolgozások alkotják. A zenekar több mint másfél évtizedes fennállása alatt többek között Párizs, Nürnberg, Bécs, Róma, Varsó és Utrecht koncerttermeiben is fellépett. Mixtura Cultivalis című lemezüket a Le Monde de la Musique folyóirat Az év szenzációja díjjal tüntette ki. A Fonó Zenekar koncertjét a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tekintheti meg a közönség 20 órai kezdettel.
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 5.
Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 11.
„Otthonról jöttek... és hazaérkeztek”
A Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkarának adventi hangversenye
Habár ismét több zenei esemény zajlott múlt szombaton Kolozsváron, számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a kórusmuzsikát választom, ugyanis a kodályi szellemben én is vallom: „Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termő talaja.”
Választásomban az is sarkallt, hogy a köztudottan komolyzenét kedvelő Balázs Attila lelkésznek sikerült megszerveznie a Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkarával ezt a nagyszabású adventi találkozót, és az európai kórusok egyik magyar legjobbjával élő hangversenyen találkozni, nem mindennapi alkalom. A harminc éves jubileumát ünneplő énekkar élén álló Bartók-Pásztory díjas Antal Mátyás karigazgató pedig, sajnálatunkra, nyugdíjba készül, így ki tudja, sikerül-e még valaha az együttest ebben a felállásban hallanom? Döntésemben az is vezérelt, hogy az evangélikus templomban megtartott kóruskoncerttől, az adventi öröm-hangulat kiteljesedését reméltem. Reményem teljes mértékben valóra vált, hisz a zenetörténet „nagyjainak” szebbnél szebb, jórészt vallásos énekkari műveinek angyali tisztasággal megszólaltatott, szívet melengető, millió színben tündöklő harmóniái a kívánt adventi befelefordulást, a katarzis élményét eredményezték.
A műsor első számaként Liszt Ferenc (1811–1886) Inno a Maria Vergine (Himnusz Szűz Máriához) című vegyeskari műve hangzott el, Balázs Ágnes orgonakíséretével. A himnusz magasztosságát az orgonaszóval kísért énekkar telt, tömör, homogén hangzásvilága, a hittől és erőtől sugárzó homofon, és a polifon részek áhítatos dialógusai éltették.
Szabadság (Kolozsvár)
A Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkarának adventi hangversenye
Habár ismét több zenei esemény zajlott múlt szombaton Kolozsváron, számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a kórusmuzsikát választom, ugyanis a kodályi szellemben én is vallom: „Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termő talaja.”
Választásomban az is sarkallt, hogy a köztudottan komolyzenét kedvelő Balázs Attila lelkésznek sikerült megszerveznie a Magyar Nemzeti Filharmonikusok Énekkarával ezt a nagyszabású adventi találkozót, és az európai kórusok egyik magyar legjobbjával élő hangversenyen találkozni, nem mindennapi alkalom. A harminc éves jubileumát ünneplő énekkar élén álló Bartók-Pásztory díjas Antal Mátyás karigazgató pedig, sajnálatunkra, nyugdíjba készül, így ki tudja, sikerül-e még valaha az együttest ebben a felállásban hallanom? Döntésemben az is vezérelt, hogy az evangélikus templomban megtartott kóruskoncerttől, az adventi öröm-hangulat kiteljesedését reméltem. Reményem teljes mértékben valóra vált, hisz a zenetörténet „nagyjainak” szebbnél szebb, jórészt vallásos énekkari műveinek angyali tisztasággal megszólaltatott, szívet melengető, millió színben tündöklő harmóniái a kívánt adventi befelefordulást, a katarzis élményét eredményezték.
A műsor első számaként Liszt Ferenc (1811–1886) Inno a Maria Vergine (Himnusz Szűz Máriához) című vegyeskari műve hangzott el, Balázs Ágnes orgonakíséretével. A himnusz magasztosságát az orgonaszóval kísért énekkar telt, tömör, homogén hangzásvilága, a hittől és erőtől sugárzó homofon, és a polifon részek áhítatos dialógusai éltették.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 14.
„Egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási a szerepe”
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 23.
Nagyszabású produkcióra készül a Tompa Miklós Társulat
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)