Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez.
Fórizs Zoltán főszervező, a Nemzeti Kreatív Intézet igazgatója az MTI-nek elmondta: 1028 iskola csatlakozott a felhíváshoz, így az interneten keresztül több tízezren szavaltak közösen.
A szavalatot Jordán Tamás színész, színházigazgató vezényelte, a szarvasi Cervinus Teátrumban 440 gyerek zengte a verseket. Az általános iskolások a Himnusz első versszakát és a Nemzeti dalt mondták el. Idén a legkisebbek, az óvodások is csatlakoztak a rendezvényhez, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét adták elő.
A nemzeti szavalás után mások mellett Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős helyettes államtitkára átadta a díjakat a tavalyi rendezvényhez csatlakozó, s a versmondásról készült videókat a YouTube portálra feltöltő iskoláknak.
A legnézettebb felvétel 2015-ben az egri Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnáziumé volt, az ő videójukat 1900-an tekintették meg. A legnézettebb határon túli szavalatot a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium töltötte fel (1300 megtekintés).
Kreatív alkotás díjat kapott a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakképző Iskola, a Balatonfenyvesi Fekete István Általános Iskola és a kézdivásárhelyi Apor Péter Szaklíceum. Kreatív alkotások különdíjban részesültek a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola, valamint a pécsi Jurisics Utcai Általános Iskola diákjai.
A támogatók felajánlásai révén az iskolák könyvcsomagokat, táblagépeket, digitális kamerákat és digitális filmvágó programokat kaptak, egy felajánlás révén pedig a nyertes osztálykirándulás keretében részt vehet a Samsung üzemében egy gyárlátogatáson. A programhoz az interneten keresztül csatlakozó iskolák szavalataikat idén is feltölthetik a portálra, a videókra január 23-tól lehet szavazni – hívta fel a figyelmet Fórizs Zoltán.
Az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot 2014. január 22-én indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányítása mellett. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A kezdeményezés ezen túl azt is célozza, hogy egyre több iskola építse ki saját iskolai márkacsatornáját, amelyet a diákok rendszeresen különböző művészeti témák feldolgozására, saját kreatív filmtartalmak létrehozására használnak.
MTI. Székelyhon.ro

Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)
Beszélgetés  Olosz Katalin  folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt?
– A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot.
Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. 
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon.
– Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok  túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. 
– Sikerült azonosítania a gyűjtőt?
– Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.  – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást.
– Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia.
– Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg?
– Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára  a Kriza-társaság. 
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. 
– Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását.  A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat.  – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. 
– Min dolgozik jelenleg?
– Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.
Székely  Ferenc
 Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csokorra való Őszirózsa
Népdalvetélkedő Szilágysomlyón
Ha népdalról, népdaléneklésről szólunk, szinte azonnal Kodály szavai jutnak eszünkbe: „mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje”, ám egyre nagyobb jelentőséget kap Kallós Zoltán intelme is: addig vagyunk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.
Mindkét gondolat jelen volt a múlthét végén tartott Őszirózsa népdalvetélkedőn Szilágysomlyón. A Báthory István Alapítvány Játékkuckó csoportja a Báthory-iskolával közösen tizenhetedik alaklommal hirdette meg a versenyt, hetedik alkalommal Őszirózsa néven. Azóta gyűjtjük csokorba az egyre szebb, egyre szélesebb körből származó dalokat éneklő gyermekeket.
SZÉMAN RÓZSA. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar gyermekkórusa lesz Kolozsvárnak
A Kolozsvári Magyar Opera meghallgatást tart jó zenei hallással és tiszta hanggal rendelkező 8-13 éves gyermekek számára városunk magyar gyermekkórusa létrehozásának céljából – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből.
„Kötelességünknek érezzük egy magyar gyermekkórus létrehozását, amely nemcsak az operáé, hanem az egész városé, mindannyiunké” – nyilatkozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. – Kolozsvár méltán megérdemli, hogy minőségi gyermekkórussal büszkélkedjen. A világon nincs még olyan nép, nemzet vagy közösség, amely a magyarhoz hasonlóan gazdag gyermekkórus-irodalommal rendelkezne, kezdve Kodály Zoltán és Bartók Béla egynemű és gyerekkarra írt műveitől, Bárdos Lajoson és Jagamas Jánoson át egészen Vermesy Péter Pimpimpáréjáig. Fontosnak tartjuk, hogy ezeket a műveket megszólaltassuk, ha pedig minden a terv szerint halad, Erdély-szerte és távolabbi helyszíneken is szeretnénk megmutatni az elkészült produkciókat – hangsúlyozta az igazgató. Szabadság (Kolozsvár)

A magyar zenei anyanyelvről Almási Istvánnal
Életút és pálya szoros összefonódását ígérte a Györkös-ház februári ZeneSzó rendezvényén a kivetítőn olvasható cím: A magyar zenei anyanyelv. A meghívott Almási István népzenetudós volt, aki már az elején elmondta a rendezvény népes közönségének, szívesebben beszél arról, ami egész életét betöltötte, semmint saját életéről.
Horváth Zoltán moderátortól megtudhattuk: Almási István, a kolozsvári Folklórintézet nyugalmazott kutatója, élete során több mint 5000 dallamot jegyzett le; népzenetudósi tevékenységét az állami és civil szervezetektől kapott díjak is elismerték.
– A magyar zenei anyanyelv fogalmát, amely egyaránt magába foglalja a paraszti és a városi népzenét, Bartók Béla vezette be a köztudatba. Bartók és Kodály szerint a parasztzene ösztönszerű alkotás, ami sokszor éri el a tökéletességet. Jóval később Sárosi Bálint Magyarországon élő népzenekutató kiszélesítette ezt a fogalmat, és a zenei anyanyelvhez tartozónak ítélte meg a népdalokat, a népies műdalokat és az egyházi népénekeket is – magyarázta a népzenetudós a zenei anyanyelv fogalmát tisztázva. Szabadság (Kolozsvár)

A zádokfakürt híradása
Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.
Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.
A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.
A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató,  ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül...
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?”
Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó  Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek.  „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd. 
Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.
Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana  női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.
„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült. 
A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is. 
Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 

Böjte Csaba: veszedelmes a bürokratikus rendszer
Arra kérem, valahogy hassanak oda, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek nem a keveseknek a luxusát, hanem mindenkinek a normális életét szolgálják. A túlburjánzott bürokrácia nemcsak a gyermekvédelmet bénítja meg, hanem az egész társadalmat – hangsúlyozta a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője.
Elmondta, hogy 1998-ban meghívtak minden egyházi vezetőt egy szociális kérdésekről szóló kerekasztal-beszélgetésre, amelyen ő is részt vett, és amelyen az államelnök személyesen számolt be arról, hogy "nagy bajok vannak a szociális szolgáltatások területén". Mint mondta, ő maga komolyan vette a felkérést, szívügyének tekintette az iskolaelhagyás problémáját a gyermekvédelem területén. Azonban azt tapasztalja, hogy a mai helyzet egyáltalán nem jobb az akkorinál: "amennyiben hozzám fordul egy éhes gyermek, paszulylevest kér, a különböző törvények okán nem engedhetem be a konyhámba. Ha kitartó vagyok, elkezdek gondolkodni, hogyan is segíthetek neki. Kell egy ház, ahová befogadhatom, kellenek engedélyek, sok ajtón be kell kopogtatni, fel kell szerelnem, élhetővé kell tennem az otthont. És sorolhatnám: kamerákat kell beszerelnem, félévente a tűzoltóságnak kell ezerötszáz lejt kifizetnem az antenna földelésének költségére. Ha ez mind megvan, akkor sem kínálhatom meg a gyermeket, mert valamelyik európai szabvány szerint változásokat kell eszközölnöm: szükségem lesz egy kifejezetten olyan szakácsnőre, aki »jól« fel van készítve". Hozzátette: ekkor már lehet, a gyermek nem is éhes, de befogadható, ám az is megtörténhet, hogy "elkéstünk, meghalt".
Kijelentette: "Romániában a bürokrácia, a törvények ölnek. Nemcsak elmenekülésre késztetnek rengeteg fiatalt, nemcsak analfabétává tesznek gyermekeket, hanem ölnek is". Nemcsak RMDSZ-probléma ez, jelentette ki, hanem olyan általános probléma, amelyet bárhol, bármikor szívesen elmondana. "Ez mindannyiunk problémája. Úgy tűnik, hogy jelenleg a román gyermekvédelem néhány gyerek aranykorát akarja kialakítani, luxusban tobzódást, és a többiről nem vesz tudomást". Holott rengeteg gyerek van a városaink szélén. Mint mondta, hatalmas problémák vannak, és ez nemcsak etnikai vagy cigánykérdés. "Azt hiszem, hogy ha a kedves szavazótársakhoz elmennének, akkor rengeteg dolgot tudnának elmondani: nem mernek kimenni a falu szélére, nem mernek vetni, nem merik az állataikat kicsapni, mert ellopják, és hasonlók. Ezeket az embereket segíteni kell. Kodály Zoltán mondta, hogy a kultúra egy olyan érték, amit nem lehet végrendeletben örökül hagyni valakinek. Minden ember, minden generáció verejtékes munkával meg kell szerezze. Apám hiába tudott hegedülni, attól én még nem tudok. S lehetett édesanyám templomba járó, ha én ezt a lelkületet nem tudom megélni, akkor az nekem francia, idegen nyelv lesz".
Kijelentette: "Nagyon sokszor feltettem a kérdést, hol csúszott el minden, és beláttam: mindez az utolsó tíz év eredménye. Az utóbbi időben sokkal veszedelmesebbé vált a bürokratikus rendszer. Ez nem etnikai kérdés, ez egy, az össztársadalmat érintő hatalmas probléma". Arra kérte az RMDSZ tisztségviselőit, tegyenek azért, hogy ezentúl olyan törvények szülessenek, amelyek mindenkinek biztosítják a normális élethez való jogot.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Mezőség megmentett magyarjai (Beszélgetés a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutatóval)
Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje.
– Barátja és kollégája, Andrásfalvy Bertalan néprajzos, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere így fogalmazott: Kallós Zoltán vezetett rá arra, hogy meggyőződéssel valljam, a művészet nem szabadidős tevékenység, hanem szükséglet. Sőt, roppant fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer. Gondolta volna, amikor feljegyezte az első népdalokat, rigmusokat? – Gondolhatott ilyesmire egy középiskolás diák? Még a kis magyar világban Kolozsváron fogadtuk a debreceni református kollégium regös cserkészcsapatát, a vendégek hortobágyi dalokat énekeltek, anekdotákat meséltek, aztán arra kértek bennünket, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyerek voltam, rám esett a választás. Én addig a pillanatig azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki ismeri. Kiderült azonban, hogy bizony senki sem hallotta az általam előadott dalokat. A magyartanárom, Nagy Géza meg is bízott azzal, hogy írjam össze, amit otthon, Válaszúton énekelünk. Így kezdődött. 
– A kolozsvári középiskola után rövid ideig Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Hogyan keveredett ilyen messzire szülőhelyétől, Mezőségtől?
– Két oka volt. Az egyik, hogy hatodik osztályban megbuktam latinból, s mivel úgy láttam, hogy soha nem leszek nagy barátja ennek a klasszikus nyelvnek, 1944-ben a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőbe „menekültem” előle. Ha Nagyenyed nem marad Romániánál, valószínű, oda megyek. De Szentgyörggyel sem volt szerencsém, közeledett az orosz front, az 1944–45-ös tanévet már el sem kezdtük. Elindult a menekülés, amely engem is Budapestig sodort, de már ott sem nyitott ki a tanítóképző. – Rövid háromszéki tartózkodása során maradt ideje néprajzi gyűjtésekre?
– Időm lett volna, de legnagyobb megdöbbenésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte senki nem énekelt már eredeti népdalokat, a táncok pedig egyértelműen polgári táncok voltak. Ezért aztán ebből a szempontból a későbbiekben sem vonzott ez a vidék, meghagytam másoknak. Ott volt nekem Mezőség, Kalotaszeg és a csángók.
– Miért éppen a mezőségi, illetve csángó népi kultúrához szegődött?
– Mert rájöttem, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát megelőzően gyakorlatilag említés sem esett erről a világról. A tanulmány elolvasása után mondta Kodály Zoltán Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Lajtha ezt követően kezdte el gyűjtéseit Széken. Moldvával a kolozsvári kollégiumban találkoztam először Domokos Pál Péter révén. A moldvai magyarság című könyvében elsősorban a leírt nyelvjárás, a szöveg szépsége, az érzékletesen ábrázolt életmód ragadott meg. Tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba, de szűk két éven belül megszüntették a lészpedi iskolát, így költöztem délebbre, s éltem közel kilenc éven át Gyimesben.
– Moldvai periódusából eredeztethető viszont élete egyik legfontosabb találkozása a már említett Andrásfalvy Bertalannal, hiszen általa ismerte önt meg a magyarországi szakma. Mit jelentett önnek ez a „hátország”?
– Mindenekelőtt szakmai segítséget, az addigi munkám visszaigazolását. Annak lehetőségét, hogy megismerkedjem Martin Györggyel, a magyar néptánckutatás megteremtőjével, az ő tudása és intézményi háttere rendkívül fontos volt a további gyűjtések irányának bemérésében. Felhívta a figyelmemet például a tánc fontosságára, arra a tényre, hogy a zene nem tanulmányozható a tánc ismerete és alapos vizsgálata nélkül.
– Kortársai, tanítványai legendákat mesélnek az ön gyűjtési tudásáról, egyedi stílusáról. Mit tudott, amit más nem?
– Nem hiszem, hogy bármivel is többet tudtam volna, mint a többiek. Nagy előnyöm volt azonban, hogy mezőségi vagyok, a környéken igen sok embert ismertem. Rendszerint rokonoknál kezdtem a gyűjtést, tőlük kértem és kaptam meg további énekes-táncos emberek nevét is. Tudtam, kitől mit kérhetek, egy-egy ének sok változatát ismertem, így aztán egyrészt rájöttem az újabbra is, másrészt a különbségeket is érzékelni tudtam. Általában megbíztak bennem az emberek. Moldvai tanítóskodásom alatt a házigazdáim olyannyira családtagként kezeltek, hogy a lányaik esküvőjén még zsebkendőt is kaptam, ami csak a legközelebbi rokonoknak jár.
– Ellenszélben, hatósági zaklatások közepette gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelyből aztán megszületett a műfaj talán legvisszhangosabb kiadványa, a Balladák könyve. Mit remélt tőle? – Nem voltak különösebb terveim vele, amikor leadtam a kéziratot a Kriterionnál. Illetve annyi mindenképpen, hogy legalább a gyűjtéseim töredéke váljék közkinccsé. Soha nem lehetek eléggé hálás Domokos Gézának, a kiadó igazgatójának, hogy vállalta a megjelentetés kockázatát. De azzal a Hargita, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződéssel is sokszor volt szerencsém, amelyet a Balladák könyve kiadása kapcsán állított ki és újított meg évente Domokos, hiszen munkaviszonyt igazolt. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.
– Válaszúti múzeumában a népi kultúra tárgyi bizonyítékainak páratlan gyűjteménye látható. Honnan a varrottasok, edények iránti érdeklődése?
– Minden bizonnyal még édesanyámtól örököltem, aki jócskán megelőzte a korát azzal, hogy kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből. Haragudott is érte az apám, hogy minek az a sok kacat. Útjaim során én is megnéztem mindig az abroszt, falvédőt, bokályt, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelt, hiszen ezekből áll össze a népi kultúra teljessége. Magam is sok mindent megtanultam, tanító koromban Magyarvistán egy-egy kiló vajért sok mejjrevaló mintáját rajzoltam meg, varrni pedig egyenesen a legendás Pendzsi nénitől tanultam. – A rendszerváltás után a magyar állam több alkalommal is elismerte életművét. A 2005-ben önnek ítélt Csángó Kultúráért Díjat azonban visszautasította. Miért?
– Azt mondtam Bozóki Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek, hogy a kitüntetések osztogatása helyett inkább készítsenek egy jól átgondolt támogatási rendszert. Persze, semmi foganatja nem volt, hacsak az nem, hogy a visszautasítás eléggé nehézkessé tette a szocialista kormánnyal való viszonyomat. Nemrég azonban, amikor felmerült a Hagyományok Háza megszüntetésének, illetve más intézménybe való besorolásának terve, Orbán Viktorhoz is levelet írtam, arra kérve, gondolják át alaposan a dolgot.
– Családja válaszúti birtokát ma a Kallós Alapítvány gondozza, benne a néprajzi múzeummal. Régóta ápolgatott terv volt, amely csak a megfelelő korra várt?
– A múzeum létesítése gyermekkori álmom volt. Már a kommunista időkben is megpróbálkoztam egyszer, az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal megbeszéltem, hogy erre a célra felújítjuk az üresen álló  kántori lakot. A megyei kultuszinspektor azonban tudomást szerzett róla, s megtiltotta a papnak a velem való közösködést. Pedig az anyag egy részét már ki is hordtam Válaszútra. Ezt követően kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni a néprajzi múzeum emberei, cserepeket, textileket, mindent lajstromba vettek. Meggyújtom őket, de akkor sem adom oda, mondtam nekik. A csángó anyagot elrejtettem a padláson, majd Andrásfalvy tanácsára kijuttattam a pécsi múzeumhoz. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot. Akkor hatalmasnak láttam, de hamar rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elegendő, rengeteg fontos darabot őriznek még a ládák.
– Az ugyancsak az ön nevéhez fűződő szórványkollégium működtetésével immár a jövőt célozza. Milyen holnapot képzel a mezőségi szórványmagyarságnak?
– Amikor visszakaptam a válaszúti házat és birtokot, felajánlottam az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök idősek házát szeretett volna berendezni Válaszúton, én azonban már akkor határozottan elutasítottam a tervet, azt mondtam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Végül magunk indítottuk el 1999-ben a szórványiskolát, meglehetősen drámai körülmények között, mivel az öt beiratkozottból csak három gyermek jelent meg az első tanítási napon. Akkor Balázs-Bécsi Gyöngyi tanítónővel, az alapítvány mai elnökével elindultunk körme alá nézni a dolognak. Az 1989-es fordulat utáni egyházi összeírás alig huszonöt gyermeket „talált” a környéken. Mi viszont kilencvennyolcat. A különbség abból adódott, hogy a lelkészek a keresztelési nyilvántartást vették alapul, márpedig a vegyes házasságokban született gyerekek egy részét vagy ortodoxnak, vagy meg sem keresztelték. A harminc magyar lelket számláló Esztényben például a pap szerint nem volt magyar gyermek. A román óvodában tanító magyar óvó nénitől viszont megtudtuk, hogy a vegyes családokba születőket a közösség románként tartja nyilván. Így bukkant fel az esztényi völgyben kilenc gyermek – a semmiből. Ma százhúszan vannak az első négy osztályban, illetve a mezőgazdasági iskola kilenc-tizedikes osztályában. Sokan közülük nálunk találkoznak először a magyar nyelvvel. Ők a mi gyermekeink, ha őket elveszítjük, a jelenlegi családjaikról és az általuk alapítandó családokról is lemondhatunk.
Kallós Zoltán
Néprajzkutató, népzenegyűjtő, Válaszúton született 1926. március 26-án.  Legfontosabb könyvek: Balladák könyve: élő hazai magyar népballadák (Kriterion Kiadó, 1970; Helikon Kiadó, 1974), Új guzsalyam mellett, éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa... (Kriterion Kiadó, 1973), Tegnap a Gyimesben jártam, Gyimes-völgyi lírai dalok (Martin Györggyel közösen, Budapest, 1989), Ez az utazólevelem: Balladák új könyve kazettával (Akadémiai Kiadó, 1996), Világszárnya: moldvai magyar népmesék (Stúdium, Kolozsvár, 2003), Elindulék este guzsalyasba… – moldvai magyar népköltészet (Stúdium, Kolozsvár, 2004). Legfontosabb díjak, elismerések: Magyar Művészetért Díj (1993), Kossuth-díj (1996), Julianus-díj (1996), Martin György-díj (1997), Magyar Örökség Díj (2000), Corvin-lánc (2001), a Csángó Kultúráért Díj (2005 – visszautasította), Hazám-díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), a Nemzet Művésze (2014), a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Válaszúton él és alkot.
 Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyszentmiklósi Bartók-nap – a kerek évfordulók jegyében
A Nemzeti Énekkar mennyei éneke betöltötte a templomot
Április 2-án, szombaton a világhírű zeneszerző, a kiváló zongoraművész, a modern népzenegyűjtés egyik atyja, az etnomuzikológia nemzetközi szaktekintélye, Bartók Béla emléke előtt hajtott fejet születésének 135. évfordulója alkalmából szülővárosa, Nagyszentmiklós. A XV. Nagyszentmiklósi Bartók-nap keretében Bartók-kiállítás nyílt a Nákó-kastélyban, a résztvevők megkoszorúzták mindkét Bartók-emlékművet, majd az év zenei eseményére került sor a helyi római katolikus templomban, ahol a szegedi Mentés Másként Trió és az Aradi Filharmónia zenekarának koncertje mellett a mintegy nyolcvantagú Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenyét tapsolhatták meg a zenerajongók.
A jubileumi rendezvénysorozat a budapesti Bartók Archívum és Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás megnyitójával kezdődött a Nákó-kastélyban. Dănuț Groza nagyszentmiklósi polgármester ez alkalommal megígérte, hogy a határon átnyúló román–magyar projekt keretében kívülről már megújult Nákó-kastélyt a közeljövőben belülről is felújítják, és a Bartók-múzeum is helyet kap benne. Molnár Zsolt Temes megyei képviselő a Bartók-kiállításról elmondta: a cél az, hogy a nagyszentmiklósi születésű zseniális zeneszerző életét és munkásságát eredeti hanganyagokkal illusztrálva bemutató kiállítás minél több városba eljusson, így Brüsszel, Temesvár és Nagyszentmiklós után a jövő héten a Budapesti Magyarság Házában is bemutatják, a Bánság-rendezvény keretében.
Az ünnepi rendezvény a Nákó-kastély előtt álló Bartók-szobor (Aurel Gheorghe Ardelean alkotása) és a Jecza Péter alkotta Bartók-emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a Magyar Nemzeti Énekkar mesterien énekelte el az Európai Unió, Románia és Magyarország himnuszát.
A jubileumi rendezvény csúcseseményére az Avilai Szent Teréz római katolikus templomban került sor, ahol a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Bartók Társaság elnöke, Tamás Sándor köszöntötte a közönséget. Az ünnepi hangversenyt a szegedi Mentés Másként Trió népzenei koncertje indította, archaikus hangszereken előadott, eredeti hangzású népzenei interpretációkkal lepték meg a hallgatóságot. Az Aradi Filharmónia kamarazenekara Enescu Balladáját és Bartók Béla Divertimento című művét adta elő, hegedűszólót játszott Lucian Petrilă, vezényelt Cristian George Neagu. Következett a Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenye, amelyet először vezényelt a kiváló dirigens, Somos János Csaba. A mintegy nyolcvantagú kórus Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című műve mellett két Bartók-művet (Válogatás a 27 egynemű karból – női kar és az Est – férfikar) és erdélyi komponisták egy-egy darabját adta elő. Az Erdélyből származó Gyöngyösi Levente Missa Lux et Origo című miséjéből a Gloria-tétel csendült fel, a koncertet Orbán György Cor mundumszerzeményével zárták. A Nemzeti Énekkar csodás, mennyei éneke teljesen betöltötte a templomot, felejthetetlen élményt nyújtva a hallgatóságnak. A nagyszentmiklósi közönség vastapssal jutalmazta a kiváló produkciót.
A Magyar Nemzeti Énekkar a nagyszentmiklósi Pro Bartók Társaság meghívására lépett fel a jubileumi rendezvényen. „Nagyon fontos számunkra, hogy a budapesti vendégek láthatták, hogyan ápoljuk itt, Nagyszentmiklóson Bartók Béla emlékét – nyilatkozta lapunknak Tamás Sándor, a Társaság elnöke. – Első alkalommal látogatott a városunkba egy világhírű kórus, amelyet kicsit szorongva fogadtunk, hiszen nyolcvan embert vendégül látni nem kis feladat, de nagyon felemelő volt a jelenlétük mindenhol. Nekik köszönhetjük azt is, hogy az európai, a román és a magyar himnusz először csendült fel a nagyszentmiklósi Bartók-megemlékezéseken!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

35. Országos Táncház Találkozó
Lábam termett a táncra...
A hét végén tartották Budapesten a 35. Országos Táncház Találkozót, amely tulajdonképpen a Kárpát-medence zenészeinek és táncosainak seregszemléje volt.
A Papp László sportarénában lezajlott esemény méreteit érzékelteti, hogy az aréna küzdőterén felállított nagyszínpadon és a körülötte zajló események mellett két emeleten, négy nagyobb teremben is folyamatos programok várták a közönséget. Tudósításunk természetesen a teljesség igénye nélkül készült, hiszen hosszú listán kellene felsorolnunk a részt vevő együtteseket, zenészeket, táncosokat, énekeseket, így csak tájegységenként említjük őket.
Szombaton reggel nyitott, és vasárnap estig tartott a földszinti küzdőtéren a népművészeti és kézműves vásár, ahol legalább ötven standon válogathattak a látogatók a szebbnél szebb tárgyak között. Szőttesek, tánccipők és csizmák, kerámiák, gyöngyékszerek, fajátékok, babák, könyvek, cd-k, hangszerek... – könnyebb lenne felsorolni, mi mindent nem kínáltak eladásra –, és vevő is akadt bőven.
Szombaton az arénában reggeltől estig tánctanítás és táncház zajlott, magyarországi, erdélyi, moldvai és gyímesi zenészek részvételével, egész nap ropták a táncot kicsik és nagyok, profi táncosok oktatták a bonyolult és egyszerű lépéseket.
A Martin György Teremben az MTA BTK Néprajztudományi Intézete és a Magyar Néprajzi Társaság kiadványaiból rendeztek könyvbemutatót és vásárt, ugyanitt aprók tánca, délután pedig „tini táncház” volt. A Kodály Teremben az idén 90 éves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató, mindenki szeretett „Zoli bácsija” életmű kiállítását láthatta a közönség, amelynek megnyitóján az egykori kolozsvári táncház zenészei léptek fel, megtisztelve mentorukat, tanítójukat. Ugyanitt mutatták be az ördöngősfüzesi ( Mezőség) Hideg Anna néni daloskönyvét és a Halmos Béla-programot is. A Vásárhelyi Teremben a 85. évét betöltő Novák Ferenc néprajztudós előadásán és könyvbemutatóján vehettek részt az érdeklődők, és filmvetítés is volt Kovács László gyímesi, bukovinai témájú filmjeiből. A Lajtha László Teremben kiállítás nyílt Hazatérés címmel a bukovinai székelyek és moldvai csángók 75 évéről Magyarországon, amelynek megnyitóján Kóka Rozáliát ás Petrás Máriát hallhattuk, és a magyar népzene-oktatás négy évtizedéről is folyt kerekasztal-beszélgetés.
Este hét óra után Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Országra szóló lakodalom, illetve Lábam termett a táncra, szemem a kacsintásra címmel zajlott gálaműsor a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség és a Martin György Néptáncszövetség rendezésében.
Este a Fáklya klubban rendeztek táncmulatságot a magyarpalatkai (Mezőség) zenekarral.
A két eseménydús nap során baráti találkozásokra, tartalmas magánbeszélgetésekre adott alkalmat a Folk kocsma, amelyet az aréna oldalában rendeztek be, étel-ital volt bőven, itt alkalmi zenészek hangicsálása mellett folyt a buli reggeltől estig.
A vasárnapi események során az arénában kalocsai viselet-bemutató és hajfonó verseny, népi játékok és ügyességi táncok bemutatója is zajlott, de általános vélemény szerint a nap egyik fénypontja a tavalyi Páva-nyertes gyermekek fellépése volt. A legnagyobb sikert hat pöttöm fiú legényes táncbemutatója aratta. Az emeleti termekben táncbemutatók, zeneiskolák koncertjei, izgalmas gyermekprogramok – bábszínház, tréfás cirkuszi műsor, népi gyermekjátékok – zajlottak. Este Lajkó Félix folk cd-bemutatója után, a két hosszú és fárasztó, de rendkívül szép és élmény dús nap méltó zárásaként köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt, aki mindvégig ott ült a vásárban lévő standján, és személyesen dedikálta zenei cd-it és könyveit. Zoli bácsi körül valóságos búcsújárás folyt mindkét napon. Mint a Nyugati Jelennek adott interjújában elmondta, úgy érzi, nyomja már az évek súlya, és idén volt az utolsó alkalom, hogy ellátogatott az Országos Táncház Találkozóra. A zenés-táncos születésnapi köszöntő után mezőségi bállal zárult a kétnapos világraszóló buli.
Budapest
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)

Bartók-kiállítás a Magyarság Házában
„Európainak és magyarnak maradni”
A budapesti Magyarság Házában, a Rejtőzködő Kárpát-medence – bemutatkozik a Bánság: Hagyomány és modernitás című rendhagyó rendezvény keretében április 9-én, szombaton megnyílt a Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás. A Bartók Archívum segítségével szakszerűen megvalósított, fotódokumentumokkal és eredeti hangfelvételekkel illusztrált Bartók Béla – európai szellemiség, nemzeti gyökerek című kiállítás budapesti közönségét a szervezők nevében a Petőfi-ösztöndíjas Horváth Ida és Molnár Zsolt Temes megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő köszöntötték.
„Azért vagyunk itt, hogy Bartók Béla nagyszerű munkásságára és életére emlékezzünk, de azért is, hogy a bánsági és erdélyi magyarokat arra biztassuk, hogy érdemes és hasznos európainak és magyarnak maradni” – mondta Sógor Csaba európai parlamenti képviselő (RMDSZ, EPP-képviselőcsoport) a kiállítás megnyitóján. Véleménye szerint Bartók Béla életműve példát mutat európaiságból és magyarságból: úgy tudott különböző népek zenei kultúráját kutatva és felhasználva alkotni, hogy közben mindvégig magyar maradt és büszke volt magyarságára.
Miért tartja fontosnak, hogy a brüsszeliek, a temesváriak és a nagyszentmiklósiak után a budapestiek is láthassák ezt a kiállítást? – kérdeztük Sógor Csaba EP-képviselőtől. „Természetesen nemcsak Bartók Béla születésének 135. évfordulója miatt aktuális ez a kiállítás, hiszen nagyon sokat vitatkozunk a napokban arról, hogy mit jelent európainak lenni, és magyarnak megmaradni, teljes értékű életet élni. A megnyitón elmondtam, hogy Bartók egyszerre tudott európai és magyar lenni, a román, a szlovák, az arab, a török népzenét is beépítette a zenéjébe úgy, hogy mindvégig magyar maradt. Egy lengyel zeneszerző szerint Bartók a XX. század Beethovenje! Én hosszú ideig azt hittem a Határok nélkül rádióműsor szignójáról – ez Bartók: Román táncok –, hogy magyar zene, ennyire magyarrá tudott tenni mindent! Bartók emberi nagyságával példaként áll előttünk olyan helyzetekben, amit nekünk politikusoknak néha nehezen sikerül oldani. Az a román tanár, Ion Bușiția, aki Belényes környékén elvitte őt a legjobb adatközlőkhöz, a Nagy-Romániának volt a tagja, de 1931-ben kilépett a pártból!” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Sógor Csaba, aki szerint politikusként mai is sokat tanulhatunk Bartóktól a következő eset kapcsán. Köröstárkányban az első világháború leple alatt 93 magyar embert gyilkoltak le, ártatlan civileket. Bartók emberi nagysága akkor mutatkozott meg igazán, amikor 1922-ben elment Belényesre, egy hideg tornaterembe a saját és a klasszikusok műveit játszani. „Azt mondhatjuk szó szerint, hogy a gyilkosoknak és a hozzátartozóiknak, valamint az áldozatok hozzátartozóinak játszott, ezzel is segítve a békés együttélést, szolgálva a megbékélést” – mondta az EP képviselő. „Kell-e ennél fontosabb üzenet ma itt, amikor a Bánság bemutatkozik?”
Sógor Csaba olvasóinknak bevallotta: a Bartók-kiállítás kapcsán nagyon sokat tanult és olvasott a témáról, így azt is megtudta, hogy a Nobel-díjas mexikói írónak, Gabriel García Márqueznek is a kedvenc zeneszerzője volt, és a temetésén is Bartók művet játszottak. Marquez egyik művét Bartók egyik zeneművének a felépítése szerint komponálta meg! Izgalmas történet az is, hogy nagyon sokan támadták Bartókot a román népzenei gyűjtéséért, nem csak magyarok, de románok is. Mit bújja ezeket a nyekergő öregasszonyokat és bácsikat, hiszen az igazi zene ott van a bukaresti kocsmában, a román cigányok, a „lăutárok” játsszák. Bartók Béla meg Bușiția tanár úr, a belényesi román tanár, akivel életre szóló barátságot kötöttek, azonban tudták, hol van az igazi érték.
„3404 román dallamot gyűjtöttek össze román barátjával – mondta Sógor Csaba – szerintem a mához szóló legnagyobb üzenet, hogy mi úgy tudjuk tisztelni és becsülni a román, a szlovák, az arab vagy a török vagy más nép kultúráját, hogy közben ne feledkezzünk meg arról, hogy magyarok vagyunk! Ez fontos azért is, mert ma nagyon sokan adják fel anyanyelvüket, identitásukat, és nem csak a Bánságban!”
A Bartók-kiállítás legközelebb a Felvidéken lesz látható, ahonnan Bartók Béla és Kodály Zoltán első közös népdalgyűjtő körútjukra elindultak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Éneklő ifjúság
Az idén kilencedik alkalommal kerül sor a Romániai Magyar Dalosszövetség szervezésében az Éneklő ifjúság Kodály Zoltán szellemében gyermekkari találkozóra. Helyszín a nagyvárad-olaszi református templom. Időpont: 2016. április 17., vasárnap 15 óra. Cím: Nagyvárad, Libertăţii/Ezredévi Emléktér 40. szám.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kulturális hét Uzonban
Hagyomány a Feketeügy menti községközpontban, hogy időnként hétvégi kulturális napokat szerveznek. Meghívott és helyi együttesek különféle műsorszámokkal lépnek fel, szolgálván a művelődésre, szórakozásra nyitott közönséget – hangsúlyozta Ráduly István polgármester, ötletgazda és szervező. A kulturális táplálékhoz mindenki könnyen hozzájuthatott az elmúlt hétvégén is, mert az önkormányzat jóvoltából a belépés díjtalan volt.
Mi nem csalóka manapság?
Meglepetés volt a kovásznai Pokolsár Egyesület égisze alatt működő Pokolsár Társulat fellépése, ugyanis jelenlétükre bizonyára otthon, a Kőrösi Csoma Sándor Napokon is számítottak a szervezők. Különleges élményben részesült a népes uzoni közönség Tamási Áron háromfelvonásos drámai színjátéka, a Csalóka szivárvány bemutatóján. A darabot Gazda József nyugalmazott tanár rendezte, a rendező munkatársa Berecki Árpád. A társulat produkcióját a múlt év decemberében mutatták be, ebben az évben vidékre is eljutottak. Gazda József lapunk munkatársának korábban, a kovásznai bemutatón nyilatkozott a Tamási-darabról: „Csalóka-e a szivárvány? – tette fel gyönyörű művével nagy írónk a kérdést. S válasza: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt!” A diákszínjátszás Kovásznán negyvenéves múltra tekint vissza. A Pokolsár Egyesület színtársulata azt tűzte ki célul, hogy a régen előadott darabokat – régi-új szereplőkkel – újra színpadra viszi. Jelenleg már a negyedik színdarabot mutatták be. Fellépésüket vastapssal viszonozta a közönség.
Fúvósmuzsika A hétvégi fellépésre vállalkozott az 1998-ban alakult uzoni Atlantisz Egyesület megújult és megfiatalodott fúvószenekara is, amely továbbviszi a fúvósmuzsika helyi hagyományait. Balla Tímea, a minden esti műsorvezető felolvasta a zenekar Kodálytól kölcsönvett jelmondatát: „A tűznek nem szabad kialudni. Az ember zene nélkül nem teljes egész, csupán töredék. A zene mindenkié!” Számos szakmai és közönségsiker kísérte, kíséri a zenekar útját, ami újabb erőgyűjtésre és töretlen fejlődésre sarkallja az egyesület tagjait is. Jelenleg negyvenöt tagot számlál az együttes, korosztályok szerinti csoportokban folyik a folytonos felkészülés. A legkisebbek, a furulyások bontogatják szárnyaikat, igyekeznek elsajátítani a zenei alapfogalmakat. Ezt követi a hangszeres gyakorlat a gyerekdalok, népi és modernzene-feldolgozások elmélyítésére. A végső cél, hogy a legfiatalabbak is tagjai lehessenek a nagy zenekarnak, mint akik arra vannak hivatva, hogy ápolják és továbbvigyék a több mint hetven esztendőre visszatekintő uzoni fúvószenei hagyományokat – derült ki a karmester Lázár Lászlóval történő személyes beszélgetésünkből. Tíz, a legkülönbözőbb zenei műfajba sorolható dalt szólaltatott meg a zenekar, kétórás kikapcsolódást, kellemes szórakozást biztosított a népes hallgatóságnak, akik soraiban ott voltak a szomszédos falvak zenekedvelői is. Többek között felhangzott Müller Jászkun- és ifj. Lehár Ferenc Lyuk, lyuk, lyuk-indulója, Vittorio Monti Csárdása, a Mamma Mia stb.
Tánc, tündöklő népviselet
Nem túlzás azt állítani, hogy az Alvégre másodszor meghívott kézdiszentléleki Perkő Táncegyüttes szombat esti másfél órás fellépése megkoronázta a háromnapos rendezvényt. A szentföldi székely lányok-fiúk lelkükből ropták a legszebb csíki, ördöngösfüzesi, széki, vajdaszentiványi és kalotaszegi táncokat, alig bírták a felújított uzoni színpad deszkái. Negyven azoknak a lelkes fiataloknak – régebbieknek és zsengéknek – a száma, akik rendszeresen képzik magukat, a több évtizedes táncörökség tulajdonosaiként nemcsak itthon, hanem a határokon túl is megkülönböztetett elismerésnek örvendenek – tudtuk meg Marti Jenő táncvezértől. Tánc nem létezik zene nélkül – mondták, és Ábri Béla kézdiszentléleki zenész, jeles prímás nevét emlegették, aki több évtizedes tapasztalatával áll az együttes mellett, segíti zenei tudásával, olykor közösen sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai zenészekkel. A kézdiszentléleki Borsika néptánccsoport többnyire az Apor István Általános Iskola tanulóiból verbuválódott azzal a céllal, hogy utánpótlásként szolgáljon a nagy együttes számára. A borsikásokból két pár ifitáncos is bemutatkozott Uzonban szombaton. Nagy ajándék ez nekünk – hangoztatták többen a közönség soraiból. Ráduly István polgármester díszoklevelet nyújtott át az együtteseknek, és további sikereket kívánt, kifejezve meggyőződését, hogy nemzeti kultúrhagyományaink, zenei anyanyelvünk, táncaink és a követendő irányokat mutató műkedvelő színjátszó mozgalmunk összetartó erő, amelyre arcszínét gyakran változtató korunkban egyre nagyobb szükségünk lesz.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Országos első a Campanella gyermekkórus
Kettős sikert arattak a sepsiszentgyörgyi diákok az általános iskolások Szatmárnémetiben tartott hétvégi országos kórusolimpiáján: a Plugor Sándor Művészeti Líceum Lőfi Gellért vezette Campanella kórusa első díjat nyert a művészeti iskolák kategóriájában, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel karnagy vezényelte kara harmadik helyezést ért el.
Az idei első helyezés korona a kórus tevékenységén, mert maga mögött hagyta a diákkórusok versenyének legjobbjait, olyan énekkarokkal versenyzett, amelyeket a szakma többszakaszos vetélkedő után juttatott az országos döntőbe. A versenyszabályzat szerint az előadott művek különböző stílusokat képviseltek, volt köztük román népdalfeldolgozás, dszesszmise, Kodály-kórusmű, modern gospel. Lapunk érdeklődésére Lőfi Gellért elmondta, a versenyműsor értékelésénél a zsűri kiemelte: a komplex szonoritás, a kiforrott előadásmód nemcsak a gyermekek tehetségén, felkészültségén, a karnagy munkáján múlik, hanem benne van az a zenei levegő, kóruskultúra is, ami Sepsiszentgyörgy sajátossága.
A Plugor Sándor Művészeti Líceum számára igazi zenei hétvége volt, míg a gimnazisták versenyeztek, a III–IV. osztályosok DoReMi kórusa és az énektagozatos középiskolások Canticum kara a 22. Bárdos Lajos Éneklő Ifjúság Fesztiválon lépett fel, mindkettő Sebestyén-Lázár Enikő vezényletével.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Döntőben a Regélők
Bölcsdiák-vetélkedő Bonchidán
Hétvégén tartották, Bonchidán a 6. Bölcsdiák országos vetélkedő középdöntőjét. Idén 133 csapat nevezett a versenybe, ezekből három levelezős forduló után választották ki a legjobb tízet. A versenyt a Communitas Alapítvány szervezi, a BBTE közreműködésével.
A tíz csapat között találtuk a Székely Mikó Kollégium Regélők (László Natália, Péter Anita Beáta, Tankó Tímea, Veres Evelin, felkészítő tanár: Tókos Ibolya) és BéSekk (Füstös Zsuzsa, Székely Ágota, Szilágy Boglárka, Tóth József Alpár, felkészítő tanár: Köllő Zsolt Ágoston) csapatait.
Az elődöntőben bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye egyik szabadon választott jelenetét, az előre elkészített Bölcsdiák reklámfilmet, és összemérték erejüket a többi csapatokkal, hogy ki tud többet magyar Nobel-díjasokról, romániai magyar sportolókról, Kós Károlyról, Kodályról, Bartókról, a huszadik század történelméről, valamint a Mezőség növényvilágáról. A versenyt rögzítette az Erdély TV, és május folyamán fogják sugározni a döntővel együtt, ahová négy csapat jutott. Lesz, akinek szurkolni, hiszen az egyik közülük a Regélők csapata. A tíz elődöntős csapat könyvjutalomban részesült és egyhetes jutalomtáborban való részvételre jogosult. Ez utóbbinak Kalotaszentkirály ad helyet a nyári vakációban. Gratulálok a csapatoknak, sok sikert a Regélőknek a döntőben!
Köllő Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egyházi kórusok találkoztak Székelyszentkirályon
Több mint félezer dalos vett részt a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület egyházi kórusainak 18. találkozóján szombaton Székelyszentkirályon.
Az egyházi zene szent, művészi és egyetemes – mondta a szabadtéri szentmise szónoka, Farkas László, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa, a Főegyházmegyei Egyházzenei Bizottság altitkára. Kodályt idézte: „Csak az érték, amiért megszenvedünk. Ilyen az egyházi kórus is, ha megszántják alá lelküket.”
A szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, székelyszentlélek-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, a székelyudvarhelyi Iubilate Deót Székely István, a parajdit Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a máréfalvi Con Spiritet Dávid Izabella, a kápolnásfalvit Bartos András, a székelyudvarhelyi Musica Sacrát Rózsa Imre, a lövéteit Tódor Loránd, a szentegyházasfalvi Canticum Novumot Tamás István, a szentkeresztbányai Cantate Dominót Siklódi Sándor, a székelyudvarhelyi Psallitét Simó Zsuzsa, a farkaslaki Zeng a magasságot Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály-Deák-kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér-kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a helybéli dalosokat pedig Szikszai Ferenc vezényelte.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Főhajtás a szolgálattevők előtt (Pro Urbe díj)
Egykori Pro Urbe díjasok, testvértelepülések képviselői, meghívottak, a város elöljárói és érdeklődők jelenlétében adták át tegnap, Szent György napján a Pro Urbe díjakat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Szilágyi Zsolt magánénekes, karnagy, pedagógus és post mortem néhai Albert Álmos egykori polgármester munkásságát, szolgálatát ismerték el a kitüntetéssel, amelyet huszadik alkalommal ítélt oda Sepsiszentgyörgy megyei jogú város önkormányzata.
Az ünnepséget a Szilágyi Zsolt Herbert vezényelte Vox Humana kamarakórus nyitotta meg a Szózattal. Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte Veszprém, Kiskunhalas, Cegléd, Kecskemét, Mosonmagyaróvár, Királyhelmec, Ferencváros, Balatonszentgyörgy, Sárpilis és Alsónána testvérváros küldöttségeit, nekik és értük is szólt Huzella Elek Szomszédaink dalai című műve a kórus előadásában, majd Orbán György Ave Mariája csendült fel a mindenkori díjazottak elismerésére. Csak együtt tudjuk teljesíteni küldetésünket, a haza szolgálatát mi, erdélyiek, partiumiak, szórványbeliek, csak közösen az anyaországgal, Felvidékkel, Délvidékkel, Kárpátaljával – foglalható össze Antal Árpád polgármesternek a díj átadását felvezető gondolatsora, aki szerint a Pro Urbe díjasok közösségünk lelkei.
Szilágyi Zsolt laudációját Ferencz Csaba, lapunk munkatársa, a Vox Humana kamarakórus vezetőségi tagja fogalmazta meg és olvasta fel, néhai Albert Álmos városépítő tevékenységét Czimbalmos Csaba városgazda méltatta, aki tizenhat évig dolgozott együtt a tavaly elhunyt Albert Álmossal mint alpolgármester. A díszoklevelek szövegét Antal Árpád olvasta fel, eszerint: Szilágyi Zsolt „nemzetközi hírnévre szert tevő előadói, karnagyi, művészi, pedagógusi és fáradságot nem ismerő szervezői múltjáért, Sepsiszentgyörgy sajátos zeneművészeti értékeinek folyamatos újrateremtése és átörökítése terén hivatástudattal végzett tevékenységéért, valamint a jövő nemzedék zenei mentorálásáért” kapott Pro Urbe díjat, Albert Álmos pedig „sokrétű városfejlesztői munkájáért, az általa vezetett település történelmi arcélének megóvása mellett egy korszerű, polgári élettér megteremtése érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, identitásunk és nemzeti öntudatunk erősítéséért, kizárólag a köz szolgálatába állított, két évtizeden is túlmutató fáradhatatlan hitéért” részesült posztumusz elismerésben, a neki adományozott oklevelet és plakettet özvegye vette át. Szilágyi Zsolt személyesen köszönte meg a díjat az önkormányzatnak, az együtt elért eredményekért pedig a korábban általa vezetett Vox Humana kamarakórusnak és fiának, a jelenlegi karnagynak mondott köszönetet. Meglepetésként egy régi videofelvételről elhangzott a megzenésített Miatyánk Szilágyi Zsolt előadásában.
Az ünnepség végén a kórus előadta Kodály Zoltán–Sík Sándor Te Deumját, az önkormányzat képviselői kezdeményezésére délután koszorút helyeztek el Albert Álmos sírjánál a közös temetőben. (Mindkét laudációt lapunk holnapi számában közöljük.)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki lefestette Petőfit és Bem tábornokot
Egy verseskötet elején levő ajánlás indította arra a csíkszeredai Nagy Gyöngyvért, hogy utánanézzen, ki is a kötet szerzője. Mint kiderült, az üknagymamája testvéreként számon tartott Mezei József nem is annyira költőként, hanem festőként jeleskedett.
„Édesanyám kapott ajándékba édesapámtól egy kis verseskötetet, mely Mezei József magánkiadásában jelent meg 1870-ben, s melyet a költő ajándékozott a lánytestvérének, az én ükanyámnak, amit ajánlósorai is igazolnak: Murin Andrásné, született Mezei Mária kedves húgomnak, emlékül Mezei József, 1870. Utánanéztem interneten, hogy ki ez a Mezei József költő, de nem találtam róla semmit, aztán, ahogy kezdtem olvasgatni a verseit, felfigyeltem azokra a sorokra, hogy »hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, elpártoltál-e tőlem hűtlenül?«. Akkor jöttem rá, hogy ő festő volt, és ez alapján kezdtem keresni” – elevenítette fel a két évvel ezelőtt kezdődő kutatás első lépéseit Nagy Gyöngyvér.
Akkor még nem tudta biztosan, hogy az ő rokona azonos-e a festő Mezeivel. Kutatni kezdett hát, levéltáraknak, plébániáknak, muzeológusoknak írt, helytörténészekkel vette fel a kapcsolatot. Minél jobban beleásta magát a témába, annál több ösztönzést kapott arra, hogy folytassa a kutatást.
„Fontosnak tartottam, hogy az anyakönyvét meglássam. Mivel Kislétán született, írtam a nyíregyházi római katolikus egyházmegyének, hogy keresem az anyakönyvi nyilvántartását, azt a választ kaptam, hogy keresték, de a környező falvakban sem találják. Végül Pócspetriben találtuk meg egy véletlen folytán. A festőművész utolsó éveit Budafokon élte, egy ottani helytörténésszel, Bartos Mihállyal is felvettem a kapcsolatot, aki több esetben is segítségemre volt a kutatásban, tőle kaptam meg Mezei József gyászjelentőjét. Ő mindvégig biztatott és hasznos tanácsokkal látott el” – mesélte Nagy, aki aztán a festő több képét is felkutatta, valamint a Vasárnapi Újságban a visszaemlékezéseit is megtalálta.
Az akkor mérnökként dolgozó Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral Szatmáron, akit még abban az évben meg is festett. Barátságukról több feljegyzésben is olvashatunk. 1880-ban a Vasárnapi Újság közli a képet, olvasói visszajelzések szerint Petőfinek ez az egyik leghitelesebb portréja. Mezei a szabadságharcban tüzértisztként harcol Bem tábornok csapatában. Petőfi és a tisztikar biztatására Bem tábornokot is meg akarja festeni, ám a tábornokot nem lehetett rávenni. A tábornok portréját 1860-ban, emlékezetből festi meg, melyet 1867-ben sokszorosítanak, ezeket a reprodukciókat eladták és a befolyt összeggel az akkor már vak festőt segítették pártolói.
„Nagyon termékeny festő volt, a forradalom után, az ötvenes évek elején kezdett festegetni. Nagybányán rendelést kapott, a máramarosszigeti templom főoltárképe az ő festménye, Csomaközön négy oltárképe van. Orbán Balázzsal bejárta Székelyföldet és együtt fényképeztek, a Székelyföld leírása első három kötetében találhatók a fotói. Szembetegsége gátolta meg, hogy a későbbiekben Orbán Balázzsal dolgozzon. Ekkor még látott, Péczeli Ignác professzor kezelte, aki Kodály Zoltán feleségének volt a dédapja. Sok ilyen érdekes dolgot találtam, ismerte Arany Jánost, Szendrey Júliát például. Tíz éven keresztül Jókai nagynénjének lakásában lakott. Sok-sok örömmel járt ez a kutatás, és azt hiszem, ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem” – véli Nagy Gyöngyvér.
A kutatásról és Mezei Józsefről bővebben május 6-án tudhatnak meg többet az érdeklődők. A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében délután 18 órától Nagy Gyöngyvér Mezei József megtalálása címmel tart előadást a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
Mezei Józsefről
Mezei József 1823. május 11-én született Kislétán. Gimnáziumi tanulmányait az 1830-as évek elején kezdte Máramarosszigeten, később Szatmárnémetiben folytatta. Ekkor már arcképeket is készített. A fővárosban tanult tovább, 1846-ban mérnöki vizsgát tett, és visszatért Szatmárnémetibe. Itt ismerkedett meg Petőfivel is. Rá egy évre Itáliába ment tanulmányútra, majd 1848-ban részt vett a szabadságharcban, az erdélyi hadjáratban Bem tábornok seregében volt tüzértiszt.
1850-ben Pesten tanulmányozta a festészetet, '51-ben pedig megfestette egyetlen önarcképét, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. 1852-ben Nagybányán megnősült, Pestre költözött, oltárképeket kezdett festeni. 1861-ben meghalt egyetlen kislánya nyolcéves korában. 1862-ben kiújult a szembetegsége, 1863-ban készítette el az utolsó ismert festményét, a nagybányai Szentháromság-templom nagyméretű főoltárképét. Utolsó éveit Budafokon töltötte, 1882. szeptember 8-án halt meg, a Kerepesi temetőben temették el.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Zongorahangversennyel és kiállítás-megnyitóval rajtolt a XXI. Bánsági Magyar Napok
Május 3-án több mint 400 temesvári vett részt a XXI. Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat megnyitóján: a Capitol teremben Érdi Tamás Prima Primissima díjas zongoraművész koncertezett. Május 4-én a Polgármesteri Hivatal kiállítótermében nyílt meg Kovács Keve János szegedi grafikus, üvegtervező A város MÁSIK arca című művészeti kiállítása.
Közép-európai turnéja keretében Érdi Tamás, a világtalan zongoraművész öt év után tért vissza Temesvárra, immár felesége, Érdi-Harmos Réka kíséretében és egész estét betöltő, emlékezetes koncertet adott, a Temesvári Magyar Nőszövetség és a bukaresti Balassi Intézet közös szervezésében. Érdi Tamás Harmóniák című hangversenye során Chopin, Liszt, Kodály és Bartók műveket játszott, mély átéléssel, megérdemelt vastapsot aratva. A virtuóz zongoraművészt többször is visszatapsolta és hosszasan éltette a temesvári zeneértő közönség.
Kovács-Keve János, a Budapesten élő, de térségünkhöz, Csongrádhoz kötődő grafikus, üvegtervező A város MÁSIK arca című izgalmas kiállítását hozta el Temesvárra, amelynek szerdai megnyitóján részt vett a temesvári magyar művészeti élet képviselőinek színe-java. Ez alkalommal Szász Enikő, a XXI. Bánsági Magyar Napok főszervezője elmondta: a rendezvénysorzat célja, hogy felmutassuk mindazt, ami a Bánságban „magyarul születik”, és hogy a határon átnyúló kapcsolatokat erősítsük. Erre kiválóan alkalmas a képzőművészet, ezért hét kiállítás-megnyitóra is sor kerül a BMN keretében.
A csongrádi születésű Kovács Keve János grafikus-üvegtervező művészi pályafutását és a kiállítás anyagát a csongrádi Kecskés László könyvtáros, művészeti szervező ismertette, egyfajta értelmezését is bemutatva a kiállított grafikáknak és üvegből készült alkotásoknak. „Kovács Keve János filozofikus alkatú művész aki a közösséget érintő kérdéseket próbál megfogalmazni – mondta Kecskés László. A város MÁSIK arca kiállítás a címében is üzen, nem a szokványos értelmezések vizuális megjelenítését favorizálja, hanem inkább szubjektív és művészi olvasat.”
Az alkotó, Kovács Keve János a tárlatnyitón elmondta: első alkalom, hogy a nagyközönség együtt látja ezeket munkákat, amelyek Marquez Száz év magány című regényéhez hasonlóan történetekre, mítoszokra építve próbál a megszokottnál szorosabb kapcsolatot teremteni a közönség és az alkotó között. „Ebben természetesen benne van az újraértelmezés lehetősége és ezekkel a lehetőségekkel élek is, itt van az alkotói üzenet, amely remélem, el fog önökhöz jutni.” – mondta a kiállított grafika sorozatokról és üvegmunkákról Kovács Keve János.
Kovács Keve János Szög-Art és MAOE-tag üvegtervező, grafikus A város MÁSIK arca című egyéni kiállítása két hétig ingyenesen megtekinthető a Temesvári Polgármesteri hivatal kiállítótermében (Victoriei tér. 5. sz.).
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar Zene Fesztivál Bukarestben
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet szervezésében május 9-e és 12-e között a román fővárosban zajló 12. Magyar Zene Fesztivál első szakaszán 20 versenyzőt (14 versenyszám) juttatott döntőbe a zsűri – derült ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. Mint írják, nem véletlen, hogy a Bartók-évben a versenyen jelentős Bartók-művek csendülnek fel (I. Rapszódia zongorára, Zongoraszonáta sz. 80, op. 14-es szvit zongorára, Scherzo, I. Rapszódia hegedűre és zongorára, A csodálatos mandarin – szvit), ugyanakkor Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, Farkas Ferenc, Dávid Gyula és Hidas Ferenc művek is megszólalnak a versenyzők 20-25 perces programjában.
Az idei rendezvény fellépőinek zöme zongorista, akikhez énekesek, hegedűsök csatlakoznak, illetve egy-egy fuvolás és trombitás, továbbá, a Magyar Zene Fesztivál történetében először egy fagottos is. Az első három helyezett jutalma koncertlehetőség a Balassi Intézet hálózatához tartozó intézetekben: a Római Magyar Akadémián és a Párizsi Magyar Intézetben, valamint a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Szabadság (Kolozsvár)

Az egységért, a megmaradásért és a magyar jövőért fohászkodtak
A XXI. Bánsági Magyar Napok keretében, a temesvári Millenniumi templomban május 8-án vasárnap ökumenikus istentiszteletet tartottak a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyházak képviselőinek részvételével. Az istentisztelet során közreműködött a Nagybecskereki Emmanuel Kamarakórus (Szerbia).
Az ökumenikus együttlét szép számú résztvevőjét ft. Kapor János, a Millenniumi templom plébánosa köszöntötte, kiemelve, hogy a Bánsági Magyar Napok keretében immár szép hagyomány, hogy a pünkösd előtti vasárnapon a megmaradásunkért fohászkodnak a történelmi egyházak képviselői. Kapor János hangsúlyozta az egység fontosságát, amelynek a megvalósulásához a Bánsági Magyar Napokhoz hasonló rendezvények is hozzájárulnak.
Az ökumenikus istentisztelet során Gazda István református lelkipásztor, Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor, Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkipásztor és Kapor János, a Millennniumi templom plébánosa hirdették az igét, fohászkodtak az egységért, a megmaradásért és a magyar jövőért.
Az istentisztelet befejező részében a Nagybecskereki Emmanuel Kamarakórus koncertjét tapsolhatták meg az ökumenikus alkalom résztvevői, akik Konrád Emma karnagy vezényletével Kodály-, Liszt-, Bárdos-, Lányi-, Donizetti-, Schubert-műveket adtak elő magas művészi színvonalon. Az ökumenikus együttlét a himnusz eléneklésével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Csak tiszta forrásból – rendhagyó előadás
Rendhagyó, színes előadáson vehettünk részt május 14-én, szombaton délelőtt a Kolozsvári Magyar Operában, amelyen fellépett a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium 1–4. és 9–12. osztályainak kórusa, Kállay Miklós Tünde vezetésével, valamint a Tokos zenekar. A rendezvény házigazdája a zeneiskola fiatal tanára, Turós Klára volt.
Az összeállítás címe: Csak tiszta forrásból, amely A kilenc csodaszarvas kolindájából ered, Bartók Béla Cantata Profana című szerzeményének befejező gondolata. Bartók tiszta forráson az ősi, érintetlen népzenét értette, s ezt tartotta mindenek fölötti értéknek. Az előadók ezzel a műsorral állítottak emléket elődeiknek. A cél az volt, hogy nem elvontan hivatkozzanak a tiszta forrásra, hanem a maga hús-vér valóságában mutassák be az eredeti népi anyagot és az ezekre épülő feldolgozásokat, amelyek olyan kiváló magyar zeneszerzőktől erednek, mint Kodály Zoltán, Halmos László, Márkos Albert, Karai József, Pászti Miklós vagy Bárdos Lajos.
BEDŐ ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

I. Iskolakórus-találkozó Aradon
Reméljük, szép hagyomány indult
Szerdán az arad-belvárosi katolikus templomban szervezte meg az I. Iskolakórus-találkozót az Aradi Kölcsey Egyesület.
A rendezvény nagyszámú résztvevőjét Bognár Levente alpolgármester köszöntötte, majd Hadnagy Dénes, az Egyesület alelnöke, ötletgazda fejtette ki gondolatait a kórustalálkozóval kapcsolatban.
Fekete Károly programvezető bevezetőjét követően az első fellépőt, a nagyzerindi Tabajdi Károly Általános Iskola kórusát kérte az előtérbe, ahol Dénes Erzsébet betanításával adta elő Csak a szeretet, illetve a Dicsérem, áldom szüntelen kezdetű énekeket, gitáron kísért Köteles Nikolett.
Ezt követően a kisiratosi Godó Mihály Általános Iskola 22 tagú kórusa Almási Gábor dirigálásával, illetve gitárkíséretével Kodály Zoltán gyűjtéséből előadták az Elmegyek, elmegyek, továbbá az Erdő mellett estvéledtem kezdetű népdalokat. Előadásukat Három magyar tánc: Apor Lázár táncza – Heiducken Dantz – Ungarecha énekeikkel zárták.
Utánuk a Csiky Gergely Főgimnázium Kispacsirták nevű elemis kórusa Khell Jolán betanításával népdalokat, gyermekdalokat énekelt.
Ugyancsak a Csiky Gergely Főgimnáziumból, de a nagydiákok kórusa Szabó Csilla vezényletével Kodály Zoltán gyűjtéséből adták elő A juhász, a Kis kece lányom és az Árgyélus kismadár című népdalokat, majd Quodlibet – német kánon; Tüzeld Uram Jézus – Berta Schmidt – G. Elbert, héber dallam; végül Ecsedy Aladár: Szent lélek jövel című művével zárták színvonalas műsorukat.
A továbbiakban Anghel Orsolya – Kiss Bence – Balogh Zita népdalcsokrot adtak elő szintetizátoron és furulyán, Szabó Csilla zenetanár vezényletével.
Utánuk az Erdőhegyi Általános Iskola Fáy Szeréna Kórusa, ft. Papp József vezényletével, Pusztai Matild és Sime Judit betanításával körösközi nótacsokrot adott elő.
Ezt követően a simonyifalvi és nagyzerindi gitárosok és furulyások Kasza Rozália és Deák Andrea vezetésével adták elő a Soha, soha nem hagy el; A bárány vére megtisztít; Tudd, van egy gyertya a szívünkben, valamint Az Istené legyen minden című zeneszámokat.
Utánuk a Simonyi Imre Általános Iskola és a Vadász Általános Iskola diákjai, Szabó Viktória és Szabó Hunor, Deák Andrea Csilla betanításával adták elő az Itt vagyok most jó Uram és a Találkozni jöttem Veled Istenem című énekeket.
A Vadászi Általános Iskola diákja, Puskás Balázs József, Mészáros István betanításával zongorán adta elő: Bach: AMB – 3; Bartók: 3–5; Beethoven: G-Dúr sonatina című műveit.
Utánuk a vadászi iskola diákja, Szalók Antónia Mária, Mészáros István betanításával, zongorán adta elő Bartók 1–6; Bach: Musette 5–17 és Tobias Hasslinger: Sonatina című művét.
A vadásziak bemutatkozását Puskás Balázs és Szalók Antónia zongorán előadott Naykapar 1–2 négykezese zárta.
Ezt követően az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola Pedagógus Kórusa, Kis Anikó vezetésével Brun: Ó terjeszd ki Jézusom; Daniel Iverson – Cserny András, Isten élő lelke; Hrabanus Maurus – Martin Luther – Esterházy Pál: Jövel teremtő Szentlélek; Mozart: Jubilate Deo és Dona nobis pacem című műveit adták elő, nagy tetszést keltve a latin nyelvű szövegekkel.
Az I. Iskolakórus találkozó az összes fellépő közös énekével zárult, melynek során Horváth Tünde vezényletével, Csermák Regina orgonakíséretével az előadás csattanójaként mintegy 100 tagú kórus előadásában felcsendült a Hymnus; valamint a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat zenemű.
A házigazdák nevében p. Blénesi Róbert mondott köszönetet a fellépőknek, a szervező, a Kölcsey Egyesület vezetősége minden fellépett kórusnak vagy személynek részvételi oklevelet, illetve egy-egy tábla csokoládét adományozott. Zárásként minden résztvevőt a Minorita Palota szociális étkezdéjében feltálalt szeretetvendégségre hívtak.
Reméljük, a szerda esti magasztos Iskolakórus-találkozó egy újabb, szép magyar hagyománynak volt az első rendezvénye.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Elballagtak a PKE és a Sapientia marosvásárhelyi diákjai
A nemzeti összetartozás napján, június 4-én, szombaton ballagtak el a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi karának végzős diákjai.
A hagyományokhoz híven a nagyváradi ünnepséget megelőzően az egyetemi székházként szolgáló református palota előadótermeiben szakonkénti búcsúztatókra került sor, a másodéves hallgatók és a tanárok köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással. A palotából a három egyetemi kar – közgazdaságtan, bölcsészettudomány, művészet – végzősei együttesen vonultak át a nagyvárad-újvárosi református templomba – a szintén hagyományos helyszínre –, ahol ünnepi istentiszteletre és tanévzáró ünnepélyre került sor.
„A hit erőt ad a cselekvéshez!”
Tőkés László, a PKE alapítótanácsának elnöke hirdetett igét ezúttal is, akárcsak az előző évek tanévzáró istentiszteletein. Prédikációjában többször utalt a szomorú évfordulóra: 96 éve ezen a napon írták alá azt a trianoni békediktátumot, amely a magyar nemzet egyik golgotájának bizonyult, s amelynek tragikus következményeit nyögik mind a mai napig a kisebbségbe szorított nemzetrészek. Figyelmeztetett: napjaink válságai, kudarcai, kétségei között vergődve és vívódva olykor nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, a bárányt a báránybőrbe bújt farkastól. Tőkés László a tágas templom padsorait megtöltő egyetemi ifjúsághoz fordulva úgy fogalmazott: a tudás felvértez sok minden ellen, a hit pedig erőt ad a cselekvéshez.
Az igehirdetést követően az egyetemalapítók nevében köszöntötte a hallgatók, oktatók, meghívottak, a szülők, rokonok és ismerősök ünneplő gyülekezetét, megemlékezett a nemrég elhunyt Tempfli József püspökről, aki társalapítója volt a Sulyok István Református Főiskolából kinőtt Partiumi Keresztény Egyetemnek. Pálfi József rektornak a közösség- és intézményépítés fontosságát hangsúlyozó ünnepi évzáró beszéde után Király András oktatásügyi államtitkár szólt a végzősökhöz, majd Lászlófy Pál a Sapientia Alapítvány köszöntését tolmácsolta néhai Márton Áron püspök szavainak kíséretében.
Az ünnepség érdemoklevelek átnyújtásával, a végzősök elbúcsúzásával és az utánuk jövők búcsúztatójával, az egyetem kulcsának átadásával-átvételével ért véget. A Himnusz eléneklése előtt Tőkés László református püspök és Pék Sándor római katolikus esperes együtt kérték Isten áldását minden jelenlévőre.
„Merjünk nagyok lenni!”
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának pedagógusai és diákjai idén is a koronkai épület aulájában búcsúztak el a végzősöktől. Dávid László rektor beszédében az intézmény kezdeti nehézségeit idézte fel, majd úgy fogalmazott, ahogyan a Barcelona futballcsapata is több, mint egy klub, úgy a Sapientia is többet jelent egy egyetemnél az erdélyi magyar közösség számára. „A Sapientia a keresztény értékrendet képviselő felsőoktatási intézmény, amely hathatósan hozzájárul a fiatal értelmiségiek szülőföldön maradásához” – fogalmazott Dávid László.
Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál az „Álmodtam egy világot magamnak/itt állok a kapui előtt” Edda-sorok köré „fonta” mondandóját. A Sapientia létrejöttét a főkonzul egy megvalósult álomnak nevezte. „Nem a külső segítséget kell várni, hanem merjünk nagyok lenni. Vállaljanak gyereket, felelősen küldjék magyar iskolába, és vállaljanak szerepet a közéletben is. Az álom legnagyobb ellensége a közöny, a beletörődés, a lemondás az élhető jövőről” – mondta a főkonzul.
Búzakalász a végzősöktől
Brendus Réka, a miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese Kodály Zoltán szavait emelte ki: „akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amenynyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud”. A végzősök nevében Móni Róbert szólalt fel. Mint fogalmazott, a Sapientián nincsenek ismeretlenek, csak olyan barátok, akik még nem találkoztak.
A ballagókat búcsúztató Ferencz Katalin, a hallgatói önkormányzat vezetője kiemelte, a végzősöknek nem szabad megijedniük az olykor zárva talált ajtók miatt, fel kell ismerniük az eléjük táruló lehetőségeket. A rendezvény végén a ballagó évfolyamok képviselői jelképesen búzakalászokat adtak át a következő évfolyamok diákjainak, majd közösen énekelték el a magyar és a székely himnuszt.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi népdalok énekeskönyve
Dr. Béres József Szép magyar ének II. című kötetének bemutatójával folytatódott szombat délután a Csillagocska Családnap. A szerző előadását népdal és néptánc-előadások fűszerezték.
A Váradi Dalnokok által előadott nótákkal kezdődött el a rendhagyó könyvbemutató, a réti templom alagsori termében, majd Brugós Anikó énekével folytatódott. Dr. Pálfi József lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet mondva a közreműködőknek: Márkus Zoltánnak, a Váradi Dalnokok karvezetőjének, Brugós Anikó karnagynak, továbbá a Soroglya és a kibővített Csillagocska zenekarnak.
„Csináljunk”
A későbbiekben a könyv szerzője, Dr. Béres József, a Béres-cseppek feltalálójának fia szólt az egybegyűltekhez. Az előadást a könyvben szereplő dalok tették még szemléletesebbé. Mint megtudtuk, a könyv első kötete 2009-ben jelent meg, 430 éneket tartalmaz, öt éve mutatták be Váradon is. Ez a könyv siker lett, az idén jelent meg a negyedik kiadás, összesen 8700 darab látott napvilágot, melyekből 1200 darabot határon túli iskoláknak küldtek el. Az első kötet főleg a kodályi, bartóki gyűjtőmunkán alapult, az erdélyi népzenét azonban kevésbé tartalmazta, így a szerző arra a következtetésre jutott, hogy a táji sokszínűség valósághűbb bemutatására van szükség – ezért látta fontosnak hogy megszülessen a második kötet is, mely 220 kalotaszegi, mezőségi, gyimesi és moldvai éneket tartalmaz.
A zene mindenkié
Dr. Béres József arról is szólt, hogy vegyészként hogyan is lett e két kötet szerzője. Mint elhangzott, a családjukban mindenki szívesen énekel, táncol, családi, baráti körben megszokott az éneklés, de amikor énekeskönyvet keresett, rájött, hogy nehéz praktikus kötetet találni. „Ha nincs, csináljunk” – gondolta, s a szót tett követte. A kodályi gondolat szerint a zene mindenkié, tette hozzá, s nem sokat ér, ha valaki egyedül énekel, de ha ketten összedalolnak, az már egészen más. Megtartva a magyar dalt magyarságunkat is őrizzük, s ha megismerjük saját dalainkat, nem fogunk idegen kultúrákat majmolni. Szükség van arra, hogy az emberek újra megtanulják hagyományainkat, népdalainkat – ezért kezdődött el annak idején a táncház-mozgalom is.
Amint címéből is kiderül, ez a kötet is szép és magyar dalokat tartalmaz, s ha csak olvassuk ezeket, akkor is páratlan verskincsre találunk. Énekelni pedig szükséges, mindenkinek van gégéje és ezek az énekek lelkünket is építik. Az ilyen családi, baráti éneklés esetén nem a minőség az, ami elsődleges, jegyezte meg. Énekléssel örömöt és bánatot tudunk kifejezni, sokszor pont egy „szép keserves” az, ami megvidámít.
A két kötet jellemzője az igényesség és a tudományos alaposság mellett az, hogy a gyakorlatot szolgálja, használható kottákat tartalmaz és eredeti szöveget, emellett sok érdekes adatot és magyarázatot.
Az érdeklődők a helyszínen meg is vásárolhatták a két kötetet, az elsőt nyolcvan, a másodikat hatvan lejért.
Neumann Andrea
erdon.ro

Fölszállott a páva: Nyárádszeredában tartottak válogatót
Erdély minden szegletéből érkeztek ifjú tehetségek a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató műsor területi válogatójára Nyárádszeredába. Nemcsak a művelődési ház volt népzenétől hangos vasárnap Nyárádszeredában, ahol a Fölszállott a páva tehetségkutató erdélyi területi válogatóját tartották, az utcán is szólt a muzsikaszó, és akadt, aki a járókelők mellett ropta a legényest.
A televíziós műsor hét Kárpát-medencei területi válogatója közül a nyárádszeredai volt az utolsó, ahol Erdély, Bánság, Székelyföld és Csángóvidék első válogatáson átesett jelentkezői mérettettek meg komoly szakmai zsűri előtt: Juhász Erika és Bárdosi Ildikó népdalénekes, népzenetanár, Györffy Erzsébet pedagógus, népdalénekes, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Balogh Júlia, az MTVA vezető szerkesztője, Adócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, a Magyar Néprajzi Társaság népzene és néptánc tagozatának elnöke, Kostyák Alpár kolozsvári zenész, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Benő Barna táncos, koreográfus, a Bekecs Néptáncegyüttes vezetője, Gombai Tamás népzenész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára véleményezte a versenyzők tudását.
Az erdélyi válogatóra 36 produkciót jegyeztettek be, ebből 28 az ének, 3 a hangszerjáték, 5 a néptánc kategóriában. A gyerekek a Temesvártól Pusztináig, Brassótól Méráig terjedő terület egészéről érkeztek Moldova, Gyergyó, Kászon, Felcsík, Udvarhelyszék, Sóvidék, Nyárádmente, Küküllő, Mezőség, Kalotaszeg népzenei, néptánc- és hangszeres anyagával. A két és fél órás színpadi bemutatást követően a zsűri elvonult, bő másfél órára volt szüksége a döntés meghozatalához.
Az értékelőn a szakemberek tanácsokat osztogattak, elmondták, hol és mit kell még csiszolni, „hogy gyémánttá váljon" az adott produkció, felhívták a figyelmet a dallamválasztásra, az előadásmódra, a repertoár bővítésére, az izgalom legyőzésére is. Ugyanakkor köszönetet mondtak a szülőknek, hogy „ebben a bolond világban" a magyar népzene, népdal, néptánc felé terelik gyerekeik érdeklődését, de a pedagógusokat is köszönet illette, akik igyekeznek ráirányítani tanítványaik figyelmét ezekre az értékekre. Mint elhangzott, Erdélyben és Csángóföldön szép, ősi népdalkincset tárt fel Bartók és Kodály, és ma is ezekhez kell nyúlni. A szakemberek arra biztatták a gyerekeket, ne csak egy verseny erejéig tanuljanak meg valamit, hanem folyamatosan műveljék ezt a kultúrát.
A fellépők 56 és 70 közötti pontszámokat értek el, de szereplésük eredménye csak néhány nap múlva derül ki. Csütörtökön a budapesti Hagyományok Házában tartják az arányosító zsűrizést: az egy bizonyos pontszám fölötti teljesítményeket felvételről elemzik, egymással is összemérik. Ekkor dől el, melyik 48 produkció jut tovább a televíziós fordulókba. Nyári balatoni táborozáson vesznek részt a kiválasztottak, novemberben és decemberben lesznek az élő adások, a döntő karácsony előtt várható.
Agócs Gergely elmondta, az erdélyi és felvidéki magyarok hasonló gonddal küzdenek. Míg Magyarországon állami vagy önkormányzati támogatással működő művészeti iskolákban tudnak bekapcsolódni a gyerekek, fiatalok a néphagyományok művelésébe, addig a határon túliak alig kapnak ilyenfajta támogatást az államtól. A Hagyományok Háza ezért azt tervezi, hogy programot indít népi kultúrát oktató pedagógusok részére: népdal, hangszeres népzene, néptánc területén szeretnének oktatókat képezni. „A lemaradás nemcsak anyagi vagy intézményi szinten, hanem módszertanilag is megmutatkozik, és ezzel valamit kezdeni kell. Ennek ellenére a határon túliak semmivel sem maradnak le az anyaországi produkciók mögött" – vélekedett Agócs Gergely.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Tárgyakba vésett lelki múlt (Az árkosi dalárda történetéhez)
Elgondolkozva forgattam a több mint 90 éves dalárdánk kézzel írott kottás könyveit. Mennyi idő kellett, amíg mind a 32 daloskönyvbe bemásolták kézzel az énekek kottáit! Mennyire igaz Kodály Zoltán gondolata: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Ezek a megporosodott könyvek erről szólnak.
Gazdáik féltve vigyáztak rájuk évtizedeken keresztül, még akkor is, amikor már nem énekeltek belőlük, csak saját maguknak, meg azoknak, akik meghallgatták. De hittek abban, hogy értéket tartanak a kezükben, amit az utókor majd ismét „felfedez”. Az árkosi dalárdával kapcsolatos anyagot 2012-ben gyűjtöttem össze, mert úgy éreztem, hogy napjaink éneklő dalárdistái igazán tudják értékelni ezeket az ereklyéket. Abban az évben ünnepeltük a dalárda hivatalos bejegyzésének kilencvenedik évfordulóját, aminek kapcsán összeállítottam a dalárda rövid történetét. A felsorolt események között egy fontos dátum is szerepelt: 1934. május 27. Ezen a napon a dalárda Sepsiszentgyörgyön egy dalosversenyen szerepelt, ahol a harmadik B kategóriában első díjat nyertek, amit egy serleggel és egy díszoklevéllel jutalmaztak. Akkor azt kellett mondanom: sajnos a serlegről nem sikerült további adatokat szereznem, ugyanígy nem tudjuk, mi lett a zászlóhímzés tervével. Eltelt négy év, és azóta is kutattam a faluban a dalárdáról fennmaradt képeket, tárgyakat. Sikerült több értékes fényképet szereznem, amelyek közül néhány ma dalárdánk próbatermét díszíti. De a versenyen nyert serlegről és az akkor kapott oklevélről semmit nem sikerült megtudnom. Egészen ez év márciusáig, amikor Biró Attila tiszteletes úrnak segítve az egyházközség történetének szerkesztésében, a klénódiumokat számba véve, észrevettem egy olyan serleget, amely hasonlított a jegyzőkönyvben leírthoz. És valóban, az volt! A dalárda, az egyházközség féltett javai között őrizte ezt a serleget.
Áprilisban újabb örömhírt kaptam, telefonon értesített Guttmann Emese, az Erdélyi Magyar Dalosszövetség elnöke, hogy egy kolozsvári régiségkereskedő egy 1934-es oklevelet ajánl megvételre, amelyet az intézmény az árkosi dalárda nevére állított ki a megnevezett évben. Kérdezte, hogy érdekel-e minket. A dalárda egyöntetűen elhatározta az oklevél megvásárlását. Így került haza Vicze László, a kolozsvári EMKE munkatársa jóvoltából. Újból elővettem a jegyzőkönyveket, ezekből idézem fel az akkori eseményeket: „(...) Az 1934. év első felét dalosversenyre való előkészülés foglalta le. Ez az első verseny, amelyen részt vettünk, s innen elég szép sikerrel jöttünk haza. A harmadik csoportba neveztünk be. A harmadik B-csoportban első díjat, egy serleget nyertünk, amelyet a Székely Mikó Kollégium ajándékozott a kerületnek. Ezenkívül egy oklevelet is kaptunk. Mindkettőt szeretettel őrizzük, s nagy gondunk lesz, hogy komoly munkára serkentsen. Felemelő látvány volt kerületi dalversenyünk, ahol nagyon sokat láttunk, hallottunk és tanultunk.” A dalárda két énekszámmal szerepelt a versenyen, nem leltem még rá a címükre. Az igazi ünneplés viszont elhúzódott egészen 1935 januárjáig, amikor január 20-án egy rendkívüli közgyűlésen avatták fel a nyert serleget. Ennek leírását is megtaláltam a jegyzőkönyvekben: „1935. január 20-i közgyűlésünk kiemelkedett az eddigiek közül. A rendes tárgysorozat tárgyalása után következett a megható pillanat, midőn az 1934. évi kerületi dalosversenyen Sepsiszentgyörgyön nyert serleget avattuk fel. A dalárda Régeni Áron karmesterünk vezetésével előadta a kötött és szabadon választott darabokat, amelyekkel a bírálóbizottság a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium díját dalárdánknak ítélte. Elnökünk a borral megtöltött serleget br. Szentkereszty Béla úr őméltóságának nyújtotta át, s felkérte a serleg felavatására. Lendületes, szép beszéddel avatta fel a lankadatlan munka jutalmát, kifejtve mindazokat a szempontokat, amelyek a dalárdának ezután is szem előtt kell hogy tartania. Egyetértésre s komoly munkára buzdította a dalárdát, hogy az újabb sikereket biztosítson a jövőre is. A tartalmas és szónoki lendülettel előadott beszéd mély hatást gyakorolt a nagyszámú közönségre. A gyűlés után asztalokhoz ülve s a legkedélyesebb hangulatban tovább fűztük a felavatással kapcsolatban elhangzott gondolatokat. Vacsora közben borral megtöltött serlegünket felajánlottuk mindenki részére. Meghatottsággal hallgatjuk a lelkes és buzdító szavakat, amelyeket serlegünk egyesek lelkéből kiváltott. Örömmel jegyezzük fel, hogy serlegavató ünnepségünkön a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda Demeter Béla kerületi elnökünkkel és dr. Horváth Miklóssal képviseltette magát.” Még annyit megjegyez a jegyzőkönyv, hogy a dalárda ez alkalommal kilenc énekszámot énekelt, és az avatás alkalmával elfogyasztott bort Gelei Márton ajánlotta fel.
Úgy érzem, nagyon fontos, hogy az idők folyamán elkallódott egyházi tárgyak, dokumentumok visszakerüljenek az egyház tulajdonába, hisz ezek az illető közösség, helység lakóinak múltját tükrözik. A hálás utókornak pedig ügyelnie kell ezekre, mert szellemiségük, lelkiségük egy részét jelentik. Féltett reményem, hogy még más, dalárdánkhoz fűződő képek, tárgyak kerülnek elő, és az 1922-es dátummal ellátott zászlótartó egy része is megkerült.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bartók nyomában, Kodály szellemében szólt a dal
Guttman Mihály karnagy (1926-2013), a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) tiszteletbeli elnöke születésének kilencvenedik évfordulója emlékére kopjafát avattak szombaton Tordaszentlászlón a XVII. Szent László-napi kórustalálkozón, ahol közel húsz kórus, azaz közel félezren vettek részt.
Az eseményen találóan jegyezte meg Széman Péter EMKE-elnök, miszerint ezentúl a tordaszentlászlói kórustalálkozó a dalosok zarándokútja is lesz a Guttman Mihály emlékére állított kopjafához, amelyet Tamás Gebe András tordaszentlászlói polgármester és Szőke Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor, az EMKE helyi szervezetének elnöke leplezett le. Az általunk megkérdezett kórustagok a tapsoktól fellelkesülve méltatták a kórustalálkozó pozitívumait, a házigazdák vendégszeretetét. Bartók nyomában és Kodály szellemében haladva a XXVII. Kórustalálkozón éledt újra az éneklő Erdély.
NAGY-HINTÓS DIANA

Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)