1958. febr. 20-28. között Kádár János és Kállai Gyula vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség járt Romániában. A látogatás elsődleges célja az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését és az ezt követő brutális megtorlásokat Kádár vezetésével felvállaló magyar kormányzat konszolidációja volt a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette népi demokratikus állam vezetői körében, amelyre a vendégeknek minden esélyük megvolt, hiszen Nagy Imre és néhány társának romániai deportálásával tulajdonképpen a magyar miniszterelnök koncepciós perét és fizikai likvidálását készítették elő. A tárgyalások fő témája a két ország közötti vitás problémák, elsősorban a nemzeti kérdés rendezése volt. A román fél megelégedésére a marosvásárhelyi nagygyűlésen – a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában – Kállai Gyula kijelentette: ,,Megmondjuk világosan. Nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Külön öröm számunkra, hogy… a velünk szomszédos államok a területükön élő valamennyi nemzetiségi kisebbség számára a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét biztosítják.” Kádár is közölte a román elvtársakkal, hogy Magyarországnak nincs szüksége a szomszédaitól egy talpalatnyi földre sem. Ezek után Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet az 1958. márc. 29-én keltezett ,,szigorúan titkos” jelentésében közölhette Sík Endre külügyminiszterrel, hogy ,,…a határok kérdésében tett nyilatkozatokat a román elvtársak igen nagy örömmel fogadták, erősíti országépítő törekvéseiket, és úgy látják, hogy ez a kijelentés megfelel annak a nyíltságnak és őszinteségnek, ami általában az MSZMP és Kormányunk politikáját jellemzi.” A magyar párt- és állami küldöttség romániai látogatása után készített ,,szigorúan titkos” jelentés záróbekezdésében olvashatóak (az Erdélyi Magyarság 2003. július–szeptemberi számában közölt dokumentum) a Biharpüspökiből való visszautazás alkalmával Alexandru Moghioros pártvezérnek – ilyen alkalmakkor Mogyorós Sándor KB-titkárnak – a Keleti Ferenc magyar nagykövet által rögzített szavai. ,,(…) mintegy váratlanul megkérdezte tőlem, hogy meddig fogjuk mi még a magyar himnuszt megtartani. A kérdésből kiderült, hogy a román elvtársak aggodalommal figyelték a magyar himnusz hatását, különösen a magyar lakosságra, és szívesen vennék, ha már más himnuszunk lenne. (Ha valamelyik költőnk, illetve zeneköltőnk megajándékozna bennünket egy nagyszerű új himnusszal, ezt mi is szívesen vennénk. Ezt meg is mondtam az elvtársaknak.)” Ezt a politikai gondolkodásban még ma is elevenen élő mozzanatot a Magyar Kultúra Napján kötelességünk is megemlíteni, írta Sylvester Lajos. ,,A szomszéd országok érzékenységére való tekintet” sűrű emlegetése a magas politika szintjén ma is az Alexandru Moghioros elvtárs önfeladó szervilizmusára emlékeztet. /Sylvester Lajos: A Himnusz születésnapja: Január 22., a Magyar Kultúra Napja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./

Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány (IKA) elnöke jelezte, hogy a jelenlegi magyar kormány 30 százalékkal kívánja csökkenteni a közalapítványoknak, köztük az IKÁ-nak is szánt költségvetési összegeket. Ez azt jelenti, hogy a "Illyés" mintegy 300 millió forinttal kapna kevesebbet, s így az Erdélybe jutó támogatásuk 60 millióval lenne kisebb idén, mint volt tavaly. Az IKA elnöke szerint is ez a háromszázmillió forint a magyar költségvetés nagyságrendjéhez mérten gyakorlatilag "nem is látszó", pénz csupán, viszont a határon túliak szempontjából jelentős tétel. Az elvonása jelzi: ennyivel kevesebbet érünk idén a magyar kormánynak, írta Molnos Lajos. Számára nem meglepetés, mert emlékszik dr. Medgyessy Péter miniszterelnöki első kijelentései között volt, hogy az "előző kormányzat túlszerette" például a romániai magyarságot is. Közben csak az elmúlt húsz esztendőben is Magyarország hány ezer milliárd forintot spórolt meg azáltal, hogy ezrével és ezrével kapta készen (az áttelepültek révén) az egyetemet, főiskolát, szakiskolát stb. végzett, jól képzett munkaerőt. Aki hatvanvalahány éves koráig nem igazán értette meg, hogy mit is jelent az a szó: nemzet, az reménytelen eset; számunkra, határon túliak számára. Ilyen egyszerű és szomorú, dr. Medgyessy Péter esetében is. „Remélem, az ő kormányát is túléljük. Mint ahogy a Kádár János regnálását is túléltük.” /Molnos Lajos: Megszűnt a "túlszeretet". = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

Adrian Nastase kormányfő Orbán Viktor volt magyar miniszterelnökhöz írt nyílt levele a nyugalomra vágyó nyugati fülnek akár kedves is lehet, hiszen Nastase az etnikumok közötti példás megértés hattyúdalát küldi világgá. Magyarhonból a kormánypárti kórus ugyanazt mondja, mint román elvtársai. A hangnem és a mondanivaló megegyezik, amit a magyar kormány illetékesei mondanak, azt RMDSZ-berkekből lehet hallani újra. A proletár internacionalizmus korában például Kádár János és Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársak Marosvásárhely főterén mély egyetértésben elhatározták, hogy a romániai magyarság teljes egészében Románia belügye kell hogy legyen. Most újra megismétlődött a forgatókönyv: a román kormány nagy megelégedésére ismét visszautalták az ügyet kizárólagos hatáskörükbe. Kovács László külügyminiszter vagy Bársony András államtitkár a többség akaratának rendelik alá „itteni boldogulásunkat”, írta Makkay József cikkében. Orbán Viktor beszéde után meglepő az RMDSZ egyes vezetőinek elhatárolódó nyilatkozata és meglepő a magyar kormánypártok egymást túllicitáló ítélethozatala, amely felhatalmazva bukaresti elvbarátaikat, hogy nyugodtan haladjanak a nemzetiségi politika eddigi útján. /Makkay József: Autonómiáról ellenszélben. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./

 Negyven éve, 1964-ben szabadultak az általános amnesztia feltételei mellett többek közt az ún. Szoboszlay-per életben maradt elítéltjei is. Lőrincz Károly Vargyason lakó hivatásának tekinti elítélttársai emlékének ápolását, többek közt Kézdivásárhelyen sikerült neki és segítőinek kopjafát állítani. Lőrincz Károly élettörténetéről írt Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül /Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2000/ című kötetében. Lőrincz Károlyt 25 évre ítélték, a Szoboszlay-perben összesen tizenegy halálos ítélet született, ezeket végre is hajtották, volt négy életfogytiglan, négy huszonöt éves, a legkisebb büntetés négy év volt. Lőrincz Károly megállapította, hogy a kommunizmus perét a mai napig nem folytatták le, bár áldozatainak száma százmilliónál többre tehető. Romániában az egykori gyilkosok, kínzók jó része hősi címet visel. A gyergyószárhegyi Ferencz Béla Ervin ferences atyát azért kínozták, hogy vallja azt: Szoboszlay Bukarestben ki akarta robbantani a forradalmat. Ha ezt vállalja, ígértek neki négy évre leszállított börtönbüntetést, de ugyanakkor kivégeztek volna 36–38 vádlottat, többek között Lőrincz Károlyt is. És Ferencz atyában volt annyi erő, hogy nemet mondjon. Macskássi Pál volt az erdélyi tartományi hadbíró alezredesi rangban, akinek nevéhez számtalan kegyetlen ítélet kapcsolódik. Lőrincz Károlyt 1993 októberében, meghívták Budapestre az ’56-osok világtalálkozójára, és ott elmondta, ’56-nak Erdélyben is voltak mártírjai, tizenegyet végeztek ki csak a Szoboszlay ügyben. Kérte, segítsenek emléket állítani nekik. Végül 1999-ben a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában avatták fel az emlékművet. Az emlékmű egy székely anyát ábrázol, aki felfogja eleső fiát, az 1956-os erdélyi mártírok neveit rávésték. Torján Ábrahám Árpád plébánosnak, vértanúnak állítottak kopjafát, Kézdivásárhelyen pedig egy kollektív kopjafát a kivégzettek neveivel, 24 név szerepel rajta. A kézdivásárhelyi temetőben minden év október 23-án megemlékeznek róluk. A Szoboszlay-ügyben 1957-ben voltak a letartóztatások, 1958-ban hoztak ítélete, s a per beilleszkedett az akkori magyarságellenes megtorlási hullámba. A Szoboszlay-üggyel azt akarták bizonyítani, hogy a magyarság az ország biztonsága ellen szervezkedik. 1958 februárjában látogatott Marosvásárhelyre Kádár János és Kállai Gyula, s kérték, hogy példás büntetésben legyen része az ’56-os szimpatizánsoknak. Meg is tették. Kezdve az ő perükkel és folytatva másokkal, így az EMISZ-szel, melyben 72 ifjút ítéltek el. Ugyanakkor a Faliboga-ügyben, melyben valóban fegyveres szervezkedés folyt Marosvásárhely környékén, mivel a vádlottak románok voltak, sokkal kisebb büntetések születtek.  –A Szoboszlay-per anyagát Tófalvi Zoltán fogja feldolgozni, gyűjti hozzá az anyagot. Lőrincz József tüdővérzést kapott a börtönben, a börtönkórházból szabadult 1964-ben.   Szabadulása után először nem alkalmazták sehol. A Szekuritáté be akarta szervezni besúgónak, de nem állt kötélnek. /B. Kovács András: Negyven éve szabadultak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 21./

Dr. Újvári Ferenc nyílt levelet írt dr. Frunda György szenátornak. Ebben emlékeztetett arra, hogy Frunda György átvette a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét „Medgyessy Péter miniszterelnöktől, Kádár János egyik utódától.” Frunda beszédében arra kérte a magyar közélet szereplőit, hogy "Ne avatkozzanak be az erdélyi magyar belügyekbe, mert ezzel megosztják az erdélyi magyarságot, és kétségessé teszik a román parlamentbe való újra bejutásukat." Frundának ez a felhívása Újvárinak a Ceausescu rendszer politikai koncepcióját juttatja eszébe, vagy Kádár Jánost, aki kimondta: "Mindenki ott legyen lojális állampolgár, ahova a trianoni döntés besorolta". Nagy jelentőségű volt Antall József miniszterelnök, bejelentése: "Lélekben 15 millió magyarnak vagyok a miniszterelnöke", ezzel elindult a szétszaggatott magyar nemzet új, eszmei egyesítése, a magyarigazolvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a magyarul tanuló fiatalok forinttal történő támogatása stb. (Orbán Viktor miniszterelnök megvalósításai). Mindezek után Frunda arra kérte a magyar közélet vezetőit, hogy ne avatkozzanak be az erdélyi magyar belügyekbe. Az anyaország miért ne támogassa például Déván Böjthe Csaba emberfeletti munkásságát, a Válaszúti Kallós Alapítvány iskolahálózatát, vagy miért ne figyeljenek oda a délvidéki magyarok vérző sebeire? /Dr. Újvári Ferenc: Nyílt levél dr. Frunda György ügyvédnek, szenátornak. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./

Egyed Ákos akadémikus alapozó munkáiban elsősorban az 1848–49-es forradalom és szabadságharc erdélyi történetét tárta fel. Ennek értékéről, a magyar nemzettudat építésében betöltött szerepéről úgy alkothatunk fogalmat, ha belelapozunk az 1950 és 1990 között Magyarországon kiadott történelmi tárgyú munkákba és az Erdéllyel kapcsolatos egyéb kiadványokba, írta Sylvester Lajos. Az elhallgatás áttörését a ’80-as években a háromkötetes Erdély-történet kiadása jelentette, s az olyan alapműveknek a reprint kiadása, mint Orbán Balázs: Székelyföld leírása, de ez csak a periódus végén vált lehetségessé. A kelet-európai országok hivatalos történetírása kihagyásos és félrevezető volt. Magyarország esetében a történetírást még inkább eltorzította az, hogy a Rákosi, majd a Kádár-korszakban ,,a más országok belügyeibe való beavatkozás” anatémája sújtott minden olyan kísérletet, amely a határokon kívül rekedt magyarság históriáját vonta látókörébe.  Egyed Ákos 1848 erdélyi magyar vezéralakjai /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004/ című kötete az 1848-as szabadságharc tizenhét erdélyi vezetőjéről értekezik.    /Sylvester Lajos: Egy ’48-as erdélyi arcképcsarnok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 29./

Rácz Sándor jelenlétében emlékeztek okt. 20-án Kolozsváron az 1956-os forradalomra. Az események egyik főszereplője az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a Rákóczi Kultúrkör és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet meghívására érkezett a kincses városba. Rácz Sándor 23 éves gyári munkásként került az események középpontjába, amikor a budapesti Központi Munkástanács élére választották. Később a Kádár Jánossal való megbeszélésére érkezve letartóztatták, és életfogytiglanra ítélték. Rácz Sándor felemlítette a forradalom fontosabb budapesti helyszínein történt eseményeket. Közölte: a szovjet hadsereg november 4-i bevonulása és az alvó főváros megtámadása "népgyilkosság" volt. A hagyományos október 23-i megemlékezésen a Dobai Istvánnal és Nagy Józseffel együtt elítélt, majd fogsága idején meggyilkolt Kertész Gábor mártíriumára az egykori börtöntárs és barát, Varga László református lelkész fog emlékezni. /B. T.: 1956-ra emlékeztek Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

A második világháború utáni békekötéskor a román és magyar kommunista küldöttség úgy írta alá a versailles-i okmányokat, hogy abban egyetlen szót sem pazarolt az erdélyi (akkor még) több mint kétmilliós magyarságra. Aztán 1958-ban Kádár János marosvásárhelyi látogatásakor úgy beszélt, majd 1977-ben Nagyváradon is úgy tárgyalt a román pártfőtitkárral, mintha csupán egy néhány ezres magyarul beszélő csoportról lenne szó. S néhány éve az MSZP elnöke 23 millió román vendégmunkással riogatta a magyar választópolgárokat, amikor a státustörvény alkalmazásáról volt szó. Békésen meg is egyezett a két kormány, hogy a törvény kivesézett változatát fogadtatják el a magyar parlamenttel. Az MSZP azt javasolja választóinak, hogy a népszavazáskor nemmel szavazzanak a kettős állampolgárságra. Ujj János attól fél, hogy ezúttal is a határon túli magyarok lesznek a nagy vesztesek. /Ujj János: Megint vesztesek? = Nyugati Jelen (Arad), nov. 19./

Budapesten egy szórólap arra buzdította az anyaországiakat, hogy szavazzanak igennel, különben bekövetkezik a második Trianon. A népszavazás eredménye: az ottaniaknak románok vagyunk, az ittenieknek magyarok, és senkinek sem kellünk, állapította meg Balázs Bence. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az eredménytelen népszavazást felelős hazafiságnak nevezte. A legszegényebb megyék lakosai szavaztak inkább nemmel, a nyugati határ mellettiek és Budapest pedig igennel. A nemmel szavazók elhitték a 800 ezer azonnal letelepedni kívánóról és a kettős állampolgárság megadásának egy főre eső költségeiről szóló híreket. A Kádár-korszak magyarságpolitikája meghozta gyümölcsét. A népszavazáson született "eredmény" a határon túl élő magyarokról való lemondást jelenti? Anyaország-e még Magyarország? Mert egy anya nem tagadja meg gyermekét… /Balázs Bence: Második Trianon? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

Dec. 11-én tette közzé a Magyar Országos Választási Bizottság a dec. 5-i eredménytelen népszavazás hivatalos végeredményeit. A kettős állampolgárság kérdésében 1521143 igen, és 1428736 nem szavazat volt. Érvénytelenül voksolt 61093 választópolgár. Közben Erdélyben folytatódnak az elkeseredett hangú tiltakozások. Marosvásárhelyen az Magyar Polgári Szövetség /MPSZ/ bemutatott egy "feketelistát", amelyen ott szerepel Gyurcsány Ferenc, Hiller István, Kuncze Gábor, Fodor Gábor és Lendvai Ildikó neve. Szerintük a felsorolt politikusok a kettős állampolgárság kérdésében félrevezették a magyarországi szavazókat, ezért a szervezet bojkottálni fog valamennyi, a magyar kormánypártok népszerűségét Erdélyben helyreállítani próbáló kísérletet. MPSZ nyilatkozata szerint nem szabad túldramatizálni a magyarországi népszavazáson történteket. "A december 5-i referendum bizonyíték arra, hogy az erdélyi magyarok számára az autonómia az egyetlen megoldás, melynek segítségével itt Erdélyben megtarthatjuk az őseink által megőrzött és ránk hagyott magyarságtudatot. Ezért hát tegye félre szívéből mindenki a gyűlöletet, az elkeseredést és fogjunk össze, legyen mit továbbadjunk mi is utódainknak." Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnök leszögezte, joggal lehet haragudni a magyarországi politikai pártokra, a magyarországi közéletre, mert engedtek népszavazásra kerülni egy olyan fontos nemzetpolitikai kérdést, amelyről a magyarországi társadalom nem megfelelő, vagy gyökeresen ellentétes tájékoztatást kapott. Ezért a magyar politikumra lehet, a magyar nemzetre viszont nem lehet haragudni – mutatott rá. – Éppen a karácsonyi befogadás maradt el advent idején a vasárnapi sikertelen népszavazással – nyilatkozta Tőkés László református püspök. Véleménye szerint a voksolás óriási hullámokat vert fel a határon túli magyarság körében, amelynek tagjai ezekben a napokban mostohanemzetként néznek az anyaországra. "Én azonban nem dramatizálnám túlságosan ezt a helyzetet, a 84 év óta tartó szétfejlődés, valamint a nemzetietlen propaganda, amely Károlyi Mihálytól Rákosi Mátyáson keresztül Kádár János időszakáig tartott, mind megtette a maga hatását, viszont felhívnám a figyelmet arra, hogy olyan veszély fenyeget minket, hogy ellenségeink még inkább szembe akarnak állítani bennünket egymással." Úgy véli, óvakodni kell attól, hogy az erdélyi magyarság bármely provokáció áldozatává váljon, és még jobban szembe kerüljön az anyaországgal. /Markó: ne a nemzetre, a politikumra haragudjunk. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./ A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) a szavazatok újraszámolását kéri azokban a szavazókörökben, ahol felmerül annak a gyanúja, hogy a kettős állampolgárság kérdésében leadott szavazatok összeszámolásánál az igen és a nem voksokat felcserélték – mondta Partubány Miklós, az MVSZ elnöke dec. 12-én vasárnap, a szervezet budapesti nagygyűlésén. Partubány szerint 1.139 szavazókörben tévesen számolták össze a szavazatokat az igen voksok rovására. /A magyarországi népszavazás hivatalos végeredménye. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

Vita alakult ki a miniszterelnök vatikáni tárgyalásairól. Gyurcsány Ferenc látogatásáról újságíróknak elmondta: terítékre került a magyar katolikus egyház szerepe is. Különös tekintettel arra, hogy „miként értékelhető az az aktív közéleti szerep, amely sokakban kétséget ébreszt, helyes-e, ha azokban a kérdésekben nyílt és egyértelmű állásfoglalást tesz közzé a magyar katolikus egyház püspöki kara, illetve ezt helyenként aggodalomra okot adóan képviselik. Amely kérdések egyébként a pártpolitika tárgykörébe tartoznak, vagy messze túlterjeszkednek ezek a kérdések a hit szabad megvallásának és a vallás szabad gyakorlásának tárgykörén”. Gyurcsány hozzátette, hogy a pápával folytatott megbeszélés során az egyházfő jelezte: „érti a problémát”. Harrach Péter, a Fidesz frakcióvezető-helyettese úgy fogalmazott: az egyházakról ezt még Kádár János sem merte volna állítani. Harrach szerint Gyurcsány „bekönyörögve magát a Vatikánba úgy viselkedett, mint aki vendégségben a saját vendéglátójával pimaszkodik”. „Az egyházaknak nem csak hitéleti, de társadalmi szerepük is van” – hangoztatta a fideszes politikus. Hozzátette, hogy a kettős állampolgárság kérdése olyan fontos nemzeti kérdés, amelyben a történelmi egyházak indokoltan nyilatkoztak meg. Veres András püspök, a Katolikus Püspöki Kar titkára kijelentette: a miniszterelnök választ kapott a Vatikánban a magyar katolikus egyház szerepvállalásával kapcsolatos aggályaira. /Gurcsány Ferenc a Vatikánban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

Guther M. Ilona, a Romániai Magyar Szó budapesti tudósítója szerkesztésében megjelent Ég áldjon, Somkerék! címen a Somkerék kismonográfiája. A kötet bemutatja Somkerék történetét 1900-ig Kádár József Szolnok-Dobokavármegye Monographiája (Dés/1903) nyomán. Somkerék iskoláiról szóló jegyzetek, illetve a magyar családnevek ismertetése Wass György tudományos munkájának köszönhető. /Ég áldjon, Somkerék! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./

Désen az új lakótelepen kellett két utcának nevet adni, az RMDSZ javasolta, hogy az egyiket Kádár Józsefről, Szolnok–Doboka vármegye egyetlen létező, többkötetes monográfiájának szerzőjéről nevezzék el, de a városi tanács elutasította a javaslatot. Leginkább Petrut Grigore iskolaigazgató érvelt a javaslat ellen, aki annak idején az általa vezetett iskolából az elemi és középiskolai magyar osztályokat a 4-es, 5-ös számú iskolába helyezte át, ahol azok lassan sorvadnak, és teljesen el fognak tűnni. Néhány héttel ezelőtt elfogadták az új városcímert, erről hiányoznak a magyar szimbólumok. /Dés. Nem lesz Kádár József utca. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 5./

Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./

A tavaly ilyenkor az EU-ba felvett tíz ország lakossága közül a magyarok legcsalódottabbak. Sike Lajos újságíró szerint ennek oka a túlzottan negativista, hatásaiban önpusztító életszemlélet. Kádár János idejében azt sulykolta a sajtó a magyarok fejébe, hogy bűnös nemzet. Jóval a rendszerváltás után is akadt magas poszton lévő politikus, aki azt mondta, „tanuljunk meg kicsinyek lenni”. /Kovács Lászlóra célzott az újságíró./ Az örökös sírás és elégedetlenkedés divat lett az erdélyi magyarság soraiban is, „már a szószékről sem biztatnak, hanem szapulnak bennünket”. /Sike Lajos: Szegény legcsalódottabb. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 5./

,,Ha nem sikerül a romániai magyarság egypártrendszerét megváltoztatni, az autonómiának nincs esélye” – szögezte le Szilágyi Zsolt, az MPSZ választmányi elnöke a polgári alternatíva esélyeit firtató előadáson. Szász Jenő, az MPSZ elnöke kifejtette, a ’89 előtti Román Kommunista Párt szerepét vette át a magyarság körében az RMDSZ, de a helyzet hamisabb, mert látszatdemokráciában élve sokkal nehezebb felfedni ezt a diktatúrát. Szász Jenő megfogalmazta, erősödik a hite, hogy az RMDSZ-nek alternatívát kell építeni, a polgári értékrend köré. ,,Meg kell teremteni a választás szabadságát, meg kell szabadulni a korrupt vezetőktől, meg kell tisztítani a közéletet” – jelentette ki. Szilágyi Zsolt előadásában az RMDSZ tavalyi eljárását, amikor megakadályozta az MPSZ választásokon való indulását, Kádár János ’56-os szovjet intervenciót kérő eljárásához hasonlította. ,,Az RMDSZ a magyar–magyar konfliktust román kormányzati segédlettel rendezte le” – fejtette ki. /Farkas Réka: Pluralizmus – esély az autonómiára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 19./ Az RMDSZ-szel közösen állított listákon venne részt az őszi előrehozott választásokon a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ), jelentette ki Szász Jenő A polgári alternatíva esélyei című beszélgetésen. Szilágyi Zsolt, az MPSZ választmányi elnöke úgy vélte, sem a távolmaradás, sem a román párt listáján való elindulás nemkívánatos alternatíva, így hát csak két lehetőségük maradt: vagy részt vesznek az előválasztásokon, és közös listát állítanak az RMDSZ-szel, vagy összegyűjtik a szükséges aláírásokat, és önállóan indulnak. Szilágyi szerint a magyar–magyar verseny lenne a garancia arra, hogy a közösség akarata érvényesül. „Bolsevik típusú pártegységre nincs szükség” – jelentette ki a politikus. /G. A.: Választásra készül a Magyar Polgári Szövetség. = Krónika (Kolozsvár), júl. 19./

Gyurcsány Ferencnek és kormányának bukaresti és nagyváradi látogatása a román–magyar viszony alakulásának történetében csak Kádár János 1958-as, Erdélyt és az erdélyieket a román hatalmi érdekeknek kiszolgáltató árulásához hasonlítható, állapította meg Sylvester Lajos. Friss példa erre az RMDSZ által beterjesztett kisebbségi törvénytervezet megbuktatása a román felsőházban, amely Gyurcsánynak az RMDSZ számára elsütött bókjait illeszti a maga helyére. ,,A romániai magyarság első számú képviselője nem a magyar kormány, hanem az RMDSZ” – jelentette ki Nagyváradon a magát felelős magyar miniszterelnökként aposztrofáló vendég. A bukaresti magyar–román kormányülés alkalmával megköttetett megállapodások közül Markó Béla hármat emelt ki. A Sapientia Egyetem román állami támogatásának kilátásba helyezését s az önálló állami magyar egyetem visszaállítását a ,,multikulturális” Babes–Bolyai Tudományegyetem ellenében. A másik a csíkszeredai magyar, illetve a gyulai román konzulátus megnyitása. Gyurcsány az általa megtagadott kettős állampolgárságról azt állította, hogy a múlt év decemberében igen nehéz, de fontos döntést hoztak, amellyel elkerülték, hogy a régióban és a magyar–magyar viszonyban egy igen komoly konfliktushelyzet alakuljon ki”. A harmadik megvalósítás a bukaresti magyar kulturális központ Sepsiszentgyörgyre kihelyezett fiókja. A bukaresti intézet amúgy is szűkös költségvetéséből kicsípett pénzen fejti ki tevékenységét majd egy irodavezető, legfeljebb egy számítógép előtt üldögélő kisasszonnyal, aki majd a Bozóki miniszter úr által vezényelt magyarhoni popzenekarok székelyföldi-erdélyi szereplését harmonizálja. Ennyi a kiemelt megállapodás. Az erdélyi magyarság autonómiája nem került szóba. A Bihar megyei települések önkormányzati képviselői előtt szólott erről is Gyurcsány miniszterelnök: ,,nem igaz, hogy az autonómia előrébbvaló, mint az autópálya.” /Sylvester Lajos: Az autonómia autópályára állítása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 31./

Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

December 7-én december 5-re, az Összetartozás napjára emlékeztek Nagyváradon. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Magyar Polgári Szövetség nagyváradi szervezetének közös rendezvényén Hódmezővásárhely önkormányzatát látták vendégül. A hódmezővásárhelyiek által a december 5-i népszavazás után meghirdetett tiszteletbeli polgári címet Nagyváradról is sok magyar kérte. Az esten Tőkés László püspök Erdély és Partium üzenetét tolmácsolta. A nemzetegyesítési politika nem veszített időszerűségéből, hanem fontosabb, mint valaha – hangoztatta beszédében Tőkés. Szólt a Magyar Népi Szövetségről, amely két ellenszavazattal megszavazta Erdély Romániához való csatolását. Ez a hűségnyilatkozat magyarázható, de nem menthető – mutatott rá Tőkés. Ugyanez az önfeladás folytatódott Kádár János idejében, aki kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionalizmusnak. Ma is vannak, akik készek az önfeladásra – emlékeztetett, majd hozzátette: az RMDSZ-ben az MNSZ önfeladása is folytatásra talált. Nagy Géza és Katona Szabó István az a két férfiú, aki mert nemmel szavazni. Utóbbi ma is él – érdemes észben tartani a nevüket. Az anyaország üzenetét Hódmezővásárhely polgármestere, Lázár János országgyűlési képviselő mondta el. Bemutatta Grezsa Istvánt, a tiszteletbeli polgári cím ötletgazdáját. Lázár János hangsúlyozta: „Nem lehet acéldrótokkal, vízummal elválasztani bennünket egymástól. Ezt mutatja az is, hogy 15 ezer határon túli kérte eddig a Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára címet. Meg kell győznünk a megtévedteket, el kell mondanunk, mit vétettek. El kell mondanunk, hogy változásra van szükség, mert 2006 a változás éve kell hogy legyen Magyarországon. Ez a legfontosabb üzenete ma Magyarországnak: összefogás és összetartozás”. /F. T.: Elválaszthatatlanok vagyunk! Testvéri találkozó Nagyváradon. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 13./

1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Ma­gyar­országon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián.   A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székely­udvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték.  /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./

Az MDF eredménye a legfontosabb eseménye is a magyarországi választások első fordulójának – vélekedett Bányai Péter politikai kommentátor. Szerinte az MDF szavazói Nem-et mondtak a baloldalnak, és Nem-et a szélsőséges, populista Fidesznek. Bányai szerint eddig a történet főszereplője Orbán volt. „A baloldalra kellett szavazni, hogy megszabadulj a felelőtlen kalandortól és hisztérikus társaitól. Úgy tűnt, Magyarországon bukásra van ítélve egy civilizált jobboldali párt.” Most viszont megteremtődött az esély erre. Dávid Ibolya tudja, hogy az MSZP és SZDSZ politikai rivális, ideológiai ellenfél, de nem „ellenség”, mint a Fidesz. Bányai szerint a Fidesz: „Nevetséges egyveleg, szélsőjobboldali, radikális retorika a Kádár-korszak nosztalgiájával, klerikális elemekkel keverve”, ebben oroszlánrésze volt Mikola István kormányfőhelyettes-jelöltnek is. /Sz. K.: Bányai Péter: Mikoláék nem a saját, hanem a baloldal választóit mozgósították . = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 11./

Magyarországon az ország nem is annyira kormányváltó, mint inkább Orbán-váltó hangulatban van, állapította meg Ágoston Hugó, az Erdélyi Riport főmunkatársa. Orbánék szereplésével kapcsolatban egyetért Bányai Péternek a Szabadságban kifejtett nézetével: „Az eredmény kis részben a jelenlegi kormánynak, nagyobbrészt Orbánék durva bakizásainak, átlátszó olcsó demagógiájának köszönhető. Nevetséges egyveleg, szélsőjobboldali, radikális retorika a Kádár-korszak nosztalgiájával, klerikális elemekkel keverve, amelyek 1848 korszakában is erősen retrográdok lettek volna.” A „gondok azonban nem szűnnek azzal, hogy a két negyvenes jelölt közül a gazdagabbik szocialista irányíthatja az országot a nemzeti populista helyett. A tét a gazdaság fellendítése”. /Ágoston Hugó: Egyfelől és másfelől. Fehér éjszakák hete. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), ápr. 13./

Sokan reménykedtek abban, hogy az idei választások nyomán fordulat következik be a magyar politikai életben, s a Fidesz veszi át a kormányrudat. A határon túli magyarság jelentős többsége is erre számított. Vélemények hangzanak el azóta is, miért lett a kampány kimenetele az, ami. Mondják, hogy a Fidesz bedarálta a kisebb jobboldali pártokat. Koncz Attila például nem átallotta azt állítani, hogy a Fidesz „Rákosi legjobb tanítványaként szalámizta az MDF-et”. Úgy látszik, nem tudja, Rákosi módszerének a kommunista vezérlésű politikai rendőrség, az ÁVO és a szovjet politikai rendőrség, az akkor még NKVD is szerves része volt. Ezek szerint tehát a Magyar Demokrata Fórum (MDF) a Fidesz miatt jutott oda, ahova: 1992-ben a Fidesz zárta ki az MDF-ből Csurka Istvánt és társait; nem Szabó Iván és társai váltak ki az MDF-ből és hozták létre a Magyar Demokrata Néppártot (MDNP), mert ez a Fidesz műve volt; tavaly nem Dávid Ibolya és társai zárták ki az MDF országgyűlési csoportjának majdnem a felét, köztük Lezsák Sándort, az MDF egyik alapítóját és vezéralakját, hanem a Fidesz. Ghiczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) egykori elnöke volt az, aki addig fészkelődött elnöki székében, mígnem szétverte saját pártját. És mi történt a Független Kisgazdapárt háza táján? Torgyán József, a párt elnöke volt az, aki 2002 előtt, kormányszövetségben a Fidesz-szel, bezáratta a párt székházának kapuját és nem engedte be a vezetőségi tagokat. Addig-addig, míg őt is kizárták a maradék pártból. A Magyar Szocialista Munkáspártból lett Magyar Szocialista Párt, bár tagadja, de megőrizte szülője módszerét. Ugyanezt alkalmazza Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) is. Goebbels mondta: a hazugságot addig kell ismételni, mígnem igazság lesz belőle. 1998-ban, miután a Fidesz került kormányra, az MSZP-SZDSZ megrémült, nyomban elindították a suttogó propagandától a nyílt támadásig terjedő hazugságfröcskölő gépezetüket. Szájról szájra terjesztették és terjesztik, hogy Orbán Viktor cigány, eredeti neve Orsós. „Csalnak, lopnak, hazudnak”, harsogták. Nyugaton terjesztették, hogy Orbán Viktor faj- és zsidógyűlölő. Horn Gyulával, az ’56-os pufajkással, Kovács Lászlóval, Kádár elvtárs sírig hű tanítványával az élen, a sajtószabadság „védelmében” tüntettek. Az „árokásó” Fidesz „kettészakította az országot” – Kádár idején bezzeg példátlan volt az egység: az ávósok, a III/III-as, a III/II-es ügynökök, a pártkáderek, a pufajkások és az értelmiségiek, a munkások meg a parasztok „egysége”, írta Asztalos Lajos. Orbán Viktor az autópályák építéséhez az apja bányáiból szállított dolomittal hatalmas vagyont harácsolt össze – nem úgy, mint „szegény” Gyurcsány. Keller László, a „nagy” MSZP-s vegy-ész „kiderítette”, felbecsülhetetlen kárt okozott, mert a dolomit az esővíztől „kénsavat fejlesztett”, ami „szétmarta” az utakat. Most, a választási kampány idején viszont arról zengett a kórus, hogy a Fidesz-kormány alatt „egyetlen km” autópálya sem épült. 2001 végén, 2002 elején a 23 millió románnal ijesztették a népet, 2004 novemberében 800 000 határon túli volt a mumus. Közben a költségvetési hiány eddig nem látott méreteket ért el, az államadósság pedig rekordmagasságot. /Asztalos Lajos: Választások, MDF-bedarálás és egyebek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 2./

Moldova György könyvet írt Kádár Jánosról, az igazságosról. Meg sem jelent, de már készülőben a botrány. Valamikor népszerű volt Moldova otthon és Erdélyben is. A rendszer tűrte. Azóta nyilvánvaló, hogy a megtűrtségnek ára volt. Ahhoz, hogy közkedvelt lehessen valaki, jóváhagyás kellett. Elsősorban a rendszernek teljesítettek. Berkesi András, Szilvási Lajos, Hofi Géza színpadon – és még annyian mások. Moldova György nem titkolta, fegyverrel harcolt ötvenhatban. Regényben (Akar velem beszélgetni?) emléket állított az eseményeknek. Akkor végzett volna akár Kádárral is. Most már bánja és szégyelli. Moldova könyve a forradalom ötvenedik évfordulójára jelenik meg. Ez sértő. Moldova igazolni akarja Kádárt egy hamis életrajzzal, holott Kádár hazaáruló volt. A szovjet harckocsik védelme alatt érkezett a parlamentbe, még a felesége is így fogadta: „Ezt a sz...t hagyhattad volna Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kétszázezer magyar elmenekült, tizenhatezer-kétszázat állítottak törvény elé, 229 a vérpadra jutott. Moldova mégis tántoríthatatlan. A kilencvenes évek elején egy pesti színházban műsorra tűztek holmi sebtében összefércelt drámát Kádár feleségéről, Mariska néniről. Főszerepben a Marosvásárhelyről áttelepült színésznővel. Korai volt az igyekezet, bukott minden, és a jobb sorsra érdemes művésznőnek megbocsátás azóta sincs. /Pakot Fülöp: Előlegezett botrány. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Augusztus 23-án a kolozsvári sajtóval találkozott Rácz Sándor, aki 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc idején a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöki tisztségét töltötte be, jelenleg pedig a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Rácz Sándor szerint túlságosan keveset foglalkoznak 1956 valós képével, mi több, az elmúlt ötven évben eltorzították, elhallgatták annak értékeit. Az igazságot azonban ki kell mondani, vallja, s ha ezt mi nem tesszük meg, akkor helyettünk senki sem fogja. A valós magyar forradalom és szabadságharc legfőbb erénye, hogy – a történelemből ismert francia és más forradalmaktól eltérően – nem engedett teret a szociális kérdések előretörésének, hanem mindvégig megőrizte szabadságkövetelő jellegét. Közvetett módon Románia is a „hős pesti srácok”-nak köszönhette, hogy területéről, a felkelés leverésében tanúsított buzgósága elismeréseként, a szovjet hatalom kivonta megszálló csapatait. Az utókor az anyaországban meglehetősen hálátlanul viseltetett 1956 emléke iránt, sőt sokak szemében ma már teher erről beszélni, fejtette ki. Az a társadalmi réteg, amely évtizedeken keresztül ellenforradalomként ismerte a történteket, már nem mutat érdeklődést a valós értékek feltárása iránt. Be kell érni annyival, hogy a tisztességesen gondolkodók rétege elfogadja az igazi múltat. – Történelmünk fekete pontja, hogy Mátyás király óta nincs egységes politikánk. A mai Magyarországot az idegenek egyszerűen meg akarják szüntetni, jól tudván, hogy számíthatnak a szomszédok velünk szembeni ellenszenvére. Európa magyarellenessége szintén kitűnő táptalaj a maguknak új hazát itt létrehozni szándékozók számára – vallja. A Kárpát-medence azonban, véli, egy és oszthatatlan, ezt mindenkinek érdemes tudomásul vennie. Rácz Sándor szegény munkáscsaládból huszonhárom évesen került a forradalom sűrűjébe. A barikádon őt „úr”-nak szólították, amiként ő is úrnak, nem pedig elvtársnak szólította Kádár Jánost, aki – miután tíz éjjelen keresztül tárgyaltak – két lehetőséget ajánlott fel neki: a miniszteri tisztséget vagy az országból való kiutasítást. Mindez Rácz Sándor elveivel nem volt összeegyeztethető, így a felkelés leverése után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szerinte az akkori munkások nemzeti érzése volt a garancia a tökéletes önrendelkezési forma elérésére. Kifejtette: a jelenlegi magyarországi politikai hatalom a Kádár-rendszer folytatója, ezért 1956 ma még élő hősei nem állhatnak a Gyurcsány-kormány mellé. A forradalom idei ötvenéves évfordulójára rendezendő őszi ünnepségen nem közösködnek a hatalommal, nem fogadják el az arra érdemtelenek részéről felállítandó két szobrot, hanem maguk emlékeznek a 301-es parcellánál, és külön utcai nagygyűlést hívnak össze – mondta el. Rácz Sándor nemrég értesült arról, hogy a kolozsvári önkormányzat határozatot fogadott el egy 56-os emlékmű felállításáról a Sétatéren, idén októberben. Úgy véli, ez a normalizálódás jele, de egy szobor akkor jó, ha azt az arra méltó emberek emelik. Rácz Sándort 1956. november 16-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökévé választották. A tanács 48 órás sztrájkot hirdetett Kádár János ellen, követelte Nagy Imre szabadon bocsátását. November és december hónapokban különféle ügyekben tárgyal a kormánnyal és a szovjet katonai vezetőkkel hol eredményesen, hol eredménytelenül. December 11–12-én a második 48 órás sztrájk során a NBKM követelte a letartóztatott munkástanács-elnökök szabadon bocsátását, és tiltakozott a 131 halálos áldozatot követelő salgótarjáni sortűz ellen. December 11-én Kádár a parlamentbe hívta tárgyalni, ahol letartóztatták. 1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Büntetését különböző fogházakban töltötte, olyan társakkal együtt, mint Bibó István, Mécs Imre, Nagy László vagy Faddi Ottmár. Ablaka a vesztőhelyre nézett, ahol egy hónapon keresztül naponta öt-tíz forradalmár kivégzését látta. 1963-ban, külföldi politikai nyomásra, amnesztia révén szabadult. A Híradástechnikai Szövetkezetnél tudott elhelyezkedni, de ott is zaklatták. 1972. október 23-án balesetnek álcázott merényletet követtek el ellene, amelyben élete végéig tartó súlyos gerincsérülést szerzett. A hetvenes évek elejétől mintegy húsz éven keresztül illegális előadásokat tartott több magyar nagyváros magánházaiban, általában egyetemista hallgatóság előtt az ’56-os forradalomról és a kommunizmus bűneiről. 1987-től kezdve enyhült a rendszer szorítása. Rácz külföldi utakat tehetett, találkozott például Zbigniew Brzezynskivel, és fogadta id. George Bush is. 1988-ban még Göncz Árpáddal és Litván Györggyel együtt szervezni kezdték a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB), de Göncz és Rácz útjai hamar elváltak. 1989. június 16-án Nagy Imre újratemetésén az egyik szónok ő volt. 1993-ban az FKGP vezetését megszerző Torgyán Józsefhez csatlakozott, aki azonban később egyszerűen kitette őt a pártból. 2003. augusztus 18-án az MVSZ tiszteletbeli elnökévé választották. /Ördög I. Béla: Rácz Sándor: sokak számára 56 már teher. Kolozsváron járt az 1956-os forradalom egyik vezetője. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Az 1940. évi bécsi döntés augusztus 30-i évfordulóján a román médiában kötelező módon feltámad halottaiból Dücső Csaba, hogy megtestesítője legyen a vérszomjas magyarnak, aki Észak-Erdély megszállása után az itt rekedt egymillió főnyi román közösség jogfosztásával, mi több, véres „rendcsinálással” igyekezett a Trianon óta elszenvedett sérelmeket megtorolni. Dücső Csaba neve az elkövetkező napokban biztosan újólag feltűnik a román sajtóban. Ezelőtt nyolc évvel, 1998 decemberében történt, hogy bizonyos Traian Golea, az amerikai román emigráció floridai egyletének élharcosa levélben hívta fel Románia elnökének figyelmét a veszélyre: Dés város magyarjai emléktáblát akarnak állítani Dücső Csabának, annak az írónak, aki hatvan évvel azelőtt Nincs kegyelem című regényében az erdélyi románok kiirtására buzdította olvasóit. Valójában a dési tervből egy szó sem igaz. Dücső Csabát Ion Lancranjan hírhedt, 1982-ben Bukarestben megjelent meg könyve, a Cuvant despre Transilvania mentette ki a megérdemelt feledésből. Lancranjan magyarellenes vádaskodásait tartalmazó könyvét valószínűleg Nicolae Ceausescu hagyta jóvá. A budapesti ellenvéleményt Száraz György fogalmazta meg Válasz egy furcsa könyvre címmel (Valóság, 1982/10): lapról lapra mutatta ki légből kapott adatait, sorolta fel románellenes „idézeteit” Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, sőt Kádár Jánostól, mely „idézetek” soha, sehol nem hangzottak el. Lancranjan könyve Ceausescu 1978. évi amerikai látogatása után, az annak nyomán elszabadult ádáz magyarellenes kampány része volt, azzal a céllal, hogy kimutassa: a Ceausescu ellen New York-ban szervezett, emlékezetes tüntetéssorozatot horthysta háborús bűnösök, vagyis a bécsi döntés után Észak-Erdélyben ártatlan románokat gyilkoló magyar hóhérok szervezték. Ion Lancranjan ezek ideológusává avatta Dücső Csabát, aki aztán 1989 után a román extrémizmusnak is fő érve maradt a magyarság kollektív bűnösségének bizonygatására. Varga János irodalomtörténész felkutatta és a Mozgó Világ 1987/6-os számában közzétette, mi az igazság Dücső Csabával kapcsolatosan. Létezett ugyan, de egész életében ismeretlen, dilettáns író maradt. Nincs kegyelem címmel 1939-ben adta ki kisregényét. Regény volt, nem pedig mozgósító tettekre serkentő röplap, mint ahogy azt Lancranjan állította. Hőse, Torday Levente valóban arról álmodozik, hogy megöl minden útjába kerülő románt, miután elborzadva olvasott a Horea-felkelés magyarellenes atrocitásairól, amelyek egyébként valóban megestek, lásd David Prodan akadémikus monográfiáját. Dücső Csabát bizonyára Eminescu Geniu pustiu című regénye ihlette meg: ebben az 1848–1849-es események során a főhős, egy erdélyi román tanító arról ábrándozik, hogy kiirtja a magyarokat. Lancranjan nem tudott magyarul, adatait, „idézeteit” tálcán kapta a párttól. Ilyen fedezettel a háta mögött nem jött zavarba, mikor Száraz György cáfolata nevetséges helyzetbe hozta, hanem Vocatie constructiva című, sebtében összecsapott cikkgyűjteményében válaszolt. Forrásait most sem jelölte meg. Ion Lancranjan 1991. március 4-én meghalt, de magyarellenes műveinek köszönhetően megérte, hogy az Iliescu-rendszertől és az 1989 után színre lépő sovén-nacionalista pártoktól minden kitüntető címet, díjat megkapott. Azután könyveivel együtt feledésbe merült, ami azonban Dücső Csabáról nem mondható el. /Barabás István: Az élet fonákja. Ismerkedjünk Dücsővel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Szentté avatják Kádár Jánost. A média kapva kap a botrányt ígérő témákon, azt sem bánja, ha az 1956-os magyar forradalom fél évszázados évfordulója nem a szabadságról, hanem inkább „a hasadtlelkű Kádárról” szól. Az erdélyi, romániai viszonyokon edződött néző keserű beletörődéssel veszi tudomásul, hogy a magyarság ezt az ünnepét is elmaszatolja, Moldova György ott van a szerecsenmosdatók élvonalában, Kádár Jánosról írott könyvével /Kádár János/. Szerinte Kádár zseni volt. A kincstári tévében Lakat T. Károly vagy Verebes István cseveg ötvenhatról. Mindkettő a Kádár-éra sajátos produktuma. A köztévében kiegyensúlyozottabb vitaműsorra van szükség. Fel kell borzolni a jobboldali idegeket, hadd üvöltsék a „szélsők”, hogy a Kádár „bizonyítottan primitív, igénytelen, hazug, alattomos, gyáva, gerinctelen, hazaáruló, véreskezű diktátor”, mert akkor megint riogatni lehet az új fasiszta diktatúra rémével a derék magyart, és az megint a „puhábbikat” választja, szó szerint, október elején, az önkormányzati választáson. /B.D.: Kádár János megdicsőülése. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 13./

Marosvásárhelyen 1956-ban diákszövetségi gyűléseken előfordultak bátrabb hozzászólások. Bárányi Ferenc említette meg visszaemlékezéseiben, hogy Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére állítólagos román provokációra hivatkozva, egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s még arról is gondoskodhatott, hogy közéjük beépítse besúgóit.      Októberben, a gyűlésén Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások is kényes kérdéseket feszegettek. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Körösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, a magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos (emlékiratában rögzítette) a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román–magyar viszonylatban. László Ildikó Trianon igazságtalanságát is emlegette. A legnagyobb jelentőségű tett Toró Árpád és Gergely Tibor hatodévesek által összeállított 12 pont felolvasása volt. Ugyanekkor Nagy Lajost az egyetem IMSZ kultúrfelelősének választotta az egyetemi IMSZ küldöttgyűlés. Szép kezdeményezés volt az Ady Kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. Egyszer a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A „libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között. A Bolyai-sír megkoszorúzásakor a temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok. Az egyetem vezetősége egyöntetűen foglalt állást az ellenforradalom definíció mellett. A besúgók adatait gondosan begyűjtötték, de egyelőre jegelték őket.   1957-ben ugyanez a diákság szemtanúja lehetett Kádár János marosvásárhelyi látogatásának, melynek legsötétebb momentuma az emlékezetes beszéd volt: lemondott az erdélyi magyar kisebbség sorsába való beleszólás lehetőségéről.   1959-ben a kommunista vezetés Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is elérkezettnek látta az időt a magyartalanításra. Előzőleg  Andrásofszky Tibor  rektor a tél folyamán hatalmas nagytakarítást végzett, tucatjait szórta ki az ártatlan és a bélyeges diákoknak. Ezután a gyűlésen még csak a tanári kart vették elő és alázták meg. Ennek lett áldozata a még aznap letartóztatott Kóródi Ferenc tanár, a híres Egyetemi Népi Együttes vezetője is. Ő 17 évet kapott. Mások, mint Lőrincz Endre András vagy Pápai Zoltán professzor, megalázó önkritikával úszták meg, de volt olyan is, mint pl. Szerémy Lajos tanársegéd, akinek el kellett hagynia a várost. A diákok meghurcoltatása ezután következett. Először Csernik Zoltán zseniális ötödéves hallgatót exmatrikulálták, majd három hallhatót /köztük a mostani emlékezés íróját/ zárták ki az „ellenséges magatartás miatt: Szász Istvánt, Katz Pált, és Nagy Lajost. Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a szankcionált két hallgatót az egyetem, Bárányi Ferencet /abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára/ és Kiss Andrást /az V. évfolyam befejezése után exmatrikulálják. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, beiratkozhat a hatodik évfolyamra/. Később valamennyi kizárt és szankcionált hallgató orvos lett. Bárányi Ferenc az 1989-es változás után Románia egészségügyi minisztere is volt. /Szász István Tas: 1956 Erdélyben. A forradalom és utóélete a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./