Ha polip szuszog Kolozsvárott
Szőcs Géza legújabb kötetének bemutatója Magyarkanizsán és Zentán
Magyarkanizsán vasárnap estefelé a Művészkávézóban mutatták be Szőcs Géza legújabb könyvét, amely Carbonaro művésznév alatt jelent meg a Méry Ratio Kiadó (Somorja–Budapest) gondozásában 2013-ban. A Ha polip szuszog Kolozsvárott című kétkötetes kiadvány első könyvével az olvasó azt a huszonegy történetet veheti a kezébe, amelyeket a szerző Sziveri János betegágyánál mesélt.
A szerző szerint az álnév segítette őt abban, hogy kellő távolságból szemlélje akkori önmagát és a költőt, akivel sajátos baráti kapcsolatban volt: nagyon sokféle játék fűzte össze kettejüket, amit a könyv történetei, a szürrealisztikus meseszövés, Jánosi Andrea 21 csodálatos illusztrációja és kötet szerkezeti felépítése is igyekszik visszaadni. Nem klasszikus novellafüzérből áll össze a kép, amely megmutatja az olvasónak Kolozsvár és Erdély világát. A költő előtt feltáruló „Tündérkert” egy képzeletbeli valóságot mutat, ami negyedszázaddal ezelőtt elvonta a gyászos gondolatoktól a mesehallgató figyelmét. 1989-ben járunk a mesélés idején. Szőcs Géza akkor már évek óta nem tehette be a lábát Kolozsvárra. A történetek java mégis erről a városról szól, utcáiról, tereiről, karmesterekről, meg az erdélyi országutakon éjjelente felbukkanó lefüggönyözött sötét kocsikról, gyerekkorról és szuszogó polipra emlékeztető hullócsillagról.
A második kötet, a Sziveri-beszélgetőkönyv, függelék, amelybe három szempont alapján válogatott a kiadó. Versek és emlékezések, Sziveri János és Szőcs Géza barátságának tárgyi lenyomatai, fontosnak gondolt ismeretek Erdéllyel és Kolozsvárral kapcsolatban, valamint Szőcs Géza korábbi prózájából azok, amelyek Erdély-képének mintái. A második kötetet Dormán László fotói illusztrálják.
Szőcs Géza ezzel a két könyvvel emlékezik egykori költőtársára, aki az idén lenne hatvanéves.
Az irodalmi esten a miniszterelnökség képviseletében jelen volt Elekes Botond. A szerzővel Gruik Ibolya újságíró és Bicskei Zoltán filmrendező beszélgetett.
Ma este 6 órakor a Zentai Alkotóházban találkozhatnak az érdeklődők Szőcs Géza József Attila-díjas íróval.
Magyar Szó (Újvidék),

Sikeres évet zárt a Szigligeti Színház
Nagyvárad- Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója adott exkluzív interjút az Erdély Online-nak. Beszélt az általa vezetett intézmény tavalyi megvalósításairól, és arra is kitért, milyen meglepetéseket tartogatnak a jubileumi évad hátralévő részében a nézőknek.
– Szép dolog a művészet és a kultúra, de mint minden, pénzfüggő. Gazdasági szempontból milyen évet zárt a Szigligeti Színház?
– Minden szempontból úgy érzem- és ezt az adatok is alátámasztják-, hogy gazdasági szempontból szép fejlődés jellemzi a tavalyi esztendőt, ami az általam vezetett intézmény működését illeti. Ami nagyon fontos: 2013-ben emelkedett a nézőszámunk, a 2012-ben regisztrált 61.600-hoz képest 69.150-re nőtt, ami 13 százalékos bővülést jelent. A fizető nézők száma is ugyanilyen arányban emelkedett. A bérletesek száma 2700-ról 3100-ra nőtt, az előadások száma pedig megközelítette a 350-et. Ezek körülbelül kétharmadát Váradon, illetve Bihar megyében, legalább húsz településen játszottuk, hiszen a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozunk. Nem csak olyan helységekbe mentünk el, ahol a magyarok többségben élnek, hanem a szórványt is kiszolgáltuk, amire külön büszkék vagyunk. Természetesen nem tudunk mindenhova eljutni a nagyobb produkciókkal, az ilyen helyekre inkább a báb- és kamara előadásokkal szállunk ki, de azért úgy érzem, teljesítettük a kötelességünket. Az előadások fennmaradó egyharmada külföldön, valamint az ország egyéb városaiban valósult meg. Elmondható, hogy a bevételünk 26 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbi adathoz képest, melyből a sajátunk 20,3 százalékot tett ki. Ezt én egy jelentős ugrásnak tartom, az 1.050.751 lej egy nagyon szép eredmény.
Pályázati források
– Honnan tettek szert forrásokra, a jegy- és bérleteladásokból származó összegeken kívül?
– Nagyon hatékony és erőteljes a pályázati mechanizmusunk, nagyon sok helyre pályázunk. Rengeteg olyan projektünk és együttműködési megállapodásunk létezik, melyeket az illetékes szervek szívesen támogatnak. Nem elég egy pályázatot megírni, ennek hátterében nagyon lényegre törő tartalom kell álljon. Mivel mi ezt biztosítani tudjuk, illetve nagyon sokrétű az a tevékenység, amely a színház vonzáskörében, kiegészítő programként fut, ezért a pályázataink is sikeresek. Mindhárom társulatunknak megvan a saját pályázatírója, illetve a terve, melynek alapján pályázik. 2013-ban a Lilliput Társulat 40.000 lejhez, a Nagyvárad Táncegyüttes 60.200 lejhez, míg a Szigligeti Társulat több mint 162.000 lejhez jutott a pályázatoknak köszönhetően. A forrásaink borzasztóan sokrétűek, elkezdve a román kulturális minisztériumról és az RMDSZ Communitas Alapítványától, és folytatva a sort a megyei forrásokkal, vagy a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumával, a Nemzeti Kulturális Alappal és a Bethlen Gábor Alappal. Ugyanakkor ezek keretében több szakkollégium is működik. Persze mindig van egy egyeztetés a pályázatírók közt, hiszen nem egészséges, ha nem tudunk egymás dolgairól. Emellett én magam tisztában vagyok minden pályázattal, koordinálom a megvalósításokat, és természetesen az elszámolásokat is.
– Milyen szerep jut ebben a különféle együttműködéseknek?
– A bevételi forrásaink egy részét az együttműködéseinknek is köszönhetjük, sok olyan partnerintézményünk van Magyarország területén, ahová elhívnak minket és úgymond megvásárolják az előadásainkat. Emellett olyan együttműködéseket is említhetek, amelyek bérlet- vagy előadáscsere révén valósulnak meg. Tavaly együttműködtünk ilyen szempontból a debreceni Csokonai Színházzal, a kecskeméti Katona József Színházzal, a budapesti József Attila Színházzal, a szatmárnémeti Harag György Társulattal, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházzal, valamint koprodukciót hoztunk létre a debreceni Vojtina Bábszínházzal. Utóbbival a Lilliput Társulat valósított meg egy közös előadást, melyben mindkét bábegyüttes művészei fellépnek, illetve a díszlet maga pályázati támogatással készült. Úgy vélem, a felsorolt együttműködéseknek is betudhatóan teljesítettünk olyan szépen tavaly.
– A tavalyi év több fesztivál miatt is emlékezetes marad…
– Kiemelkedőnek tartom az általunk alapított két fesztivált, nagyon büszke vagyok ezekre. Gondolok itt az erdélyi magyar hivatásos bábegyüttesek találkozójára, vagyis a Fux Fesztiválra és A Holnap után fesztiválra. Az előző években már tanúbizonyságot tettünk arról, hogy kellő erővel és tehetséggel rendelkezünk ahhoz, hogy minőségi fesztiválokat szervezzünk, illetve befogadói legyünk ezeknek. Véleményem szerint elég sikeres volt mindkét fesztiválunk. Várakozásokkal tekintünk az idei A Holnap után fesztivál elé, ugyanis ez jubileumi évadunk keretében fog zajlani, és ennek keretében fogjuk megünnepelni színházunk névadója születésének 200. évfordulóját is, március 8-án.
Jubileumi évad
És ha már elérkeztünk a jubileumi évadhoz, erről csak annyit szeretnék mondani, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk rá. Február 22-én Szigligeti farsangi bált is rendezünk, mely nyilvános lesz, ennek részleteire a közeljövőben visszatérünk. Igyekszünk minden hónapban valamivel megemlékezni Szigligeti Edéről, hiszen nagyon nehéz, hogy névadónk bár, de az ifjabb nemzedék kevesebbet tud róla. Az Iskola-program által próbáljuk a fiatalokat kicsit közelebb hozni ennek a kiváló színházi embernek a történetéhez, megismertetni velük az életét és munkásságát. Tudniuk kell azt, kiről nevezték el ezt a színházat. Ezért is a jubileumi évad keretében megalapítottuk a Szigligeti Tanoda Egyesületet, amely önmagában felvállalta egy színitanoda működtetését, melynek a megnyitóján többen is részt vettek, és ami már működik négy osztállyal, 38 diákkal. Aktív munka folyik tizenöt órán keresztül minden hétvégén. Szintén a jubileumi évad keretében készülünk egy stúdiótér kialakítására, illetve felavatására, ami itt a színháztól nem messze, a régi nyomda épületének földszinti részén kerül kialakításra. Ennek a stúdiónak is Szigligeti lesz a névadója, mert a sajátunk lesz, kizárólag a mi színházunk rendelkezésére fog állni, és alkalmas lesz próbákra és előadásokra egyaránt. Ez az ezer négyzetméternyi felület fogja majd azokat a hiányosságokat pótolni, amelyek a próbatereket illetően jelentkeznek, hiszen most is két előadásnak a bemutatója előtt az egyik próba a borsi kultúrházban zajlik, a másik pedig az állami egyetem egyik helyiségében. Nem beszélve arról, hogy a stúdiódarabjainkat a bábszínházban kell játszanunk, sajnos jelenleg ez a helyzet… Nagyon fontos tehát, hogy megvalósuljon ez a Szigligeti-stúdió, igyekszünk, hogy minél hamarabb. A korábban említett, látható fejlődés ugyanis valamilyen formában a fejlesztésekben is meg kell mutatkozzon. Sikerült egy digitális mixert beszereznünk, tizenkét új mikroportot teljes rendszerrel, egy utánfutót, illetve amire nagyon büszke vagyok, egy 3,5 tonnás saját kamiont vásároltunk, hiszen az előadásszámból kitűnik, hogy milyen sokszor kell díszletet szállítanunk, és eddig nagyon sok pénzt kellett költenünk erre.
– Hogy működik az Iskola-program?
– Ami szintén jól működik, és a nézők, illetve a bérletesek számának a növekedéséhez is nagy mértékben hozzájárult, az a diákokat foglalkoztató Iskola-program, mely már három elemet tartalmaz. Immáron a harmadik előadásra készülnek a diákok, melynek A Magyar Kultúra Napján, január 22-én lesz a bemutatója, természetesen a jubileumi évad keretében, Liliomfi-remix címmel. Az önkéntesi programunk egy olyan szintre jutott, hogy az önkénteseink, a Szöcskék már saját kézikönyvet is terveztek, és ki is adtak, amivel tulajdonképpen intézményesítették magukat, illetve mindenféle tartalommal töltötték meg a programot.
Színitanoda
A harmadik programunk pedig maga a színitanoda, melynek keretében olyan diákokkal foglalkozunk, akik egy kicsit tartalmasabban és bővebben szeretnének a színháztudománnyal foglalkozni. Ennek kapcsán büszkék vagyunk két együttműködési megállapodásunkra. Az egyik a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem táncművészeti szakával valósul meg. Egy végzős koreográfus osztály hallgatói közt pályázatot hirdettünk, és 2014 júniusában bemutatásra kerül egy táncjáték, amelyet megpályázott és elnyert egy végzős diák. Ehhez mi a Nagyvárad Táncegyüttest és a kellő infrastruktúrát biztosítjuk. Egy következő együttműködés szintén a Művészeti Egyetemmel közösen, valamint az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal valósul meg, országos drámaíró pályázatot hirdetünk három kategóriában. Az egyik a szívemhez legközelebb álló, első drámaírók pályázata, azoké, akiknek nyomtatásban még nem jelentek meg színművei. Ezt a pályázatot a Művészeti Egyetem rendezői szakos végzős hallgatói közt fogjuk meghirdetni, és a nyertes rendezi majd meg a készterméket, mely a Szigligeti-stúdióban kerül bemutatásra.
– Mi a helyzet a nyári színházzal?
– Tavaly hirdettünk egy olyan programot, hogy Szigligeti nyári esték, amelynek a keretében különböző eladásokkal kedveskedtünk a közönségnek. Ezek könnyebb hangvételű musical és operett slágereket tartalmaztak, magyarországi fellépőkkel. Próbálkoztunk a nyári színházban megtartani ezeket, de a helyi önkormányzat bár rendelkezésünkre bocsátotta a teret, megjegyezte, hogy az ott elvégzendő, és akkor éppen zajló munkálatok miatt nem vállalja a felelősséget azért, hogy gyakorlatilag a közönség szempontjából biztonságos a helyszín. Ezzel áthárították ránk a felelősséget, amit mi nem vállaltunk fel, és ezért a színház termében tartottuk meg ezeket az előadásokat. Feltételezem, hogy a várbeli munkálatok egyszer befejeződnek, és nagyon remélem, hogy egyszer mégis úgy dönt az önkormányzat, hogy kezelésbe adja szakavatott intézményeknek az ottani teret. Akkor lehet oda ugyanis hatékonyan egy elképzelést és egy egész nyári évadot tervezni, ha azzal az ember teljes mértékben rendelkezik vele. Ha mindig újra és újra ki kell bérelni a teret, abból csak problémák származhatnak, ráadásul azt műszaki szempontból is alkalmassá kell tenni az előadásokra, ami egy bizonyos stratégia kidolgozását igényli.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,

Életre szóló vonzódás
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –”
– írta 1936-ban József Attila A Dunánál című verses vallomásában, vállalva a szűkebb és a tágabb családhoz, azaz a nemzethez tartozó ősöket is.
A költő vállalásával ellentétben manapság összezsugorodott a család, hiszen gyakran a nagyszülők is távol élnek, s esetleg a dédszülőkig tartják számon az elődöket. Azon túl – a nemesi famíliák kivételével – elfelejtődik, ködbe vész az ősök emléke. Gyengül az oldalági rokonokkal, unokatestvérekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal való kapcsolattartás is, különösen városi környezetben. Erejét veszítette a hajdani nagy család szerepe, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődtek a családi hagyományok, az értékrend, a tudás, a tapasztalat. Pedig mindezekre fogyatkozó erdélyi közösségünkben egyre nagyobb szükség lenne, hisz évtizedek óta igyekeznek kiradírozni, átfesteni a múltunkat. Ezt mi magunk is megkönnyítjük azzal, hogy sok erdélyi család nem ismeri a saját történetét, azokat a vidám és tragikus eseményeket, amelyek a család tagjaival megestek, s feledésbe merül a felhalmozódott tapasztalat, életbölcsesség is. Ezért kellene minden kis közösségnek megörökítenie a saját történetét, amíg még van akit faggatni a régmúlt időkről. Mert csak akkor tudunk szembenézni a jövőbeli kihívásokkal és lehetőségekkel, ha képesek vagyunk megmenteni, megőrizni a múltat – idéztem Veress László marosszentkirályi református lelkész prédikációjából a Veress család őszi rigmányi találkozójáról írt beszámolóban. Családok nyomában
Akkor volt alkalmam megismerni Buksa Ferenc helybeli református lelkészt (képünkön), aki sokat tett a 235 tagot számláló gyülekezet összekovácsolásáért. A szentgericei születésű lelkész valamennyi rigmányi család történetét felkutatta, s a holland segítséggel épült gyülekezeti teremben a családfákból, ősfákból, képes albumokból látványos családtörténeti múzeumot rendezett be. Hasonlóképpen, a nyárádszentsimoni gyülekezeti teremben is létrehozott egy családtörténeti múzeumot. A történelem során az ókori görögök egy istenségig vezették vissza származásukat, majd a későbbi korokban az uralkodók, uralkodó osztályok történetét, leszármazási rendjét kutatták elsősorban. A történelem segédtudományaként számon tartott genealógia (származástan) iránti érdeklődés, amely „a nemzetségek, családok történetét, leszármazási rendjét tanulmányozza”, a középkorban terjedt el. Magyarországon a második világháború után betiltották, s a rendszerváltás után éledt fel újra – olvashatjuk az e témáról szóló szócikkelyekben.
Mint egy film, tele érdekes történetekkel
– Hogyan szerette meg ezt a tudományágat, amelyhez kíváncsiság, kiváló memória, a történelem iránti érdeklődés és óriási türelem szükséges? – kérdeztem Buksa Ferenc lelkésztől, aki immár nemcsak egy érdekes hobbinak, egy értékes második mesterségnek is a birtokában van. – 2005-ben kezdődött – emlékezik vissza a kívül-belül szépen berendezett emeletes papilakban. – Először a saját és a feleségem, Kirizsán Júlia Izabella ősfáját készítettem el, s ezáltal kutatásaim szülőfalunk, Szentgerice mellett már kiterjedtek más falvak családjaira is. A szentgericeiek után az apai ágon közelebbről kapcsolódó nyárádszentbenedeki, harasztkeréki, backamadarasi családok történetét kutattam fel, majd kutatásaim lassan átterjedtek több nyárádmenti, illetve marosszéki család történetére is. Mindkettőnk ősfája jelenleg 16-16 méter hosszúságú. Amikor Rigmányba kerültem, akkor kezdtem el felgöngyölíteni a tíz helybeli, és a szintén hozzám tartozó Nyárádszentsimon nyolc, ma még élő családjának a történetét, emellett rokonok, ismerősök családfáit is örömmel kutattam, s így ma már több mint 50 családfánál és ősfánál tartok. Olyan tudományág ez, amely iránt, ha hozzáfog az ember, egy életre szóló vonzódás alakul ki. A kutatás annyira izgalmas, akár egy film, tele érdekes történetekkel, nagyon meg lehet szeretni. Én mindezt ma már lelkipásztori hivatásom részeként fogom fel. Erdélyben mindenki atyafi egymással
– Azt is mondhatjuk, hogy a kettő jól kiegészíti egymást, s olyan közösségformáló ereje van, ami arra ösztönzi a gyülekezetet, hogy legyenek büszkék családjukra, gondoljanak hűséggel, szeretettel elődeikre. Ezt erősítette meg Veress László, a Küküllői Református Egyházmegye főgondnoka, aki „erőn felüli gyönyörű munkának” nevezte azt, amit Buksa Ferenc a múlt, gyökereink felkutatásáért tesz. Milyen tanulságokra, következtetésekre jutott?
– Egy régi genealógus említi valahol, hogy „Erdélyben mindenki atyafi egymással”. Amint mondtam, saját ősfám Marosszék szinte minden faluján átvezet, sok település családjainak története elkezdett érdekelni. Ezek múltjába is betekintettem, és közben segítettem olyan személyeknek, akiket érdekelt a saját családjuk története, így újabb és újabb családok történetével ismerkedtem meg. Tavaly elkészítettem Baczkamadarasi Kis Gergely családfáját is, nemrég pedig alaposabban elmélyülhettem a történelmi Marosszék egyes Kis-Küküllő völgyi falvainak, illetve a mezőségi székely falvak genealógiájában, s kutatásaim során rájöttem, hogy ez valóban így van. – Mielőtt továbbmennénk, megkérem, pontosítsa a családfa és az ősfa közötti különbséget. – Az ősfa elkészítésekor az egyéntől, önmagamtól elindulva, időben visszafelé haladva keresem az egyenes ágú felmenőimet. A családfánál fordítva, egy régen élt személytől kezdve érünk el az utódokig, egyetlen ős több leszármazottját térképezzük fel az ágrajzban. – Itt, Erdélyben mikor kezdődnek az írott dokumentumok?
– Az állami anyakönyveket csak 1895-től vezetik, az egyházi anyakönyvek a XVIII. századtól kezdődően maradtak fenn. Marosszéken nagyrészt az 1700-as évek második felétől, Rigmányban például 1766-tól. Az anyakönyvekből kikeresni az adatokat nem annyira bonyolult dolog. A korábbi időkről a történelmi Marosszék több tízezer oldalt kitevő törvénykezési jegyzőkönyveiből, birtokperekből, a nemességet igazoló anyagokból, végrendeletekből, a katonai jegyzékekből stb. lehet dokumentálódni, ami már körülményesebb.
Ágrajzok, ősfák, fényképes albumok
– Ha minden dokumentumot figyelembe veszünk, egy köznépi család esetében meddig lehet visszamenni az időben?
– Körülbelül 300-400 évre lehet visszatekinteni a székely származású családok esetében, ami általában 10-12 nemzedéket jelent. Az elődök száma nemzedékről nemzedékre duplázódik, hisz két szülővel, négy nagyszülővel, nyolc dédszülővel, 16 ükszülővel, 32 szépszülővel számolunk, és az utolsó számot mindig megkettőzve, folytathatjuk visszafelé a sort. Egy falun belül azonban már négy-öt nemzedék után sokszor ugyanazt az őst találjuk, ilyenkor ősvesztésről beszélünk. Rigmányban például 300 évvel ezelőtt mintegy 12-15 család élt, az ő leszármazottaik a falu mai lakói, de mivel a férfiak más falvakból is vettek feleségül lányokat, így a települések között is keveredtek a családok. A tíz, ma is élő rigmányi családból öt már az 1600-as évek elejétől a faluban élt, a másik öt később telepedett be. A periratokból sok minden kiderül ezeknek a falvaknak a múltjáról, a családok történetéről, az egymás közötti konfliktusokról. Mindez nem látszik a falakat betöltő rendkívül bonyolult táblázatokon, ágrajzokon, amelyeket a tiszteletes asszony, aki a rigmányi óvodában a kicsikkel foglalkozik, szép magyaros motívumokkal díszített. Példás rendben sorakoznak egymás mellett az ősfák, a régi fényképeket tartalmazó albumok is a gyülekezeti teremben, ez utóbbiak a holland testvérgyülekezetek (Mastenbroek, s’Heerenbroek) támogatásával készültek el. A holland gyülekezetek tagjai szívesen látogatnak el Rigmányba, őszi ottjártunkkor is éppen erdei túrára készültek. Amikor a terveiről érdeklődöm, Buksa Ferenc lelkész elmondja, hogy kutatásainak eredményeit könyv alakban is szeretné megjelentetni, ami az erdélyi családfakutatás számára fontos forrásanyag lenne, s bízunk benne, hogy sikerül. Ezenkívül sok érdekes történetre, eseményre, folyamatra derülne fény, amit az utókor már elfelejtett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Jékely Zoltán emlékezete
A PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének KéPKEret irodalmi beszélgetéssorozat január 17-i alkalmának központi témája Jékely Zoltán, és a most záruló Jékely-centenárium volt.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat, a KéPKEret január 17-i beszélgetésének témája a most záruló Jékely-centenárium, a Jékely 100 verseskötet, az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) tavaly októberben nyílt emlékkiállítás, és nem utolsó sorban maga a költő alakja, élete és munkássága volt. A KéPKEret meghívott vendége Péterfy Sarolt, irodalomtörténész, Jékely Zoltán unokája volt, aki a költő Jékely mellett a magánemberről is sok mindent elárult. Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója a beszélgetés vezetője a 2013 áprilisában induló gazdag centenáriumi évet, az ezen belül megszervezett magyarországi és erdélyi rendezvényeket ismertette röviden. Az OSZK Kézirattárának kiállítótermében nyílt Én már rég a harangoké vagyok című kiállítás Jékely Zoltánnak a költőnek, prózaírónak, műfordítónak, könyvtárosnak és szerkesztőnek alakját és gazdag életművét kívánja megidézni. A kiállítás mellett számos kerekasztal beszélgetést, előadást, konferenciát szerveztek az elmúlt évben.
Kolozsvári évek
Péterfy Sarolt a beszélgetés során mesélt Áprily Lajos és Jékely Zoltán közti apa-fiú viszonyról, és saját emlékeiről is: „személyes emlékem csupán egy pár van, sokkal inkább szüleim és idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismertem meg, hogy milyen ember volt a nagyapám. A középiskolában kezdett el foglalkoztatni költészete is”. Emellett mesélt Jékely Kolozsváron töltött éveiről is. A nemzeti könyvtár megbízásából Jékely 1940-ben utazott vissza diákkéveinek helyszínére, Kolozsvárra, hogy felmérje a visszacsatolt Észak-Erdély egyetemi könyvtár állományának állapotát. Itt a Termés című folyóirat, majd a Világosságirodalmi rovatának szerkesztője lesz. 1946-ban Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása, és más családi tragédiák hatására másodszor is elhagyja Kolozsvárt, és visszaköltözik Budapestre, ahol újra a Széchényi Könyvtárban kezd el dolgozni. Nemsokára tíz éves szilenciumra ítélték és az Írószövetségből is kizárták. A Baumgarten-díjas, kétszeresJózsef Attila-díjas és posztumusz Kossuth-díjas költő hagyatéka a család jóvoltából az OSZK Kézirattárában, tárgyi hagyatéka pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Jékely 100
A beszélgetés során a hallgatóság megismerkedhetett a szenvedélyes napló és levélíró Jékely Zoltánnal is, aki álmait is folyamatosan lejegyezte, ezek a kis álomjegyzetek verscsírákat, vagy már szinte kész verseket hordoztak magukban. A költő Jékely kapcsán Péterfy Sarolt a Jékely 100 kötetről és annak keletkezéséről is beszélt. A Holnap Kiadó gondozásában és Péterfy Sarolt szerkesztésében megjelent kötet nem mindennapi, hiszen benne tíz kortárs író – Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János és Tóth Krisztina – tíz választott Jékely-verse, valamint a hozzájuk írt miniesszék találhatóak.
Nagy Noémi
erdon.ro,

A magyar himnuszról és a jövőről
1989-től a Magyar Kultúra Napjává nyilvánították január 22-ét, annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc – 1823-ban – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában már hétfőn megünnepelték a Himnusz születésnapját.
Az eseményen a Himnusz eléneklése után elhangzott: a Magyar Kultúra Napja egy kiváló alkalom, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk kultúránknak, nemzeti öntudatunk erősítésének és hagyományainknak. „A rendhagyó kulturális örökségünk továbbadásában hivatástudattal részt vállaló pedagógusoknak fölbecsülhetetlen szerepük van, hiszen ők mutatják az értékes követendő mintát kulturális értékeink megbecsülésében és tanulságainak érvényesítésében” – véli Burus Siklódi Botond, a pedagógusok házának vezetője.
Hídverés a külhoni és anyaországi magyarok között
Zsigmond Barna Pál főkonzul megjegyezte, nemcsak a Himnusz kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozással, hanem ugyanez az új magyar alkotmány kezdősora is. „Ez az egyetlen olyan alkotmány Európában, amely Istenhez való fohásszal indul. Alaptörvényünk azonban a múlt öröksége mellett a jövő felelősségére is utal” – hangsúlyozta a főkonzul, és idézett az alkotmányból: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Ezek a sorok szerinte a jelképes nemzetegyesítést szorgalmazzák, amely irányban az utóbbi három évben már meg is történtek az első lépések. „Az anyaországi és a külhoni magyarok közti hídverés első pillére a honosítás volt, amely Székelyföldön és Erdélyben százezreket csatolt be közjogi értelemben is a nemzet vérkeringésébe” – hangsúlyozta Zsigmond Barna. Hozzátette, ahhoz, hogy e híd tovább épüljön, szükséges a következő pilléreket is felépíteni, nevezetesen a magyarországi választási névjegyzékbe történő regisztráció, hisz szerinte „ezáltal lehet akaratunkat kinyilvánítani az összmagyar sorskérdésekben való tevékeny részvételre”.
Gálaműsorral is ünnepeltek
A beszédeket követően ünnepi gálaműsort láthattak a jelenlevők, közreműködtek a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, a Nagy István Művészeti Szakközépiskola, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai, illetve a csíkszentmártoni Labdarózsa Gyermektánccsoport tagjai és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Mágamaszk Színjátszó Csoportja. A székely-magyar kultúra megőrzése érdekében létrehozott Székely Könyvtár sorozatot Lövétei Lázár László, József Attila-díjas író, szerkesztő ismertette. Végül Dáné Szilárd magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő, illetve Boldizsár Ágoston, a Márton Áron Gimnázium magyar szakos tanára irányításával a jelenlévők arról tárgyaltak, hogy mi a szerepe a magyar irodalomnak, a diákszínjátszásnak, a klasszikus és népi zenének a kultúra népszerűsítésében, valamint a hagyomány és az identitástudat megőrzésében.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Történelemóra másként
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,

Elismerés a munkájáért
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Korunk Kulcsa (1956–2014)
Kulcs-számok?
Annyiban, hogy András Sándor és Pomogáts Béla, a kortárs magyar irodalom két jelentős egyénisége az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóján, az 1996. októberi Korunk-számban találkoztak (bizonyára előbb is már, más körülmények között), és most, 2014. február 18-án, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében ugyancsak együtt vehetik át az évente átadásra kerülő Korunk Kulcsát. Amelyet olyan személyiségek kaptak meg korábban, mint Fejtő Ferenc, a Párizsban élt történész, József Attila ifjúkori barátja, vagy a legendás hírű szegedi Ilia Mihály, Poszler György irodalomtörténész, akadémikus, Kolozsvár szülöttje és a szintén akadémikus történész, Romsics Ignác.
A gazdag névsor tehát tovább bővül. A Szabadság olvasóinak nem most kell bemutatni Pomogáts Bélát, a Magyar Írószövetségnek hat éven át elnökét, aki az Anyanyelvi Konferencia elnöki tisztjét meg az Illyés Alapítványét is hosszú időn át betöltötte, és régebben sűrűn jelen volt a napilap hasábjain. A Korunknak pedig Pomogáts olyan kitartó munkatársa, hogy 2013-ban egy több mint 300 oldalas könyvet adhatott ki Műhely Kolozsváron.
Szabadság (Kolozsvár),

Szőcs Géza: nem a politikusok elfogultak, hanem a szakma
Szőcs Géza kormánybiztost, kulturális főtanácsadót – erdélyi magyar költőt, írót, politikust, 2010–2012 között az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkárát – kérdeztük arról, milyen művekre milyen hatásfokkal szokta felhívni Orbán Viktor figyelmét, miért szorgalmazza már régen a „keleti nyitást” és a magyarság genetikai vizsgálatát, miért büszke máig is a József Attila-díjakkal kapcsolatos döntéseire.
- Mivel foglalkozik tulajdonképpen a miniszterelnök főtanácsadójaként?
- Háromféle feladatom van. Először is a távlati kulturális stratégiával kapcsolatosan mondok véleményt. Ezt különben – nem hivatalosan – évtizedek óta csinálom, eléggé sok mindent javasoltam a miniszterelnöknek, ilyen volt például a keleti nyitás ötlete, amely meg is valósult. Van olyan eset, hogy egy-egy konkrét kérdésben fordul hozzám, helyzetek, személyek megítéléséről konzultálunk, ilyen volt például a Cseh Tamás-archívum kérdése. A néhai Zumbok Ferenc kormánybiztos úrral, Hanák Gáborral és Cseh Tamás özvegyével folytatott beszélgetések alapján fogalmaztam meg az álláspontomat miniszterelnök úrnak a hagyatékkal kapcsolatban, nem állítanám, hogy én győztem meg, de talán megerősítettem az álláspontját, mert alapvetően ő is így gondolta. Nem fogadja meg minden tanácsomat, de ha mindet megfogadná, akkor lényegében én hoznám a döntéseket. Dolgom továbbá a kapcsolattartás a magyar kulturális élet fontos szereplőivel és helyszíneivel. Nem valamilyen elvont kapcsolattartásról van szó, nem úgy jelenek meg itt vagy ott – a Bábszínháztól az Operán keresztül a Fesztiválzenekarig –, mint a miniszterelnök emisszáriusa, hanem mint akit az éppen felvetődő problémák érdekelnek. Persze a jelenlétem azt is üzeni, hogy ezek a problémák előbb vagy utóbb rá fognak kerülni Orbán Viktor íróasztalára.
- A kulturális intézmények vezetőivel miért ön, miért nem a kulturális államtitkárság tartja a kapcsolatot? Nem nekik, nem a fenntartó minisztériumnak kellene kezelnie a problémáikat?
- Ők adminisztratív problémákkal foglalkoznak, és nem biztos, hogy van idejük arra, hogy egészleges rálátást nyerjenek. Ők menedzserként közelítik meg a kérdéseket, ez is a dolguk, én pedig inkább a néző, a kultúrafogyasztó oldaláról. Bennem a miniszterelnök, azt gondolom, a művészembert látja, és más az én beszámolóm, mondjuk, egy színielőadásról, mint amit az államtitkárság ezzel megbízott hivatalnoka fogalmazna meg.
- Készít színházi előadásokról beszámolókat Orbán Viktornak?
- Nem, de alkalomadtán felhívom a figyelmét, ha valamelyik színházra, rendezőre, eseményre különösen érdemes odafigyelni, neki is és általában is mindannyiunknak. Ő nyilván nem tud minden bemutatóra, koncertre elmenni, de amit én kiválasztok, amiről referálok neki összefoglaló jelleggel, abból hasznos információkhoz juthat. Amiről jelzem, hogy szerintem érdemes, arra többnyire odafigyel. A Kossuth-díj Bizottság döntéseiben is játszik némi szerepet egy-egy ilyen ajánlásom.
- Markó Iván miniszterelnöki támogatását is ön javasolta?
- Nem, de én is azt gondolom, hogy Markó Iván a magyar kultúra olyan büszkesége, aki akkor is megérdemli a támogatásunkat, figyelmünket, ha már túl van azon az életkoron, amikor újabb bravúrokkal jelenhet meg a színpadon. Akkor is megérdemli, ha ezt a támogatást mintegy utólag, életpályája ismeretében kapja meg, és nem feltétlenül azért, hogy csináljon valamit. De ha csinál is valamit, még szerencsésebb a helyzet. A konkrét döntésben nem volt szerepem, de én is sűrűn hangsúlyoztam hivatalos és nem hivatalos tanácsadóként, milyen jelentős művész Markó.
- Említette a Kossuth-díj Bizottságot, amelynek szakmai albizottságait a jelenlegi kormány megszüntette. Mi indokolja, hogy a művészek és műkritikusok, esztéták ki vannak zárva ezekből a döntésekből?
- Az a tapasztalat, hogy a szakma nem igazán jó gazdája a szakmának. Az egyes művészeti ágakban kialakulnak pólusok, és elrendeződnek körülöttük az irigységek, féltékenységek. A szakmai grémiumok nagyon gyakran inkább a középszer díjazásában egyeznek ki, mintsem hogy az ellentétes pólus fontos figuráit elfogadják. Tudnék olyan jeles magyar filmrendezőt megnevezni, aki a másik kiváló magyar filmrendezőnek egy fillért sem juttatott volna csak azért, mert az illető a riválisa. De mondhatnék festőt vagy építészt is stb. Valahányszor a szakma által felterjesztett neveket láttam, mindig ezzel szembesültem, aztán folyton arra ébredünk, hogy ez is meghalt, az is meghalt fontos díjak nélkül, bár egyértelműen megérdemelte volna. Tehát a szakmától el kell venni ezt a lehetőséget, ez a véleményem. A szakma elfogult.
- A politikusok viszont teljes mértékben mentesek minden efféle kicsinyességtől?
- A politikusnak az a munkája, hogy tisztában legyen a területe értékeivel. Ha nem jó politikus, és nincs vele tisztában, akkor számolnia kell a következményekkel. Ezt akkor is elmondtam, amikor megkérdezték, honnan veszem magamnak a bátorságot, hogy a díjak vagy a forgatókönyvek ügyében döntsek, hogy melyik érdemel támogatást. Arra választottak ki, hogy felismerjem, mi az érték. És azok a filmek, amelyeket én támogattam, ilyen-olyan apparátus, bizottság, forgatókönyv-fejlesztés nélkül, csak és kizárólag a saját fejemre, ismereteimre és értékrendemre támaszkodva, nagyon sok díjat kaptak. Én önérzetesen és büszkén vállalom, hogy igen, jól választottam, és hogy egyedül is tényleg el tudom dönteni, melyik filmterv kapjon állami pénzt, melyik zeneszerző érdemel kitüntetést, melyik képzőművész szolgált rá, hogy elvigyük Pekingbe a munkáit, melyik költő kaphatja meg a József Attila-díjat.
- Nem a kulturális közigazgatás átlátása, az ágazati jogalkotási munka stb. az államtitkárság és a minisztérium feladata, hanem a József Attila-díjak kiosztása? Utóbbit nem bölcsebb több különböző ízlésű, eltérő tapasztalatokkal rendelkező, a területen tájékozott ember belátására bízni?
- Az első számú feladat, az, amiről ön beszél, de nem kevésbé fontos, hogy a magyar kultúra egészére is megfelelő rálátással rendelkezzen a kulturális ügyek irányítója, hogy a jövő értékeit észrevegye és segítse megszületni. A gyakorlat pedig, mondom, azt mutatja, hogy ez a sokféle ízlésű ember nem tud megegyezni és valakinek valahol döntenie kell, mégpedig az illetékes államtitkárnak, akire rábízták átmenetileg ezeket az értékeket. Ezt a részét a munkámnak jól elvégeztem, nem érheti szó a ház elejét, ezt utólag sokan mások is belátták.
- Ezen a területen példásan aktív volt, ugyanakkor a nagy ágazati törvényeket, a színházi, az örökségvédelmi stb. inkább a kulturális bizottság kezdeményezte.
- Ez egész biztosan így volt, és ennek oka az is, hogy ezek a kollégák már olyan rutinnal rendelkeztek és olyan hozzáértéssel, amilyennel én nem, én csak tanultam a törvényhozói szakmát. Volt ugyan törvényhozói tapasztalatom, voltam szenátor, de több évtizede és a bukaresti parlamentben.
- Ha a művészek nem jó gazdái a nekik szánt állami pénzeknek és díjaknak, mi indokolja, hogy egy értékrendjében is jól körülhatárolható művészszervezetnek, a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) komoly hatalmat és közpénzosztó jogosultságokat adjunk?
- Hogy ez jó döntés volt-e, csak az idő tudja eldönteni. Nem hiszem, hogy ma ez megjövendölhető volna bármekkora szakértelemmel is. Sokan hajlamosak leszűkíteni ezt a folyamatot két-három ember befolyásszerzésére, de ha valamit az alkotmányban rögzítenek, az nem egy-egy elnök személyére szól, több annál. Ez a szakma esélye, hogy a dolgait saját kezébe vegye. Meglátjuk, mennyire tudnak vele élni, ez egyfajta életképességi teszt is. Ha a józanság és nyitottság felülkerekedik az önérdeken, akkor 15 éven belül nagyon hasznossá válik ez a szervezet.
- Mégis hisz ebben?
- Ha az, ami az akadémián történik, szembemegy majd a magyar kultúra érdekivel, akkor az élet úgyis kikényszeríti a politikától a korrekciót.
- Kerényi Imre kormánymegbízott szerint ki kell egyensúlyozni a baloldali dominanciájú kánont. Ön szerint?
- A pártállam és a ma ellenzékben lévő politikai erők kormányzása idején sok művész úgy érezte, hogy perifériára szorult. Sokaknak van ilyen frusztrációja, nekem is régóta van íróként ilyen kiszorítottság-érzésem, hogy jóformán senki sem foglalkozik a műveimmel. Minden kormányzat számon tart olyan művészeket, akik közelebb állnak hozzá, természetes tehát, hogy kormányváltás esetén mindig másokat juttatnak esélyhez. Ilyen a politika a világon mindenhol. De nem szabad, hogy ez a kiegyenlítés kiszorítássá váljon, a nemzeti kultúra rovására menjen.
- Nincs ilyen veszély?
- Nekem a saját tevékenységemmel kell elszámolnom, és én az érték megszállottja vagyok.
- Államtitkári programját felvázolva tett egy megjegyzést a magyarság genetikai adatbankjának elkészítéséről, amely meglehetősen nagy megütközést keltett.
- Amekkora megütközést keltett ez a terv, én is éppen annyira megütköztem ezen a megütközésen. A világról megszerezhető tudás soha nem lehet tabu. Természetesen nem akartam, mint egy jó nevű német intézet kutatója a nekem írt levelében feltételezte, genetikai állományuk szerint osztályozni a magyarokat, híg- vagy mélymagyarokat kijelölni. A világon sok helyen folynak ilyen genetikai kutatások, és jó lenne tudni, hogy a mai magyar népesség átlagában mennyi a kun, a jász, a finnugor, a germán, a szláv, török stb. Az ember olvas mindenféle délibábos feltevéseket, hogy a mi rokonaink a baszkok, de nem, mert az eszkimók vagy az észak-amerikai indiánok. Erre mondom, hogy ha adható erre válasz, akkor lássuk. Tényleg élnek Svájcban a hunoknak leszármazottai, van ott a magyarokkal, a sztyeppei népekkel kapcsolatba hozható genetikai enklávé, vagy nincsen? Hogyan lehet a székelyeket elhelyezni ebben az őstörténeti világban? Létezhet-e magyar–japán rokonság? Nem vitatom a finnugor elméletet, tudom, hogy a nyelvrokonság nem igazolja a genetikai rokonságot, de ezek mindenesetre nagyon izgalmas kérdések.
- A keleti nyitás mint kulturális stratégia mit jelent pontosan?
- Elég megnézni a napokban lezajlott berlini filmfesztivál eredményeit, hogy lássuk, milyen értékteremtő potenciál van keleten. Nemcsak gazdasági, geostratégiai partnerkeresés szempontjából fontos ez a kérdés, hanem kulturális tekintetben is van mit tanulni tőlük. Mi vagyunk az egyetlen európai nép, amelyet ázsiainak tekintetnek, a legnyugatibb ázsiai és a legkeletibb európai nemzet. Tehát igenis kompszerepet kell betöltenünk, kompországnak kell lennünk nyugat és kelet között. Értékek átrakodásának szabadkikötőjévé kell válnunk, hiszen a legnagyobb tőkénk a fekvésünk, hogy tranzitország vagyunk.
- Nem először vált 2010-ben politikussá, szóba is került, hogy a romániai rendszerváltás után RMDSZ-szenátor volt Bukarestben egy darabig és a szövetség főtitkára. Mi vesz rá egy, ahogy némelyek mondják, csavargó alkatú, kötöttségeket rosszul tűrő írót-költőt, hogy szenátor, főtitkár, majd húsz évvel később államtitkár, kormánybiztos és főtanácsadó legyen?
- Nem vonzalomról, hanem hívásról, hivatásról, feladatról van szó. Világéletemben igyekeztem távol tartani magam a hivatalnoki típusú fegyelmezettséget, pláne pártfegyelmet igénylő pályáktól, a nyolcvanas évek Romániája nem tette számomra vonzóvá az ilyen elvárásokat. Amikor svájci emigrációmból visszaérkeztem Budapestre, majdnem egy évig a Szabad Európa Rádió itteni irodájának vezetője voltam. Ez életem egyik legszebb időszaka volt, részt vehettem a rendszerváltásban, beszélgethettem a rendszerváltó elit tagjaival, sokan – minden politikai oldalról – azóta is a barátaim. A Páneurópai Piknik szervezésében is közreműködtem tanácsadóként. Akkoriban alakult meg az RMDSZ, amelyben két irányvonal birkózott. Némelyek kuruc–labanc-vonalnak, bukaresti–erdélyi-ellentétnek, esetleg idősebb, a pártállami tapasztalatokon edződött és az ifjú politikusok tábora szembenállásaként írták ezt le. Mivel akkor szükség volt olyan emberre, akit hitelesít az ellenzéki múltja, nyelveket beszél, vannak nemzetközi kapcsolatai, így lettem a párt egyik vezetője a „fiatalok” kívánságára. Elhittem, hogy tényleg szükség van rám. Erkölcsi kötelességnek fogtam fel a dolgot és korábbi ellenzéki politikai szerepvállalásom logikus folytatásaként. A kezdet kezdetén, Ceausescu Romániájában ez nem sok földi jóval kecsegtetett, nem hatalomvágyból és nem Audi-slusszkulcsok reményében kezdtem mindenesetre politizálni. Minimum a szabadságunkat, ha nem az életünket kockáztattuk. Aztán nem sokkal később be kellett látnom, hogy ezt a politikai missziót az RMDSZ-ben nem lehet, nincs már értelme tovább folytatni. A mostani, 20 évvel későbbi politikai tevékenységemet, bár nagyon mások a körülmények, szintén missziónak tekintem.
Vári György
Népszabadság,

Jókai Anna Kossuth-nagydíjas
Egy közösség erejét nem csak a közös hit, akarat, cél, elszánás és cselekvés jelenti. A jó szóban és a követendő példában rejlő erő legalább ilyen fontos, mert általuk megsokszorozhatjuk teljesítményünket – mondta Áder János államfő tegnap a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend kitüntetéseinek átadásakor.
„A mai díjazottak és kitüntetettek életében is ott találjuk mindazokat, akiknek személyes példája fontos ösztönzést jelentett számukra. Akik lelkierőt és inspirációt nyújtottak mindahhoz, amit elértek, amit megvalósítottak, amiben sikeresek lettek” – hangsúlyozta a köztársasági elnök a Parlamentben mondott beszédében. Idén Jókai Anna író kapta a Kossuth-nagydíjat. Húsz művésznek ítéltek oda Kossuth-díjat, a Vujicsics Együttes tagjai pedig megosztva részesültek az elismerésben. Széchenyi-nagydíjjal tüntették ki John Lukacs magyar származású történészt, 19-en pedig Széchenyi-díjat kaptak. Magyar Érdemrendet 29-en vehettek át. Az elismeréseket Áder János Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök társaságában nyújtotta át.
Díjazott erdélyi alkotók
Magyarország köztársasági elnöke nemzeti ünnepünk, március 15., az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja alkalmából a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést adományozta Szilágyi István írónak, az MMA rendes tagjának a kortárs magyar prózairodalom legnagyobb értékei közé tartozó nagy sikerű regényeiért, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként. * Babérkoszorú-díjat kapott Orbán János Dénes József Attila-díjas költő, író. * A magyar sajtó napja alkalmából elismeréseket adott át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a határon túli magyar újságíróknak odaítélt Aranytollat Gálfalvi Zsolt erdélyi irodalomkritikus, szerkesztő és közíró, valamint Tar Károly jelenleg Svédországban élő egykori erdélyi újságíró kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A mai márciusi ifjaknak
Mi, idősebb és a nálunk még korosabb nemzedékek nagyon elfelejtettünk a fiatalok nyelvén beszélni. Lehurrogjuk, félresöpörjük véleményüket, meg sem hallgatjuk mondandójukat, nem megérteni próbáljuk érveiket, csak magunk mintájára formálnánk őket.
A fiatalok lázadnak. Mikor tegyék, ha nem tizen-, huszonévesen? Mint Sepsiszentgyörgyön megfogalmazták március 13-án 12 pontjukban: ez nem joguk, de kötelességük. S bizony, bőven van okuk a lázadásra értékvesztett, türelmetlen, másságot nem tűrő, pénzközpontú világunkban. Ahol az iskola szükséges nyűg, mely keveset ad és kevéssé készít fel az életre, a szülők fásultak, napi robotba belekeseredettek, egy világban, ahol nem találják a tudás értékét, értelmét, nem látják jövőjüket. Miközben kitágult minden körülöttük, karnyújtásnyira más társadalmak, csábít a jobblét, a könnyebb élet. És mi nem tudjuk elmagyarázni nekik, mit, miért várunk tőlük. Idegen a márciusi ifjak üzenete, mert avas történelemkönyvekkel próbáljuk beléjük sulykolni, pedig milyen egyszerű, ha úgy közelítjük meg: ez a ti szabadságotok napja is, fogalmazzátok meg, mit jelent ez nektek. És megteszik, lehet, sokunk számára idegen módon, utcai felvonulással, slammel, zenével, tánccal, falfirkákkal, de érdemes lenne rájuk figyelni, mert ez az ő szabadságuk. Nagyon elfelejtettük, milyen volt, amikor mi voltunk tizen-, huszonévesek. Más világban, volt, aki a kommunizmusban, többen a hirtelen jött szabadság első éveiben éltük meg ezen időszakot, korlátok között, melyek ellen mi is lázadtunk, amennyire s ahogyan lehetett. Most másképp teszik, s ha nem figyelünk rájuk, elsodorják őket a végletek: fekete álarcos gyermekekké válnak, akiknek már rég nem a cél, sokkal inkább a határtalan lázadás számít, vagy félresöpörnek minden értéket, a nemzeti büszkeséget nacionalizmusként értelmezik, a kokárdát a szélsőség jelképeként. Ha nem magyarázzuk el nekik saját nyelvükön, hogy néped szeretete nem jelenti mások gyűlöletét, s nem rosszat akarsz a melletted élőnek, amiért te szabadságot, döntési, beleszólási jogot, önrendelkezést szeretnél, akkor vívhatjuk apró kis csatáinkat, mert nem lesz, aki átvegye mindazt, amit ma értéknek vallunk. Idén március 15-én nagyon sokan öltöztek ünneplőbe, vonultak, vitték a székely és a magyar zászlót, ki hittel, ki kötelességből. Ránk van szükség, felnőttekre, hogy megértsék, ez is az ő szabadságuk napja, az ifjak 166 évvel ezelőtti forradalma őket igazolja, azt példázza: helye van a lázadásnak. József Attilát parafrazálva: jó szóval kellene oktatni, de játszani is engedni őket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szilágyi Istvánt és Orbán János Dénest is kitüntették
Több erdélyi személyiséget is magyar állami kitüntetéssel jutalmaztak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója alkalmából.
A magyar nemzeti ünnepet, március 15-ét megelőző napon, pénteken a magyar parlament kupolatermében számos elismerést osztottak ki. Áder János köztársasági elnök többek között Szilágyi István kolozsvári írónak, a Helikon című folyóirat alapító-főszerkesztőjének adományozta idén a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést.
A Kő hull apadó kútba, a Hollóidő és az Agancsbozót című regények szerzője, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja a kortárs magyar prózairodalom legnagyobb értékei közé tartozó nagy sikerű műveiért, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként vehette át a rangos díjat.
Egy másik kolozsvári alkotó, Orbán János Dénes is elismerésben részesült, ő Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vehette át ugyancsak pénteken a Magyarország babérkoszorúja díjat költői és írói tevékenységéért, valamint az erdélyi magyar irodalmi életben betöltött irodalmi szervezői szerepe elismeréseként. A székelyudvarhelyi születésű Barabás Botond, aki a szolnoki Szigligeti Színház színésze, Jászai Mari-díjat vehetett át.
Szombat este Kolozsváron Cseke Péter, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára, író, publicista, illetve Kovács Sándor kolozs-dobokai római katolikus főesperes-plébános kapta meg a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést. Az Áder János által adományozott díjakat Bába Iván államtitkár adta át.
Idén sem a Kossuth-, sem a József Attila-díjasok között nem volt erdélyi. A Kossuth-nagydíjat idén Jókai Anna író kapta a magyar prózairodalom területén létrehozott életművéért. Húsz művész vehetett át a Kossuth-díjat, 19 tudós pedig Széchenyi-díjat kapott.
Kossuth-díjat mások mellett Hámori Ildikó és Mácsai Pál színművész, Kovács Kati előadóművész, valamint Baráti Kristóf hegedűművész vehetett át. A Széchenyi-nagydíjat idén John Lukacs történészprofesszor kapta, a magyar történeti gondolkodást megújító tevékenysége és életműve elismeréseként.
Széchenyi-díjat vehetett át mások mellett Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója is a totális diktatúrák múltjának hazai és nemzetközi feltárásában végzett tevékenységéért. Az elismeréseket Áder János Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök társaságában nyújtotta át pénteken.
Krónika (Kolozsvár),

A vállalkozók lelkére beszélt Böjte Csaba
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság vállalkozókat hívott össze csütörtök este Székelyudvarhelyen arra a jótékonysági rendezvényre, ahol Böjte Csaba ferences szerzetes életbölcsességeit, tanulságos és megfontolandó gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel.
A csíkszeredai Role együttessel közösen sikerült kizökkenteniük egy kis időre a hallgatóságot a hétköznapokból, az adományokból közel háromezer lej gyűlt össze, amelyet az atya által vezetett Szent Ferenc Alapítványnak adtak át.
A rendezvényt Tankó László közgazdász nyitotta meg, kiemelve: a felgyorsult élet, az ellentmondások és az értékrend felborulása sokakat késztet arra az elmélkedésre, hogy vajon melyik a jó irány. „Csaba testvér olyan értéket teremtett, amelyből mindannyian merítkezhetünk, és arra kértük, azokra a kérdésekre próbáljon választ adni nekünk, amely mindannyiunkat foglalkoztat és mindannyian keressük rá a választ. Azt tapasztaljuk, hogy nagy a munkanélküliség, mégis nehezen találunk megfelelő munkaerőt, mindannyian ráfogjuk valamire kudarcainkat nap mint nap, szenvedünk a szegénységtől, a krízistől, a környezetünktől” – mondta el röviden a találkozó apropóját Tankó László.
Amint azt már a sajátos humoráról ismert Böjte Csaba atyától megszokhattuk, a legnagyobb természetességgel beszél olyan hétköznapi, ám igen fontos dolgokról, amely boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá teheti életüket. Számos bibliai, és saját életében megtörtént esettel támasztotta alá: az utunkba gördülő akadályok, nehézségek nem minden esetben jelentenek rosszat. Sőt, szükségünk van a küzdelemre, a feladatokkal való megbirkózásra, hiszen ezáltal erősödünk meg. „A súlyemelő kezéből nem veszem ki a súlyt, mert akkor sosem lesz bajnok belőle. A kollégáinkat is meg tudnunk győzni arról, hogy nem mindig a pénz a legfontosabb, hanem a feladat, amit el kell végeznünk, amit jó elvégezni. Mária is panaszkodhatott volna, hogy nincs ahol megszülje a gyereket, nincs hideg víz, meleg víz, nem megy semerre. De akkor nem lenne ma a mennyek királynő asszonya” – fogalmazott a szerzetes.
A vállalkozók, munkaadók figyelmét arra hívta fel a ferences szerzetes, hogy minden ember értékes, Isten selejtet nem teremt. Tehát ahhoz, hogy az alkalmazott jól teljesítsen munkahelyén, fel kell szabadítani őket a szeretetre, a jóságra és az alkotómunkára. Minden helyzetben kerülni kell a hangoskodást, az erőszakot, a durvaságot, hiszen “még senkit sem szidtak jobbá”, s csakis a másikra való odafigyeléssel lehet kihozni a legjobbat az adott emberből. Azaz mindenkinek szüksége van sikerélményre, mondta Böjte Csaba.
A szórakoztató és tanulságos történeteket követően a közönség örömmel hallgatta a csíkszeredai Role együttes dalait, amelynek tagjai moldvai népdalfeldolgozásokat, illetve József Attila megzenésített verseit adtak elő.
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro,

Orbán György Kossuth-díjas
A marosvásárhelyi születésű zeneszerzőt Kossuth-díjjal tüntették ki a nemzeti ünnepen. Számos szakmai elismerését Budapesten kifejtett munkássága hozta meg. A mostani magas kitüntetést már kisoroszi lakosként kapta.
– Nagy örömet, a munkámban pedig segítséget jelent a díj, és – talán kicsit viccesen hangzik, de nagyon fontos dolog – a falusiak is büszkék lesznek rám – mondta az MTI-nek a kitüntetése kapcsán.
"Kelet-Európában a kitüntetéseknek és általában a sorsoknak furcsa pályája szokott lenni. A legnagyobbjaink száműzetésben vagy emigrációban haltak meg, Bartók például nem kapta meg a legnagyobb magyar kitüntetést. A nagyjaink felé tartozunk annyival, hogy az elismerést a maga értékén kezeljük: örülünk neki, ugyanakkor a szakmai létben nem szabad eltúlozni a jelentőségét. Nagyon rossz lenne, ha a szakmámban a kitüntetések szerint bánnának az emberekkel" – hangsúlyozta a zeneszerző.
Az őt ért hatások közül egyértelműen Bartók Bélát emelte ki. "Ez egy generációs jelenség, ugyanis éppen akkor születtem, amikor Bartók az egyetlen lehetséges válasz volt minden szakmai kérdésre. Vállalható, igen imponáló világnézet, a gyűjtések kapcsán egy fantasztikus Kárpát-medence- élmény, és zseniális művek – mindez, sőt még ennél is több összesűrűsödött abban, amit diákkoromban Bartók-modellnek neveztek. Ez a modell akkoriban versenytárs nélküli volt" – fejtegette, hozzátéve: később persze megismerte a nagy és kicsi – mert nekik is van mondanivalójuk – európai zeneszerzőket, sőt, a beatzene, különösen a Beatles is hatott rá, miután legyőzte fiatalkori sznobizmusát.
Orbán György munkásságát elsősorban oratorikus kompozíciók és kórusművek jellemzik. "Míg az instrumentális zene, amit profik játszanak, ki van téve a 20. század eléggé kártékony esztétikai-ideológiai hatásainak, addig a kórusmuzsikát alapjában véve amatőrök éneklik, akik ledobják magukról ezeket; ezt egy hangszeres együttes nem engedheti meg magának" – mutatott rá.
Kiemelte, hogy a kóruséneklés az elmúlt 10-15 évben virágzó művészeti ággá nőtte ki magát Amerikában és a Távol-Keleten, a kiadók és a zeneszerzők számára is igen jövedelmező terület lett, és nagyon erőssé vált a művek szelekciója. "A másik szféra, az instrumentális kortárs zene ezzel szemben fonnyadozik, mert mindent eljátszanak, nem tud megbukni semmi, azaz itt nincs szelekció. Állóvíz van, pocsolya. Mindkettőt csinálom, egyiknek élvezem az áldásait, a másiknak nyögöm a kínjait" – fogalmazott a zeneszerző.
Orbán György többször komponált költők – többek között József Attila és Weöres Sándor – verseire is. "Főleg fiatal koromban mertem nekimenni a nagy magyar verseknek, ma már kevésbé, gyávább vagyok. Ennek az az oka, hogy rájöttem: van egy eredendő ellentmondás a zene kívánalmai és a szövegek között. Ennek egyik vetülete a tempó: még a leggyorsabb szavalási tempó is túl lassú a zenének, és ha a zene ezt felveszi, meghal mint zene" – fejtegette a komponista.
Egy másik terület, amit már nem művel, a színházi és filmzene. Gothár Péter több filmjéhez is írt zenét, fiatalként Jancsó Miklóssal is dolgozott együtt. "Lehet, hogy cinikusnak fog hangzani, de Gothárt kivéve, aki jó barátom, és nagyszerű volt vele dolgozni, mindez nagyrészt csak pénzkereset volt számomra, a filmzene ugyanis nem az a terület, ahol az ember el tudja mondani a saját mondanivalóját. Jancsóval fiatalként dolgoztam együtt – nagy megtiszteltetés volt –, beugrottam, mert a szokott zeneszerzője nem ért rá. Komponáltam egy nagy zenekari művet, ő pedig a keverőasztalnál egyenként lehúzta a sávokat. Ez a nagybőgő? Nem lesz. A kürtök? Ez sem kell. Végül hagyott egy ütőgardont. Leforrázva jöttem el" – idézte fel Orbán György.
A 66 éves zeneszerző úgy fogalmazott, egyfajta "derűs pesszimizmussal" tekint a jövőbe. Mint mondta, még jó erőben van, "a motor még megy", ha van egy jó ötlete, intenzíven ki tudja dolgozni. "Játszott szerző vagyok, a kórusműveimet rengeteg helyen éneklik. Ha nem lennék játszott, több lenne az ambícióm, hogy találjak ki valami újat. Így a fiataloké az előny, a jövő: az ő nyeretlenségük hatalmas erő, ami viszi őket új megoldások felé. Én 40 éve ugyanazt írom, és nem is akarok mást írni" – fogalmazott Orbán György.
Népújság (Marosvásárhely),

Életre szóló Erdély-élmény (Bodor Ádám Sepsiszentgyörgyön)
Nem tudhatjuk pontosan, mi történik az emberrel és az ember agyában, amíg valami papírra vetül, meghagyom ennek a titokzatosságát – mondotta tegnap este Sepsiszentgyörgyön Bodor Ádám. A Kossuth- és József Attila-díjas író életpályájáról, alkotási módszeréről beszélt a Tein Teaházban, és részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) hét végi árkosi táborában. A Kultúrteaház tizennyolcadik kiadásán a székelyföldi irodalmi körúton lévő, számos irodalmi díjjal elismert prózaírót beszélgetőtársa, Murányi Sándor Olivér író kérdezte. A kolozsvári születésű Bodor Ádám (1936) negyvenhat évesen Budapestre telepedett 1982-ben, azóta ott él, ám fellépései ritkák, azok mindenhol „irodalmi csemegének” számítanak. Művei (tárcái, novellái mellett egyik legismertebb regénye a Sinistra körzet – szerk. megj.) képzeletbeli tájakon játszódnak, ám a létező környezetünk elemeiből épülnek fel, Erdély északi, északkeleti területén behatárolható helyszínekből – magyarázta Bodor. Hogy miért éppen ez a terület lett a modellezés helyszíne, annak tájismereti és érzelmi okai vannak – tette hozzá. Amíg itt élt, hónapokat töltött ebben a térségben, számára Máramaros Erdély legizgalmasabb vidéke, egyrészt a megrendítő táj miatt, másrészt az etnikai összetétel is megragadta: a szórványmagyarság mellett cipszer bányászok, ruszinok, zsidók élnek ott. Kizárólag kitalált történeteket ír, „számomra addig izgalmas, amit írok, amíg én sem tudom, mi fog történni”. Helység- és személynevei egyaránt különlegesek, „nem mindegy, hogy hívnak, ebben van valami mágikus szuggesztió is, egy név hangzása beindítja az emberi képzeletet”. Tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári börtönben tartották fogva két évig. Bodor Ádám a börtön hatására lett író, azt mondta, legérzékenyebb korban került rács mögé, rendezett polgári létből egy számára teljesen ismeretlen, elképzelhetetlen világba. „Bennem annyira élt, hogy énvelem egészen rendkívüli és életre szóló dolog történik – fejtegette –, hogy ez elnyomott mindent. Én is éhes voltam, bizonytalanságban, rettegések közepette éltem, és mégis az élmény izgalma annyira elnyomta ezt, hogy amikor kiszabadultam, ad absurdum nem voltak rossz emlékeim. Úgy éreztem, mindent, ami ott történik velem, későbbi életemben hasznomra fordíthatom, páratlan gazdagon léptem ki a börtön kapuján”. Református teológiát végzett, majd egyházkerületi levéltárosként dolgozott Kolozsváron, de szakított az irattologatással. Másoló-fordító irodában folytatta, aztán esténként a konyhában kimerülten ,,körmölgetett”, így kezdődött. Budapestre azért költözött, mert úgy érezte, beszűkülnek a publikációs lehetőségek, de élt benne a kíváncsiság is, hogy máshol is kipróbálja magát. Noha ott él több mint harminc éve, számára Budapest ihletet nem adott („nem jó város”), az erdélyi évtizedek látták el életre szólóan élménnyel, élettapasztalattal. Amikor teheti, elmegy a Radnai-havasokba, „síelget” a Hargitán – most is onnan érkezett –, mert még mindig szereti az utazással járó élményeket, évente 5–6 alkalommal jön Erdélybe egy-két hétre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalán
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban.
A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél.
Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött,
és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.)
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését.
A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”.
Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését.
Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina.
Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap.
Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.”
A Reformban volt aktuálpolitika bőven,
az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző.
A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés.
A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.”
Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.)
Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást.
Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat.
Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre.
Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”.
A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek.
Csatári Bence
történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is.
PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro

Bemutatkozott a színitanoda
Tegnap délelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában tartottak sajtótájékoztatót az Artecotur Egyesület képviselői. A civil szervezet tavaly októbertől diákszínjátszó csoportot működtet, most soron következő előadásaikról tájékoztatták az újságírókat. Jelen volt Vajda György, az egyesület elnöke, a diákszínjátszó csoport menedzsere, Koreck Mária, a József Attila-est kezdeményezője, Molnár Kinga zenepedagógus és Faragó Zénó csoportvezető, színművész, több diák.
Az elnök elmondta, az Artecotur Egyesületet 2012-ben hozta létre, többek között azzal a céllal, hogy felkarolja az ifjú tehetségeket és segítse karrierjük első lépéseiben. Így került sor 2012. július 18 – 21. között egy képzőművészeti alkotótábor megszervezésére Gernyeszegen. Az egyesület szervezett tárlatot az először kiállító Kovács Franciska Máriának, Kiss Borának. S voltak már olyan rendezvények is, amelyeket más szervezetekkel, egyesületekkel közösen az Artecotur rendezett, mint pl. a marosszéki lófuttatás, a Széllyes Sándor- népdalvetélkedő, a mikházi római fesztivál. Együttműködési szerződést kötött az Artecotur a Pro Cultura Subcarpathica beregszászi egyesülettel a Székelyföldi napok Kárpátalján – Kárpátaljai napok Székelyföldön ikerrendezvény megszervezésére.
Az említett célkitűzésnek megfelelően 2013. október 1-jén hozták létre a diákszínjátszó társulatot, amelybe számos középiskolából válogattak diákokat. Kezdetben Kovács Botond színművész irányította a csapatot, helyét Faragó Zénó vette át, akitől színészmesterséget tanulhatnak a diákok, ezenkívül Gyéresi Júlia beszédtechnikát, Molnár Kinga zeneoktatást tart. 25 taggal indult a csoport, jelenleg 22-en járnak rendszeresen a heti hat órára. A próbákat az RMDSZ megyei szervezetének gyűléstermében tartják, amelyet a szövetség készségesen felajánlott. Vajda György az intézményeknek megköszönve elmondta, hogy mindeddig készségesen segítette a tevékenységet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, az Ariel Ifjúsági és Bábszínház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Közös produkciók színpadra állítását is tervezik mind a színházakkal, mind az oktatási intézményekkel, az utóbbi diákjai pedig akár gyakorlatként is foglalkozhatnak a csoporttal. Volt már eset, hogy vizsgaelőadásban vendégszerepeltek az egyesület színitanodájának tagjai. Nyitott az együttműködésre a Spectrum színház és a Kulturális és Tudományegyetem is, és az Ifjúsági Ház is felajánlotta játéktérül az előadótermet.
– A célközönségünket megpróbáljuk bevezetni a színház, a kortárs színházművészet világába. És reméljük, hogy a diákok által a szülőket is megnyerjük majd a színházművészetnek – mondta az elnök, aki azt is elárulta, hogy előadásaikat nem szokványos helyszíneken, nem csak kőszínházakban szeretnék majd közönség elé vinni. A hosszú távú célok között szerepel egy V-VII. osztályos és egyetemistákból álló (ha van érdeklődés) kortárs táncszínházi csoport beindítása is.
Egyelőre pályázatokból próbálják fenntartani a kezdeményezést, de várják a jóakaró mecénásokat is. Az első, bemutatkozó előadást Koreck Mária, a Divers Egyesület vezetője, a városi RMDSZ vezetőségi tagja kezdeményezte. Az Elutazni önmagunkhoz – József Attila-verses, zenés est műsorát Gyéresi Júlia állította össze. "A versösszeállítást a költő életútjának alapos megismerése előzte meg. József Attila szeretetéhsége, hányatott sorsa, érzékenysége és intelligenciája ott tükröződik a verseiben. Izgalmas feladat a mai fiataloknak ezen életpálya végigkísérése, végigélése a verses, zenés est egyórányi időtartama alatt. Közös utazásra invitálunk hát mindenkit József Attila költészete mentén önmagunk felé" – mondta az előadásról a rendező tanár.
Ezenkívül a csoport hamarosan egy zenés produkcióval is bemutatkozik, amelyet Molnár Kinga állított össze. Ennek lényege, hogy több, diákok által írt dal is elhangzik majd. Június elsejére, gyereknapra Mátyás királyos történeteket mutatnak be, szintén Gyéresi Júlia gondozásában. Ezzel az összeállítással a meseterápia program keretében ellátogatnak majd kórházakba, gyerekotthonokba, óvodákba. A nagyszínházi produkcióról Faragó Zénó beszélt, elmondta: színre viszik Lewiss Caroll Alice Tükörországban című színművét, amelyet a tanár rendez, Fehér Csaba írja a zenét. Ennek a bemutatóját június 14-ére tervezik, és a Csűrszínházi Napokon is lesz előadás.
(erdélyi) Népújság (Marosvásárhely)

Lelki kenyér a vers
Számos irodalmi, művészeti programot rendeztek tegnap a Kárpát-medencében a költészet napján, József Attila születésnapjára emlékezve. Budapesten negyedik alkalommal szerveztek Versmaratont, Debrecenben megrendezték a költészeti fesztivált, Szentendrén pedig újra volt Verskommandó. Nagy érdeklődés mellett zajlott az egész nap tartó Versmaraton a budapesti Thália Színház Mikroszínpadán, ahol mintegy hetven kortárs költő olvasta fel verseit, a közönség megismerhette Az év versei 2014 című kötet szerzőit. Oláh János költő, író, a hagyományosan a költészet napjára megjelenő kötet kiadójának vezetője elmondta: a tavalyi év válogatása, 100 költő versei jelennek meg a kötetben. Mint fogalmazott, a költészet napján mindig sok a versműsor, de élő költőtől szinte alig hangzott el vers. A felolvasással arra szerették volna felhívni a figyelmet, hogy a mai költészet is létezik, kortárs költők is írnak verseket, nem is rosszakat. Oláh János elmondta: úgy döntöttek, hogy a költők saját maguk mondják el verseiket, ne színészek előadásában hangozzanak el a művek. Ha rosszabbul is mondja a szerző versét egy színésznél, az az értelmezési módszer, ahogy ő felolvassa, akkor is fontos kordokumentum – emelte ki.
Raffai Ágnes szabadkai színésznő nyerte el a fődíjat a Versünnep Fesztivál professzionális színészeknek, előadóművészeknek és szakirányú hallgatóknak meghirdetett versmondó versenyén, amelyet a költészet napja alkalmából rendeztek meg a budapesti Nemzeti Színházban tegnap. „Ez a délután a szó, a magyar szó ünnepe volt” – mondta az esti díjkiosztón Császár Angéla színművész, a zsűri elnöke, hozzátéve: szükségünk van ezekre a szavakra, és a versekre. „Lelki kenyér a vers” – emelte ki Áprily Lajos szavait idézve.
A költészet politikai rendszereken felülemelkedik, ezt bizonyítja az is, hogy 1964-től emlékezünk meg József Attila születésnapjáról – mondta Vári Fábián László kárpátaljai költő József Attila lillafüredi emléktáblájánál tegnap (felvételünk). A József Attila-díjas költő úgy fogalmazott: a magyar közéletben igazán ritka az, hogy ezzel mindenki egyetért, ennek a napnak a legfontosabb üzenete, hogy József Attila mai és minden magyar ember számára egyaránt fontos. Bár a költészetet az utóbbi évtizedekben többször temették, ám meg tudott újulni, „jó ebben a rohanó világban megállni olykor, kézbe venni egy Radnótit, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Weöres Sándort, hogy a nagy mesterek gondolataiban megpihenjünk” – mondta Vári Fábián László annál a márványtáblánál, amely arra emlékeztet, hogy 1933-ban József Attila a lillafüredi írótalálkozón írta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát. Csak a vers a fontos, amely szólhat bármiről, de azt a „líra arisztokratikus méltóságával tegye”, adjon érzelmi többletet, üzenjen, keltsen visszhangokat, hogy az olvasó hetek múltán is érezze az újraolvasás kényszerét, legyen élmény a verssel való találkozás – tette hozzá, majd József Attilát idézve azt mondta: vers kell, hogy írassék! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

85 éve született a Tanár Úr
Találkozásom Czine Mihállyal
Nyolcvanöt éve, 1929. április 5-én született a Széchenyi- és József Attila-díjas Czine Mihály irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a közkedvelt, rendkívüli megbecsülésnek örvendő Tanár Úr.
Czine Mihállyal 1990. január 12-én ismerkedtem meg Bözödön, Bözödi György temetésén. Ő volt az 1989. november 25-én Budakeszin elhunyt nagy író, költő, szociográfus méltatója, akinek hamvait – végakarata szerint – haza hozták Bözödre, az ősi anyaföldbe.
A temetésre Czine Mihály Marosvásárhelyről érkezett Sütő Andrással, Nagy Pállal és Elekes Ferenccel, aki egyben a sofőr szerepet is elvállalta: ő vezette Sütő autóját.
A havas-kemény hideg ellenére igen sokan jöttek búcsút venni Bözöd nagy szülöttjétől, Jakab úrtól, akinek földi maradványait a helyi unitárius templomban ravatalozták fel. Mikor a lelkész végzett a templombeli, hivatalos egyházi szertartással, Czine tanár úr lépett a koporsóhoz, akitől mindössze néhány lépésre álltam, szembe vele, így jól láttam beszéd közben. Lenyűgözött, ahogyan beszélt Bözödi György életéről és munkásságáról, mintha nem egy magyarországi író mondta volna ezeket, hanem egy vásárhelyi, egy kenyéren-vízen élő egykori jó barát, pályatárs, szociográfus-kutató. Egy kis cetlit tartott tenyerében, gyufásdoboznyit, melyre időnként rápillantva, gondosan fogalmazott, nyelvi tökéllyel és magával ragadó retorikával előadott szöveggel hívta fel magára a figyelmet. Mondanom sem kell, mekkora tisztelettel, nagyrabecsüléssel és odafigyeléssel hallgattuk az elhunyt emberi és szakmai rangjához méltó beszédet. Rég az ideje, hogy ilyen veretes, rögtönzött, szabadon szárnyaló szöveget hallottam szellemnagyjaink temetésén.
A templomból hosszú, hegyre kaptató, kanyargós út következett, ezen kísértük ki utolsó útjára Bözödi György földi maradványait, az izmos koronájú diófák alá. (Nyáron minden bizonnyal kellemes árnyékkal fogadják az arra látogatót.)
A koporsó leeresztése előtt ismét Czine Mihály szólt az ott lévőkhöz, aki – akárcsak a templomban – olykor egy kis papírdarabkára sandítva csodálatos dolgokat mondott, egyebeket, egy szót sem ismételt.
Visszaérve a falu központjába, gazdag torebéddel várták a temetésre érkezőket a bözödiek a helyi iskolában (1998 óta a Bözödi György nevét viseli). Ekkor már kezdett sötétedni. Én Sütő András közelében kaptam helyet a megterített asztalnál, s még mielőtt kihozták volna a töltött káposztát, egy kisebb, fiatalokból álló székely-udvarhelyi csoport hangos kérésére Sütő András emelkedett szólásra, aki nem számított erre, de nem vonakodott. Mindössze néhány rögtönzött mondatra volt szüksége ahhoz, hogy Bözödit, az írót és szellemi barátot elhelyezze az őt megillető irodalmi piedesztálon. Végül Gyurka bácsi szellemiségével példálózva kívánt neki békés nyugodalmat itthon, otthon, a szülőföld ölében.
A tor után az autó visszaindult Marosvásárhelyre, de előbb egy kis vadasdi kitérőt tett, hogy hazahozzanak engem. Vadasdon Czine Tanár Úr, ahogy kiszállt az autóból, egy idősebb asszony nevét emlegette, akit Kuri Juliannának hívtak. Elmondtam, hogy nemrég halt meg, de láttam, hogy emlékezett rá, járt még a faluban, a házában – nyilván innen elszármazott írók társaságában. (A K. J. címtárában korábban valóban megtaláltam Czine Mihály budapesti levélcímét.)
A bözödi finom töltelékes káposztát végül vadasdi nóva borral locsoltuk le, igaz, csak Sütő Andrással és Czine Mihállyal, mert Elekes Ferencnek, a sofőrnek, egy kis "munkát" adtam: kezébe nyomtam Amikor bekapcsolom a madarakat c. publicisztikakötetét. A kötetbe ezt írta: A Székely családnak, egy szép székely estén – 1990. jan. 12. Tisztelettel: Elekes Ferenc.
Valóban szép székely este volt ott is – itt is. A Bözödi György iránti tisztelet és nagyrabecsülés Nagy Estje!
Húsz-huszonöt percet maradtak, de még mindig nem volt késő, mert családom nem aludt, s mikor távozni készültek, Czine Mihály benyúlt a zsebébe és 20 forintot adott 8 éves Enikő lányomnak – emlékbe. Ezek a forintok, minden bizonnyal, már rég kimentek a forgalomból, de Enikő még sokáig őrizte, és mindig büszke volt arra, hogy egy érces hangú, magas budapesti bácsi 20 forinttal ajándékozta meg.
Ha élne, most lenne 85 éves. Valahányszor találkozásunk emlékét babrálgatom, nem tudom megérteni: miért kell a Czine Mihályoknak ilyen hamar meghalniok?
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Markó Béla nyerte az idei Versversenyt
A TVR Erdélyi Figyelő című műsora által harmadszor megszervezett Versverseny közösségépítő szerepét emelte ki Pákai Enikő, a kolozsvári területi stúdió magyar adásának főszerkesztője a magyar költészet napja tiszteletére szervezett verseny hétvégi díjátadó ünnepségén.
Mint mondta, a kolozsvári színművészek által előadott költeményekre évről évre egyre többen szavaznak az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán, és ezáltal a versek olyanokhoz is eljutnak, akik nem rendszeres fogyasztói ennek a műfajnak.
A versenyt egyébként idén Markó Béla Csatolmány című verse nyerte, amelyet Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista megzenésítve adott elő. A nyertesek ezúttal Lőrincz Gyula kolozsvári képzőművész alkotását vehették át, amelyen a toll és a pergamen mellett egy pálinkásüveg is helyet kapott.
A verseny ötletgazdája, Víg Emese tévés szerkesztő emlékeztetett: ezúttal is a „mágikus 11-es szám” köré épült a rendezvény, hiszen április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját, így idén is 11 költő egy-egy frissebb versét válogatták be az irodalmi folyóiratok szerkesztőinek ajánlására.
Markó verse után egyébként Visky Zsolt és László Noémi verse volt a legnépszerűbb, de az összes versre sok szavazat érkezett. Markó elmondta: tulajdonképpen librettói díjat kapott, hiszen dalként nyert a vers az előadók megzenésítésében.
A Csatolmány című vers egyébként komoly történelmi, politikai kérdéseket boncolgat, ezzel kapcsolatban a szerző elmondta: amit mondani akar a közéletről, azt egyre inkább versekben, esszékben fogja elmondani eztán.
A díjátadón egyébként majdnem mindegyik, a versenyben résztvevő költő, és több színművész is jelen volt, Az alkotókkal egyenként röviden elbeszélgetett Víg Emese, majd egy-egy verset is felolvastak. A színművészek közül Albert Csilla nevettette meg a közönséget azzal, hogy előadta Demény Péter Művelt hetéra dala című versének általa átírt változatát: az eredeti versben szereplő világirodalmi alakokat kortárs erdélyi költők, írók neveire cserélte.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal
„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről.
– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?
– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.
– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?
– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.
– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?
– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.
– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...
– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?
– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom.
Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt.
A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.
– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?
– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.
– Budapest például miért nem készteti írásra?
– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát.
Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.
– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?
– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait.
Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.
Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.
Zsók Enikő
Bodor Ádám
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben.
1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.
1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár)

Születésnap – Lászlóffy Csaba költő, író, esszéista, műfordító – ma 75 éves
Tordán született 1939. május 21-én. 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962–68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője, a Szabadság napilap Tetőn irodalmi mellékletének a szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, József Attila-díjas, Misztótfalusi Kis Miklós és Péterfi Vilmos életműdíjas. Két írásának közlésével köszöntjük lapunk munkatársát születésnapján!
„A Kolozsvárott élő Lászlóffy Csaba – a hajdani legendás Forrás-nemzedék mértékadó személyisége – jelenkori literatúránk egyik legkiemelkedőbb alkotója. A kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kivételes képviselője, évtizedek óta az egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb mestere: a változatosság, a sokműfajúság, a jelentéses szemléleti és formai gazdagság élő klasszikusa. Számtalan kötete öleli fel költői, lírikusi, próza-, dráma- és esszéírói életművét; verseskönyveinek, elbeszéléseinek, novelláinak, kisregényeinek vagy hosszabb lélegzetű epikai műveinek, színdarabjainak, értekező szövegeinek, publicisztikáinak rengetege folyamatos egymásutániságában is lenyűgöző teljesítmény.”
(Bertha Zoltán) Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetstratégia – kultúra és támogatás
L. Simon László Marosvásárhelyen
A magyarországi Nemzeti Kulturális Alap országos előadás-sorozata első erdélyi állomására került sor kedden délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában. A rendezvény két felvonásának első előadásaként a Köteles utcai épületben délután fél öttől L. Simon László József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, fideszes országgyűlési képviselő, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának volt elnöke ismertette a számos erdélyi egyesületet is támogató NKA tevékenységét, a magyar kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét, az online pályázati rendszer bevezetését, illetve annak előnyeit. Szünet után az előadó Polgári kultúrpolitika –Eredmények és dilemmák című kötetét mutatták be a szép számban megjelent közönségnek, az estet pedig a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő erdélyi díjazottjainak műsora zárta Diószegi László, a vetélkedő zsűrijének tagja, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerkesztésében és műsorvezetésével.
L. Simon László elmondta: annak ellenére, hogy már nem a NKA elnöke és idén februártól nem kultúráért felelős államtitkár, a kultúra szolgálatában folytatja a munkát. – Az új országgyűlési szerkezet szerint immár kétszáz képviselő dolgozik a parlamentben, és az új összeférhetetlenségi szabályok szerint aki képviselő, az más munkát nem vállalhat. Ezért le kellett mondanom, de az elmúlt három évben én álltam a Nemzeti Kulturális Alap élén – ezen előadásom ekképpen egyfajta búcsúelőadás. A NKA erőteljes változás alatt áll, a Bethlen Gábor Alap mellett a magyar állam egyik legfontosabb kulturálismecenatúra-szervezete. Évi 12 milliárd forintból gazdálkodunk, amit szét is osztunk a pályázók között, a határon túlra ennek negyven százaléka jut. Az állam költségvetésében ez nem nagy pénz, de kulturális szempontból kiemelkedő forrás. A NKA forrásait nem az állam költségvetése garantálja, hanem részben angol mintára működünk: a Szerencsejáték ZRT. Ötös lottójából kapunk pénzt, nem a befolyó adóforintokból. A lottó játék- és nyereményadójának 90%-a kerül hozzánk. Így a költségvetésünk attól függ, hogy hányan lottóznak és nyernek. 2009-ben ez az összeg évi 7 milliárd forintot tett ki, és 12 milliárd forintra emelkedett.
A Nemzeti Kulturális Alapot 1993-ban hozták létre, azóta nagyjából változatlanul működik, kiegyensúlyozott gazdasági környezetben osztottuk szét a forrásokat. Nem a politikusok, illetve az általuk létrehozott alapítványok kurátorai mondják meg, hogy ki kapjon támogatást, hanem a NKA szakmai kollégiumaiban tevékenykedő szakemberek. Persze ez is generál vitákat, de ennél jobb rendszert mindeddig nem tudtunk kitalálni. Működésének sikerességét igazolja a Román Kulturális Alap vezetőségének visszaigazolása is. Ez a modell működőképes, és más országok által is követhető. Észtországban például hasonlóan működik, csak ott a vodka utáni adót is belevonták ebbe a körbe. Ami a pályázatok elbírálását illeti, szakterületenként egy-egy kuratórium, kollégium (Építőművészet és Örökségvédelem Kollégiuma, Folyóirat- kiadás Kollégiuma, Könyvkiadás Kollégiuma, Közgyűjtemények Kollégiuma, Közművelődés és Népművészet Kollégiuma, Kulturális Fesztiválok Kollégiuma, Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma, Színház- és Táncművészet Kollégiuma, Zenei Kollégium) dönt ezekről. Amikor három évvel ezelőtt kineveztek, változtattam ezeken a szakkollégiumokon, például csökkentettük a számukat és önálló zenei kollégiumot hoztunk létre, valamint meghirdettük a Cseh Tamás-programot, amely 400 millió forinttal támogatja a magyar könnyűzenét. A filmművészetnek nincs szakmai kollégiuma, mert azt az önálló Nemzeti Filmalappal segítjük. A Filmalap a mi mintánkra lottóalapból gazdálkodik, évi körülbelül 6 milliárd forintból. Más alapokkal pedig a magyar dokumentum- és tévéfilmkészítést támogatjuk, illetve éves szinten több mint egymilliárd forinttal segítjük a magyarországi könyvkiadást. A kurátorok két csatornából kerülnek a NKA döntéshozói közé: egy részüket a szakmai szervezetek delegálják, a másik részét a miniszter nevezi ki, de természetesen utóbbiak is szakmabeliek. Politikai közmegegyezés van arról, hogy ez a rendszer legnagyobb érdeme. A pályázatokat mindenki maga írja meg, az elbírálók között van Kossuth-díjas írónk, Munkácsy-díjas szobrászunk, Jászai-díjas színésznőnk, Ybl-díjas építészünk és képviselteti magát többek között a cirkuszművészet is. Minden kuratórium nagyfokú autonómiát végez, a döntéshozók között számos határon túli alkotó is megtalálható.
2010 után változott pár dolog, és most ott tartunk, hogy újra kell gondoljunk egy sor párhuzamosságot, például a Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap esetében.
Krucsainé Herter Anikó, a NKA jelenlegi főigazgatója hozzátette: az elmúlt évben, az Alap húszéves fennállásának évfordulóján határozták el, hogy elkezdik járni az országot. A visszajelzések alapján úgy döntöttek, hogy folytatják az előadás-sorozatot, elsősorban a támogatások ismertetése végett, az előadásokra igen részletes anyagot hoztak, amelyet bárki rendelkezésére bocsátanak.
A közönség kérdéseire válaszolva, illetve azok kapcsán L. Simon László elárulta: a Magyarországon tevékenykedő multinacionális cégek – a francia példával ellentétben – szinte egyáltalán nem támogatják a hazai kultúrát. Ennek ellenére az NKA számos eredményt ért el, a magyar kormány például elkészíti az összes hazai és határon túli magyar levéltár jegyzékét. – Ez a kormány nagyon komoly nemzetstratégiájának a része, amelynek segítségével mindenki láthatja, hogy mi rejlik ezekben a levéltárakban, és az iratokat ne lehessen belőlük eltüntetni. A budapesti Fővárosi Levéltár egybegyűjtötte az összes erdélyi levéltár anyagát, és óriási kötetekben adja ki azokat, nyomtatva és digitálisan egyaránt, az államalapítástól napjainkig. Az NKA támogatásával újult meg az Ady-kiállítás Csucsán, a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékházprogramja pedig már átlépte a magyar határt: lesznek meglepetések, de ezekről többet nem árulok el, nehogy mások felvásárolják előlünk ezeket a házakat. Az Irodalmi Emlékház programsorozat 5-10 millió forintból egész kiállításokat valósít meg, és számos emlékházat (például Ady, Gárdonyi, Lázár Ervin egykori szülő-, illetve lakóházait) támogat. Évi körülbelül 20 milliárd forintra lenne szükség az egész Kárpát-medencei magyarság kultúrájának támogatásához, nem normatív alapon. A gazdaság bizonyos területein nemzeti protekcionistának kell lenni. Például támogattuk azokat a magyarországi könyvkiadókat, amelyek magyar nyomdákkal nyomtattak. Persze ezt nem lehet kizárólagossá tenni az Unió miatt. De 800 millió forintot fordítottunk például folyóiratok támogatására, és ezen összeg 70 százaléka a nyomdaköltségekre fordítódott. Nyilván azt szeretnénk, ha az adott támogatás a nyomda adójának köszönhetően az országban maradna.
Ami a pályázatokat illeti, az a jó pályázat, amely nagyon konkrét és a költségvetése sem túlzó. Például a holokauszt-emlékév támogatására 1,5 milliárd forintot ítélt meg a kormány, amelyet én túl nagy összegnek tartottam. De a pályázóktól több mint 14 milliárd forintnyi igénylés érkezett különböző rendezvények megszervezésére. Alig tudtuk az 1,5 milliárdot szétosztani. De arra, amit a négy év alatt előre léptünk, nagyon büszke vagyok. A volt szocialista kormány egyik legnagyobb bűne, hogy olyan mértékben adósította el az országot (az államadósságot 2002 és 2010 között megduplázták), hogy nem láthattunk rögtön hozzá a saját nemzetpolitikai céljaink megvalósításához. Pedig egy erősebb Magyarország a határon túli magyarság megmaradásba vetett hitét is erősíti.
Polgári kultúrpolitika
Az est második felvonásaként L. Simon László kötete került bemutatásra. A meghívó szerint a könyvet Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek kellett volna bemutatnia, de ő az Amerikai Egyesült Államok alelnökének látogatása miatt mégsem vehetett részt a vásárhelyi előadáson. Így a kiadványt Király László költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnöke ismertette, a szerző az ő kérdéseire válaszolt. Mint azt Király László megjegyezte, a 340 oldalas kötet CV-szerű, L. Simon László névjegye az elmúlt négy év kultúrpolitikai tevékenységéről. Szokatlan, hogy egy miniszterelnök előszót ír volt államtitkára kötetéhez, és ezen előszóban a kultúrpolitika fenegyerekének nevezi és bevallja, hogy penge vitákat is folytattak különböző kérdésekben. A könyvben rengeteg adatot találhat az olvasó, tartalmaz interjúkat, vitaindító előadásokat (többek között az e-bookról, a digitális könyvről). A kötetben megvan a lehetőség arra, hogy a ma olvasójának aktuális kérdéseire válaszoljon. A könyv, illetve az abban közölt előadások kapcsán felmerült kérdésekre válaszolva L. Simon László elmondta, sok szellemi műhely, folyóirat nem tudott lépést tartani az internet megjelenésével, másoknak pedig csak ott lenne szabad létezniük. De a szakma inkább érdekelt a status quo fenntartásában, mint nem. Ezen néha az innovatív politika változtatott, amely ritka, mint a fehér holló. A kulturális területen mérhetetlen a hisztipotenciál, egy 1 millió forintos változtatás is nagyobb visszhangot generál, mint egy 1 milliárd forintos gazdasági jellegű módosítás. A könyv mint olyan messze túléli majd a folyóiratokat. Más a piaci mechanizmusa, és más érzés, ha az ember könyvet vesz a kezébe. Ez a harmadik kultúrpolitikai könyvem, amúgy a 14. kötetem. A könyvkiadás nehézségekbe ütközik, verseskötetet szinte nem lehet eladni, nagyon kevesen vannak, akik csak ebből élnek, és nem állnak öt-hat lábon egyszerre. Végül elárulta: az elmúlt három évben nem írt verset, de ez a közelmúltban megváltozott.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az autonómia „utazósebessége”
Erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés – tartja Bakk Miklós, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást létrehozni, az lesz az a minta, amely alapján ki lehet alakítani egy más régiókban is alkalmazható mintakövető magatartást.
– Számítástechnikai szakembernek tanult, aztán mi lett belőle... Hol roppant meg a hite, s váltott egy komoly szakmáról politológiára?
– Az én történetem a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tipikus képlete. A társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatalok akkor ritkábban választottak érdeklődésüknek megfelelő szakot, mivel a kihelyezések rendszere megnyomorította ezeket a karriereket. A műszaki pálya azonban viszonylag szabadabb utat kínált, s a társadalomtudományok és történelem iránt érdeklődő, de matematikával is jó barátságban levő diákként én is ezt a „stratégiát” alkalmaztam.
– Temesvár jó helyszínnek ígérkezett a hasonlóan széles érdeklődésű emberek számára?
– Teljes mértékben, másodéves koromtól be is kapcsolódtam a magyar kulturális diákéletbe. A diáknegyed heti egy órás magyar adást is sugárzó vezetékes rádiójának, az M Stúdiónak voltam a rovatvezetője, de nagy élmény volt számomra, a Székelyföldről érkező diák számára a kulturális-világnézeti vitafórumnak számító, idén negyvenéves Látóhatár Kör, ami egyfajta világra való nyitást, univerzalizmust kínált. Akkor alakult, az alapító nemzedékéhez tartozom. Diplomázás után 14-15 évet lehúztam a szakmában, rendszermérnökként és programozóként dolgoztam, legtöbbet Lugoson, közben szabadegyetemet szerveztem a József Attila irodalmi kör keretében, így eléggé egyenes út vezetett oda, hogy a rendszerváltás után szinte azonnal pályát váltottam.
– A rendszermérnökség és informatika már csak az egzisztencia megteremtéséhez kötődő emlék?
– Annál azért több, a rendszermérnökség és programozás ugyanis rigorózus formát adott a gondolkodásomnak. Korábban nem is gondoltam volna, hogy a programozásnak ilyen jelentős strukturáló hatása van a gondolkodásra, de ma úgy érzem, meghatározó írásaim rendszerszerűségében. A mai számítógép-programozás persze már bőven meghaladta az én akkori tudásomat, s ha most kellene visszalépnem a szakmába, nagy bajban lennék.
– Ma a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Mennyi látszott ebből a karrierből, amikor 1991-ben becsapta maga mögött a lugosi számítóközpont ajtaját?
– Kevés. Szabadságot éreztem, amit ki kell használni, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Mindenek előtt írni. Politizálgattam is, helyi önkormányzati képviselő voltam, az RMDSZ országos választmányának tagja. Az 1993-as brassói kongresszus után felálló ügyvezető elnökség politikai alelnöke, Bodó Barna aztán úgy döntött, hogy az általa vezetett politikai főosztály stratégiai osztály lesz, ahol a szövetség hosszú távú politizálását meghatározó tervezetek és tanulmányok készülnek. Ez nekem nagyon tetszett, ott is feladatot vállaltam, párhuzamosan a Hét című folyóiratnál végzett munkámmal. Nagyon gyorsan eldöntöttük, hogy az RMDSZ dokumentumain túl külön is foglalkoznunk kell az autonómia kérdésével: egyrészt tanulmányozni a különböző példákat, másrészt levonni – akár tervezetek formájában is – a ránk vonatkozó tanulságokat.
– Autonómiatervezetek ügyében lehet fejlődési trendekről, ütemről beszélni?
– Az autonómiatervezetek esetében inkább változó politikai funkciókról beszélnék, három ilyet tudok megkülönböztetni. Az elsőben, 1991–1995 között az autonómiatervezetek a politikai közösségképzés identitáselemei voltak. Mivel az RMDSZ önkormányzati modellt hirdető ernyőmozgalomként alakult meg, és viszonylag kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy párt lesz belőle – alávetve mindazoknak a szabályoknak és kényszerűségeknek, amelyek adott politikai kontextusban meghatározzák egy párt „viselkedését” – az első tervezetek célokat, viselkedés- és beszédmódokat jelöltek ki, hogy miként kell megszólítani a közösséget: nemcsak nemzeti, hanem a politikai identitás tekintetében is.
– Szükségszerűen így kellett ennek történnie?
– Ne feledjük, hogy az RMDSZ megszületése egy diktatúra utáni pillanatnyi állapot tükre. A Ceauşescu-diktatúrából kilépő romániai magyarságnak első élménye az volt, hogy egyénként és közösségként is megvallhatja magyar identitását, és ez olyan átfogó közösségi horizontot vázolt fel, amelyen belül az autonómia problematikájának tagoltsága még nem volt látható. Emellett az alapítók elsősorban kulturális-értelmiségi elithez tartoztak, amelynek éppen a kulturális nemzetépítő koncepciók megfogalmazásában volt jártassága. Ebben az időszakban, az ernyőszervezet megalapításakor az autonómiakoncepciók tehát fontos politikai döntéshozó, ideológiai szerepet töltöttek be. Kidolgozói abban már nem voltak érdekeltek, hogy részletesen lebontsuk ezeket a koncepciókat, megvizsgáljuk, milyen konzekvenciák adódnak ezekből a közigazgatás és közpolitika terén. Tulajdonképpen innen származnak az autonómiamozgalom megkettőződésének okai is.
– És ez a „kettős látásmód” jelenti ma is a legnagyobb törésvonalat.
– Induljunk onnan, hogy ’93-ban az RMDSZ benyújtotta a kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét – amely elvont formában megfogalmazta az autonómia keretét is –, és a parlament egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról. Amikor ’96-ban felmerült az RMDSZ kormányra lépése, a vezető elit felmérte – immár pártként –, hogy jobb ma egy kis közpolitikai eredmény, mint holnap egy „autonómiatúzok”. A szövetségen belül maradt egy kisebb csoport, amelynek tagjai úgy tartották, tovább kell presszionálni a román hatalmat, még alaposabban ki kell dolgozni az autonómiatervezeteket. Az erőteljesebb, pragmatikusabb szárny viszont talonba tette az ügyet, s később csak akkor vette elő, ha a szervezet politikai identitásának megerősítése szükségessé tette. Nagyjából itt zárult az első időszak. Az autonómiatervezetek második periódusa Tőkés Lászlónak és híveinek 2003-as kiválásával kezdődött. Ők az autonómia ügyének újra napirendre tűzésével nemcsak vissza akarták hozni az előző időszak félbeszakadt logikáját, hanem politikai funkciót is adtak neki: ez lett az RMDSZ elleni kritika legfontosabb fegyvere, és ez egyben a második politikai funkció is, vagyis a politikai kritikáé.
– De 2003-ban lehetett onnan folytatni, ahol a kilencvenes évek derekán valami megszakadt?
– Szerintem nem, bár részben ez történt. Csapó József ’95-ben elkészítette Székelyföld autonómiastatútumát, amellyel szemben több szakmai kifogás is megfogalmazható volt, ugyanakkor politikai képviselhetősége eléggé hamar gettósíthatóvá vált. A belső önrendelkezés elvére épített, úgy gondolta, hogy a román nemzetállam érintetlenül hagyásával, csak Székelyföldre nézve, kül- és belpolitikai nyomással elérhető Székelyföld autonómiája. A tervezet, amellyel 2003-ban a Székely Nemzeti Tanács indult, ezt a logikát képviselte, és ez alkalmas is volt egy mozgalom, az SZNT megalapozásához. Ugyanakkor azidő tájt került előtérbe a regionalizmus kérdése is, és én úgy gondoltam, hogy megerősödik ennek a politikai jelentősége. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson belül kialakított másik alternatívánk az lett, hogy a területi autonómiaelképzeléseket be kell építeni ebbe a regionalizációs kontextusba. Székelyföld autonómiáját olyan politikai alternatívaként kell felépíteni, amely Románia egészének régiós alapú modernizációját célozza, nem pedig olyan politikai törekvésként, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam közepébe. Az aszimmetrikus regionalizmus koncepciója erre a belátásra épülve fogalmazódott meg először.
– Most akkor beszéljünk az autonómiáról keményen, székelyesen, vagy csomagoljuk be mindenféle kontextuális leplekbe? Mindkét szempontnak vannak hívei és ellenzői egyaránt...
– A politikai beszédben az autonómia fogalmát ma már nem nagyon lehet különböző szinonimákkal helyettesíteni, az erdélyi magyar vitatérben ez rögtön kritikákat szül. Ugyanakkor ebben a lecsupaszított formában, terminus technicusként nem prezentálható a román politikai közvélemény előtt, szükség van valami közvetítő fogalmi együttesre. Az autonómiatervek erdélyi képviselőinek tudniuk kell elmagyarázni a választóknak, hogy az autonómia fogalmi kontextusának beillesztése a romániai közigazgatás konceptuális rendjébe nem jelenti a terv feltétlen lefokozását. A román partnereknek pedig azt kell elmagyarázni, hogy az autonómia nem egy, az államtól idegen cél, hanem jelzője, minősítője annak a nagy közigazgatási átalakításnak, modernizációnak, amelyre Romániának tulajdonképpen szüksége van.
– Ehhez képest az emberek óriási többsége számára az autonómia továbbra is érzelmi kérdés. Az elmagyarázókban van a hiba, vagy a tömegek tudáshiányával van gond?
– Az autonómia természeténél fogva ugyanolyan homályos fogalom, mint a politika legfontosabb mozgósító jelszavai. Egyfajta jelölő, amellyel emocionális viszonyt alakítottunk ki a politikai viták szintjén úgy, hogy közben mindenki más tartalmat gondol mögéje. Hogy az autonómia tartalmát miként határozzuk meg, az politikai küzdelem tárgya is. Az autonómia fogalmának nem lesz konkrétabb tartalma, míg meg nem születnek a legfontosabb politikai kompromisszumok.
– Milyen kompromisszumokra gondol?
– Egy – ugyancsak általános – meghatározás szerint az autonómia az az eszköz, amely lehetővé teszi egy etnikai vagy más, külön identitásra igényt tartó közösségnek, hogy közvetlenül irányítsa sajátos ügyeit, miközben az átfogóbb entitásnak, az országos többségnek lehetőséget ad arra, hogy a közös érdekek fölötti hatalmat gyakorolja. A legfontosabb kompromisszum, megegyezés arra vonatkozik, hogy hol s hogyan határolhatók el a sajátos ügyek a közösektől. Ezt pedig alkotmányos szinten kell megfogalmazni. De a politikai viták szintjén a szimbólumok is fontosak, mert a szimbólumok kölcsönös elismerése lényegében a közösségek elismerését jelenti. Minden egyéb – hatáskör, jogkör, mechanizmus – folyamatosan javítható, finomítható a már működő, kölcsönös elismerésen alapuló autonómiákon belül.
– Mivel magyarázza, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyarságot is megosztja?
– Az autonómia kérdése politikai kérdés, és azok mindig megosztók. Az erdélyi magyarság egyetlen közös autonómiája követhetetlen cél. Nem érhető el az autonómia Székelyföld, a Partium vagy a szórvány számára is megfelelő, közös „utazósebessége”. Az RMDSZ politikai stratégiája sokáig ezen alapult: előbb az erdélyi magyarság kérdését kell megoldani, azon belül csupán részkérdés Székelyföld ügye. Én úgy gondolom, hogy erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást kialakítani, az lesz az a minta, amely kisugárzik a többi régióra. Valahogy úgy, ahogy Spanyolországban is történt: az egyes régiókban elért, eredményes megoldások mintakövetésre késztették a többi régiót is.
– Hogyan ítéli meg az RMDSZ-nek az Erdélyi Napló által közölt „titkos” autonómiastatútumát?
– Fontos, hogy a dolog nyilvánosságot kapott. Sok kritikai észrevételem lenne, de mégis egy pozitívumot emelnék ki: végre az RMDSZ is szembenézett a kérdés komplexitásával. A statútum szövegéből világosan kiérződik, keresik a megoldást olyan kérdésekre, mint például: mi érhető el, mi készíthető elő az alkotmányos keretek módosítása nélkül? Mikor és milyen alkotmánymódosítást kellene elérni? Mi építhető a jelenlegi regionalizációs trendre, a fejlesztési régiókra? A dilemmák tudatosításának azonban csak akkor lenne igazi haszna, ha tényleg elindulna a nyilvános vita.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Együvé tartozunk (A Nemzeti Összetartozás Napja )
Trianon vad kegyetlenséggel, bosszúsággal, rosszindulattal darabolta fel anyaországunkat, és szórta szét nemzetünket.
Azóta a tenyérnyire összezsugorított anyaföld igyekszik összetartani az árnyékába került, s ott meghúzódott nemzet részeit. Nem könnyű feladat. Őseink nem az égből jöttek, nem hoztak magukkal angyali ajándékokat, csak az istenadta tehetséget, rátermettséget, észjárást hozták magukkal, s ha élni akartak a történelem viharaiban, boldogok lenni, akkor megteremtették, megalkották maguknak a boldogulás eszközeit, megkeresték s megtalálták a módját annak, hogy megőrizhessék elődeik hagyományait, azokat új és új elemekkel gazdagítsák. A tudományok terén például olyan nevezetességeket sorakoztattak fel, mint a „svéd” Bárány Róbert orvos, az „angol” Gábor Dénes fizikus, az „amerikai” Békésy György fizikus, Hevesy György kémikus, Szilárd Leó fizikus, Teller Ede atomfizikus, Oláh György kémikus, Neumann János matematikus, Wigner Jenő fizikus, az erdélyi Bolyai János és Farkas matematikus, az anyaországi Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus...; a művészetek világában: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, a nagyszentmiklósi Bartók Béla, a márkosfalvi Barabás Miklós...; az irodalom területén: Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamási Áron, Benedek Elek... Hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból... És végül jöjjön a sport, melynek nagyjai beírták nevüket a „halhatatlanok”, az örökké élő legendák névsorába: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Rejtő Ildikó, Gyarmati Dezső, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Kubala László, Bozsik József, Puskás Ferenc... az erdélyiek közül: Balázs Jolán, Jencsik Katalin, Orbán Olga, Bölöni László, Pecsovszky József, a zágoni Szabó Katalin, a teleki Nagy Irén, az imecsfalvi Kicsid Gábor, a baróti Derzsi Ede... Valamennyien a magyar nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy hol éltek, élnek, milyen ország színeiben léptek küzdőtérre. Csak a testük viselte az illető ország címeres mezét, a lelkük mélyén valamennyien magyarul éreztek, szívük magyarul dobogott, hiszen a vér, mely ereikben csörgedezett, csörgedezik, soha nem változott vízzé, s nem változik ma sem. Igen, a magyar nemzet tagjai ők. Éppen ezért kötelességünknek érezzük megőrizni s feleleveníteni világraszóló győzelmeik, tetteik emlékét, s ily módon is példát szolgáltassunk gyermekeinknek, fiainknak, leányainknak. És még valami: jó, ha tudják, mi, magyarok együtt jöttünk a Kárpát-medencébe, s bár külön-külön élünk, mégis együvé tartozunk!
Áros Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 28.-június 3.)
Szász Jenő: „Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Megszólalt a héten Szász Jenő, a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke és a Felvidék.ma portál által közreadott, Kárpát-medencei rendszereket épít ki a NSKI című, videofelvétellel is kiegészített tudósításában arról számol be, hogy az általa vezetett Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte”. Szól arról is, az intézménynek küldetése van, a Kárpát-medencét a Fennvaló csak és kizárólag miránk, magyarokra bízta, majd megvallja: „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni.”
Botor módon, és ezzel vélhetően nemcsak mi voltunk így, a közelmúltig fenntartások nélkül hittünk az Orbán-kormány hivatalos honlapjának. Naiv módon azt gondoltuk, hogy a Magyarország Kormányának megbízásából készített, Mányai Zoltán főszerkesztette és a Miniszterelnökség kiadásában megjelenő www.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg hivatalos portál csak hiteles adatokat közöl a nagyérdeművel. E weboldal szerint és a dolgok jelen állása alapján, a magyar kormányzati központ fontosabb háttérintézményei az Információs Hivatal, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum, a Nemzeti Külgazdasági Hivatal, a Nemzeti Örökség Intézete és a Széchenyi Programiroda Nonprofit Kft. lennének. Ha netán valaki rangsorolni akarná őket, akkor minden bizonnyal a legfontosabbnak tartható közülük kerülne ki. Mi tagadás, alaposan melléfogtunk
Aztán továbblépve e logika mentén, még azt is megkockáztattuk, hogy amennyiben mégsem a kormányzati centrumban, akkor olyan minisztériumi háttérintézmények között kellene keresnünk a legfontosabbat, a legjobban teljesítőt, mint például a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vagy a Magyar Turizmus Zrt., valamelyik szintén ilyen státusú nagyhírű egyetem, az Országos Mentőszolgálat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár esetleg éppen az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. De ebben is tévedtünk.
A héten egy nagyon felelős kormányzati tényező alkalmi megszólalásból megtudhattuk, hogy a kormányzati döntések megalapozását szolgáló polgári hírszerző szolgálatnál, az Információs Hivatalnál, a magyarországi kis- és középvállalkozások külgazdasági tevékenységét támogató és a külföldi cégek magyarországi befektetéseinek ösztönzését hivatott Nemzeti Külgazdasági Hivatalnál vagy éppen a 19 megyében 39 irodát és 161 szakterületekre specializálódott tanácsadóval működő, az Új Széchenyi Terv pályázóinak szakmai támogatást nyújtó Széchenyi Programirodánál meg a többieknél is, azokénál melyekről fentebb szó esett, meg azokénál melyeket most elhallgattunk, működik egy, az előbb felsoroltaknál is fontosabb háttérintézmény. Ez nem más, mint a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI).
Minderről magától az érintettől értesülhettünk, akinek szavait a pozsonyi Felvidék.ma tolmácsolta a napokban. A videofelvétellel is hitelesített tudósításban Szász jóleső örömmel, megelégedéssel és jogos büszkeséggel osztotta meg az olvasókkal a magyar kormányfő által végzett rangsorolás eredményét és elmondta: az általa irányított Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte.” Nem jelentősnek, nem csak dicséretes teljesítményűnek és nem is egyiknek a fontosak közül, hanem így szól a leginkább rangsorolni hivatott véleménye: az NSKI a legfontosabb valamennyi közül. Hogy hol, mikor tette ezt meg a miniszterelnök, az egyelőre nem publikus – legalábbis ezt a beszámoló nem tartalmazza.
Most tekintsünk el attól, hogy más, Orbán miniszterelnök által kevésbé fontosnak tartott, a kabinetje munkáját segítő és azt kiszolgáló háttérintézmények mindegyike tények, adatok és információk sokaságával kívánja láttatni a munkáját a világhálón és így szolgálni a közérdeket, addig a „legfontosabbnak” ítéltnek e téren hosszú ideig csak egy honlap kísérletre futotta. Ahogy már e rovatban korábban megírtuk, az ott fellelhetők alapján nem véletlenül jut eszünkbe a hámozott léggömb. (Sajnos az azóta elkészült intézeti honlapot se tudjuk másnak, mint kísérletnek tekinteni, hisz bár első látásra látványosnak tűnik, hamar kiderül: az nem terheli meg az olvasót érdemi információkkal. Arra viszont mindenképpen jó, hogy újra megerősítse korábbi meggyőződésünket: Méry Gábor, a somorjai Méry Ratio könyvkiadó vezetőjét joggal tartják a Dunától északra a fotóművészet egyik legjobbjának, mert az általa készített felvidéki vár fotográfiák valóban lenyűgözőek.
Legyünk ezúttal bizalommal és most, e megszólalás alakalmából szintén tekintsünk el attól, amit nemrég egy laptársunkban olvashattunk: a mintegy 1,3 milliárd forintos (4,3 millió euró) éves költségvetéssel működő Nemzetstratégiai Intézet egy „elefánttemető”, szakmai körökben ajakbiggyesztéssel szemlélt „anekdotává vált fantomintézet”, mi több, állítólag „az sem világos, mivel foglalkozik.”
Lássuk most, amikor sokadjára, ezúttal a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal is megköttetett az a bizonyos MEGÁLLPODÁS, az eddig mindig általános lózungokkal felvezetett, már-már mitizált, ún. „hálózatépítés” érdekében, mi újat tudhatunk meg erről a hálóról, mely, mint közismert, a gyöngyhalászoknál mindig szükséges és hasznos munkaeszköz.
Mindenekelőtt értesülhettünk arról, hogy a hálózatot javában szövik: „Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke elmondta, a legfőbb feladat maga a nemzetegyesítés, az anyaországban élő és a külhoni magyarság összefogása, ezáltal egy összefüggő rendszer létrehozása, egy szociális háló szövése a Kárpát-medencében.
E hálózat kiépítése folyamatosan tart, több hazai és határon túli intézménnyel, egyetemmel már folyamatos az együttműködés és továbbiakkal egyeztetés folyik.”
Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának csütörtöki ünnepélyes alakuló ülésén Kövér házelnök „célként jelölte meg „a nemzet szövetének újraszövését”. Az itt felszólaló NSKI elnök szólt a szövőtevékenységről, meg arról is, hogy a 100 főre tervezett és jelenleg 61 főt foglalkoztató szövőműhelyében” megszőtték a Kárpát-medence 2030-ig szóló fejlesztési koncepcióját. Ebben bizonyára komoly szerepet játszott az a Gyurcsány-kormány idején feltűnt volt és az akkori Fidesz által joggal bírált Kormányzati Tanácsadó Jósdára emlékeztető, érdekes elnevezésű NSKI szervezeti egység, a Jelen- és Jövőkutatások Osztálya, bár hadd jegyezzük meg, hogy másokkal egyetemben mi boldogabbak lennénk, ha meg is tudhatnánk, mit tartalmaz ez a koncepció. Az újonnan kialakított 2.0 verziójú intézeti honlap ebben nem volt segítségünkre.
Jut eszünkbe a szövögetés kapcsán, hogy amennyiben azt a bizonyos szőttest színesre tervezik, ehhez a tevékenységhez elegendő tud lenni egyetlen szövőnő. Úgy látszik viszont, ha ezt a textíliát mindössze csak háromszínűre tervezik, akkor már egy egész apparátus, maga a „legfontosabb kormányzati intézmény” és persze, többtucatnyi munkaerő szükségeltetik.
A hálószövögetőknek, de nemcsak nekik, küldetésük van – derül ki a további fejtegetésből, majd azt is megtudhatjuk, hogy mi magyarok e küldetést Istentől kaptuk, aki „a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Hetvenöt évvel ezelőtt a kor jeles magyar gondolkodói közül tizenhárman – k Babits Mihály, Keresztúry Dezső, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Zolnai Béla, Viski Károly és mások – az irodalomtörténet, történelem, zenetudomány, a művészettörténet, a néprajz, nyelvtudomány meg egyéb tudományok művelői vállalkoztak arra, hogy ki-ki a maga szempontjából megkíséreljen választ adni arra az örök kérdésre: mi a magyar és a mi a magyarság, ez milyen szellemi tartalmat jelent és mennyiben magatartást is? Ez a tudósi kísérlet, a Magyar Szemle Társaság által 1939 őszén kiadott, azóta is haszonnal forgatható, Szekfű Gyula szerkesztette, 558 oldalra rugó könyvet, a Mi a magyar? -t eredményezte.
Ezelőtt majd tíz évvel pedig, 2005-ben, korunk tudós elméi, úgy gondolták, hogy érdemes más helyzetben és más szakmák művelőinek a bevonásával megkísérelni ismét a „magyar"-fogalom újradefiniálását. Ebből is könyv született Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében. Ez volt az újabb Mi a magyar? kötet, ezúttal feleannyi terjedelemben, 296 lapoldalon.
Most, „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének” tudós stratégája számára a Mi a magyar?-kérdés sokkal egyszerűbben volt megfogalmazható, mint a két eltérő korszak vívódó-töprengő szellemi nagyságainak: a Mindenható küldetéssel ruházott fel bennünket, a javunkra döntött azzal, hogy ránk bízta a Kárpát-medencét és punktum.
„Szász Jenő szerint magyarnak lenni küldetés. A közösség boldogulásán keresztül kell keresni az egyén boldogulását. A közösségben való gondolkodás magában foglalja a külhoni magyarság összefogását is, a szervezettség elérése azonban a határokon túl több nehézséggel, még nagyobb kihívással jár. Viszont „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni."
A külhoni magyar közösségek sorsáért is felelősséggel tartozunk. Az egyik kulcsszó tehát a felelősség. Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta, ezért minden egyes magyar felelősséggel tartozik egyenként és közösségi szinten is. Ennek a közösségnek az összefogása és megtartása a feladat. A másik kulcsszó a hűség, amely Isten viszonyulását jelenti az általa teremtett emberekhez. Erre az Istentől kapott küldetésre adott emberi válasz a felelősség - hangsúlyozta Szász. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet ezt a felelősséget vállalja magára a határokon átívelő közös nemzeti ügy képviseletével.
A „kereszt ölelése” nemcsak az édes terhet, hűséget, hanem felelősséget, a távlatos gondolkodást is jelenti és persze új stratégiai kitekintést. Mi magyarok, akikre a Fennvaló ránk bízta a Kárpát-medencét, élni fogunk a küldetésünkkel és csak és kizárólag az összefogásnak áldozzuk életünket. Ennek a felismerésnek már a megnyilatkozó eddigi politikai múltja maga a bizonyosság. Mintha a Fidesz-KDNP EP-lista frissen a pannonhoni voksokkal uniós mandátumhoz juttatott, Erdély földjéről származó jeles személyisége mondta volna, az akkor még MPP-elnökként regnáló Szász Jenőről: „A párt alapító elnökének újabb ámokfutása késztet ismételt megszólalásra: menteni, ami még menthető.” Mivel pedig a szép szavak mellé tettek is dukálnak és a hálószövés meg a hálózatépítés anyagiakon is múlik, tehát jöhet a lényeg, az uniós pénz:
„Szász Jenő kiemelte, a regionális határokban való gondolkodásnak ma már nincs létjogosultsága. Fontos, hogy minden együttműködő közigazgatási intézmény egy nagy magyar világban gondolkodjon, ne pedig anyaországi és határon túli magyarságban, az együttműködésnek a Kárpát-medencében kell megvalósulnia.
Következő lépés pedig a nemzeti törekvések európai dimenzióba való beillesztése. A hálózat kiépítésére és működésére uniós forrásokat lehet igényelni - mondta. A nyugati diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságával együtt a magyarság tíz országban képviselteti magát, így ez a közösség az Európai Unió transznacionális projektjeinek keretei között joggal kaphat finanszírozást a későbbiekben, mellyel ez a hálózat tovább erősíthető.”
Amíg ennek eljön az ideje, addig a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az „egy nagy magyar világban gondolkodó” és „minden együttműködő közigazgatási intézmény” közül a kedvencekkel, a tűzoltókkal foglalkozik behatóbban. Ha már a „távolságot, mint üveggolyót megkaphatta” valaki és „óriás lehetett”, mint József Attila kis Balázsa, akkor az Altató ringatója felkínálta három, „mi leszek, ha nagy leszek”-jéből jöjjön a kedvenc, a nemzetünk hálóba szövését a tűzoltók egybeterelésével indító Szentegyházán megkezdett Kárpát-medencei szintű fejlesztési együttműködés újabb, történelmi áttörést hozó újabb eheti konkrétuma.
A Vajdaság.ma délvidéki portál tudósított arról alig két napja: Szerbia Magyarország felé vezető legforgalmasabb közúti határátkelőhelyén, Horgoson létrehozták a délvidéki önkéntes tűzoltó hálózatot. A helyi tűzoltóotthonban, – mint olvashattuk –„a vendégeket a házigazdák egy szép szavalattal valamint a horgosi néptáncosok rövid műsorával köszöntötték. Az alakuló ülésen megjelent 36 vajdasági tűzoltó egyesület vezetőinek és képviselőinek elsőként Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke gratulált elhatározásukhoz, hogy létrehozzák a vajdasági hálózatot, majd röviden felvázolta azokat a konkrétumokat, amelyeket az intézet megtehet a hálózat működése érdekében.”
Pásztor István portré a HVG-ben: „Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
Megszólalt a héten a HVG-ben Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke a nyomtatott hetilap Portré rovatának vendégeként elmondta, hogy miért nem akart miniszterelnök-helyettes lenni az új belgrádi kormányban, miért nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy „miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékszik meg” és miért gondolja azt, hogy az összes külhoni magyar szervezet közül a VMSZ teljesítménye a legjobb.
„A politika szempontjából a választási eredmény és annak következtében kiharcolható politikai pozíció számít, az összes többi csak mellébeszélés – fogalmazta meg a HVG friss lapszámában politikai hitvallását a VMSZ elnöke.
A most 57 éves, Szabadkától 15 kilométerre, egy tanyán élő Pásztor Istvánt „a tanyasi életmód, a nyugalom és a csend” kapcsolja ki leginkább. Ez életforma már csak azért is kedves az vajdasági parlament elnöki tisztségét is betöltő délvidéki magyar politikus számára, mert itt élhet a hobbijának: „van pár lovam, s ha van kis időm meg szoktam próbálkozni a lovaglással is” –mondja el a vele interjút készítő Dobszay János-Kelemen Zoltán kettősnek.
A bánáti Törökkanizsán született és Szabadkán felnőtt Pásztor 1980-ban az Újvidéki Egyetemen szerzett jogászi oklevelet. Előbb vállalati jogászként dolgozott, majd hét éven keresztül a szabadkai Közgazdasági Kar Informatikai Intézetének volt az igazgatója. Ezt követően teljes váltásra kényszerült. A miértre a válasza önmagáért beszél: „politikai indíttatású támadás miatt álltam föl az igazgatói székből, pedig szerintem nem csináltam rosszul.” Kénytelen–kelletlen a vendéglátás felé fordult és megpályázott egy éttermet, amit vállalkozóként aztán évekig sikeresen üzemeltetett. A kezdetek nem éppen voltak megnyugtatóak, nem ígértek biztos megélhetést. A „profilváltásról” utólag így vall: „Úgy kerültem bele, mint Pilátus a crédóba.”
„Már 25 éve jelen vagyok a magyar politika színeiben” – számol be az életútja közéleti szerepvállalásairól szólva az őt kérdezőknek. Ennek állomásai előbb egy képviselőség volt a szabadkai önkormányzatban, később pedig a Vajdasági Képviselőházban és a jugoszláv szövetségi törvényhozás alsóházában is. A tartományi és országos választásokon elnyert ismertsége okán Pásztor egyre több megbízatást kap: előbb a vajdasági kormány gazdasági kérdésekkel megbízott alelnöke, majd ugyanitt a privatizációs és vállalkozásfejlesztési ügyek titkára (miniszter) lesz, majd 2012 júniusában a vajdasági parlament (Tartományi Képviselőház) elnökévé választják.
A VMSZ-nek 1994 óta tagja és 2007 óta elnöke. Szerepet játszott a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttében is, hiszen az alakulás éveiben az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának elnöke volt. Majd az országos politikában is következik egy előzménytelen megmérettetés: 2008 elején első magyarként egyike lesz a szerbiai államfőválasztáson résztvevő kilenc jelöltnek, ahol 93 ezer szavazatot begyűjtve a hatodik helyen végez. Utóbb Pásztor 2012-ben ismét szerbiai államfőjelölt lesz, ezúttal mindössze 63 és félezer voksot szerez meg birtokában a tizenkét jelöltből a kilencedik helyen végez.
A Portré rovat párbaj-csörte jellegéhez híven az asszóindításnál a kérdés rögtön a lényegre tör. Sokak számára, főleg, mivel egy korábbi időszakban Kasza József egykori VMSZ elnök személyében már volt magyar kormányfő helyettes egy belgrádi kormányban, logikus lett volna az újrázás. Pásztornak erről egészen más a véleménye:
„Én a vajdasági parlament elnöke vagyok. A koalíciókötésnél az volt a szempont, hogy választási programunk legyen a kormányprogram része, nem pedig, hogy személyi jelenléttel tegyük láthatóvá kormányzati szerepünket. Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
A vajdasági magyarok 1992 óta nem értek el olyan sikereket választásokon, mint legutóbb, idén márciusban. Hogy ehhez a jó szerepléshez mennyiben tud hozzájárulni a mindenkori vezető, azt a HVG beszélgetőpartnere így látja: „A siker mindenki érdeme, a kudarc pedig a vezető bűne. Ebből a logikából kiindulva ez erőteljes, sok ember által kifejtett munka eredménye, de az biztos, hogy a vezetőségnek fel kell hoznia a VMSZ-t arra a szintre, hogy képes legyen kormányzati tényezővé válni.”
A közelmúltban tévéhíradók élén, lapok címoldalain szerepelt napokon keresztül az a Pásztort ért inzultus, amikor a budapesti parlament alakuló üléséről távoztában a Gaudi-Nagy Tamás által felheccelt Jobbik szimpatizánsok, emberi mivoltukból kivetkőzött nők szidalmazták, leköpdösték a VMSZ elnökét.
Erre hetekkel később is a közéletben negyedszázados tapasztalatokkal rendelkező és magát „edzett állapotúnak” tartó Pásztor élete talán legmegalázóbb pillanataként emlékszik vissza. Bár nem volt számára könnyű a helyzet, de örül, hogy indulatait legyűrte és helyesen tudott reagálni: „Egy pillanat alatt végiggondoltam a lehetséges viselkedési formákat, és úgy döntöttem, verbális és fizikai értelemben is teljesen passzív leszek.”
A közügyek, a politika iránti fogékonyság Pásztor számára a szülői házból eredeztető, bár azt is bevallja: nagyon sokáig a fogékonyság nála nem járt együtt az ambícióval: „Mindig érzékeny voltam a köz ügyei iránt. Ez nem volt távol a családban uralkodó hangulattól, igaz, apám még az állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagja volt. A politika így bekerült a házba, amivel én is együtt nőttem fel. Ennek ellenére nem volt olyan ambícióm, hogy profi politikus legyek. Ha Milosevics alatt valaki arról beszélt volna, hogy a vajdasági parlament elnöke leszek, és olyan pártot vezetek, amelyik a szerb parlament részét fogja képezni, biztosan bolondnak nézem.”
Terjedelmi okokból nem térhetünk ki az egész interjú ismertetésére. Ha a teljességre nem is vállalkozhatunk, de kihagyhatatlannak tűnnek a következő kérdések és az azokra adott válaszok:
„Nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékezik meg?
Nincs. Ettől függetlenül már több mint egy évszázada jelenség az, amit a kérdésében megfogalmazott. Mi vajdaságiak olyanok vagyunk, mint a 13. malac, akinek folyamatosan küszködni kell, hogy a 12 csöcs közül az egyikhez hozzájusson. Erdély vezető szerepe becsült állapot, függetlenül attól, hogy ki milyen eredményeket tud nemzetpolitikailag felmutatni. De emiatt nem siránkozni kell, hanem dolgozni. a határon túli magyar szervezetek közül a mi utolsó tízéves teljesítményünk a legjobb.
Pártját az első Orbán-kormány idején még nem igazán kedvelte az akkori Fidesz. Mit tett, hogy azóta ennyire megkedvelték?
Sok víz folyt le azóta a Dunán és nem vagyok kompetens, hogy a 16 évvel ezelőtti történéseket megítéljem. Ez legyen inkább a történészek, illetve a VMSZ akkori vezetésének a feladata. Én a saját regnálásom kezdetétől, a 2007 óta eltelt időről tudok beszélni. Amiben azóta megállapodtunk, azt mindenki teljesítette, a Fidesz az általa nyújtott segítséggel, mi pedig az elért eredményekkel.
Ha már elődjére utalt: Kasza Józseffel még kapcsolatban van?
Amikor találkozunk, üdvözöljük egymást. Ennyi. Ő már nem tagja a VMSZ-nek, mivel szembement minden döntésünkkel, kizártuk sorainkból. A mai VMSZ teljesen más, mint az ő idejében, igaz a mozgástér is megváltozott.”
Bálint-Pataki József. maszol.ro

Meggyalázták a váradi Bethlen-szobrot
Román zászlót kötöttek a nyakába, és sárga festékkel kenték össze Bethlen Gábor nagyváradi szobrát – hívta fel a figyelmet egy, a Facebook közösségi oldalon közzétett, hétfőn készült fotó.
A szétdobált magyar szalagos koszorúkat egy váradi lakos tette vissza a helyükre, és a Bethlen-címer egyik madarát is megpróbálta letakarítani a fehér „csirizszerűségtől”.
„Felháborító, hogy 2014-ben ilyen problémákkal szembesülünk. Erre képes napjainkban a demokrácia” – reagált a szoborgyalázásról a Krónikától értesülő Sárközi Zoltán.
Az RMDSZ-es városi tanácsos kedden – miközben épp külföldről tartott Váradra – emlékeztetett arra, hogy ez nem az első alkalom, hogy a Petőfi parkban 2002-ben elhelyezett emlékművet bepiszkítják, korábban a kétsoros magyar nyelvű írást fújták be fekete festékkel.
„Lassan már nincs olyan magyar szobrunk. amelyikkel ez ne történt volna meg” – mutatott rá, megemlítve például a József Attila, a Czárán Gyula vagy a Szacsvay Imre szobrával megesett garázdálkodásokat.
„A mostani városvezetés időszakában fordul ilyen elő. Nem biztos, hogy a nemzetek közötti békés együttélést tartja szem előtt, megosztja az embereket, semmibe vesz minket, de elvárja a lojalitásunkat” – vallja Sárközi. A Bethlen-szobrot egyébként még a református egyházkerület állíttatta, ám azóta azt már át kellett vennie a helyi önkormányzatnak, amely így az egyedüli, aki rendőrségi feljelentést tehet az ügyben.
Az egyelőre ismeretlen tettes vagy tettesek művéről azonban kedd délig nem érkezett bejelentés a polgármesteri hivatalhoz. A sajtóosztály illetékese pedig rámutatott, hogy telefonos vagy írásos értesítés hiányában nem járhatnak el.
Korábban, amikor a Szacsvay-szobrot gyalázták meg, a térfigyelő kamerák felvételeit át tudták nézni, ám arra még nem volt példa, hogy a rongálókat elkapják. „Amikor ilyesmi történik, mindig fokozott járőrözést rendelünk el a környéken” – magyarázta a szóvivő.
Mint megtudtuk, a szobrok helyrehozatalát, letakarítását rendszerint a civilek oldják meg, és így történt ez most a Bethlen- szoborral is – a váradi magyar polgárok keddre már letakarították a szeméttől és a román zászlót is levették, már csak az erdélyi fejedelem fején éktelenkedő sárga festéktől kell megszabadítaniuk az emlékművet.
Az önkormányzat csupán egy évben kétszer mosatja a köztéri szobrokat, ráadásul Várad legtöbb szobrának máig rendezetlen a tulajdonjogi viszonya. „A 168-ból csak 28-ról tudjuk, hogy kié” – mutatott rá Sárközi Zoltán, aki már évek óta szorgalmazza az emlékművek katalogizálását és azok karbantartási szabályzatának tisztázását.
„Sajnos néha falakba ütközünk még a civil szervezeteknél is” – magyarázta a tanácsos, aki a Bethlen-szobor meggyalázása kapcsán ígéretet tett arra, hogy a frakció nyomon követi majd az ügyet, és figyelemfelkeltő levelet intéznek Ilie Bolojan polgármesterhez.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Székelyhon.ro