Baloldali tiltakozók zavarták meg a csepeli Nyirő-megemlékezést
Baloldali tüntetők zavarták meg a Nyirő József-megemlékezést, amelyet Csepelen a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartottak pénteken. Az épület előtt a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai tiltakoztak azellen, hogy Nyirő Józsefet épp a Randóti Miklósról elnevezett intézményben ünneplik.
Németh Szilárd, Csepel fideszes polgármestere „kis intermezzónak” nevezte a tüntetést, szerinte a tüntetők célja a „botránykavarás” volt. Az elöljáró megjegyezte, hogy a tüntetést szervező Vadai Ágnesnek, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagjának a Parlamentben két Nyirő József- és egy Radnóti-kötetet fog ajándékozni, hogy megismerhesse az erdélyi író műveit.
Fráter Olivér történész felidézte a meghiúsult székelyudvarhelyi újratemetés körülményeit, szerinte az újratemetést a román hatóságok ellenállása és a helyi magyarság politikai érdekképviselete vezetőjének elutasító magatartása hiúsította meg. A történész elmondta: elkezdte kutatni Nyirő József második világháborús szerepvállalását, az eddigi eredményei azt mutatják, az író „nem vállalt tevőleges szerepet egyik diktatúrában sem”. Kijelentette: háborús bűnökkel nem vádolták meg, és nem ítélték el.
Takaró Mihály irodalomtörténész emlékeztetett: az író munkássága 2013. szeptember 1-jétől a nemzeti alaptanterv része lesz. Szerinte a két világháború közötti magyar irodalmi kánon csonka, torz, és helyre kell állítani. Mint fogalmazott, a kánonból ideológiai okokból száműzték a nemzeti-konzervatív irodalmat és az erdélyi irodalmat. Az irodalomtörténész, utalva Nyirő szélsőjobboldali múltjára, elmondta, a magyar irodalom számos alakját száműzhetnék a kánonból közéleti szerepvállalásaiért. Ugyanakkor leszögezte, szerinte a kommunista eszmével való szimpatizálás miatt nem kell kizárni a magyar irodalomból József Attilát, Babits Mihályt vagy Kosztolányi Dezsőt sem.
Megszólalt a Die Presse német lapnak adott interjúban a Nyirő-botrány kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök is, aki kijelentette, hogy azt kegyeleti és nem politikai kérdésnek tartja, és nem ért egyet azzal, hogy Kövér László részvétele szimbolikus jelentőségű politikai lépés lett volna. „Csodálkozom, hogy Románia számára ez politikai kérdés” – mondta. Hozzátette, Budapesten nemrég megemlékeztek Kádár Jánosról is, amit szintén kegyeleti aktusnak tart. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor: beszéljünk Horthyról!
„A Fidesz a korszak pártjai közül az ellenzéki kisgazdapárttal van közelebbi rokonságban”
Magyarország csak akkor vezeti be az eurót, ha „teljesen készen áll rá” – mondta a Die Presse című bécsi konzervatív lapnak Orbán Viktor. A miniszterelnök szerint szükséges Horthy Miklós történelmi szerepének megvitatása. „Az akkori korszak pártjai közül a Fidesz a kisgazdapárttal van legközelebbi rokonságban, amely ellenzékben volt Horthyval szemben” – fogalmazott Orbán Viktor. Magyarországot még sok évig nem érinti, hogy az Európai Unió az erősebb integráció, a fiskális és bankunió felé halad, amikor is a tagállamoknak a szuverenitás még nagyobb hányadáról kell lemondaniuk. „Levontuk a tanulságot a déli országok válságából, az eurócsoporthoz való túl gyors csatlakozás katasztrófához vezet” – jelentette ki Orbán Viktor a Die Presse vasárnapi számában megjelent interjúban.
Azaz Magyarország csak akkor csatlakozik az euróövezethez, „ha már teljesen készen áll rá”. Orbán Viktor a nemzetek Európája mellett foglalt állást. A kontinens legnagyobb előnye a sokszínűsége – jelentette ki. Úgy vélekedett, hogy a szuverenitáshoz kötődő jogok átadásakor „nagyon óvatosnak” kell lenni, s a kulcsfontosságú döntés ebből a szempontból az euróövezetbe való belépés kérdése. „Egyelőre nem tudni, hogyan vészeli át az euróövezet a jelenlegi válságot, és hogy belül lesz-e jobb vagy kívül” – mondta a kormányfő. „Vannak komoly nehézségeink, de eddig nagyon sikeresek voltunk abban, hogy közeledjünk céljainkhoz” – jelentette ki. Kormányra lépése előtt Magyarország rosszabb helyzetben volt, mint Görögország. Az IMF-program 2008-ban Európában Magyarország megmentését szolgálta. Görögország azóta összeomlott, Magyarország még mindig áll.
A miniszterelnök a baloldalról úgy vélekedett, hogy azt 2010-ben szétzúzták. A Fidesz minden időközi választást megnyert – mutatott rá azzal kapcsolatban, hogy az újságíró olyan közvélemény-kutatásokra utalt, amelyek az MSZP-nek a Fideszét megközelítő támogatottságát mutatták ki.
A vitákat kiváltó Horthy-emlékművek kérdéséről úgy vélekedett, hogy külön kell választani a történelmi vitákat a politikai vitáktól. „Közép-Európában a kommunisták egyik fő küldetése az volt, hogy kitöröljék a múltat. A múltról szóló mostani viták erre reagálnak” – vélekedett. „A Fidesz az akkori korszak pártjai közül a kisgazdapárttal van legközelebbi rokonságban, amely ellenzékben volt Horthyval szemben” – hangsúlyozta.
Emlékművek létesítéséről dönteni kizárólag az egyes önkormányzatok dolga – mondta. A Horthyról szóló vitát hosszúnak és nagyon bonyolultnak nevezte Orbán Viktor, „s nem az én feladatom miniszterelnökként végleges ítéletet mondani. Amellett vagyok azonban, hogy a vita folytatódjon” – jelentette ki. „Magyarország demokrácia. Ha az emberek meg akarnak vitatni valamit, akkor meg kell vitatniuk” – fogalmazott. Leszögezte, hogy egy Lenin-, Sztálin- vagy Hitler-emlékművet határozottan ellenezne. „Horthyt diktátornak nevezi valaki?” – felelt az újságnak arra kérdésére, hogy egy „hazai diktátor” emlékművével egyetért-e. „Szálasi Ferenc volt diktátor” –tette hozzá. Nyirő József újratemetésének ügyéről szólva kijelentette, hogy azt kegyeleti és nem politikai kérdésnek tartja, s nem ért egyet azzal, hogy Kövér László részvétele szimbolikus jelentőségű politikai lépés lett volna. „Csodálkozom, hogy Románia számára ez politikai kérdés” – mondta. Budapesten nemrég megemlékeztek Kádár Jánosról is, amit szintén kegyeleti aktusnak tart.

Ti tudtok magyarul?
Ez a kérdés ragadta meg a figyelmemet a Háromszék június 15-ei számában: egy testvériskolai látogatásra érkező budapesti diák tette fel sepsiszentgyörgyi társainak. Megdöbbentő, és nagyon szomorú, hogy huszonkét évvel a rendszerváltozás után sok fiatal és felnőtt sem tud semmit az elszakított területek magyarságáról.
A tájékozatlan kislányt röviden megnyugtatták, de én sokkal többet is elmondtam volna: hogy azért tudunk magyarul, mert mi is olyan magyarok vagyunk, mint ti, ugyanaz a szép anyanyelvünk, történelmünk, kultúránk, ugyanazokat a nemzeti szimbólumokat tiszteljük, csak egy igazságtalan békediktátumnak köszönhetjük, hogy 1920 óta más országban élünk a saját szülőföldünkön. Elmondtam volna azt is, hogy miért vagyunk mi székelymagyarok... Tudtuk, hogy a Rákosi–Kádár korszakban, a kommunizmus idején tabu volt az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyarokról beszélni, de az új rendszerben ez megbocsáthatatlan. Arra lehet belőle következtetni, hogy anyaországunkban a történelem tanítása meglehetősen hiányos. Nem az a diák hibás, aki ilyent kérdez, hanem elsősorban az oktatási minisztérium, mert a tankönyvek alig írnak az elszakított nagyszámú magyarságról, és a tanárok magukra vannak utalva. Hibás a szülő is, akinek kötelessége lenne erről a fontos kérdésről is felvilágosítani gyermekét, és hibás a sajtó nyilvánossága is, amelyben szintén elég kis helyet foglal el az elcsatolt területeken élők sorsa. Gyakrabban kellene mondani, hogy nem vagyunk sem románok, sem szerbek, sem szlovákok, sem ukránok, ahogy sokan tudatlanságukban nevezni szoktak. A lehetőség adott, csak élni kell vele – csak így tudatosíthatjuk széles körben, hogy egy nemzethez tartozunk. Sajnos, a nemzetpusztító politika a rendszerváltás után is folytatódott, a magyarországi baloldali pártokat vajmi kevéssé érdekelte a mi helyzetünk, de remélem, hogy a jelenlegi kormány meg tudja változtatni ezt a szemléletet, és akkor majd az anyaországi vendégeink sem ezt kérdezik, hanem örvendeni fognak az összetartozásunknak.
Kovács Gyula, Sepsiszentgyörgy
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról”
Beszélgetés Bárdi Nándor történésszel a kisebbségi retorika változásairól
„A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló »szerződését« megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.” – TRANSINDEX.RO
„Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról, a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés” – vélekedik Bárdi Nándor történész, aki június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a Bács-Kiskun megyei Baján tartott előadást a határon túli magyarság 1989 utáni struktúraváltásáról. A rendezvényen kolozsvári küldöttség is részt vett, így készülhetett el az alábbi beszélgetés.
– Minek köszönhető, hogy az új Fidesz kormány 2010-ben bevezette június 4-én a nemzeti összetartozás emléknapját?
– Magyarországon három nemzeti ünnepet tartunk nyilván: március 15., augusztus 20. és október 23. Ugyanakkor léteznek a törvényben rögzített emléknapok is. Ide tartozik a 2010-ben elfogadott nemzeti összetartozás napja. Ezenkívül azonban további öt emléknapunk van: az 1946-os köztársaság kihirdetésének évfordulója, a kommunizmus, a holokauszt áldozatairól való megemlékezés, a szovjet csapatok 1991-es kivonulásának ünnepe és az aradi vértanúk napja. Ezek nem munkaszüneti napok, de mindenhol megemlékeznek róluk, különösen a középiskolák szintjén. Továbbá van kilenc egyéb emléknapunk (ezek között szerepel április 5., a kassai kormányprogram napja, amelyet a szlovákiai magyarság gyásznapjának is tekintenek).
Az előző Fidesz kormány 2001-től vezette be a holokauszt-emléknapot, most pedig már tavasszal kezdeményezték az összetartozás napjának létrehozását. Ezek mindenképp a Kádár-korszak történelmi amnéziájával szembe mennek. Egy új emlékezet- és politikai identitásközösség létrehozását célozták meg. A trianoni emléknap bevezetésében meghatározó lehetett a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampány végeredménye, amely lényegében egy pártpolitikai csata volt, és nem a külhoni magyarokról szólt. De alapvetően megrázta a magyarországi politikai közösséghiánnyal küszködő politikai osztályt is. Ezért a második Orbán-kormány magyarságpolitikai programja négy olyan projektre épül, amely elsősorban Magyarországnak szól. Bizonyos értelemben annak érdekében alakították ezt így, hogy ne kerülhessen sor még egy, a népszavazáshoz hasonló identitáspolitikai fiaskóra. Már a választási kampányukban megígérték az egyszerűsített honosítási eljárással a kettős állampolgárság, magyarországi lakóhely nélküli, könnyített megszerzését; a Magyarság Házának megteremtését a Budai Várban, amely ma a Szülőföld Alapot felváltó Bethlen Gábor Alap székháza; a Határtalanul program, a magyarországi középiskolások szomszédországi magyarlakta területekre való utaztatását; és végezetül az emléknapot.
– A Nemzeti Összetartozás Napja esetében felmerülhet a kérdés: jó-e, hogy épp a Trianon-emléknapra esik, vagy sem?
– Nem az én tisztem ezt eldönteni. De ez alkalom arra, hogy tisztázzuk a mindenkori viszonyunkat Trianonhoz, pontosabban a róla és következményeiről való beszédhez. Felfoghatjuk úgy, hogy a nemzeti közösséget lényegében egy trauma fogja össze, és ebben a hanyatlástörténeti sorsközösségben várjuk a terapeutákat. Vagy szembenézhetünk Trianonnal és következményeivel, és megpróbálhatunk túllépni ezen, detrianonizálni, határtalanítani, ugyanakkor Magyarországon emancipálni a külhoni magyarokat.
– A nemzetegyesítés programjára gondol?
– Itt többről, egy bonyolultabb kérdésről és nem pusztán politikai elvárás-retorikáról van szó. Az egységes magyar nemzet helyett talán azért jobb az egyetemes magyarság kifejezés, mert ebbe sokkal inkább belefér a többközpontúság, a különböző, kilencven éve kialakult sorsközösségek sajátosságainak elfogadása. Az egységesítésben van egy központ, egy normaelvárás, a határtalanítás ellenben azt is jelenti, hogy beemeljük a másik részt is a közös örökségbe. Például gondoljon arra, hogy Romániában és Szlovákiában a magyarországi jogosítványt hajtásinak nevezik. Nem felel meg a budapesti elvárásnak? Na és? Miért ne lehetne a hajtási a jogosítvány kifejezés szinonimája egy magyar értelmező szótárban? Ilyen egyszerű. Miért ne lehetne az etnokulturális közösségünk különböző tájegységeinek örökségét és a kisebbségi helyzetben magától értetődően változó populáris kultúrát elfogadni? Miért lehet fals az a kifejezés, önmegnevezésként Kolozsvárt, hogy határon túli magyar? Nemcsak azért, mert a kolozsvári magyarok adott helyzetben egyszerűen magyarnak tartják magukat, hanem mert a határon túli magyar kifejezés egyből Magyarországhoz képest határozza meg a kulturális azonosságot. A külhoni magyar kifejezés magában hordozza azt, hogy a Kárpát-medence (a volt történelmi Magyarország) a magyarországiak számára is egy olyan közös haza, amelyben a nem magyarok is otthon érezhetik magukat Budapesten vagy Battonyán, Pilisszentkereszten stb. éppúgy, mint a valamiképpen a magyar etnokulturális közösséghez tartozók.
De ez nem azt jelenti, hogy ettől még nem Budapest elsősorban a nemzeti azonosság újratermelésének infrastrukturális központja. Ez olyan felelősség, amelyet nem lehet magyarországi projektekkel és a külhoni magyar állampolgársággal letudni. Ezt érzékelte a politika is, és elindult az óvodaprogram, ösztöndíjprogramok, a Bethlen Gábor Alap külhoni irodahálózatának szervezése, a nyelvhasználati lehetőségek bővítését célzó civil akciók támogatása.
Most a harmadik emléknap programjait nézve a hivatalos nagy ünnepségeknél fontosabbak a testvértelepülési meghívások, egy-egy nem magyarországi rockegyüttes fellépése, főzőversenyek, az önkormányzati programokba, továbbképzésekre, táboroztatásokra való automatikus meghívások. Manapság már a bulvármédiában is állandóan jelen vannak a külhoni magyarokról szóló hírek, elég csak a tehetségkutató műsorokra gondolni, ahol feltűnnek a komoly otthoni szurkolótáborral rendelkező határon túli magyar versenyzők. (Egyben üzleti érdek is a megszólításuk.) Vagy említhetjük Reisz András meteorológust, aki pálócosan beszélt, és a felvidéki magyarok ezt a magukénak érezték. A vajdaságiak számára pedig egy idol Rúzsa Magdi karrierje. Az a természetes és normális, ha ezek nem külön, mint „külhoniak” jelennek meg, hanem természetes módon, a maguk szakmai értéke szerint. Biztos vagyok abban, hogy a Krétakör és a sepsiszentgyörgyi Osonó diákszínpad együttműködését nem az RMDSZ vagy a Fidesz szervezte meg. A csíkszeredai múzeum vagy a Kriza Társaság színvonalas működése egyben azt is jelenti, hogy a magyarországi szakmai mező részese. (S ez természetesen együtt jár a mezőnyön belüli játékszabályok elfogadásával, a verseny- és kooperációs viszonylatokkal.) Ezeknek az alrendszereknek a szakmai alapon történő együttműködése az igazán fontos – és nem a magyar–magyar, konfliktusos esetekben az „áldozat” és az „adófizető” viszonylat.
– Ha mindezeket átgondoljuk, gyakorlatilag arra a következtetésre juthatunk, hogy már eltűntek a határok.
– Pontosabban fogalmazva egyrészt a határátlépés akadályai szűntek meg, bár ez elsősorban Szlovákia, Ausztria, Szlovénia esetében teljes, Románia, Horvátország esetében majdnem az, míg Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a schengeni határőrizet jelen van (pl. minden autóba bele kell nézni). A másik fontos – és nem is utolsó változás – egy közös magyar médiatér létrejötte. Ebben azonban a magyarországi médiafogyasztás a meghatározó, és ez azzal jár, hogy sokkal nagyobb gondot jelent a fiatalok számára a honországuk nyelvének elsajátítása, jóval tájékozottabbak a magyarországi politikai eseményekben, az eszmei ideológiai áramlatok is korlátozás nélkül hatnak. (Lásd a „judemerézést”, az „orkozást”, de még a „tápos” kifejezés is a magyarországi katonai szlengben gyökerezik.) Ugyanakkor Magyarországon ma már a Szózat helyett a Székely himnusz a második, a nemzeti összetartozást jelképező közösségi ének. Vagy lássuk be, hogy a mai médiában már nem az Alföld, hanem a Székelyföld jelenik meg nemzeti tájként. Miközben a régió az ország határán kívülre került.
De ettől nem szűntek meg a nemzetállami központok, a Magyarország és szomszédainak viszonyait meghatározó párhuzamos nemzetépítő törekvések, nem jött létre a nemzeti/állami hovatartozástól független esélyegyenlőség a társadalmi mobilitás terén, illetve a kulturális azonosságtudat újratermelődésében.
Itt vannak a kisebbségi léthelyzet adottságai. Nem pusztán arról van szó, hogy ki melyik nemzetállami központba fizet adót: a kisebbségi helyzet olyan adottságokat hoz magával, amelyeket egy homogén nemzetállamban élő ember nem él át. A Trianonról való beszéd Magyarországon a területcsonkítást, a revíziós kultuszt, a kisebbségi sérelmeket tematizálja. Ugyanez a külhoni magyar közegben a kilencven éve létrejött kényszerű sorsközösségek alapját jelenti. Az első világháború utáni más országokhoz került magyar családok számára Trianon a sorstörténetük meghatározó eseménye volt, generációkra meghatározta életlehetőségeiket. Ezeket a közösségeket az örökségesítés és a nemzetesítés (önszemléletükben a kulturális azonosság tudatosítása) szervezi. Kulturálisan és politikailag sokkal érzékenyebbek és kiszolgáltatottabbak, mint az ún. anyaországban élők.
A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló „szerződését” megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.
Egy másik fontos különbség a magyar–magyar összehasonlításban a hazához való viszony. Míg a magyarországi népesség döntő része számára az ország és a haza fogalma egybe esik, addig a kisebbségi magyar közösségekben a szülőföld és a magyar kultúra, az etnokulturális közösség tere jelenti a hazát, az otthonosságérzet lehetőségét. Többek között ezt fejezheti ki a „Magyar vagyok, nem turista” pólófelirat is.
A harmadik fontos határtermelő sajátosság az, hogy míg a magyarországiak számára a „magyarság” egy önmagától értetődő szerepe személyiségének, addig a nem nyelvországában élő, döntően kétnyelvű ember életében mindig jelen van egy másik nyelvnek és kultúrának a hatása. Számára a „magyar-szerep” ezért mindig kiemelt lesz. Mindig tudatában van egy „másik valóság”, egy másik szemlélet jelenlétének, míg a magyarországi (döntően budapesti) véleményformáló elit Kisvárdától Kaposvárig egy homogén elvárásrendben él. Miközben most épp a médiában nagy dolog székelyesen beszélni, addig szabolcsiasan azért ciki, pedig hasonló tájnyelvi jellegzetességekről van szó. Az újvidéki telepiekről nem is beszélve.
– Hol lehet ezekben a folyamatokban elhelyezni a kettős állampolgárság kérdését?
– Itt megint szét kell szálazni néhány dolgot. Nevezetesen a kettős állampolgárságról szóló vitákat, a kettős állampolgárság funkciójától és az intézményi vélt vagy valós következményektől, valamint a magyarországi lakóhely nélküli választójog kérdésétől. Nekem megint nem valamiféle normatív ítélet lehet a dolgom – szabadelvűként támogatom a szabad állampolgárság választást –, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet a problémákra.
A kérdés utolsó elemével kezdve, gyakran szó van arról, hány és milyen nemzetközi példát tudunk felhozni a szavazati jog tekintetében. Ezeket áttekintve azonban azt látjuk, hogy a külhoniak választójoga körül azokban az országokban konszenzus volt. Ez Magyarországról nem mondható el. Még a Fidesz-szavazók többsége sem ért ezzel egyet. Én sem vagyok egy Grál lovag, de az MSZP választási kampánystratégiáiról sem hiszem, hogy ezt a kérdést feledésben hagynák.
A funkció tekintetében, túl az emancipatórikus (Magyarországon egyenrangúként való kezelés) törekvéseken, az amerikai vízumszerzésben, a könnyebb külföldi munkavállalásban segíthet, illetve azoknak, akiknek eddig 4-5 évig húzódott Magyarországon az áttelepülés utáni állampolgársági ügyintézésük, ami most lerövidült. A nagy kérdés az, hogy ezzel mennyiben tudta, tudhatta le a budapesti politikai osztály a külhoni magyarok kérdését? Milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek az eszköznek a kisebbségi kérdés kezelési módszertanában? Mennyiben szólhat ez a Fidesz választói körének kibővítéséről?
Ha mindezt a romániai magyar önszemlélet felől nézzük – engedtessék meg ez nekem kívülállóként is –, az első kérdés, hogy mennyiben tud a magyar állam vagy az állampolgárság a romániai magyarok mindennapi gondjaiban segíteni? Jól tudjuk, hogy a kettős állampolgársággal bíró személyre is a tartózkodása szerint adott országa törvényei és jogvédelme vonatkozik. A nemzeti identitást újratermelő intézményi alrendszerek hatékony működése – amely szerintem kulcskérdés a kisebbségi közösségek szempontjából – független ettől. Ellenben nagy a veszélye annak, hogy a budapesti politikai elit a magyarországi identitáspolitikai válság kompenzációjaként éli meg a magyar–magyar „egységet”. Miközben a külhoni magyarok ugyanezt mint emancipációjukat üdvözlik. De jó tisztázni: eddig 250 ezer kérelem érkezett (70%-a Romániából, 18–20% Szerbiából), amely kb. 10%-os érdeklődést jelent a külhoni magyarok és a diaszpóra köréből.
Konkrétabb probléma a kettős állampolgárság és az autonómia kérdése. A román állam arra hivatkozhat, hogy egy olyan terület, ahol tömegesen élnek más államok polgárai is (Székelyföld), biztonságpolitikai okokból nem kaphat önrendelkezési jogosítványokat. Erre persze sokan mondhatják, hogy „bár már ott tartanánk”. Csakhogy ez a nemzetközi tematizálást tényleg blokkolja.
Harmadik megfontolás, és ezt érzem a legfontosabbnak, hogy nem csak a kettős állampolgárság miatt, de napjainkra háttérbe szorult a kilencvenes években nyíltan vállalt párhuzamos kisebbségi társadalom építése. Ennek csak egyik oka a magyarországi politika változása. Fontos a kisebbségi eliteken belüli generációváltás, de még fontosabb a szerepfelfogásuk átalakulása. A mai kisebbségi politikus forrásszerzéssel képes legitimálni magát a polgármesterek, intézményvezetők, illetve szélesebb körben a választói előtt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az önkormányzati elitek regionális gazdasági érdekcsoportokat is képviselnek. Ez a helyzet országonként különböző válaszokat hozott elő. Szlovákiában egy erős szlovák-magyar gazdasági csoport Bugár Bélát mint brandet jelenítette meg a választói háttérének megteremtésére, az orbáni politikával kritikus, a szlovák társadalomba integrált magyar véleménycsoportok megnyerésére. S ezzel párhuzamosan egy szakpolitikai válaszokat kidolgozó civil-kerekasztal is létrejött, mint egy pártpolitikán kívüli együttműködési felület. Szerbiában a Demokrata Párt színeiben induló magyar kisvárosi politikusok, illetve a Nemzeti Tanács keretében dolgozók a szerbiai magyarságpolitikán belül próbálnak magyar érdekeket érvényesíteni. Romániában talán az a legfontosabb folyamat, hogy a magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi politikusok egy magyar dominanciájú régió létrehozását tűzték ki célul, és ehhez képest a partiumi és a Kolozs–Maros megyei magyar politika pozíciója jelentősen csökkent. A jövő kérdése, hogy ki lehet az az RMDSZ-politikus, aki ezt a hármas, a szórvánnyal együtt négyes tagoltságot integrálni tudja. Ráadásul az új választási rendszer miatt a nem magyar többségű választókörzetekben valamilyen stratégiára fel kell készíteni a magyarokat, ha a magyar kisebbségpolitikusok nem akarnak lemondani a magyar szavazói potenciálról. Ez gyökeresen új szervezési és retorikai feladatok elé állítja a szervezetet. A szlovákiaihoz hasonló, az adott regionális kisebbségi közösség stratégiáit integráló, megjelenítő fórum Romániában eddig nem jött létre.
– Ehhez képest mennyire létezik Magyarországon konszenzus a nemzetpolitikában?
– Amit a politikai szóhasználat nemzetpolitikának mond, azt inkább magyarságpolitikának mondanám. Hiszen a nemzet hosszú távú közösségi fejlesztése nem szűkíthető le a magyar–magyar viszonyra. Erre volt példa a 2004 decemberi kampány, amikor nemzeti ügyként jelent meg egy sor társadalompolitikai kérdés, és sokadik helyre helyeződött a külhoni magyarok ügye. A magyarságpolitika része lehet a nemzetközi kisebbségvédelem, a magyar–magyar kapcsolatok rendszere és a támogatáspolitika. Ha ezeket megvizsgáljuk, a mai magyar kormánynak nincs túl nagy mozgástere. Az MSZP a szomszédországi magyar közvélemény előtt a népszavazási kampányt nem tudja meg nem történtté tenni. A nagy kérdés valójában az, hogy a Fidesznek mi a magyarságpolitikai koncepciója? Van-e ebben konszenzus? Az igen/nem válasz helyett két szempontra kell felhívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy lényegében a státustörvény megalkotása óta a kormányzati magyarságpolitika a mindenkori pártpolitikai tematizációnak rendelődött alá. Lényegében nincs egy olyan stratégiai, szakpolitikai normarend, amely korlátozhatná az ezzel a kérdéssel kapcsolatos hatalomtechnikai és kommunikációs játszmákat. A másik szempont a Fideszen belül magyarságpolitikával foglalkozó vezetők eltérő irányultságai. Németh Zsolt alapvetően a külügyi apparátusban épített ki komoly hálózatot, illetve a Pro Minoritate Alapítvány révén a szomszédországi kortárs magyar politikusi csoportokban, és természetes módon ezek érdekérvényesítését támogatja. Kövér László az egységes magyar politikai tér létrehozásában gondolkodik, ennek az elvárásnak a képviselete számára az elsődleges „nemzeti érdek”, az ehhez talált partnere mellett a végsőkig kitart. Hosszabb távon azonban a legfontosabbnak Gál András Levente és a Bethlen Gábor Alap támogatáspolitikai, irodahálózat-, intézményépítő tevékenységét gondolom. Ezek között, valamint a külhoni magyar politikusok és a magyar közigazgatás más területeivel lavíroz, koordinál és próbál építkezni Répás Zsuzsa.
– Milyenek a mostani romániai etnopolitika megváltoztatásának esélyei? Lehetséges az asszimiláció megállítása vagy lassítása?
– Söpörjünk a magunk portáján. Az identitáspolitikai válságból való kilábalásnak az első lépése, hogy megnézzük, mit tettünk rosszul az elmúlt 20 évben. Például Kolozsvárt miért nincs magyar egyetemi könyvtár és bentlakásos magyar szakkollégium? Nem az a lényeg, hogy „leleplezzük” az EME-t vagy személyeket ebben az ügyben, hanem hogy tanuljunk a történtekből, és korrigáljunk az elitképzésben is. Aztán második lépésként meg kellene nézzük, hogy valós keretek között, pontos fogalmakkal beszélünk-e a kérdésekről? Majd olyan szerkezetet kellene keresni, amely képes konszenzusteremtő stratégiákat megalkotni. Szerintem itt fontosak a kifejezések. Ezekről már beszéltünk.
Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Lásd például a magyarországi iskolai kompetenciaméréseket, amelyek által mérhető az iskolai teljesítmény, a tanárok munkája. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy ezek a mérések megjelenjenek a külhoni magyar középiskolák honlapjain is. Vagy egy másik megközelítés: a külhoni magyarok jelentős része olyan településen él, ahol ők vannak többségben. Ha pl. Erdélyben összegyűjtjük a legnagyobb magyar lakossággal rendelkező 150 települést, az a romániai magyarság közel 85 százalékát teszi ki. Meg kellene nézni, hogy ezen a 150 településen hogyan működnek a nyelvi rezsimek, pl. vannak-e magyar feliratok, ügyintézés stb. Ha ezek rendben vannak, akkor már tettünk egy lépést előre. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról meg a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés.
Társadalomtörténeti folyamatokkal szemben nincsenek csodaszerek. Tudatosítani kell, hogy a magyar többségű régiókban és településeken jóval lassúbb a népességfogyás, mint ahol kisebbségben él a magyarság. Ha ezekben sikeres beiskolázás, munkahelyteremtés folyik, van lehetőség a népességvonzásra. Ha úgy fogjuk fel az oktatási, kulturális intézményrendszert, mint piacot, akkor itt a nemzeti azonosság újratermelődése tekintetében tömbben vagy szórványban elsődleges kellene hogy legyen a minőségi szolgáltatások rendszere az óvodától kezdődően. Ebben kulcskérdés az oktatói, művelődésszervezői képzés. Ehhez rendelkezésre állnak a magyarországi programok. Az eddigi tapasztalatok szerint a szórványintézmények ott működnek jól, ahol a környezetnél hatékonyabb szolgáltatást és otthonosságot tudnak biztosítani. Innen pedig a társadalmi mobilitással párhuzamosan a dominánsan magyar környezet felé vezet a legtöbbek útja.
A kérdés kezelésében elengedhetetlen a többségi magyar doktrínák megváltoztatásának elősegítése. Vajon megtettünk ezért mindent? Van-e a romániai magyarságról, a magyar kultúráról, Magyarországról folyamatosan fejlesztett román nyelvű portál? Van-e Magyarországon román egyetemisták számára szélesebb ösztöndíj-lehetőség? Léteznek-e diákcsereprogramok? Látom az arcán a mosolyt: nem álmultikulti civilbárós pénzlenyúlós hókuszpókuszról beszélek. Lengyelország egy húsz éves intézményes programban képes volt a posztszovjet térségben változtatni „a lengyel” megítélésen.
Mindennek azonban egy sikeres Magyarország az előfeltétele, amelyre partnerként lehet nézni. S akkor talán a kisebbségi „veszteség” és „áldozat” beszédmódok helyett az önálló erdélyi magyar tematizációk lesznek meghatározók. Ez ott volt a népszámlálási kampány videófilmjeiben, vagy ott van a Kolozsvári Magyar Napok már többször megélt, tényleg közösnek érzett sikerében. „Újratervezés.” Nem kell a hozzám hasonló külsőkre hagyatkozni…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Korunk – 2012. július
Peres ügyek
"1948. december 26-án hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés gyanújával, a totalitárius rezsimek sablonos vádjaival rendőrhatósági őrizetbe vették Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, Magyarország prímását." Vádbeszédében a népügyész "példás" ítéletet kért, ami a legsúlyosabb büntetést, a halált jelentette. A népbíróság 1949. február 8-án ítéletet hirdetett, és Mindszenty Józsefet hét vádpontban (többek között a köztársaság megdöntésére irányuló, folytatólagosan elkövetett szervezkedés vezetése és hazaárulás, külföldi valutával való üzérkedés) találta bűnösnek és életfogytiglani fegyházbüntetésre, politikai jogaitól való megfosztásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
A Korunk júliusi száma a Mindszenty-per ismertetése (Balogh Margit) mellett több más, a bíróságok, általában véve az igazságszolgáltatás működésével összefüggő témát érint. Hol tart ma a Batthyaneum ügye? Miért van börtönben Stanculescu tábornok? Mennyire volt sikeres vagy sikertelen a restitúció Romániában? A lapszám további "peres ügyei": centenáriumi portré Kádár Jánosról (Földes György), tanulmány az antikommunizmusról (Tamás Gáspár Miklós), az igazságszolgáltatás és nyilvánosság viszonyáról (Varga Attila), az új román polgári törvénykönyvről (Veress Emőd).
Népújság (Marosvásárhely)

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)
Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott.
Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között!
A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok!
Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.)
A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg.
Román és magyar elvtársak
A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről.
A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek!
A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki.
A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték.
A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel.
Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették.
A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták.
A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés.
Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok
Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt.
A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott.
Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak.
A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem.
A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról.
Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották.
A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség.
Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel.
A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot.
1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki.
Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.)
Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája
A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”.
1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel.
Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket!
A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!)
Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is.
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi.
Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc.
Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet.
Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban.
Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Tőkéssel együtt énekelte a tömeg: éljen a magyar szabadság!
Tőkés Lászlóval, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökével közösen énekelte el a székely szabadság napján megrendezett autonómiatüntetésen Marosvásárhelyen vasárnap összegyűlt, a szervezők által 30 ezer fősre becsült tömeg, hogy "éljen a magyar szabadság, éljen a haza!"
Tőkés László egy bekiabálás keltette derültség közepette kezdte el beszédét. A bekiabáló azt kérdezte, hol van Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke. Tőkés köszönetet mondott azoknak az RMDSZ-es politikusoknak, akik vezetőik "tiltása" ellenére eljöttek a tüntetésre. "Minden pártérdeket felül kell múlnia a nemzeti érdeknek" - jelentette ki a volt püspök.
A vasárnapi marosvásárhelyi megmozdulást a Székely Nemzeti Tanács szervezte, társszervező volt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt, ez utóbbi kettő az RMDSZ riválisa.
Tőkés László úgy vélte, a marosvásárhelyi demonstráció "a sereggyűjtés napja" kell, hogy legyen. Hozzátette, az autonómia olyan a székelység számára mint a növények számára a víz vagy a napfény.
Tőkés László Kádár János 1958-as romániai látogatására emlékeztetett, amikor az egykori magyar pártfőtitkár "kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionalista hatalom kényére-kedvére". Utalt arra, hogy "Kádár János örökösei" szombaton Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel és Victor Ponta román miniszterelnökkel együtt ünnepeltek a Magyar Szocialista Párt (MSZP) budapesti rendezvényén.
A volt püspök megbotránkoztatónak tartotta, hogy Mesterházy Attila MSZP-elnök igaz, bátor hazafiságról beszélt a rendezvényen. "Igaz, bátor hazafiság meghívni Budapestre Victor Pontát, aki újraélesztette Romániában az agresszív magyarellenességet?" - tette fel a kérdést.
Tőkés László románul is elmondta, arra kéri a románokat, hogy az ország szuverenitását tiszteletben tartva közösen keressék a megoldást Székelyföld autonómiájára.
A szónokok beszédei után a tömeg közfelkiáltással fogadott el egy a román kormánynak címzett petíciót. A magyar és a székely himnusz eléneklése után a tömeg már sötétben indult el mintegy másfél kilométeres útjára, hogy Marosvásárhely főterén áthaladva átadja a petíciót a kormány Maros megyei képviselőjének.
Marosvásárhely, 2013. március 10., vasárnap (MTI) -

Tízezrek a marosvásárhelyi tüntetésen
Marosvásárhelyen esőben kezdődött meg vasárnap délután a székely szabadság napja elnevezésű autonómiatüntetés, amelyen a szervezők szerint mintegy 30 ezer személy vett részt. A tüntetés szónokai Székelyföldnek autonómiát követelő petíciót adtak át a prefektúra képviselőinek, melyben a demonstráció résztvevői a dokumentumban területi autonómiát követelnek a Székelyföldnek. Követelik továbbá, hogy a Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az uniós források hatékony felhasználása érdekében, s hogy a Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió.
A Maros megyei prefektusi hivatal szolgálatos tisztviselője átvette a tüntetés szószólóitól a demonstráción közfelkiáltással elfogadott beadványt, de az ajándékba hozott székely zászlót már nem.
Petícióban követelik Székelyföld autonómiáját
A demonstráció résztvevői a dokumentum szerint területi autonómiát követelnek a Székelyföldnek. Követelik továbbá, hogy a Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az uniós források hatékony felhasználása érdekében, s hogy a Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió.
Követelik, hogy a román hatóságok „szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését”, és tiltakoznak minden olyan közigazgatási átszervezés ellen, amely a Székelyföldet román többségű régiókba tagolná.
A beadvány arra emlékezteti a bukaresti kormányt, hogy Románia az Európa Tanácshoz való csatlakozásakor egyoldalú kötelezettséget vállalt a tanács 1201/1993 számú ajánlásának teljesítésére, amelynek 11. cikke kimondja: „azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek”.
A petíció szerint az eltelt közel két évtizedben Románia ezt a kötelezettségvállalását sem teljesítette, az ezzel kapcsolatos párbeszédet hatóságai elutasították. A dokumentum szerint Románia megszegné a Kisebbségi Keretegyezményben és a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt kötelezettségeit, amennyiben Székelyföldet egy román többségű közigazgatási régióba tagolja be.
„Felhívjuk az illetékes hatóságok és a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy a Székelyföld közösségének akarata ellenére végrehajtott regionális reform beláthatatlan következményekkel járna a romániai demokráciára nézve, ugyanakkor ellehetetlenítené a többség, illetve a számbeli kisebbségben élő, de itt helyi többséget alkotó székely közösség közötti viszony normalizálását” - olvasható a beadványban.
A dokumentum leszögezi: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi integritását és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát.
A marosvásárhelyi megmozduláson a demonstráció nyitányaként elszavalt Szózat után a tömeg hosszasan skandálta az „autonómiát!” jelszót, és „Katalónia” skandálással köszöntötte Mark Gafarott Monjót, a Katalán Demokratikus Konvergencia párt képviselőjét, aki a katalánok szolidaritásáról biztosította a tömeget.
Izsák Balázs: az autonómia jelentené a szabadságot
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a demonstráción kijelentette: az autonómiatüntetésnek azt kell üzennie Románia kormánya számára, hogy Székelyföldért képesek megmozdítani az egész világot.
Izsák a tüntető tömeg skandálásai közepette kijelentette: a székely szabadság napján ezentúl évről évre ki akarják nyilvánítani, hogy nem félnek, de azt is, hogy másnak sincsen oka félni a székelyektől. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert idézve nyomatékosította: félelemre nem lehet jövőt építeni.
Az SZNT elnöke szerint a székelység számára ma az autonómia jelentené a szabadságot. Hozzátette, a székelységnek ki kell nyilvánítania tiltakozását Románia tervezett közigazgatási átalakítása kapcsán. Hozzátette, a székelységnek nem azt kell keresnie, hogy mi a legtöbb, amit megengednek számára. "Székelyföld határairól csak az érintett helyi közösségek dönthetnek helyi népszavazáson" - jelentette ki az SZNT elnöke.
Izsák Balázs szerint az 1990 márciusában történt véres marosvásárhelyi román-magyar összecsapás óta sokat változott a világ. "Ma már lehetséges felelős román emberekkel őszinte párbeszédet folytatni, az akaratnyilvánításra pedig Marosvásárhely ugyanúgy alkalmas, mint bármely más város".
Az SZNT elnök beszédét a tömeg "Nem félünk!", "Nem, nem soha!" és "Vesszen Trianon!" skandálásokkal szakította többször is félbe.
Tőkés: pártérdeket felül kell múlnia a nemzeti érdeknek
Tőkés László köszönetet mondott azoknak az RMDSZ-es politikusoknak, akik vezetőik "tiltása" ellenére eljöttek a tüntetésre. „Minden pártérdeket felül kell múlnia a nemzeti érdeknek” - jelentette ki a volt püspök.
Az EP-képviselő úgy vélte, a marosvásárhelyi demonstráció „a sereggyűjtés napja” kell, hogy legyen. Hozzátette, az autonómia olyan a székelység számára mint a növények számára a víz vagy a napfény.
Emlékeztetett Kádár János 1958-as romániai látogatására, amikor az egykori magyar pártfőtitkár „kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionalista hatalom kényére-kedvére”. Utalt arra, hogy „Kádár János örökösei” szombaton Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel és Victor Ponta román miniszterelnökkel együtt ünnepeltek a Magyar Szocialista Párt (MSZP) budapesti rendezvényén.
A volt püspök megbotránkoztatónak tartotta, hogy Mesterházy Attila MSZP-elnök igaz, bátor hazafiságról beszélt a rendezvényen. „Igaz, bátor hazafiság meghívni Budapestre Victor Pontát, aki újraélesztette Romániában az agresszív magyarellenességet?” - tette fel a kérdést.
Tőkés László románul is elmondta, arra kéri a románokat, hogy az ország szuverenitását tiszteletben tartva közösen keressék a megoldást Székelyföld autonómiájára.
Több mint ezren gyűltek össze a budapesti tüntetésen
Több mint ezren gyűltek össze vasárnap délután Budapesten, a román nagykövetség épülete előtt a Székelyföldért Társaság által szervezett, a székely autonómiatörekvéseket támogató tüntetésen.
A budapesti demonstráción minden korosztály képviselői - idősek és kisgyermekek egyaránt - megjelentek. A tömegben számos székely zászlót látni, több magyar zászló is van, sokan árpádsávos zászlóval érkeztek.
Megmozdulások észak-amerikai nagyvárosokban
Észak-Amerika több nagyvárosában tartottak vasárnap megmozdulásokat a székely autonómia ügye melletti szolidaritás jegyében.
Clevelandben, a Vatikán által tavaly újranyittatott Szent Imre magyar katolikus templom területén mintegy másfél százan gyűltek össze, hogy támogassák Székelyföld autonómiájának ügyét - tájékoztatta telefonon azt MTI-t a Csíkszeredából származó Csibi Lóránt, az esemény szervezője, a városban működő Bocskai Rádió főszerkesztője. Csibi Lóránt az összegyűltek előtt, akik elénekelték a magyar és a székely himnuszt, egyebek mellett ismertette a közigazgatás átszervezésére irányuló román kormányzati szándékot. Az eseményen támogatási nyilatkozatot olvastak fel, aláírásokat gyűjtöttek.
Az Egyesült Államokban Los Angelesben, New Yorkban, Washingtonban, illetve Kanadában Ottawában és Torontóban hirdettek meg hasonló megmozdulásokat, több helyen a városban működő román képviselet elé.
Londonban nem engedték a tüntetőket a román követség elé
Londonban a rendőrség nem engedte a román nagykövetség elé a székely autonómiáért tüntetőket. Románia londoni nagykövetsége egy kerítéssel elzárt kis utcában van, a vasárnap délutáni demonstrációra érkezőket azonban a rendőrök egy szemközti szűk sétálóutcába terelték, ahol a résztvevőknek egy rácsokkal körülvett, kijelölt részen kellett gyülekezniük.
A rendőrség szerint az intézkedést nem a román képviselet kérte, a nagykövetségnek otthont adó utca magánterületnek minősül, ezért ott nem lehet demonstrációkat tartani.
A vasárnapi londoni megmozdulásra összegyűlt mintegy 120 résztvevő némi vita után tudomásul vette, hogy nem vonulhat a román képviselet elé, és a kijelölt kis utcában tartotta meg az egyórás rendezvényt. A tüntetők magyar és székely, valamint rovásírással ellátott árpádsávos lobogókat emeltek a magasba. Az egyik transzparensen a „Székelyföld nem Románia része” felirat volt olvasható.
A tüntetők többször elénekelték a magyar és a székely himnuszt, és több alkalommal felhangzott a „Vesszen Trianon” jelszó is.
A demonstráción felolvastak egy nyilatkozatot, amely szerint Székelyföld autonómiája nem sértené Románia területi integritását és szuverenitását, sem a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit és a román alkotmányt sem. A nyilatkozat követelte, hogy Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az EU-források hatékonyabb felhasználása érdekében. A nyilatkozat szerzői Székelyföld területi autonómiájának megteremtését is követelték. A demonstráció rendbontás nélkül ért véget.
Krónika (Kolozsvár),

Betekintés a dési magyarság életébe
III. Lakossági Fórum Désen
A legutóbbi helyhatósági választásokon Dés szavazókörzetében az 1480, RMDSZ-re leadott szavazat eredményeként az önkormányzatban két tanácsos képviseli a 14,7%-os dési magyar közösség érdekeit. Kovrig Annamária (aki egyben az RMDSZ dési szervezetének elnöke) és Varga Loránd a közösségépítést tűzte ki fő céljául, a helyi magyarság minden korosztályának igényeit és érdeklődését szem előtt tartó rendezvények szervezésével, természetesen a lehetőségek szerint. Ezt a célt szolgálják a lakossági fórumok is: az elsőn Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes és Szabó Gábor szakfelügyelő volt a meghívott, a másodikon pedig Lőrinczi Zoltán megyei tanácsos, a vidékfejlesztési iroda igazgatója tartott tájékoztatót a vidékfejlesztési lehetőségekről, pályázatokról. Az április 16-i, szintén a dési Magyar Házban megtartott harmadik fórum témáját az RMDSZ-es tanácsosok mintegy 10 hónapos tevékenységi beszámolója képezte. A találkozó végeztével a hallgatóság az utóbbi 23 év legkonkrétabb, leghihetőbb beszámolójaként jellemezte és fogadta el ezt a jelentést.
Kovrig Annamária és Varga Loránd beszámolójából, valamint a kérdéseimre adott válaszaikból kitűnik, hogy a dési RMDSZ és egyben a Civil Műhely, a Kádár József Kultúregyesület és az Aranyeső Egyesület fiatal vezetői Dés 14,7%-ra csökkent, és mindinkább fogyatkozó tendenciát mutató magyar közösségének megmaradásáért, munka- és tanulási lehetőségeiért, hagyományunk ápolásáért kíván tevékenykedni. Helyi tanácsosként ilyen megfontolásból kértek tagságot a tanács tanügy-kultúra, valamint az ingatlanok vásárlásával-értékesítésével foglalkozó szakbizottságába is, ezenkívül vezetőbizottsági tagok a magyar tagozattal is rendelkező Piticot napközi óvodában és az 1-es számú Általános Iskolában.
– Néha keményen, okosan kell tárgyalni, kitartóan képviselni érdekeinket – mondja Varga Loránd –, és kis lépésekkel elérni, hogy egyházaink, iskoláink, óvodáink meg is kaphassák azt, ami jár nekik, legyen szó támogatásról vagy bármi másról. Utánajártunk például annak, hogy az elmúlt 24 év alatt a helyi költségvetésből a magyar egyházak eddig soha nem kaptak anyagi támogatást építkezésre vagy javításokra. Szóvá tettük, kiharcoltuk, így 2013-ban a helyi református és katolikus egyháznak összesen 19 ezer lejt osztottak le javításra, 11 ezer lejt fenntartásra, kultúrára pedig 20 ezer lejt kaptunk a dési költségvetésből. A megyei költségvetésből Dés a helyi RMDSZ képviselőinek száma szerint 21 ezer lejt kapott, célszerűen a malatói napközi és a déscichegyi napközi kerti bútorral, illetve az 1-es számú Általános Iskola modern eszközökkel való felszerelésére. Itt újra és újra felhívjuk a figyelmet a pályázati lehetőségek kihasználására: akik ezt nem teszik meg, legyenek egyházak, tanügyi vagy kulturális szervezetek, nem részesülhetnek az egyébként jogos anyagi támogatásból”.
Magyar Napok Désen, először
A két tanácsos törekszik a magyar–román és a magyar–magyar kapcsolatok erősítésére, ilyen indokból a dési Magyar Házban szolgálati irodát nyitottak, ahol be lehet jelenteni a különféle lakossági panaszokat. Ezeket a tanácsosok továbbítják az illetékes önkormányzati szervekhez, ugyanakkor követik azok megoldását is – ha ez elmarad, a tanácsülésen hivatalos választ kérnek az illetékesektől.
Ami a legsürgetőbb megoldandó feladatokat illeti, mindketten a dési Magyar Ház rendbetételét nevezik meg elsőnek (a közösségi ház állapotáról részletesebben április 19-i számunkban olvashattak – szerk. megj.), remélve, hogy minél több cserépjegyet fognak vásárolni a közeljövőben azok, akiknek szívügyük Dés, illetve a dési magyar közösség. Ami pedig a közelebbi terveket illeti, már készülnek a szavalóverseny szervezésére, a dési Diáknapokra, a Néptáncfesztiválra, majd augusztus 17–18-án az első ízben megrendezendő Dési Magyar Napokra.
„Tanácsosként nem csak a magyar közösség ügyei foglalkoztatnak – folytatja Varga Loránd –, hanem a város általános, megoldásra váró problémái, mint a „csókaelhárítás” – nemrég tudtuk meg: szaporodásuknak természetes módon mókusok betelepítésével lehet elejét venni –, a város energetikai programja, a város közbiztonságának növelése, valamint az autós forgalom biztonsági kamerás felügyelete. Ezekre konkrét programokat dolgoztam ki, szakértőket kutattam fel, így most már csak határozat kellene hogy szülessen a dési tanácsban ezek megvalósítására, véghezvitelére. Ezenkívül igyekszünk minden városi rendezvényen – koszorúzások, nemzeti ünnepek, emléktábla-avatások stb. – jelenlétünkkel képviselni a dési magyarságot.
Kovrig Annamáriát befejezésül a távolabbi terveikről kérdeztem. „Jövőre városunk 800 éves fennállását ünnepli. Dés alapítóinak méltó emléktáblát szeretnénk, miután ősi temetőnket három éve feldúlták, új parkoló építése címén. El szeretnénk érni az 1848-as Oroszlános emlékszobornak a város tulajdonába való helyezését, majd annak restaurálását, és persze mielőbb be kell fejezni a Magyar Ház teljes felújítását. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a kulturális rendezvények építik és hozzák egy fedél alá a magyar közösséget. Igyekszünk hatékonyabban megszervezni munkánkat, minél szélesebb körben bevonni mindazokat, akik tenni akarnak közösségünkért. Sokan nem hiszik el, de 70 szavazaton múlott, hogy két tanácsos képviselheti közösségünket ott, ahol a város életét szervezik, azét a városét, ahol, ha egyre kevesebben is, de még 14,7 %-os arányban jelen vagyunk.”
LUKÁCS ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

A világban szétszóródott magyarságról
A Kézdiszéki Székely Tanács (KSZT) szervezésében csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadóban Gazda József kovásznai nyugalmazott tanár, közíró, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című szociográfiakönyvét mutatták be. A budapesti Hét Krajcár Kiadónál megjelentetett, közel 1200 oldalas könyv első kiadása 2008-ban jelent meg, a másodikat a szerző anyagi támogatásával adták ki. Az est házigazdája Péter János, a KSZT alelnöke volt.
Gazda József elmondta: nem a könyvét mutatja be, hanem arról a világról, a magyarság azon részéről beszél inkább, amelynek a sorsát abban leírta. A cím kapcsán elmondta: Németországban hallotta, hogy a hatvanas években meghívták Németh Lászlót, de nem lehetett ott, mivel az akkori magyar állam nem engedte ki, ezért levelet írt az őt meghívó közösségnek, melyben ezt üzente: Ne hagyjátok elszáradni a magyar fa ágát! Az előző sorokból az derült ki, hogy a harmadik magyar faág az a magyar közösség, amely a hazából kiszakadt. A magyar fának három ága van, magyarázta a szerző: az egyik a nemzet azon része, amelynek megadatott, hogy Magyarországon eredjen, a másik mi vagyunk, akik szülőföldünkön élünk, de az elidegenített hazában, a nyolc Kárpát-medencei országban, a harmadik ág pedig a világ 54 olyan országa, amely közül ötvenháromban számottevő nagyságrendben él a magyarság, és vívja mindennapi harcát a megmaradásért. Az ötvennegyedik a Zöld-foki-szigetek, ahol csupán három magyar él. Gazda József közel ötven országban személyesen kereste fel az ottani magyar közösségeket, és szólaltatott meg több mint ezer magyart. Csodálatos nyelvünk van, drága nyelvünk, megtartó nyelvünk van – hangsúlyozta a szerző –, s ha feladjuk, akkor önmagunkat adjuk fel, hiszen köztudott: nyelvében él a nemzet. Ezt követően Gazda József az 1700-as évek utolsó harmadának emigrációjától kezdődően a Kossuth-emigráción keresztül a Kádár-korszakig mutatta be röviden a nagyvilágban szétszóródott magyarságot. Megtelik velünk a világ, és ott él tovább a nemzet, ahová kovászemberek kerülnek. Hiába kerül egy nagy világvárosba tízezer magyar, ha nincs közöttük legalább egy, aki kezdi összeterelni a nyájat. Hála Istennek, mindig vannak az emigrációban kovászemberek, és a magyarok a világban mindenütt helytálltak. Emiatt a világnak nem az a véleménye rólunk, mint amit az Európai Unióban állítanak Magyarországról – mondotta a szerző –, hiszen a harmadik ág sok-sok falevele hihetetlen értékeket tudott adni az emberiségnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Krónikás a krónikásról
Kiss Ferenc történész Kádár József, Dés városának és a Szamosok vidékének krónikása című kötetét ismerhették meg az érdeklődők múlt héten a dési Magyar Házban. Kovrig Annamária a Kádár József Kultúregyesület nevében köszöntötte a szerzőt, ugyanakkor néhai Balogh Zoltán mérnök, tanár nevét említette, akinek szívügye és óhaja szerint történt az egyesület névadása. Márton Kalapáti Jolán tanárnő a nagyszámú résztvevő láttán elismeréssel nyugtázta a désiek érdeklődését városuk személyiségei iránt, kiemelve a helytörténeti munkák fontosságát.
Ezután Kiss Ferenc ismertette többéves kutatómunkája eredményét, a mostani kötetet, amellyel tisztelegni kívánt Dés 800 éves okiratos említése előtt. Argumentum címmel indítja tanulmánykötetét, megindokolva a témaválasztást: „Kádár József a hazai településtörténet, demográfia és néprajz adatszerű feldolgozásával, tényrögzítő módszerével egy tárgyilagosabb történetírás útját járta, szakképzettsége, sokoldalúsága hozzásegítették időtálló műveinek megírásához. Életfelfogása, tudományos felkészültsége feljogosít arra, hogy munkásságát kellő módon értékeljük és időszerűvé tegyük, mert a Szamosok vidéke népi és művi kultúrája napjainkban már elképzelhetetlen annak a hatalmas adathalmaznak a tanulmányozása nélkül, amelynek feltárásán, feldolgozásán és tudományos rendszerezésén Kádár József egy életen át fáradozott.”
Kádár József 1850. január 28-án született Várfalván, unitárius szülők gyermekeként. Tordai és kolozsvári diákévei, majd budapesti felsőfokú tanulmányai után került Désre, ahol magyar irodalom és történelem szakos tanárként tevékenykedett. Tízéves kutatómunkájának eredményeként született meg Szolnok-Dobokavármegye monographiája című, közel négyezer oldalas, hétkötetes műve, amelyet saját költségén jelentetett meg 1901 és 1905 között.
Lukács
Szabadság (Kolozsvár)

A nemzeti gondolat lapja (Vendégünk volt)
Beszélgetés Papp Endrével, a Hitel felelős szerkesztőjével
A Mikes Kelemen Líceumban és a Huhuu Alkotóházban találkozhattak az érdeklődők a magyarországi Hitel folyóirat szerkesztőivel, Papp Endrével, Falusi Mártonnal, Nagy Gáborral, akik a Magyarország Kulturális Központja által kezdeményezett turné során érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Papp Endre felelős szerkesztőt kérdeztük a 25 éves folyóirat eddigi történetéről, küldetéséről.
– Melyek a Hitel történetének legjelentősebb mozzanatai? – Idén 25 éves a Hitel, 1988-tól létezik, kezdetben kéthetente jelent meg, és a Kádár-korszak humánértelmiségi ellenzékét fogta össze. Története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, Illyés Gyula és Csoóri Sándor akkor vetette fel, hogy szükség lenne olyan független fórumra, amit nem a párt irányít, és amely tiltott témákkal is foglalkozna, mint a magyar történelem egyes fejezetei, Trianon, a második világháború, az 1956-os forradalom, a Magyarország határain kívül élő magyarság problémája. Sokáig nem is adtak engedélyt a folyóiratra, végül 1988 novemberében jelent meg az első szám, az akkor már halott Illyés Gyula születésnapjára időzítve. Csoóri Sándor volt a szerkesztőbizottság elnöke, a lap köré csoportosultak az alakuló Magyar Demokrata Fórum képviselői, a népi-nemzeti mozgalomhoz tartozó alkotók, a kor humán értelmisége. 1992-től havilapként jelenik meg a Hitel, célkitűzése nem változott: erkölcsi-szellemi megújulást akarunk elérni a globalizálódó világban az irodalom, a kultúra eszközeivel. 2005–2006-ig tartott a nagy elődök korszaka, amelyet olyan alkotók neve fémjelzett többek között, mint Lázár Ervin, Sütő András, majd történt egy generációváltás, de a folyóirat fő célkitűzése ugyanaz: a nemzeti gondolat lapja szeretne lenni a 21. századi környezetben, arra keressük a választ, hogy a globalizálódó világban mit jelent a nemzeti eszme korszerű képviselete.
– Irodalmi, művészeti és társadalmi lapként határozza meg magát a Hitel. Megférnek ezek egymás mellett?
– Irodalom és társadalom kiegészíti egymást, ezt Csoóri Sándor megfogalmazta: két különböző szempont egymás mellett tágabb rálátást biztosít a világra.
– Milyen kihívásokkal szembesül 2013-ban a Hitel?
– Erősíteni szeretnénk a közéleti gondolatot, a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, ezért minden februárban tematikus számot adunk ki – a 2004. december 5-i népszavazás után jelent meg az első –, volt már ilyen a rendszerváltozás évfordulójáról, a magyar nyelv állapotáról stb. Könyvkiadásba kezdtünk, találkozókat tartunk, erősíteni szeretnénk azt a szellemi központot, amely a nemzeti gondolat köré szerveződik. A lap a kezdettől fogva egyetemes magyarságban gondolkodott, kiemelten foglalkozik a határon túli magyarok ügyével. – Változott a Hitel eredeti küldetése?
– Nem sokat. 40 év diktatúra után a társadalom történelmi tudata sérült, az embereket rá kell ébreszteni az összetartozás-tudatra, múltjukra, a közösségteremtés alapjaira, amit Széchenyi fogalmazott meg: hinni és hihetni egymásnak – ezt jelenti a Hitel. Ez a cél, csak most más világban élünk, más eszközökhöz kell nyúlni, így legfeljebb a látásmód változott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál János
"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA"
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II.
A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt.
Verbális és pszichikai erőszak
Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.”
E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.”
A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását.
Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás
Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat.
Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani.
Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak.
Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás
Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését.
Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás
Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték.
A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.).
Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki.
A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.”
Fiizikai erőszak
Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.”
A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.”
Adminisztratív módszerek
Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].”
A térítési műveletek eredményessége
A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja.
Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra.
Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.”
Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni.
A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése
Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között.
Román hatóságok, értelmiségiek magatartása
I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával.
Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét.
A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak.
A templomépítések hátteréről
A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés.
A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.”
A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is.
A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek.
Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD
Transilvania.ro

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Sike Lajos: Mátyáshoz mérhető?!
Hát kaptam a pofámra az elmúlt napokban, mert nem tudtam hallgatni! Jóllehet személyes és családi érdekem azt kívánta volna, hogy fogjam be a bagólesőmet – ahogy mifelénk mondják –, vagy ha szólok, akkor dicsérjem a partnereimet, hogy milyen okosak és milyen zseniális meglátásaik vannak... Ám, én lüke, inkább ellentmondtam nekik és tűrtem, hogy lekomcsizzanak, -horngyulázzanak, -gyurcsányozzanak, -bajnaizzanak, pedig ezeket a neveket ki sem ejtettem.
Már elnézést, de mégsem állhattam meg őszinte szó nélkül, hogy az anyaország mai miniszterelnökét, a Fidesz napokban újraválasztott elnökét egyesek nem csak Szatmárban, de Háromszéken is a Mátyás királyunk utáni századok legnagyobb nemzetvezetőjének tartják! Már csak azért sem, mert mérete is kisebb, mint például Bethlen Gáboré, Bocskai Istváné, Kossuth Lajosé, Tisza Istváné, Horthy Miklósé, Nagy Imréé, Antall Józsefé. De akár Kádár Jánost is említhetném, aki ugyan nem szabad választással került hatalomra, hanem a szovjet fegyverek segítségével, de végül olyan gulyáskommunizmust teremtett, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is ő a huszadik század Magyarországának legnépszerűbb politikusa.
A mostani Győző méretben inkább Horn Gyulára hasonlít, de kezet rá, hogy róla nem fognak utcát elnevezni a nyugati országokban, mint az utóbbiról. Gyula pufajkás volt ugyan fiatalabb éveiben, de reformkommunista vezetőként, amikor eljött a pillanat, nem habozott azt cselekedni, ami a magyar nemzetnek és vele a szabadságnak és a demokráciának legjobb volt: megnyitni a nyugati határokat, elvágni a két világot egymástól elzáró szögesdrótot. Volt erre bátorsága még akkor is, ha a megszálló szovjet csapatok bent voltak az országban. Mert nagy tetteket nem azért hajt végre az ember, mert ilyen vagy olyan ideológiát, eszmerendszert képvisel, hanem azért, mert felismeri, hogy alkalmas pillanatban mit kell cselekednie országáért, nemzetéért.
Egyébként vitapartnereimnek abban igazat adtam, hogy Viktor csakugyan egyféle nemzetvezető, méghozzá teljes mellel, de azt, hogy mennyire nagy, a jövő évek döntik el. Alkalmasint az ellenzékéhez tartozó magyar komcsik győzték meg azokat a nyugati lapokat, amelyek azt írták róla, hogy egyelőre méreténél is kisebb vezető. Mikor ezt kimondtam egyik vitapartnerem kis híján leköpött. Szerencsére még a hetedik X-nél is jól tudok ugrani.
Szóval, a bajokat elfedni próbáló nemzetieskedés és az olcsó populizmus sok erdélyi magyart is elaltat. Olyannyira, hogy szerintük csak az számit igaz magyarnak, aki immár kettős állampolgár és természetesen a Fideszre fog szavazni. Ezer bocsánat a legnagyobb magyaroktól (no nem a Széchenyihez hasonlóktól, azoktól nincs miért), de több százezer erdélyi magyarhoz hasonlóan nem kértem és kérek kettős állampolgárságot, s szavazni sem fogok ottani pártokra. Mert sok-sok erdélyi magyarral vallom: nekünk itt van dolgunk és nem a kettős állampolgárság a magyarság ismérve – már csak azért sem, mert több ezer szlováknak, románnak, szerbnek, ukránnak, sőt már kinainak is van magyar állampolgársága, sokkal inkább, hogy ki minek vallja és érzi magát, s főleg mit tesz a nemzetéért. Egyébként nagy írónk, Illyés Gyula szerint ennél is egyszerűbb a meghatározás: magyar az, aki annak vallja magát! Amikor megtudtam, hogy a regnáló pesti kormány újabban, elég furcsa módon, pénzért is árulja a magyar állampolgárságot (például az a kínai személy, aki legalább 250 ezer eurót fektet be az anyaországban egyből megkapja a magyar állampolgárságot!), még jobban megerősödött bennem az erdélyi-magyar tudat.
Erről vitázó partnereimet azzal szoktam leszerelni, hogy normális ésszel ítélve, mi nem magyarországi pártokhoz, hanem a magyar nemzethez tartozunk, már azért is, mert a pártok gyakran buknak! Mint ahogy a mostani kormánypárt is előbb-utóbb bukni fog. Hacsak vezetője, a miniszterelnök már a jövő tavaszi választásokig nem bizonyítja be (például komoly gazdasági fejlődéssel, s széles összmagyarsági és nemzetközi elismertséggel), hogy Mátyás óta ő a legsikeresebb magyar vezető!
Ám sokakkal együtt attól tartok, hogy ő nemhogy Bécset, de még Avasfelsőfalut sem tudná meghódítani.
Megjegyzés: Az Új Magyar Szó és utóda, az interneten megjelenő maszol.ro hasonlít a balliberrális Népszavához. Dühödten támadja a magyar kormányt, különösen Orbán Viktort.
Maszol.ro

A forradalom üzenete
Ötvenhét éve ezekben a napokban dőlt el Magyarországon, hogy a magyar nép változtatni akar a sorsán és gyarmati helyzetén. A szabadságot választja, akár a kuruc korszakban, vagy 1848–49-ben.
Mindez nem megy könnyen, október 23-án kitör a fegyveres harc, naponta változik a kommunista pártvezetés és kormány összetétele. Véres harcok után, október 28-án délután híres rádióbeszédében Nagy Imre bejelenti a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az előző napok megmozdulásait. Az események felpörögnek. Október 30-án Nagy Imre bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, majd felszámolják a rettegett Államvédelmi Hatóságot. Újjáalakulnak a pártok, kinyílnak a börtönök kapui, tárgyalások kezdődnek Magyarország Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot, nemzeti ünneppé nyilvánítják október 23-át! Közben szovjet „tanácsadók” Moszkvába viszik Kádár Jánost. A moszkvai vezetők meggondolják magukat, ismét megjelennek magyar területen a Vörös hadsereg csapatai, Budapesten megkezdődnek a véres harcok, a nagyvilágban dúl a szuezi válság, a forradalmat vérbe fojtják, Kádár hazatér, ő és klikkje veszik át a Szovjetunió vezéreinek jóváhagyásával a hatalmat, és megkezdődnek a megtorlások. A többit tudjuk. Tudjuk? A megtorlások értelmi szerzőit, a kivégzések elrendelőit máig nem vonták felelősségre, most készülnek a 92 éves Biszku Béla elleni újabb perre. Ugyanakkor felmerülhet bennünk ama gondolat is, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok másként alakulnak? Igen, győzhettek volna a forradalmárok, akkor még egyet akart az egész nemzet, a szabadságot, és Maléter Pál csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, s a térségben 33 évvel hamarabb kezdődhettek volna el a magyar példa nyomán a demokratikus átalakulások. Bibó István, a végsőkig kitartó államminiszter az ENSZ ülésein fejthette volna ki emelkedett nézeteit az emberi jogokról, és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! De hát, tudjuk – tudjuk! – nem ez és nem így történt. Jött Kádár az akasztófákkal, jöttek az ítéletek, Pest és a kivérzett ország felett köröztek a halál fekete madarai. Ennyit ért az Albert Camus által is felhánytorgatott magyarok vére? Később, persze, változott a lemez, mint a balcsillagzat alatt álló magyar történetben annyiszor. Ígéretek is jöttek, aki nincs ellenünk, velünk van! És megszületett Kádár János népe. Bibó István nem az ENSZ-ben tartott szabadelőadásokat, hanem a váci fegyházban taníthatta angolra Göncz Árpádot. De mindez már hideglelősen ismerős.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folyt a vér a pesti utcán
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban október 23-án rendhagyó estre, rendhagyó emlékezésre érkeztek az érdeklődők, ahol meghallgatták egymást az eseményeket átélt és ennek következményeit végigszenvedő személyiségek. Az est szervezője az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete, házigazdája Boros Zoltán volt. A forradalom emléke előtt fejet hajtó hallgatóságot Jakab István, az EMNT Maros megyei szervezetének alelnöke köszöntötte, majd Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője a forradalom, a zsarnok hatalom elleni harc ma is aktuális üzenetét fogalmazta meg.
Boros Zoltán elmondta, hogy mindenkinek van egy személyes története 56 kapcsán, de ez alkalommal olyan személyiségek – magyarok és románok – vallanak, akiknek az ’56-os forradalom eseményeit követően szenvedniük kellett a megtorlások miatt. Nemcsak erdélyi magyarokat, hanem románokat is elítéltek amiatt, hogy rokonszenveztek a magyarokkal. Bukaresti román értelmiségiek mondták el, egyetemistaként hogyan élték meg a magyarországi eseményeket, hogyan próbáltak szervezkedni azért, hogy ne kelljen többé orosz nyelvet tanulni, s valamivel jobb körülményeket biztosítsanak az egyetemistáknak. S bár Bukarestben utcai megmozdulásokra nem került sor, november 2-án elkezdték a letartóztatásokat. Az is bűnnek számított, ha valaki az Amerika Hangját vagy a Szabad Európa rádiót hallgatta, amiért komoly börtönévek jártak. Míg Budapesten 1956-ban ostrom volt, a magyarok komoly harcokat vívtak a szabadságért, Bukarestben még 1989-ben sem volt forradalom. A román forradalmat ellopták! A hatalmat a volt szekusok, pártvezérek vették át – hangzottak a vallomások Boros Veronika bejátszott filmjében.
Az ’56-os forradalmat követően főként a diákságot, az értelmiséget vették üldözőbe, hiszen ők számítottak a legveszélyesebb ideológiai ellenfélnek. Ez alól nem volt kivétel a marosvásárhelyi orvostanhallgató diákság sem. Sokukat meghurcoltak, letartóztattak, eltávolították őket az egyetemről. Sokan nem is térhettek vissza. Élményeiről, meghurcoltatásáról, az egyetemen folyó kihallgatásokról, a talpig becsületes, nagy tudású professzorok megszégyenítéséről, az orvosiról való eltávolításáról, a kétévnyi borsabányai kényszermunkáról, majd az orvosira való visszatéréséről dr. Szász István Tas orvos, író számolt be. – A magyar történelem iróniája, hogy mindig voltak haszonélvezői a mi tragédiánknak, azok, akik "házigazdáknak" érzik magukat. 1956 lehetőség volt arra, hogy nagyobb sebességbe kapcsolják a homogenizációt, a MOGYE két szekciójának a megalakítása volt az első lépés. Majd kitért arra, hogy a forradalmat követően, 1958 februárjában a magyarság sorsdöntő pillanata következett be, amikor az anyaország Kádár János vezetésével lemondott az erdélyi magyarságról. Ezzel elszabadult a pokol, elindult az a folyamat, amely a Bolyai egyetemmel kezdődött – számolt be dr. Szász István Tas.
A megemlékezésen jelen volt Nagy Géza nyugalmazott református lelkész, aki teológusként Budapesten élte át az ’56-os eseményeket. A templom falára kivetítettek egy korabeli fényképet, amely tüntetők tömegét ábrázolta, s amelyen a fiatal teológus az első sorokban látható.
Nagy Géza nem jött üres kézzel, egy darabot hozott a Sztálin-szoborból, egy darabot az ÁVH-s autó olvadékából s egy eredeti kokárdát, amelyet fel is tűzött. – El kell jönnie annak az időnek, amikor félelem nélkül viseljük a kokárdát nemzeti ünnepeinken! – mondta. Elmesélte, hogy október 19-én ért Budapestre, ahol addig sohasem járt. Azért viselt szemüveget, mert sírt. A budapestiek nem érthették, hogy kolozsváriként miért könnyeznek menetelés közben, amikor Gábor Áron rézágyúját, az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő-t éneklik a Margit hídon át a Bem tér felé haladva. Személyes élménye ma is élő, minden részletére, a Kossuth téri eseményekre, a 16 pontos kiáltványra, a József körúti lövöldözésekre, a tankok felgyújtására, társa elestére, mindenre pontosan emlékszik.
Az est koncepciójába illően újabb filmes bejátszás következett, egykori áldozatok szavaltak, majd a vers utolsó két sorát a hallgatóság is elismételte: …és így született a szabadság, hogy a pesti utcán folyt a vér!…
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Szövegeink az események után kullognak
György Péter esztéta, médiakritikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetének bemutatása alkalmával volt a váradi Törzsasztal vendége. A sok vitát kiváltó könyv szerzőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Több munkájában is foglalkozott az emlékezetpolitika, a kulturális emlékezet kérdéseivel. Nemde, ilyen volt a 2000-ben megjelent Néma hagyomány, és ilyen volt a 2005-ben napvilágot látott Kádár köpenyege is. Ezt követően látott hozzá az Erdéllyel foglalkozó könyvéhez. Elmondaná, hogyan született meg az ötlet, hogyan módolta meg a kötetet, menet közben alakult ki, vagy eleve kitervelt munka volt?
Mind a két feltételezés igaz. A Néma hagyomány tizenhárom éve jelent meg, akkor még azt lehetett remélni, hogy 56 az egy közös hagyomány. Ma már ez az állítás nem igaz. Az kezdett el érdekelni, hogy a kulturális hagyományozódásnak a szerkezete hogyan működik. Azt gondoltam, hogy 56 nagyon jó példa egy elméletnek az illusztrálására, másrészt pedig, megkerülhetetlen. Félő volt, hogy ha az új nemzedék nem tartja magára nézve kötelezőnek, ha nem fog vele úgy bánni, mint 48-cal, ha nem fogadja el örökségként, akkor bármit lehet csinálni ebben az országban. Úgy gondolom, hogy egy nemzeti kulturális közösség – ha ennek a fogalomnak van értelme –, egy történeti közösség nem működhet úgy, hogy a saját múltjával nincs tisztában. Ami a Kádár köpenyegét illeti, gyakorlatilag kiderült, hogy a Kádár rendszer emlékezetből való kiesésének kínos következményei vannak. Már a Néma hagyományban is fölmerült, hogy mi van a Kádár korszakkal, s elkezdtem áttekinteni, hogy utólag mi történt a Kádár rendszerrel. Tulajdonképpen az Erdély-könyvemnek is alapkérdése Trianon mellett, hogy mi történt itt a szocializmus ideje alatt? Az viszont láthatólag nem nagyon érdekli a mai Magyarországot, szinte elszántan és dacosan nem. Ezért is kezdtem megírni az Erdéllyel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet, s ezek az írások végül kötetté álltak össze. Most írok egy könyvet, az 57 és 70 közötti évekről, arról, hogy miként alakult ki a Kádár-rezsim kulturális intézményrendszere, ennek a munkának A lektorok ideje az ideiglenes címe.
Ami a Képzelt Erdélyt illeti, gondolom, maga a témakör is kínálta, hogy egy esszékonstrukció legyen. Nemde, ez azért is hasznos, mert az esszének a tanulmányhoz képest megvan a maga nagyobb szabadsága. Ehhez viszont, tekintettel a téma bonyolultságára, a szerzőnek ki kellett alakítania egy sajátos nyelvezetet is, hogy az egész problémakört meg lehessen fogalmazni.
Váradon – ami ha akarom Erdély, ha akarom, nem – egy Erdélyi Riport című lap szerkesztőségében nekem, aki soha nem éltem Erdélyben, erről beszélni nagyon nehéz.
Világosan kell látni: ezt a könyvet egy nem idevaló ember írta, nem idevaló embereknek. Az egy külön ajándék az élettől, ha az idevaló emberek is érdeklődést mutatnak iránta, ez számomra végtelen nagy öröm. Mert az történik, hogy van egy csomó ember – akik közé én is tartozom –, aki ezt a dolgot kívülről nézi, és félő, ugyanott fogunk tartani, mint ahogy Kazinczy megírta 1816-ban: Magyarország nem ismeri Erdélyt.
Ez a könyv egy gondolatkísérlet, egy esszéisztikus kísérlet arra nézve, hogy miként alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország ma arra használhatja Erdélyt, amire használja. Ami szerintem teljes félreértés, egy kulturális hagyomány politikai használata, ami engem sok aggodalommal tölt el.
Azt mondta, kívülállóként írta meg, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy sok empátia van önben. Ez azt jelenti, hogy akár egy helyzetről, egy történésről, akár egy személyiségről van szó, nem csak körbejárta, hogy hol, hogyan élt, mire kényszerült, hanem az esszé műfaj azt is lehetővé tette, hogy uram bocsá’, még érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának.
Igen… A könyvnek – többek között terjedelmi okoknál fogva – csupán három „főhőse” van, de jogos kifogás, hogy például Cs. Gyímesi Éva avagy Székely János miért nincs benne, de benne van Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos. Van három ember, aki iránt mindig is nagyon komoly empátiát éreztem, miközben, a sors iróniája: Gyímesi Éva volt az egyetlen, akit – szemben a másik hárommal – valamelyest személyesen is ismertem. Három olyan emberről van szó, akinek az életét – akár az Éváét – a kommunizmus determinálta, vagy tette tönkre. A három sors közül kettőhöz brutális öngyilkosság fűződik, ami elválaszthatatlan az államszocializmus történetétől. Azért is szenteltem Szabédinak nagyobb teret, mert nagyon felpiszkált, amikor láttam, hogy miközben Erdélyben ő egy hős, Magyarországon azt sem tudják, hogy kicsoda. Ez a könyv mégis csak Magyarországon jelent meg, hadd örvendeztessem meg az olvasóimat azzal, hogy nézzék meg, ki volt ez az ember.
Könyvének olyan a konstrukciója, hogy bizonyos elemek egy-egy fejezetben kapnak helyet, de legalább utalások erejéig vissza-visszatérnek egyebütt is. Érdekes volt számomra, amikor a mű elején az úgynevezett mitizált tér keretén belül az emlékhelyeket, illetve a kultuszhelyeket elemzi. Élvezettel olvastam, amikor felvázolta Zebegénynek, mint helyszínnek a szinkretizmusát, és a legvégén – ellenpontként – oda tette valóban értékes szakrális térként Pannonhalmát, amivé az napjainkban fejlődött. És megint megtapasztaltam azt a körültekintő felelősségtudatot, ahogy a Makovecz-jelenséget, a Magyarországról végül „kiszorult”, Erdélyben „hazatalált” építész munkásságát tárgyalta.
Konkrétan az történt, hogy a magyar katolikus egyház, Erdő Péter esztergomi bíboros megszakította vele az együttműködést, ami Piliscsabán, a Pázmány Péter katolikus egyetem tervezésekor csúcsosodott ki. De egyébként arról volt szó, hogy Makovecz Imre templomokat épít, és amikor kiszorult Magyarországról, akkor gyakorlatilag Erdélyben folytatta azt, amit Magyarországon nem folytathatott. Makoveczet lehet abszolút túlértékelni – azért fogalmazok így, mert én nagyon nagyra értékelem –, de az, amit a jelenlegi magyar kormányzat csinál, hogy hozott egy törvényt, mely szerint Makovecz Imre összes kulturális épületét le kell védeni, meg kell menteni, ezzel gyakorlatilag kiveszik az építészet történetéből, és patetikusan afféle szent helyekké nyilvánítják azokat. Ez veszélyes dolog. A másik pedig, ami ugyanilyen kétségbeejtő, ahogyan Makovecznek a vitathatatlan tehetségét – pusztán a politikai nézetei miatt – a liberális magyar értelmiség kezeli, azt ostobaságnak tartom. Szerintem Makovecz Kós Károly nagyságrendű téralkotó építőművész volt. Az más kérdés, hogy a Makovecz-házaknak a gyakorlati használhatósága egy súlyos problémát vet föl. Jellemzően azt kell mondanom, hogy ez nem csak őreá áll, hanem például Gaudi épületeire is. Nem funkcionálisak, hanem mint térbeli látomások használandóak.
Hadd térjünk rá Szabédi Lászlóra. Sokat, elmélyülten foglalkozott vele. Egész, viszonylag rövid életpályáját nyomon követte tragikus haláláig. Az ön szövegéből kiderül, hogy mennyire tehetséges, felkészült és sokoldalúan művelt ember volt. Viszont 1945-ben, amikor nemcsak ismét kisebbségi helyzetbe került az észak-erdélyi magyarság, hanem néhány év alatt a kommunista rezsim vált Romániában uralkodóvá, próbált valamilyen mentséget találni a maga számára, arra nézvést, hogy kényszerűségből váltott, „a kommunizmus hívének” szegődött. Tényleg mentség számára ez a kényszerhelyzet?
Egy olyan embernek, mint én, akinek soha nem volt revolver szegezve a homlokához, erkölcsi kötelessége, hogy empatikus legyen. 54-ben születtem, az én nemzedékem szerencsés volt, mert soha, senki nem fenyegette az életét.
Szabédi karizmatikus ember volt, nemzedékének egy kiemelkedő és tragikus hőse. Azt a kérdést tette föl önmagának, szerintem eléggé kérlelhetetlenül, hogy ha ezt az országot, amelyikben él, a kommunisták fogják vezetni, és a magyar elit nem lesz kommunista, akkor ki fog tárgyalni a románokkal? Ez jogos kérdés. Nem ugyanaz, mint Magyarországon, mert ott nem kellett kommunistának lenni – hogy finoman fejezzem ki magam –, mert mindenki otthon volt. Itt az volt a kérdés, hogy tárgyal-e valaki a román kommunista vezetéssel, s ezt követően fejtette ki hatalmas nyelvészeti, egyetemi tanári munkásságát. Én elolvastam azokat a Szabédi-emlékházban található leveleket, amiket ő írt az egyetemnek. A habitusa tényleg szívszorító: könyörgés, félelem, hogy mindenből kiszorulnak. Amennyire látom, egy őrületes manőver volt ebben valamiféle identitás átmentésére, valamiféle univerzális identitás átmentésére. Azt gondolom, hogy sorsa egy olyan tragikus sors, amit ugyanúgy kellene ismernünk, mint a miniszterelnök Telekiét. Ha vannak egy nemzeti kultúrának emblematikus élettörténetei, az övék az. Mind a ketten, amikor végső választás elé kerültek, az életükkel fizettek érte.
Ami Bretter Györgyöt illeti, ő is egy szinte besorolhatatlan személyiség, jelenség. Úgymond, ő kommunista volt, de egy ideológiaellenes gondolkodó. Aki – megkockáztatnám az állítást – kidolgozta a saját rendszerét…
Ez már egy másik nemzedék. Az ő eszmélésük korában a hidegháború örökkévaló állapotnak tűnt. Bretter egy évtizeddel azelőtt halt meg, hogy véget ért volna a hidegháborús időszak. Az ő halálakor, 1977-ben senki nem gondolta volna, hogy mi fog történni. Amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkáraként bejelentette, hogy létre fogják hozni a többpártrendszert, akkor egyetlen ellenzéki értelmiségi sem volt, aki ne azt hitte volna, hogy ez egy ügyes trükk. Bretter abban a világban élt, ahol kevés kivétellel, szinte mindenki baloldali volt, s ezen túl elment a lehetőségek legszéléig. Tulajdonképpen az ő nemzedékének az írói kötésig benne álltak a kommunizmusban. Aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, az árt a magyar kultúrának, Erdélynek, mert nem lehet letagadni azt, honnan indultunk, kik voltunk.
Bretternek morális dilemmája volt – illetve nem is volt dilemma számára, hiszen tudta, mit kell tennie –, hogy azokban az években vált a legkeményebbé a Ceauşescu rendszer, ami arra késztette az erdélyi magyarság színe-javát, hogy vállaljon szolidaritást, alakuljon ki a fejlett közösségi érzület bennük. Ugyanakkor egy olyan ember, mint Bretter, aki, amellett, hogy önálló egyéniség volt, és az individualitás szabadságát óhajtotta volna saját magának, mégis egy ilyen helyzetbe kerülve habozás nélkül felvállalta a közösségi bajokat.
Azt remélem, hogy a Temetés Zsögödön című esszéje, amit kiválasztottam, éppen erre rímel. Amire maga céloz, hogy a nagy individualista művészt, Jackson Pollockot belecitálta egy kollektív, szakrális közösségi térbe, az nem kevés jelentéssel bír. Tulajdonképpen teljes csapdahelyezet volt, senki nem mondhatta a diktatúra alatt, hogy van külön út, és ebbe a közegységes útba pedig bele lehetett bolondulni. Ennél nem ismerek semmi rettenetesebbet. Magyarországon mindenki szeretné elfelejteni, hogy 1970-től a Kádár és a Ceauşescu pont az ellenkező irányba mentek. Erdély akkoriban bolondok háza volt, jártam itt többször 78-79 táján, barátság okán. Láttam, hogy egy brutálisan más világba cseppentem, miközben Magyarországon már lehetett élni. Azért is vizsgáltam Bretter ürügyén ezt a kort, mert a magyar köztudatban egyszerűen nincs benne.
Kötetéből a legizgalmasabb olvasmány az volt számomra, ahogy Szilágyi Domokossal foglalkozott. A korszak, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt, ehhez kétség nem fér. Amikor 56-ban elkezdték az egyetemistákat faggatni, gyötörni, ő gyenge fizikumú, gyenge pszichikumú ember lévén, megtört. Engem ez a tény nem érdekel annyira, inkább az, hogy – nem véletlenül – eljutott az öngyűlölet állapotáig, ami annyi éven keresztül végig kísérte, és ilyen iszonyú terhet hordozva vetett véget önkezűleg az életének…
Amit ön mond, azt ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni. Szilágyi Domokos egy olyan titokkal élt együtt, ami miatt minden nap meg akart halni. Amikor eldöntöttem, hogy írok róla, beszéltem egy csomó emberrel. Az élettársával, Nagy Máriával, és sokakkal, akik ismerték. És az jött vissza, hogy ebbe őrült bele. Borbély Andrásnak van egy doktori értekezése, amit erről írt, az egész besúgói rendszerről a kolozsvári egyetemen, Költészet és totalitarizmus, Szilágy Domokos címmel. Egy részét olvastam már. És nagyon egyet értek azzal, ami a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, pár éve kötetben fogalmazódott meg: nem csak afféle pszichológiai tréfálkozás, hogy nem tudjuk valójában, mit jelentett Szilágyi Domokos, hiszen azokat a szövegeket nem ő írta le. Ez nem csak egy rafinált bölcsészvélekedés, ebben sok tapintat van iránta. Egy ilyen iszonyú teherrel ekkora életművet létrehozni, valóban példátlan teljesítmény.
Elgondolkoztatott, hogy – ha nem is vonta vissza, amit megfogalmazott – bizonyos mértékű lemondást éreztem ki adott ponton könyve szövegéből. Ki is írtam magamnak: „A kihívásra nem nagyon van jó válasz, nekem sincs. Szövegeink kullognak az események után.”
Láthatjuk, hogy mi történik. Gyakorlatilag a mitomán, neoetnicista, történelem utáni elképzelt történelem egyre erősebbnek tűnik, mint a politikai valóság. A magyar történelem is ilyen, miért éppen Erdéllyel tettek volna kivételt?
A Trianon utáni Magyarország történelméről pontosan ilyen homályos ismeretekkel rendelkezünk, magyarán: semmilyennel. Az amnézia nevében mindenki egyesül mindenkivel. Ennek a történelemhez, a megtörtént események értelmezhető láncolatához semmi köze.
De azzal számolni kell, hogy a beszélgetésünk elején emlegetett kultikus tereknek, a nagy közösségi élményeknek – például Csíksomlyónak – nagy tömeghatásuk van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Szerintem, ha valaki ma győztese ennek, az már rég nem a Fidesz, hanem a Jobbik. Azt senki nem tagadhatja, hogy az a tények nélküli közösségi identitásérzet egy fantasztikus együttes élmény, amit soha nem kaptak meg Magyarországtól. Nem kapták meg attól az országtól, amelyikre fölnéznek, amelyik fontos nekik, amelyikkel szemben kisebbrendűségi érzésük van. Most megkapják a Csíksomlyói Passión, a Félszigeten, egy nem mediális, hanem zenei és testkultúrában. Ezt az erdélyi fiatalokon „leverni” értelmetlen, ezért őket szélsőjobboldalinak nevezni értelmetlen. Viszont a magyar szélsőjobb habozás nélkül kihasználja, az tény. Hogy ebből mi fog következni, arról sejtelmem sincs.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Demény Péter: Elmélkedés a lelkes megosztókról
„Minciuna este mitul fondator al României moderne.” – „A hazugság a modern Romániát megalapozó mítosz.”
Lucian Boia, a nagy port felverő történész, akinek az attitűdje a legjólfésültebb tudományt ígéri, hogy aztán hátrahőköljenek azok, akik a tudománytól azt várják, hogy magasztosan mondjon olyasmiket, amiket minden rossz tankönyvben elolvashat az ember, Lucian Boia tehát nem egy hamis mítoszról beszél, hanem magáról a hazugságról mint mítoszról. A De ce este România altfel? című kötetéről adott interjúban (a könyv Miért más Románia? magyarul is megjelent tavaly a kolozsvári Koinónia kiadónál) az 1989 utáni Románia „megalapítását” nevezi hazugságnak, hiszen: „még mindig nem tudjuk, mi történt a forradalom idején”. Mindenki tud valamit, de a kis suttogott igazságok soha nem váltak nyilvános és országos igazsággá, úgy, ahogy annak idején a kommunizmus elítélése viszont azzá vált.
Ennek az interjúnak a linkjét osztogatja tehát lelkesen sok magyar. Egy nap tele volt vele a Facebook, egyik kapta ki a másik egeréből, lázasan másolták és illesztették be az idővonalukra, lázasan lájkolták és osztották tovább, hogy a hozzászólásokról már ne is beszéljek. És Boia tényleg megérdemli ezt a lázat, mert a mai román köztudat legfőbb bírálója – és egy olyan kultúrának, amely a huszadik század nagy részét bezártságban és önámító legendákban töltötte, semmi sem segíthet inkább, mint az önreflexió.
Ám ez az utolsó mondat nemcsak a román kultúrára érvényes, és éppen ezért mosolyogtam én fanyarul a sok megosztás láttán. Hány magyar ismerné el csont nélkül, hogy a huszadik századi magyar kultúra nagy része is egy diktatúra lábvizében ázott, bármilyen puha diktatúra is volt az?! Hány magyar látná be, hogy önámításból a mi kultúránkban és társadalmunkban is van elég?! Hányan lennének hajlandók legalább eltöprengeni azon, hogy például a határon túliakhoz való viszonyulás mindkét típusa, attól, amely skanzenlakóknak tart bennünket, addig, amely viszont töltöttkáposzta-pusztítókig, ott gyökerezik a Kádár-korszakban?! És hányan azon, hogy ennek a negyven éves szocializációnak sokkal mélyebb és szélesebb a hatása annál, semhogy az elválasztó vonalat nyugodt lélekkel pártok között húzhassuk meg?!
Vagy hány embernek tűnik fel, milyen önbecsapásokat művelünk itt, Erdélyben? Hányan tartják kommunistáknak magukat, annak ellenére, hogy kommunisták voltak? Hányan tudnak erről higgadtan, minden kompenzáció nélkül beszélni? Hányan tudnak arról beszélgetni, hogy talán mégsem mindent a kisebbség szent ügyéért tettek?
Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak? Hányan nem hiszik a mai napig, hogy mindenre „nekik” kellene pénzt adniuk? Hányan tudják elképzelni, hogy nekik sincs több pénzük, mint nekünk, s hogy egyáltalán, megváltozott a pénzszerzés mechanizmusa, és már csak a jóízlésnek is tiltania kellene, hogy úgy kuncsorogjunk, mint akik még mindig nem nőttek fel?
Magyarországon közzétették-e 1990-ben az ÁVH iratait, szemben Romániával, ahol szintén nem? Magyarországon és Erdély magyar nyilvánosságában más-e az egykori besúgókról szóló beszéd, mint a románban?
Azt hiszem, mindenki tudja a választ. És remélem, a lelkes megosztók mindegyike elgondolkodott a fenti kérdéseken.
maszol.ro,

REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalán
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban.
A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél.
Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött,
és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.)
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését.
A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”.
Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését.
Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina.
Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap.
Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.”
A Reformban volt aktuálpolitika bőven,
az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző.
A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés.
A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.”
Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.)
Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást.
Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat.
Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre.
Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”.
A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek.
Csatári Bence
történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is.
PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro

Erdélyben szeretik Orbánt – de miért ennyire?
A kisebbségi lét paradoxona az, hogy az erdélyi magyar közösség elutasítja a magyarországi baloldali pártokat, miközben problémáinak megoldása baloldali politikát igényel. Székely István politológust a a magyarországi választási eredményekről, Orbán Viktor hatalmas erdélyi támogatottságáról kérdeztük.
A Fidesznek újra akár kétharmados többsége lehet a budapesti országgyűlésben. Mennyire lepte meg ez az eredmény?
Ha azt vesszük, hogy az öt nagy magyarországi közvélemény-kutató mindegyike fölényes Fidesz-győzelmet jósolt, az eredmény nem volt meglepetés. A Fidesz 44 százaléka a felmérések által jósolt sávok alsó határán van, tehát alapvetően jól becsülték az adatokat. Ami számomra érdekes, az a Jobbik húsz százalék fölötti eredménye. Ezt sokan nem várták, Vona Gáborékat alulbecsülték a közvélemény-kutatók. Az is igaz, hogy az utolsó két felmérés egy nagyon világos Jobbik-offenzívát mutatott. Ez két dologgal kapcsolatos. Az egyik az, hogy a jelenlegi baloldali koalíció ebben a formájában 2010-nek a megismétlése volt. A másik, hogy a Jobbik stílust váltott, a szélsőséges retorikát visszavéve „cukikampányba” kezdett. Ezzel a stílusváltással a jelek szerint többletszavazatokat tudott begyűjteni. Engem a számokon túl az lepett meg, hogy ennek a Fidesz által átépített Magyarországnak nem jelent meg az alternatívája. Ez azért érdekes, mert ugyan ezt a rendszerátalakítást az ellenzéki pártok folyamatosan megkérdőjelezték, ám a választási kampányban nem tudtak semmi újat ajánlani. Kérdés, hogy ez most mit jelent: beállt ez a Fidesz-rendszer és már csak fazonigazítást akar rajta az ellenzék?
Ez a magyarázat a baloldal gyenge eredményére?
Nem föltétlenül. Szerintem a baloldalon nem ment végig az a váltás, amelyen Magyarországot kivéve Kelet-Európa összes baloldali pártja keresztülment. A rendszerváltás előtti éveket, a Kádár-korszakot lezáró időszakot nem lehet sem a Ceausescu- vagy a Honnecker-korszakot lezáró időszakkal összehasonlítani. A magyar társadalomban él egy fajta nosztalgia, egy fajta élhető Magyarország kép, és ez megakadályozta azt, hogy az MSZP átalakuljon egy klasszikus értelemben vett szociáldemokrata párttá. Ám amit Mesterházy Attila pártelnök nem tudott megoldani a legutóbbi kongresszuson, azt – úgy tűnik – a jelöltlista összeállításakor megoldotta. Ha az MSZP-t a parlamenti frakció által meghatározott pártként határozzuk meg, akkor ez már nem a szocialista párt, amely tegnapelőtt még volt Magyarországon. Ez az MSZP lehet, hogy össze tudja szedni magát, már csak azért is, mert az EP-választásokon külön indulnak.
Az MSZP alelnökéhez, Simon Gáborhoz fűződő korrupciós botrány mennyire befolyásolta a szocialisták eredményeit?
Kétségtelenül befolyásolta. Ám sokat mond, hogy a felmérések szerint a magyarországiak az MSZP-t tartják a legkorruptabb pártnak. Tehát a Simon-botrány egy fajta visszaigazolása volt a pártról alkotott képnek. Választási kampányban egy ilyen botrány sok szavazatot elvisz, de nem gondolom azt, hogy meghatározta a választások kimenetelét.
A határon túliak levélszavazatainak 95 százalékát a Fidesz kapta. Tudjuk, hogy szeretik Orbán Viktort az erdélyiek, de mi az oka annak, hogy ennyire népszerű?
Az Erdélyben végzett felmérések 90 százalékosra becsülték a Fidesz támogatottságát. Ezért a levészavazatok megoszlása sem meglepetés. Az okokat én abban látom, hogy az erdélyi magyarokat egy fajta strukturális konzervativizmus jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi-történelmi helyzet, amiben vagyunk, nagy mértékben meghatározza a politikai közgondolkodásunkat. A kisebbségi identitás megőrzése, kisebbségi kultúra ápolása eleve egy konzervatív ideológia irányába mutat. Nem a forradalmi változás, hanem a hagyományok ápolása, továbbadása a tét az erdélyi magyar közösségben. Ez az egyik tétel. A másik tétel az egyházakhoz való viszonyulás kérdése. Ha ugyanis a klasszikus bal-jobb ideológiai felállást nézzük, akkor meghatározó az egyházakhoz, szakszervezetekhez való viszony. Nálunk az egyházak nem egyszerűen hitéleti kérdést jelentenek, mert többletfunkciókat látnak el az erdélyi magyar közösség társadalmi életében. Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy ez az egyedüli államtól független intézményrendszer, amely – leszámítva bizonyos régiókat és a katolikus egyházat – etnikai elkülönül az ország többségi lakosságától. A harmadik tétel a 89 előtti korszak megítélése. Köztudott, hogy a rendszerváltás előtt a romániai magyar közösségnek kettős elnyomásban volt része. A mindenkit érintő rossz életviszonyok, a szabadságjogok hiánya mellett volt egy etnikai dimenziója is az elnyomásnak. Ezt a helyzetet az erdélyi magyarok elutasítják azokkal a pártokkal együtt, amelyek ezzel az elnyomó rendszerrel valamiféle folytonosságot vállalnak. Tehát elutasítják a magyarországi baloldali pártokat, annak ellenére, hogy az erdélyi magyarok problémáinak döntő többsége baloldali politikát igényel. De ismét hangsúlyozom: a klasszikus baloldal-jobboldal sémában nem lehet már gondolkodni.
Az erdélyi magyarok elutasítják a Jobbikot is. Ez meglepetés?
Sokan valóban nagyobb támogatottságot jósoltak a Jobbiknak Erdélyben. Ám az általam ismert közvélemény-kutatásokban is jobban állt az MSZP Vona Gáboréknál. Mindenesetre világosan látszik az, hogy a Jobbik által a kisebbségi helyzetre felkínált alternatíva nem járható út. Ezzel azért az erdélyiek 99 százaléka egyetért.
Az RMDSZ főtitkár-helyetteseként Kelemen Hunor szövetségi elnökkel, a háromszéki Tamás Sándorral és Antal Árpáddal együtt részt vett vasárnap este a Fidesz eredményváró rendezvényén. Mi ennek a politikai üzenete?
Jómagam 90 óta mindegyik eredményvárón ott vagyok. Tamás Sándor is ott volt az elmúlt három-négyen. Itt csak az volt az újdonság, hogy az RMDSZ elnöke egy magyarországi párt eredményváróján megjelent. Ugyanakkor ez volt az első alkalom is, amikor egy magyarországi párt meghívta a határon túli politikai szervezetek elnökeit az eredményvárójára. Azt kell mondanom, hogy a határon túli magyar vezetők mind ott voltak a Fidesz eredményváróján.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Megszépült múlt, fájdalmas jelen
Elkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők.
Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték.
A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást.
Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről.
Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen.
DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

F.J. KEREKASZTAL A kérdés: beszállunk-e egy bombázóba, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott van?
A kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.
- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus, amit a magyarországi mainstream baloldal a nyolcvanas-kilencvenes években útként kijelölt magának, az eleve kulturális és nyelvi alapon szerveződő kisebbségi közösségek számára eredendően idegen és egy más entitást képvisel - attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg - a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt - az kisebbségi magyar elitek kilencven éve nem voltak ilyen legitimációs válságban - az RMDSZ-nek nem sikerült a román nemzetépítéssel szemben doktrínát megalkotnia - gyakorlatilag az RMDSZ-ből és az RMDSZ körül eltűnt az etnikai identitás tőkésítése, az azt szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmát összekötnék egy intézményi rendszerrel - a Fidesz folyamatos erdélyi térfoglalása és a magyar állampolgárság kiterjesztése eljuttatott oda, hogy gyakorlatilag a kisebbségi elitek, mint önálló politikai entitás, nem jelennek meg a magyar kormányzati politikában, funkciótlanná váltak: nem részesei ennek a dolgok, a magyar állam a fejük fölött építette ki a politikáját.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) keretében, a Sapientia EMTE épületében pénteken, Állampolgárság téma a Magyar Kisebbség új számában címmel megszervezett kerekasztal-beszélgetést Bárdi Nándor történész moderálta. Meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét: Bakk Miklós
- a nacionalizmus-elméletek mentén a román-magyar történelmet újra kell gondolni, és azt is, hogy hogyan játszik a magyar és a román politika a határon-túliság kérdésével és, hogyan teszi át ezt taktikai regiszterbe
- a magyar politikában a leszakadt részek kérdésében a meghatározó az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva. Éppen ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni erre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja megvalósítani .
- a román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől különböző, ugyanis az akkor még nem országrészek közösségei nagyon különbözőképpen kapcsolódtak be a nemzetépítésbe. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, a moldáv pedig egy alternatív nemzetépítés volt, sőt vannak olyan román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek (pl. a Timok völgye)
- ha a kettőt szembeállítjuk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi nemzetépítési koncepció jóval nagyobb politikai és taktikai mozgásteret ad a kisebbségi közösségeknek
Kántor Zoltán
- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem egy homályos nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak, (azt gondolnánk, hogy a politikusok többsége alapos olvasottság után tesz így, de ez nem így van). A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul
- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.
Kiss Tamás
- egy olyan nyelvet próbál keresni, amelyen elmondhatóak olyan jelenségek, amelyekről nehéz beszélni, mert rájuk van telepedve egy „máz, kulimász”. Ilyen például a kettős állampolgárság kérdése, de az RMDSZ klientúraépítése is.
- a kettős állampolgárság megadásával nem zárult le semmi, a kategorizációs küzdelem folyik tovább
Salat Levente
- kérdés az, hogy a szakembereket, akik a kérdéssel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alul, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a várható következményeket illetően
Kitérő
Salat feltette a kérdést, hogy van-e esély arra, hogy a politikai döntésekről, opciókról tudományos igényű megállapításokat tegyünk és, hogy van-e tudományos alapja annak, hogy a nagy horderejű politikai döntéseket illetően nyíltan állást foglaljanak és ítélkezzenek azok helyességéről. Két példával árnyalta a kérdést.
1. Pólya György pályafüggőség modellje: adott egy urna, benne egy piros és egy fehér golyó. Két játékos, egy-egy urnával, amelyekben csak piros és a másikban csak fehér golyó van. A játék: szerre kivesznek egyet és visszatesznek egy ugyanolyant. Mi lesz ennek a kimenetele? Azt gondolhatnánk, hogy fele-fele arány lesz a végén, de nem, az esetek nagy többségében ez 90 %-os eltolódást fog mutatni ide vagy oda. Ez egy olyan kumulatív logika a kétesélyes kérdések esetében, ami azt mutatja, hogy nem lehet tudni, hogy merre fog hangsúlyosan eltolódni az esélyek közül a végeredmény. 2. Egy elmélet szerint sündisznó és róka típusú elemzők vannak. A sündisznó típusú nagy rendszerekbe, összefüggésekben lát, míg a róka kis és ellentmondó részletekbe. Az érdekes tapasztalat ezekkel az, hogy a rókának nagyobb az esélye, hogy megjósolja a rövidebb távú politikát. Salat szerint ő sündisznó típusú kutató és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére.
- szerinte a kettős állampolgárság története röviden: a Fidesz és Orbán Viktor úgy dicsőült meg, hogy a történet kezdetén nagyon határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” népszavazást követő politikai hisztériában - nem utolsó sorban választói megfontolásból -, felállt a kettős állampolgárságot követelő hullám tetejére. Majd amikor megnyerte a 2010-es választást, abban a helyzetben találta magát, hogy nem maradt más választása: annak ellenére, hogy nem tudhatta, mi lesz belőle, tovább kellett menjen a vállalással. Ettől a pillanattól kezdve létrejött egy olyan helyzet, ahol a szereplők sodródnak ezzel a jelenséggel, létrehozták ezt a Pólya logikájához hasonló eseményt, attól függetlenül, hogy mit gondolnak erről az egészről.
- szerinte azt képzelhetnénk, hogy az RMDSZ-nek volt elképzelése arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Habár Kiss Tamás a szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben volt egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy a nagy törésvonal nem Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor között van (eredetileg Antal-Tamás formában hangzott el, a szövegben először tévesen Antal Attila neve szerepelt, javítottuk - szerk. megj.) Szerinte annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal és ő is felül erre a vonatra.
- Salat úgy véli, hogy ezzel ellentétben az EMNP, meg a holdudvarához tartozó szervezetek részéről azt látjuk, hogy amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, szerintük az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért, nincs válaszuk vagy érvük.
- Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a kötetben megjelent szövegéről is, amelyben az egyik elképzelés az, hogy meg kell győzni a románokat arról, hogy legyen autonómia, de akár rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására. Salat szerint ez rég ott lebeg a nyilvánosság előtt és szerinte annak, aki ezt képviseli, ezt előbb-utóbb fel kell vállalnia. Ez a kérdés szerinte azért érdekes, mert nem világos, hogy ezt akkor is beszabad-e vagy érdemes-e vállalni, ha már nem egy vonatról van szó, hanem "arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."
- Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetés, ugyanis nem tudja, hogy mire lehet számítani a kérdésben
Bárdi Nándor
- Bárdi elmondta, hogy ő, mint történész, a nemzetiesítést egy társadalomtörténeti jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.
Két példa
Bárdi két példával illusztrálta, hogy mit ért ez alatt. Szerinte a „Fölszállott a páva” hihetetlen sikere a politikai támogatásra gyakorolt szakmai szűrőnek is köszönhető, valamint annak, hogy mindezek mellett valamire építkezett (táncház-mozgalom).
Ezzel szemben a „Szeretünk Magyarország” program ott bukott el Bárdi szerint, hogy nem ment át szakmai szűrőn és éppen ezért nem épült a valóságra. A kormány által meghirdetett program nem tudott versenyezni a falu hagyományos ünnepeivel, és hiába lehetett pályázni rá 250 000 forintnyi összeget, a program összeomlott, vagy nem lett belőle semmi vagy egy giccsé vált
szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér, ahol kontrollálható? Bárdi szerint Magyarországon sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás.
- Magyarország megértésére a plebejus nemzet fogalmat hozta fel, amelyet a Kádár-korszak felfogásával illusztrált: az életszínvonal a nemzeti érdek és a feszültség elkerülése a cél. Ezenkívül a Kádár-rendszer lényegéhez tartozik a jóléti sovinizmus is.
- szerinte ki kell mondania azt, hogy történészként úgy látja, hogy a kettős állampolgárság esetében a párhuzamos nemzetépítések felszámolásáról van szó, amihez az is hozzájárul, hogy a négy nagy magyar kisebbségi közösségben a helyi nemzetépítő elitek nem tudták a maguk önálló politikai közösségét intézményesíteni
- szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a népességáramlás a Kárpát-medence közepébe folyik. Bárdi szerint ezért 1918-ban azt gondolták, hogy még ötven év és mindenki magyar identitású lesz, az alapján, hogy mi történt 1880-1918 között. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás révén fordult a kocka. Bárdi szerint a politikusok 2010-ben megnyitották a kapukat, azt üzenve, hogy a magyar elitek most vannak szinkronban és ezáltal „a nyűglődés helyett van egy kapu”, amit ki lehet használni. - ha túl sokat foglalkozunk a következményekkel, akkor elsiklunk az egyik lényeges kérdés fölött: „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Miért van ez a megszólíttatási igény?” - Bárdi elmondta, hogy ő úgy gondolja, hogy azt a diszkrepanciát, hogy a külhoni magyarok a 2004-es népszavazás után nagyon kritikusak voltak a magyarországiakkal szemben, az emberek úgy dolgozzák fel, hogy úgy kezelik, mintha személyesen Orbán Viktortól kapták volna meg ezeket a jogokat, ő lenne személyesen az, aki ilyen értelemben emancipálta őket.
- Bárdi szerint ezzel az a probléma, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.”
- Bárdi kérdése az volt, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le megbeszélni a dolgaikat? Bárdi egy kérdést felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, ami elvinné az embereket Csíkszeredába, amikor tudjuk, hogy hasonlókból áll össze egy kisebbségi hálózat?". Transindex.ro