Novák Csaba Zoltán
VESZÉLYES VISZONYOK
Hogyan látta a román külpolitikai gondolkodás a magyar kérdést 1956 után?
Trianon-fóbia, kommunista ideológia, világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek bonyolították a kérdést.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-fóbiából fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
„Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük.” Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időszak Románia Magyarországgal való viszonyát, a román külpolitikai gondolkodást nagymértékben próbára tette és maghatározta az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. A román pártvezetés két okból is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. A desztalinizációt eddig sikeresen elkerülő deji vezetésnek számolnia kellett az események ún. ideológiai következményeivel, másrészt pedig a romániai magyarokra kifejtett esetleges hatásával, a fegyveres lázadás Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésével. A pártvezetés ebből kifolyólag kitüntetett figyelemmel kísérte a budapesti eseményeket, megpróbált megfigyelni, kielemezni minden apró kis részletet.
Magyarországról kapott információk alapján a román pártvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a magyarországi események Románia területi épségét is veszélyeztethetik. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után egy, november 2-án tartott KB ülésen megerősítette párttársaiban ezt a veszélyérzetet. Roman beszámolója azt jelezte, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden, Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően.
Az RMP-nek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jellegéről és annak a határokon túl kifejtett hatásáról leszűrt következtései hosszú ideig meghatározták Magyarország és az erdélyi magyarságról kialakított álláspontját.
A magyar forradalmárok iránt, az erdélyi magyar társadalom nagy többsége által táplált szimpátia és a forradalmi események és az azt megelőző folyamatok hatására aktiválódott erdélyi magyar értelmiségiek hozzáállása számos esetben kivívta magának a nemzetbiztonság szempontjából is veszélyes nacionalista vagy akár revizionista jelzőt.
A Securitate által 1957-ben kijelölt potenciális ellenségek listájára felkerült az ún. „magyar nacionalisták” csoport is és ugyanakkor a tömbmagyar területek is speciális megfigyelés alá kerültek. Ugyancsak 1956 után került sor a többségében magyarok által lakott területek informátorokkal való behálózása, a Securitate ottani működésnek tökéletesítésére.
1956 után a román titkosrendőrség és általában a politikai vezetés érzékenyebben reagált az ún. „magyar nacionalizmushoz” kapcsolódó kérdésekre. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyar társadalom jelentős többségét érintő osztályharc során az osztályideológiára ellenséges elemek többsége teljesen eltűnt a döntéshozó vagy végrehajtó pozíciókból, a magyar nacionalizmus kérdése állandó témája volt, nem csak a belügyi munkának, hanem a politikai életnek is. Úgy is fogalmazhatunk az erdélyi magyarság ügye állambiztonsági kérdéssé vált.
Az új magyar kormány egy teljesen antinacionalista diskurzus alapján próbált berendezkedni és, 1956 után Magyarország egyfajta defenzív külpolitizálásra szorult, az első években arra kellett koncentrálnia, hogy megszilárdítsa belső hatalmát és újjáépítse külkapcsolatait. Ennek ellenére a román pártvezetés a Magyarországról átszüremlő hatásokban látta az ún. nacionalizmus probléma egyik fő okát.
A magyar forradalom utáni kedvező kül- és belpolitikai helyzetét a román pártvezetés arra próbálta kihasználni, hogy a saját szempontjából minél előnyösebben rendezze az ún. magyar ügyet. Belpolitikai szinten az ötvenes évek végén nagyfokú megtorló-tisztogató hadjáratot indított az összes, a pártvezetésre potenciálisan „veszélyes elemek” ellen, amelyből nem maradt ki az erdélyi magyarság sem. A letartóztatásokat, pereket, tisztogatásokat újabb lépések követték. Az eddig önálló státussal rendelkező, a nacionalizmus és szeparatizmus melegágyaként értékelt magyar kulturális intézmények jelentős hányadát felszámolták vagy hasonló román intézményekbe olvasztották be. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a hivatalos, a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse úgy a román és magyar közvélemény előtt, mint a szocialista táboron belül is.
A Kádár János vezette magyar pártküldöttség 1958-as romániai és Kállai Gyula 1959-es bukaresti látogatása híven tükrözi ezt az állapotot. Az 1958 februárjában lezajlott román-magyar találkozón az 1956-os események kerültek előtérbe, a magyarországi helyzet stabilizálásával kapcsolatos beszámolók, Románia segítségnyújtása, a nemzetközi helyzet értékelése.
A tárgyalás során a román fél különösebb problémákat nem vetett fel, a látogatást inkább saját kül- és belpolitikai pozíciói stabilitásának bizonyítására használta fel. Ilyen volt, pl. a két pártvezetés közös nyilatkozata, amely lényegében megerősítette a román fél számára előnyös politikai status quo-t. Ide sorolható, pl. a magyar fél azon kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, vagy a magyar küldöttség erdélyi körútja is, amellyel a román fél a külvilág számára is bizonyíthatta, kül- és belpolitikai pozíciói a lehető legbiztosabb alapokon nyugszanak. A román pártvezetés, ráérezve a számára kedvező lehetőségekre határozott, megingathatatlannak tűnő állásponttal rendelkezett a magyar kérdést illetően.
Ez Kállai Gyula, az MSZMP PB titkára 1959-es bukaresti látogatása során ismét bebizonyosodott. A Kállaival tárgyaló román pártvezetők (Nicolae Ceauşescu, Vass Gizella, Leonte Răutu, Iosif Ardeleanu) alapos háttérmunkát igénylő felkészültséggel, helyzetismerettel lepték meg a magyar tárgyalófelet. A két ország kapcsolatát érintő összes kérdésben dominált a román nézőpont.
A budapesti román nagykövet beszámolóiból és a PB néhány ülésén elhangzottakból kiderült azonban, hogy a román pártvezetés Magyarországgal kapcsolatos aggodalmait az említett két találkozón elért diplomáciai sikerek sem szüntették meg.
Annak ellenére, hogy elismerték, a kádári vezetés számos, a román fél számára kielégítő lépést tett (kijelentette, pl., hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei Romániával szemben, Magyarország gyakorlatilag elismerte a két egyetem összevonását is) úgy vélték, a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben, sőt a pártapparátus bizonyos szegmenseiben is románellenes, nacionalista légkör uralkodik.
A román félnek a Magyarországgal szemben tanúsított politikai hozzáállását Dej egyik 1959-es megjegyzése nagyon jól tükrözi. A román pártvezér a következő utasítást adta Pogăceanu nagykövetnek: „Nem szabad politikai vitába bocsátkoznod velük semmilyen kérdésben, sem a nemzetiségi politikát illetően, sem pedig a párt- és a kormánypolitikai kérdésekben.”
A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak...” A hatvanas évek
Romániának a hatvanas évek második felében tapasztalható nagyon aktív külpolitikai szereplése és az ország belpolitikai életében bekövetkezett ideológiai fordulat nem eredményezett látványos javulást Magyarország és általában a magyarság megítélésében.
A magyar nacionalisták kérdése továbbra is külön hangsúlyt kapott a nemzeti érzésnek a hatvanas évek elejétől tapasztalható újszerű feléledésében is. A szocialista táboron belül „külön vizekre” evező Romániájában egyrészt megerősödött a hazafias érzés és ezzel párhuzamosan az attól való félelem is, hogy a különutas Románia pozícióit, lehetőségeit, sőt bizonyos esetekben akár területi integritását is veszélyeztetheti az esetleg a szovjetek által is támogatott magyar revizionizmus.
A Securitate központi és tartományi vezetőinek 1964-es megbeszéléséről készült jegyzőkönyvből kiderül, hogy a román állambiztonsági szervek komolyan számoltak az ún. „magyar nacionalizmus és irredentizmus” országhatárokon belüli tevékenységén túl, annak külföldön folytatott propaganda tevékenységéről is. A magyar nacionalizmus veszélyéről kialakult nézetet nem csak a belügyi szervek, hanem a legfelsőbb szintű pártvezetés is magáénak vallotta.
1960-ban egy a bukaresti magyar nagykövetségen adott fogadáson maga Mogyorós Sándor, az RMP PB-nek magyar származású tagja jelentette ki, hogy Magyarországon nem fordítanak kellő hangsúlyt a főleg 1956-ban jelentkező nacionalizmus és revizionizmus ellen. Mogyorós azt is kiemelte, hogy nem jó, ha a magyar hivatalnokoknak azt hangoztatják, hogy Magyarország szegény, kevés nyersanyaggal rendelkezik és, hogy Trianon miatt lettek ily szegények, mert az a reakciósok malmára hajtja a vizet.”
A magyar hivatalosságokat még nem vádolták azzal, hogy nyíltan támogatják románellenes megnyilvánulásokat, tehetetlenségüket, esetleges hallgatólagos beleegyezésüket viszont gyakran kiemelték. A román külpolitikai gondolkodás tehát továbbra is gyanakvóan szemlélte a magyarországi történéseket és a magyar külpolitika lépéseit. A magyar és román történelemszemlélet közötti markáns szemléleti eltérésből fakadó különbözőségek is gyakran eredményeztek nacionalista vádaskodást. Annak ellenére, hogy a történelem, mint a két nemzetfelfogás közötti szimbolikus csatatér inkább a nyolcvanas években jelentkezett markánsabban, a román pártvezetés kényesen vigyázott az általa elfogadott szemléletmóddal ellentmondó irányzatok, nézetek számbavételével és ellensúlyozásával. A Magyarországgal fenntartott kulturális kapcsolatok jelentős része is irredenta-nacionalista jelzőt kapott. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni megakadályozzon minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. „Bizonyos magyar körökben nagyon erősen jelentkeztek föderalista tendenciák. Ez a magyar hegemónia kiterjesztését követi. A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak, hogy ily módon nyersanyagforrásokhoz jussanak”, emeli ki a Magyarországról szóló politikai jelentés.
Az RKP KB 1971. júliusi plenáris ülésén Nicolae Ceauşescu hangzatos beszédet mondott el a politikai-ideológiai tevékenység és a párttagok marxista nevelésének feljavításáról, amely később a „júliusi tézisek” néven vonult be a köztudatba. A „júliusi tézisek” és azok hosszú távú kihatásai érzékelhető töréspontot okoztak. A Dej-korszak végén és a Ceauşescu-időszak elején tapasztalható részleges nyitást egy újabb ideológiai szigor váltotta fel, amelynek gyakorlatba ültetése és alkalmazása a későbbiekben (hangsúlyosabban a hetvenes évek végétől) egyre súlyosabban érintette az egész román társadalmat. A társadalmi, gazdasági és politikai reformokat ily módon elutasító pártvezetés merev ideológiai szigorral kezelte az összes bel- és külpolitikai reakciót.
A különutas politikát továbbra is külpolitiaki dogmaként kezelő pártvezetés szocialista táboron belüli megítélése semmit sem javult. A KGST törekvéseit továbbra sem támogatta, sőt a teljes elutasítás jegyei is megmutatkoztak. Az egyre rosszabodó belpolitikai helyzet miatt az eddig sikeresnek nevezhető Nyugattal szembeni külpolitika is fokozatosan csődöt mondott. Az ország külpolitikai elszigetelődést a Harmadik Világ országai felé történő nyitással próbálta kompenzálni.
A hetvenes évek közepétől a rendszer működésének logikájában beállt változások (a reformok elutasítása, a merev dogmatikus irányvonal térhódítása, a személyi kultusz erősödése) újabb bizalmatlansági krízist eredményeztek a pártvezetésben. A belügyi szervek a politikai fordulatokat nyíltan vagy burkoltan, esetleg potenciálisan ellenző személyek, csoportok, közösségek személyében újabb célpontokat találtak. A pártvezetés és személyesen a Ceauşescu részéről megnyilvánuló bizalmatlanság új dimenzióba helyezte a magyar kérdés kezelését is.
Az ötvenes évek közepétől a nacionalistának, revizionistának tekintett magyar célszemélyek, csoportok (egyház, különböző értelmiségiek) képezték a belügy szervek megfigyelő munkájának fő célpontjait. Az általános bizalmatlanság növekedése közepette a potenciálisan megbízhatatlan elemek közé soroltak olyan értelmiségieket is, akik eddig (főleg a hatvanas évek végén) szocializációjuk, kulturális politikai tevékenységük révén is élvezték a pártszervek bizalmát (Domokos Géza, Huszár Sándor, Sütő András).
Újra a Securitate célkeresztjébe kerültek azok a magyar értelmiségiek is, akiket hazaárulás és kémkedés hamis vádjával elítéltek aztán a hatvanas években részben rehabilitáltak (Balogh Edgár, Demeter János). Amíg a hatvanas években a magyar pártvezetés szerepét a román fél abban látta, hogy szemet huny a román fél számára elfogadhatatlan megnyilvánulások fölött, addig a hetvenes évek közepétől szándékos és irányított beavatkozással vádolta.
Domokos esetében, pl. a hetvenes évek közepén a magyar nagykövetség embereivel való bizalmas kapcsolat és az erdélyi körútjain kifejtett a „a társadalmi rend ellen kifejtett propaganda” volt.
A romániai magyarsággal szemben tanúsított diszkriminatív politika kettős mozgást váltott ki. Egyrészt világossá tette az integrációban eddig hívő romániai magyar elit számára is, hogy mindennél nagyobb szüksége van Magyarország közbenjárására. Másrszt pedig a magyar pártvezetés is belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését erőltető politikája nem eredményes. Kádár az 1972-es román-magyar találkozón továbbra is a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését, a konzulátus felállítását szorgalmazta, de már felvetette a kisebbségi kérdést is. A román fél taktikája változatlan maradt, igyekezett megnyugtató, ugyanakkor kitérő válaszokat adni. Az ideológiailag egyre merevebb pártvezetés legitimációját szolgáló új tézisek, a pártnak a nemzeti társadalmi felszabadításért vívott küzdelméről, az idegen elnyomás elleni felszabadító harcról, megjelenése Erdély és Magyarország esetében akár burkolt utalásként is értelmezhetőek.
A magyarországi vagy a nyugati magyar média érdeklődését a romániai magyarság helyzete iránt és annak kritikai megítélését szintén nacionalista és államellenes megnyilvánulásként értékelte a román államvédelmi hatóság. „Az utóbbi években néhány magyar újságíró és szökevény a horthysta propagandát teljese újjáélesztve sajtókampányba kezdett országunk ellen a magyar kisebbség állítólagos üldözése ürügyén. De mindez valójában Erdélyre vonatkozó revizionista kampánycélokat szolgál.”
A nyolcvanas évektől egyre inkább elszietelődő Ceauşescu-vezetés már nyíltan kinyivánított magyar- és Magyarország ellenes álláspontját. Az erdélyi magyarság ügyének megsegítésében aktiválódott magyar pártvezetében és értelmiségiekben nyílt ellenséget véltek felfedezni.
Az 1965 utáni időszakra vonatkozóan a magyar állam számlájára négy pontban fogalmazódtak meg vádak: a történelmi tények tudatos meghamisítása, az egyház és az írók nacionalista propagandára való felhasználása, a nyugati magyar emigráció revizionista szellemben történő megszervezése, államilag irányított propaganda megszervezése az USA-ban és Nyugaton.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk:
Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.
Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.
„A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp.
A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp.
A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp.
Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp.
Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július.
Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp.
În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Trasindex.ro

Negyedévszázados búcsú a gulyáskommunizmustól
Huszonöt éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János pártállami vezető, a múlt század egyik meghatározó magyar politikusa. A világ szemében – a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva – a Kádár vezette Magyarország volt a „gulyáskommunizmus” megtestesítője, a szocialista táborban pedig a „legvidámabb barakk volt”.
Kádár János programadó jelmondata ez volt: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
Munkássága az illegalitásban
Kádár János 1912. május 26-án születettéban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után –Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család a későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már Csermanek néven szerepelt.
Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: pár év múlva már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, aki ezért anyja családnevét kapta.
Kádár János 1918-ig Kapolyon nevelőszülőknél nevelkedett. 1918-tól Budapesten élt. 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész-szakmát választotta.
Hamar bekapcsolódott a munkásmozgalomba, tevékenysége miatt két év börtönbüntetésre ítélték, majd a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. Mozgalmi fedőneve Barna János volt.
1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.
Börtönből – harckocsira
1945 után vezető párttisztségeket töltött be, Rajk László halála után belügyminiszter lett, és jelentős szerepet játszott a koncepciós perekben, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában.
1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult. Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe.
Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció „legalizálása” érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd felvételről hangozhatott el.
November 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek – igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. A következő években 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be, vagy internáltak, a megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.
Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket.
Prágától Varsóig
1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződéscsapataiban való részvételt, de előtte mindent megtett, hogy a csehszlovákiai bevonulásra ne kerüljön sor. Azt csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha az „ellenforradalmi erők” felülkerekednek. Kádár János többször is tárgyalt Alexander Dubček csehszlovákiai vezetővel, hogy elkerüljék a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Tárgyalásai azonban nem vezettek eredményre.
1968-ban hozzájárult az új gazdasági mechanizmus néven Nyers Rezső és társai által kidolgozott gazdasági terv bevezetéséhez, nagy reményeket ébresztett ez a terv Magyarországon, de sajnos a szovjetunióbeli sztálinista vonal megerősödése nem kedvezett a magyar gazdasági reformok megvalósításának, az új gazdasági mechanizmus bevezetése megtorpant. Ettől függetlenül azonban a gazdasási reformok eredményeként Magyarország sokkal jobb eredményeket ért el a „béketábor” országainál, állampolgárai jobban éltek, világútlevéllel rendelkeztek, voltaképpen szabadon mozoghattak.
1981-ben a szovjet pártvezetés amellett kardoskodott, hogy vonuljanak be Lengyelországba, hogy az ellenzéki mozgalmat '56 és '68 mintájára leverjék, de közölte, semmiféle katonai segítséget nem nyújt a Varsói Szerződés csapatainak a lerohanásra, így a szovjetek felszólították a lengyel kormányt a szükségállapot kihirdetésére.
Aki nincs ellenünk…
A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, a „puha diktatúra” évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott.
Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.
Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben „az utolsó szó jogán” – mindenki számára váratlanul – az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg – azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.
Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.
Németh Miklós volt kormányfő szerint Kádár halála előtt papot hívatott magához
Sírrablók
2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti sírkertben található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremlékének márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, a koporsót felfeszítették és elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt és felesége urnáját, mely Kádár János koporsóján volt elhelyezve.[17] Feltételezhető, hogy a tettesek többen voltak: először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. A koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami nehezítette a csontok keresését.
Az ugyanabban a temetőben található Munkásmozgalmi Pantheonra vélhetően ugyanebben az időben, vagy a környékén feketével a következő feliratot festették:„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006” A felfestett sor idézet aKárpátia együttes Neveket akarok hallani c. számából. A sírrongálás és a felirat közti kapcsolatot a rendőrség vizsgálta. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok elítélték a kegyeletsértést. A rendőrség tízfős nyomozócsoportot hozott létre az ügyben. A nyomozás azonban eredménytelennek bizonyult, 2007. november 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet.[23] Az eset után Kádár sírjánál térfigyelő kamerákat szereltek fel.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 3. legalkalmasabb államférfinak találtatott Kádár János személye a magyar történelmi alakok közül.
Bogdán Tibor, maszol.ro

A Keskeny út tíz éve Tusványoson
A 25. tusványosi szabadegyetemen a Keskeny út misszió tízéves születésnapját ünnepelte. Az ökumenikus sátor a hiteles keresztény élet felvállalását, felmutatását kínálja a keresők és az egyházból, vallásból kiábrándult fesztiválozók számára.
A program mindig a ráhangoló nappal kezdődik, mert a szervezők fontosnak tartják az imádkozást a programért, a teljes fesztiválért.
Szerdán nyitányként Kádár János Zoltán teológiai hallgató kifejtette, hogy Isten timelinerén meghívás van közzétéve, amelyre mindannyian pozitív módon reagálhatunk, Bustya János lelkész-tanár pedig Fészbuk dzsénörésön címmel tartott igen jól dokumentált előadást. 16 órától élményszínház várta a jelentkezőket, érdekfeszítő volt az önmagukkal szembesülő szereplőket figyelni. Csütörtökön Andorkó Attila unitárius lelkész a gondolat teremtő és gátló erejéről beszélt, és felhívta a figyelmet a bűnök elengedésére. Példája egy félig telt pohárról szólt, melyet kinyújtott kézzel lehet tartani akár egy órán át, de több óra után iszonyatos súllyal nehezedik a fogvatartóra. Ehhez hasonló a lelkiismeretet fogva tartó bűn vagy negatív gondolat. Ruszka Sándor kézdivásárhelyi iskolalelkész arra tanított, miként nézzünk szembe félelmeinkkel, ami nem könnyű, de a szeretet segítségével lehetséges elűzni őket. Délután a kézműves-foglalkozások alatt személyes istentapasztalatokról, élményekről, hitről, önmagukról beszélgettek a fiatalok. Az esti film C. S. Lewis életének tragikus szerelmét követte végig, az Árnyékország a boldogság és a fájdalom viszonyára világított rá.
Pénteken a megszokott hangolót követően Ruszka Sándor az egyház fogalmát próbálta úgy megfogalmazni, hogy ne csupán egy adószedő és szolgálatokat nyújtó intézményt lássunk benne. A kerekasztal-beszélgetésen Kató Béla református püspök is részt vett, az unitárius egyházat Székely Kinga Réka képviselte, a moderálást Bardócz Csaba ikafalvi lelkész vállalta. Kiderült: nem az a kérdés, hogy van-e szükség egyházra, hanem az, hogy milyen egyházra van szükség? A püspök úr szerint „az egyház nem csak úgy, önmagától fejlődik, emberek élnek benne. Ha valaki hitelesen tud Istenről a másik embernek beszélni, és az Ő törvénye szerint cselekedni, ebből következhet az, hogy mások is követők lesznek. Az egyházban élni életforma, nem csak alkalomszerű találkozó.” Szombaton sátorbontás előtt Előttem az élet, és nem látok tőle semmit, avagy hogyan találjam meg a hivatásomat? címmel tartott érdekes előadást a Mărgulescu házaspár, kitartásra buzdítva: ha valami nem sikerül egyből, nem szabad feladni, az ezredikre biztosan összejön, mint Edisonnak az izzólámpa... A tizedik Keskeny út sajátos kezdeményezéssel bővült: baba-mama klubjában gyermekjátékok és önkéntesek várták a látogatókat.
A legizgalmasabb pillanatok mégis azok voltak, amikor közösen tapasztaltuk meg Isten nagyságát és erejét: ahogy hozzánk küldte a KGB-angyalokat, akik sörivás közben felhúzták a sátrat, ahogy délelőttönként kivétel nélkül megjelentek és beintették a 9-es dalt, a himnuszt... Sorolhatnám azokat a reggeli álmos pillanatokat, amikor az átázott, gumicsizmás, didergő társaság a fesztiválozókért és az eltűnt fiúért imádkozott, vagy a vagány jameléseket... Együtt éltük meg a bakikat is az agyongyötört, vízfoltos sátrunkban, az Isten házában.
RUSZKA MARGÓ, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro

Kivívható az autonómia (Pozsgay Imre Baróton)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács erdővidéki szervezete, a Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki szervezete és a Székely Társalgó Egyesület Szent István-napi ünnepséget tartott tegnap délután a baróti református templomban. A felszólalók közt volt a Kádár-korszak, majd a rendszerváltás utáni időszak egyik jelentős politikusa, Pozsgay Imre is.
Pozsgay Imre kijelentette: hisz a székelység önrendelkezésének kivívásában. Mint mondotta, az Európai Uniónak értékelnie kellene, hogy a magyarok – éppen Szent István példája nyomán – nem a baszkok, dél-tiroliak vagy az írek nyomdokain indultak el, s kezdték el önrendelkezési harcukat, hanem tárgyalásos módszerrel kívánnak alkotmányos keretet teremteni jogos követeléseiknek. Jó közvetítő lehet ebben Szent István, aki közös szentje a katolikusoknak és az ortodoxoknak is. Az EMNT ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina a Trianon óta egyre terjedő asszimilációt, a számunkra több rosszat, mint jót hozó globalizációt, illetve a nemzetünket folyton gyengítő kivándorlást nevezte meg mindennapjaink legnagyobb ellenségeinek. Hogy mindezt megállítsuk, s holnap is létezzen magyar jövő, többet kell cselekednünk: munkánkkal az autonómiát kell előkészítenünk. Kozma Albert bölöni unitárius lelkész úgy vélekedett, ünnepelnünk kell országépítő elődeinket, s büszkéknek kell lennünk arra, hogy Szent István leszármazottjai vagyunk. A résztvevők búcsúzáskor az Erdőfülében Nagy Sarolta által készített, az ünnepségen megszentelt kenyér szeleteit kapták ajándékba. Fellépett a székelyudvarhelyi Ilyés Hunor (hegedű) és Ilyés Zsolt (zongora), szavalt Fábián Anetta.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

Novák Csaba Zoltán BARÁTSÁGRA ÍTÉLVE Kádár János és Nicolae Ceaușescu viszonya 1. Ötezer kilométer távolságból mindketten csak kommunista vezetők voltak? Mi volt a két ország közötti feszültség legfőbb oka? Válaszok az eheti történelem anyagunkban.
„Teller Edének próbáltam megmagyarázni egyszer, mi a különbség Kádár és Ceauşescu között. Teller egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: Nézze, ez a maga szemében különbség. Ötezer kilométer távolságból az egyik is kommunista vezér, a másik is.” Popper Péter
Igaza van Teller Edének? Valóban „csupán” két, egymással nagyon sok közös jegyet felvonultató kommunista vezetőről van szó? Kádár János és Nicolae Ceauşescu az 1945-1989 közötti Magyarország, illetve Románia meghatározó politikusai voltak. A két ország kapcsolatát illetően látszólag valóban két, a szocialista tömbhöz tartozó baráti országról beszélünk, amelyeket elvileg közös gazdaságpolitika és ideológia kötött össze. Ha ezt a viszonyt felnagyítjuk és egy közelebbi optikával szemléljük, sokkal árnyaltabb képet nyerünk. A két ország és a két nemzet közismerten sajátos történelmi örökséggel bírt, ami értelemszerűen, az emberi, politikai személyiségjegyeken túl, meghatározta a két pártvezetés és politikus közötti kapcsolatot. Ebben a viszonyrendszerben az 1965-1988 közötti időszak számított meghatározónak, amikor is Nicolae Ceauşescu az RKP első titkáraként, 1974-től államelnökként vezette Romániát, Kádár János pedig az MSZMP első embereként Magyarországot. Milyen kapcsolatban állt egymással a két pártvezetés és a két vezető ebben az időszakban?
Előzmények Kádár és Ceauşescu kapcsolatához
Kádár János és Nicolae Ceauşescu legfelsőbb vezetői szintű kapcsolata 1965-ben kezdődött, amikor az utóbbit megválasztották az elhunyt Gheorghe Gheorghiu Dej utódjának. Kádár János az 1956-os forradalom leverése után került Magyarország élére és az ezt követő zűrzavaros és ellentmondásos korszakban kellett megszilárdítania hatalmát és nem utolsó sorban, helyrehozni az ország megtépázott bel- és külpolitikai imidzsét. Belpolitikai téren a kádári vezetés, igyekezve, hogy megszerezze és megtartsa a legitimációját, a kezdeti megtorlások, hatalmi konszolidáció rögös útján érkezett el a hatvanas évek első felében ahhoz a rendszerhez, amit a szakirodalom a „klasszikus kádárizmusnak”, a sajátos magyar modellnek is nevez: kiegyezés a társadalommal, az értelmiséggel, gazdasági reformok, a szocialista nemzet megfogalmazásával egy új típusú nemzeti integráció stb. Ekkortól kerülhetett sor arra is, hogy az ország az 1956 után megtépázott nemzetközi megítélésből fokozatosan kilábaljon felhagyjon a kimondottan defenzív külpolitikával.
Nicolae Ceauşescu 1965-ben viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókat örökölt elődjétől. Az RKP nem csak hogy sikeresen vészelte át az 1956-os magyar forradalmat, hanem meg is erősödött. A magyarországi eseményeket követve a román pártvezetés sikeresen zárta le mindazon társadalmi szelepeket, amelyek a legkisebb mértékben is veszélyeztethették a párt hatalmát. Jelentős mértékben erősödött az ideológiai szigor, a politikailag veszélyesnek tartott társadalmi, etnikai csoportok körében nagyméretű letartóztatási hullám zajlott le.
Helyzeti előnyét kihasználva a román pártvezetés jelentős külpolitikai sikereket is elkönyvelhetett. 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták az országot, 1964-ben pedig az úgynevezett függetlenségi nyilatkozattal a román pártvezetésnek sikerült kiharcolnia a szocialista táboron belüli „különutas” státust. Ennek köszönhetően felértékelődtek az ország nyugati kapcsolatai, amelyek jelentős gazdasági előnyöket jelentettek. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a román pártvezetés tehát nem csak, hogy túlvészelte a desztalnizációt, hanem biztos alapokon álló politikai rendszert épített ki, gazdasági reformokat vezetett be és ennek birtokában mérsékelt nyitást hajtott végre a társadalom irányába. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu a legtöbb szempontból követte a már kijelölt utat.
Ami a román-magyar kapcsolatokat illeti,
a román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország és párt vezetője politikai koncepciói közötti különbségek, a két nép történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-félelemből fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
1956-után Magyarországot és a magyar külpolitikát a hivatalos nyilatkozatok ellenére is gyanúsan szemlélte a román külpolitikai gondolkodás. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse mind a román és magyar közvélemény előtt, mind pedig a szocialista táboron belül is. A román tárgyalók a két ország közötti estleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták.
A hatvanas évek közepétől belpolitikai szinten mindkét vezető viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókból politizálhatott. A magyar-román kétoldalú kapcsolatok mindkét fél számára a minél ideálisabb bel- ás külpolitikái helyzet megteremtéséhez szolgáltattak terepet és eszközt, jól körülhatárolt stratégiai megfontolásokkal. Ceauşescunak fontos volt megfelelő terepet biztosítani a hatvanas évek végétől elkezdődött neosztálinista típusú rendszer működtetéséhez, és folyatni a sikeresen kidolgozott különutas politikát, ebben pedig elnyerni Magyarország támogatását vagy semlegességét. Nemzetiségpolitikai szempontból pedig fontos tényező volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben minimalizálják a mindenkori magyar vezetésnek a romániai magyarsághoz történő közeledését. Magyarország fontosabb stratégiai céljai közé tartozott a szocialista együttműködés (KGST, Varsói Szerződés) elmélyítése, a kedvező gazdasági kapcsolatok kialakítása, a nemzetiségi kérdés tematizálása (az ezen a téren a társadalom vagy az értelmiségiek részéről érkező kritikák kivédése). A magyar fél mindezt a kádári vezetés sajátosságából kiindulva a konfrontációmentesség, a jószomszédi viszony fenntartásával képzelte el.
Az eddig előkerült forrásokat elemezve úgy véljük, hogy Kádár és Ceauşescu politikai kapcsolatát három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban írhatjuk le. Az első szakasz a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek első feléig tartott. Ezt az időszakot a „terepfelmérő barátkozás” szakaszának is nevezhetjük. Ekkor a magyar pártvezetés, személyesen Kádár János vezetésével megpróbálta új alapokra helyezni a román-magyar kapcsolatokat. A hetvenes évek második felétől magyar részről az előző időszak kudarcainak számonkéréséről beszélhetünk. A nyolcvanas évek második felétől egy fokozatosan romló kétoldalú viszonyról beszélhetünk. Ekkor Kádár János, szembesülve az előző időszak kudarcaival, tudatosan kerülte a találkozást Ceauşescuval.
1.A „terepfelmérő barátkozás” konfrontáció nélkül
A hatvanas évek második felében Kádár azt remélte az új román pártvezetéssel való kapcsolatából, hogy Románia tekintetében is sikerül kilépni az 1956 utáni defenzív külpolitika árnyékából és az 1964-es román külpolitikai sikerek okozta lépéshátrányból. Kádár megpróbálta feltérképezni a romániai gazdasági és belpolitikai helyzetet, és ennek alapján megvalósítani a magyar stratégiát: szorosabbra fűzni a kétoldalú kapcsolatokat (egyezmény az orvosi, egészségügyi ellátásban a kulturális élet területén, cserekapcsolatok, rokoni kapcsolatok, kishatárforgalom, a külpolitika egyeztetése stb.).
A magyar remények szerint mindezek előnyt jelentettek volna az ország számára kül- és belpolitikai téren egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy Kádár azzal a szándékkal találkozott az új román pártvezetéssel, hogy a nemzetiségi kérdést leszámítva tisztázza a két ország viszonyát érintő legfontosabb problémákat. A magyar párt-és kormányküldöttség 1966. március 10-11. közötti romániai látogatása ennek a „politikai tapogatózásnak” a jegyében zajlott le. A találkozó két fontosabb téma köré szerveződött: a két ország belpolitikai helyzetének kölcsönös bemutatása, illetve a nemzetközi helyzet kielemzése. A kétoldalú kapcsolatok elemzésekor a magyar fél igyekezett túllépni 1958, 1959 árnyékán, először fogalmazott meg nyílt kritikákat. A két ország közötti talán legkényesebb kérdést, a nemzetiségi problémát illetően Kádár a kétoldalú kapcsolatok elmélyülésétől várta a megoldást.
Ceauşescu stratégiáját alapjában a hatvanas évek elejétől kialakult romániai viszonyok határozták meg. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától és, hogy ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit kétoldalú kapcsolatok során nem sikerült.
Ceauşescu a fent megfogalmazott stratégiai megfontolások szellemiségében cselekedett és tárgyalt Kádárral, illetve a magyar pártküldöttséggel. Remek taktikai érzékkel tért ki a konkrét válaszadástól. A kétoldalú kapcsolatokat alapjában kielégítőnek találta, konkrétumok megfogalmazása nélkül ígért bizonyos változtatásokat.
A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb áttörést, de Kádár feltérképezhette, milyen szinten áll a két ország közötti kapcsolat, melyek voltak az 1958-as találkozó után fontosabb változások, melyek azok a kérdések, ahol még pozitív változást lehetett remélni és melyek azok, amelyek nagyobb odafigyelést igényelnek. Kádár 1966-ban még illúziókat táplált abban a tekintetben, hogy az internacionalizmus szellemében közelebb lehet hozni az álláspontokat. A találkozóban és főleg az azt követő időszakban viszont ott lebegtek mindazon problémák, amelyek később összebékíthetetlennek számítottak a két vezető és a két ország kapcsolatában: a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének román részről történő szándékos halogatása, a nemzetközi helyzet megítélésében fennálló nézetkülönbségek, eltérő stratégiai célok.
Az 1967-ben lezajlott pártközi találkozó jó lehetőségnek bizonyult arra, hogy a felek felmérjék az előző évi párt- és kormányküldöttség találkozójának eredményeit. Egy év távlatából Kádár számára már világosabbak voltak a két ország kapcsolatára vonatkozó problémák. Ennek függvényében az alapcélok magyar részről, ha minimálisan is, de változtak: fenntartani az érintkezést, de nem legitimálni a különutas politikát, hatást gyakorolni Bukarestre, szóvá tenni a kétoldalú kapcsolatok stagnálását. Ezen a találkozón még inkább világossá vált, hogy a Ceauşescu-féle nyitás (kül- és belpolitikai) szándékaiban és mélységében nem azonosak a magyar fél által megvalósítottakkal. A belpolitikai különbségeknél sokkal komolyabb problémát jelentett egyes külpolitikai történések megítélése és a kétoldalú kapcsolatok alakulása. A román fél világosan jelezte, hogy teljesen másképpen értékeli és értelmezi a szocialista táboron belüli kapcsolatokat, mint a magyar fél.
Mint említettük, a kétoldalú kapcsolatok alakulása terén tapasztalható stagnálás jelentette a legnagyobb dilemmát Kádárnak. Az 1966-ban megfogalmazott és gyakorlatba ültetett stratégia, ami a kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédsági viszony elmélyítésére alapozott több kérdőjelet is felvetett. Ezt Kádár közölte is tárgyalópartnerével, ugyanakkor mélyebb szintű konfrontációt ezúttal sem volt hajlandó felvállalni.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Hegedűs Sándor ébresztése
Szombat délután, ezen a művelődési és tudományos programoktól, megemlékezésektől zsúfolt délutánon a Deus Providebit házban túl kevesen voltunk egy ugyancsak színvonalas könyvbemutatóhoz. A szervezők (Kirsch Attila-Cseh Gábor) Szász Zoltán és Tkéczki László ismert történészeket hívták meg, hogy bemutassák a Katona Tamás és Szász Zoltán által összeállított vaskos és alapos pályakép- és dokumentumkötetet. Főszereplője Hegedűs Sándor (l847–1906), a kolozsvári születésű országgyűlési képviselő, egykor (1899–1902) közlekedési és iparügyi miniszter, "az ezerkezű politikus", ahogyan Mikszáth Kálmán nevezte tehetséges, kedves kartársát, a tevékeny és sok mindenhez ért, az iparosodó ország sorsát szívén visel politikust.
Hegedűs nem tartozik a nagyon ismert, ma úton- útfélen idézett és megidézett történelmi személyiségek közé. Alakját befedte a feledés és a diktált felejtés. A maga korában azonban fontos ember volt, hiszen évtizedeken keresztül mutatta be a Sándor utcai parlamentben Magyarország költségvetését. Azon kevés magyar vezet politikusok közé tartozik, akik értettek a pénzügyekhez, átláttak a liberális kapitalizmus szövevényén, amelynek maguk is hívei voltak. A Széll Kálmánok és Baross Gáborok sorához, korához tartozott.
Aktív újságíróként szerzett nevet, (szak)tekintélyt magának, s innen lépett át a politikai pályára, amely számára nem volt se síkos, se kényelmetlen, természetesen viselkedett minden pontján, hiszen született problémamegoldó, megoldást keres alkat volt. Ez jól kivehet abból a kötetből, melynek címe Hegedűs Sándor, az ezerkezű politikus, s amelynek hat tanulmányából (Kolozsvári József, Újvári Gábor, Nyikos László, Kárbin Ákos, Tkéczki László, Milisits Máté) az életút és a tevékenységi körök, az egyházpolitikus (református főgondnok), a gazdaságirányító, a közlekedést korszerűsít, a hídépítő (Erzsébet és Margit híd), a nagy koncepciójú realista miniszter, a honatya portréja bontakozik ki. A kötethez bő cikkgyűjtemény (Hegedűs több mint 5000 újságcikket, tanulmányt, jegyzetet, vitairatot írt, több könyv szerzője), dokumentumsorozat és fényképalbum csatlakozik. Ez annál is fontosabb, mert a Magyar Országos Levéltár 1956-os veszteségei között van a minisztérium irattárának egy része is.
És itt jön a véletlen, a hihetetlen szerencse. 2011-ben egy budai társasház felújítása során egy lezárt pincerész felnyitására is sort kellett keríteni. Az egy idősebb, 70 fölötti hölgy tulajdonát képezte. Ebben a pincében találtak rá hét nagy utazóládára, melyekben Hegedűs Sándor irat- és képhagyatéka állott elrendezve. Az idős hölgy a dédunokája volt Hegedűsnek, ám az iratokat még a politikus lánya, Hegedűs Loránt (nem rokona a ma él debreceni püspöknek!) pénzügyminiszter húga rendezte el, rakosgatta időrendbe és ragasztotta füzetekbe a Hon állandó munkatársa, az akadémikus, számos gazdasági és tudományos társaság elnökének cikkeit és a róla szóló dokumentumokat. A ládákat az ötvenes évek elején szállította át a család a Hunyadi téri házból, ahol a család élt, Budára, és ötven évig zavartalanul hevertek az ismeretlenségben.
A dokumentumokba először belekukkantó Kovács László mérnök felismerte a lelet értékét, és eljuttatta Katona Tamás ismert had- és Budapest-történészhez, akit csak a halál akadályozott meg abban, hogy befejezze a kötet szerkesztését. Így az Szász Zoltánra, a dualizmus kori történetünk ismert szakemberére, a történetíróra maradt, aki elszavazta is egyúttal.
A kötetet az Argumentum könyvkiadó (az MTA egyik utódkiadója) jelentette meg, a kiadó vezetője, Láng József is elkísérte kötetismertet társait, és a könyv születéséről és jelentségéről beszélt.
Hegedűs ébresztése abba a történészi munkasorba illeszthet be, amely az utóbbi negyedszázadban kezdődött el, s amelyben a magyar politikatörténet és gazdasági história vezéregyéniségeit, a 19. század forradalom és szabadságharc utáni korszakát igyekszik át- és megvilágítani, felszedve a korábbi történetírás "társadalomtörténeti" fedőlapjait, amely csak az osztályharc szempontjából mérlegelte a magyar polgárság, a soknemzetiségű ország történetének egyik legsikeresebb korszakát, és igyekezett azt elfedni, hogy annál hamisabb ragyogásával vakítson a Rákosi–Kádár-korszak.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely)

Negyvenkét év börtön (A Bolyai Tudományegyetem pere, 5.)
Szilágyi Árpád (Gyergyószárhegy, 1932. december 17. ) negyedéves földrajz–geológia szakos hallgató – 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, s két perben negyvenkét év börtönbüntetésre ítélték! – 1956. október 27-én Rab Árpád álnéven levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének: „Kolozsvár, 1956. október 27.
Kedves Szerkesztőség!
E levelet egyetemünk egyik hallgatója írja, az egyik évfolyam megbízásából, de benne foglaltatik egész egyetemünk ifjúságának, s az erdélyi magyarság  óhaja. (…) Nagy érdeklődéssel követtük és követjük a magyarországi eseményeket, s örömünket fejezzük ki aziránt, hogy Magyarországon egy olyan egészséges politikai és gazdasági eszme került előtérbe, amely lehetővé teszi gazdasági helyzetének megjavítását és politikai viszonyainak megerősítését. De ugyanakkor mély fájdalom önti el szívünket azért, mert újra magyar vér folyik, az a vér, amely végig áztatja a magyar történelem útját.
Mi, egyetemisták, erdélyi magyarok rokonszenvünket fejezzük ki a budapesti egyetemisták békés tüntetése iránt. Megértjük a magyar nép elkeseredését, amely arra késztette, hogy fegyverrel a kézben kivívja jobb életét és teljes szabadságát... Örömmel vettük tudomásul Nagy Imrének a Minisztertanács elnökévé, Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja KV elnökévé való választását. Egyben hálánkat fejezzük ki a kormánynak és a pártnak azon rendeletéért, amelynek értelmében amnesztiát ad a fegyvert letevő felkelőknek, ami további vérontástól és egyéb áldozattól menti meg a magyar népet.
Kedves Szerkesztőség, drága testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolnunk, nem szabad anyanyelvünkön intézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak!? Nem szabad!? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép hazaszeretete. Mit tegyünk?  Korlátok között élünk. Marxista módon beszélnek a magyar–román barátságról, de ha bemegyünk Olténiába, megköveznek, leköpködnek, gyalázatos szavakkal illetnek.  Nem! Ezt nem akarjuk! S ez nem sovinizmus! Rosszabb, mint gyarmati sorsban, rabszolgaságban élnünk, pedig a magyarság egy részének autonómiája van (utalás a Magyar Autonóm Tartományra, ahol a székely humor szerint lehet, hogy az autó magyar volt, de a sofőr biztosan román! – T. Z.). Fáj nekünk mindez, s e fájdalmat előidéző teher, és annak bosszúja forr bennünk, de ki nem törhet, s így saját magunkon pusztít. Így pusztul a romániai magyarság, így leszünk egyre kevesebben. S ezt ti nézitek, hogy testvéretek a Székelyföldön s Erdély többi területein pusztul? Nem fáj ez Nektek, hogy magyarlakta területekről elvisznek mindent: altalajkincset, fát, kenyeret, s a székely nép éhezik és fázik?
Így gondolkozunk mi is, akik a XX. kongresszus szellemében nézzük a dolgokat, és elítéljük a sztálini hibákat, bűnöket. Önkéntelenül vetődik fel Erdély kérdése: vajon, nem volt-e hibás Sztálinnak az a rendelete, amely Erdélyt Romániának ítélte? Mennyivel volt Magyarország bűnösebb a II. világháborúban, mint Románia? Magyarország nem szenvedett eleget a fasiszták által, s nem kényszerhelyzetből harcolt a Szovjetunió ellen? Erre nekünk, itt nálunk, Erdélyben nem adnak választ, vagy ha adnak is, olyant adnak, hogy ép elméjű ember nem érti meg, pedig szerintük marxista módon feleltek a kérdésre. Így tehát Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem  nagyon merünk cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen! Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet! Éljen a szabad, független, egységes Magyarország! Rab Árpád, álnév”
Mire Szilágyi Árpád  levele megérkezett Budapestre, a forradalmat már leverték, az Irodalmi Újság szerkesztősége befejezte tevékenységét. A szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra került Kádár-rendszer titkos rendőrsége, az ÁVH a maga során  kihalászta az ominózus levelet, és a budapesti Postahivatal 72. számú egységének pecsétjével és három, egyenként 40 filléres bélyeggel, valamint egy levél kíséretében – a kolozsvári posta pecsétje szerint 1957. február 28-án – visszaküldte a „Kolozsvári Rendőr Főparancsnokság”-nak, azaz: a Securitaténak. A bűnvádi eljárást követelő kísérőlevél minden kétséget kizáróan bizonyítja: „a létező államszocializmus” körülményei között bármennyire mélyponton voltak a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatok, a „belső ellenzék elnémításában, likvidálásában” az állambiztonsági szervek kapcsolata felhőtlen, már-már ideális volt.
A Securitate számára Szilágyi Árpád levele kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár” erdélyi magyar egyetemi hallgatók „leleplezésére”, példát statuáló megbüntetésére. Az 1957. május 20-i kolozsvári letartóztatásakor a Bolyai Tudományegyetemre „szakosodott” Harasztosi Pál szekushadnagy előre megfogalmazott vádirattal vette őrizetbe a 150 centiméternél alig valamivel magasabb székely geológushallgatót:
„1956. november 1-jén nyilvánosan uszított, részt vett a Házsongárdi temetőbe szervezett »akcióban«, együtt érzett a magyarországi ellenforradalmárokkal azáltal, hogy 1956. november 1-jén az első előadáson felállt és azt kérte, hogy ötperces csenddel adózzanak az októberi harcok során elesett magyarországi egyetemi hallgatók emlékére, javasolta, hogy a Kádár János vezette kormánynak küldött táviratból maradjanak ki azok a mondatok, amelyek az »ellenforradalomban« részt vett »elemekre« vonatkoztak. 1956. október 27-én levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének, amelyben a Román Népköztársaság belső helyzetéről hamis, igazságtalan adatokat közölt, ezáltal rágalmazta és aláásta az RNK népi demokratikus rendszerét.” Szilágyi Árpádot e vádpontok alapján 1957. július 19-én jogerőre emelt ítélettel húsz év kényszermunkára ítélték. Szamosújváron raboskodott. 1958. július 14-én – a Bastille lerombolásának és az 1789-es francia forradalom kirobbanásának napján – részt vett a szamosújvári börtönlázadásban: a politikai foglyok az állandó verésekért, az elviselhetetlen állapotokért, éhezésért, zsúfoltságért fellázadtak, ledobták az ablakokat elzáró rácsokat. Goiciu börtönparancsnok a belügyis egységeket hívta segítségül. Géppuskával belőttek azokba a cellákba, ahol lázadó rabokat sejtettek. Ma sem lehet pontosan tudni: hányan estek a megtorlás áldozatául? Paul Goma neves disszidens író Gherla (Szamosújvár) című visszaemlékezésében részletesen beszámolt a példátlan retorzióról. Szilágyi Árpádot annyira megverték, hogy elájult. Halottnak hitték! Szamosújvárról átszállították a piteşti-i börtönbe, a hírhedt és szadista „átnevelések” szín­helyére, a legszörnyűbb romániai politikai börtönök egyikébe. 1961 tavaszán visszavitték a Securitate marosvásárhelyi börtönébe, ahol az időközben felgöngyölített Fekete Kéz nevű szer­vezkedés, az erőszakos kollektivizálás elleni tiltakozás egyik kezdeményezőjeként vallatták. Ebben a perben – a már jogerős húszévi kényszermunka mellett – huszonkét év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. A dési börtönben a tébécés betegek között raboskodott. Súlyos hashártyagyulladása miatt a văcăreşti-i rabkórházba szállították, majd újra Désre került. Innen szabadult 1964. július 27-én. 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis városban. Ott írta meg és publikálta angol nyelven The Victime (Áldozat) címen visszaemlékezését. A magyar nyelvű változatot a perről megjelenő önálló kötetemben – jegyzetek kíséretében – közlöm.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt SIE-vezér: 1989-ben visszaadták volna Erdélyt
A nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert – állította Ioan Talpeş, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) volt elnöke.
Talpeş, aki 1992 és 1997 között állt a SIE élén, 2000 és 2004 között pedig Ion Iliescu államfő tanácsadója volt, az Adevărul napilapnak pénteken azt mondta: amikor Nicolae Ceauşescu román nacionálkommunista diktátor 1979-ben Washingtonba utazott, azt javasolták neki, hogy vonják szorosabbra az együttműködést az Egyesült Államok és Románia között. Az amerikaiak ugyanis azt szerették volna, ha Ceauşescu amolyan „trójai falóvá” válik a kommunista tömbön belül.
Ő azonban nem értett meg az egészből semmit, felesége, Elena pedig hallani sem akart az ügyről. Ugyanabban az évben Kádár János magyar kommunista vezető is az Egyesült Államokba utazott, ahol a román diktátor visszautasítása miatt nagy rokonszenvvel fogadták, ő pedig megértette, hogy Ceauşescu döntése nyomán előnyös helyzetbe került.
Talpeş szerint ennek nyomán Washingtonban 1986-ban kidolgoztak egy tervet, amelynek értelmében Erdély anyaországhoz való visszacsatolása révén szerették volna „levegőbe repíteni” a kommunista rendszert. Azt állította: az 1989-es romániai forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz.
Mint kifejtette, december 17-én Magyarországra látogatott Helmuth Kohl akkori német kancellár, aki ott egyrészt Romániát bírálta, másrészt arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán. Utána Francois Mitterand francia államfő is Magyarországra utazott, aki szintén arról beszélt: tárgyalni kell a Trianon jelentette problémáról. Ugyanakkor amikor 1990 után Bukarestben járt, és rákérdeztek erre a kijelentésére, azt mondta: nem változott az álláspontja, és „Isten őrizzen attól”, hogy a magyar–román határ kérdése felvetődjön nemzetközi szinten.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Moszkvában még egyszer, utoljára
Azon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására.
A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában.
Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak...
Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás.
Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait.
A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva.
A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt.
A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek.
Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban.
De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával.
Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket.
Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”)
Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán?
Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia.
De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!”
Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”)
Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Hodicska Tibor könyvének bemutatója Aradon
Négyszemközt Ceauşescuval
Hétfő délután az aradi Tulipán könyvesboltban mutatták be Hodicska Tibor (immáron nyugalmazott) magyar diplomata Négyszemközt Ceauşescuval című, idén a Csíkszeredai Pallas Akadémia és a Budapesti PONT Kiadó közös kiadásában megjelent kötetét. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek és a Kossuth Rádió aradi munkatársa beszélgetett.
A szerző 35 évet töltött a magyar diplomácia szolgálatában, ebből 15-öt (három időszakra osztva) Bukarestben, az 1970-es, de főleg a 80-as, utóbb a 2000-res években, amikor, főleg a második évtized második felében (az idősebbek emlékezhetnek rá) a legfeszültebbé váltak a román–magyar kapcsolatok. A nagyon érdekes könyv – természetesen a magyar fél szemszögéből – erről az időszakról szól. A korabeli román külpolitika története, ha van ilyen, nyilván más szemszögből, másképp közelítené meg az akkori történéseket.
***
Pataky Lehel első kérdése a könyvbemutatón így hangzott: tudatosan rögzítette-e a könyv megjelenését 2014-re, a romániai „forradalom” 25. évfordulójára? (A könyvet Romániában már sok helyen bemutatták – Csíkszeredában, megjelenése helyén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahonnan a szerző felelése származik stb. – szerk. megj.) A válasz: nehéz eldönteni, hogy forradalomról, puccsról, kívülről megszervezett akcióról van-e szó? A szerzőnek most volt ideje, nyugdíjasként, megírni a (kb. 400 oldalas) könyvet, amely azért született, hogy a mai olvasó megismerhesse azokat az időket, amelyekről (a mi megfogalmazásunk!) kevés a háttérinformáció.
A közönség előtt zajló interjú során sok érdekes, és többnyire ismeretlen információt hallhattunk a szerzőtől. Például azt, hogy a határon túli, köztük a romániai magyarság kérdése már az 1950-es években felmerült a magyarországi vezetés berkeiben (számomra, például, teljesen új, hogy Rákosi Mátyás annak idején kemény hangú levelet intézett Gheorghiu-Dejhez e kérdésben!), továbbá hogy a romániai magyar nemzetiség ügyében (különböző okokból) sem a Szovjetunióra, sem az USA-ra, de később, már II. János Pál idején, a Vatikánra se számíthatott a magyar diplomácia.
A beszélgetés során hangsúlyosan kerültek szóba az 1980-as évek, amikor Romániában a legnehezebbé vált a helyzet. (Érdekesség: a bukaresti magyar nagykövetség munkatársai ugyanúgy szenvedtek a fűtés- és élelmiszer-hiánytól, mint a hazai közemberek – persze könnyebben és hamarabb tudtak „alkalmazkodni” a kétségbeejtő helyzethez.)
Az átlagember nyilván keveset tud(hat) arról, hogyan működik külföldön egy diplomáciai küldöttség. A könyvből rengeteg érdekes információt szerezhet e tekintetben (sajátosságként többek között a romániai magyar értelmiség vezetőivel tartott kapcsolatokról). A könyv egyik fejezete az 1988. augusztus végi, a rendkívül elmérgesedett román–magyar kapcsolatok teljében Aradon megtartott, Grósz Károly akkori MSZP-elnök és a N. Ceauşescu közötti találkozóról szól, amelyet a könyv szerzője készített elő a magyar nagykövetség ügyvivőjeként. (Akkor e cikk írójával együtt több száz aradi várta a Városházával szembeni járdán, szigorúan elkerítve, a remélt pozitív végkifejletet, ami azonban nem következett be: a román diktátor, mint később kiderült, „lemosta” a jóval kisebb diplomáciai tapasztalattal rendelkező és partnerénél sokkal kevésbé ravasz magyar pártvezetőt.)
A könyv egyébként (függelékében) rendkívül sok értékes adatot tartalmaz az 1975–1989 közötti magyar–román kapcsolatokról, évre lebontva sorolja fel a két ország különböző rangú vezetői közötti találkozókat, megbeszéléseket. Érdekes: N. Ceauşescu, bár nagyon szeretett volna, sohasem tett hivatalos látogatást Budapesten, kétoldalú találkozón Kádár Jánossal is csak Debrecenben, illetve Nagyváradon találkozott 1977-ben – az akkori megállapodások döntő többségét a román fél sohasem teljesítette –, egyébként csak az akkori KGST budapesti találkozóin vett részt. Kádár a születésnapja alkalmából neki adományozott magas román kitüntetést soha nem vette át…
A diplomata-pályafutását Moldova köztársaságbeli magyar nagykövetként befejező Hodicska Tibor (kissé megtévesztő című) könyve rendkívül értékes és izgalmas olvasmány a magyar–román viszony alakulása iránt érdeklődő számára. Ha hozzájutnak, feltétlenül lapozzák át!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik
A MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót.
Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának?
1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt.
Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. 
Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében?
A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre.
Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba.
Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem?
Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált –  Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt   hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok  állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. 
Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is?
Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába.
Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát.
A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege.
Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít.
A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció.
Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. 
A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Agyondicsérték a meghívottak az RMDSZ-t a kolozsvári kongresszuson
A politikai újratervezés szükségességének felismerése jegyében zajlik Kolozsváron az RMDSZ 12. tisztújító kongresszusa.
A kincses városi Diákművelődési Házban pénteken délelőtt megkezdődött tanácskozás munkálatainak elején – sorrendben – felcsendült a magyar, a román és a székely himnusz, valamint az Örömóda.
A magyar Himnuszt diszkréten, a székelyt már tele torokkal énekelték a küldöttek, ez azonban ezúttal valószínűleg nem vált ki szankciót a hatóságok részéről. Biró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke nagy derültséget keltett, amikor a meghívottak bemutatásakor „Emic" (kicsi – szerk. megj.) Bocként konferálta fel Kolozsvár polgármeserét, akit ráadásul Nagyvárad elöljárójaként említett.
Kelemen Hunor megyénként sorolta fel és üdvözölte a küldötteket. A szövetségi elnök szerint az alakulat bebizonyította az elmúlt huszonöt évben, hogy lehet rá számítani, hogy egyensúlyteremtő tényező tud lenni, sőt szerinte kiváló aktor lehetne arra, hogy béke, egyetértés legyen a Kárpát-medencében.
A politikus a rendezvény megnyitása előtt tett sajtónyilatkozatában úgy vélekedett: a kongresszusnak az az igazi tétje, hogy ,,megadja azt a lökést", amely szükséges a bizalom megőrzéséhez, megerősítéséhez, esetleg kiterjesztéséhez az erdélyi magyar közösség soraiban. Szerinte nem a célokat, az értékeket, hanem elsősorban a politizálás módját kell megváltoztatni, és sokkal több alázattal viseltetni a közösség és céljai iránt.
Emil Boc – „Hunor elnök úrként" köszöntve az RMDSZ elnökét – megtiszteltetésnek nevezte, hogy a szövetség Erdély fővárosát választotta nagygyűlése helyszíneként. Az elöljáró olyan multikulturális városként mutatta be Kolozsvárt, ahol egyetértésben él egymás mellett román, magyar, német és más nemzetiségű polgár.
Klaus Johannis államfő üzenetét Laurențiu-Mihai Ștefan elnöki tanácsos tolmácsolta. Az elnök szerint üdvözlendő és értkelendő, hogy a szövetség hozzájárult a romániai politikai stabilitáshoz, a többség és kisebbség közötti példás együttéléshez. „Nemzetiségüktől függetlenül a román állampolgárok teljesítményt, haladást várnak a politikai osztály vezetőitől" – hangsúlyozta túlságosan érdekfeszítő üzenetben nem bővelkedő üdvözletében Johannis.
Victor Ponta magyarul is jó napot kívánt az RMDSZ-es tanácskozás résztvevőinek, bevallottan tanácsosa, Frunda György javaslatára. A miniszterelnök újfent a romániai magyarság egyetlen legitim képviselőjének nevezte az alakulatot, amely szerinte a választások alkalmából szerzett jogosítványt erre vonatkozóan.
Ponta külön megköszönte az RMDSZ-szel folytatott kormányzás idején a kabinetében helyet foglalt magyar miniszterek munkáját. „Arra kérem önöket, hogy a következő 25 évben is őrizzék meg párbeszédképességüket, hiszen az elmúlt negyed évszázad bebizonyította, hogy a konfrontáció, a szélsőségesség nem vezet sehová. A párbeszéd az út és a megoldás" – hangsúlyozta a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke.
Ponta sokatmondó megjegyzést tett, amikor közölte: a német nemzetiségű Klaus Johannis államfővé választása nyomán senki nem állíthatja, hogy Romániában diszkrimináció éri a nemzeti kisebbségeket.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes első körben Orbán Viktor üzenetét tolmácsolta. A miniszterelnök külön megköszönte Kelemen Hunornak, hogy négyéves elnöki mandátuma idején partnerként dolgozhattak együtt nemzeti ügyekben.
Már a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnökeként Semjén az erdélyi magyar közösség sérelmeit sorolva bírálta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar kara létrehozásának akadályozását, valamint azt, hogy a román belügyminisztérium nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti az autonómiatörekvéseket.
„Nem vagyunk kevesebbek egyetlen más nemzetnél sem, ha másoknak szabad, nekünk is szabad. Ha erről lemondanánk, azt fogadnánk el, hogy másodosztályú európai polgárok vagyunk" – utalt az önrendelkezési igényre a miniszterelnök-helyettes, a romániai magyar közösség képviselete letéteményesének nevezve az RMDSZ-t.
Szerinte nemcsak rendezett, hanem bizalmi viszony van a szövetség és a magyar kormány között. Semjén úgy vélte, az RMDSZ természetszerű kapocs kell legyen Magyarország és Románia között, mivel román és magyar érdek az együttműködés. Különben a Fidesz részéről senki nem tette tiszteletét a kongresszuson.
Egyébként a szövetség kongresszusainak forgatókönyvétől kissé eltérve a meghívottakat maga Kelemen Hunor konferálta fel, külön üdvözölve például, amikor a sok férfipolitikus után egy hölgynek is megadhatja a szót.
Alina Gorghiu, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke meggyőződésének adott hangot, miszerint a román állampolgárok nemzetiségüktől függetlenül másfajta politizálást, mércét várnak a hazai közszereplőktől. Szerinte a PNL-hez hasonlóan az RMDSZ is képes a választók által szorgalmazott változásra.
„Amikor a politikai pártok kudarcot vallanak, maga a demokrácia vall kudarcot, és megnyílik a tér a szélsőséges, mérgező alakulatok előtt" – figyelmeztetett, bevallva: Victor Pontától eltérően egyetlen szót tud magyarul, ez pedig a szeretlek.
Vasile Blaga, a PNL másik társelnöke először is gratulált az alapítása 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ-nek „születésnapja" alkalmából. Az előtte szólókhoz hasonlóan Blaga is lerótta a tizteletköröket a szövetség előtt, megtéve a szokásos dicséreteket az alakulat hagyományos szavahihetősége, megbízhatósága kapcsán, sőt ahhoz is gratulálva, hogy a Kelemen vezette alakulat az egyetemes emberi jogokat tűzte zászlajára.
Gorghiuval ellentétben Blaga nem kertelt, hanem felkérte az RMDSZ-t, hogy a PNL-lel közösen helyezzék el egy középtávú, tízéves politikai partnerség alapkövét. Mindez nem volt más, mint „felhívás keringőre", azaz a Ponta-kabinet megbuktatásának kísérletére. Blaga amúgy úgy vélekedett, hogy az RMDSZ-nek nem kell kudarcként felfognia, miszerint a tavaly novemberi államfőválasztáson urnák elé járult erdélyi magyarok túlnyomó többsége Johannis neve mellé ütötte a pecsétet.
Adorjáni Dezső, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház püspöke nem érkezett üres kézzel a kongresszusra. A 25. születésnapját ünneplő szövetség számára – elsősorban a szójáték kedvéért – szőttest, mégpedig háziszőttest, valamint géppel szőtt szövetet hozott, utóbbit látványosan szét is tépte. „Ne feledjük, mi nem egy politikai érdekszövetség vagyunk, hanem sajátos sorsközösség által öszeszőtt, ötvözött érdekközösség" – hívta fel a figyelmet az egyházi elöljáró.
Adorjáni fontosnak tartotta emlékeztetni arra, hogy az RMDSZ képviselői 1992 októberében éppen Kolozsváron, a Szent Mihály templomban esküdtek fel az erdélyi magyar közösség érdekeinek érvényesítésére, az autonómiára. Hozzátette: az akkori eskü nem csupán feljogosítja, hanem kötelezi a szövetség politikusait ezeknek a céloknak a megvalósítására.
Mario David, az Európai Néppárt alelnöke beszédében hangsúlyozta, a magyar közösség autonómiaigénye semmilyen formában nem veszélyezteti az ország biztonságát, teljes mértékben tiszteletben tartja az európai törvényeket, európai minát követ és a közösség megmaradását szolgálja.
Călin Popescu-Tăriceanu, a nemrég alakult Liberális Reform Párt (PLR) és a bukaresti szenátus elnöke elöljáróban azzal kezdte, hogy odaszúrt Emil Boc polgármesternek, szerinte ugyanis a kommunista szellemiségét idézi, hogy a kincses város román elnevezése még mindig megőrizte a Cluj-Napoca összetételt.
„Tudják, miért nem nevezik Konstancát Tomisnak is? Mert ott nincsenek magyarok" – jegyezte meg, felkérve Bocot, hogy a normalitás nevében a megyeszékhely térjen vissza a Cluj megnevezéshez. A volt kormányfő hálát adott annak, hogy a németekkel és zsidókkal ellentétben a Ceaușescu-diktatúrának nem sikerült kiárusítania a romániai magyarokat is, szerinte mindez elsősorban annak tudható be, hogy a Kádár János vezette kommunista Magyarországnak nem volt pénze megvásárolni őket.
A politikus a populista, demagóg politizálást ostorozva egyformán bírálta régi ellenfelét, Traian Băsescu volt államfőt és a korrupcióellenes ügyészség hadjáratát is. Tăriceanu végszóként reményének adott hangot, miszerint az RMDSZ-szel közösen sikerül kiépíteni egy olyan Romániát, amelynek valamennyi polgára „ugyanolyan lojalitást tanúsít ama ország iránt, amelyben él."
Tóbiás József, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke a román politikai élet legállandóbb, legstabilabb szereplőjének nevezte a házigazda alakulatot, amely a román–magyar viszony megkerülhetetlen szereplőjévé is vált. „Az egész Kárpát-medence magyarsága számára mutat példát az RMDSZ összefogást követő politikája" – hangoztatta az ellenzéki politikus, Semjén Zsolthoz intézve szavait a megosztó politika megszüntetését szorgalmazva.
Tóbiás szerint autonómia nélkül nincs kisebbségi jogérvényesítés, ennek jegyében fontosnak nevezte, hogy Magyarország és Románia rendezze viszonyát, és induljanak be a kétoldalú tárgyalások. Az anyaországi politikus azt kívánta a szövetségnek, hogy a következő évtizedekben „szervezzen, szerezze és tartsa meg a magyar emberek bizalmát és támogatását". Kelemen Hunor azzal köszönte meg a jókívánságokat, hogy az RMDSZ kész mindenben segíteni az MSZP-nek, „csak szóljon".
Az utóbbi időben pártja alapítójával, a börtönbüntetését töltő Dan Voiculescu üzletember-politikussal hűvös viszonyt ápoló Daniel Constantin, a román Konzervatív Párt (PC) elnöke is „megvillogtatta" magyarnyelv-tudását, sok sikert kívánva „Hunornak". Nem szalasztotta el az alkalmat, hogy modellnek nevezze Romániát a nemzeti kisebbségek jogérvényesítése terén, ennek kapcsán Kelemen később szkepticizmusát fejezte ki.
A többek között Kós Károly Kiáltó szó című kiáltványából idéző Schiffer András, a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke szerint az RMDSZ által meghirdetett újratervezés az anyaországi politika számára is követendő példa.
Szerinte is összekötő kapocs az RMDSZ a két szomszédos ország között. „Románoknak és magyaroknak be kell látniuk, hogy az európaiság nem jelenti a hagyományok feladását. Az autonómia elemi igénye minden kisebbségnek, eszköz egy nemzeti kisebbség megmaradása szempontjából, éppen ezért az LMP támogatja az RMDSZ tavaly szeptemberben kidolgozott autonómiatervezetét" – jelentette ki Schiffer, aki a sepsiszentgyörgyi incidensre utalva megengedhetetlennek nevezte, hogy Európában bárkit megbüntessenek a magyar Himnusz elénekléséért.
A zöldpárt vezetője ugyanakkor arra is megragadta az alkalmat, hogy felhívja a figyelmet a Tisza vízgyűjtő medencéjét is veszélyeztető verespataki ciántechnológiás bányaprojekt jelentette kockázatokra. „Nincs olyan pillanatnyi haszon, amelyért feláldozhatók a természeti értékek a globális társaságok nyomulása kedvéért" – szögezte le az ellenzéki politikus, román–magyar összefogást sürgetve a bányaterv gyakorlatba ültetésének megakadályozása, a ciántechnológia európai betiltása érdekében.
Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke az együttműködés, a közös fellépés fontosságát hangsúlyozta, szerinte ez a titka a „többség fala" áttörésének. A politikus megköszönte az RMDSZ-nek, hogy a szlovákiai magyar pártszakadás – a Most–Híd vegyespárt létrehozása – idején kiállt az MKP mellett.
Hans Heinrich Hansen, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke elfogadhatatlannak nevezte, hogy egy európai ország belügyminisztériuma közbizonsági kockázatnak nyilvánítson egy olyan demokratikus, európai igényt, amelyet egy kisebbségi közösség megfogalmaz. Szerinte az RMDSZ nem csupán a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, hanem a Minority SafePack elnevezésű kezdeményezéssel vállalta, hogy harcba száll az Európai Unió valamennyi kisebbségi közösségének jogaiért.
„A testvérharcnak vége, készek vagyunk lezárni egy korszakot" – szögezte le felszólalása elején Biró Zsolt. A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke szerint lényeges dolgokban az egységnek kell érvényesülnie. „Ma nem egymásnak kell feszülnünk, amikor a megmaradás a tét, amikor a kivándorlás mellett az itthon maradottak egzisztenciális problémákkal küszködnek, amikor jogainkat sárba tiporják" – fogalmazott a pártelnök.
Biró szerint az RMDSZ felelős közösségi vezetőként érdekelt az együttműködésben. „Józan ész, magyar szolidaritás és felelősség a magyar közösség iránt – ezek a vezérelvek, melyek mentén dolgoznunk kell. Ebben a munkában az RMDSZ mindig számíthat a polgári pártra" – jelentette ki az RMDSZ-szel stratégiai partnerséget ápoló MPP elnöke.
Egyébként a Dan Diaconescu fémjelezte román néppárthoz és a Jobbikhoz hasonlóan az RMDSZ kongresszusára nem hívták meg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőjét sem.
Krónika (Kolozsvár)

Miért a szemlesütés?
Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén
„Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket.
Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek.
S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik?
És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán.
A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani.
Kulcsár Ferenc
Felvidék.ma

Az ötvenhatos vértanúk emléknapja 57 évvel a kivégzések után
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)

Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)
Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában.
– Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat.
– Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben.
– Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is?
– Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna.
– Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen?
– Gorbacsovval annak előtte sze­mélyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege.
Folytatjuk Pozsgay Imre
Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.
A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai
1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány.
1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről.
1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják.
1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására.
1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult.
1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben.
1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát.
1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen.
1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát.
1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz.
1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet.
1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben.
1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat.
1989. január 28. A pártfőtitkár távollété­ben Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Ahol kitárulnak az iskolák kapui, ott kivirágzik a föld
Gondolatok egy rendkívüli iskolatalálkozó margójára
„A keresztény vallás elterjedésével, egyház és iskola kéz a kézben haladt. Dés első iskolája (...) Kádár József szerint, elképzelhető, hogy még Szent István korában alakult. A XIII. század elején a Désre telepedő keresztény szászok, akiket teutonoknak is neveztek, egyházközséget szerveztek, iskolát állítottak fel” – írja Huber András Város az időben című helytörténeti munkájában, a dési iskolák történeti leírásának bevezetőjében, majd aki tovább olvas, megtudja: az évszázadok során római katolikus, evangélikus, unitárius, református fiú és lány iskolákban folyt a tanítás, nevelés, megszakítás nélkül. Úgy tűnik, messzire kanyarodtam az időben, hiszen amiről e cikk szól, „alig” 60 éve történt. Csakhogy jó okom van kiemelni Dés igen gazdag oktatási múltját, összehasonlításképp a jelennel, és még inkább a jövőképpel.
Forró nyári délelőtt, 2015. augusztus 8-a. Helyszín: Dés főtere, a római katolikus templom tőszomszédsága: a valamikori Zárda, majd a Dési Magyar Vegyes Líceum, a mai 1-es számú Általános Iskola műemlék épülete, kanyargós lépcsősorával, hosszú tornácával, két udvarával. Kapuja tárva, ki-ki unokájára támaszkodva vagy kis csoportokban lép az oly sok gyerekcipővel koptatott folyosóra. „Lépnek az egyszer voltba... a nem létezőbe. A mégis létezőbe. Ami él, míg élünk mi, a 453-ból máig megmaradtak. Akik közül mi, az ’59-esek, ama 11 év legutóbbi végzettjei, a legtöbb előttünk járót többnyire csak a tanári folyosóján függő tablók fényképeiről ismertünk” – idézet Kövesdy Pál távolból írt üdvözlő leveléből.
Semmi sem változott, csak egy kissé hajlottabb a váll, bizonytalanabb a járás. A szemüveg elrejti a ráncokat és az örömkönnyeket; kereső tekintetek és boldog kézszorítások, ölelés, és már indulni kell az alsó udvarra, fényképezni az eddig soha nem látott csoportot, a 108 egybegyűlt magyar véndiákot, előbb együtt, aztán osztályonként. A hőség könyörtelen, de átsétálnak a római katolikus templom jóleső hűvösébe. Megtelik a templom.
LUKÁCS ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Két nap a világ: XII. Dési Találkozó és III. Dési Magyar Napok
Két nap alatt közel ötszáz – köztük számos Désről elszármazott – személy vett részt a Dési Magyar Napok rendezvényein, amelyet idén is a Luidort Péter és családja által felkínált magánterületen rendeztek meg, a XII. Dési Találkozóval egyetemben.
E telken ugyanis immár 12. éve folyamatosan találkoznak a hazalátogatók az itthon maradottakkal: az egykori egyéni kezdeményezés összefogással, nagyot álmodással olyan sikeres rendezvénnyé nőtte ki magát, amelyen a fényképek tanúsága szerint minden korosztály – a karon ülő picitől a 80 évesig – nagyon jól érzi magát. Mindez nem sikerülhetett volna egyes intézmények, továbbá magánszemélyek, médiapartnerek támogatása nélkül, éppen ezért a szervező Kádár József Kulturális Egyesület, valamint az Aranyeső Egyesület nevében Kovrig Annamária és Dezső Attila fontosnak tartotta a támogatók megnevezését: Bethlen Gábor Alap, Dési Városi Tanács, Kolozs Megyei Tanács, Communitas Alapítvány, Paqstudio, Római Katolikus Egyház és Bonaventura Társulat, Luidort Péter Transilvania Camping (a rendezvény színhelye is), Varga Lóránd RMDSZ-es tanácsos, továbbá köszönetüket fejezték ki a Szabadság közéleti napilap, a Radio Fir és Dejeanul helyi médiapartnereknek is.
A III. Dési Magyar Napokat ifj. Lakatos Péter dési származású, Marosvásárhelyen szolgáló református lelkész nyitotta meg, továbbá üdvözölte és szólt a vendégekhez Takács Attila konzul, ifj. Deák Ferenc, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke, valamint Costan Morar, Dés polgármestere. Elhangzott többek között a folytatás, hagyományaink megőrzésének szükségessége. Volt pesszimista és volt optimista gondolat is a dési magyarság fennmaradásának jövőjét illetően.
Ami pedig az „informálisabb” részt illeti, találkoztak szétszakadt családok, osztálytársak, rég nem látott barátok, ismerősök, kik olykor bizonytalanul szólították meg egymást: tetszik emlékezni rám? Sokan erre az időpontra időzítették pihenőszabadságukat, mint például az a – már 20 éve – Hollandiában élő kétgyerekes apuka is, aki konkrét kérdésekkel, nagy érdeklődéssel vett részt a Deme Ilona családterapeuta által tartott beszélgetésen, ráadásul nem egyedüli férfiként. Női szemmel jó volt konstatálni, hogy elmúlt az az idő, amikor egy ilyen tabufeszegető kerekasztal mellé lasszóval sem lehetett volna egy férfit bevinni.
Lukács Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Rendszerváltás – negyed évszázad távlatából
A közép és kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltozásról szervezett eszmecserét a Sapientia EMTE. A Kolozsvári Magyar Napok keretében sorra került beszélgetésen Varga Norbert politológus, egyetemi tanár (NyME), Zsebők Csaba történész, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár (BBTE), Toró Tibor politológus, egyetemi tanár (Sapientia) vett részt.
Mennyire és miért volt más a magyarok helyzete, miben különbözött Magyarország a szovjet tömb többi államától? – minderről Varga Norbert beszélt, kiemelve e folyamat fokozatosságát. A 60-as, 70-es évek életszínvonal-növekedése, és ennek megtartása „minden áron” az akkori politikai vezetésnek 1956 megismétlődésétől való félelmén alapult. A „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” időszaka ez Magyarországon, egy élhetőbb, puhább diktatúráé. Ennek az életszínvonalnak a fenntartásához azonban Magyarország kénytelen volt hatalmas külföldi hiteleket felvenni, a 80-es évek végére az ország súlyosan eladósodott, az állampárt nem tudta megfékezni a gazdasági hanyatlást, ez pedig a jóléti Kádár-rendszer legitimációjának végét jelentette. A rendszer fenntartásához egyre nagyobbá vált a Nyugattól való függés, a nemzetközi pénzügyi szervezetek viszont egyre szigorúbb feltételeket támasztottak a nyugati normák átvételére, a piacgazdaságra való áttérésre. Az állampártban megjelenő reformerek Kádár Jánost, az MSZMP főtitkárát 1988-ban leváltották, ezt követően felgyorsult a rendszer, a párt „önfelszámolása”, a Kádár után Grósz Károly vezetett munkáspárt 1989 októberében saját magát szüntette meg. A politológus példanélkülinek nevezte a szovjet tömb országai viszonylatában, hogy Magyarországon az MSZMP számított a reformfolyamatok motrának, máshol ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy az állampárt átadja a hatalmat a kormánynak. Elsősorban az értelmiség köreiből létrejövő ellenzéki csoportosulások 1987-ben létrehozták – újraalakították – a pártokat, jóllehet erre akkor még nem is léteztek törvényi keretek.
Varga beszélt a magyarországi rendszerváltás egy másik tulajdonságáról is: ennek az átmenetnek a társadalmi legitimációja meglehetősen gyenge, ami ennek a váltásnak az elitista jellegével magyarázható. A társadalom, a „tömegek” lényegében csak passzív szemlélői voltak a folyamatnak, aminek később súlyos következményei voltak – vélekedett.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Fugulyán Gergely emlékére
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bezárt a “magyar szoba” Sepsiszentgyörgyön
A székelyudvarhelyiek közül sokan, miután (Magyarország felé dolgozó) területi tévéstúdiója lett a városnak, a csíkiak, miután ott magyar főkonzulátust nyitottak, kissé lekicsinylően mondták, hogy Szentgyörgyön “magyar szoba” nyílott, mert nekik csak annyi jutott. Tény, hogy a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális és Koordinációs központja (2006 óta) komoly intézménnyé nőtte ki magát, amely igen jelentős eseményeknek adott otthont, illetve olyan programokat is kezdeményezett az évek során, amelyek maradandó hatásúak. Ezt az intézményt négy éven át – 2011 szeptembere és 2015 augusztusa között – Lakatos Mihály vezette.
Lakatos Mihály (1964) Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanár, író, szerkesztő, műfordító, nagyon jól tudta, hová pályázik. Túl mindezeken, “odakint” is olyan munkakörben dolgozott, amelyben nemhogy elszakadt volna szülőhelyétől, hanem még inkább idekötötte magát a határ innenső oldalán levő magyar kultúrához, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM) főosztályvezetőjeként tevékenykedett. Annak idején tevőlegesen is hozzájárult, hogy ez az intézmény létrejöjjön Sepsiszentgyörgyön, de túl mindezeken, folyamatosan szervezett ösztöndíj-programokat, táborokat az erdélyi és székelyföldi írók részére. Mandátuma most lejárt, s ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot.
Ez az intézmény annak idején azért jött létre, akkortájt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére, hogy elsősorban a székelyföldi régióba juttasson el bizonyos kulturális programokat.
Az intézmény vezetője Romániába tizennyolc év után tért vissza, ahol, mint mondotta, a körülmények nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Sűrű programja volt, általában heti egy tevékenységet szervezett, s a szűkös anyagi keret, meg az emberi korlátok ellenére is terveinek mintegy nyolcvan százalékát megvalósíthatta. Ilyen kiemelkedő program volt a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotást küldtek be, s amelyeket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni. Emlékezetes és fontos pillanat volt a közös román–magyar értékeket bemutató programok között a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, annak megjelentetése és bemutatása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. Fájlalja, hogy félbemaradt a magyar építészek bemutatása. Öt évre tervezett. Ha lett volna lehetőség akkor be tudna fejezni a magyarok történetéről szóló előadás-sorozatot is, amellyel csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és végül a rendszerváltás. “Így lett volna teljes a kép. – Így is örvendek – mondotta -, hogy Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen több ezren vettek részt a lezajlott előadásokon, s az is nagy elégtétel, hogy középiskolás diákoknak – rendhagyó történelem órák keretében – mutathattuk be a történelem bizonyos aspektusait, s talán felkelthettünk bennük a múlt iránti érdeklődést is.” Van egy másik projekt is, amely túllépi a mandátumot: az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, 2015. szeptember 3.és 5. között, Árkoson lezajlott zajló tábor, ahol jelen volt néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akinek műveit magyar nyelvre ültették át, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. Ezt a tanácskozást követné egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni a két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi.
Az intézmény jövőjéről egyelőre nem tudni semmit. Azt mondja Lakatos Mihály, hogy érkezése előtti is volt egy három hónapos időszak, amikor üres volt ez a poszt. Ő maga, lévén családos ember, aki három fiúgyermeket nevel, nem kíván a továbbiakban itt dolgozni, mert a gyermekeket megviselné az újabb környezetváltás, de minisztériumi beosztásában a jövőben is hasonló tevékenységet folytat majd, ezek után nem Sepsiszentgyörgyön, hanem ismét Budapesten.
Tegyünk hozzá még annyit, hogy reméljük, a közeljövőben is fog publikálni a Kultúrhonban, hiszen az elmúlt négy év során, több-kevesebb rendszerességgel jelen volt ebben a rovatban.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

Áldozatvállalásuk kötelez
Maléter Pál honvédelmi miniszter, Kovács István vezérkari főnök, Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök és a kíséretükben lévő katonai szakértők előző esti tőrbe csalása és letartóztatása után, 1956. november negyedikének hajnalán a Szovjetunió hadserege hadüzenet nélkül megtámadta Magyarországot. A nemzet pedig, mint ahogy történelme folyamán eddig is tette, fegyvert ragadott, szembefordult a betolakodókkal, és ezzel kezdetét vette újabb szabadságküzdelme, melynek során elszántságból, bátorságból és kitartásból újból példát mutatott az egész világnak.
Egy teljes hétig dúlt a harc vidéken és Budapesten, míg a repülőgépeket, tankokat és nehézfegyverzetet is bevető idegen csapatoknak, hatalmas veszteségek árán ugyan, de végül mégis sikerült felszámolni az ellenállási gócokat. És ne feledjük, hogy a demokrácia védelmezőjének magát kikiáltó Nyugat ezt karba tett kézzel nézte és tűrte, mint ahogy az önálló létért folytatott küzdelmet követő véres leszámolást is. A fegyverek elhallgatása után ugyanis azonnal kezdetét vette a Csermanek néven született, majd Kádár Jánosként kommunistává vedlett áruló által irányított megtorlás, mely elől 200 ezer lélek kényszerült külföldre menekülni. A parancsára létrehozott és neki engedelmeskedő népbíróságok kezén ugyanakkor több mint 300 halálos ítélet, 22 ezer bebörtönzés és 13 ezer internálás szárad.
Számunkra gyászos évforduló tehát november 4-e, mert egy olyan keserves időszak kezdetét jelöli, mely ágyúszóval, lőporfüsttel, lánckerekek csikorgásával, keserűséggel, fájdalommal és tömérdek mennyiségű kiontott vérrel írta be magát a magyarság történelmébe. Vigasztalhat azonban a tudat, hogy mindez nem volt hiábavaló, mert a fél világot rettegésben és elnyomásban tartó kommunista szörnyetegen ezzel oly mély sebeket ejtettek, melyek végül a pusztulását okozták. Hajtsunk hát fejet kellő alázattal a hazájukat védelmező hőseink emléke előtt, akiknek a múló idő fátylán is átsütő tekintete a jogaink kikényszerítésére kell ösztönözzön és kötelezzen minket, magyarokat Kárpát-medence-szerte.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

pulzArt: Modern kori szentképek (Kiállítás és könyvbemutató)
„Kétféle újrahasznosításról beszélhetünk: egyrészt újrahasznosítom és átértelmezem a nyugati művészettörténet bizonyos stílusait, másrészt összekeverem ezeket a mi helyi történelmünkkel, politikai valónkkal, traumáinkkal és vágyainkkal, mindazzal, ami mélyen mozgat bennünket” – mondta drMáriás író, festő, zenész azon a könyvbemutatóval egybekötött kiállításmegnyitón, amelyet péntek délben tartottak a Tein Teaházban a PulzArt kortárs összművészeti fesztivál részeként.
A kettős esemény azzal kezdődött, hogy Dezső Antal röviden bemutatta a művészt a közönségnek. DrMáriás 1966-ban született délvidéki értelmiségi családban, és azért kezdett először zenével foglalkozni, mert szülei nem akarták, hogy művész legyen. A háború elől menekülve 1991-ben települt át Magyarországra, ahol folytatta a már Jugoszláviában elkezdett Tudósok Zenekar vezetését, mely jövőben ünnepli harmincéves születésnapját. Mint megtudhattuk – és bejátszásokból hallhattuk is –, drMáriás fúvós hangszereken játszik, de dalszövegírója, zeneszerzője is az említett együttesnek, ezenkívül több száz festménye, két verseskötete és a mostanival együtt hét prózakötete jelent meg. A művész elmondása szerint a most kiállított festményeit modern kori szentképekként is értelmezhetjük, mert olyan személyeket ábrázolnak, akik közül egyesek sokkal többet jelentenek számunkra egyszerű embereknél, akik eszméket, történelmet, jövőt és múltat személyesítenek meg. Kádár János, Angela Merkel, Hitler, Kim Jong Un, Orbán Viktor, Ceauşescu, Horthy Miklós és más nagy nevek tűnnek fel a Nagyon örülök, hogy végre nem kell örülnünk című kiállítás képein, melyek a művész hírnevéhez méltóan provokálóak, és amelyeknek köszönhetően az alkotót szatirikusként, zsurnalisztikusként szokták jellemezni, bár ő maga csak kortárs tájképfestészetnek tartja saját vizuális művészetét. A művész rövid tárlatvezetése után a Mona Lisa és a tenger című új regény bemutatójára is sor került, mely drMáriás első szerelmi regénye, és amely Az öreg halász és a tenger című Nobel-díjas regénnyel párhuzamot vonva, egy elkeseredett küzdelmet, a művésznek a képzőművészettel való harcát írja le. A regény a Székelyfölddel is rokonítható gyönyörű Isztriában játszódik, és azzal a fajta bájjal, szépelgéssel meséli el a történetet, mely a mai általános diskurzus alapeleme, miszerint a problémákról fölösleges és unalmas beszélni, minden felelősségteljes, komoly állítás ciki, csupán a bolondozásnak, szórakoztatásnak van értelme.
Saját bevallása szerint drMáriás művészete abból a tapasztalatból indul ki, hogy a keleti alkotókat a nyugati művészettörténet nem tekinti saját részének, mi itt, Kelet-Európában árnyékzónaként vagyunk elkönyvelve, de nagyon sok olyan összefüggése van az életünknek, amiről érdemes beszélni. Mint mondta, nem tudja, honnan jött az ötlet, hogy munkássága egy részét bemutassák a PulzArt keretében, de jól érzi magát Székelyföldön, és hálás a szervezők kedvességéért, vendéglátásáért, kockázatvállalásáért.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A legvidámabb barakk
Magyarország a szovjet táborban 
Amint azt Rainer M. János anyaországi egyetemi tanárnak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Kós Károly Akadémia keretében tartott előadásából megtudhattuk, a második világháború úgy ért véget, hogy Magyarország nem volt a szó szoros értelmében vett önálló állam, ugyanis 1944. március 19-én megszállták a vele kezdetben szövetséges Németország csapatai, hosszas harcok után pedig, 1945. április 13-án a szovjet hadsereg foglalta el.
A történész kifejtette: hazánk további sorsát is a világpolitika határozta meg, hiszen a nyugati nagyhatalmak Sztálinnal Jaltán már 1945 februárjában megegyeztek Európa háború utáni újrafelosztásáról. Ennek értelmében a szovjet befolyási övezet Berlin közepéig tartott, és a német fegyverletétel után még úgy tűnt, hogy ettől keletre a Nyugatnak egyetlen hídfőállása sem marad. Így eshetett meg, hogy Magyarország függetlenségétől és önállóságától ismét megfosztva, egy globális rendszer, az úgynevezett szovjet (vagy más szóval szocialista) tábor tagja lett. Ez persze nem volt a véletlen műve, hiszen a Szovjetunió ebben az időben egy nyugatról fenyegető szárazföldi katonai inváziótól tartott, s ezért a külpolitikáját a nagyobb terület-nagyobb biztonság elve, valamint a szocialista rendszer kiterjesztésére való törekvés határozta meg. 
Lengyelországnak és Magyarországnak a szocialista táborba történő betagolása nem zajlott simán, mert széles körű ellenállás bontakozott ki. Ennek következtében pedig az olykor lázadásba, sőt Magyarország esetében forradalomba torkolló társadalmi és politikai feszültségek által egyre súlyosbodó gondokat, valamint anyagi és emberi áldozatokat jelentettek a szovjet vezetésnek.
Természetesen a moszkvai hatalom rendelkezett a lázadó országok kézbentartásához szükséges eszközökkel, melyek közül a helyi hazaárulók soraiból toborzott egységes és hozzájuk lojális pártvezetés volt a legfontosabb. Ők a maguk során ugyanis a szovjet segítséggel megszervezett államvédelem, illetve a hadsereg által ellenőrzésük alatt tartották a társadalom egészét, s annak intézményeit. Ha pedig netán helyzetük mégis megrendült, akkor Moszkva politikai síkon azonnal beavatkozott, de nem rettent vissza a katonai lépésektől sem, amint azt 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyította.
Az is igaz viszont, hogy bár leverték az 56-os forradalmat, és az ország továbbra is szovjet megszállás alatt maradt, a külső és belső zsarnokság egyaránt engedmények megtételére kényszerült, s a bevezetett reformok az életszínvonal növekedéséhez és bizonyos fokú szabadság megvalósulásához vezettek. Mindezek következtében pedig a szocialista táboron belül Magyarország egy külön barakknak számított, mely később a legvidámabb jelzőt is kiérdemelte. 
Természetesen, ez sem volt véletlenszerű, mert így Moszkva a szocializmus reformjának mintaállamaként büszkélkedhetett vele, és szalonképessé mosdatott vezetőjét, Kádárt egyfajta közvetítőként használta kelet és nyugat között. Ennek ellenére azonban Magyarország továbbra sem rendelkezett önálló hadsereggel és külpolitikával, tehát független államnak sem volt mondható. 
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)