A forradalmi eseményeket és az erdélyi magyarság szimpátia megnyilvánulását a magyar irredentizmus veszélyeként tüntették fel, és ezt felhasználván a román vezetőknek sikerült meggyőzni a szovjet vezetőket arról, hogy a magyar nacionalizmus destabilizálhatja a szocializmus békés építését Romániában, ezért szükséges a romániai magyarság politikai befolyásának visszaszorítása. Szovjet belegyezéssel nagyon sok magyar kommunista vezetőt eltávolítottak tisztségéből. A forradalmat követő kegyetlen retorzió után, az 1962-es évet követően, a Kádár-korszak belépett „stabilizációs” fázisba, amikor is a diktatúra represszív jellege valamelyest enyhült. Létrejött a ’puha diktatúra’, a „gulyáskommunizmus”, amelynek célja az volt, hogy elfeledtesse a magyar társadalommal ’56 céljait, elviselhetőbb megélhetési feltételeket teremtettek Magyarországon. /Csoma Botond (az RMDSZ Kolozs Megyei szervezetének alelnöke): Ötven év távlatából. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Kádár János egykori szovjet összekötő-tolmácsának kiadatlan emlékirataiból idézett egy orosz lap. Vlagyimir Bajkov, a szovjet kommunista párt központi bizottsága egykori magyar referense memoárjából a fia ismertetett részleteket. Bajkov szerint Kádár maga azzal magyarázta átállását a szovjet oldalra, hogy „magyarként elemezve a helyzetet, világosan megértette: testvérgyilkos polgárháború kezdődött” Magyarországon. Bajkov Munkácson csatlakozott Kádárhoz, később eltöprengett azon, miért kellett Kádárnak szovjet tolmács. „Kádár október 23-tól november 1-jéig Nagy mellett állt, alkalmazta a Szovjetunióval való éles konfrontációra irányuló vonalát, s szovjetellenes szellemű hivatalos nyilatkozatokat tett. Nagyon negatívan viszonyult (Jurij) Andropov nagykövet álláspontjához” – emlékeztetett rá Bojkov, aki szerint „Kádár nyilvánvalóan bizonyítani akarta a Kremlnek: átálltam a ti pozíciótokra, láthatjátok, nincs titkom előttetek, meghívtam az embereteket is. Becsületesen játszom, s így joggal várhatok becsületességet tőletek is.” „A nagyobb biztonság kedvéért (hiszen folytak a hadműveletek) éjszaka mentünk. Az egész kormánycsapatot egy harckocsizó zászlóalj oltalmazta, amely rombuszalakzatban haladt. A rombusz közepén, minden oldalról védve haladt a Kádárt szállító tank, s a kormányt szállító páncélozott járművek.” „November 7-én reggel érkeztünk meg a Parlamentbe, amelyet szovjet katonák őriztek. A díszlépcsőn vezettek fel bennünket, és Kádár bement abba a terembe, ahonnan ezután csaknem harmad évszázadon át vezette Magyarországot.” /Kádárral harckocsin az Országházba. Posztumusz emlékirat orosz lapban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

1956. november 4-én másodszor is elindultak a szovjet tankok, és brutálisan vérbe fojtották a magyar forradalmat, utána százakat végeztek ki, ezreket zártak börtönbe, s kétszázezerre becsülik azok számát, akik a magyarországi terror, a kivégzések és a börtönbüntetések elől Nyugatra menekültek. A november 4-i magyarországi retorzió után a magyarságra nézvést elszabadult a pokol a Kárpát-medence egészében, a Kádár-kormány asszisztenciája mellett még évek múltán is tízezreket tartóztattak le és ezreket börtönöztek be. Romániában Kádár és Kállai 1958-as látogatása után mintegy negyvenezer ítéletet hoztak, s ennek több mint tíz százaléka magyarokat sújtott. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján Budapesten brutális rendőri fellépéssel százezres ünneplő tömeget oszlattak szét, ártatlanokat vertek és csonkítottak meg, tartóztattak le. Ezentúl az 1956-os szovjet invázió brutalitása, a Kádár-korszak megtorlásainak ténye és a hatalomhoz foggal és körömmel, gumibottal, viperával, vízágyúval, gumilövedékkel és kardlapozással ,,ragaszkodó” magyar kormányzásnak a nagyvilágot körbejáró szégyenletes akciója és az ezt mentő nevetséges és szemforgató hazugságözön egymástól nem választható el, írta Sylvester Lajos. Schmitt Pál európai parlamenti képviselő Strasbourgban, Orbán Viktor Brüsszelben az 1956-os évforduló tiszteletére szervezett rendezvényen azt javasolta, hogy november 4-e legyen a kommunizmus áldozatainak európai emléknapja. /Sylvester Lajos: A magyar gyász európai napja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Bolgár György, az ATV sajtóklubos együttesének szószólója egyik friss politikai elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy ,,a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ugyan elbukott, de Románia uniós csatlakozásával praktikusan mégiscsak lehetővé válik a gyorsuló bevándorlás Magyarországra. Orbán Viktor évekkel ezelőtt még négymillió újmagyart vizionált (bár annyian összesen nincsenek a határokon kívül), ám az valószínűnek látszik, hogy egyre többen fognak legálisan átjönni Erdélyből a jobban fizető magyar állásokra és az elvileg barátságosabb anyanyelvi környezetbe. Az áttelepülést letelepedés fogja követni, aminek számos pozitív demográfiai és gazdasági hatása lesz, a politikai következménye azonban a baloldalra (és a liberálisokra) nézve katasztrofális. A határon túli magyarok ugyanis annyira készpénznek veszik, hogy az ő érdekeiket a nemzeti jelzőt használó jobboldali és szélsőjobboldali pártok képviselik, hogy hosszú időre meg fogják változtatni a jelenlegi egyensúly közeli helyzetet a magyar bal- és jobboldal között. Lehet, hogy már 2010-ben, de négy évvel később egészen biztosan.” A Népszava november 17-i számában megjelent Bolgár-vélemény a Magyar­országot elárasztó 23 millió román rémképének a szelídebb formája. Az autonómia dolgában tökéletes a román-magyar (kormányzati, baloldali, liberális) egyetértés, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök közölte, hogy az autonómiát ,,nem kérik”, és ,,nem adják”, hanem ez a kisebbség és a többség egyezségéből születhet. Mindennek az ad súlyt, hogy Basescu államelnök és Tariceanu miniszterelnök ,,nem adunk”-ja után hangzott el. Ebben a kérdésben Kádár Jánosnak 1958-as romániai látogatásán megfogalmazott álláspont ismétlődik meg. Bolgár György a magyar baloldalt félti. Kifecsegte a munkavállalás korlátozásának egyik okát: az ,,újabb magyarok” megjelenése katasztrófához vezet. /Sylvester Lajos: Mi, erdélyiek, mint új magyarok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 22./

Ötven év telt el azóta, hogy letartóztatták „Kádár elvtárs” erdélyi áldozatai közül talán a legigazságtalanabbul elítéltek. Pál-Antal Sándor: Áldozatok – 1956 c. könyvében szerepelnek adatai: Nagy Sámuel csoport, négy személy, de bíróság elé csak Nagy Sámuelt és Velicsek Andrást állították. 1958. február 25-én tartóztatták le őket. 1958. február 24-én ugyanis Nagy Sámuel barátaival Marosvásárhelyen vendéglőben poharazott. Itt Nagyék »becsmérelték az RNK-beli kormányzási formát«, és az akkor Romániában látogatást tevő, Kádár János ellen beszéltek. A vádirat szerint Nagy, poharazás közben Kádárra utalva kifakadt: „Adjatok egy karabélyt, hogy lőjem le azt a hóhért!” A társaságot a Securitatéra kísérték. Nagy Sámuelt és Velicseket 1958. június 5-én Marosvásárhelyen a kolozsvári katonai törvényszék Macskási elnöklete ítélte el: Nagyot „idegen államfő elleni merényletre készülésért” életfogytiglanra, Velicseket a merénylet fel nem jelentése miatt előbb 10 évre, majd ügyészségi fellebbezés után 25 évre. Mindketten 1964-ben amnesztiával szabadultak. Nagy Sámuel és családja meghurcolásának az emlékező cikk írója is tanúja volt. Ilonka néni, Nagy Sámuel még Kádár Jánost is könyörületre próbálta bírni. Eredménytelenül. És ma? Kádárt magasztaló könyvet ír egy volt ÁVH-s. /Székely Attila ny. történelemtanár, Székelykeresztúr: Kádár látogatásának székelykeresztúri áldozata. Nagy Samu emlékére. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 28./

Dr. Berényi Károly települési képviselő, a határon túli magyar ügyek hódmezővásárhelyi tanácsnoka Szentegyházán az erdélyi magyarok önszerveződésének támogatására elkülönített költségvetési forrásból pénzösszegeket adott át erdélyi partnereiknek, Hódmezővásárhely itteni tiszteletbeli polgárainak. A támogatottak közül a lista élén a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület állt, amely felvállalta dr. Rákossy Árpád felsőcsernátoni származású ügyvéd emlékművének – a felsőcsernátoni Bod Péter Általános Iskola elé kerülő bronz mellszobor – felállítását. Hódmezővásárhely nagyvonalú gesztusával segít befejezni a Rákosi- és a Kádár-korszakban koncepciós perekben elítélt jogászdoktor szobrának elkészítését. A hódmezővásárhelyiek jelentős összeggel támogatták a szentegyházai Gyermekfilharmónia Alapítványt, egy évig biztosítva a Szentegyházi Hírlap című, információs-kulturális újság megjelenését és az alapítvány által vásárolt régi székely ház felújítását. A csekefalvi unitárius egyházközösség az unitárius parókia felújításhoz kapott támogatást, a Tarcsafalvi Egyesület a megrongálódott iskolaépületet javíttathatja ki, és támogatásban részesült a parajdi Áprily Lajos Emlékház egy Ki tud többet Áprily Lajosról? című verseny lebonyolítására. Ezek a támogatások olyan időszakban érkeztek Erdélybe, amikor a magyar politikai és gazdasági élet súlyos válságban van. A tizenhét éven át polgári vezetésű Hódmezővásárhelyt a jelenlegi kormányzat hátrányos megkülönböztetéssel sújtja, s olyan anyagi elvonásokkal ,,bünteti”, amelyek botrányosak és kormányzathoz méltatlanok. A kórház esetében az ,,ágyelvonások” a legdrasztikusabbak, 60 százalékon felüliek. Dr. Berényi Károly ismételten felhívta a figyelmet arra a lehetőségre, amelyet a határon túli magyaroknak mintegy jóvátételül ajánl fel a 2004. decemberi népszavazás lehangoló eredménytelensége miatt felelősséget érző alföldi város, Hódmezővásárhely lakossága. A Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára cím elnyerésére csupán egy bejelentkezési levelet kell elküldeni postai vagy elektronikus úton a jelentkezők személyes adataival és pontos lakcímével Hódmezővásárhelyre. /Sylvester Lajos: Hódmezővásárhelyiek jobbja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./

Meggyalázták Kádár János síremlékét a budapesti Fiumei úti temetőben, a koporsót felfeszítették, a csontokat egy részét elvitték a tettesek. A munkásmozgalmi panteonra fekete festékkel felírták: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. A sírrongálást az összes pártok elítélték. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyarországi Munkáspárt 2006 közös közleményben tiltakozott a sírrongálás ellen. Kádár János 1956 novemberétől több mint harminc éven át volt Magyarország első számú pártvezetője. Az MSZMP volt első titkára 1989. július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította a Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket. /Meggyalázták Kádár János sírját. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 3./

Kádár János sírjának kifosztásakor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és a vezető közvélemény-formálók jó alkalmat láttak a kétségkívül elítélendő cselekedet aktuál(át)politizálására, úgy állítva be, hogy ezért természetesen a jobboldal a felelős. Így Kádár sírjának meggyalázása az „ordas eszmék” terjedése elleni összefogás szimbolikus kovásza lehet. Az MSZP által szervezendő május 9-i felvonulásnak töltetet ad majd – hallgatólagosan – az egykori pártfőtitkár nyugalmának megzavarása. /Papp Attila Zsolt: Csontváz az asztalon. = Krónika (Kolozsvár), máj. 4./

Megtörtént a politikai rendszerváltás, megindult a gazdasági rendszer átalakítása, formálisan megszűnt a kommunista diktatúra, de nem kerültek helyükre a dolgok. Történtek kinyilatkoztatások a 15 millió magyar összetartozásáról (amit a balliberális sajtó össztüze fogadott), törvénybe iktatták az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, de nem kerültek bíróság elé a sortüzek vezénylői, a rendszer működtetői, a koncepciós perek mögött álló politikusok, nem adták vissza a rabolt vagyont, sőt a rendszer haszonélvezői hihetetlen gazdasági előnyökhöz jutottak, ezeket médiaelőnnyé tudták konvertálni, majd ennek birtokában először 1994-ben, majd 2002-ben a politikai hatalmat is megszerezték, írta Borbély Zsolt Attila. Az új rendszer előnye, hogy az öntudatos polgárok immár nyíltan szervezkedhetnek. Ha kisebbségben is, de van magyar nyilvánosság. A Kárpátia nemzeti rock-együttes legutóbbi albumának egyik dalában, melyben Wittner Mária szabadságharcos is megszólal, kimondja 1956 kapcsán: „gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. Kádár Jánosnak nincs mit keresnie a Nemzeti Sírkertben Batthyány, Deák, Jókai s a nemzet számtalan más nagyja között. Kádár a szovjet tankok által hatalomra juttatott tömeggyilkos volt. Érdemes elgondolkozni, hogy nem baloldali provokációról van szó? A sírját ért támadást mindenki elítéli. S el is követ a baloldal mindent, hogy médiapolitika szempontjából maximálisan kihasználja a helyzetet. Előszedték Moldova Györgyöt, aki nem kevesebbet állított, mint azt, hogy ha Kádár akasztatott, jól tette. A ma kormányzóknak semmi sem drága, semmi sem szent, tavaly októberben minden erkölcsi határt átléptek, népszerűségük mélyrepülésben, vesztenivalójuk nincs. S miként tavaly minden bizonnyal ők álltak a tévé ostroma mögött, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a minap történt kegyelsértést is az ő boszorkánykonyhájukon főzték ki, írta Borbély Zsolt Attila. /Borbély Zsolt Attila: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat” = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 9./

Május 18-19-én tartotta kongresszusát a Fidesz, Orbán Viktort megerősítették elnöki tisztségében. Kövér László, a párt választmányának elnöke az ország morális, gazdasági és politikai válságáról beszélt, s úgy vélte, ezért egy „abnormális, szélsőségesen gátlástalan és kapzsi klikk” tehető felelőssé. Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője, aki egyben Nicolas Sarkozy francia elnök üdvözletét tolmácsolta, azt mondta: Európának olyan politikusokra van szüksége, mint Orbán Viktor, Nicolas Sarkozy és Angela Merkel német kancellár. A kongresszuson részt vevő Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke bírálta a magyar kormány „különutas” politikáját Oroszország irányába, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Orbán megújítja a politikai életet. Ehhez azonban az kell, hogy visszakerüljön a hatalomba – tette hozzá a Néppárt elnöke. A szavazás ideje alatt Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök is felszólalt. /Lokodi Imre: Fidesz-nagygyűlés – marad Orbán. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./ Új politika megalkotására van szükség Magyarországon Orbán Viktor, a Fidesz újraválasztott elnöke szerint. Kósa Lajos úgy fogalmazott, hogy „Kádár János itt van közöttünk, és napjainkban posztkádári Magyarországon élünk, ahol nem polgári, hanem szocialista demokrácia van”. Varga Mihály szerint ma Magyarországon tudatosan folyik az állam lerombolása, az államigazgatás szétverése. Semjén Zsolt, a KDNP elnöke úgy vélte, Magyarország csak attól a frakciószövetségtől remélhet megoldást a mai helyzetre, amelyet a Fidesz-KDNP alkot. Tőkés László püspök arról beszélt, hogy a magyar állam nemhogy határokon átívelő nemzetpolitikát, de még korlátozott nemzeti állampolitikát sem képvisel. „Nemzetünk a saját országában pusztul”, saját magyar államunk nem védi, nem képviseli, nem érvényesíti az elvárható mértékben nemzeti érdekeinket – mondta Tőkés, aki ellenpéldaként Romániát és Szlovákiát említette. Lezsák Sándor, a Fidesszel szövetséges Nemzeti Fórum elnöke bejelentette: új lakiteleki nyilatkozat megalkotására készülnek, amelyet az eredeti dokumentum aláírásának huszadik évfordulóján fogadhatnak el. /Vezér maradt Orbán Viktor. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./

A 70 esztendős Wittner Mária, 56-os halálra, majd életfogytiglanra ítélt szabadságharcos emlékezetes beszédet mondott 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Budapesten, a Parlamentben. Vádolta a pribékeket, gyilkosokat és hazaárulókat, mert nemzetünk kiváló tagjait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádolta őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársai nevében. Vádolta őket a „legdrágább kincs” a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát és az otthon melegét… Wittner Mária tizenhárom évet töltött börtönben. A vele készült beszélgetésben elmondta, az apácák nevelték az iskolában emberségre, hazaszeretetre. 1950-ben egy éjszaka elhurcolták az apácákat, államosították az iskolákat. Wittner Mária végig részt vett a forradalomban, amíg meg nem sebesült november 4-én. Letartóztatása után elmondta a nyomozónak, hogy Divatcsarnokot szovjet katonák rabolták ki. A forradalom leverése után külföldre távozott, majd hazatért, mert Kádár János pártvezető büntetlenséget ígért, a gyermeke pedig itthon maradt. 1957. június 16-án letartóztatták. Különböző vádakkal illették, például fegyverek rablásával, közértek kifosztásával. A Történeti Hivatalban betekinthetett a peranyagába. A kihallgatási jegyzőkönyvek tanulmányozásakor tudta meg, több tanú azt állította, hogy november 4-én délután száz pár cipőt lopott. Valójában ekkor sebesülten feküdt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Mégis ezeket a hazugságokat veszik át a lexikonok és a tankönyvek. A vádirat és a valós tények több pontban ellentmondanak egymásnak. Mégis úgy állítják össze a lexikonokat, az emlékezéseket, hogy teljes egészében elfogadják a Népbíróság anyagait. Ezt adják ki a könyvekben, holott ez történelemhamisítás. Wittner Mária részt vett a forradalomban, fegyver volt a kezében. A rendőrséget leszerelték, ez igaz. Az is igaz, hogy – a parancsnok engedélyével – a kilőtt gyógyszertárból vittek tápszert egy pici, hat hónapos babának a szomszéd házba. Azonban ez nincs benne a bírósági anyagban. Azok a történészek, akik ebből az anyagból dolgoznak, nem hámozhatják ki az igazságot. A halálos ítélet kihirdetése után átvitték a Kisfogházba, ahol a halálraítélteket őrizték. Naponta akasztottak embereket. Íratlan szabály szerint mindenki elköszönt. Bemondta a nevét. Mondott néhány szót, ilyeneket például: Isten veletek! Bosszuljatok meg! Volt, aki a himnuszt énekelte, a hazát éltette. A pusztítás ma folytatódik, csak finomabb formában, állapította meg Wittner Mária. Az egész „módszerváltást” felülről vezényelték 1989–90-ben. Ők azt mondják: vértelen forradalom. A vértelen forradalom helyett hatalomátmentés zajlott. /Frigyesy Ágnes: Vádolnak az élők és a holtak. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 23.

Június 15-én tudományos konferencia zajlott Budapesten Kádár Jánosról, illetve a nevét viselő korról „Kádár János – mihez kezdjünk vele?“ címmel. Ideje annak is, hogy végre objektíven próbáljunk beszélni erről a korszakról egész Kelet–Európában, írta Veres István, a lap főszerkesztője. Traian Basescu elnök hivatalosan elítélte a kommunizmust, de ez merő porhintés a Nyugat felé, egy korszakot nem lehet alapos elemzés helyett egy elítéléssel elintézni. Schmidt Mária magyarországi történész, a XX. Századi Intézet igazgatója, szervezte a konferenciát. Romániában még nem volt az említetthez hasonló tudományos konferencia. /Veres István: Mihez kezdjünk a kommunizmus örökségével? = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 16./

Kizárólag önmagát okolhatja a budapesti balliberális oldal amiatt, hogy nem örvend nagy népszerűségnek a határon túli magyarok körében. Utóbbiak a rendszerváltást követően azt tapasztalhatták, hogy még a Horn Gyula, majd a Medgyessy Péter vezette szocialista-liberális kormánykoalíció is rendelkezett az elcsatolt területeken, valamint Nyugaton élő honfitársaik iránti empátiával. A Gyurcsány-kormány, valamint a mögötte álló MSZP–SZDSZ-koalíció nemzetpolitikai viszonylatban olyan lépéseket tett, amely nemhogy a külhoni magyarokat, de a két pártban az előremutató határon túli magyar politikát képviselő személyiségeket is elborzasztotta. Szili Katalin, az Országgyűlés szocialista elnöke ama kevés anyaországi baloldali politikus egyike volt, aki határozottan rosszallotta, hogy pártja a 23 millió román vendégmunkás várható inváziójára hivatkozva buzdította a nemmel való szavazásra a polgárokat a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 5-i népszavazáson. A második Gyurcsány-kabinet szétrombolta a határon túli magyarság támogatását ellátó intézményrendszert, reálértékben évről évre kevesebbet szán külhoni nemzettársaira, a határon túli magyar szervezetekkel történő kapcsolattartásra hivatott MÁÉRT-et pedig megszüntette. A jelenkori balliberális „nemzetpolitikába” az is belefér, hogy elutasítja a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Ráadásul a gyurcsányi, kókai retorika – „az autonómiát össze kell egyeztetni a nemzeti szuverenitás szempontjával; Magyarország támogatása nem használ, hanem árt” – kísértetiesen hasonlít a magyarországi gulyáskommunizmus gyakorlatára, amely határon túli magyar ügyekben a bele nem szólás elvét alkalmazta. Ezt aztán Kádár elvtárs sem mondhatta volna találóbban. /Rostás Szabolcs: Kádári idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 27./

Száztíz éve született Tamási Áron Farkaslakán, az író szülőfalujában minden évben megemlékeznek az évfordulóról. Az emlékezésen a farkaslaki gyökerekkel rendelkező budapesti professzor, Sipos Lajos Tamási Áronról írt monográfiájával ismerkedhettek meg az egybegyűltek. A neves irodalomtörténész hiteles élet- és pályarajzával új adatokkal gazdagította a Tamási-irodalmat. Amint könyvében írja, 1961-ben pártutasításra Tamási munkásságát ki akarták iktatni az irodalmi hagyományból. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint Tamási Áron a tíz leginkább megfigyelt személy egyike volt, maga Kádár János szorgalmazta ezt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1959. június 30-i ülésén mondotta Kádár: „A választmány (ti. A létrehozandó Írószövetségé) rendben van, én egy nevet kifogásolok. Tamási Áronnal kapcsolatban amellett voltam, tárgyaljunk vele, vállalja, vagy nem. Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást. (Az 56-os forradalom eszmeiségét vállaló kiáltványt) Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta... ” Sipos Lajos könyvének nagy érdeme, hogy feltárja Tamási életének ezeket a kevésbé ismert mozzanatait. A lap a könyv két részletével érzékeltette, hogy Tamási Áron az állandó zaklatások közepette is megmaradt egyenes derekú, tisztességes embernek. Az egyik részlet Déry Tibor és társai ellen indított íróperrel foglalkozik. Az íróperben 1957. október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is, akit vallomástételre akartak kényszeríteni Déry ellen. Tamási belépett és mélyen meghajolt a vádlottak, az írók előtt. Ezt tette távozásakor is. Kádár János, a párt vezetője a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén kifejtette: „említem ezeket a csodabogarakat, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg még Szabó Pál nélkül is, aki – ugye – már a jelöltek közé van számítva. ” „…érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 olyan félellenzéki van a parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek (...), de már szemrehányó pofájuk [sic!] figyelmeztet minket bizonyos dolgokra (...). „Egyébként lehetséges (...) – tette hozzá Kádár–, hogy a közeljövőben le kell tartóztatni újra embereket, akik nem hallgatták meg a tanácsainkat, hogy rakják le a fegyvert, és még ma is motoszkálnak a sötétben. Nem fogja senki félreérteni, hogy ha valami író vagy újságíró, akkor szabad neki a népi hatalom ellen cselekedni. ” /(Borbély László): Száztíz éve született Tamási Áron. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./

Augusztus derekán, a dr. Rákossy Árpád, a Rákosi és Kádár-korszakban is koncepciós perekben elítélt ‘56-os ügyvédáldozat portrészobrának avatásán az ünnepségre szóló meghívást elfogadta dr. Lomnici Zoltán, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke, és Felsőcsernátonba érkezett Fónay Jenő, a halálra ítélt, majd közkegyelemmel szabadult szabadságharcos, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnöke, valamint Mádi Jenő, a POFOSZ jelenlegi elnöke, az ugyancsak koncepciós perben elítélt repülőgép- majd, szabadulása után autóbusz-tervező mérnök. A szoboravatáson természetesen részt vettek a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki tagjai is. /Sylvester Lajos: Volt politikai foglyok háromszéki találkozója (‘56 emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Garda Dezső képviselő október 23-án felszólalt a parlamentben. 1956. október 23-án, amikor a budapesti magyar egyetemisták békés tüntetést szerveztek, senki sem gondolt arra, hogy megmozdulásukkal döntő módon hozzá fognak járulni a világ első kommunistaellenes forradalmának kitöréséhez, fejtette ki. A szovjet tankok október 24-i megjelenése sem félemlítette meg a forradalmárokat. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette Magyarország kiválását a Varsói Szerződés tagállamai közül, és kinyilvánította az ország semlegességét. A szovjet hadsereg leverte a forradalmat, Kádár János ellenforradalmi kommunista kormánya a szovjet hadsereg segítségével került hatalomra november 4-én. A romániai értelmiségiek, tudósok és egyetemisták szolidaritást vállaltak a magyarországi forradalmárokkal. Romániában a bebörtönzöttek száma meghaladta a tízezret. Számos írót, tudóst, egyetemi tanárt és egyetemistát deportáltak és köteleztek kényszermunkára. A legtöbbet a romániai magyarság képviselői szenvedtek. Így a korabeli Magyar Autonóm Tartomány területén az 1956. október 26. és 1965. december 31. közötti időszakban több mint 1100 személy ellen indult bűnvádi eljárás. Korlátozták a romániai magyarság jogait, megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetemet, felszámolták a korlátozott önkormányzatisággal rendelkező Magyar Autonóm Tartományt. /Dr. B. Garda Dezső felszólalása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Kádár bűnös címen jelent meg könyv a Magyarok Világszövetségének kiadásában. 2004. június 17-én, Kádár bűnös szalagcímmel számoltak be a napilapok arról a rendőrségi határozatról, amely Nagy Imre miniszterelnök és a vele együtt Romániába deportáltak ügyében indult nyomozást az elkövető halála miatt szüntette meg, mivel – mutatott rá a határozat indokolása – mind Kádár János, mind Münnich Ferenc már meghalt. Innen ered a könyv címe. 1996-ban megalakult az ‘56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (Deport – ‘56) és azt kutatta, hogy akiket 1956-ban a Szovjetunióba deportáltak, azok mind visszatértek-e, és ha nem, mi lett a sorsuk? Az egykori deportáltakkal, valamint szemtanúkkal készített harmincórás videofelvétel elkészítése után a bizottság felvetette, hogy az ‘56-os deportálások a genfi jog szerint háborús bűntettnek minősülnek. Ezért 2000. október 23-án feljelentést tett a Deport – 56, legalább 860 rendbéli, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntett alapos gyanúja miatt. A feljelentés kiterjedt Nagy Imre miniszterelnök és környezetének Romániába való deportálására is. A könyv egyrészt a tényfeltáró bizottság jelentése, másrészt dokumentumkötet, amely egyszerre szól 1956-ról és napjainkról. A könyv a feljelentést, valamint az arra született rendőrségi, ügyészségi határozatokat és a határozatokkal szembeni jogorvoslati kérelmeket, a nyomozati iratok részét képező szakértői véleményt mutatja be, és a tanúvallomások közül Biszku Béla, Gáspár Sándor, Nyers Rezső, Piros László vallomását tettei közzé. Az Országos Rendőr-főkapitányság tanúként hallgatta ki Szalma Józsefet, és Halustyák Mihályt is, akik a Nagy Imre és társai ellen folytatott törvénytelen büntetőeljárásban kihallgató tisztként vettek részt, az ő vallomásuk is megtalálható a könyvben. /Kádár bűnös. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 24./

A kommunizmus legsötétebb időszakát idéző körülmények között mutatta be 1956 erdélyi mártírjai /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című dokumentumgyűjteményének első két kötetét december 12-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában Tófalvi Zoltán. A marosvásárhelyi történész kollégája, a köteteket szerkesztő Sebestyén Mihály alig kezdett hozzá a munkák méltatásához, amikor a lámpák kialudtak, a kitartó áramszünet okozta vaksötétben pedig zseblámpa és gyertya fényénél folytatódott a sötét kor felidézése. Sebestyén Mihály Tófalvi munkáiról azt mondta, „ha valaki szenzációs amerikai stílusú perbemutatásra számít, csalódnia kell. Itt teljesen unalmas peranyagok sorakoznak időrendben, kihallgatási jegyzőkönyvek, letartóztatási parancsok, kérdések és feleletek, az unalomig ismételt kérdések, kitalálás és valóság, politikai fikció, politikai álmodozás, börtönök, börtönőrök, kínzások és lelki gyötrelmek”. Sebestyén Mihály szerint meglepő az a naivitás, amellyel emberek összefogtak, hogy puszta kézzel megdöntsék azt a kommunista diktatúrát. Tófalvi Zoltán négykötetesre tervezett dokumentumgyűjteményének első két darabja a Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész nevével fémjelzett szervezkedés, valamint a Szoboszlai Aladár pécskai római katolikus plébános személyéhez fűződő „összeesküvés” per- és börtönanyagába nyújt betekintést több száz kordokumentum révén. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverését követő erdélyi megtorlás időszaka ez, amelyről a készülő harmadik kötetben a Kolozsváron élő nemzetközi jogász, Dobai István nevéhez fűződő – és súlyos börtönévekkel büntetett – ún. ENSZ-memorandumkísérlet dokumentumai, a záró, negyedik könyvben pedig a megtorlást túlélők visszaemlékezései lesznek olvashatók. Az érmihályfalvi csoport az erdélyi magyarság státusának rendezését tervezgette, e per nyomán három embert végezek ki, többet bebörtönöztek. Tekintve, hogy az 1956-os forradalom másik erdélyi mártírját, Moyses Mártont 57 éve tartóztatták le Kolozsváron, az esten Boér Ferenc színművész a költő három versét szavalta el. Tófalvi Zoltán szerint az erdélyi megtorlást jelentősen fokozta a Kádár János vezette magyar állami és pártküldöttség 1958. februári romániai látogatásán tett bejelentése, miszerint a romániai magyarság sorsát Budapest a román vezetésre bízza, az ellenforradalmárokat pedig meg kell büntetni. /Benkő Levente: Álmok, börtönök, gyötrelmek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 13./ „Egy nemzedéknek kell kihalnia, és egy újnak kell születnie ahhoz, hogy a magyarországi forradalom minden mozzanata ismertté váljon a nagyközönség előtt” – mondta Sebestyén-Spielmann Mihály az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében tartott könyvbemutatón, ahol az érdeklődők Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjai című sorozatának első két kötetével ismerkedhettek meg. Tófalvi elmondta: a Szoboszlai-per volt a legvéresebb 56 után, hiszen akkor tíz halálos ítélet született. Kutatásai során a szerző rálelt a temesvári börtönben történt kivégzés irataira is. „Az akkori hatalom még arról is gondoskodott, hogy az elítéltek között egyforma arányban legyenek magyarok és románok” – emlékeztetett a szerző, majd hozzátette: Szoboszlai Aladár igyekezett több nemzetiséget is bevonni elképzeléseibe, ortodox papokkal is tárgyalt. /Erdélyi mártírok ‘56-ja. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 13./

A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)

A szerző jelenlétében mutatták be Sepsiszentgyörgyön Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés, 1956―1989 című, vaskos monográfiáját. A könyv a hozzáférhető források mozgósításával tárgyilagosan elemzi a két ország viszonyát a nemzetiségi kérdés tükrében. Földes György Kádár János politikai életrajzán dolgozik, fontos fejezetet emelt ki a Kádár-monográfiából. Sokan a munka egyik hiányosságának róják fel, hogy a román források tekintetében Földes segítségre szorult, sokan Kádár-apológiának fogták fel a könyvét. /Bogdán László: Földes György: A nyílt román–magyar konfliktus Aradon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 9./

A HírTV Ősök tere műsorában: Stefano Bottoni és Vincze Gábor kisebbségkutatók a Magyar Autonóm Tartomány ellentmondásos históriáját boncolgatták. A szovjet tanácsadók tervei alapján létrehozott MAT 1952–1960 között létezett, és területe nagyjából egybeesett Székelyföld tradicionális határaival. Amíg az erdélyi magyarság véleményformáló rétege a két világháború között a román államra való felesküvés megtagadásával, passzív rezisztenciával, magyarországi irányultságával a revízióban reménykedve szervezte életét, addig Erdély egészének újbóli Romániához csatolása után a hatalmi pozícióba jutott magyar vezető réteg maga vállalkozott a román államkeretbe való beilleszkedés végrehajtására. A Bottoni–Vincze-beszélgetés újrafogalmazta azokat az érveket és ellenérveket is, amelyek a MAT születésének pillanatában keletkeztek. A MAT létrehozását a legtöbben azért marasztalták el, mert ezzel úgymond elárulták a Székelyföldön kívüli szórvány- és a határzóna tömbmagyarságát, s elősegítették Kolozsvár végleges elrománosítását, ellehetetlenítették magyar kulturális központi szerepét. Sylvester Lajos szerint ezt az aspektust túlhangsúlyozzák: ha nincs MAT, akkor sem szűnik meg az erdélyi magyarságra nehezedő nyomás, az etnikai összetétel fellazítása, s bizonyosra vehető, hogy Székelyföldnek a MAT idejére eső lélegzetvételére sem került volna sor. A szabad anyanyelvhasználat, az anyanyelvi iskolahálózat kiépítése, a hagyományokra alapozott közművelődés széles körű gyakorlása ábránd marad. Ebben a kérdésben tökéletesen eligazít az, ami a MAT felszámolása (1960) után bekövetkezett: Kádár János romániai látogatása után megszüntették a Bolyai Egyetemet, a Brassó által bekebelezett Háromszék magyar lakossága brutális és nyílt elnemzetlenítésre ítéltetett, beindult a tanügyi reform (1948) és a MAT idejében kialakított magyar iskolahálózat románosítása. És tetőzött az erdélyi magyarság elárulása a magyarországi vezetés részéről: elkezdődtek az 1956 miatti leszámolások. Hiba lenne, ha a MAT-ban csak a felszámolását indokoló hatalmi érveket mondanák, voltak-vannak az autonómiatörekvésekben ,,használható" elemei is. /Sylvester Lajos: Autonóm tartomány – autonómia. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 14./

Földes György könyvét olvasva (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989) sok ismerős névvel találkozott Kántor Lajos, másokat hiányolt. Földes ezeknek az évtizedeknek a diplomáciatörténetét tárta fel elsősorban, de sűrűn kitért belpolitikai vonatkozásokra, a korabeli kultúra, az irodalom szereplőire is. Balogh Edgár bizonyára másképp olvasná ezt a Földes-tanulmányt, hiszen ő bizalommal fordult Kádár Jánoshoz. Kántor Lajos egyetlen személyes élménye a Kádár vezette hivatalos küldöttség 1958. februári kolozsvári gyorslátogatásához fűződik, amikor Kádár az állomástéren így kezdre beszédét: Itt, Kolozsvár főterén… E sajátos tájékozottságról tanúskodó szavakat számosan hallhatták, ünneplésre kirendeltek. A kádári időkből egyik emléke Kántor Lajosnak a Bibó-emlékkönyv1981-ből, amely szamizdatban maradt. Molnár Gusztávval és Szász Jánossal hárman szerepeltek benne Romániából. Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész hatalmas dossziéja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából nyilvánosságra került. A Tiszatáj, illetve a „Subások” név alá gyűjtött megfigyeltek (Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Für Lajos, Ilia Mihály) ügyéről van szó. Ilia ellen a vád az volt, hogy a külföldi magyarság sorsával, irodalmával foglalkozik, egyetemen erről előadásokat tart. Külön bűne volt, hogy a Tiszatáj című folyóiratot ennek a törekvésnek a szolgálatába állította. Ezért 1975-ben, eltávolították a folyóirattól. Ilia Mihály kolozsvári barátainak leveleit fölbontották, elolvasták. Ilia Mihály neve nem szerepel Földes György könyvében. /!/ Száraz Györgyről, a Kortárs volt főszerkesztőjéről viszont szó van, a hírhedett Lancranjan-könyvről a budapesti Valóságban írt kritikai elemzése kapcsán. Száraz György írást kért Kántor Lajostól az egyre szaporodó magyarellenes, gyűlöletet szító román regényekről. Kántor teljesítettem a kérését, Fodor István álnéven írása megjelent a Kortárs 1988. júliusi számában. Emlékezetes volt az 1980. június eleji gyergyószárhegyi tanácskozás: a jelen lévő romániai magyar írók, szerkesztők az egyre elviselhetetlenebb romániai valóságról, a magyarok „elcsángósodásáról” cseréltek tapasztalatokat. A tanácskozás jegyzőkönyve megjelent nyomtatásban, a Korunk 1980. szeptemberi lapszámában. Ezekre nem tért ki Földes György. A legtekintélyesebb, a legnagyobb hatású megszólaló Illyés Gyula volt, megnyilatkozásai a nemzeti kérdésben jelen vannak Földes könyvében, a korabeli magyar pártvezetés reagálását sem hallgatja el a szerző. Valószínűleg többet érdemelt volna Szabédi László a magyar–román viszony tárgyalásakor, mint az 1959-es öngyilkosságára utaló egy mondat. Csoóri Sándor – Illyés Gyula örökségét magára vállalva – számos alkalommal foglalt állást a határon túli magyarok érdekében, a szomszédos országok nemzeti kisebbségeket elnyomó politikája ellen, kárhoztatva a magyar hivatalosság közönyét. /Kántor Lajos: Rólunk (is) szól a történet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 16./

Ötven évvel ezelőtt, 1958. március 17-én, 25. születésnapján ítélik életfogytiglani börtönbüntetésre „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetése” miatt. Életfogytiglani büntetés, amelyet hét évnyi börtön után harminc évig tartó kommunista rabsággá, majd közel húsz éve tartó mellőzöttséggé változtatnak a történelem alakítói. Életre ítélve, ez Rácz Sándor életútjának tömör foglalata. A Don-kanyarban hősi halált halt édesapja után a hadiárvák nehéz sorsát élte Izsákon. Huszonhárom évesen, 1956. november 16-án a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke lett, és egy hónapon át gyakorlatilag Magyarország első számú vezetője, mindaddig, amíg a szovjet harckocsikkal az Országházba szállított Kádár János tőrbe nem csalja, és le nem tartóztatja. Életfogytiglani ítélet következett. Börtönévek Bibó István, Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, Regéczy Nagy László, Nyugati László, Faddi Ottmár egyéniségformáló társaságában. Harminc évesen „szabadult”. Gyári munkás lett. Negyvenedik életévében titkosszolgálati merénylet áldozata, de életben maradt, életre szóló gerincsérüléssel. Negyven évesen, 1973. október 23-án a zsúfolásig megtelt Mátyás templomban Faddi Ottmár ferences szerzetes eskette. Határozott fellépésével elérte, hogy Nagy Imre miniszterelnök és vértanútársainak újratemetését ne a temető valamely útkereszteződésében, hanem a nemzet legfőbb terén, a millió embert is befogadó Hősök terén rendezzék meg. Mint az újratemetés egyik szónoka, 1986. június 16-án meglepte a műsor összeállítóit: előzetes egyeztetés nélkül, maga mellé szólított két fiatal énekest, és beszéde kellős közepén felcsendült Magyarország közel fél évszázada nem hallott, régi himnusza: Boldogasszony Anyánk... Erről a napról a sokaság egy fiatalemberre, Orbán Viktorra emlékezik, aki akkor a médiákba kiáltotta azt, amit Rácz Sándorék már harminchárom évvel korábban, és életük kockáztatásával tettek meg: Ruszkik haza! Rácz Sándor az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára nagyon készült. Egy évvel korábban már kiadta visszaemlékező kötetét, Parázsló szándék címmel. Élete mélypontját jelentette 2006. október 23-a, amikor a fennkölt megemlékezés helyett újból vér folyt Budapest utcáin. Rácz Sándor számára az sem jelenthetett vigaszt, hogy pár hónappal korábban, amikor jó néhány egykori ötvenhatos bajtársa elfogadni készült Gyurcsány Ferenc vacsorameghívását, ekként óvta őket: Egy percig se feledjétek, hogy holnap ezek ugyanúgy belénk lövetnek, mint tették őseik ötven évvel ezelőtt! A hetvenöt éves Rácz Sándor írja készülő új könyvét. /Rácz Sándor 75. születésnapjára. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2008. márc. 26./

Ötven éve, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét és vádlott-társait. November 4-én hajnalban, drámai rádióbeszédben jelentette be a szovjet inváziót, majd több társával a jugoszláv követségen kért menedékjogot. November 22-én Kádár János menlevelével elhagyták a követséget, ezután a szovjetek őrizetbe vették őket, majd a romániai Snagovban „házi őrizetbe”, fogságba kerültek. A tisztségéről lemondani nem hajlandó Nagy Imre nem egyezkedett az új rendszerrel. 1957 áprilisában hozták Budapestre, ahol 1958. február 6-án, a nyilvánosság teljes kizárásával bíróság elé állították. A minden együttműködést megtagadó, nyílt tárgyalást követelő Szilágyi József ügyét elkülönítették és 1958. április 22-én halálra ítélték, két nappal később kivégezték. Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere a börtönben éhségsztrájkba kezdett, és 1957 végén máig tisztázatlan körülmények között meghalt. A többi vádlott pere június 9-én folytatódott. 1958. június 15-én a Legfelső Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi börtönre, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre kormány államminiszterét 6 évi börtönre, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét 5 évi börtönre ítélték. Másnap hajnalban a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst, a holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be. A holttestek kihantolása és azonosítása 1989 márciusában kezdődött meg, Nagy Imre és társainak 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás jelképes eseménye lett. A Fidesz és várhatóan a KDNP sem képviselteti magát azon a parlamenti emlékülésen, amelyre Gyurcsány Ferenc hívta meg június 16-ra a magyarországi parlamenti pártok elnökeit. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 50. évfordulóján rendezendő emlékülésen Sólyom László köztársasági elnök sem lesz jelen. Az SZDSZ képviseletében Fodor Gábor pártelnök vesz részt a parlamenti emlékülésen, az MDF részéről pedig Boross Péter országgyűlési képviselő. /50 éve végezték ki Nagy Imrét és társait. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Húsz éve, 1988. augusztus 28-án munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára, miniszterelnök és Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt KB főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke. Kádár János és Nicolae Ceausescu 1977. júniusi debreceni–nagyváradi megbeszélése óta 11 évnek kellett eltelnie az újabb kétoldalú magyar–román csúcstalálkozóig. Az összességében nyolcórányi tárgyalásokat a felek pozitívan értékelték, a „kölcsönös megértés” jelentőségét hangsúlyozták. A találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte. 1988 nyarán hangvételében is szokatlan, ingerült vita zajlott a szocialista tábor két országa között, amihez az alapot a romániai magyar nemzetiség helyzetéről érkező aggasztó hírek szolgáltatták, nem utolsó sorban a romániai falurombolás kapcsán. A terv elleni több tízezres budapesti tiltakozó tüntetés június végén, majd erre válaszul a kolozsvári magyar főkonzulátus Bukarest általi bezáratása a helyzet elmérgesedését jelezte. Az MSZMP Politikai Bizottsága a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása. A tárgyalásokon Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás expozét tartott. A négyszemközti találkozón csak a hivatalos román tolmács vett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, hogy ott mi hangzott el. A PB álláspontjával ellentétben Grósz elfogadta, hogy falurombolás nincs, és válaszra sem méltatta, amikor Ceausescu közölte: a kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit tulajdonképpen le kellett volna tartóztatni. A Grósz jóváhagyásával kiadott közös közlemény teljesen a román fél álláspontját érvényesítette. 1991-ben a Társadalmi Szemle című folyóiratnak adott interjújában Grósz Károly így nyilatkozott: a Ceausescu által a tárgyalások megkezdésére kijelölt határidő rövidsége, valamint a helyszínekre vonatkozó javaslat lényegében csapda volt a magyar delegáció számára. Minden azt tükrözte, hogy a Ceausescu a találkozót saját céljaira akarja felhasználni. /Húsz éve történt: Rendszerváltás Kelet-Európában. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30., folyt. aug. 1./

A Duna TV-ben elhangzott Markó–Tőkés-párbeszédnek az ezután létesítendő brüsszeli magyar képviseleti iroda egyik sarkalatos tétele a közös álláspont kialakításának szükségessége. Kiss Péter kancelláriaminiszter ,,a kölcsönös be nem avatkozás" és ,,az egyenlő távolságtartás" marxista-leninista tételét hangoztatta. A kölcsönös be nem avatkozás tétele kimondottan a Kárpát-medencében az utódállamokba szétforgácsolt magyarság ellen irányult, s ennek legszorgalmasabb alkalmazói a magyar politikai vezetés és a kormányok voltak. Ebben a kérdésben Kádár János még Rákosinál is ,,jobban" teljesített, az 1957-es híres romániai látogatása és marosvásárhelyi beszéde a be nem avatkozás ürügyén megnyitotta az utat Romániában az 1956-os eseményekhez kapcsolódó brutális megtorlás és leszámolások előtt. /Sylvester Lajos: Beavatkozás vagy be nem avatkozás? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./

1958 a romániai magyarság történetében a véres megtorlásokkal, kivégzésekkel, példátlan retorzióval társuló esztendőként marad meg a közös emlékezetben. A román kommunista diktatúra számára a megtorlásokhoz az impulzust a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22. és 28. közötti látogatása jelentette. Kállai Gyula 1958. február 24-én Marosvásárhelyen jelentette ki, hogy Magyarországnak a szomszédaival szemben semmilyen területi követelései nincsenek, majd kijelentette, hogy az 1956-os magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Románia területi integritása számára jelentett veszélyt. A csúsztatás abban állt, hogy revíziós követeléssel egyetlen program sem lépett fel. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem programjában 16. pontként szerepelt, hogy a magyar kormány nemzetközi fórumokon képviselje a határon túli magyarok ügyét. Kállai Gyula arra is felhívta a ,,román elvtársak” figyelmét, hogy az ellenforradalmárokat példásan meg kell büntetni. Ennek a kijelentésnek azonnali hatása volt: véres kezű magyar gyilkos, Kádár János és kísérete még el sem hagyta az országot, amikor a Kolozsvári Katonai Törvényszék Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök, Csiha Kálmán református lelkész – a későbbi püspök –, Hajdu Géza, Szőcs Ignác, Szentmártoni Bálint Ferenc-rendi szerzetes perében példátlanul szigorú büntetéseket mondott ki: Fodor Pált, Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester (1996–2000) édesapját 25 évi kényszermunkára, a többieket 10 és 20 év közötti börtönbüntetésre ítélte. 1958. május 30-án Temesváron tíz személyt ítéltek halálra. Kegyelmi kérvényüket visszautasították, a Nagy Nemzetgyűlés elnöki tanácsa 1958. augusztus 22-én megerősítette a halálos ítéleteket. Ötven évvel ezelőtt, 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében a tíz értelmiségit, köztük dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, kivégezték. Az ötvenedik évfordulón álljon itt a névsoruk: Szoboszlai Aladár magyarpécskai római katolikus plébános, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános, báró Huszár József abafáji földbirtokos – letartóztatásakor Aradon élt –, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt egyik Arad megyei vezetője, Orbán Károly mezőmadarasi, nyolc nyelvet beszélő földbirtokos, dr. Kónya Béla István kézdivásárhelyi ügyvéd, Orbán István csíktaplocai tisztviselő, földműves, Lukács István magyarpécskai kereskedő, Tamás Imre csíksomlyói tanító, Tamás Dezső csíksomlyói tisztviselő. A hozzátartozók ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai. Tamás Imre tanító három gyermekének a börtönből kiadták édesapjuk véres foltokkal tele nagykabátját. Szoboszlai Aladár úgy képzelte, hogy Háromszék lesz az általa kidolgozott Keresztény Dolgozók Pártjának és programjának központja. Bérmakeresztapja, Ábrahám Árpád torjai plébános révén a szervezkedés egyik legfontosabb központja Torja lett. A mozgalomnak sejtje működött Kézdivásárhelyen, Csernátonban. Azért fontos, hogy a mozgalom hiteles történetét a Háromszékben közölt sorozat révén elsősorban a megye lakossága ismerje meg. 50 évvel ezelőtt, 1958. október 4-én a nagyvárad-velencei művelődési házban mondták ki az ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt és dr. Hollós István volt hadbíró századost, később magyar-francia-latin szakos tanárt halálra, 13 személyt életfogytiglani kényszermunkára és a többieket 5–25 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki. Ez volt a legkegyetlenebb per, a túlélők nagy része a börtönből való szabadulás után elhunyt. A Háromszék folytatásokban közli Tófalvi Zoltánnak a Szoboszlai-per anyagát feldolgozó munkáját, emléket állítva Erdély mártírjainak. /Ötvenhat véres megtorlása Erdélyben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idei megemlékezéseinek az ad különleges aktualitást, hogy ötven éve végezték ki a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai per tíz halálraítéltjét. 2008. december 2-án lesz 50 éve annak, hogy kivégezték az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét /Sass Kálmánt és dr. Hollós Istvánt/, miközben a harmadik halálraítélt, Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért 1957. június 27-én a kivégezték Teodor Margineanu görgénykásvai születésű tüzérhadnagyot. 1959. április 20-án – ugyancsak Szamosújváron kivégezték az ozsdolai molnárt, Szígyártó Domokost. 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében 51 éves korában kivégezték a csíkszeredai származású tanítót, Tamás Imrét és féltestvérét, Tamás Dezső pénzügyi tisztviselőt. A megemlékezések sorából kimaradt a nyolc erdélyi magyar származású áldozatnak a felsorolása, akiket Kádár János bíróságai ítéltek halálra. Budapesten az elsőkként kivégzettek közül kettő erdélyi: a marosvásárhelyi születésű Dudás József és a Krassó-Szörény megyei származású Szabó János, a Széna téri harcok legendás parancsnoka /Szabó bácsi/. Mindkettőjüket 1957. január 19-én végezték ki. 1958. május 30-án Temesváron ítéletet hirdettek a Szoboszlai-per 57 vádlottja fölött is: 10 vádlottat halálra, a többit 3 év börtönbüntetéstől életfogytiglan tartó kényszermunkával sújtották. A halálra ítélteket 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Sass Kálmán a kisebbségi és erdélyi kérdés megoldásának kulcsát a kantonális Magyarország és Románia megteremtésében látta. Ő volt az egyetlen, aki súlyos megveretése ellenére a bírósági tárgyaláson minden, belőle erőszakkal kicsikart vallomását visszavonta. Az erdélyi ’56 egyik legnagyobb teljesítménye, hogy a legvadabb terror, diktatúra ellenére a kisebbségi, az erdélyi kérdés megoldására négy terv, alternatíva született. A két, már említett peren kívül dr. Dobai István „ENSZ-memoranduma” az erdélyi magyarság jogfosztását az Egyesült Nemzetek Szervezete elé akarta juttatni, az erdélyi kérdés megoldását a régió Magyarország és Románia közötti megosztásában és a lakosságcserében látta. Fodor Pál Erdély függőleges, azaz a történelmi Máramarostól kiindulva, egész Erdélyt kettészelő megosztásában és ugyancsak a lakosságcserében látta a lehetséges megoldási alternatívát. /Tófalvi Zoltán: 1956 tizenkét erdélyi mártírja. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./

Ami megismétlődhet, az, úgy látszik, megismétlődik, ha magyar–román viszonyról van szó. Jelesen a mesterségesen táplált kisebbrendűségi érzés (,,Merjünk nagyon kicsik lenni!”), a túllihegett jószomszédi viszony egyoldalú (!) fenntartása, akár Románia és Magyarország, akár Szlovákia és Magyarország, akár Szerbia és Magyarország, akár Ukrajna és Magyarország viszonyáról van szó (,,Ne sértsük meg a szomszédok érzékenységét!”). Hát mi nem is sértjük, 1945 óta pedig különösképpen nem. Ez már a ,,dicsőséges” szocializmus és internacionalizmus kora volt a Kárpát-medencében is, a becstelen nemzetárulás után Kádár János Marosvásárhelyre ment, hogy kimondja: Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs Romániával szemben, hozzátette, hogy pártja és kormánya semmilyen módon nem kíván beavatkozni a szomszédos baráti ország belügyeibe, az erdélyi magyarsággal szembeni román bánásmódba. Következhettek az erdélyi magyarokkal szembeni megtorlások, a Bolyai Egyetem felszámolása, az iskolák ,,eltagozatosítása”, a mértéktelen román betelepítések erdélyi városokba (később már falvakba is!). Kádár elvtársnál csak utóda, Grósz Károly viselkedett ostobábban, aki besétált Ceausescu csapdájába. Kádár szellemi örökösei csak gumilövedékekkel lövetik nemzettársaikat, véresre veretik őket, s nincs következmény a nagy magyar demokráciában. Kifelé pedig folytatódik a gazsulálás, Medgyessy Péter Adrian Nastase társaságában az Erdély elszakítását ünneplő ,,nagy egyesülés” évfordulóját a budapesti Kempinski Szállodában ünnepelte /2002-ben/, s hallgatta megilletődve: ,,Ébredj, román... vége a barbárok (magyarok) uralmának. ” Ezt folytatja Gyurcsány Ferenc kormányfő, s hiába mondja a magáét egyedül és igazi döntési jogkörök nélkül Sólyom László köztársasági elnök, az ő szavára nevetgélnek a ,,baráti” szomszédok. Basescu államfő budapesti hivatalos látogatásán kimondta: Romániában soha semmiféle kollektív jog és autonómia nem biztosíttatik a magyarok számára. /Magyari Lajos: A Kempinski-szindróma (Kárpát-medence) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 5./

Egy várost nem feltétlenül a nagysága teszi érdemessé arra, hogy írjanak róla. Ez érvényes a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekvő, nem nagy lélekszámú, nem nagy kiterjedésű Désre is, melyet története, sajátosságai tesznek figyelemre méltóvá. Ez derül ki Huber András kötetéből (Összefutó utak. Hely- és művelődéstörténeti tanulmányok Désről. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár). Kádár József 1900-ban megjelent Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, Szabó T. Attila 1937. évi (Dés helynevei) és 1943. évi tanulmánya (Dés települése és lakossága) után azt hihetnők, hogy a városról mindent megírtak. Több évtizedes szünetet követően azonban Huber András tevékenysége ennek ellenkezőjét bizonyítja: 1980 októberében–novemberében 11 folytatásban Dési séták című írását a korabeli kolozsvári napilap, az Igazság közölte – a néhány hónappal későbbi terjedelmesebbet a cenzúra már nem engedélyezte –, hat évvel ezelőtt közreadta Város az időben. Dési helytörténeti séták című kötetét, az idén pedig megjelent említett könyve. Dés (kiejtése [dézs]) a közelében levő désaknai sóbánya és az itt – amint a kötet címében is áll – összefutó utak miatt fontos település volt már a honfoglalást követő időben. A 17. században Dés egy ideig fejedelmi székhely. I. Rákóczi György és fia nem egyszer itteni palotájából kormányozta Erdélyt. A szerző egyik érdeme, hogy minden részletre kiterjedően beszámol Móricz Zsigmond 1941. májusában történt dési látogatásáról, és teljes terjedelmében közölte a ma már hozzáférhetetlen helyi Vármegyei Közéletben megjelent, Körkép című, lényegében ismeretlen írását. Ebben Móricz említést tesz a dési hetivásárról, a vásári népről. „A magyarokat meg lehet ismerni a mosolyukról és a fejtartásról. Olyanok, mint akik otthon vannak. Tehát rögtön otthon vagyok közöttük. Annyira otthon, hogy egészen úgy érzem, mintha a jászberényi piacon vagy a mátészalkain, vagy a hódmezővásárhelyin volnék, akárkivel állok szóba, magyarral: magyar. Még a köhintésük is ugyanaz. De a beszédjük csak hangokban és jelentésben az, már a fonétikában van valami más. Ősibbek. Soha nem hittem volna, hogy Tamási Áronék nem valami stilizált nyelven beszélnek: de a vonatban egy félóráig álmélkodva hallgattam, hogy a magyar legény a pajtásának micsoda csudanyelven meséli el egy kártyázásának a történetét, szóról szóra, ki mit mondott, s bé s ki, s ügen s nem. Ez az s betű vagy hang, ez olyan, mint a malter, ez mindent összeköt és végigsuhog: ez a gondolkodási pillanat, ez a faji közösség, ez az a divatos daróc, amiben járnak, s amire nem röstellik a finom hímzést még rárakni, bár azon meg nem látszik. S azzal is csak annyi, mint anélkül, s lám, mégis teszik rá” – írta Móricz Zsigmond. A kolozsvári színészek már 1804-ben fölkeresték Dést. 1886-ban felépült a Szolnok-Doboka vármegyei Nemzeti Színház. Ezután az öntevékeny együttes átadta helyét a hivatásos színészeknek. A 2002. évi népszámlálás szerint Dés 38 437 lakosának 14,1 százaléka, 5420 magyar. 1940 és 1945 között újra működött a Szolnok-Doboka megyei Nemzeti Színház. 1945-től ismét mozi lett. /Asztalos Lajos: Dees és Dés, az utak kereszteződésénél. = Krónika (Kolozsvár), febr. 13./