Kell-e Nagyváradnak Holnaposok-szoborcsoport?
Adyt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást és Dutka Ákost az EMKE teraszán fogják megjeleníteni.
Vegyes fogadtatásra talált Nagyváradon a Holnap költőinek emléket állító új szoborcsoport híre. A Holnap Irodalmi Társaság négy költőjét, Ady Endrét, Juhász Gyulát, Emőd Tamást és Dutka Ákost az EMKE teraszán fogják megjeleníteni, és egy szusszanásra le is telepedhet melléjük a Váradra látogató.
"Több mint százezer eurót dobnak ki ismeretlen szoborra", "Fizetés nincs, szoborra van pénz?", "Leépítések közepette emelnek szobrot a magyarok"- ilyen címeket olvasni a váradi román újságokban a Holnaposok szobráról. Nagyváradon a románokat és magyarokat egyaránt megosztotta a szoborcsoport híre.
"Romániában élünk, mit akarnak, csináljanak a magyarok Magyarországon szobrot maguknak." "Ha van pénz ilyesmire, sokkal több más dologra kéne. Ott van az Ady Múzeum, miért nem lehet azt megcsinálni normálisan? Újítsuk fel, rendezzük el, mert Ady kötődik Váradhoz." "Demokrácia van, mindenki azt csinál, amit akar, a törvényesség keretei között. Engem nem zavar, a magyar költőknek is legyenek szobraik, ők is a kultúra gyarapodását szolgálták."
Két esztendeje, 1908 tavaszán volt száz éve annak, hogy Dutka Ákos, váradi költő elindította a 20. századi magyar költészetet megreformáló lírát – A Holnap versantonlógiát.
-Az itteni fiatal költők, Juhász Gyula elsősorban, de Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka, akikhez később Babits és Balázs Béla is kapcsolódtak, Ady köré csoportosultak, ő volt a szellemi vezér. Így alakult meg ez a nagy visszhangot keltő társaság, ami páratlan vitákat, harcokat váltott ki a konzervatív oldalról - mondta el Tóth János, az Ady Endre Emlékmúzeum muzeológusa.
A holnaposok egy 1908-ban és egy 1909-ben kiadott kötetben közölték merészen hangzó lírájukat, mely hatalmas felháborodást váltott ki a konzervatív irodalmárok körében. Itt jelent meg Adynak a Felszállott a páva című költeménye is.
- Óriási jelentőségük, hogy nem csak Váradon, hanem Kolozsváron, Aradon, Temesváron is matinékat tartottak, ahol terjesztették az új irodalmi eszméket. A Nyugat esztétizáló politikáját túlhaladva, sokkal radikálisabb programmal jelentkezett a Holnap - tette hozzá a muzeológus.
A holnapos költők törzshelye az EMKE kávéházban volt, hivatalosan itt alakult meg Holnap Irodalmi Társaság. A nagyváradi szoborcsoport ezért egy korabeli festmény alapján, az EMKE teraszán ábrázolja Ady társaságában Dutka Ákost, Juhász Gyulát és Emőd Tamást.
A Bihar megyei Önkormányzat nemrég többségi szavazással fogadta el azt az 500 ezer lejes költségvetést, amelyből Nagyvárad belvárosában egy éven belül felállítják Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotását.
- Ha csak azokra hallgatnánk, akik azt mondják, hogy válságban szabad-e, vagy kell-e a kultúrába beruházni, akkor be kellene zárni minden színházat, minden filharmóniát, néptánccsoportot, mert nincs pénz rá. Úgy gondolom, ez egy téves megállapítás. A kultúrába mindig is kell beruházni, befektetni. Ez a projekt durván egy százalékát jelenti a teljes költségvetésnek, amit a megyében a kultúrára fogunk költeni - jegyezte meg Szabó Ödön, megyei tanácsos, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke.
A holt költők társaságában egy üres szék várja majd a nagyváradiakat és minden Nagyváradra látogatót. A Holnaposok társaságában bárki elmélkedhet majd pár percig azokról a költőkről, akik az 1900-as évek elején forradalmasították Nagyvárad irodalmi életét. Ezen a korzón, ahol várhatóan a szoborcsoport is áll majd, a költők naponta megfordultak. A többségi nemzet képviselői pedig vélhetően előbb-utóbb elfogadják majd ezt az alkotást is, ahogy a rendszerváltás óta emelt Lórántffy Zsuzsanna, Bethlen Gábor vagy József Attila szobrok esetében tették. 
Villányi Zoltán
Dunatv.hu

Ferdinandy György Marosvásárhelyen
Regényes életű, több irodalomban is joggal nevet szerzett, ma is fiatalos, 75 éves író, Ferdinandy György lesz szerda délután 6 órától a marosvásárhelyi Bernády Ház legújabb vendége. Mostani jelenléte a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhető, amely az Utak, tájak, emberek sorozatában megjelentette a József Attila-díjas szerző Trópusi szerelem című könyvét. A sokáig nyugati emigrációban élt jeles magyar tollforgató járt már Marosvásárhelyen, a Látó Irodalmi Színpadán ismerhettük meg rokonszenves, színes egyéniségét, életének élvezetesen felelevenített epizódjait. A születésnapi kiadvány Puerto Ricóban töltött éveinek élményeit tárja az olvasók elé, mozaikszerűen kapcsolva össze érdekes embermeséket, valós és fikciós elemekkel dúsított megkapó történeteket, különös szerelmi románcokat, egzotikus tájak rendhagyónak tűnő eseményeit, eseménytelenségeit gyúrva olvasmányos, magával ragadó regénnyé.
A Trópusi szerelem sikeresen bemutatkozott az áprilisban lezajlott budapesti nemzetközi könyvfesztiválon is, az íróval a napokban az erdélyi közönség is találkozhatott, illetve találkozhat a kiadó rendezte körúton. A szerzőt elkíséri találkozóira a népszerű rádiós szerkesztő és riporter, Kulcsár Katalin, a május 19-i vásárhelyi esten is ő beszélget vele. Emlékezetes találkozásra számíthatnak az irodalombarátok e franciául és spanyolul is jelentős életművet alkotott, de magát igazából a magyar nyelv szerelmesének valló író rendezvényén.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Új utcák Marosvásárhelyen
Névadó magyar személyiségek
A marosvásárhelyi tanács mai ülésén döntenek 12 új utca elnevezéséről az Egyesülés negyedben. Mózes Levente közgyűlési képviselő kezdeményezésére 6 utca magyar személyiségekről kapja nevét, amit a megyei utcanévadó bizottság, majd a tanács szakbizottságai is kedvezően véleményeztek.
A testület elé ma kerül az a határozattervezet, amely szerint 12 új utcát neveznek el az Egyesülés negyedben. Fele-fele az arány: 6 magyar, illetve 6 román nemzetiségű személyről kapják nevüket az utcák. Mózes Levente képviselő a Népújság kérdésére elmondta, a város terjeszkedik, az Egyesülés negyedben újabb építkezések történtek, villanegyed épült, és az itt kialakított utcáknak még nincs nevük. Azért is fontos a helyzet tisztázása, mivel két év múlva ismét népszámlálást tartanak, amihez szükség lesz a pontos adatokra. Mózes Levente kezdeményezésére hat magyar név került a listára: Dósa Elek (Dózsa György leszármazottja, a jogtudományok egyik legkiválóbb erdélyi képviselője, a Református Kollégium jogászprofesszora volt), Szotyori József (Marosvásárhely főorvosa az 1800-as évek elején), Gálffy Miklós magyar vértanú, Zeyk Domokos (marosvásárhelyi születésű, Bem József segédtisztje), Hints Ottó (a repülőmodellezés "apostola"), dr. Pongrácz Antal (fogorvos, vívóbajnok). A fentieken kívül a múlt héten még 7 nevet iktatott be a polgármesteri hivatalban, akikről a későbbiekben utcát lehetne elnevezni: József Attila, Benedek Elek, Ady Endre, Bocskai István, Apafi Mihály, Kemény Zsigmond és Kemény János. "Az utcanévadó bizottságnak, amely véleményezi a javaslatokat, az első ülésén ezekről is tárgyalnia kell" – tette hozzá. A legutolsó tanácsülésen a Belvedere villanegyed utcáinak nevét hagyta jóvá a testület, ma az Egyesülés negyedbeli utcanévadásokról döntenek. Mivel egyetlen szakbizottság sem ellenezte, a névadó bizottság pedig pozitívan véleményezte a tervezetet, van esély arra, hogy a képviselők egyhangúlag megszavazzák a 12 utca nevét.
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)

Trianontól Schengenig – az igazság és a megbékélés útján
A világnyelveken beszélő nagy nemzetek fiai, történelmi, irodalmi, művészeti és tudományos nagyságai közismertek – mi, magyarok is számon tartjuk és értékeljük őket. Nem így az ún. kis nemzetek nagy emberei. Külföldön járván nemegyszer már annak is örülhettünk, hogyha valaki a "magyar aranycsapat" nagy labdarúgójáról, Puskás Ferencről hallott…
Az Európai Unió nemzeteinek közössége, az őket összekapcsoló kölcsönös megismerés, tisztelet és szolidaritás szelleme, egymás, illetve közös értékeiknek a megbecsülése jó alapot és lehetőséget szolgáltak arra, hogy világhírre érdemes – de mégis kevéssé ismert – nagy magyarjainkat is megismertessük európai testvérnépeinkkel. Ezért jött létre ez a kiállítás, melynek címe: Hírneves magyarok – A trianoni múltból a schengeni jövőbe.
Ezen túlmenően viszont – akarva-akaratlanul – egy gyászos évfordulót is idéz a kiállítás. Olvassuk csak a nagy magyar neveket: Bolyai János matematikus, Liszt Ferenc zeneszerző, Munkácsy Mihály festőművész, Ady Endre költő, Bartók Béla, a magyar zene másik géniusza, Márai Sándor, a XX. század nagy regényírója – hogy csak néhányat említsünk a legjavából. Rögtön ezután pedig vessünk egy pillantást Kelet-Közép-Európa térképére: hol is születtek ezek a kiváló nagyságok? Szülőhelyüket hiába keresnénk Magyarországon. Kolozsvár / Cluj-Napoca – Románia, Doborján / Raiding – Ausztria, Munkács / Munkacevo – Ukrajna, Érmindszent / Eriu-Mecensiu és Nagyszentmiklós / Sânnicolau Mare – Románia, valamint Kassa / Kosice – Szlovákia, és a sort a délszláv államokkal folytathatnánk – íme ők valamennyien "külföldön" születtek...
A világhírű magyar nevek rendhagyó "térképével" egyben a II. világháborút lezáró békekötések, a Magyarországot darabjaira szakító trianoni békediktátum 90. évfordulójára is emlékeztetni szeretnénk, mely az ország 2/3 részét, lakosságának pedig több mint a felét a szomszédos országok fennhatósága alá juttatta, megkérdezésük nélkül magyarok millióit taszítva kisebbségi elnyomatásba, a másodrangú állampolgárság és a mesterséges asszimiláció állapotába.
Távol áll tőlünk a revizionizmusnak még csak a gondolata is. A szomszédos népeket sem akarjuk sérteni, hiszen velük együtt tartozunk vagy éppen igyekszünk a közös Európába. Kilenc évtizeddel a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája után viszont – úgy érezzük – tartozunk azzal, hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal szembenézzünk, és – amint nagy költőnk, József Attila írta – "a múltat bevalljuk" és "rendezzük végre közös dolgainkat".
Tavaly a kommunista múlt szörnyűségeivel nézett szembe az Európai Parlament. Az ateista-kommunista diktatúra idején Trianon és a kisebbségi elnyomás tabunak számított. Félnünk és hallgatnunk kellett – még a magyarságuk miatt üldözött és meggyilkolt halottainkat sem temethettük el méltóképpen. A nacionál-kommunista rezsimek meghamisították a történelmet, s az emberi gyászhoz való alapvető emberi jogunktól is megfosztottak.
A szabad és egyesült Európában, ahol éppen az Európai Történelem Háza közös tervének a megvalósításán fáradozunk, úgy ítélem, itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és Antigoné módjára, akár a posztkommunista kreoni hatalommal is szembeszállva, végtisztességet tegyünk Polüneikésznek – testvéreinknek, akik a szovjet "malenkij robotban", Tito partizánjainak vérengzéseiben vagy a Maniu-gárdisták kegyetlenkedéseiben tízezrével hullottak el gyászolatlanul, vagy a csehszlovákiai deportálásoknak és Ceausescu homogenizációs politikájának váltak áldozataivá. Mi, magyarok készek vagyunk a saját történelmi vétkeinket is beismerni, ugyanis tisztán látjuk, hogy a lágerek és a gulágok tömegsírjaival, az egymás ellen elkövetett bűnök tehertételével egyetlen nép sem lehet jó lelkiismerettel az egyesült Európa tagja.
"A múlt rendezése" és a megbékélés viszont a valóság beismerésével és az igazság kimondásával kezdődik. És minden nép és nemzet – nemcsak a többség, hanem a kisebbségek – emberi és kollektív jogainak az elismerésével folytatódik. – Az örmény holokauszt jóvátétele nélkül Törökország sem válhat az unió teljes értékű tagjává!
Mi nem revansizmust – hanem békét és testvéri együttműködést szeretnénk Európában. Olyanképpen, ahogyan Bartók Béla megfogalmazta: "Az én igazi vezéreszmém … a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére… ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…" Nos, ebből a "tiszta forrásból" erednek Márai Sándor szavai is, aki ekképpen vall Európáról: "A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit."
Tőkés László erdélyi EP- képviselő
Népújság (Marosvásárhely)

Kisvárdai díjeső erdélyieknek
Díjkiosztó ünnepséggel és a budapesti József Attila Színház Kétszer vagy fiatal című előadásával véget ért a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválja.
Volt nagyon jó és kevésbé jó előadás, sok eső, még több szúnyog és jó hangulat. Bemutatkoztak tehetséges színészek, és láttunk okos rendezéseket. Idén is számos díjat az erdélyiek zsebeltek be – jogosan. A fesztivál utolsó versenynapján a szatmáriak mutatták be a Három nővér című előadást Keresztes Attila rendkívül érdekes, izgalmas rendezésében, kiváló színészi alakításokkal.
Volt nagyon jó és kevésbé jó előadás, sok eső, még több szúnyog és jó hangulat. Bemutatkoztak tehetséges színészek, és láttunk okos rendezéseket. Idén is számos díjat az erdélyiek zsebeltek be – jogosan. A fesztivál utolsó versenynapján a szatmáriak mutatták be a Három nővér című előadást Keresztes Attila rendkívül érdekes, izgalmas rendezésében, kiváló színészi alakításokkal.
A felvidéki Gál Tamás A nagyidai cigányok című fergeteges egyéni műsora mindenkit meggyőzött arról, hogy tehetséges, humorral megáldott színész. A főiskolások versenyen kívül szerepeltek és kiderült, mind az újvidéki akadémián, mind a marosvásárhelyi színi egyetemen néhány nagyon tehetséges fiatal döngeti Thália templomának kapuit.
A díjkiosztó ünnepségen jelen volt George Pataki, New York város volt kormányzója, aki rögtönzött beszéddel üdvözölte a fesztiválon résztvevő művészeket, Kisvárda városát és polgármesterét, ő ugyanis a közelben született. Szülei a kisvárdai katolikus templomban fogadtak örök hűséget egymásnak. Szőcs Géza kulturális államtitkár, a fesztivált záró beszédében megígérte, hogy a magyar állam költségvetésében elkülönített összeget szánnak a határon túli magyar színházaknak. Szombaton este mindenki úgy búcsúzott egymástól: jövőre veletek ugyanitt.
A fesztivál idei díjai és díjazottai
A Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiváljának díjai a szakmai zsűri döntése alapján:
Életműdíj: Halasi Erzsébet, színművész – Nagyváradi Szigligeti Társulat; Életpálya-díj: Kolár Péter, igazgató – Kassai Thália Színház; a Nemzeti Erőforrás Minisztérium díja: A mizantróp – Rendező Bocsárdi László (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház); a Szülőföld Alap díja megosztva: 20/20, rendező Gianina Cărbunariu Marosvásárhelyi Yorick Stúdió); Liliom – rendező: Victor Ioan Frunză (Csíki Játékszín); Szabolcs–Szatmár–Bereg megye díja: Három nővér – Rendező: Keresztes Attila (Szatmárnémeti Harag György Társulat);
Kisvárda város díja: A dög – Rendező: Kiss Csaba (Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat); a Nemzeti Kulturális Alap meghívásos pályázatán való részvétel: az Ahogy tetszik előadás alapján a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház; a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza különdíja: Az ember tragédiája – rendező: Kokan Mladenovic (Újvidéki Színház); A legjobb szórakoztató előadás: Ájlávjú – Rendező: Puskás Zoltán (Temesvári Csiky Gergely Színház);
Legjobb férfi főszereplő: Pálffy Tibor (A mizantróp – Alceste, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház); Legjobb női főszereplő: Kicsid Gizella (A mizantróp – Céliméne, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház); Legjobb férfi mellékszereplő: László Csaba (A dög – Pisti – Tompa Miklós Társulat); Legjobb női mellékszereplő: Vincent Natális (Safe House – Mami, Szabadkai Népszínház);
A Duna Televízió különdíja: – portréfilm a Duna TV Kézjegy című sorozatában Magyar Attila, igazgatója – az Újvidéki Tanyaszínház teljesítményének elismeréséül.
Teplánszky Kati-díj – a legígéretesebb fiatal színész – megosztva: Veress Albert és Benedek Ágnes, a Liliom című előadásban nyújtott alakításukért. (Csíki Játékszín); Dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja: Gál Tamás – A nagyidai cigányok című előadásáért (Dunaszerdahelyi Epopteia Társulás Műhely).
Simon Judit, Kisvárda
Új Magyar Szó (Bukarest)

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Összefogással idén is lesz PMN
Szatmár megye – A privát és a közszféra összefogásával kerül megrendezésre augusztus 26. és 29. között a kilencedik Partiumi Magyar Napok rendezvény, melynek fő célja a hagyományőrzés erősítése és a történelmi önismeret fejlesztése.
Az augusztus 26. és 29. között megrendezésre kerülő kilencedik Partiumi Magyar Napok tervezett programját ismertette tegnap Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke, Stier Péter, a rendezvény koordinátora és Magyar Lóránd, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alelnöke. Bár a szervezők szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatnak, mégis igyekeznek minden korosztály és minden réteg számára változatos programot szervezni. A költségek egyharmadát a Szatmár Megyei Tanács, egyharmadát a Szatmárnémeti Helyi Tanács állja, egyharmadát pedig vállalkozók támogatásaiból fedezik. Ilyen formában a rendezvény példaértékű lesz arra, hogy gazdasági válság idején is lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni a magán és a közszféra összefogásával. A szervezők célja az volt, hogy ha már Partiumi Magyar Napok, akkor ne csak szatmárnémeti helyszíneken legyenek a rendezvények, hanem a Partium más településein is. Ez anyagi okok miatt idén nem valósulhatott meg, de sikerült az, hogy az előadók több településről érkezzenek.
A tervezett programokból
A négynapos program közül egy esemény az, amelyre tíz lejes belépődíjat kell fizetni. Ez nem más, mint az augusztus 26–án, csütörtökön 19 órakor az Északi Színházban kezdődő József Attila-est, Földes László (Hobo) előadásában. Az előadásra augusztus 15–től lehet jegyet vásárolni. Pénteken 18 órakor az Északi Színházban lesz a hivatalos megnyitó, melyet egy nyíregyházi néptáncegyüttes műsora követ. A Kossuth–kert nagyszínpadán 20 órától Hobo Blues Band koncert, 22 órától a kaplonyi Retro Mania szórakoztatja a közönséget. Szombaton a Kossuth–kertben egy kis– és egy nagyszínpadon folytatódik a rendezvény. A kisszínpadon gyerekek számára mutatnak be bábjátékokat, gyermekelőadásokat és ugyancsak gyerekek számára szerveznek gyerekműsorokat. Az Ady Endre Társaság szervezésében egy magyarországi lovagrend lovas, íjász és fegyverbemutatón idézi fel az elmúlt korok történelmét. 18 órától a kisszínpad mellett táncházat szerveznek, a nagyszínpadon lesz néptáncbemutató, fellépnek a tasnádi Teletinik, a Kolozsvári Opera művészei operett részleteket adnak elő, lesz Bródy koncert. Vasárnap 11 órától ismét gyerekműsorok várják a kicsiket a kisszínpadon. Bemutatkozik a nagybányai Turul Lovagrend, hallhatunk Rákóczi–korabeli zenét. Idén sem marad el a politikai talk show, amelyre meghívást kapnak politikusaink, közéleti személyiségeink, akiknek kérdéseket lehet feltenni a kettős állampolgárságról és megye problémáiról. 16.30 órától a nagyszínpadon népzenei műsor fog következni, majd a Harag György Társulat művészei szórakoztatják a közönséget. Fellép Ihos József (Kató néni), majd Varga Feri és Balázsi Betti koncertezik. A Vasile Lucaciu sétányon, a múzeum melletti téren 21.30 órakor Charlie és a Tátrai Band koncertje zárja a rendezvényt.

Korszak-váltó biciklitúra Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében szerdán délután a Magyar Opera előtti parkolóban kerékpár-bemutatóra került sor. Az előadás része volt a Korszak-váltó Budapest–Csíksomlyó biciklitúrának. Ennek a kifejezett célja az, hogy új szolidaritást teremtsen az anyaországi és a határon túl élő magyarok között. A mostani menet magyarországi és erdélyi civil szervezetek összefogásának következtében született meg.
A túrázok érkezése előtt szabadstílusú biciklis bemutatót szerveztek az egybegyűlteknek. A nagyszámú közönség vastapssal díjazta az előadást, a parkolóban létesített lejtőn látványos szaltóknak tapsoltak, hat kerékpáros szórakoztatta a jelenlévőket.
A több mint 100 túrázót Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, valamint Szép Gyula, az RMDSZ művelődési alelnöke fogadta
(Riti József Attila) Szabadság (Kolozsvár)

Szárhegyi Írótábor hetedszer
A képzőművészeti alkotótáborok eseménysorozatát ismét írói összejövetel szakítja meg Gyergyószárhegyen. Jövő héten négy napon át zajlik a 7. Szárhegyi Írótábor a népszerű gyergyói településen. Az első ilyen találkozót 30 évvel ezelőtt szervezték meg, majd még két táborozást követően a hatalom betiltotta az írótábor megszervezését. A 89-es változás után újították fel a kezdeményezést, amely kétévente gyűjti egybe a tollforgatókat és a könyves szakmát. A szeptember 2. és 5. között sorra kerülő mostani rendezvény szervezői Egyed Péter, Fekete Vince és Kassay Péter. Meghívójukban a következők olvashatók: "Mint minden alkalommal, most is sort kerítünk arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkozzunk, jeles meghívottaink előadásai alapján. És természetesen mindarról szót váltsunk, ami bennünket, erdélyi írókat foglalkoztat, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben. Meghívottaink ez alkalommal az Előretolt Helyőrség költői valamint Murányi Antal és zenekara. Tematikus beszélgetésünk Zene és költészet körül forog, amelyet klasszikus dalest koronáz meg. Első ízben ítéljük oda a Csiki László- díjat."
A programban szeptember 3-án 9.30 órától a Szerzők, könyvek, jelenségek a magyar irodalomban 2008-2010 téma szerepel. Felvezetések: Borcsa János, Füzi László, Pécsi György, Péczeli Dóra, Podmaniczky Szilárd. Ezeket követően hozzászólások hangzanak el, vita is várható. 18 órától az Előretolt Helyőrség költői estje, majd Murányi Antal és zenekarának fellépése számíthat a jelenlevők érdeklődésére. Szeptember 4-én délelőtt a Zene és költészet témakörben Balla Zsófia, Demeter Szilárd, Lövétei Lázár László és mások beszélgetését Egyed Péter moderálja. 17 órakor adják át a Csiki László-díjat. 18 órától dalestre várják a közönséget.
58. Magyarkanizsai Írótábor
Szeptember 1-től 4-ig tart a Vajdaságban az 58. Magyarkanizsai Írótábor, amelyen szokás szerint rendhagyó irodalomórák, közönségtalálkozók, kiállítások lesznek, folyóiratokat mutatnak be, felolvasóesteket és tanácskozásokat tartanak.
Az idei írótábor külön figyelmet szentel Csoóri Sándor és Németh István életművének. A Nyolcvan esztendő sodrásában elnevezésű műsor keretében szeptember 3-án, pénteken köszöntik őket a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban – írta szerdán a Magyar Szó című vajdasági napilap internetes oldalán. A rendezvény a Vándorkulacs Díj átadásával ér véget.
Az idei írótábor fő témája a vajdasági magyar irodalom; a program részeként szeptember 4-én Folyóiratok és szépirodalom ma címmel tartanak tanácskozást.
Amióta megszűnt az újvidéki Forum kiadó által istápolt Alkotók Gyűlése, azóta szinte a magyarkanizsai összejövetel az egyedüli találkozási lehetőség – írta a Magyar Szó. A korábbi évekhez képest az idén a nemzetközi gazdasági válság hatására szűkös költségvetés miatt kevesebb írót tudnak vendégül látni a szervezők, akik azt tervezik, hogy az írótáborban papírra vetett műveket összegyűjtik és kiadják. Népújság (Marosvásárhely)

Megőrizni, megmutatni értékeinket
Az értékőrzés, értékteremtés jegyében zajlottak a IX. Partiumi Magyar Napok színes programjai.
A Partiumi Magyar Napok az idén is változatos és igényes programmal várta a partiumi közösséget, és a távolról érkező vendégeket, minden korosztálynak nyújtva valami érdekeset, értékeset. Földes László, Hobo József Attila estjére és péntek esti koncertjére sokan voltak kíváncsiak, nem csak a nosztalgiázni kívánó idősebb generáció. Másnap a borús idő, szemerkélő eső ellenére is eljöttek a családok a Kossuth-kertbe, megbámúlni a vásárosok színes portékáit, hiszen kézzel, és itthon készült tárgyakat sajnos szinte csak az ilyen vásárokon lehet már találni. Kicsik és nagyok kiváncsian figyelték, hogyan formálja a fazekas az agyagcsuprot, és hogyan kalapálja a kovács a felízzott vasat. Közben az Északi Színház színészei bohócruhában szórakoztatták a gyerekeket, a kicsiknek hét próbát kellett kiállniuk, hogy elnyerjék jutalmukat, majd „síppal, dobbal” táncoltak, mulattak. Sokan kíváncsiskodtak a a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség és a szatmárnémeti EKE zöld sátra körül, ahol Szatmár és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye természeti értékeiről kaphattak tájékoztatást, a Közfürdő laboratóriumában a környezetszennyezés mérési módszereivel ismerkedhettek, az épület előcsarnokában pedig a történelmi Magyarország műemlék vármegye-székházait bemutató fotókat tekinthették meg.
Igazi élmények
Közben az Aranykard Sárkányos Lovagok dobolása töltötte meg a teret, ősi énekeket szólaltatva meg, később visszafolytott lélegzettel követte a közönség a középkori lovagok bajvívását. Délután a vásár mellett felállított nemezsátorban Csörgő Zoltán budapesti hagyománykutató, kulturális antropológus tartott előadást a magyar népművészetben használt motívumok jelentéséről, a hagyományos életvitelről. Amint előadásából kiderült, az utóbbi húsz évben egyre többek érdeklődése fordul vissza az iparosodás, és az erőszakos kollektivizálás előtt még megszokott hagyományos életforma, ünnepek, vallás felé. Ahogy telt a délután, egyre gyűlt a rendezvényre kilátogató sokaság. Biztosan sokakban felidézte a régi bálok hangulatát a Közfürdő előtt tartott szabadtéri táncház, ahol a korábban a színpadon fellépő táncosok most testközelben ropták a táncot, szabadon mulattak a hús-vér zenészek által húzott felcsíki, moldvai, mezőségi muszikára. Közben bárki beállhatott a körbe, megtanulva néhány alaplépést, míg mások kíváncsian-irígykedve bámulták a legényest járó, lányokat forgató ifjakat. A nagy sikerű Bródy koncert után a lacikonyhákban készülő finomságok, a sör, és a jó társaság vonzották az asztalok köré a sokaságot. erdon.ro

Földvári Golgota (Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon")
„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«."
E sorokkal kezdődik "a foglyok ajkáról leírt" s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével * az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.
Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos "barangoló-könyveiről", különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.
Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott témája rengetegébe. Előző munkája - "Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj" (2005) - a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a "málenkij robot"-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói - a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló - tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel. A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan - morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan - kérdésre: miért?... Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, bár egy bocsánatkérés erejéig is?
Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. "...e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna."
A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének - betelepítés útján történő - megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.
Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: "...a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.". Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.
A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták - a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: "...a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért." (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) "Regnálásuk"-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték "partizánokként" - többek közt - a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.
A szerző a visszaemlékezők szavaiból rekonstruálja a Földváron uralkodó állapotokat: a tábor "egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (...) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (...) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (...) mindenki állandóan szörnyen éhes volt..." Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét. "Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (...) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem..." Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugszik a névtelen sírok egyikében.
A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy "...a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (...) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését."
Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.
A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: "Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?" Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: "Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok." A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.
Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ők "csak vizsgálati fogságban voltak". E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. "Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed."
A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei "földváriak" helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.
A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók "igazsága" közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. "...a múltat be kell vallani" - olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: "A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés."
* Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon" (1944 vége - 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban). Második bővített és javított kiadás. Szemtanú könyvek, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009. Hitel

Műemlékké nyilvánítanának több mint kétszáz házsongárdi sírt
„Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
Ismerősök és ismeretlenek, kicsinyek és nagyok nyugszanak a Házsongárdban, akik hozzánk hasonlóan Kolozsváron (is) dolgoztak, tanultak, vigadtak és sírtak évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Emléküket sok esetben csak egy-egy sírkő őrzi, vagy már az sem: sajnos nem ismeretlen a sírgyalázás gyakorlata, amelynek neves személyiségek sírjai, kriptái is áldozatául esnek. A sírok megőrzését célul kitűző tudományos személyiségek és egyesületek már többször próbálkoztak az utóbbi évtizedekben azzal, hogy a művészeti szempontból kiemelkedő vagy a neves személyiségek földi maradványait őrző sírhelyeket műemlékké nyilvánítsák, és így megmentsék a pusztulástól. Most viszont úgy tűnik, hogy a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kezdeményezése sikerrel jár: idén áprilisban több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól, ami ősszel be is következhet.
Balogh Edgár a megyei műemlék-bizottság tagjaként már az 1970-es években felterjesztette a műemlékké nyilvánítás által védendő Házsongárdi sírok jegyzékét az illetékeseknek. Kezdeményezését Jakó Zsigmond történész, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő képviselője is folytatta. Az 1990-es évek második felében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az alakulófélben levő műemlékvédelmi törvény kontextusában több kiegészítő, a Házsongárdi temető védelmére vonatkozó javaslatot terjesztett fel, ismét mellékelve a védelemre javasolt sírok jegyzékét. Ennek ellenére a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium által 2004-ben kiadott országos műemlékjegyzék csak a központi temetőként megjelölt Házsongárd egészét minősítette B kategóriás műemléknek – magyarázta a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöki, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöki tisztét betöltő Gaál György helytörténész, a temető kutatója.
Újból elkészült a sírjegyzék
Idén áprilisban az Erdélyi Református Egyházkerület által szolgáltatott jogi keretben működő, felekezetközi jelleggel bíró Házsongárd Alapítvány, valamint az épített örökség és műemlékvédelem egyetlen országos hatáskörű erdélyi magyar szervezete, a megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ismét benyújtotta a műemléki státus védelmét igénylő sírok jegyzékét a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumnak.
Házsongárd Alapítvány a helyi közigazgatás gondnoksága alatt álló köztemetői rész régi sírkertjének kilenc parcellájában (I. A-B-C, II. A-B-C, III. A-B, Kertek) körülbelül 500 jelentős síremléket tart számon. A jegyzék védelemre felterjesztett emlékei egyrészt az A kategóriaként jelzett csoportba tartozó sírok, sírboltok, sírcsoportok, kripták, mauzóleumok, a művészeti, építéstörténeti jelentőséggel bíró alkotások, másrészt a B jelölésű kategóriába tartozó, korjellemző emlékek, és neves személyiségek sírjai. Alapvetően minden 1910 előtt készült sírkőnek meg kellene kapnia az országos, avagy helyi érdekeltséget jelző műemlék-kategóriákhoz való tartozás nyújtotta védelmet – tudtuk meg a Házsongárd Alapítvány által rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból.
A felterjesztők javaslatai
Az országos műemlékjegyzékbe iktatandó, A kategóriás emlékekkel kapcsolatban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány azt javasolta a helyi közigazgatásnak, hogy a városi tanács által erre a célra kijelölt bizottság engedélyezze a felterjesztett jegyzéket, az egyenként megnevezett műemlékek pedig vétessenek fel a város, valamint a temető igazgatóságának nyilvántartásába, és a városháza által készített táblák jelezzék azok műemlék jellegét.
Az előterjesztésben szerepel továbbá a megváltási kötelezettség feloldása, és minden engedélyezetlen módosítás betiltása. Javasolják, hogy a sírhely használati joga az érintett felek hiteles jóváhagyását követően a másodfokú rokonokra is kiterjedhessen, illetve maradhasson meg a sírhasználati joguk azoknak a külföldi – vagy külföldön élő román – állampolgároknak, akik koncesszióval rendelkeznek. A temető igazgatóságának joga és kötelessége lenne a műemlékek megrongálását vagy rongálódását jelezni a helyi hatóságoknak.
Ugyanazon javaslat értelmében a B kategóriás – időszakosan bővíthető – jegyzékbe sorolt, egyenként megjelölt emlékeket a helyi közigazgatásnak kellene védetté nyilvánítania, tanácsi határozattal. A helyi tanács védelme alá rendelt sírok karbantartását, gondozását kötelező módon családok, egyházak, civil szervezetek látnák el. A további ajánlások annyiban térnek el a fentebb említettektől, hogy a sírhely használati joga a helyi tanács szabályzata értelmében csak a tulajdonos családját illethetné meg. Ha a család, illetve a jogos örökös nem hosszabbítaná a megváltást, a sírt többé nem kellene megváltani, de temetni se lehetne bele többet – szerepel az indítványban.
Az általános ajánlások többek között az egyházak, civil szervezetek megbízottjának az engedélyező bizottságban betöltendő tagságának elfogadására, a régi sírkertekben eszközölt beton-építkezések korlátozására, a Matei Basarab és a József Attila utcák találkozásánál levő bejárat rendezésére, az ottani építő- és betonöntő telep felszámolására vonatkoznak. Javaslatot fogalmaztak meg a temető közigazgatása számára is a védett sírok jegyzéke mellett a helyrajzi számokat és az emlékek jelenlegi állapotát megörökítő fényképeket tartalmazó külön nyilvántartás létrehozására, valamint magyar és román nyelvű, a turisták tájékozódását segítő szórólapok kiadására is.
Ősszel, Bukarestben döntenek
A Házsongárdi temető értékeinek törvényes védelme a felterjesztők reményei szerint változtathatna azon áldatlan állapoton, amelyben a felbukkanó új bérlők kénye-kedvétől függ a kultúr-, művészet-, és építéstörténeti emlékek sorsa, amelyben régi feliratos kövek leverhetők, bezúzhatók, kerítések lebonthatók, a sírok és kripták beköltözhetők, amelyben sírszobrok tűnnek el, és évszázados kripták, mauzóleumok pusztulnak el részben vagy teljesen.
Íme néhány példa: Keresztes Kálmán és Téglás Gábor körülbelül négy éve eltűnt sírszobraihoz társult tavaly ősszel Pákéi Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alapító főtitkára édesanyjának sírszobra is – hiába írja fejkövén. „Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
A Béldi-kripta esete is szomorú: az emlék nemrég tisztázatlan körülmények között felgyúlt, jelenleg pléhfedele darabokban hever az építmény körül, fedélszéke ázik.
A mielőbbi restaurálásra szoruló emlék megrongálásáért még senkit nem vontak felelősségre, a család sem részesült kárpótlásban.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a síroknak, kriptáknak szüksége van a műemléki státusz nyújtotta védelemre, amelyet egyes sírok talán már az idén megkaphatnak. Kelemen Hunor kulturális és művelődésügyi miniszter lapunknak elmondta: a védelemre felterjesztett Házsongárdi síremlékek jegyzékéből jelenleg 130-nak van előkészítve a hivatalos dokumentációja. Az eljárásmód értelmében az Országos Műemlékvédelmi Bizottság tudományos szakmai tanácsadó szervként elbírálja a szakemberek által elkészített dokumentációt tartalmazó dossziékat, majd felterjeszti javaslatait a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumnak, így az engedélyeztetési folyamat miniszteri döntéssel zárul, amire az ősz folyamán sor kerül – ismertette a folyamatot a szaktárcavezető.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Markó-est Zalaegerszegen
Zalaegerszegen, Marosvásárhely testvérvárosában tartott szerzői estet Markó Béla. Szerdán felkeresett kulturális intézményeket, majd szerzői esten dedikálta versesköteteit. Szemes Péter, a Pannon Tükör főszerkesztő-helyettese az MTI kérdésére elmondta, hogy Markó Béla miniszterelnök-helyettes elsősorban íróként és költőként érkezett Zalaegerszegre. A József Attila-díjas költő a látogatás során dedikálta a Tulajdonképpen minden és a Balázs kertje című versesköteteit. A szonettgyűjteményről, amely az idei könyvhéten jelent meg a csíkszeredai Bookart Kiadónál, Péntek Imre és Szemes Péter, a Pannon Tükör folyóirat szerkesztői beszélgettek. Népújság (Marosvásárhely)

"Hogy ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk" (részletek egy interjúból)
Búcsú Toró Tibortól
Az újabb veszteségről, a fizikus dr. Toró Tibor professzor elhunytáról lapunkból is értesülhettek már az olvasók. Emlékezetét megőrizzük, rokonszenves egyéniségét most búcsúzóul egy marosvásárhelyi interjú részleteivel is megpróbáljuk felidézni. A beszélgetést akkor rögzítettem magnószalagra, amikor 1992-ben a KZST és a Megyei Könyvtár meghívottjaként tartandó előadásokra érkezett városunkba. Nem gyakran, de mindig szívesen jött ide, hiszen megszállott Bolyai-kutatóként vonzotta az a település, amelyet a két nagy tudós neve is fémjelez. A teljes interjút pár éve a Míg a magnó összekapcsolt című kötetbe is beválogattam. Ezúttal a reáliákat képviselő tanár irodalmi vonzalmaira valló részt ragadjuk ki a párbeszédből.
– Itt érinthetjük a beszélgetésben a marosvásárhelyi előadásának egyik érdekes vetületét. Ez az ön sokirányú foglalatosságára is fényt derít. Kiderül, hogy a mai szakosodott világban is szoros kapcsolat lehet a reál és humán tudományok között. Összefüggésbe hozható például József Attila költészete és az antianyag.
– Meggyőződésem, hogy a megismerés minden formáját fel kell használni, a művészetet is. Humán oldalról is jöhetnek olyan információk, amelyekre az egzakt tudományoknak szüksége lehet. A tudományos és művészi alkotás amúgy sem válik el annyira egymástól, mint ahogy egyesek gondolják. Kevesen tudnak József Attila transznegatívumról szóló elméletéről. Ő a művészetekből kiindulva jutott el az antianyag, illetve az első antirészecske, a pozitron fogalmához. A szimmetriára alapozva, ami a művészet egyik sajátossága, feltételezte, hogy ha létezik negatív elektron, kell lennie pozitronnak is. A fizika akkor ezt még fel se fedezte. Különben a megmaradás nagy törvényeit a fizikában mind a szimmetria törvényéből lehet levezetni. Persze, a szimmetriatörésnek is szerepe lehet a megismerésben. József Attila ezt is megfogalmazza egyik versében. Azt mondja a szimmetriasértésre, hogy " a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol".
– A zseni tehát minden különösebb ismeret nélkül felismerhet, előreláthat bizonyos rejtett jelenségeket?
– Kevéssé ismert, hogy József Attila korának egyik legműveltebb embere volt. 1923–24-ben Szegeden, amikor a francia–magyar szakot elkezdte, atomfizika előadásokra is járt, vizsgázott is belőle. A híres magyar elméleti fizikus, Ortvay Rudolf előadásait hallgatta, Bécsben, Párizsban is foglalkozott ilyesmivel. Egy bécsi levelében fogalmazta meg a transznegatívum kérdését. Olvasta a kor legmodernebb asztrofizikai könyveit, és ez verseiben is tükröződik.
– Nyilván ön nemcsak József Attiláról tud ilyen különlegességeket. Az irodalom, a színház, a művészetek is vonzzák. S ha már eljutottunk a személyesebb dolgokig, el kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt, amikor rádióinterjút készítettem önnel, majd később az újságban közöltem beszélgetést, innen is, onnan is megdorgáltak, az elvtársak orroltak miatta. Tudta, hogy felkerült a hatalom feketelistájára? Sejtette, hogy közbelépett a szekuritáté?
– Hogyne tudtam volna. 1984-ben egy hónapig napi nyolc órán keresztül hallgattak ki a szekuritátén. Azzal vádoltak, hogy egy földalatti magyar irredenta mozgalom egyik vezetője vagyok, összekötő kapocs Bukarest, a Székelyföld, Magyarország és a nyugat között. Koncepciós pert akartak kreálni ellenem. Teljesen alaptalan volt a vád, a tervük végül nem sikerült.
– A támadást az is magyarázhatja, hogy a régi barátok a diktatúra ellen nyíltan kiálló Kányádi Sándorral együtt jártak a székelyudvarhelyi református kollégiumba.
– Igen, ez is közbejött. A kihallgatás 14. napján az őrnagy nekem szegezte a kérdést, hogy mit írt be Kányádi a nálam levő verseskötetébe, amely Magyarországon jelent meg. Mondtam, hogy abba semmit. Nem hitte. Tényleg volt egy ilyen kötetem. Abban benne van Sándor Halottak napja Bécsben című híres verse. A teljes változat. Az itthon kiadott Szürkület című kötetében a vers hiányos, egy részét a cenzúra kivétette, a hiányt pontok jelzik. Kányádi, akinek tehette, beírta a kiszedett sorokat. Érdemes itt felidézni azokat, nálunk nagyon kevesen ismerik. A hazai könyvben így van: "mennyben s pokolban szószóló légy érettünk közbenjáró"... E két sor után következik a kihagyás. Ekképp hangzik: "Fölséges uram kend/ hogyha férkőzése/ volna közelébe/ kérje meg odafent// hogy vetne már véget/ a nagy protokollnak/ dolgaink romolnak/ s bizony hogy avégett// // s lenne védelmünkre/ hogy ne kéne nyelvünk/ féltünkben lenyelnünk/ s önnön szégyenünkre"... Hát erről van szó. Ezt többen látták nálam, valaki besúgta. De az információk nem voltak tökéletesek, a magyarországi könyvben keresték a beírást. Én ezt a kötetet bevittem, s vele együtt Kányádi verseinek akkoriban kiadott román nyelvű válogatását is. Ioan Alexandru, a mai nagy ortodox román költő írt hozzá szép előszót. Abban a könyvben a vers hiánytalan, a cenzúra nem talált a magyar eredetiből kitiltott sorokban sem áthallást. Bemutattam a kötetet és ott maradt náluk, gondoltam, legalább művelődnek egy kicsit. Az ügy aztán még tartott vagy két hétig, nem zárult le, de többet nem hívtak. A könyvemet egy jó év múlva kaptam vissza.
N. M. K. Népújság (Marosvásárhely)

Új folyóirat
Füzet méretű folyóirat első száma jelent meg A Vers címmel Székelyudvarhelyen. Főszerkesztője P. Buzogány Árpád, gondozza a Litera-Veres Könyvkiadó. Kortárs és klasszikus versek, versfordítások, illetve -elemzések kapnak helyet benne, egy lapszámba egy szerzőtől csak egy költemény kerülhet. Kéziratokat az avers.kapcsolat@gmail.com címre várnak. Az első szám szerzői a megjelenés sorrendjében: Szabó Lőrinc, Ambrus Lajos, Bágyi Bencze Jakab, Beke Sándor, Bölöni Péter, Botár Emőke, Főcze Kornélia, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Kiss Székely Zoltán, Reményik Sándor, Laczkó Vass Róbert, Majla Sándor, Nagy Ágnes, Tolokán Király Katalin, Sebestyén Irén, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, József Attila. A Reményik- és a József Attila- vershez Tolokán Király Katalin, illetve P. Buzogány Árpád fűz eligazító gondolatokat. Népújság (Marosvásárhely)

A családorvos második könyve
Csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti kistermében mintegy száz érdeklődő jelenlétében Fekete Vince József Attila-díjas költő bemutatta az általa szerkesztett kötetet, dr. Turóczi Ildikó családorvos Álomcsapda — gondolatok, jegyzetek... mindenről című könyvét...
...az orvos internetes naplójának könyvváltozatát. Turóczi Ildikó második könyve születéséről beszélt, majd Deme Róbert színművész részleteket olvasott fel a kötetből. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hihetetlen Gyerünk is gyorsan haza, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft. Magyarországról egy bizonyos körzeten belül például benzinért, amelynek ára történelmi csúcsra tört, és szilveszteri ajándékként literje még a hat lejt is meghaladja. De még ez sem hihetetlen: a magyarországi jövedelmek – a nyugdíjakat is beleértve – azért minden megszorítás ellenére még mindig magasabbak, mint Romániában. Ha valamikor, hát most igazán tarthatnának Kovács László volt magyar külügyminiszter és pártelnök, utóbb európai uniós biztos jóslatától, a „huszonhárommillió román munkavállaló” beözönlésétől, amit a magyarigazolvány bevezetésekor vizionált, de az özönlés ezúttal is elmarad. Egészen más az, ami – Schengen ide, Schengen oda – nem ismer határokat, jelesül a jelképek nemtisztelete. A szobormászás – olvasom – amolyan nemzeti sporttá vált, amióta Kolozsváron régi pompájában visszaállították Fadrusz János alkotását. Divat lett, hogy a fiatalok meglovagolják Mátyás király szobrát, nincsen bennük semmi tisztelet. (A városi tanács tavasszal növényeket akar körbeültetni, hogy így védje a szoborcsoportot; javaslom, a sövény húsevő növényekből álljon.) Amúgy a „Matyi-szobor” esetében azt sem ártana figyelembe venni, hogy utoljára Gheorghe Funarnak volt bátorsága pimasz módon hozzápiszkálni. No de hát mi köze a szobormászásnak Schengenhez? Hát annyi, hogy nem kimondottan romániai, sokkal inkább nemzetközi jelenségről van szó. Budapesten például most próbálják a Hősök teréről kiűzni a gördeszkásokat, noha korábban – amikor az volt a divatban – már a görkorcsolyásokat rendeletileg kitiltották, mert nemcsak tiszteletlenség a honfoglaló hősökkel, a szoborgalériából letekintő nemzeti nagyokkal, sőt, a magyar hősök emlékművével (korábban az Ismeretlen katona sírjával) szemben, ahol ráadásul díszőrség is áll, hanem még a díszburkolatot is rongálja, ami viszont kárt okoz az önkormányzatnak, végső soron az adófizetőknek. Amikor ilyesféle híreket olvasok, visszamerengek a régi szép diktatúrás időkbe, s eszembe jut a moszkvai Vörös tér. Ahol bizony illően kellett viselkedni, olyannyira tilos volt például a dohányzás, hogy elég volt elővenni egy szál staubot, és máris ott termett szigorú tekintetével a rendőr (helyi nyelven: GAI-poszt), és felszólításának gumibotja meglengetésével adott nyomatékot. Csókot is csak egyetlen esetben lehetett váltani: a Lenin-mauzóleumot az esküvőjük alkalmával szigorúan kötelező jelleggel fölkereső ifjú pároknak – csakis és kizárólag férfinak nővel; kivételt egyedül az képezett, amikor Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár megkívánta valamely elvtársának („csókosának”) a száját. Ezt nem sírom vissza, dehogy, a rendet azért nem bánom, csak ne úgy kényszerítsék rám, hanem belülről fakadjon. (József Attilával: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet...”) De hát ott is mi történik manapság? A Vörös téren rock-koncertek sorát rendezik, korcsolyapályát nyitnak rajta télen, az egykori szovjet időket kifigurázó, avagy napjaink maffiaéletét leleplező hollywoodi filmeket forgatnak, a háttérben a Szpasszkij-torony ormán rendületlenül forgó vörös csillaggal. Bozse moj! Ha most élne, bizony Sztálin is forogna a sírjában. Gyerünk is gyorsan haza onnét, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is. Friss hír: kimutatták, hogy a rendfenntartó erők kötelékében dolgozók létszáma jelenleg huszonöt százalékkal haladja meg az európai átlagot. Ez azt jelenti, hogy nálunk százezer lakosra ötszáz belügyi alkalmazott jut, miközben az európai átlag csak négyszáz. Ezért jövőre leépítések várhatók a belügyminisztériumnál is. Azért ez Ceauşescu idején elképzelhetetlen lett volna, de valójában ez sem hihetetlen. Elvégre ma hosszú évtizeden, a harmadik évezred első évtizedén lépünk túl, holnap már 2011-et írunk. És ez a hihetetlen.
Gyulay Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

szerk. JOGGAL ÉS ÖRÖMMEL
A római jogról - 50 év után magyarul
Erdélyben fél évszázad óta először hangzanak el magyar nyelvű előadások a témában. A Sapientia oktatójával, Nótári Tamással beszélgettünk. (Nótári Tamás Szegeden született 1976-ban, s a szegedi József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) szerzett 2000-ben jogi, majd ugyanitt 2001-ben klasszika-filológusi diplomát. Jogtudományi PhD-fokozatát 2005-ben, történettudományi PhD-fokozatát 2006-ban védte meg; 2009-ben pedig római jog és egyetemes állam- és jogtörténet tárgykörben habilitált. Fontosabb kutatási területei a római jog, a klasszikus retorika, a középkori jogtörténet, valamint a modern magánjog. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem docense és a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Tanszékének megbízott oktatója. Közel 70 magyarországi és nemzetközi konferencián (Frankfurt am Main, Nápoly, Catania, Barcelona, Sevilla, Uppsala, Kavala, Pretoria, Kopaonik, Prága, Kolozsvár stb.) tartott német, angol és latin nyelven előadást. Megjelent publikációinak száma 280, mindezidáig 17 önálló monográfiája és tanulmánykötete, 12 társzerzőkkel írott és szerkesztett kötete, több mint 170 tanulmánya és több mint 80 kisebb írása jelent meg angol, német, francia, latin, spanyol, szerb és magyar nyelven szerte a világban (a Dél-Afrikai Köztársaságban, Chilében, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában stb.). Fontosabb monográfiái és önálló kötetei: Jog, vallás és retorika (Szeged, 2006); Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve (társszerzővel, Szeged, 2006); A salzburgi historiográfia kezdetei (Szeged, 2007); Studia Iuridico-philologica I. Studies in Classical and Medieval Philology and Legal History (Debrecen, 2007); Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában (Szeged, 2007); A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul (Budapest, 2008); Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena (Passau, 2008); Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben (Szeged, 2010); A magyar szerzői jog fejlődése (Szeged, 2010); Bavarian Historiography in Early-Medieval Salzburg (Passau, 2010); Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei (Szeged, 2010).)
Erdélyben 50 éve nem hangzottak el magyar nyelven előadások a római jogról. Most azonban a római jogot magyar nyelven is lehet hallgatni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó jogászképzés keretében. A tárgy oktatójával, Dr. Nótári Tamás egyetemi docenssel beszélgettünk. Mi adja a római jog aktualitását? Miért tanítják ezt az ókori jogot elemző tárgyat a XXI. században is? – A római jog elsősorban az ókori Római Birodalom területén hatályban volt jog, ami több mint egy évezredet ölel fel. A római jog ugyanakkor tágabb értelemben magában foglalja a római jog közép- és újkori továbbélését is. A római jog az ókor jogrendszerei közül egyfelől a legfejlettebb, másfelől a ránk maradt forrásbázis alapján a legjobban ismert jogrendszer. A jogtudomány mint a joggal való foglalkozás, a konkrét ügymegoldásokon túlmenő, önálló gondolkodási rendszer először Rómában alakult ki. Jog természetesen létezett az ókor más államaiban is, ám a jog tudománya a rómaiak találmánya. A római jog mint letisztult, már nem változó, világos szerkezetű jog kiválóan alkalmas a jog dogmatikájának, belső rendszerének megismerésére, a jogászi gondolkodás, vagyis a jogi probléma-felismerés és problémamegoldás készségének képességgé történő fejlesztésére. Nem elhanyagolható az sem, hogy a római jogban kialakult fogalmakkal a hatályos jog intézményei is megragadhatók, leírhatók. Ha úgy tetszik, a római jog a jogi stúdiumok anatómiája, illetve összhangzattana. A rómaiak a jogot nem csupán az egyes szabályok halmazaként látták, hanem az igazságosság és a méltányosság elvei mentén orientálódó normaösszességnek is. Tehát a római jogászok nem voltak jog-, még kevésbé normapozitivisták. Ennek alapján a római jog rendszerszemlélete jó vértezet a jog leglényegét veszélyeztető túlszabályozás, a normaalkotás részletei miatt a fától az erdőt nem látó szemlélet ellen. A kontinentális jogok ezen az alapon épülnek fel, vagyis ez a kontinensen beszélt közös jogi nyelv és alkalmazott fogalomrendszer. Ennek alapján a római jogra, a római jogi gondolkodásra a jogrendszerek közelítésében, összehangolásában, egységesítésében nagy szerep vár.
A Sapientián december 3-án szerveztek nemzetközi konferenciát Római jog és modern magánjog címmel. Mi volt ennek a konferenciának a konklúziója? – Az előadók három ország tudományosságát képviselték: a kolozsvári kollégák (Lupán Ernő professzor úr, Veress Emőd tanszékvezető úr, Kokoly Zsolt és Sztranyiczi Szilárd tanár urak, valamint Bányai József ügyvéd úr) mellett szerbiai (Szűcs Magdolna újvidéki professzornő) és magyarországi (Papp Tekla szegedi docensasszony, Auer Ádám tanár úr, valamint szerény személyem) kutatók és oktatók adtak-adtuk elő. A program rendkívül változatos volt, mondhatni a magánjog teljes palettájáról adott válogatást. A római jogtól a klasszikus magánjogi dogmatikán, a polgári és kereskedelmi jogon át egészen a polgári eljárás- és az európai magánjogig. Vagyis kifejező keresztmetszetet adott mindarról, ami a magánjog tudományának, oktatási és gyakorlati anyagának gerincét alkotja. A konferenciát Tonk Márton dékán úr nyitotta meg, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy e rendezvény hagyományteremtő lesz, hiszen a Sapientia Egyetemen megindult jogi képzés mellett elengedhetetlenül fontos e terület tudományos profiljának kialakítása, fejlesztése. Őszintén örülök, hogy Veress Emőddel és Kokoly Zsolttal ilyen hatékonyan tudtunk együttműködni a konferencia megszervezésében, s biztos vagyok benne, hogy e rendezvény valóban kezdő lépés a Jogi Tanszék mind a magyar nyelvű, mind a nemzetközi tudományosságban önálló arculattal rendelkező, értékteremtő tudományos műhellyé formálásának útján.
A konferencián szép számmal jelen voltak jogász szakos hallgatók is, ami igen biztató jel. A Sapientia jogászhallgatói megfelelő bázist alkotnak ahhoz a küldetéshez, amit e szak maga elé tűzött: a hallgatók igényeire, egyéni képességeire figyelő, a mai kor jogászi kihívásaira érdemben felelni képes elitképzést.
Hamarosan meg is jelenik Kolozsváron a római jogról magyar nyelven írt tankönyve. Mit kell tudnunk erről a könyvről?
– A római jogi tankönyv megírása fokozatosan érlelődő, ám hirtelen beérett ötlet volt. Alighogy leadtam a szegedi Lectum Kiadónak a Cicero összes perbeszédei című, pár hete megjelent könyvemet, ami közel 1300 oldalon magyar nyelven első alkalommal teszi hozzá férhetővé a nagy szónok összes perbeszédeit, megfogalmazódott az igény egy önálló, mondhatni a kolozsvári jogászképzést szolgáló tankönyv megírására. Köszönettel tartozom a Sapientia Egyetemnek, kiváltképp Tonk Márton dékán úrnak és Veress Emőd tanszékvezető úrnak, amiért e tankönyv megírását és megjelenését lehetővé tették.
A könyv címe: Római köz- és magánjog. Ez egyfelől rendhagyó, másfelől hagyománykövető. Rendhagyó, hiszen a római jogi tankönyvek célja elsődlegesen a római magánjog bemutatása, s a római közjognak jóval csekélyebb teret szentelnek. Hagyománykövető, hiszen a római jog hazai és nemzetközi tankönyvirodalma (kiváltképp a magánjogi részt illetően) az évszázadok-évezredek alatt oly mértékben kristályosodott ki, hogy mind tartalmában, mind szerkezetében minimális eltéréseket tesz csupán lehetővé. Ki kell emelnem, hogy a római közjog (és a római büntetőjog) hatása a modern jogi gondolkodásra nem marad alatta a magánjogénak, tehát szükségtelen a római jogot pusztán a magánjogra leszűkíteni.
A tankönyv ugyanakkor nemcsak szigorúan vett római jogi tananyagot, hanem ókori kultúrtörténetet is közvetít, hiszen a hallgatók ez iránti érdeklődése – akik ily módon formálóan hatottak a tankönyv koncepciójára – már az első órákon megnyilvánult. Az európai civilizáció a görög bölcseletre, a római jogra és a kereszténységre épül, s az emberiség történetében eddig a legnagyobb haladást az európai ember érte el, s terjesztette el mindenütt földünkön.
Írt egy könyvet Zarah Leanderről, a svéd énekesnőről is, aki a Harmadik Birodalomban csinált karriert. Hogyan kötődik ez római jogi tevékenységéhez?
– Azt is mondhatnám, hogy eddigi szakmai munkásságom, legalábbis az az időintervallum, aminek bizonyos elemeit monográfiákban dolgoztam fel C-től Z-ig terjed: Cicerótól Zarah Leanderig. De komolyra fordítva a szót: a színház- és filmtörténet régi szenvedélyem, e könyv ez irányú munkásságom első, de talán nem utolsó terméke.
Zarah Leanderben először csupán rendkívül érdekes, mély, olykor tenorba-baritonba hajló kontraalt hangja fogott meg, majd elkezdett az egyénisége, pályája is foglalkoztatni. Így egyfajta, a művész és a közélet viszonyát elemző korrajzként született meg Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában című könyvem. Svéd származású színésznő volt, aki német nyelvterületről indulva világkarriert futott be. Sikerfilmjeinek jelentős részét a hitleri Németországban forgatta, ami miatt nevét sokan a náci rezsimhez kötötték, és sokat támadták. Sokan igyekeztek ráerőszakolni a hitleri rezsim melletti állásfoglalás szégyenbélyegét, ám ő mindvégig apolitikus maradt. Énekesnő és filmszínésznő. Sem több, sem kevesebb. Élete végéig azt vallotta, hogy a művészet faj és politika felett áll – máig megszívlelendő gondolat.
A könyv megjelenésekor ugyanolyan szélsőséges reakciókat kaptam, mint amilyeneket a teljes elragadtatás és a boszorkányüldözés-szerű indulatok kereszttüzében élő színésznő annak idején is kiváltott. Zarah Leander magát „csupán” művésznek tartotta, és valóban soha nem politizált, propagandafilmeket nem készített, és a náci pártnak sem volt tagja. Ugyanakkor ott volt, tehát – ha úgy nézzük, hogy a művész puszta jelenlétével legitimál egy rendszert – művészi pályáján túlmutató, a történelem által rákényszerített szerepe elgondolkodtató. A szerepvállalás kérdése és annak felelőssége mindig az adott korban, az adott pillanatban, az adott egyénnél dől el: általános következtetéseket levonni nem a történész feladata.
Transindex

Egy író aki nem rabja senkinek és semminek
Nagyvárad – Az idei év első nagyváradi Törzsasztal est vendége Láng Zsolt romániai magyar író volt.
Az író-olvasó találkozóra a nagyváradi Ady Endre Liceum könyvtárában került sor pénteken este, ahol szokás szerint Kőrössi P. József író, könyvkiadó faggatta a meghívott vendéget. Bevezetőjében Kőrössi elmondta, hogy Láng Zsolt Szatmárnémetiben született, mérnöknek tanult, de érdeklődése nagyon hamar az irodalom felé fordult. A szerző 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, azóta él Marosvásárhelyen. Munkásságát többek között Déry- és József Attila-díjjal, és a Román Írószövetség Díjával ismerték el. A bemutatatás után megjelent a kevés számú törzsközönség előtt maga az író, aki először szatmárnémeti gyermekkoráról és fiatalságáról beszélt. Szülővárosáról Láng Zsolt elmondta: „Szatmár egy álmodó város, ahonnan száz éve mindenki csak elmegy. Végülis én is egy disszidens vagyok” – utalt arra, hogy noha az országot nem, de szülővárosát ő is elhagyta, amikor Marosvásárhelyre költözött.
Egy szabad író
A beszélgetés során megtudtuk, hogyan beszélte le őt az érettségin Láng Gusztáv arról, hogy a bölcsészkarra jelentkezzen, és hogy ezek után iratozott be a mérnöki szakra. Majd az olvasókhoz való viszonyulásáról elárulta, hogy tíz általa ismert személynek ír, számára az a fontos, hogy az a tíz ember olvassa a műveit, és az ún. olvasótábor nem foglalkotatja, sőt, mint fogalmazott „ha tudnám, hogy harmincezer ember olvassa a könyveimet, az megijesztene.” A két beszélgetőtárs felidézte a JAK-táborokat, amelyeknek Láng Zsolt rendszeres látogatója vol, majd a DAD ösztöndíj is szóba került, melynek keretében Láng Zsolt egy évet töltött családjával Berlinben. Ennek az egy évnek a tapasztalatairól írta meg Láng Zsolt Berlin év című könyvét, majd haztérése után ennek pandantját, az Itthonév című könyvet. Berlini élményei kapcsán Láng Zsolt kiemelte: „Berlin egy nagyszerű hely, ahol az ember érzi a szabadságot.” A beszélgetés során később is szóba került a szabadság, melyről Láng Zsolt kifejtette: „az az ember szabad, aki nem rabja senkinek, és én is ügyelek arra, hogy ne legyek rabja senkinek és semminek.”
Hitelesség és szenvedély
Az esten Kőrössi P. József emlékeztetett arra, hogy sok kritikus szerint Láng Zsolt történelmi tárgyú könyvei tulajdonképpen nem is történelmi regények. Ezekre az elképzelésekre reagálva Láng Zsolt hangsúlyozta: „én irodalmat írok, nem történelmet.” Ezt követően hangsúlyozta hogy számára nem a történelmi hűség a legfontosabb, már csak azért sem, mert az szerinte amúgy is megvalósíthatatlan, hanem az, ahogy a történelmi tényből irodalmi tény lesz. Szó esett a különös varázslényeket felsorakoztató bestiárium tetralógiájáról is, amely kapcsán Láng Zsolt kifejtette, hogy akkor tudja hitelessé tenni ezeket az állatokat, ha hiteles történetbe helyezi őket. A szabadság és a hitelesség összefüggésében Láng Zsolt elmondta: „Mindent az tud hitelesíteni, ha seznvedélyesen csinálod, mert a szenvedély nem manipulálható. A szenvedélyes ember megközelíthetetlen.” Az est végén a két beszélgetőtárs a Látó folyóiratról, annak nehéz anyagi helyzetéről beszélt. A Törzsasztal ezúttal is dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Erdélyország őrzi hamvait, élteti örökségét – Toró Tibortól búcsúztak barátai és tisztelői
Kicsinek bizonyult a terem, ahol péntek délután megtartották azt a rendezvényt, amelyen a múlt év októberében elhunyt Toró Tibor professzortól vettek búcsút barátai, tisztelői. A neves atomfizikus és tudományfilozófus-történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a Partiumi Keresztény Egyetem barátja és támogatója volt annak megalakulásától. Végrendeletében a bánsági polihisztorként is emlegetett, de gyökereiben székely (pontosabban udvarhelyszéki) tudós úgy rendelkezett, hogy hamvait ne a földbe temessék, hanem az általa megnevezett, szívének, lelkének kedves erdélyi és partiumi helyeken szórják szét, így Nagyváradon is, ahol szülei és testvére nyugszanak, és ahová számos szép emlék kötötte. Ezt a végakaratot teljesítették pénteken. Tolnay István egyetemi tanár, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa és világi főjegyzője köszöntötte az emlékezőket, köztük az elhunyt tudós családtagjait, a megjelent díszvendégeket, a néhai professzor szép számmal összegyűlt tisztelőit. Toró Tibor Erdélyország iránt érzett hitvalló szeretete közismert volt, erről a legtöbb hozzászólásban is említést tettek.
A nemzetközileg elismert tudós a Temesvári Tudományegyetem oktatójaként életének majdnem hat évtizedét töltötte az atomfizika, az elemi részecskék és a csillagok tudománya, az asztrofizika művelőjeként, de nem utolsó sorban Bolyai János munkásságának avatott kutatójaként, a Bolyai-kultusz hűséges ápolójaként is jeleskedett. Élete végén József Attila kozmosz- és anyagszemléletét is kutatta.
Tolnay István köszöntése után János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora mondott beszédet, majd Németh Judit atomfizikus, egyetemi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Sapientia Hungariae Alapítvány kurátoralevelét Kovács Imola, az alapítvány ügyvezetője olvasta fel. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, a Sapientia Alapítvány elnöke emlékelőadást tartott. A felszólalások között Varga Vilmos színművész szavalt az elhunyt professzor kedves versei közül, többek között Kányádi Sándor Űrsorompó című versét mondta el, amelyet a nagy erdélyi költő Torónak ajánlott. A rendezvényen felszólalt Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője is, aki kiemelte, hogy Toró Tibor munkássága az egész magyar nemzet közös kincse, egy olyan hagyaték, amelyet kötelességünk megtartani és átörökíteni a következő nemzedékeknek. Toró professzor beteljesítette azt, ami egy tanár, egy tudós igazi küldetése: alkotott és átadott, így gyarapítva a nemzet tudományos és kulturális kincsestárát, mondta az államtitkár-helyettes.
Szót kapott Dávid László egyetemi professzor, a Sapientia EMTE rektora és Ulicsák Szilárd miniszteri biztos, a Sapientia Hungariae Alapítvány titkára is. Mindketten mint egykori barátok, kollegák méltatták az elhunyt professzor munkásságát és nem utolsósorban emberi nagyságát. Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Partiumi Keresztény Egyetem vezetőtanácsának elnöke református lelkészhez méltóan emlékezett egykori barátjáról, köszöntve a Toró családot s ezzel párhuzamosan az egész erdélyi magyarságot, hiszen Toró professzor Erdély iránt érzett szeretetének örökségeként az egész erdélyi közösség egy nagy családnak számít. Toró Tibor öröksége, tudományos, irodalmi munkássága egy olyan staféta, amely tartásra, emberségre kötelez bennünket, s a nemzeti folytonosságot ezzel az örökséggel is erősíteni kell, emelte ki beszédében Tőkés.
Toró T. Tibor, az elhunyt egyik fia az emlékezések után megköszönte valamennyi megjelentnek, hogy tisztelettel adóztak édesapja emlékének, majd a jelenlevők levonultak a Partiumi Keresztény Egyetem székházának, azaz a református püspöki palota belső udvarára. Itt Tőkés László áldást kért az elhunytra, és közös imádkozás után annak végakarata szerint fiai szétszórták hamvai egy részét az egyetem udvarán.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székelyföldi körúton Kányádi Sándor
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Magyar Köztársaság Sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándorral szervez közönségtalálkozó körutat.
A népszerű költő szerdán Székelyudvarhelyen, csütörtökön Kovásznán és Kézdivásárhelyen, pénteken Baróton, majd szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozik olvasóival. A rendezvényt a Magyar Írószövetség támogatja. Sepsiszentgyörgyön pénteken a színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar koncertezik, a színház kamaratermében pedig a Próba Után Lacikánál Borozunk nevű zenekar mutatja be a Kovács András Ferenc megzenésített verseiből összeállított lírai koncertjét. A sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban vasárnap a 200 éve született Liszt Ferencre emlékeznek.
A zeneszerző Via Crucis című művéről tart előadást Valádi Enikő zenetanár, majd hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán orgonaművész előadásában. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében január 22-én a csíkszeredai Nagy István Művészeti Gimnázium aulájában Ruralia hungarica címmel komolyzenei kocertre kerül sor, többek között Bartók Béla-, Dohnányi Ernő-, Hubay Jenő- és Joseph Haydn-művek csendülnek fel. A Szeben megyei Vízaknán pedig vasárnap a Református Gyülekezeti Otthonban Székely panoráma címmel nyílik fotókiállítás a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszentdomokosi fotótáborának anyagából.
A Csíki Játékszín immár másodszor várja ingyenes felolvasó-színházi előadással közönségét. Szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kortárs magyar drámát olvasott fel a társulat, ezúttal pedig szombaton 18 órai kezdettel a József Attila- és Kossuth-díjas Janikovszky Éva műveiből olvasnak fel a színház művészei, majd Cári Tibor szerzeményeiből kerül sor egy minikoncertre, a zeneszerző és Veress Albert előadásában. Az újabb ingyenes fellépést követően az évad folyamán még egy alkalommal várják díjmentesen a közönséget a színház művészei, a Magyar Költészet Napján.
Kolozsváron a lutheránus egyház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is szervez programokat a kultúra napján. A lutheránus templomban tegnap kiállítást nyitottak meg, szombaton pedig ökumenikus istentiszteletre és operagálára kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek közreműködésével.
A szombati istentiszteletet követően többek között Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Lukács Tamás országgyűlési képviselő mond beszédet. Az EME szervezésében Szegedy-Maszák Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tart előadást Babits Mihály nemzetfölfogása és neoklasszicizmusa címmel szombaton 11 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának székházában, délután négytől pedig a társaság székházában az EME debütdíjának átadására kerül sor. Krónika (Kolozsvár)

Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországi kitüntetések erdélyieknek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese hétfőn a kolozsvári főkonzulátuson több erdélyi személyiségnek ad át magyar állami kitüntetést.
A Schmitt Pál magyar államelnök által odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszttel elismerést kap dr. Kovács András művészettörténész, Maros Dezső gépészmérnök, a Műszaki Egyetem tanára, a Román Akadémia főkutatója, Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetést adományozzák Nagy Pál irodalomtörténésznek, Mihály Ferenc egyetemi tanár-vállalkozónak, Murádin László nyelvésznek és Sipos László festő- és grafikusművésznek. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel érdemrendet Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa kapja. S A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adott át tegnap Budapesten a Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere. A díjazottak között több erdélyi művész van, idén Jászai Mari-díjat kapott Péter Hilda és Hatházi András, mindketten sepsiszentgyörgyi származású színészek, jelenleg a kolozsvári színház művészei. A József Attila-díj erdélyi kitüntetettje György Attila és Balázs Imre József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat erdélyi magyar művészt díjaztak Budapesten
Balázs Imre József kolozsvári költőt, György Attila csíkszeredai prózaírót, Hatházi András és Péter Hilda kolozsvári színművészeket, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő szobrászművészt és Jakobovits Márta nagyváradi keramikusművészt tüntette ki pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter.
Hat erdélyi magyar művész kapott magyar állami kitüntetést a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át.
„Minden nemzet számára fontos alkotóinak megbecsülése. Meg kell becsülni azokat, akik nem elhallgatják, hanem működésbe hozzák az igazságot” – mondta köszöntőjében Réthelyi Miklós.
A kiemelkedő irodalmi tevékenységért évente 13 alkotónak átadott József Attila-díj idei kitüntetettjei között szerepel Balázs Imre József kolozsvári költő, a Korunk című művelődési folyóirat főszerkesztője, akinek egy gyermekverseket tartalmazó kötettel együtt eddig öt verseskönyve jelent meg, valamint György Attila csíkszeredai prózaíró, a Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, aki 2009-ben adta ki hetedik kötetét.
A kiemelkedő színművészeti és színháztudományi munkásságot elismerő Jászai Mari-díjban a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színművésze: Hatházi András és Péter Hilda részesült. Hatházi András színművészi karrierje mellett íróként, drámaíróként is tevékenykedik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, több filmben is játszott, legutóbb Marian Crişan Morgen című filmjének egyik főszerepét játszotta. A sepsiszentgyörgyi születésű Péter Hilda a szülővárosában lévő Tamási Áron Színházban kezdte pályafutását. Az UNITER-díjas színművész 2006-tól szerződött a kolozsvári színházhoz, a Varga Katalin című film címszerepét alakította.
A képzőművészet terén nyújtott kiemelkedő tevékenységért járó Munkácsy Mihály-díjjal az erdélyiek közül Kolozsi Tibor szobrászművészt jutalmazták. A Kolozsváron élő szobrászművésznek köztéri alkotási is vannak, ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait. A kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységet elismerő Ferenczy Noémi-díjjal idén a hagyományokhoz híven 12 alkotót, köztük a nagyváradi Jakobovits Márta keramikusművészt jutalmazták.
Pénteken többek között az esszé- és tanulmányírói teljesítményt elismerő Balassa Péter-, a mozgóképes területen kifejtett kiemelkedő alkotói, valamint művészi és tudományos tevékenységért járó Balázs Béla-, a kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért járó Erkel Ferenc- és a kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére alapított Liszt Ferenc-díjat is kiosztották a Néprajzi Múzeumban. A legmagasabb magyar állami kulturális kitüntetést, a Kossuth-díjat, amelyet az 1848-as forradalom 100. évfordulója alkalmából 1948-ban alapított az Országgyűlés, valamint a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek járó Széchenyi-díjat március 14-én osztják ki Budapesten.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

Arad és a Délvidék 1848–49-ben
A szabadságharc értelme
Rendhagyó módon kezdődött ma délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a társszervező, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által rendezett megemlékezés: dr. habil Zakar Péter történész, a Szegedi József Attila Tudományegyetem tanárának előadását egy néhány perces diasorozat előzte meg Murvai Miklós összeállításában. A délvidéki, őrvidéki, aradi képek ráhangolták a telt háznyi hallgatóságot az előadás témájára.
A jelenlévőket Nagy István, az est házigazdája köszöntötte, külön kiemelve a nagyszámú ifjúságot, amelynek részvétele, sajnos, nem éppen megszokott a hasonló rendezvényeken.
Az Aradra már-már hazajáró Zakar Péter a tőle megszokott alapossággal és adatbőséggel beszélt a témáról, számos kevésbé ismert vagy ismeretlen adalékot vonultatva fel. Kevéssé ismert, például, hogy 1848. április elején egy Alexander Kostic vezette szerb csoport felajánlotta a forradalommal való együttműködést a nemzetiségük elismerése, szabad nyelvhasználat, egyházi autonómia, a határőrvidék megszüntetése fejében. Kossuth az ország megcsonkításától félve elutasította az ajánlatot. („Akkor döntsön köztünk a kard”), és a szerbek valóban a szabadságharc ellen fordultak.
Aradra, amint ez ismert, a postakocsival érkezett a hír a pesti forradalomról március 17-én, és mint más városokban, itt is kis forradalmat váltott ki: este megváltoztatták a színház műsorát, a cigánybandával elhúzatták a Rákóczi-indulót, elszavalták a Nemzeti dalt, ismertették a 12 pontot, március 22-én pedig nagygyűlést tartottak. Az aradi események részletes ismertetését Sujánszki Euszták minorita szerzetesnek köszönhetjük. Az előadó nagyjából időrendi sorrendben ismertette a délvidéki és aradi forradalmi eseményeket – természetesen az országos eseményekkel való összefüggésben. Beszélt a szerb mozgalom radikalizálódásáról (a Bánságra, a Szerémségre és Bácskára is igényt tartottak), Török Gábor aradi polgármesterré választásáról, a szerb népfelkelők ténykedéséről, az osztrák kormánnyal való kenyértörésről és ezzel összefüggésben Arad bombázásáról a várból (a várat végül, kiéheztetéssel, 1849. július elsején foglalta el a magyar forradalmi sereg), az 1849. február 8-i aradi dúlásról (a szerb császári haderőt Asztalos Sándor százados és Bockó Dániel kormánybiztos vezetésével szorították ki), az 1849. júniusi, kudarcba fulladt magyar–szerb tárgyalásokról, a nemzetiségek forradalom iránti viszonyulásáról (az alföldi és bánsági románok, például, az erdélyiekkel ellentétben a magyarok és a forradalom mellé álltak), 1849. október hatodikáról és az aradi vár foglyairól (szintén kevéssé ismert, hogy a magyar tisztek – becsületszóra – a városba is kijárhattak) stb. Végül Zakar Péter feltette a megkerülhetetlen kérdést: mi értelme volt 1848–49-nek? Görgeit idézte: a jobbágyság felszabadulása már önmagában megérte. De sokkal többről van szó: 1867-ben – a nemzetőrségi törvény kivételével – az 1848-as törvényeket léptették életbe, ami 1848 nélkül lehetetlen lett volna.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhely véres márciusa és a magyar—román megbékélés
1990. március tizenötödike hatalmas tömegeket utcákra szólító közös ünneplésének élménye a diktatúra éveinek kisebbségeket — és demokráciát — pusztító, több évtizedes politikai böjtje után revelációként hatott. Különösen itt, Háromszéken, de mindenhol a székelyföldi városokban, ahol a magyarság tömbökben élt. Önbizalmunkat fokozta az ezt megelőző közös fellépésünk eredményessége: az 1990. február 10-i gyertyás-könyves utcára vonulás.
Ez a közösségi élmény különösen meghatározó volt. Az akkor még jelentéktelen számú nacionalista beágyazottságú, magukat pártnak tituláló román csoportosulások nem sejtettek különösebb veszélyt a demokratikus rendszer kiépítésére, tulajdonképpen nem is érzékeltük a diktátor pár kivégzése után a demokrácia kibontakozására nézvést a hatalomátmentés országos szinten szervezett machinációit. Bennünket, akik szerepet vállaltunk az akkori események alakulásában, február 10. és március 15. sikere után megszédített az is, hogy a nagy sikerű ünnepséget követően a magyar és román megbékélés jegyében budapesti értelmiségi találkozóra invitáltak, s ennek a puszta ténye azt jelezte, hogy lesznek, lehetnek közös ünnepeink ezután, a "rendezni végre közös dolgainkat" József Attila-i vízió teljesülése valóra válik. A tanácskozás kezdőnapján kissé csodálkoztunk azon ugyan, hogy a magyarok sokan, de a román értelmiség köréből a nyugati emigráció képviselői közül senki sem jelent meg a magyar fővárosban. Rossz sejtéseinket visszaszorította viszont az, hogy a hazai románság akkori értelmiségi képviselői, Mircea Dinescu és társai tömegesen vesznek részt a történelmi jelentőségű román—magyar megbékélési összejövetelen. És erre a szándékra és hangulatra rontott rá a szó szoros értelmében is a Görgény-völgyi csőcselék Horea és társainak szörnyűségeire emlékeztető, a román—magyar megbékélés szándékát meghiúsító hutyurus városlerohanásnak a híre, annak a ténye, hogy sem Bukarest, sem a hadsereg az utolsó pillanatig nem "szólt" bele sem tankkal, sem kardlappal az események alakulásába. Marosvásárhely véres márciusának történetei nagyjából ismeretesek. Az események aprólékos és pártatlan kivizsgálása, a "megtorlások" egyoldalúságának feltárása viszont huszonegy éve várat magára. Sokunk arra is választ vár, hogy a budapesti magyar—román megbékélési találkozó meghiúsítása és a marosvásárhelyi szörnyűségek között volt-e valami összefüggés. Szerintem volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

Új tervek, új vezető a Partiumi Magyar Művelődési Céhben 
A magyar költészet napja volt az egyik témája annak a tegnapi sajtótájékoztatónak, amelyet Tőkés László, az EP alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tartott nagyváradi irodájában. Verses gondolatokkal indította a tájékoztatót, röviden beszélt József Attila költészetéről, s rámutatott arra a sajnálatos jelenségre, amelyet mai napig éltetnek egyes magyarországi és romániai magyar szocialista és balliberális pártok vezéralakjai, amikor József Attilát proletár, baloldali költőnek állítják be. A magyar költészet napján fel kell hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy kulturális örökségünk kincseit senki ne sajátítsa ki, ne állítson ezekről valótlanságot. Az EP alelnöke elmondta, március végén Schmitt Pál magyar államelnökkel megállapodtak abban, hogy az UNESCO Világörökség, valamint az Európai Kulturális Örökség mintájára kezdeményezik a aq Programjának beindítását, amely olyan kiemelt jelentőségű történelmi és kulturális helyszíneket foglalna magába, ahová minden magyar embernek illő volna ellátogatni életében legalább egyszer.
Tőkés közölte azt is, hogy március elsejétől a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriuma új igazgatót nevezett ki az alapítvány által működtetett Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) élére, Mostis Gergőt, a Partiumi Keresztény Egyetem volt hallgatóját és szóvivőjét, aki az elmúlt években tanúbizonyságot tett szervezői rátermettségről. A PMMC volt igazgatójának, Barabás Zoltánnak megköszönték több esztendeig tartó munkáját, ő a következőkben új posztot fog betölteni. Az új igazgató is szót kapott, s röviden ismertette azokat a terveket, amelyeket a jövőben meg szeretne valósítani. Kiemelte azt, hogy meglátása szerint a váradi és talán egész erdélyi magyar kulturális életünk azért laposodott el az elmúlt két évtized alatt, mert sokan a kulturális rendezvényeket egyszerűen a politika eszközévé degradálták. Márpedig ezt nem szabad és nem is lehet megengedni egyetlen politikai vonulatnak sem, sommázott Mostis, hozzáfűzve, azon lesz, hogy a PMMC rendezvényein a kultúra kultúra maradjon, nem pedig a politikusok felvonulási terepe.
Azt is megtudtuk, hogy a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közösen útjára indítja az Élő Partium elnevezésű honismereti és kulturális turisztikai programot. Ennek célja, hogy felelevenítsék és a köztudatba visszaemeljék a hosszú évtizedekig feledésre kárhoztatott Partiumot.
A sajtótájékoztató után Tőkés László is részt vett azon a koszorúzáson, amire csak a sajtó volt hivatalos. A magyar költészet napja alkalmából József Attila szobránál tisztelgett több magyar szervezet képviselője: János Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Hermán M. János előadó-tanácsos; Mostis Gergő, a PMMC új igazgatója, illetve az EMNT bihari szervezete részéről Török Sándor megyei elnök és Nagy József Barna ügyvezető elnök. Az Erdélyi Magyar Ifjak váradi szervezetét Csomortányi István elnökségi tag képviselte.
Szőke Mária, Reggeli Újság
Erdély.ma

Borbáth Erzsébet, aki magyarul tanította a csángókat
A József Attila Általános Iskola nyugalmazott igazgatónője és Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke. Ez a két intézmény vállalta fel, hogy 1990-től a csángó gyerekeket Csíkszeredában anyanyelvükön, magyarul tanítsa, fejlessze beszédkészségüket. Magyartanárként ez a feladat főleg Erzsike nénire várt, ám ez olyannyira jól sikerült, hogy ebből a generációból nőtt ki az ismert csángó költőnő, Iancu Laura is.
Borbáth Erzsébet az egyetemen először az elmélet szintjén ismerkedett meg a csángókkal, majd a Gyimesbe került tanítani, így a gyimesi csángókat személyesen is megismerhette. Később egy Moldvába szervezett kirándulás alkalmával találkoztak egy lujzikalagori csángó asszonnyal, aki beszélt nyelvjárásukról és a falut is meg szerette volna mutatni, de a milícia nem engedte be a csíki kirándulókat.
Az újabb kapcsolat a csángósággal 1990-ben alakult ki, amikor is Beder Tibor, az RMDSZ akkori szórványfelelőse javaslatára a csíkszeredai József Attila iskolában csángó gyerekek is kezdtek tanulni. Mind a tanulóknak, mind a tanároknak nagy erőfeszítést kellett tenniük, hogy a román tannyelvről sikerüljön átállni a magyarral. Később anyanyelvi előkészítő táborokat szerveztek, hogy kiválaszthassák azt a harminc gyereket, akit felvehetnek az iskolába.
Erdély.ma