Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 23.
Csángó-est a Magyar Kultúra Napján
A Magyar Kultúra Napja alkalmából fotókiállításnak, könyvbemutatónak és néptáncelőadásnak adott otthont a Maros Művészegyüttes székháza. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Maros Művészegyüttes szervezte ünnepi esemény résztvevői a csángómagyarok életébe nyerhettek betekintést.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub kiállításmegnyitójával indult az est, ahol Both Gyula, Bálint Károly, Haragos Zoltán és Ábrám Zoltán csángó fotóiból mutattak be egy válogatást. A színes felvételek a csángók népviseletét, tájait, építészetét, ünnep- és mindennapjait mutatja be, azt, hogy azok az emberek a szegénységben is képesek boldogok lenni, örülni az életnek. A kiállítást, amely január végéig látogatható, Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke, Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója és Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke nyitották meg.
A Művészegyüttes nézőterét megtöltötte a többnyire idősebb generációt képviselő közönség, akiket Kilyén Ilka (képünkön) köszöntött. Lakatos Demeter csángó költő A nap fiai című versét a művésznő Czelecz Jenőnek ajánlotta, aki hosszú éveken át táboroztatta a csángó gyerekeket Erdélyben, hogy magyar szót halljanak, magyarul beszélhessenek. Ezt követte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ünnepi szónoklata. A politikus arról beszélt, hogy a Magyar Kultúra Napját reggel a prefektúrán kezdte, ahol arra kért magyarázatot, hogy a kormánymegbízott miért kifogásolja a nemzeti szimbólumainkat, miért akarja levétetni az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót. Érdembeli választ a prefektus nem adott, a törvény betűi mögé bújva magyarázkodott – számolt be Brassai, aki a magyar identitásról, a kultúráról, annak jelentőségéről beszélt.
Oláh-Gál Elvira csíkszeredai rádiós újságíró A moldvai magyarokról című könyvét Bodolai Gyöngyi ismertette. Ő mutatta be a szerzőt és a szerző mellett ülő Borbáth Erzsébetet is, a csíkszeredai József Attila Iskola egykori igazgatóját, aki elsőként hívta meg a csángómagyar gyerekeket, hogy magyar nyelven tanuljanak. A kötet sok munka, sok terepjárás, beszélgetés eredménye, a szerző a Marosvásárhelyi Rádió, majd 2001-től a Kossuth Rádió munkatársaként készítette a tudósításait, interjúit.
A kötetet három részre tagolta: az elsőbe a tudósításait foglalta össze, amelyeket tömegrendezvényekről, például a csíksomlyói búcsúról, a csomafalvi napokról, a budapesti csángó bálokról készített. A második része a kötetnek azokat a portréinterjúkat tartalmazza, amelyeket csángóföldi útjai során készített a szerző. A harmadik részben azokkal beszélget, akik tanulmányaik befejezése után hazatértek, vagy akik vállalták, hogy ott tanítsanak. Oláh-Gál Elvira Pusztinától Magyarfaluig bejárta szinte az összes csángó falut, rádiós újságíróként kötelességének tartotta foglalkozni a csángók sorsával. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy a nagymama vajon miért nem beszél az unokával magyarul? Érdekességként elmondta, hogy míg a csángó gyerekek gyönyörűen énekelnek, vagy mesélnek a saját dialektusukban, nyelvjárásukban, ha megszólalnak, már nem azt a nyelvet beszélik, hanem amit az iskolában a magyar órán beszélnek, vagy még rosszabb esetben meg sem tudnak szólalni magyarul.
Az ünnepi rendezvényen fellépett még Kásler Magda, az Öves Együttes, a Napsugár táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes.
Antal Erika
maszol.ro
A Magyar Kultúra Napja alkalmából fotókiállításnak, könyvbemutatónak és néptáncelőadásnak adott otthont a Maros Művészegyüttes székháza. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Maros Művészegyüttes szervezte ünnepi esemény résztvevői a csángómagyarok életébe nyerhettek betekintést.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub kiállításmegnyitójával indult az est, ahol Both Gyula, Bálint Károly, Haragos Zoltán és Ábrám Zoltán csángó fotóiból mutattak be egy válogatást. A színes felvételek a csángók népviseletét, tájait, építészetét, ünnep- és mindennapjait mutatja be, azt, hogy azok az emberek a szegénységben is képesek boldogok lenni, örülni az életnek. A kiállítást, amely január végéig látogatható, Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke, Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója és Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke nyitották meg.
A Művészegyüttes nézőterét megtöltötte a többnyire idősebb generációt képviselő közönség, akiket Kilyén Ilka (képünkön) köszöntött. Lakatos Demeter csángó költő A nap fiai című versét a művésznő Czelecz Jenőnek ajánlotta, aki hosszú éveken át táboroztatta a csángó gyerekeket Erdélyben, hogy magyar szót halljanak, magyarul beszélhessenek. Ezt követte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ünnepi szónoklata. A politikus arról beszélt, hogy a Magyar Kultúra Napját reggel a prefektúrán kezdte, ahol arra kért magyarázatot, hogy a kormánymegbízott miért kifogásolja a nemzeti szimbólumainkat, miért akarja levétetni az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót. Érdembeli választ a prefektus nem adott, a törvény betűi mögé bújva magyarázkodott – számolt be Brassai, aki a magyar identitásról, a kultúráról, annak jelentőségéről beszélt.
Oláh-Gál Elvira csíkszeredai rádiós újságíró A moldvai magyarokról című könyvét Bodolai Gyöngyi ismertette. Ő mutatta be a szerzőt és a szerző mellett ülő Borbáth Erzsébetet is, a csíkszeredai József Attila Iskola egykori igazgatóját, aki elsőként hívta meg a csángómagyar gyerekeket, hogy magyar nyelven tanuljanak. A kötet sok munka, sok terepjárás, beszélgetés eredménye, a szerző a Marosvásárhelyi Rádió, majd 2001-től a Kossuth Rádió munkatársaként készítette a tudósításait, interjúit.
A kötetet három részre tagolta: az elsőbe a tudósításait foglalta össze, amelyeket tömegrendezvényekről, például a csíksomlyói búcsúról, a csomafalvi napokról, a budapesti csángó bálokról készített. A második része a kötetnek azokat a portréinterjúkat tartalmazza, amelyeket csángóföldi útjai során készített a szerző. A harmadik részben azokkal beszélget, akik tanulmányaik befejezése után hazatértek, vagy akik vállalták, hogy ott tanítsanak. Oláh-Gál Elvira Pusztinától Magyarfaluig bejárta szinte az összes csángó falut, rádiós újságíróként kötelességének tartotta foglalkozni a csángók sorsával. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy a nagymama vajon miért nem beszél az unokával magyarul? Érdekességként elmondta, hogy míg a csángó gyerekek gyönyörűen énekelnek, vagy mesélnek a saját dialektusukban, nyelvjárásukban, ha megszólalnak, már nem azt a nyelvet beszélik, hanem amit az iskolában a magyar órán beszélnek, vagy még rosszabb esetben meg sem tudnak szólalni magyarul.
Az ünnepi rendezvényen fellépett még Kásler Magda, az Öves Együttes, a Napsugár táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes.
Antal Erika
maszol.ro
2015. január 26.
Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. február 6.
Ismét megrongálták a Holnaposokat
Keddre virradó éjszaka ismeretlen tettes(ek) festékkel firkálta(k) össze a nagyváradi Holnaposok szoborcsoportot.
Ez alkalommal a szoborcsoport álló alakja Dutka Ákos háta lett szinte teljesen összefirkálva fehér festékszóróval, de az Emőd Tamást reprezentáló alak hátára is került egy rózsaszínű krikszkraksz. Ezeket az írott üzenethez hasonló graffitiket szaknyelven tag-nek hívják. Rövid időn belül ez a második olyan eset, amikor valaki(k) összefirkálja(k) a szoborcsoportot, legutóbb tavaly decemberben firkálta össze két ismeretlen ezt a köztéri műalkotást. A helyi rendőrséget Ritli László Csongor, a nagyváradi helyi tanács RMDSZ-frakciójának a vezetője értesítette szerda délután. Csütörtökön délelőtt fél tizenegykor helyszíni szemlét tartott a nagyváradi helyi rendőrség két tagja, valamint ott volt a bejelentő Ritli László Csongor is. A helyi rendőrség képviselője a helyszínen semmilyen konkrét információval nem tudott szolgálni, később azonban Ioan Nicolae Galuttól, a nagyváradi helyi rendőrség vezetőjétől megtudtuk, hogy az eset keddről szerdára virradó éjszaka történt. Mint mondta, megnézték a felvételeket, amiken valamilyen gyanús mozgás látszik, de nemhogy az arc vagy az arcok nem látszanak a felvételeken, de még az sem, hogy valójában hány elkövető lehetett. „Nem tudom, mi lehet a baj, talán olyan erősen ver a neon, hogy elhomályosítja a kamerát” - magyarázta Galut, hozzátéve, hogy a jövőben talán át kellene helyezni azokat a térfigyelő kamerákat. Ugyanakkor azt ígérte, hogy növelni fogják az őrjáratok számát: mint mondta ezentúl óránként fog elhaladni ott az őrjárat. Egyébiránt a firkákat még a délelőtt folyamán lemosták a műalkotásról egy speciális vegyszerrel. Amikor tavaly decemberben először rongálták meg a Holnaposok szoborcsoportot, még arról szóltak a feltételezések, hogy netán egy meg nem értett, frusztrált művész tette lehet ez, de most már nem zárható ki az etnikai provokáció lehetősége sem, hiszen már másodjára firkálták össze a Holnaposok szoborcsoportját. Nemrég – mint arról annak idején beszámoltunk – a József Attila szobrot is összefirkálták, miközben a városban lévő román történelmi személyiségeket megmintázó szobrokat mindez idáig nem ért hasonló támadás, tehát úgy tűnik, a firkászok a magyar közösséghez köthető köztéri alkotásokat választják ki „áldozatul”.
Pap István
erdon.ro
Keddre virradó éjszaka ismeretlen tettes(ek) festékkel firkálta(k) össze a nagyváradi Holnaposok szoborcsoportot.
Ez alkalommal a szoborcsoport álló alakja Dutka Ákos háta lett szinte teljesen összefirkálva fehér festékszóróval, de az Emőd Tamást reprezentáló alak hátára is került egy rózsaszínű krikszkraksz. Ezeket az írott üzenethez hasonló graffitiket szaknyelven tag-nek hívják. Rövid időn belül ez a második olyan eset, amikor valaki(k) összefirkálja(k) a szoborcsoportot, legutóbb tavaly decemberben firkálta össze két ismeretlen ezt a köztéri műalkotást. A helyi rendőrséget Ritli László Csongor, a nagyváradi helyi tanács RMDSZ-frakciójának a vezetője értesítette szerda délután. Csütörtökön délelőtt fél tizenegykor helyszíni szemlét tartott a nagyváradi helyi rendőrség két tagja, valamint ott volt a bejelentő Ritli László Csongor is. A helyi rendőrség képviselője a helyszínen semmilyen konkrét információval nem tudott szolgálni, később azonban Ioan Nicolae Galuttól, a nagyváradi helyi rendőrség vezetőjétől megtudtuk, hogy az eset keddről szerdára virradó éjszaka történt. Mint mondta, megnézték a felvételeket, amiken valamilyen gyanús mozgás látszik, de nemhogy az arc vagy az arcok nem látszanak a felvételeken, de még az sem, hogy valójában hány elkövető lehetett. „Nem tudom, mi lehet a baj, talán olyan erősen ver a neon, hogy elhomályosítja a kamerát” - magyarázta Galut, hozzátéve, hogy a jövőben talán át kellene helyezni azokat a térfigyelő kamerákat. Ugyanakkor azt ígérte, hogy növelni fogják az őrjáratok számát: mint mondta ezentúl óránként fog elhaladni ott az őrjárat. Egyébiránt a firkákat még a délelőtt folyamán lemosták a műalkotásról egy speciális vegyszerrel. Amikor tavaly decemberben először rongálták meg a Holnaposok szoborcsoportot, még arról szóltak a feltételezések, hogy netán egy meg nem értett, frusztrált művész tette lehet ez, de most már nem zárható ki az etnikai provokáció lehetősége sem, hiszen már másodjára firkálták össze a Holnaposok szoborcsoportját. Nemrég – mint arról annak idején beszámoltunk – a József Attila szobrot is összefirkálták, miközben a városban lévő román történelmi személyiségeket megmintázó szobrokat mindez idáig nem ért hasonló támadás, tehát úgy tűnik, a firkászok a magyar közösséghez köthető köztéri alkotásokat választják ki „áldozatul”.
Pap István
erdon.ro
2015. február 20.
Versmondó- és népdaléneklő verseny Sepsiszentgyörgyön
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) ez év február 20–22. között Sepsiszentgyörgyön szervezi a XVIII. Versmondó- és népdaléneklő versenyét. A rendezvényre közel száz olyan fiatalt várunk, akik életük valós részét képező értékének tekintik a verssel és a népdallal való foglalkozást, s az ilyen rendezvényeken gazdagodásként élik meg a népi kultúrával, illetve a nemzeti irodalommal való közös, ünnepi találkozást. A versmondóknak két verssel kell készülniük: az egyiket teljesen szabadon választhatják, míg a másikat József Attila, Farkas Árpád vagy Czegő Zoltán versei közül kell választaniuk. A népdalosok öt, szabadon választott népdallal készülnek. Az alább ismertetett programterv szerint az ünnepi megnyitót pénteken, február 20-án, 17 órától tartjuk, a rendezvény pedig vasárnap délben ér véget. Az ODFIE honlapján (www.odfie.hu) további részletek olvashatóak.
A rendezvény fő támogatói: a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület. A rendezvény szervezői az alábbi elérhetőségekkel állnak az érdeklődők és a sajtó rendelkezésére: Antonya Ilona (az ODFIE alelnöke, főszervező): 0756420119, antonya_ilona@yahoo.com; Popa Ilona (az ODFIE főtitkára): 0746205016, odfie@odfie.com
Az ODFIE Elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) ez év február 20–22. között Sepsiszentgyörgyön szervezi a XVIII. Versmondó- és népdaléneklő versenyét. A rendezvényre közel száz olyan fiatalt várunk, akik életük valós részét képező értékének tekintik a verssel és a népdallal való foglalkozást, s az ilyen rendezvényeken gazdagodásként élik meg a népi kultúrával, illetve a nemzeti irodalommal való közös, ünnepi találkozást. A versmondóknak két verssel kell készülniük: az egyiket teljesen szabadon választhatják, míg a másikat József Attila, Farkas Árpád vagy Czegő Zoltán versei közül kell választaniuk. A népdalosok öt, szabadon választott népdallal készülnek. Az alább ismertetett programterv szerint az ünnepi megnyitót pénteken, február 20-án, 17 órától tartjuk, a rendezvény pedig vasárnap délben ér véget. Az ODFIE honlapján (www.odfie.hu) további részletek olvashatóak.
A rendezvény fő támogatói: a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Ifjúsági Caritas Egyesület. A rendezvény szervezői az alábbi elérhetőségekkel állnak az érdeklődők és a sajtó rendelkezésére: Antonya Ilona (az ODFIE alelnöke, főszervező): 0756420119, antonya_ilona@yahoo.com; Popa Ilona (az ODFIE főtitkára): 0746205016, odfie@odfie.com
Az ODFIE Elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
2015. február 21.
Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav
2015. február 26.
Válogatás öt évtized munkáiból: Baróthi-kiállítás Vásárhelyen
A hetvenesztendős Baróthi Ádám gyűjteményes tárlatát tekintheti meg három héten keresztül a marosvásárhelyi közönség. Az elsősorban szobrászként ismert művész festményeiből, grafikáiból is válogat a kiállítás.
Gyűjteményes kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády-házban Baróthi Ádám (képünkön jobbra) alkotásaiból. A marosvásárhelyi születésű, Szászrégenben élő képzőművész idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból állították össze a tárlatot. Baróthi Ádám, akit elsősorban szobrászként ismernek, meglepte a közönséget azzal, hogy kisplasztikái, plakettjei mellett szép számban állított ki festményt, pasztellt, grafikát is.
„Nagyon sok mindennel próbálkozott a csaknem ötven év alatt, amióta a pályán van, ami azzal is magyarázható, hogy tanárként mindent meg akart mutatni a tanítványainak” – fogalmazott Nagy Miklós Kund publicista a Bernády-házban kedd délután megtartott tárlatnyitón, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Baróthinak ez az első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen.
Közös tárlatokon sokszor szerepelt egy-egy alkotásával, de így együtt az egészet még nem látta szülővárosának közönsége. A Bernády-ház megtelt érdeklődőkkel: volt tanítványok, pályatársak, barátok, ismerősök érdeklődtek a színes kiállítás iránt, amely nem szűkölködött a tájképekben, portrékban, de plakettekben, kisplasztikákban sem.
Baróthi Ádám műteremben dolgozik, de szívesen jár alkotótáborokba is, művei szerte az országban és a határokon túl is megtalálhatók a gyűjtőknél, köztéri szobrai hazai és külföldi tereket, parkokat egyaránt ékesítenek.
„Szinte naplószerűen észlelhetjük, hogyan zajlott az élete, mi a fontos számára” – mondta Nagy Miklós Kund, hozzátéve: a művésznek fontosak a nagy elődök, akik mindnyájunkra nagy hatással voltak, mint például Bethlen Gábor, Orbán Balázs, József Attila, mint ahogy fontos a hazai táj is, a hegyek, a fenyőerdők. Baróthi festményein az univerzális témák is a sajátos erdélyi környezetben jelennek meg. Krisztus a kereszten a háttérben a fenyvessel jelképértékű, ahogy a Madonna is a kisdeddel a kopjafa mellett. A kiállítás három hétig látogatható a Bernády-ház kiállítótermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
A hetvenesztendős Baróthi Ádám gyűjteményes tárlatát tekintheti meg három héten keresztül a marosvásárhelyi közönség. Az elsősorban szobrászként ismert művész festményeiből, grafikáiból is válogat a kiállítás.
Gyűjteményes kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády-házban Baróthi Ádám (képünkön jobbra) alkotásaiból. A marosvásárhelyi születésű, Szászrégenben élő képzőművész idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból állították össze a tárlatot. Baróthi Ádám, akit elsősorban szobrászként ismernek, meglepte a közönséget azzal, hogy kisplasztikái, plakettjei mellett szép számban állított ki festményt, pasztellt, grafikát is.
„Nagyon sok mindennel próbálkozott a csaknem ötven év alatt, amióta a pályán van, ami azzal is magyarázható, hogy tanárként mindent meg akart mutatni a tanítványainak” – fogalmazott Nagy Miklós Kund publicista a Bernády-házban kedd délután megtartott tárlatnyitón, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Baróthinak ez az első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen.
Közös tárlatokon sokszor szerepelt egy-egy alkotásával, de így együtt az egészet még nem látta szülővárosának közönsége. A Bernády-ház megtelt érdeklődőkkel: volt tanítványok, pályatársak, barátok, ismerősök érdeklődtek a színes kiállítás iránt, amely nem szűkölködött a tájképekben, portrékban, de plakettekben, kisplasztikákban sem.
Baróthi Ádám műteremben dolgozik, de szívesen jár alkotótáborokba is, művei szerte az országban és a határokon túl is megtalálhatók a gyűjtőknél, köztéri szobrai hazai és külföldi tereket, parkokat egyaránt ékesítenek.
„Szinte naplószerűen észlelhetjük, hogyan zajlott az élete, mi a fontos számára” – mondta Nagy Miklós Kund, hozzátéve: a művésznek fontosak a nagy elődök, akik mindnyájunkra nagy hatással voltak, mint például Bethlen Gábor, Orbán Balázs, József Attila, mint ahogy fontos a hazai táj is, a hegyek, a fenyőerdők. Baróthi festményein az univerzális témák is a sajátos erdélyi környezetben jelennek meg. Krisztus a kereszten a háttérben a fenyvessel jelképértékű, ahogy a Madonna is a kisdeddel a kopjafa mellett. A kiállítás három hétig látogatható a Bernády-ház kiállítótermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 14.
Erdélyieket is díjaztak (Magyar Állami kitüntetések)
A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban.
Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban.
Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 14.
A versnek csak egy minősége van
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 16.
Szőcs Géza Kossuth-díjas
„Jobb, ha van, mintha nincs” – mondta el a Kossuth-díjjal kapcsolatban az MTI-nek Szőcs Géza József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő, a Magyar PEN Club elnöke, akit tegnap tüntettek ki a Parlamentben.
A 61 éves, marosvásárhelyi születésű írónak az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként ítélték oda a Kossuth-díjat. „A művész attól is művész, hogy mindent fokozott érzékenységgel él meg, dolgoz fel és jelenít meg. Persze hogy feltűnik neki, ha nevét kihagyják egy felsorolásból: 1990-től főtitkárként én irányítottam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség strukturális kiépítését és nemzetközi elfogadtatását is, a nevem halállistákon szerepelt a Janajev-puccs napjaiban, így feltűnik nekem, ha meg sem hívnak még nézőnek sem annak a szervezetnek a 25. születésnapjára, amelyet szívvel-lélekkel szolgáltam” – idézte fel egy tavalyi élményét a közéleti tevékenységéről is ismert alkotó. Szőcs Géza hozzátette azonban, hogy ugyanilyen emlékezetes számára az a pillanat, amikor megkérdezték tőle, elfogadja-e a Kossuth-díjat. „Ugyanúgy jólesett, és ugyanúgy elfogadtam, mint amilyen jólesett immár több mint húsz éve az, hogy megkeresett a Fidesz: működjek velük együtt; ami akkor persze még leginkább csak együttgondolkodást jelentett. Orbán Viktornak adtam tanácsokat, ha valamivel kapcsolatban kikérte a véleményemet, és azt mondják, vélhetően volt valamelyes szerepem abban, persze csak miniatűr, hogy a Fidesz érdeklődésében hangsúlyosabban kezdtek megjelenni a nemzeti kérdések” – emlékeztetett. Szőcs Géza ma is úgy véli, megérte a sok művészeti és közéleti szerepvállalás, noha mindezt inkább feladatvállalásként és szolgálatként igyekezett megélni. Mint hangsúlyozta: költőként, politikusként arra a legbüszkébb, hogy soha nem írt le egyetlen szót sem, amelyet ne vállalhatna, amelyet szégyellnie kellene vagy letagadna. „A legbrutálisabb nyomás alatt, Ceauşescu idejében Erdélyben vagy válaszul a legcsábítóbb szirénhangokra az emigrációban, vagy a rendszerváltás taktikai küzdelmeiben az anyaországban: soha, soha nem kötöttem kompromisszumot, nem engedtem fenyegetésnek, zsarolásnak, zaklatásnak, nem bocsátottam áruba a tollamat és a véleményemet. Sem költőként, sem újságíróként, sem politikusként” – szögezte le a jelenleg a milánói világkiállítás magyar pavilonjának kormánybiztosaként dolgozó író.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Jobb, ha van, mintha nincs” – mondta el a Kossuth-díjjal kapcsolatban az MTI-nek Szőcs Géza József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő, a Magyar PEN Club elnöke, akit tegnap tüntettek ki a Parlamentben.
A 61 éves, marosvásárhelyi születésű írónak az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként ítélték oda a Kossuth-díjat. „A művész attól is művész, hogy mindent fokozott érzékenységgel él meg, dolgoz fel és jelenít meg. Persze hogy feltűnik neki, ha nevét kihagyják egy felsorolásból: 1990-től főtitkárként én irányítottam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség strukturális kiépítését és nemzetközi elfogadtatását is, a nevem halállistákon szerepelt a Janajev-puccs napjaiban, így feltűnik nekem, ha meg sem hívnak még nézőnek sem annak a szervezetnek a 25. születésnapjára, amelyet szívvel-lélekkel szolgáltam” – idézte fel egy tavalyi élményét a közéleti tevékenységéről is ismert alkotó. Szőcs Géza hozzátette azonban, hogy ugyanilyen emlékezetes számára az a pillanat, amikor megkérdezték tőle, elfogadja-e a Kossuth-díjat. „Ugyanúgy jólesett, és ugyanúgy elfogadtam, mint amilyen jólesett immár több mint húsz éve az, hogy megkeresett a Fidesz: működjek velük együtt; ami akkor persze még leginkább csak együttgondolkodást jelentett. Orbán Viktornak adtam tanácsokat, ha valamivel kapcsolatban kikérte a véleményemet, és azt mondják, vélhetően volt valamelyes szerepem abban, persze csak miniatűr, hogy a Fidesz érdeklődésében hangsúlyosabban kezdtek megjelenni a nemzeti kérdések” – emlékeztetett. Szőcs Géza ma is úgy véli, megérte a sok művészeti és közéleti szerepvállalás, noha mindezt inkább feladatvállalásként és szolgálatként igyekezett megélni. Mint hangsúlyozta: költőként, politikusként arra a legbüszkébb, hogy soha nem írt le egyetlen szót sem, amelyet ne vállalhatna, amelyet szégyellnie kellene vagy letagadna. „A legbrutálisabb nyomás alatt, Ceauşescu idejében Erdélyben vagy válaszul a legcsábítóbb szirénhangokra az emigrációban, vagy a rendszerváltás taktikai küzdelmeiben az anyaországban: soha, soha nem kötöttem kompromisszumot, nem engedtem fenyegetésnek, zsarolásnak, zaklatásnak, nem bocsátottam áruba a tollamat és a véleményemet. Sem költőként, sem újságíróként, sem politikusként” – szögezte le a jelenleg a milánói világkiállítás magyar pavilonjának kormánybiztosaként dolgozó író.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 18.
Az űrlap alja
Váradon a Boldog Észak szerzője
Pénteken folytatódik a Várad folyóirat Törzsasztal sorozata, a vendég ezúttal a Boldog Észak című regény szerzője, a Norvégiában élő Kun Árpád.
Március 20-án, pénteken 18 órától az Illyés Gyula Könyvesboltban várják az érdeklődőket az újabb Törzsasztal-estre. Kun Árpád József Attila-díjas, Déry- és Aegon-díjas író, költő, műfordító. 1965-be született Sopronban, jelenleg Norvégiában él. 1984-től jelennek meg írásai. 1985-1991 között az ELTE BTK magyar-történelem szakos hallgatója volt. 1995-től a párizsi Sorbonne-on tanult, ahol francia irodalomból szerzett diplomát. 1996-tól az ELTE BTK esztétika szakára is járt. Kolozsváron két éven át hétvégi gimnáziumot szervezett.
Egyetemen tanított francia festészettörténetet, forgatókönyveket írt egy tévésorozatnak, majd Bordeaux-ban volt magyar lektor 2003 és 2005 között. Sokáig a tengeren túlra készült, hogy angol nyelvű író lehessen belőle, ez a mai napig nem sikerült.
2006 óta feleségével és négy gyerekével Norvégiában lakik. Egy fjord-menti faluban házi kisegítőként dolgozik időskorúak mellett. Eddig hét vers- és prózakötete jelent meg. A Boldog Észak c. nagyregénye 2014-ben elnyerte a ma könyvért adható – nem állami – legrangosabb elismerést, az Aegon-díjat.
Regényének hőse Aimé Billion (Szeretett Billion) afrikai születésű fekete férfi, ázsiai (vietnámi) beütéssel, akit az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartanak. Norvégiában különös kapcsolatba keveredik az általa ápolt törpe születésű, mozgássérült nővel, Grétével.
Kun Árpád beszélgetőtársa ezúttal is Kőrössi P. József, a találkozó előtt a Boldog Észak kedvezményes áron megvásárolható a helyszínen. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Váradon a Boldog Észak szerzője
Pénteken folytatódik a Várad folyóirat Törzsasztal sorozata, a vendég ezúttal a Boldog Észak című regény szerzője, a Norvégiában élő Kun Árpád.
Március 20-án, pénteken 18 órától az Illyés Gyula Könyvesboltban várják az érdeklődőket az újabb Törzsasztal-estre. Kun Árpád József Attila-díjas, Déry- és Aegon-díjas író, költő, műfordító. 1965-be született Sopronban, jelenleg Norvégiában él. 1984-től jelennek meg írásai. 1985-1991 között az ELTE BTK magyar-történelem szakos hallgatója volt. 1995-től a párizsi Sorbonne-on tanult, ahol francia irodalomból szerzett diplomát. 1996-tól az ELTE BTK esztétika szakára is járt. Kolozsváron két éven át hétvégi gimnáziumot szervezett.
Egyetemen tanított francia festészettörténetet, forgatókönyveket írt egy tévésorozatnak, majd Bordeaux-ban volt magyar lektor 2003 és 2005 között. Sokáig a tengeren túlra készült, hogy angol nyelvű író lehessen belőle, ez a mai napig nem sikerült.
2006 óta feleségével és négy gyerekével Norvégiában lakik. Egy fjord-menti faluban házi kisegítőként dolgozik időskorúak mellett. Eddig hét vers- és prózakötete jelent meg. A Boldog Észak c. nagyregénye 2014-ben elnyerte a ma könyvért adható – nem állami – legrangosabb elismerést, az Aegon-díjat.
Regényének hőse Aimé Billion (Szeretett Billion) afrikai születésű fekete férfi, ázsiai (vietnámi) beütéssel, akit az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartanak. Norvégiában különös kapcsolatba keveredik az általa ápolt törpe születésű, mozgássérült nővel, Grétével.
Kun Árpád beszélgetőtársa ezúttal is Kőrössi P. József, a találkozó előtt a Boldog Észak kedvezményes áron megvásárolható a helyszínen. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. március 19.
A haza nagyjainak örökösei
Kossuth- és Széchenyi-díjakat adott át március 15-én Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A Kossuth-díjasok közt két erdélyi gyökerű művészt is tisztelhetünk.
Összesen 15 Széchenyi- és 14 Kossuth-díjat adományoztak a kormány előterjesztésére nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából. Mindezeken túl több mint harminc különböző fokozatú érdemrendet is kiosztottak. A névsor tehát jó hosszú volna, melyet mellőzendő az erdélyi vonatkozású és közismertebb díjazottakat emeljük ki.
Nem csak Budapest
Ha az idei díjazottak listáját böngésszük, észrevehetjük, hogy a kiemelt teljesítményt nyújtó tudósok, művészek, közéleti személyiségek többsége Budapesten született. De két erdélyi születésű kitüntetett is színesíti a palettát, ugyanis Kossuth-díjban részesült Bács Ferenc nagyszebeni születésű színművész és Szőcs Géza Marosvásárhelyen született író, költő.
Bács Ferenc 1936. június 19-én született, orvosnak tanult Marosvásárhelyen, ám mégis a színészi hivatást választotta. Pályáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban kezdte 1960-ban, 1977-ben áttelepült Magyarországra. Játszott Miskolcon, Győrben, majd Budapesten a Vígszínházban, a József Attila Színházban és a Nemzeti Színházban. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész kellemes orgánumával, markáns egyéniségével, jó megjelenésével hamar népszerűvé vált, szerepformálására az emberi méltóság és a visszafogott gesztusok jellemzők. Bács Ferenc az elismerést rendkívül sikeres színházi, televíziós és filmes pályafutása során kifinomult művészi eleganciával megformált alakításai, emlékezetes szinkronszerepei, valamint rendezői alkotómunkája elismeréseként érdemelte ki.
Szőcs Géza 1953. augusztus 21-én született. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán szerzett bölcsészdiplomát. 1981–82-ben az Ellenpontok című szamizdatkiadványt szerkesztette, a Szekuritáté többször is letartóztatta. 1986-ban Svájcba menekült, 1989-ben rábízták a Szabad Európa Rádió budapesti irodájának megszervezését. 1990 márciusában Kolozsváron megválasztották az RMDSZ főtitkárának, később a párt alelnöke is volt. 1999-ben kilépett az RMDSZ-ből. 1992 óta az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. elnöke, valamint a Magyar Szemle című lap szerkesztő-bizottsági tagja. Volt kultúráért felelős államtitkár, a 2015. évi Milánói Világkiállítás kormánybiztosa. 2011-ben a Magyar Pen Club elnökévé választották. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? egy csapásra nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte. Lírája avantgárd ihletésű radikális költészet, verseiben nyíltan fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit. A József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként kapott Kossuth-díjat.
Zenészek előnyben
Idén több zenei pályán alkotó előadóművész is díjban részesült. Benkó Sándor, a Benkó Dixieland Band együttes vezetője a Magyar Érdemrend középkeresztjét vehette át. Tolcsvai Béla gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró egyedi stílusú és sokoldalú dalszerzői, előadóművészi pályája elismeréseként részesült Kossuth-díjban. Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a magyar operett ikonikus alakjaként nyújtott emlékezetes, a műfajt éltető alakításai, valamint páratlanul sikeres művészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat. Megosztva részesült elismerésben Magyarország egyik legnépszerűbb dzsesszzenekara, a Hot Jazz Band. Az együttes tagjai páratlanul sikeres, külföldön is nagyra értékelt, a tradicionális dzsessz autentikus megszólaltatására épülő előadóművészi tevékenységük, valamint a magyar könnyűzenei örökség ápolását szolgáló, értékőrző művészi munkájuk elismeréseként váltak Kossuth-díjasokká.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Kossuth- és Széchenyi-díjakat adott át március 15-én Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A Kossuth-díjasok közt két erdélyi gyökerű művészt is tisztelhetünk.
Összesen 15 Széchenyi- és 14 Kossuth-díjat adományoztak a kormány előterjesztésére nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából. Mindezeken túl több mint harminc különböző fokozatú érdemrendet is kiosztottak. A névsor tehát jó hosszú volna, melyet mellőzendő az erdélyi vonatkozású és közismertebb díjazottakat emeljük ki.
Nem csak Budapest
Ha az idei díjazottak listáját böngésszük, észrevehetjük, hogy a kiemelt teljesítményt nyújtó tudósok, művészek, közéleti személyiségek többsége Budapesten született. De két erdélyi születésű kitüntetett is színesíti a palettát, ugyanis Kossuth-díjban részesült Bács Ferenc nagyszebeni születésű színművész és Szőcs Géza Marosvásárhelyen született író, költő.
Bács Ferenc 1936. június 19-én született, orvosnak tanult Marosvásárhelyen, ám mégis a színészi hivatást választotta. Pályáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban kezdte 1960-ban, 1977-ben áttelepült Magyarországra. Játszott Miskolcon, Győrben, majd Budapesten a Vígszínházban, a József Attila Színházban és a Nemzeti Színházban. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész kellemes orgánumával, markáns egyéniségével, jó megjelenésével hamar népszerűvé vált, szerepformálására az emberi méltóság és a visszafogott gesztusok jellemzők. Bács Ferenc az elismerést rendkívül sikeres színházi, televíziós és filmes pályafutása során kifinomult művészi eleganciával megformált alakításai, emlékezetes szinkronszerepei, valamint rendezői alkotómunkája elismeréseként érdemelte ki.
Szőcs Géza 1953. augusztus 21-én született. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán szerzett bölcsészdiplomát. 1981–82-ben az Ellenpontok című szamizdatkiadványt szerkesztette, a Szekuritáté többször is letartóztatta. 1986-ban Svájcba menekült, 1989-ben rábízták a Szabad Európa Rádió budapesti irodájának megszervezését. 1990 márciusában Kolozsváron megválasztották az RMDSZ főtitkárának, később a párt alelnöke is volt. 1999-ben kilépett az RMDSZ-ből. 1992 óta az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. elnöke, valamint a Magyar Szemle című lap szerkesztő-bizottsági tagja. Volt kultúráért felelős államtitkár, a 2015. évi Milánói Világkiállítás kormánybiztosa. 2011-ben a Magyar Pen Club elnökévé választották. Első verseskötete, az 1975-ben megjelent Te mentél át a vízen? egy csapásra nemzedéke és a romániai magyar költészet élvonalába emelte. Lírája avantgárd ihletésű radikális költészet, verseiben nyíltan fogalmazta meg az elnyomatásban élő kisebbségi magyarság sorskérdéseit. A József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő az egyetemes magyar irodalmat erdélyi gyökereiből táplálkozó, egyedi stílusú művészetével gazdagító költői-írói alkotómunkája elismeréseként kapott Kossuth-díjat.
Zenészek előnyben
Idén több zenei pályán alkotó előadóművész is díjban részesült. Benkó Sándor, a Benkó Dixieland Band együttes vezetője a Magyar Érdemrend középkeresztjét vehette át. Tolcsvai Béla gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró egyedi stílusú és sokoldalú dalszerzői, előadóművészi pályája elismeréseként részesült Kossuth-díjban. Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a magyar operett ikonikus alakjaként nyújtott emlékezetes, a műfajt éltető alakításai, valamint páratlanul sikeres művészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat. Megosztva részesült elismerésben Magyarország egyik legnépszerűbb dzsesszzenekara, a Hot Jazz Band. Az együttes tagjai páratlanul sikeres, külföldön is nagyra értékelt, a tradicionális dzsessz autentikus megszólaltatására épülő előadóművészi tevékenységük, valamint a magyar könnyűzenei örökség ápolását szolgáló, értékőrző művészi munkájuk elismeréseként váltak Kossuth-díjasokká.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. március 20.
Bölöni és Kedei Udvarhelyen
A két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd' két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is.
Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az "anyag" olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről.
A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban.
* * *
Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is!
A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen?
Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja.
Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék."
Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm)
Kinek és miért kell a mi földünk
Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát.
Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok.
A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe?
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro
A két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd' két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is.
Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az "anyag" olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről.
A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban.
* * *
Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is!
A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen?
Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja.
Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék."
Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm)
Kinek és miért kell a mi földünk
Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát.
Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok.
A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe?
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro
2015. március 31.
Költők szókincsversenye (Igazolt legenda)
Közismert állítás, hogy Arany János a leggazdagabb szókincsű költőnk. De tényleg igaz ez? Hogy megtudják, az Origo a big data-technológiával vette számba a versesköteteket. Darabra pontosan megszámoltatták számítógéppel, hogy ki írt le több egyedi szót: Arany János vagy Petőfi, esetleg Ady, Kölcsey, Vörösmarty vagy éppen József Attila?
A big data óriási mennyiségű információt képes rendszerezni, értelmezhetővé és elemezhetővé tenni. Általánosságban big datáról akkor beszélünk, ha több mint egymilliárd sornyi adatunk van. „Bár költőink igen termékenyek voltak, ennyit együtt sem tudtak összehozni. Maga a technológia és az adatvezérelt gondolkodásmód azonban segít megérteni azt, amit eddig csak sejtettünk munkásságuk mögött” – írja az Origo. Az Origo a fent megnevezett poéták költészetét vizsgálta, a versenyt Arany János nyerte. A vizsgálatból kiderült, Arany János élete során 287 425 szót írt le csak a költeményeiben. Összesen 59 697 egyedi szót használt, ha a ragozott formákat nem tekintjük külön szónak, akkor valamivel több, mint 16 ezret. Ezzel pedig hivatalosan is megnyerte a magyar költők szókincsversenyét.
József Attilát is megilleti egy kategóriagyőzelem, hiszen az összes leírt szavához képest arányaiban ő használja a legtöbb egyedi szót (31,26 százalék), ugyanez az arány Arany Jánosnál „csak” 20,77 százalék. Összehasonlításképp a magyar nyelvben összesen 60–100 ezer egyedi szó van, egy átlagos értelmiségi egyévnyi beszédét rögzítve körülbelül 25–30 ezer szó fordulna elő. A legtöbbször használt szavak közt a szép jelző minden költőnél előkelő helyen szerepelt, Arany János ezek után leggyakrabban a király, ember, nap és Toldi kifejezést használta. A többi költőnél gyakran előfordult még a magyar, a bús és az Isten.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Közismert állítás, hogy Arany János a leggazdagabb szókincsű költőnk. De tényleg igaz ez? Hogy megtudják, az Origo a big data-technológiával vette számba a versesköteteket. Darabra pontosan megszámoltatták számítógéppel, hogy ki írt le több egyedi szót: Arany János vagy Petőfi, esetleg Ady, Kölcsey, Vörösmarty vagy éppen József Attila?
A big data óriási mennyiségű információt képes rendszerezni, értelmezhetővé és elemezhetővé tenni. Általánosságban big datáról akkor beszélünk, ha több mint egymilliárd sornyi adatunk van. „Bár költőink igen termékenyek voltak, ennyit együtt sem tudtak összehozni. Maga a technológia és az adatvezérelt gondolkodásmód azonban segít megérteni azt, amit eddig csak sejtettünk munkásságuk mögött” – írja az Origo. Az Origo a fent megnevezett poéták költészetét vizsgálta, a versenyt Arany János nyerte. A vizsgálatból kiderült, Arany János élete során 287 425 szót írt le csak a költeményeiben. Összesen 59 697 egyedi szót használt, ha a ragozott formákat nem tekintjük külön szónak, akkor valamivel több, mint 16 ezret. Ezzel pedig hivatalosan is megnyerte a magyar költők szókincsversenyét.
József Attilát is megilleti egy kategóriagyőzelem, hiszen az összes leírt szavához képest arányaiban ő használja a legtöbb egyedi szót (31,26 százalék), ugyanez az arány Arany Jánosnál „csak” 20,77 százalék. Összehasonlításképp a magyar nyelvben összesen 60–100 ezer egyedi szó van, egy átlagos értelmiségi egyévnyi beszédét rögzítve körülbelül 25–30 ezer szó fordulna elő. A legtöbbször használt szavak közt a szép jelző minden költőnél előkelő helyen szerepelt, Arany János ezek után leggyakrabban a király, ember, nap és Toldi kifejezést használta. A többi költőnél gyakran előfordult még a magyar, a bús és az Isten.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 2.
Versek a világot jelentő deszkákon
Összesen három előadással készül a magyar költészet napjára a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mindhárom a vers mai világban való létét értelmezi – jelentette be Visky András, a színház művészeti vezetője szerdai sajtótájékoztatóján.
Hozzáfűzte: a kolozsvári középiskolás diákokat is bevonják az előadásokba. A fűnyírógép (ODAKINT) című zenés-verses előadásban a diákok azokat a verseket mondhatják el, amelyeket ők maguk választottak erre az alkalomra, a színház pedig ehhez helyszínt és technikai hátteret, fényeket, aláfestő zenét biztosít, illetve megzenésített verseket „ad hozzá”.
Versszelfik az ünnepre
Visky András elmondta: arra is megkérték az önkéntes alapon jelentkező diákokat, hogy készítsenek „versszelfiket”, azaz olyan, mozgóképsorokat, amelyek mai, hétköznapi környezetbe helyezik a kiválasztott verset, ezeket levetítik az előadás ideje alatt. A színház stúdiótermében megtartott produkcióra két alakalommal: április 4-én szombaton és 10-én pénteken kerül sor.
A belépés díjtalan, de előzetes regisztrációhoz kötött – hangsúlyozta Visky András. Hozzáfűzte, noha csak két előadást terveznek, reméli, hogy a közönség kiköveteli magának a további előadásokat. Azt szeretnék, ha minden évben be tudnák vonni a diákokat valamelyik produkciójukba.
Ugyanakkor bejelentette: április 11-én, szombaton kerül sor a Villanyborotvám (ODABENT) című stúdiótermi előadásra, amelyben a klasszikus verseket kortárs zeneszerzők megzenésítésében hallgathatják meg a nézők.
József Attila, Weöres Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Tandori Dezső verseinek Ligeti György, Kurtág György, Selmeczi György, Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente és Orbán György által megzenésített változatait énekli el Sámson Melinda, akit két másik fiatal zenész, Béres Melinda és Horváth Edit kísér hegedűn és zongorán.
Ady-est Csíkban és Kolozsváron is
A Csíki Játékszín április 11-én, szombaton két eseménnyel ünnepli a magyar költészet napját. Délelőtt 11 órakor Tizenegy címmel versnapi városköszöntő hangzik el a Csíki Játékszín lépcsőin. Az idei versösszeállításban magyar költők ars poeticái szerepelnek. Szabó Enikő színművész tizenegy költő művét válogatta erre az alkalomra, amit a társulat tolmácsolásában hallgathatnak meg a csíkszeredaiak.
József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Orbán János Dénes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és Weöres Sándor művei kerültek be az idei összeállításba. Szabó Enikő Budapesten lép fel a költészet napján, a tizedik Versünnep Fesztivál döntőjébe általa megzenésített versekkel jutott tovább. A döntő a Nemzeti Színházban kerül megrendezésre.
A csíki moziban 19 órakor Bogdán Zsolt Ady-estjét látja vendégül a Csíki Játékszín. A „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című pódiumműsor a szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Az előadás szereplője Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas, érdemes művész, szerkesztő-rendezője pedig Szugyiczky István, a szatmárnémeti társulat örökös tagja. Az előadásra 15 lejes áron válthatók belépők.
Bogdán Zsolt Ady-estjét másnap, április 12-én a kolozsvári közönség tekintheti meg újra este 8 órai kezdettel a stúdióteremben.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Összesen három előadással készül a magyar költészet napjára a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mindhárom a vers mai világban való létét értelmezi – jelentette be Visky András, a színház művészeti vezetője szerdai sajtótájékoztatóján.
Hozzáfűzte: a kolozsvári középiskolás diákokat is bevonják az előadásokba. A fűnyírógép (ODAKINT) című zenés-verses előadásban a diákok azokat a verseket mondhatják el, amelyeket ők maguk választottak erre az alkalomra, a színház pedig ehhez helyszínt és technikai hátteret, fényeket, aláfestő zenét biztosít, illetve megzenésített verseket „ad hozzá”.
Versszelfik az ünnepre
Visky András elmondta: arra is megkérték az önkéntes alapon jelentkező diákokat, hogy készítsenek „versszelfiket”, azaz olyan, mozgóképsorokat, amelyek mai, hétköznapi környezetbe helyezik a kiválasztott verset, ezeket levetítik az előadás ideje alatt. A színház stúdiótermében megtartott produkcióra két alakalommal: április 4-én szombaton és 10-én pénteken kerül sor.
A belépés díjtalan, de előzetes regisztrációhoz kötött – hangsúlyozta Visky András. Hozzáfűzte, noha csak két előadást terveznek, reméli, hogy a közönség kiköveteli magának a további előadásokat. Azt szeretnék, ha minden évben be tudnák vonni a diákokat valamelyik produkciójukba.
Ugyanakkor bejelentette: április 11-én, szombaton kerül sor a Villanyborotvám (ODABENT) című stúdiótermi előadásra, amelyben a klasszikus verseket kortárs zeneszerzők megzenésítésében hallgathatják meg a nézők.
József Attila, Weöres Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Tandori Dezső verseinek Ligeti György, Kurtág György, Selmeczi György, Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente és Orbán György által megzenésített változatait énekli el Sámson Melinda, akit két másik fiatal zenész, Béres Melinda és Horváth Edit kísér hegedűn és zongorán.
Ady-est Csíkban és Kolozsváron is
A Csíki Játékszín április 11-én, szombaton két eseménnyel ünnepli a magyar költészet napját. Délelőtt 11 órakor Tizenegy címmel versnapi városköszöntő hangzik el a Csíki Játékszín lépcsőin. Az idei versösszeállításban magyar költők ars poeticái szerepelnek. Szabó Enikő színművész tizenegy költő művét válogatta erre az alkalomra, amit a társulat tolmácsolásában hallgathatnak meg a csíkszeredaiak.
József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Orbán János Dénes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és Weöres Sándor művei kerültek be az idei összeállításba. Szabó Enikő Budapesten lép fel a költészet napján, a tizedik Versünnep Fesztivál döntőjébe általa megzenésített versekkel jutott tovább. A döntő a Nemzeti Színházban kerül megrendezésre.
A csíki moziban 19 órakor Bogdán Zsolt Ady-estjét látja vendégül a Csíki Játékszín. A „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című pódiumműsor a szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Az előadás szereplője Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas, érdemes művész, szerkesztő-rendezője pedig Szugyiczky István, a szatmárnémeti társulat örökös tagja. Az előadásra 15 lejes áron válthatók belépők.
Bogdán Zsolt Ady-estjét másnap, április 12-én a kolozsvári közönség tekintheti meg újra este 8 órai kezdettel a stúdióteremben.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 11.
„A vers túlmutat rajtunk, viszi magával a lényegünket”
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 12.
Csíkszeredai költők versei Nyugat-Európában
Molnár Vilmos és néhai Papp Kincses Emese csíkszeredai költők megzenésített verseit is előadja jelenleg zajló nyugat-európai turnéja során a Role együttes. A zenekar a Magyar költészet napja alkalmából kapott meghívást több európai nagyvárosba.
Népes irodalom- és zenekedvelő közönség előtt lépett színpadra szerdán este Prágában a csíkszeredai Role együttes: a Magyar költészet napja alkalmából tartott nyugat-európai turné első állomásán Ady Endre és József Attila megzenésített versei mellett a nemrég elhunyt Papp Kincses Emese, valamint Molnár Vilmos csíkszeredai költők verseit is előadták.
Az együttes a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör meghívására indult turnéra, a prágai fellépést követően a költészet napján Göteborgban tartanak koncertet, majd Hamburgban, Bonnban, Sárospatakon mutatják be a magyar költészet egyéni hangvételű megzenésített remekműveit, április 16-án pedig a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorának lesznek a vendégei.
„Nehéz szívvel hagyjuk itthon a költészet-napi szavalóversenyt, amelynek szervezésében minden évben részt veszünk, de fontosnak tartjuk az Európa különböző országaiban élő magyarokhoz is eljuttatni az általunk képviselt vers-zene szépségeit, értékeit. Természetesen az európai turnét követően, költészet-napi körutunk méltó zárásaként, április 24-én bekapcsolódunk a csíkszeredai szavalóverseny gálaműsorába” – mondta el Nagy Tivadar, a Role együttes vezetője.
Erdély egyik legnépszerűbb zenekara, a progresszív rockzenét játszó Role nemrég 12 állomásos felvidéki turnén vett részt, korábban pedig Gyergyószárhegyen mutatott be töredékeket a Dózsa című rockdrámájából. Terveik szerint pünkösdkor ismét megtartják segélykoncertjüket, és idén egyedi album kiadására készülnek: a Pille című, csángó népzenét feldolgozó műsorukat autentikus környezetben, a természetben szeretnék rögzíteni.
Székelyhon.ro
Molnár Vilmos és néhai Papp Kincses Emese csíkszeredai költők megzenésített verseit is előadja jelenleg zajló nyugat-európai turnéja során a Role együttes. A zenekar a Magyar költészet napja alkalmából kapott meghívást több európai nagyvárosba.
Népes irodalom- és zenekedvelő közönség előtt lépett színpadra szerdán este Prágában a csíkszeredai Role együttes: a Magyar költészet napja alkalmából tartott nyugat-európai turné első állomásán Ady Endre és József Attila megzenésített versei mellett a nemrég elhunyt Papp Kincses Emese, valamint Molnár Vilmos csíkszeredai költők verseit is előadták.
Az együttes a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör meghívására indult turnéra, a prágai fellépést követően a költészet napján Göteborgban tartanak koncertet, majd Hamburgban, Bonnban, Sárospatakon mutatják be a magyar költészet egyéni hangvételű megzenésített remekműveit, április 16-án pedig a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorának lesznek a vendégei.
„Nehéz szívvel hagyjuk itthon a költészet-napi szavalóversenyt, amelynek szervezésében minden évben részt veszünk, de fontosnak tartjuk az Európa különböző országaiban élő magyarokhoz is eljuttatni az általunk képviselt vers-zene szépségeit, értékeit. Természetesen az európai turnét követően, költészet-napi körutunk méltó zárásaként, április 24-én bekapcsolódunk a csíkszeredai szavalóverseny gálaműsorába” – mondta el Nagy Tivadar, a Role együttes vezetője.
Erdély egyik legnépszerűbb zenekara, a progresszív rockzenét játszó Role nemrég 12 állomásos felvidéki turnén vett részt, korábban pedig Gyergyószárhegyen mutatott be töredékeket a Dózsa című rockdrámájából. Terveik szerint pünkösdkor ismét megtartják segélykoncertjüket, és idén egyedi album kiadására készülnek: a Pille című, csángó népzenét feldolgozó műsorukat autentikus környezetben, a természetben szeretnék rögzíteni.
Székelyhon.ro
2015. április 15.
Meghalt Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító
Életének 76. évében hosszú betegség után kedden elhunyt Lászlóffy Csaba József Attila-díjas kolozsvári költő, novellista, drámaíró, műfordító /Torda, 1939. május 21. – Kolozsvár, 2015. április 14./ , a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja – közölte szerdán internetes oldalán a Szabadság kolozsvári napilap.
Lászlóffy Csaba Tordán született 1939-ben, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát 1960-ban. A kolozsvári Szabadság napilap, majd a Dolgozó nő, később a Családi tükör hetilapok szerkesztőségében dolgozott. Írói indulása a Forrás-nemzedékhez kötődik. Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott. Több mint negyven kötete jelent meg.
1964-ben a Román Írószövetség költészeti díját kapta, 1997-ben Berzsenyi-díjjal, 2005-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Műveire az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző... Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét” – méltatta Lászlóffy Csaba munkásságát Bertha Zoltán irodalomtörténész.
Krónika (Kolozsvár)
Életének 76. évében hosszú betegség után kedden elhunyt Lászlóffy Csaba József Attila-díjas kolozsvári költő, novellista, drámaíró, műfordító /Torda, 1939. május 21. – Kolozsvár, 2015. április 14./ , a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja – közölte szerdán internetes oldalán a Szabadság kolozsvári napilap.
Lászlóffy Csaba Tordán született 1939-ben, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát 1960-ban. A kolozsvári Szabadság napilap, majd a Dolgozó nő, később a Családi tükör hetilapok szerkesztőségében dolgozott. Írói indulása a Forrás-nemzedékhez kötődik. Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott. Több mint negyven kötete jelent meg.
1964-ben a Román Írószövetség költészeti díját kapta, 1997-ben Berzsenyi-díjjal, 2005-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Műveire az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző... Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét” – méltatta Lászlóffy Csaba munkásságát Bertha Zoltán irodalomtörténész.
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 16.
Elkezdődött A Holnap után fesztivál
Nem a kultúrát ünneplő öröm, hanem a szomorú rezignáció jellemezte a 3. A Holnap után fesztivál nyitórendezvényét, melyen Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét adták elő egy nappal a szerző halála után.
A nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában szerdán megtartott fesztiválnyitó rendezvényen Czvikker Katalin a színház menedzsere, a fesztivál egyik alapítója olvasta fel A Holnap után fesztivál alapító oklevelét, mely kimondja: „Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért.”
Művében él a művész
Ezt követően Czvikker Katalin ismertette a József Attila díjas költő, drámaíró, esszéista, műfordító Lászlóffy Csaba életútját, majd pedig megjegyezte: „Ha ezt a kis bemutató szöveget tegnap olvassuk fel önöknek, akkor ezután csak annyi következett volna, hogy felvezetem az első előadásunkat. De sajnos úgy hozta az élet, hogy Lászlóffy Csaba a tegnapi nap folyamán elhunyt. Nem marad más hátra, mint arra gondolnunk, hogy a művész az alkotásai által él tovább lelkünkben. Lászlóffy Csaba, ha még élne, sajnos nem tudott volna jelen lenni, és mégis úgy érzem, hogy ma itt van köztünk”. A főigazgató egy szál virágot helyezett el a színtér mellett felállított Lászlóffy Csaba fénykép elé, majd felolvasószínházi produkcióként adták elő a Szigligeti Színház színészei – Firtos Edit, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt, Hajdu Géza és Kocsis Gyula – Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét. A darab Johann Wolfgang von Goethe öregkorába nyújt bepillantást, az irodalmi géniusz időskori szerelmei kapcsán szól a mű emberi vágyakról, nagyságról, dicsőségről, és mindennek hiábavalóságáról a mindenki számára egyformán és könyörtelenül múló időben.
Pap István
erdon.ro
Nem a kultúrát ünneplő öröm, hanem a szomorú rezignáció jellemezte a 3. A Holnap után fesztivál nyitórendezvényét, melyen Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét adták elő egy nappal a szerző halála után.
A nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában szerdán megtartott fesztiválnyitó rendezvényen Czvikker Katalin a színház menedzsere, a fesztivál egyik alapítója olvasta fel A Holnap után fesztivál alapító oklevelét, mely kimondja: „Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért.”
Művében él a művész
Ezt követően Czvikker Katalin ismertette a József Attila díjas költő, drámaíró, esszéista, műfordító Lászlóffy Csaba életútját, majd pedig megjegyezte: „Ha ezt a kis bemutató szöveget tegnap olvassuk fel önöknek, akkor ezután csak annyi következett volna, hogy felvezetem az első előadásunkat. De sajnos úgy hozta az élet, hogy Lászlóffy Csaba a tegnapi nap folyamán elhunyt. Nem marad más hátra, mint arra gondolnunk, hogy a művész az alkotásai által él tovább lelkünkben. Lászlóffy Csaba, ha még élne, sajnos nem tudott volna jelen lenni, és mégis úgy érzem, hogy ma itt van köztünk”. A főigazgató egy szál virágot helyezett el a színtér mellett felállított Lászlóffy Csaba fénykép elé, majd felolvasószínházi produkcióként adták elő a Szigligeti Színház színészei – Firtos Edit, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt, Hajdu Géza és Kocsis Gyula – Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét. A darab Johann Wolfgang von Goethe öregkorába nyújt bepillantást, az irodalmi géniusz időskori szerelmei kapcsán szól a mű emberi vágyakról, nagyságról, dicsőségről, és mindennek hiábavalóságáról a mindenki számára egyformán és könyörtelenül múló időben.
Pap István
erdon.ro
2015. április 17.
Szisz-moll: 30 év válogatott versei
Szerda délután került sor Szabó Péter Szisz-moll című verseskötetének bemutatására. A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának ez már a 29. kiadott könyve, melyet Brittich Erzsébet szerkesztett, és a szerző képverseivel illusztrálták.
Szabó Péter 1952-ben, a Werbosch házban született. 5 éves volt, amikor a családja visszaköltözött Pernyávába. Ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében: verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról, ahol a nyári vakációkat töltötte.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke nyitotta meg a bemutatót pár gondolattal a szerzőről, majd tőle Szabó László vette át a szót. Beszédében néhány, neki tetsző verset elemzett, többek között a Tükörképet is, mely az egyik, ha nem a leghosszabb költemény a kötetben. Kitért a szerző stílusára és a lírai én szenvedésére: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék”, idézte József Attilát. A lírai én lelkét nyomják a hazaszeretet, a hovatartozás, a vágyakozás és a világi lét lelki problémái, melyeket iróniával és oximoronokkal fűszerezve tálal.
A költő csak írta a verseket sorra, de 30 évig nem jelent meg kötet. Aztán végül Brittich Erzsébet kezdte válogatni őket, és jó sokat talált kéziratok formájában is. Szabó László számos verselemzésének legnagyobb része helytálló volt, ami nem meglepő, hiszen iskolás koruk óta ismerik egymást. Ezért is nem tévedett. A szerzőnek magának is van egyébként kedvenc verse a kötetben, és fel is akarta olvasni, de túl komorra sikeredett, ezért mellőzte, hogy ne rontsa el a hangulatot. A kedvenc vers címe tehát titok marad, de az érdeklődők megvehetik a kötetet, elolvashatják a verseket, és lehet tippelni.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Szerda délután került sor Szabó Péter Szisz-moll című verseskötetének bemutatására. A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának ez már a 29. kiadott könyve, melyet Brittich Erzsébet szerkesztett, és a szerző képverseivel illusztrálták.
Szabó Péter 1952-ben, a Werbosch házban született. 5 éves volt, amikor a családja visszaköltözött Pernyávába. Ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében: verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról, ahol a nyári vakációkat töltötte.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke nyitotta meg a bemutatót pár gondolattal a szerzőről, majd tőle Szabó László vette át a szót. Beszédében néhány, neki tetsző verset elemzett, többek között a Tükörképet is, mely az egyik, ha nem a leghosszabb költemény a kötetben. Kitért a szerző stílusára és a lírai én szenvedésére: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék”, idézte József Attilát. A lírai én lelkét nyomják a hazaszeretet, a hovatartozás, a vágyakozás és a világi lét lelki problémái, melyeket iróniával és oximoronokkal fűszerezve tálal.
A költő csak írta a verseket sorra, de 30 évig nem jelent meg kötet. Aztán végül Brittich Erzsébet kezdte válogatni őket, és jó sokat talált kéziratok formájában is. Szabó László számos verselemzésének legnagyobb része helytálló volt, ami nem meglepő, hiszen iskolás koruk óta ismerik egymást. Ezért is nem tévedett. A szerzőnek magának is van egyébként kedvenc verse a kötetben, és fel is akarta olvasni, de túl komorra sikeredett, ezért mellőzte, hogy ne rontsa el a hangulatot. A kedvenc vers címe tehát titok marad, de az érdeklődők megvehetik a kötetet, elolvashatják a verseket, és lehet tippelni.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 23.
Sóhajföldi szimfónia
Mintha minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni ebbe a jajkiáltó sorsregénybe. Az az első és második világháború nyomán a véres és bűnös 20. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak, nemzetünknek, hogy annak igazságtalanságai ma is vádolnak, ránk nehezednek, nyomnak, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztre feszítettségről, kereszt alatti létről szól Gazda József Vezényelt történelem című, a Hétkrajcár Kiadó gondozásában megjelent regénye. A magyar nemzet halálos fájdalmairól. Az író fájdalmairól. Valamennyi felelős magyar fájdalmáról. És a nemzet fájdalomban megszépült arcáról, amelyen a bajban is ott bolyong a hit fénye és szépsége. Gazda József Erdélyből, Sóhajföldről néz az egész Kárpát-medence sorsára.
Gazda József sorra vesz mindent, mint aki számadást készít az utókornak, hogy jaj, mik is történtek! Akkor is tiltakoznunk kellene a történtek ellen, ha veszteségeinkből már semmit sem lehetne jóvátenni. Mert ez a szörnyű kereszt elfogadhatatlan: hogy nem élhetsz, nem létezhetsz, nem építheted önmagadat, mert itt, a Kárpátok karéjában – és azon túl is – útjában vagy valakinek, a szomszédodnak, a fölötted gyámkodó, téged elpusztítani akaró hatalomnak, hatalmaknak, valami leküzdhetetlen erőnek.
E nagyszabású mű szerkezeti kerete egy óriáskoncert, egy szimfonikus költemény, amelynek előadása 1901 első éjszakáján kezdődik, s 2000. december 31-én, szilveszter éjszakáján ér véget. A 20. század erdélyi történelmét végigpásztázó hat fejezet mindegyikének elején és végén felerősödik a „zene”, amely végig ott zeng és zúg, néhol csak bujkál a történetekben, az elmélkedésekben, a mondatokban. A zenekart dirigáló erő félelmetes, láthatatlan és többnyire talányos marad; leggyakrabban gonosznak képzeljük ezt az erőt, amely szétszabdalta hazánkat. Szeretnénk kilesni titkait, mesterkedéseit, próbálunk alkalmazkodni hozzá, mert élni akarunk, félünk tőle, dicsőítjük is, máskor pedig megvetjük, sokszor átéljük csüggesztő tehetetlenségünket, s leggyakrabban másokat kárhoztatunk tragikus sorsunk miatt.
A Vezényelt történelem hazaszeretetet sugárzó alkotás. Mikor e könyvre gondolok, úgy gondolok Gazda Józsefre, mint hazám édes fiára. Mint hazám hű fiára. Nemigen szokás szánkra venni ilyen szavakat, mert nagyon lemeztelenedik a szívünk. Pedig az életben egyszer-kétszer muszáj kimondani a mélyben áramló érzéseket. Azt, hogy Gazda József egyszerre édes gazdája, édes apja és édes fia e magyar hazának. Az Élni pusztuló élettérben című fejezetében így ír: „A nemzet úgy, csórén, csupaszon, ezer bajával, millió arcával, milliókban megtestesülő sírásával vagy mosolyával, léha könnyelműségeivel vagy szigorú komolyságával, indulataival, tartásosságával, szelídségével vagy nyugtalanságával, önérzetességével, megtépett lelkével nem látható. Inkább csak tudható. Mert minden fogalom – anemzeté is – elvont. Többközös tulajdonság,ése tulajdonságok ellenkezőinek is a megtestesítője. A kettő, az ilyen és olyan nem zárja ki egymást. Megfér egymás mellett. (…)”
Az író szorong, de nem önmagáért, hanem értünk, magyarokért, székelyekért, bárhová vetett bennünket sorsunk e világon. Az Isten is szoronghat, hiszen látnia kell, hogy a teremtményei úgy elrongálták az ő teremtett világát, hogy e rongálásban és romlásban nagyon megfogyatkoztak hűséges hívei. Mikor az író szorong, tudván tudja: nemcsak rajta múlik, hanem az olvasón is, mivé lesz a mű, eléri-e célját, elnyeri-e értelmét az olvasóban? Megtudják-e, mi van e könyvben? A mű rendre az íróban kezdődik, de az olvasóban fejeződik be. Én mégis szívesebben mondom: az írás nem is az íróban kezdődik, hanem a népben, a nép lelkében, a nép történetében, történelmünkben. Ott kezdődik az írás, ahonnan sorsunk vétetett, ahol a megfeszített megfeszíttetett. Az író csak figyel, hallgatózik, emlékezik, ír. „Verset írunk, ők fogják ceruzámat, én érzem őket és emlékezem” – úgy van ez bizony, ahogy József Attila gondolta.
A mi veszendő magyar életünk, feltámadásunk örök reménysége áll a Vezényelt történelemben. A megmaradás akarata mutatta a példát az írónak, ugyanaz mutassa az utat nekünk, olvasóknak! Csak az marad meg ebben veszedelmes világban, ebben a vezényelt történelemben, aki meg akar maradni. Aki megadja magát, elveszik. Sok szeretet, sok fájdalom és harag gyűlt össze Gazda József lelkében. Hajh’, de bűneink miatt talán mégsem gyúlt elég harag benne. Jellemzően ő úgy él és ír, ahogy legbecsületesebb eleink éltek és írtak. Hűségben teszi dolgát a végeken, rajtunk tartja vigyázó tekintetét. Ahonnan ő ügyel népünkre és hazánkra, Nagy-Magyarország keleti szegletéből, tisztán lát rá az egészre. Rá-ránéz fogyatkozó székelyeire és magyarjaira, s elmondja nekünk a borzalmakat, hogy okuljunk belőle. Elmondja, mi volt, és mi van otthon, sorsregénye Sóhajföldjén. Áll az idő és tér függönye mögött, nézi, hogy mi történt itt, már megint bajban van a nemzet. Írja sorsunkat fáradhatatlanul, súlyos könyveiben minden fontosat el akar mondani, méghozzá gyönyörűen, költőhöz méltó akarattal úgy mondja a bajt, hogy fel is oldja bánatunkat és a gyógyulás útjára vezessen bennünket.
Gazda József könyve ugyan a 20. századról gondolkodik, de a máról és a mához szól elsősorban. Nemcsak a magyar történelemről, hanem a románról is, az erdélyi magyarság ellen elkövetett megsemmisítő, beolvasztási kísérletekről, a megfélemlítés-meghódoltatás ezernyi véres és agyafúrt módszeréről és eseményéről ad képet. Miközben korszakonként bemutatja a rendkívüli és változó méretű erdélyi veszteségeinket, a szerző mindig jó érzékkel, nagy tapintattal ügyel arra, nehogy megbántsa bármelyik nemzet fiait. Nem bántja még a történelmet vezénylő karmester népét sem, a románt sem, amely a diktatúráknak szinte hasonló vesztese, mint a magyarság.
Benke László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Mintha minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni ebbe a jajkiáltó sorsregénybe. Az az első és második világháború nyomán a véres és bűnös 20. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak, nemzetünknek, hogy annak igazságtalanságai ma is vádolnak, ránk nehezednek, nyomnak, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztre feszítettségről, kereszt alatti létről szól Gazda József Vezényelt történelem című, a Hétkrajcár Kiadó gondozásában megjelent regénye. A magyar nemzet halálos fájdalmairól. Az író fájdalmairól. Valamennyi felelős magyar fájdalmáról. És a nemzet fájdalomban megszépült arcáról, amelyen a bajban is ott bolyong a hit fénye és szépsége. Gazda József Erdélyből, Sóhajföldről néz az egész Kárpát-medence sorsára.
Gazda József sorra vesz mindent, mint aki számadást készít az utókornak, hogy jaj, mik is történtek! Akkor is tiltakoznunk kellene a történtek ellen, ha veszteségeinkből már semmit sem lehetne jóvátenni. Mert ez a szörnyű kereszt elfogadhatatlan: hogy nem élhetsz, nem létezhetsz, nem építheted önmagadat, mert itt, a Kárpátok karéjában – és azon túl is – útjában vagy valakinek, a szomszédodnak, a fölötted gyámkodó, téged elpusztítani akaró hatalomnak, hatalmaknak, valami leküzdhetetlen erőnek.
E nagyszabású mű szerkezeti kerete egy óriáskoncert, egy szimfonikus költemény, amelynek előadása 1901 első éjszakáján kezdődik, s 2000. december 31-én, szilveszter éjszakáján ér véget. A 20. század erdélyi történelmét végigpásztázó hat fejezet mindegyikének elején és végén felerősödik a „zene”, amely végig ott zeng és zúg, néhol csak bujkál a történetekben, az elmélkedésekben, a mondatokban. A zenekart dirigáló erő félelmetes, láthatatlan és többnyire talányos marad; leggyakrabban gonosznak képzeljük ezt az erőt, amely szétszabdalta hazánkat. Szeretnénk kilesni titkait, mesterkedéseit, próbálunk alkalmazkodni hozzá, mert élni akarunk, félünk tőle, dicsőítjük is, máskor pedig megvetjük, sokszor átéljük csüggesztő tehetetlenségünket, s leggyakrabban másokat kárhoztatunk tragikus sorsunk miatt.
A Vezényelt történelem hazaszeretetet sugárzó alkotás. Mikor e könyvre gondolok, úgy gondolok Gazda Józsefre, mint hazám édes fiára. Mint hazám hű fiára. Nemigen szokás szánkra venni ilyen szavakat, mert nagyon lemeztelenedik a szívünk. Pedig az életben egyszer-kétszer muszáj kimondani a mélyben áramló érzéseket. Azt, hogy Gazda József egyszerre édes gazdája, édes apja és édes fia e magyar hazának. Az Élni pusztuló élettérben című fejezetében így ír: „A nemzet úgy, csórén, csupaszon, ezer bajával, millió arcával, milliókban megtestesülő sírásával vagy mosolyával, léha könnyelműségeivel vagy szigorú komolyságával, indulataival, tartásosságával, szelídségével vagy nyugtalanságával, önérzetességével, megtépett lelkével nem látható. Inkább csak tudható. Mert minden fogalom – anemzeté is – elvont. Többközös tulajdonság,ése tulajdonságok ellenkezőinek is a megtestesítője. A kettő, az ilyen és olyan nem zárja ki egymást. Megfér egymás mellett. (…)”
Az író szorong, de nem önmagáért, hanem értünk, magyarokért, székelyekért, bárhová vetett bennünket sorsunk e világon. Az Isten is szoronghat, hiszen látnia kell, hogy a teremtményei úgy elrongálták az ő teremtett világát, hogy e rongálásban és romlásban nagyon megfogyatkoztak hűséges hívei. Mikor az író szorong, tudván tudja: nemcsak rajta múlik, hanem az olvasón is, mivé lesz a mű, eléri-e célját, elnyeri-e értelmét az olvasóban? Megtudják-e, mi van e könyvben? A mű rendre az íróban kezdődik, de az olvasóban fejeződik be. Én mégis szívesebben mondom: az írás nem is az íróban kezdődik, hanem a népben, a nép lelkében, a nép történetében, történelmünkben. Ott kezdődik az írás, ahonnan sorsunk vétetett, ahol a megfeszített megfeszíttetett. Az író csak figyel, hallgatózik, emlékezik, ír. „Verset írunk, ők fogják ceruzámat, én érzem őket és emlékezem” – úgy van ez bizony, ahogy József Attila gondolta.
A mi veszendő magyar életünk, feltámadásunk örök reménysége áll a Vezényelt történelemben. A megmaradás akarata mutatta a példát az írónak, ugyanaz mutassa az utat nekünk, olvasóknak! Csak az marad meg ebben veszedelmes világban, ebben a vezényelt történelemben, aki meg akar maradni. Aki megadja magát, elveszik. Sok szeretet, sok fájdalom és harag gyűlt össze Gazda József lelkében. Hajh’, de bűneink miatt talán mégsem gyúlt elég harag benne. Jellemzően ő úgy él és ír, ahogy legbecsületesebb eleink éltek és írtak. Hűségben teszi dolgát a végeken, rajtunk tartja vigyázó tekintetét. Ahonnan ő ügyel népünkre és hazánkra, Nagy-Magyarország keleti szegletéből, tisztán lát rá az egészre. Rá-ránéz fogyatkozó székelyeire és magyarjaira, s elmondja nekünk a borzalmakat, hogy okuljunk belőle. Elmondja, mi volt, és mi van otthon, sorsregénye Sóhajföldjén. Áll az idő és tér függönye mögött, nézi, hogy mi történt itt, már megint bajban van a nemzet. Írja sorsunkat fáradhatatlanul, súlyos könyveiben minden fontosat el akar mondani, méghozzá gyönyörűen, költőhöz méltó akarattal úgy mondja a bajt, hogy fel is oldja bánatunkat és a gyógyulás útjára vezessen bennünket.
Gazda József könyve ugyan a 20. századról gondolkodik, de a máról és a mához szól elsősorban. Nemcsak a magyar történelemről, hanem a románról is, az erdélyi magyarság ellen elkövetett megsemmisítő, beolvasztási kísérletekről, a megfélemlítés-meghódoltatás ezernyi véres és agyafúrt módszeréről és eseményéről ad képet. Miközben korszakonként bemutatja a rendkívüli és változó méretű erdélyi veszteségeinket, a szerző mindig jó érzékkel, nagy tapintattal ügyel arra, nehogy megbántsa bármelyik nemzet fiait. Nem bántja még a történelmet vezénylő karmester népét sem, a románt sem, amely a diktatúráknak szinte hasonló vesztese, mint a magyarság.
Benke László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. április 23.
Irodalom az újmédia korában
Szerda délután Fűzfa Balázs és Orbán Jolán irodalomtörténészek tartottak előadást a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban a Kultika Irodalmi Fesztivál keretében.
Fűzfa Balázs a Nyugat-magyarországi egyetem docense, a BÁR című társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője „Gondoltam fenét!”– Jelek és jelrendszerek a költészetben és a világban címmel tartotta meg előadását. A cím és az egész előadás az irodalmi szövegek értelmezésének ambivalenciájára világít rá, és arra a híres anekdotára utal, mely szerint egy irodalomtörténész egy Arany János művet interpretáló írásában ezzel a szófordulattal élt: „a költő itt azt gondolta hogy…”, a lapszélre pedig maga Arany János felírta: „Gondoltam fenét!” „Igaza is van a költőnek, meg nem is” – mondta ennek kapcsán Fűzfa Balázs, mert Arany János a saját tér-idő világában gondoklodott saját verséről, míg egy értelmező nem képes rekonstruálni azt, amit egy alkotó érzett, gondolt akkor, amikor művét írta. Ugyanakkor mára már szinte kötelezővé vált azt gondolni, amit mi gondolunk a művekről, és nem azt keresni, hogy az alkotó mit gondolhatott akkor, mikor művét megalkotta. Persze a teljesen szabadjára engedett interpretációnak is megvannak a veszélyei, például a teljesen önkényes elméletek. Ennek llusztrálására mutatott be Fűzfa Balás egy számmisztikára alapozó elemzést, mely Arany Jánpos Évnapra című rövid verse kapcsán keletkezett. Fűzfa Balázs az olvasás fontosságát hangsúlyozta előadásában: „aki olvas, még egy KRESZ-táblát is jobban megért, mint az, aki nem” – fogalmazott, hangsúlyozva azt is, hogy „irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes.” Mint kifejtette, az emberiség legnagyobb találmánya a nyelv, az irodalmi remekmű pedig a nyelv legmagasabb rendű konstrukciója. „A költők olyan innovációval fordulnak a nyelv felé, amivel elképesztő lehetőségeket nyitnak meg nekünk” – fogalmazott az előadó, kiemelve, hogy a tudományban is hasznosítható elméletek születnek meg az irodalmoban. Fűzfa Balázs némi humorral, de igazaságértékkel is bíró megjegyzése szerint József Attila a költészet nyelvén már felfedezte a facebookot, Karinthy Frigyes pedig az internetet. Az előadó több példával illusztrálta azt, hogy a reklámok is úgy működnek, mint a versek, hiszen a modern reklám az érzelmekre hat, csakúgy mint a vers. Hangsúlyozta, hogy a költészet értelmezéséhez nagyon fontos a kontextus megértése. Ennek kapcsán megjegyezte: „a költő és a gyermek egészben olvas, ezt kellene megtalnunk tőlük, hogy egy verset egészben lássunk. A fekete-fehér világból csak a nyelv segítségével juthatunk ki.”
Szimuláció
Több értelemben folytatása, mintegy tudományos igénnyel és apparátussal elővezetett kiegészítése volt Fűzfa Balázs mondandójának Orbán Jolán irodalomtörténész előadása, aki Újmédia, újnyelv, újirodalom – a digitális kultúra és az olvasás paradoxonai cím alatt foglalta össze értekezését. Rendkívül információgazdag expozéjában Orbán Jolán arra hívta fel a figyelmet, hogy az újmédia megteremtette az új megközlítés igényét és szükségességét az élet számos területén, így ma már létezik újmédia kultúra, újmédia-művészet, újmédia-politika, újmédia-filozófia stb. és természetesen újirodalom is, mely utóbbinak számos műfaja jött létre: az sms-vers, a blogregény, a blogirodalomtörténet, a blogképregény stb. Az előadó kifejtette, hogy az újmédia már nem szükségszerűen nyelvi, sokkal inkább képi kifejezésmód, és a képeket elkezdtük olvasni. Továbbá az új keletű médiumok nem reprezentálnak, hanem szimulációt hoznak létre. „A szimulációk előretörnek a társadalmunkban, de vigyázzunk, nehogy kisajátitsák képzeletünket” – hangsúlyozta Orbán Jolán, aki kijelentette azt is, hogy az újmédia korában a hálózat vált kulcsfontosságú fogalommá, és eltűnt a szubjektum, a személy immár nem csomópont a hálózatban, hanem periféria. Az olvasásban, talán a verseket nem számítva, már nem tudjuk egységben szemlélni a műveket, mert a digitális korszak megváltoztatja az olvasási szokásokat is. Megjelent a decentralizáló olvasás fogalma, amely mintegy kritikája olvasási kultúránknak. „A nyomdagépek megjelenése óta nem volt ilyen nagymérvű változás, de soha nem is voltunk ennyire kiszolgálatottak a médiumoknak, mint manapság” – fogalmazott Orbán Jolán, hozzátéve, hogy ma már jobbára csak fragmentumokat olvasunk. Ennek oka többek között a robbanásszerűen megnövekdett információmennyiség, illetve a fókuszálás képességének a hanyatlása. „Az újmédia korában az olvasás kerül veszélybe, mert egyre kevésbé vagyunk képesek fókuszálni” – mondta Orbán Jolán.
Pap István
erdon.ro
Szerda délután Fűzfa Balázs és Orbán Jolán irodalomtörténészek tartottak előadást a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban a Kultika Irodalmi Fesztivál keretében.
Fűzfa Balázs a Nyugat-magyarországi egyetem docense, a BÁR című társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője „Gondoltam fenét!”– Jelek és jelrendszerek a költészetben és a világban címmel tartotta meg előadását. A cím és az egész előadás az irodalmi szövegek értelmezésének ambivalenciájára világít rá, és arra a híres anekdotára utal, mely szerint egy irodalomtörténész egy Arany János művet interpretáló írásában ezzel a szófordulattal élt: „a költő itt azt gondolta hogy…”, a lapszélre pedig maga Arany János felírta: „Gondoltam fenét!” „Igaza is van a költőnek, meg nem is” – mondta ennek kapcsán Fűzfa Balázs, mert Arany János a saját tér-idő világában gondoklodott saját verséről, míg egy értelmező nem képes rekonstruálni azt, amit egy alkotó érzett, gondolt akkor, amikor művét írta. Ugyanakkor mára már szinte kötelezővé vált azt gondolni, amit mi gondolunk a művekről, és nem azt keresni, hogy az alkotó mit gondolhatott akkor, mikor művét megalkotta. Persze a teljesen szabadjára engedett interpretációnak is megvannak a veszélyei, például a teljesen önkényes elméletek. Ennek llusztrálására mutatott be Fűzfa Balás egy számmisztikára alapozó elemzést, mely Arany Jánpos Évnapra című rövid verse kapcsán keletkezett. Fűzfa Balázs az olvasás fontosságát hangsúlyozta előadásában: „aki olvas, még egy KRESZ-táblát is jobban megért, mint az, aki nem” – fogalmazott, hangsúlyozva azt is, hogy „irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes.” Mint kifejtette, az emberiség legnagyobb találmánya a nyelv, az irodalmi remekmű pedig a nyelv legmagasabb rendű konstrukciója. „A költők olyan innovációval fordulnak a nyelv felé, amivel elképesztő lehetőségeket nyitnak meg nekünk” – fogalmazott az előadó, kiemelve, hogy a tudományban is hasznosítható elméletek születnek meg az irodalmoban. Fűzfa Balázs némi humorral, de igazaságértékkel is bíró megjegyzése szerint József Attila a költészet nyelvén már felfedezte a facebookot, Karinthy Frigyes pedig az internetet. Az előadó több példával illusztrálta azt, hogy a reklámok is úgy működnek, mint a versek, hiszen a modern reklám az érzelmekre hat, csakúgy mint a vers. Hangsúlyozta, hogy a költészet értelmezéséhez nagyon fontos a kontextus megértése. Ennek kapcsán megjegyezte: „a költő és a gyermek egészben olvas, ezt kellene megtalnunk tőlük, hogy egy verset egészben lássunk. A fekete-fehér világból csak a nyelv segítségével juthatunk ki.”
Szimuláció
Több értelemben folytatása, mintegy tudományos igénnyel és apparátussal elővezetett kiegészítése volt Fűzfa Balázs mondandójának Orbán Jolán irodalomtörténész előadása, aki Újmédia, újnyelv, újirodalom – a digitális kultúra és az olvasás paradoxonai cím alatt foglalta össze értekezését. Rendkívül információgazdag expozéjában Orbán Jolán arra hívta fel a figyelmet, hogy az újmédia megteremtette az új megközlítés igényét és szükségességét az élet számos területén, így ma már létezik újmédia kultúra, újmédia-művészet, újmédia-politika, újmédia-filozófia stb. és természetesen újirodalom is, mely utóbbinak számos műfaja jött létre: az sms-vers, a blogregény, a blogirodalomtörténet, a blogképregény stb. Az előadó kifejtette, hogy az újmédia már nem szükségszerűen nyelvi, sokkal inkább képi kifejezésmód, és a képeket elkezdtük olvasni. Továbbá az új keletű médiumok nem reprezentálnak, hanem szimulációt hoznak létre. „A szimulációk előretörnek a társadalmunkban, de vigyázzunk, nehogy kisajátitsák képzeletünket” – hangsúlyozta Orbán Jolán, aki kijelentette azt is, hogy az újmédia korában a hálózat vált kulcsfontosságú fogalommá, és eltűnt a szubjektum, a személy immár nem csomópont a hálózatban, hanem periféria. Az olvasásban, talán a verseket nem számítva, már nem tudjuk egységben szemlélni a műveket, mert a digitális korszak megváltoztatja az olvasási szokásokat is. Megjelent a decentralizáló olvasás fogalma, amely mintegy kritikája olvasási kultúránknak. „A nyomdagépek megjelenése óta nem volt ilyen nagymérvű változás, de soha nem is voltunk ennyire kiszolgálatottak a médiumoknak, mint manapság” – fogalmazott Orbán Jolán, hozzátéve, hogy ma már jobbára csak fragmentumokat olvasunk. Ennek oka többek között a robbanásszerűen megnövekdett információmennyiség, illetve a fókuszálás képességének a hanyatlása. „Az újmédia korában az olvasás kerül veszélybe, mert egyre kevésbé vagyunk képesek fókuszálni” – mondta Orbán Jolán.
Pap István
erdon.ro
2015. május 3.
Vasárnap kezdődik a Festum Varadinum
Május 3-án kezdődik és 10-én ér véget a XXIV. Festum Varadinum, a legnagyobb nagyváradi kulturális fesztivál.
A Varadinum Kulturális Alapítvány szervezői és a társult szervezetek, a történelmi magyar egyházak és civil szerveződések minden igényt kielégítő, változatos és tartalmas programot állítottak össze, melyből most az első három nap (vasárnap–kedd) rendezvényeit foglaljuk össze. Május 3-án, vasárnap 11 órakor ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik meg a Festum Varadinum a római katolikus székesegyházban. Misét celebrál exc. Böcskei László nagyváradi megyés püspök. 13 órától az ausztriai Moosbrunn (Austria) fúvószenekara szabadtéri koncertje következik a római katolikus bazilika előtti téren, 16 órától pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola és a derecskei (Magyarország) fúvószenekar előadására kerül sor a Holnaposok szoborcsoportnál. 16.30 órakor nyitják meg Orosz István és Keresztes Dóra Összenéző című képzőművészeti kiállítását a római katolikus püspöki palotában (a Körösvidéki Múzeum kiállítótermeiben) – a tárlat kurátora Ujvárossy László vizuális művész, egyetemi tanár, megnyitja Kányádi Iréne művészettörténész és Aurel Chiriac múzeumigazgató. 17 órakor anyák napi zenés irodalmi est kezdődik a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, majd 17.30-kor révkomáromi fotóművészek kiállításának vernisszázsa a Nagyvásár téri (ma December 1. tér) Euro Foto Art Galériában. A Posticum Ifjúsági és Kulturális Központban 18 órától Születtem, elvegyültem és kiváltam címmel verses-zenés összeállítás látható-hallható József Attila életéről, Meleg Réka és Smaraglay Zoltán előadásában.
A Festum Varadinum első napjának záróelőadása a Szigligeti Színházban lesz 19 órától, amikor Móricz Zsigmond Pillangó című művének színpadi változatát adja elő a Székesfehérvári Vörösmarty Színház.
erdon.ro
Május 3-án kezdődik és 10-én ér véget a XXIV. Festum Varadinum, a legnagyobb nagyváradi kulturális fesztivál.
A Varadinum Kulturális Alapítvány szervezői és a társult szervezetek, a történelmi magyar egyházak és civil szerveződések minden igényt kielégítő, változatos és tartalmas programot állítottak össze, melyből most az első három nap (vasárnap–kedd) rendezvényeit foglaljuk össze. Május 3-án, vasárnap 11 órakor ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik meg a Festum Varadinum a római katolikus székesegyházban. Misét celebrál exc. Böcskei László nagyváradi megyés püspök. 13 órától az ausztriai Moosbrunn (Austria) fúvószenekara szabadtéri koncertje következik a római katolikus bazilika előtti téren, 16 órától pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola és a derecskei (Magyarország) fúvószenekar előadására kerül sor a Holnaposok szoborcsoportnál. 16.30 órakor nyitják meg Orosz István és Keresztes Dóra Összenéző című képzőművészeti kiállítását a római katolikus püspöki palotában (a Körösvidéki Múzeum kiállítótermeiben) – a tárlat kurátora Ujvárossy László vizuális művész, egyetemi tanár, megnyitja Kányádi Iréne művészettörténész és Aurel Chiriac múzeumigazgató. 17 órakor anyák napi zenés irodalmi est kezdődik a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, majd 17.30-kor révkomáromi fotóművészek kiállításának vernisszázsa a Nagyvásár téri (ma December 1. tér) Euro Foto Art Galériában. A Posticum Ifjúsági és Kulturális Központban 18 órától Születtem, elvegyültem és kiváltam címmel verses-zenés összeállítás látható-hallható József Attila életéről, Meleg Réka és Smaraglay Zoltán előadásában.
A Festum Varadinum első napjának záróelőadása a Szigligeti Színházban lesz 19 órától, amikor Móricz Zsigmond Pillangó című művének színpadi változatát adja elő a Székesfehérvári Vörösmarty Színház.
erdon.ro
2015. május 4.
Templomszentelés Feketelakon
Újra régi pompájában Isten háza
Zsúfolásig megtelt szombaton a Kolozs megyei Feketelak kis református temploma, amelynek újraszentelésére Buzából, Ördöngösfüzesről, Szépkenyerűszentmártonból és Szamosújvárról is érkeztek hívek.
A tóvidéki település református templomát a XIX. század nyolcvanas éveiben kezdték el építeni és 1884-ben fedték le, de a munkálatok egészen 1897-ig elhúzódtak; a templomot még abban az évben felszentelték. A helyi közösség összefogó erejének köszönhetően a templom ismét régi pompájában díszeleg a falu központjában lévő dombon.
Riti József Attila
Szabadság (Kolozsvár)
Újra régi pompájában Isten háza
Zsúfolásig megtelt szombaton a Kolozs megyei Feketelak kis református temploma, amelynek újraszentelésére Buzából, Ördöngösfüzesről, Szépkenyerűszentmártonból és Szamosújvárról is érkeztek hívek.
A tóvidéki település református templomát a XIX. század nyolcvanas éveiben kezdték el építeni és 1884-ben fedték le, de a munkálatok egészen 1897-ig elhúzódtak; a templomot még abban az évben felszentelték. A helyi közösség összefogó erejének köszönhetően a templom ismét régi pompájában díszeleg a falu központjában lévő dombon.
Riti József Attila
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 5.
Czernák Ferenc szavalósikere Budapesten
Április 30-án, csütörtökön a Budapesi Operettszínházban szervezték meg az Idősek II. Kárpát-medencei Kulturális és Művészeti Vetélkedőjének a döntőjét, ahol a közismert lippai szavaló, Czernák Ferenc is bemutatkozott a szakemberekből álló népes zsűri, illetve a szép számú közönség előtt. A döntő 20 kategóriában zajlott. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a SZIME civilszervezet által szervezett rendezvényen külön kategóriát képeztek a népi fafaragók, a cipészek, az egyéni és csoportos táncosok, az énekesek, rövid színdarabok előadói stb.
A több száz versenyző között, a versmondók kategóriájában, Heltai Jenő Avén kocsis dala című költeményének az előadásával, az I. díjat érdemelte ki Czernák Ferenc, ami oklevéllel és emlékplakettel jár. Amint legújabb sikere után Czernák Ferenc – aki jó nyugdíjjal rendelkezik, egészséges, tehát nyugodtan élvezhetné az életet, ehelyett azonban verseket, prózai szövegeket memorizál, sok fellépést bevállal –, érdeklődésünkre elmondta: azért teszi mindezt, mert kötelességének érzi. Ezzel tartozik a lelkiismeret parancsának. Úgy érzi, rátalált arra a feladatra, amit az élet kiszabott számára. Éppen ezért, amíg teheti és egészsége megengedi, folytatni kívánja. Nem számított a mostani elismerésre, hiszen számára már az is kitüntetés volt, hogy meghívták a döntőre. Már az is kitüntetés lett volna, hogy majdnem telt ház, illetve rangos zsűri előtt szavalhatott a Budapesti Operettszínházban. Ott a magyar közművelődési élet jeles képviselőivel találkozhatott, ami maradandó élmény számára. Vasárnap, anyák napja alkalmából a lippai katolikus templomban megtartott szentmisén is elszavalta József Attila Mama című költeményét.
Czernák Ferenc sikeréhez ezúttal is gratulálunk, további sok lelki erőt, kitartást kívánunk anyanyelvű kultúránknak a szórványban való ápolásához, terjesztéséhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Április 30-án, csütörtökön a Budapesi Operettszínházban szervezték meg az Idősek II. Kárpát-medencei Kulturális és Művészeti Vetélkedőjének a döntőjét, ahol a közismert lippai szavaló, Czernák Ferenc is bemutatkozott a szakemberekből álló népes zsűri, illetve a szép számú közönség előtt. A döntő 20 kategóriában zajlott. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a SZIME civilszervezet által szervezett rendezvényen külön kategóriát képeztek a népi fafaragók, a cipészek, az egyéni és csoportos táncosok, az énekesek, rövid színdarabok előadói stb.
A több száz versenyző között, a versmondók kategóriájában, Heltai Jenő Avén kocsis dala című költeményének az előadásával, az I. díjat érdemelte ki Czernák Ferenc, ami oklevéllel és emlékplakettel jár. Amint legújabb sikere után Czernák Ferenc – aki jó nyugdíjjal rendelkezik, egészséges, tehát nyugodtan élvezhetné az életet, ehelyett azonban verseket, prózai szövegeket memorizál, sok fellépést bevállal –, érdeklődésünkre elmondta: azért teszi mindezt, mert kötelességének érzi. Ezzel tartozik a lelkiismeret parancsának. Úgy érzi, rátalált arra a feladatra, amit az élet kiszabott számára. Éppen ezért, amíg teheti és egészsége megengedi, folytatni kívánja. Nem számított a mostani elismerésre, hiszen számára már az is kitüntetés volt, hogy meghívták a döntőre. Már az is kitüntetés lett volna, hogy majdnem telt ház, illetve rangos zsűri előtt szavalhatott a Budapesti Operettszínházban. Ott a magyar közművelődési élet jeles képviselőivel találkozhatott, ami maradandó élmény számára. Vasárnap, anyák napja alkalmából a lippai katolikus templomban megtartott szentmisén is elszavalta József Attila Mama című költeményét.
Czernák Ferenc sikeréhez ezúttal is gratulálunk, további sok lelki erőt, kitartást kívánunk anyanyelvű kultúránknak a szórványban való ápolásához, terjesztéséhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 8.
Van-e erdélyi magyar irodalom?
Van is, meg nincs is. De inkább van. Többek között erről esett szó a Bodor Ádám íróval megejtett közönségtalálkozón Nagyváradon. A szerző végre egyszerűen helyretette ezt a kérdést is – amely amúgy csak látszólag nehéz.
Bodor Ádám prózaíró, Kossuth-, József Attila-, Déry Tibor- és Krúdy Gyula-díjas erdélyi magyar író volt a KéPKEret sorozat következő, májusi estjének vendége. A PKE Magyar Nyelv és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat idényzáró alkalmának keretében az estek házigazdája, Boka László irodalomtörténész Bodor sikerkönyvei, kultikus regényei és elbeszélései kapcsán kérdezte a szerzőt, akinek műveit eddig mintegy 30 nyelvre fordították le. Az est a kortárs magyar irodalmi folyamatokat, a szépirodalom mai helyzetét és vitapozícióit, díjak körüli polémiákat is taglalta.
Egyszerű
Így például szóba került az is, van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom. (Érdekes, hogy ez a kérdés újra és újra előjön néha – holott a legegyszerűbb logikával is látható talán, hogy ez nem is valós kérdés, álprobléma. Hiszen egyszerűen értelmezés dolga csupán, és mindkét jelentése egyszerre érvényes, harmadik pedig nem: ha ugyanis földrajzilag értjük, van, ha pedig úgy, hogy stílusát, lelkiségét, attidűdjeit tekintve létezik-e, akkor szintén inkább igen, mint nem, amennyiben pedig úgy, hogy teljesen különálló entitás-e, természtesen nem.) Nos, ennek a kérdésnek a megválaszolása Bodor Ádám számára sem volt nehéz. Mint rávilágított, sokan abból indulnak ki, hogy a nemzet egységes, ezért nincs külön erdélyi magyar irodalom. Csakhogy – jelezte – ezeken a tájakon más a nemzettudat, az identitásnak különféle árnyalatai léteznek, és nálunk is van ilyen. Tehát létezik specifikus erdélyi magyar irodalom, de nem külön a magyartól. Hozzátette: „elismerésekkor pedig épp az illetékes hatalom szokott különbséget tenni, külön erdélyi magyar szerzőknek tartva fenn egy kategóriát”. Más téma kapcsán, de ide is illően elmondta: a kor mindenképp átszivárog az irodalmi szövegekbe is. Ennek ellenére idegesíti, amikor politikai jellegű deklarációkkal találkozik ilyenekben. Amúgy ő maga is idevalósi: innen indult, és 33 éve él Magyarországon. Ennek ellenére még vannak olyan pályatársai, akik úgy tudják, hogy most is itt él. Erdélyi magyar szerzőként, földrajzilag is, ugye… Sok-sok más téma között szóba került aztán még a fordítások helyzete is. Bodor Ádám azt emelte ki, hogy magyarból verset fordítani nagyon nehéz, de prózát sem könnyű. Pedig az ő műveit egy elismert román fordító, Tabacu Marius ülteti át, ezzel együtt sok a nehézség. Maga Bodor is próbálkozott más műveket románul tolmácsolni. Mint elmesélte, egy időben nagyon nehéz anyagi körülmények között élt, és azzal próbáltak rajta segíteni, hogy fordításokat adtak neki. Megbirkózott ugyan velük, mégis egy darabig csinálta csak, mivel rájött, hogy – mint fogalmazott – egyszerűen képtelen rá, azaz magyar művek igazi román tolmácsolására.
Ki ő?
Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni. Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért, közbenjárásra szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be – jelzi életrajzában a Digitális Irodalmi Akadémia. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában. Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra. 1984-től a Magvető szerkesztője lett, és immár Magyarországon írta és jelentette meg egyre népszerűbb műveit.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Van is, meg nincs is. De inkább van. Többek között erről esett szó a Bodor Ádám íróval megejtett közönségtalálkozón Nagyváradon. A szerző végre egyszerűen helyretette ezt a kérdést is – amely amúgy csak látszólag nehéz.
Bodor Ádám prózaíró, Kossuth-, József Attila-, Déry Tibor- és Krúdy Gyula-díjas erdélyi magyar író volt a KéPKEret sorozat következő, májusi estjének vendége. A PKE Magyar Nyelv és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat idényzáró alkalmának keretében az estek házigazdája, Boka László irodalomtörténész Bodor sikerkönyvei, kultikus regényei és elbeszélései kapcsán kérdezte a szerzőt, akinek műveit eddig mintegy 30 nyelvre fordították le. Az est a kortárs magyar irodalmi folyamatokat, a szépirodalom mai helyzetét és vitapozícióit, díjak körüli polémiákat is taglalta.
Egyszerű
Így például szóba került az is, van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom. (Érdekes, hogy ez a kérdés újra és újra előjön néha – holott a legegyszerűbb logikával is látható talán, hogy ez nem is valós kérdés, álprobléma. Hiszen egyszerűen értelmezés dolga csupán, és mindkét jelentése egyszerre érvényes, harmadik pedig nem: ha ugyanis földrajzilag értjük, van, ha pedig úgy, hogy stílusát, lelkiségét, attidűdjeit tekintve létezik-e, akkor szintén inkább igen, mint nem, amennyiben pedig úgy, hogy teljesen különálló entitás-e, természtesen nem.) Nos, ennek a kérdésnek a megválaszolása Bodor Ádám számára sem volt nehéz. Mint rávilágított, sokan abból indulnak ki, hogy a nemzet egységes, ezért nincs külön erdélyi magyar irodalom. Csakhogy – jelezte – ezeken a tájakon más a nemzettudat, az identitásnak különféle árnyalatai léteznek, és nálunk is van ilyen. Tehát létezik specifikus erdélyi magyar irodalom, de nem külön a magyartól. Hozzátette: „elismerésekkor pedig épp az illetékes hatalom szokott különbséget tenni, külön erdélyi magyar szerzőknek tartva fenn egy kategóriát”. Más téma kapcsán, de ide is illően elmondta: a kor mindenképp átszivárog az irodalmi szövegekbe is. Ennek ellenére idegesíti, amikor politikai jellegű deklarációkkal találkozik ilyenekben. Amúgy ő maga is idevalósi: innen indult, és 33 éve él Magyarországon. Ennek ellenére még vannak olyan pályatársai, akik úgy tudják, hogy most is itt él. Erdélyi magyar szerzőként, földrajzilag is, ugye… Sok-sok más téma között szóba került aztán még a fordítások helyzete is. Bodor Ádám azt emelte ki, hogy magyarból verset fordítani nagyon nehéz, de prózát sem könnyű. Pedig az ő műveit egy elismert román fordító, Tabacu Marius ülteti át, ezzel együtt sok a nehézség. Maga Bodor is próbálkozott más műveket románul tolmácsolni. Mint elmesélte, egy időben nagyon nehéz anyagi körülmények között élt, és azzal próbáltak rajta segíteni, hogy fordításokat adtak neki. Megbirkózott ugyan velük, mégis egy darabig csinálta csak, mivel rájött, hogy – mint fogalmazott – egyszerűen képtelen rá, azaz magyar művek igazi román tolmácsolására.
Ki ő?
Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni. Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért, közbenjárásra szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be – jelzi életrajzában a Digitális Irodalmi Akadémia. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában. Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra. 1984-től a Magvető szerkesztője lett, és immár Magyarországon írta és jelentette meg egyre népszerűbb műveit.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2015. május 10.
Közel négyezer csemetét ültettek
Több mint 300 önkéntes vett részt hét végén a Hargitán megrendezett csemeteültetésen. A Tolvajos-tető feletti Zörgésben 3800 lucfenyő csemetét ültettek el.
Péntekre hirdette meg a Hargitafürdőért Egyesület hagyományos tavaszi csemeteültetési akcióját, amelyre több mint háromszázan érkeztek – tudtuk meg Tófalvi Ernő erdésztől, a munkálat vezetőjétől.
„Elsősorban a csíkszeredai József Attila és a csicsói Kájoni János általános iskolák pedagógusait, illetve a Csíkszeredai ISK U10-es korosztályú hokicsapatának edzőit illeti dicséret, hogy elhozták a gyermekeket. Kifáradt, de nagyon boldog gyerekeket láttam a munka végén, akiknek minden bizonnyal egész életre szóló élmény marad 2015. május 8-a. Eljöttek a székelyudvarhelyi siklóernyősök, továbbá a csicsói közbirtokosság tagjai is szép számban részt vettek az ültetésben. Összesen 248 gyermekkel és több mint 50 felnőttel vágtunk neki a Tolvajos-tető felett északra található Zörgés nevű dűlőnek, ahol egy hektárnyi területen – széldöntés miatt, illetve üzemterv alapján kivágott öreg erdő helyére – ültettünk el pontosan 3800 darab fenyőcsemetét" – mondta Tófalvi. A munkálathoz szükséges szerszámokat és csemetéket az Everton és a Silvoplant cégek, illetve a Csicsói Közbirtokosság biztosította.
Amíg zajlott a munka, egy kis csapat hatalmas üstben pityókástokányt készített. A főzést a Gegő család vállalta fel, a Bara-Elv cég krumplit és savanyúságot biztosított, a Príma Pék kenyeret, a Hargita Gyöngye ásványvizet, a felnőtteknek sört az M-Tabac cég hozott. A Juventus Alapítvány almát, a közbirtokosság házi csokoládét osztott a résztvevőknek, a csemeteültetést minden tavasszal támogató Segesvári Mihai Eminescu Alapítvány pedig egy-egy emlékpólót adományozott a résztvevőknek.
Hetedik éve, hogy minden évben csemeteültetést szervezünk – nyilatkozta kérdésünkre Tófalvi Ernő. Tőle tudtuk meg, hogy az elmúlt években – többek között – a Szentegyházához közeli Gyepű-fejében és Tusnád közelében, illetve leégett erdők helyére az Úz-völgyében és a hargitafürdői Kossuth-szikla környéken telepítettek csemetéket. Tófalviék évente többször rendszeresen végigjárják a beültetett területeket, gondozzák a csemetéket, ahol szükséges, pótolják a kiszáradt kis fenyőket. „A gondozás elsősorban a csemeték körüli fű lekaszálásából áll. A lucfenyő kezdetben nagyon lassan nő, kell legalább tíz év, hogy két méter magasra nőjön, majd a gyors növekedés ideje következik, a most elültetett csemetékből száz év múlva lesz erdő" – magyarázta a szakember.
Dobos László
Székelyhon.ro
Több mint 300 önkéntes vett részt hét végén a Hargitán megrendezett csemeteültetésen. A Tolvajos-tető feletti Zörgésben 3800 lucfenyő csemetét ültettek el.
Péntekre hirdette meg a Hargitafürdőért Egyesület hagyományos tavaszi csemeteültetési akcióját, amelyre több mint háromszázan érkeztek – tudtuk meg Tófalvi Ernő erdésztől, a munkálat vezetőjétől.
„Elsősorban a csíkszeredai József Attila és a csicsói Kájoni János általános iskolák pedagógusait, illetve a Csíkszeredai ISK U10-es korosztályú hokicsapatának edzőit illeti dicséret, hogy elhozták a gyermekeket. Kifáradt, de nagyon boldog gyerekeket láttam a munka végén, akiknek minden bizonnyal egész életre szóló élmény marad 2015. május 8-a. Eljöttek a székelyudvarhelyi siklóernyősök, továbbá a csicsói közbirtokosság tagjai is szép számban részt vettek az ültetésben. Összesen 248 gyermekkel és több mint 50 felnőttel vágtunk neki a Tolvajos-tető felett északra található Zörgés nevű dűlőnek, ahol egy hektárnyi területen – széldöntés miatt, illetve üzemterv alapján kivágott öreg erdő helyére – ültettünk el pontosan 3800 darab fenyőcsemetét" – mondta Tófalvi. A munkálathoz szükséges szerszámokat és csemetéket az Everton és a Silvoplant cégek, illetve a Csicsói Közbirtokosság biztosította.
Amíg zajlott a munka, egy kis csapat hatalmas üstben pityókástokányt készített. A főzést a Gegő család vállalta fel, a Bara-Elv cég krumplit és savanyúságot biztosított, a Príma Pék kenyeret, a Hargita Gyöngye ásványvizet, a felnőtteknek sört az M-Tabac cég hozott. A Juventus Alapítvány almát, a közbirtokosság házi csokoládét osztott a résztvevőknek, a csemeteültetést minden tavasszal támogató Segesvári Mihai Eminescu Alapítvány pedig egy-egy emlékpólót adományozott a résztvevőknek.
Hetedik éve, hogy minden évben csemeteültetést szervezünk – nyilatkozta kérdésünkre Tófalvi Ernő. Tőle tudtuk meg, hogy az elmúlt években – többek között – a Szentegyházához közeli Gyepű-fejében és Tusnád közelében, illetve leégett erdők helyére az Úz-völgyében és a hargitafürdői Kossuth-szikla környéken telepítettek csemetéket. Tófalviék évente többször rendszeresen végigjárják a beültetett területeket, gondozzák a csemetéket, ahol szükséges, pótolják a kiszáradt kis fenyőket. „A gondozás elsősorban a csemeték körüli fű lekaszálásából áll. A lucfenyő kezdetben nagyon lassan nő, kell legalább tíz év, hogy két méter magasra nőjön, majd a gyors növekedés ideje következik, a most elültetett csemetékből száz év múlva lesz erdő" – magyarázta a szakember.
Dobos László
Székelyhon.ro
2015. május 11.
Böjte Csaba felszentelte az Élet útját Szovátán
Még az égből is áldás hullott alá, esett az aranyat érő májusi eső, miközben Böjte Csaba május 2-án, szép ünnepség keretében felszentelte az Élet útja nevű, 18 állomásból álló meditációs utat a Szent Ferenc Alapítvány szovátai Szent József Otthonában.
A kápolna alakú tölgyfa lapokra egy-egy gondolat és kép van vésve a családról, az ismerkedéstől kezdve minden sorsfordító eseményt érintve, ami egy házaspár életében bekövetkezhet. Új és új állomások érintenek meg, attól függően, hogy utunkon éppen hol tartunk: keressük leendő párunkat, szerelmünk a kezdeti lobogását éli, vagy feszültségek vannak köztünk és megértésre vágyunk, vagy a mindennapi hajszában, taposómalomban "a nehéz hűséget" (József Attila) igyekszünk könnyűvé tenni egymás számára, vagy talán özvegyek lettünk, egyedül maradtunk. Éppen várjuk első gyermekünket, vagy próbáljuk az életre nevelni őket, esetleg segítjük őket kirepülni a fészekből, talán gyengülő, betegeskedő szüleinkről kell gondoskodnunk? Mi a jelenlegi feladatunk: az önnevelés, az otthonteremtés, a közösségépítés vagy a válságokkal, nehézségekkel való szembenézés?
Csaba testvér így fogalmazott: "Korunk nagy prófétája, Ferenc pápa legtöbb lelkipásztori munkája a családok megerősítésére irányul. Számára és számunkra is egyértelmű, hogy családok nélkül nincs fenntartható jövő, népünk, egyházunk mint oldott kéve szétfolyik, elenyészik. Az élet apró atomjai, elmúlással dacoló várai a családok, ahol szép és gyönyörűséges vállalni a létet. Családjainkért állítjuk fel a 18 állomásból álló, meditációs célokat szolgáló Élet útját szovátai gyermekvédelmi központunk udvarán.
Az út a Szent József Otthon, a Szűz Mária Otthon és a Gyermek Jézus Ház előtt kanyarog, és hiszem, hogy ha valaki imádságos lelkülettel hosszan járja, akár gyermekeink kezét fogva, ezeket az állomásokat, képes testben és lélekben megerősödni. A családos életre készülők vagy e célt már elértek testi, lelki tisztulását, újjászületését hivatott szolgálni egy kis füzet is, amibe az állomásokhoz A szeretet bölcsője című könyvemből válogattuk a gondolatokat. Az állomások mellett padok vannak, kis virágoskertek, ahol megpihenve megteheted a továbbiéletedhez szükséges pályamódosításokat vagy akár meghozhatod életed alapvető döntéseit teremtő Istened, drága szeretteid, életed nagy feladatai mellett".
Az Élet útja szervesen kapcsolódik Csaba testvér tevékenységébe is, mert ahogy hangsúlyozta: "a legfontosabb a megelőzés, hogy ne hulljanak szét a családok, ne kerüljenek el intézményekbe a gyerekek, ne legyen több szociális árva".
A szentmise után erdélyi és magyarországi házaspárok meséltek arról, hogy családban élni jó: Bakó Marika bemutatta, hogy a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központban milyen programokat szerveznek a családok megerősítéséért. Máté Emília rendkívül őszintén és megindítóan beszélt arról, hogy férjével való kapcsolata hogyan mélyült el, vált boldogabbá a Házashétvége segítségével. Magyarországról érkezett a Radnai és a Ther házaspár a Schönstatt Családok képviseletében, akik megosztották tapasztalataikat, hogy lelkiségük alapítója, Kentenich atya életpéldája, tanítása, a Szűzanyával kötött szeretetszövetség, a mindennapi élet a háziszentélyben, a közösségük által szervezett, házaspárok által tartott lelkigyakorlatok, "családnapok", melyeken gyermekeikkel együtt vehetnek részt, milyen erőforrásként szolgálnak számukra.
Két nagyszerű előadást is hallhattunk: Kádár Annamária a családi életciklusokról, szükségszerű krízisekről és ezek megoldási módjairól mesélt, idézve esküvői meghívójukból: "Egészen egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül". (Bergman). Uzsalyné Pécsi Rita a gyermeknevelésről beszélt: "Akarom a jót és teszem a rosszat" – miért van ez így? Bár újszerű és komoly gondolatokat osztott meg velünk, olyan élvezetes stílusban tette, hogy mondandóját a hallgatóság kacagása kísérte.
Nem új keletű a Házaspárok útja, a Schönstatt Családmozgalom óbudavári központjában létesült az első, azóta ennek mintájára több helyen is épültek hasonló utak. Örvendünk annak, hogy Erdély földjén is gyökeret ereszt és talán tovaterjed ez az út, amire oly nagy szükség van, különösen ma, mikor azt halljuk, látjuk, hogy a házasságok válságban vannak.
Kívánjuk mindannyiunknak, hogy társunkkal beszélgessünk egy jót az úton, kapjunk új lendületet, erőt, bátorságot a mindennapokhoz, friss szemet, hogy jobban tudjuk értékelni azt, akit ajándékba kaptunk egy életre!
Cím: Szent József Otthon, Szováta, Sómező utca 22.
Karikó Éva
Népújság (Marosvásárhely)
Még az égből is áldás hullott alá, esett az aranyat érő májusi eső, miközben Böjte Csaba május 2-án, szép ünnepség keretében felszentelte az Élet útja nevű, 18 állomásból álló meditációs utat a Szent Ferenc Alapítvány szovátai Szent József Otthonában.
A kápolna alakú tölgyfa lapokra egy-egy gondolat és kép van vésve a családról, az ismerkedéstől kezdve minden sorsfordító eseményt érintve, ami egy házaspár életében bekövetkezhet. Új és új állomások érintenek meg, attól függően, hogy utunkon éppen hol tartunk: keressük leendő párunkat, szerelmünk a kezdeti lobogását éli, vagy feszültségek vannak köztünk és megértésre vágyunk, vagy a mindennapi hajszában, taposómalomban "a nehéz hűséget" (József Attila) igyekszünk könnyűvé tenni egymás számára, vagy talán özvegyek lettünk, egyedül maradtunk. Éppen várjuk első gyermekünket, vagy próbáljuk az életre nevelni őket, esetleg segítjük őket kirepülni a fészekből, talán gyengülő, betegeskedő szüleinkről kell gondoskodnunk? Mi a jelenlegi feladatunk: az önnevelés, az otthonteremtés, a közösségépítés vagy a válságokkal, nehézségekkel való szembenézés?
Csaba testvér így fogalmazott: "Korunk nagy prófétája, Ferenc pápa legtöbb lelkipásztori munkája a családok megerősítésére irányul. Számára és számunkra is egyértelmű, hogy családok nélkül nincs fenntartható jövő, népünk, egyházunk mint oldott kéve szétfolyik, elenyészik. Az élet apró atomjai, elmúlással dacoló várai a családok, ahol szép és gyönyörűséges vállalni a létet. Családjainkért állítjuk fel a 18 állomásból álló, meditációs célokat szolgáló Élet útját szovátai gyermekvédelmi központunk udvarán.
Az út a Szent József Otthon, a Szűz Mária Otthon és a Gyermek Jézus Ház előtt kanyarog, és hiszem, hogy ha valaki imádságos lelkülettel hosszan járja, akár gyermekeink kezét fogva, ezeket az állomásokat, képes testben és lélekben megerősödni. A családos életre készülők vagy e célt már elértek testi, lelki tisztulását, újjászületését hivatott szolgálni egy kis füzet is, amibe az állomásokhoz A szeretet bölcsője című könyvemből válogattuk a gondolatokat. Az állomások mellett padok vannak, kis virágoskertek, ahol megpihenve megteheted a továbbiéletedhez szükséges pályamódosításokat vagy akár meghozhatod életed alapvető döntéseit teremtő Istened, drága szeretteid, életed nagy feladatai mellett".
Az Élet útja szervesen kapcsolódik Csaba testvér tevékenységébe is, mert ahogy hangsúlyozta: "a legfontosabb a megelőzés, hogy ne hulljanak szét a családok, ne kerüljenek el intézményekbe a gyerekek, ne legyen több szociális árva".
A szentmise után erdélyi és magyarországi házaspárok meséltek arról, hogy családban élni jó: Bakó Marika bemutatta, hogy a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központban milyen programokat szerveznek a családok megerősítéséért. Máté Emília rendkívül őszintén és megindítóan beszélt arról, hogy férjével való kapcsolata hogyan mélyült el, vált boldogabbá a Házashétvége segítségével. Magyarországról érkezett a Radnai és a Ther házaspár a Schönstatt Családok képviseletében, akik megosztották tapasztalataikat, hogy lelkiségük alapítója, Kentenich atya életpéldája, tanítása, a Szűzanyával kötött szeretetszövetség, a mindennapi élet a háziszentélyben, a közösségük által szervezett, házaspárok által tartott lelkigyakorlatok, "családnapok", melyeken gyermekeikkel együtt vehetnek részt, milyen erőforrásként szolgálnak számukra.
Két nagyszerű előadást is hallhattunk: Kádár Annamária a családi életciklusokról, szükségszerű krízisekről és ezek megoldási módjairól mesélt, idézve esküvői meghívójukból: "Egészen egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül". (Bergman). Uzsalyné Pécsi Rita a gyermeknevelésről beszélt: "Akarom a jót és teszem a rosszat" – miért van ez így? Bár újszerű és komoly gondolatokat osztott meg velünk, olyan élvezetes stílusban tette, hogy mondandóját a hallgatóság kacagása kísérte.
Nem új keletű a Házaspárok útja, a Schönstatt Családmozgalom óbudavári központjában létesült az első, azóta ennek mintájára több helyen is épültek hasonló utak. Örvendünk annak, hogy Erdély földjén is gyökeret ereszt és talán tovaterjed ez az út, amire oly nagy szükség van, különösen ma, mikor azt halljuk, látjuk, hogy a házasságok válságban vannak.
Kívánjuk mindannyiunknak, hogy társunkkal beszélgessünk egy jót az úton, kapjunk új lendületet, erőt, bátorságot a mindennapokhoz, friss szemet, hogy jobban tudjuk értékelni azt, akit ajándékba kaptunk egy életre!
Cím: Szent József Otthon, Szováta, Sómező utca 22.
Karikó Éva
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 11.
Családi majális Válaszúton – palánta volt a belépő
Változatos programokkal vártak kicsiket és nagyokat egyaránt a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett hétvégi családos majálison: a felnőttek megismerhették és kipróbálhatták a merített papír készítésének technikáját, különböző gyógynövényekből készíthettek teát; a gyerekek eközben madaras vetélkedőbe és kincskeresésbe kapcsolódhattak be, valamint vászonfestésben és képeslapkészítésben próbálhatták ki kézügyességüket.
A hétvége egyik legkedveltebb foglalkozása az óriásbuborék-eregetés volt, a multimédiás szobában néptáncos témában készült riportokat tekinthettek meg az érdeklődők, a pénzkeresési versenyen pedig az nyert, aki több aprópénzt gyűjtött össze. A majálison Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató is jelen volt, a családok pedig egy-egy szál palántát vittek magukkal belépő gyanánt.
(Riti József Attila)
Szabadság (Kolozsvár)
Változatos programokkal vártak kicsiket és nagyokat egyaránt a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett hétvégi családos majálison: a felnőttek megismerhették és kipróbálhatták a merített papír készítésének technikáját, különböző gyógynövényekből készíthettek teát; a gyerekek eközben madaras vetélkedőbe és kincskeresésbe kapcsolódhattak be, valamint vászonfestésben és képeslapkészítésben próbálhatták ki kézügyességüket.
A hétvége egyik legkedveltebb foglalkozása az óriásbuborék-eregetés volt, a multimédiás szobában néptáncos témában készült riportokat tekinthettek meg az érdeklődők, a pénzkeresési versenyen pedig az nyert, aki több aprópénzt gyűjtött össze. A majálison Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató is jelen volt, a családok pedig egy-egy szál palántát vittek magukkal belépő gyanánt.
(Riti József Attila)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 14.
Biró Rozália szenátor: mérlegen fél évszázad
Édesanya és politikus: a héten ünnepelte 50. születésnapját Biró Rozália, aki Várad alpolgármesternője, és a Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke is volt, jelenleg pedig szenátor, illetve az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke.
- Ha elemzi és mérlegeli eddigi életét és munkásságát, mi az első gondolata?
- Isten gondviselő szeretetét érzem életem 50 évén. Gyermekkorom, kamaszkorom Marosvásárhelyen zajlott: gyermekkórus, balett és zeneiskola töltötte ki, mindentől óvott egyke voltam. 1984-1989 között egyetemi évek következtek Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakán. 1990. május 14-én érkeztem Nagyváradra férjemmel együtt, vállalkozás indítási szándékkal, bízva Szent László városának nyitottságában, sokszínűségében és felpezsdülő életében. Itt születtek és vállnak lassan kamasszá gyermekeink, Barna és Bernadett.
- Milyen elképzelésekkel érkezett Nagyváradra?
- 1990-2000 között cégtársammal együtt vállalkozásaink felépítésén, fejlesztésén dolgoztunk. 2000-től RMDSZ-es városi tanácsosként, majd 2001 novemberétől 2012 májusáig Nagyvárad magyar alpolgármestereként tevékenykedtem. Megtiszteltetés volt számomra ez az időszak, amikor az emberek bizalmának köszönhetően tudásom, tehetségem és erőm javát nyújtva, tehettem a magyar közösségért. Óriási felelősségtudattal és alázattal kell azért a közösségért dolgozni, amelyik méltónak tart arra, hogy szavazata által lehetőséget teremtsen az érdek-képviseleti és érdek-megvalósítási feladatokra.
- Melyek azok az események amelyek meghatározták ezt az időszakot ?
- Sok-sok munkával teli hétköznapok közül kiemelkednek azok a történések, amelyeknek fénye világítja a további utat. Emlékezetes: a 100 éves a városháza-rendezvény 2004-ben, a vár felújítási összegének elnyerése és a munkálatok elindítása 2007-ben, József Attila-szobrának felállítása a Petőfi parkban, a Szent László-iskola épületének visszaszolgáltatása és átadása jogos tulajdonosának, a nyári színház megépítése, minden második osztályos gyerekek úszás oktatási programjának beindítása, az első és ötödikes gyerekek önkormányzat által finanszírozott egészségügyi szűrési programjának beindítása, emléktáblák felállítása, magyar közösségünk kiváló személyiségeivel való együttgondolkodás és cselekvés nagyszerűsége. Természetesen a mérleg másik felébe odakerültek a visszahúzó, próbára tevő nehézségek, különösképpen a közösségünk megosztására, belső feszültségek kialakítására vonatkozó szándékok és cselekedetek, alaptalan vádaskodások, építő, összetartó igyekezet helyett. A román politikai alakulatok szavatartást csak ritkán ismerő sajátossága miatt velük sem könnyű eredményes partnerséget kiépíteni. Az RMDSZ-frakció nagyszerű, lelkes csapatával, a civil élet aktív képviselőivel együtt azonban jelentős eredményeket sikerült elérni.
Parlamenti tevékenység
- 2012 decemberétől Románia Parlamentjében tevékenykedik, az RMDSZ szenátoraként, az Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi szakbizottság elnökeként. Hogyan éli meg ezt a feladatkört?
- A családom számára és magam számára is új helyzet, új kihívások, új lehetőségek ideje következett. Az első fél évben, az akkor 10 éves lányom, vasárnap esténként becsomagolt saját bőröndjébe, mondva, hogy hétfő reggel jön velem Bukarestbe… Nekem pedig azzal a gondolattal kellett indulni, hogy több, mint 30 ezer ember bízta rám és két képviselő kollégámra azt a feladatot, hogy a Parlamentben érvényesítsük elvárásaikat, érdekeit. Ennek az elvárásnak csak sok munkával, kapcsolati hálózat kiépítésével, a parlamenti eszközök leleményes használatával lehet eleget tenni, miközben állandóan jelen kell lenni a döntéshozatalban és itthon is a közösségben. Igencsak nehezen megvalósítható e kettős, ellentmondásos feladat. Az eddigi parlamenti tevékenységem mintegy 33 országos konferencia és kerekasztal-beszélgetés szervezésében, 17 törvénymódosító javaslat kezdeményezésében, 30 politikai nyilatkozatban, 61 minisztereknek intézett írásos kérdésekben és interpellációkban konkretizálódik. S bár szívem szerint többet szerettem volna a Bihar megyei magyar közösség életében részt venni, a mintegy 290 rendezvényen való részvétel sem mondható kevésnek.
- Pályafutása, karrierje lépésről-lépésre előbbre vitte. Az RMDSZ Bihar megyei választmányának elnöke, szenátor, az RMDSZ Nőszervezetének elnöke, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke. Hogyan lehet párhuzamosan ellátni ezeket a feladatokat ?
- Meggyőződésem, hogy a siker sohasem egyetlen ember érdeme. Kell hozzá elkötelezettség, kemény munka, de kell hozzá támogató család, és itt a helye, hogy megköszönjem férjem önzetlen szeretetét, gyermekeim megértését, mely szerint „Anya más, mint a többi anyaˮ- ennek minden jó és rossz vetületével. Szükséges egy nagyszerű csapat, és az RMDSZ Bihar megyei szervezete a legfiatalabbtól a legidősebbig, a polgármesterektől az önkormányzati tanácsosokig része ennek a csapatnak. Kellenek azok a „nagy öregek”, akik a nagyváradi, Bihar megyei civil életben példaértékű munkásságukkal köteleznek a pontos, eredményes, következetes cselekedetre. Építeni és szilárdítani kell, együtt a magyar egyházaink lelkészeivel, a pedagógusainkkal. Köszönöm, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek.
Díjak
- Ön megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, az RMDSZ Ezüst fenyő és Ezüst tulipán díjat, Varadinum-díjat. A mintegy 15 évnyi közösségi vezetői munkásságából mit könyvel el igazi sikernek?
- A közösségünk sikere az én sikerem is, amennyiben részfeladatom volt a megvalósításában. A mának és a holnapnak a formálása, ha általam élhetőbb jelent és jövőt biztosíthatunk a szülőföldjükön élő magyaroknak közös siker, melynek jó részese lenni. Egy olyan országban, mely az Európai Unióban a „nemzeti kisebbségek jogainak példaértékű tiszteletben tartásávalˮ dicsekszik, mely állítás igen távol áll a valóságtól, összefogásra, felelősségteljes magatartásra, átgondolt stratégiára és annak következetes gyakorlatba ültetésére van szükség ahhoz, hogy megvédjük közösségünket, megőrizzük elért eredményeinket és újabbakat vívjunk ki magunknak.
- Mit üzen az olvasóknak?
- Arra bátorítok mindenkit, hogy tudásához és tehetségéhez mérten járuljon hozzá közösségi életünk gyarapításához, szőjük együtt azt a hálót, mely összetartja családjainkat, településeink közösségeit, romániai magyarságunk egészét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Édesanya és politikus: a héten ünnepelte 50. születésnapját Biró Rozália, aki Várad alpolgármesternője, és a Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke is volt, jelenleg pedig szenátor, illetve az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke.
- Ha elemzi és mérlegeli eddigi életét és munkásságát, mi az első gondolata?
- Isten gondviselő szeretetét érzem életem 50 évén. Gyermekkorom, kamaszkorom Marosvásárhelyen zajlott: gyermekkórus, balett és zeneiskola töltötte ki, mindentől óvott egyke voltam. 1984-1989 között egyetemi évek következtek Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakán. 1990. május 14-én érkeztem Nagyváradra férjemmel együtt, vállalkozás indítási szándékkal, bízva Szent László városának nyitottságában, sokszínűségében és felpezsdülő életében. Itt születtek és vállnak lassan kamasszá gyermekeink, Barna és Bernadett.
- Milyen elképzelésekkel érkezett Nagyváradra?
- 1990-2000 között cégtársammal együtt vállalkozásaink felépítésén, fejlesztésén dolgoztunk. 2000-től RMDSZ-es városi tanácsosként, majd 2001 novemberétől 2012 májusáig Nagyvárad magyar alpolgármestereként tevékenykedtem. Megtiszteltetés volt számomra ez az időszak, amikor az emberek bizalmának köszönhetően tudásom, tehetségem és erőm javát nyújtva, tehettem a magyar közösségért. Óriási felelősségtudattal és alázattal kell azért a közösségért dolgozni, amelyik méltónak tart arra, hogy szavazata által lehetőséget teremtsen az érdek-képviseleti és érdek-megvalósítási feladatokra.
- Melyek azok az események amelyek meghatározták ezt az időszakot ?
- Sok-sok munkával teli hétköznapok közül kiemelkednek azok a történések, amelyeknek fénye világítja a további utat. Emlékezetes: a 100 éves a városháza-rendezvény 2004-ben, a vár felújítási összegének elnyerése és a munkálatok elindítása 2007-ben, József Attila-szobrának felállítása a Petőfi parkban, a Szent László-iskola épületének visszaszolgáltatása és átadása jogos tulajdonosának, a nyári színház megépítése, minden második osztályos gyerekek úszás oktatási programjának beindítása, az első és ötödikes gyerekek önkormányzat által finanszírozott egészségügyi szűrési programjának beindítása, emléktáblák felállítása, magyar közösségünk kiváló személyiségeivel való együttgondolkodás és cselekvés nagyszerűsége. Természetesen a mérleg másik felébe odakerültek a visszahúzó, próbára tevő nehézségek, különösképpen a közösségünk megosztására, belső feszültségek kialakítására vonatkozó szándékok és cselekedetek, alaptalan vádaskodások, építő, összetartó igyekezet helyett. A román politikai alakulatok szavatartást csak ritkán ismerő sajátossága miatt velük sem könnyű eredményes partnerséget kiépíteni. Az RMDSZ-frakció nagyszerű, lelkes csapatával, a civil élet aktív képviselőivel együtt azonban jelentős eredményeket sikerült elérni.
Parlamenti tevékenység
- 2012 decemberétől Románia Parlamentjében tevékenykedik, az RMDSZ szenátoraként, az Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi szakbizottság elnökeként. Hogyan éli meg ezt a feladatkört?
- A családom számára és magam számára is új helyzet, új kihívások, új lehetőségek ideje következett. Az első fél évben, az akkor 10 éves lányom, vasárnap esténként becsomagolt saját bőröndjébe, mondva, hogy hétfő reggel jön velem Bukarestbe… Nekem pedig azzal a gondolattal kellett indulni, hogy több, mint 30 ezer ember bízta rám és két képviselő kollégámra azt a feladatot, hogy a Parlamentben érvényesítsük elvárásaikat, érdekeit. Ennek az elvárásnak csak sok munkával, kapcsolati hálózat kiépítésével, a parlamenti eszközök leleményes használatával lehet eleget tenni, miközben állandóan jelen kell lenni a döntéshozatalban és itthon is a közösségben. Igencsak nehezen megvalósítható e kettős, ellentmondásos feladat. Az eddigi parlamenti tevékenységem mintegy 33 országos konferencia és kerekasztal-beszélgetés szervezésében, 17 törvénymódosító javaslat kezdeményezésében, 30 politikai nyilatkozatban, 61 minisztereknek intézett írásos kérdésekben és interpellációkban konkretizálódik. S bár szívem szerint többet szerettem volna a Bihar megyei magyar közösség életében részt venni, a mintegy 290 rendezvényen való részvétel sem mondható kevésnek.
- Pályafutása, karrierje lépésről-lépésre előbbre vitte. Az RMDSZ Bihar megyei választmányának elnöke, szenátor, az RMDSZ Nőszervezetének elnöke, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke. Hogyan lehet párhuzamosan ellátni ezeket a feladatokat ?
- Meggyőződésem, hogy a siker sohasem egyetlen ember érdeme. Kell hozzá elkötelezettség, kemény munka, de kell hozzá támogató család, és itt a helye, hogy megköszönjem férjem önzetlen szeretetét, gyermekeim megértését, mely szerint „Anya más, mint a többi anyaˮ- ennek minden jó és rossz vetületével. Szükséges egy nagyszerű csapat, és az RMDSZ Bihar megyei szervezete a legfiatalabbtól a legidősebbig, a polgármesterektől az önkormányzati tanácsosokig része ennek a csapatnak. Kellenek azok a „nagy öregek”, akik a nagyváradi, Bihar megyei civil életben példaértékű munkásságukkal köteleznek a pontos, eredményes, következetes cselekedetre. Építeni és szilárdítani kell, együtt a magyar egyházaink lelkészeivel, a pedagógusainkkal. Köszönöm, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek.
Díjak
- Ön megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, az RMDSZ Ezüst fenyő és Ezüst tulipán díjat, Varadinum-díjat. A mintegy 15 évnyi közösségi vezetői munkásságából mit könyvel el igazi sikernek?
- A közösségünk sikere az én sikerem is, amennyiben részfeladatom volt a megvalósításában. A mának és a holnapnak a formálása, ha általam élhetőbb jelent és jövőt biztosíthatunk a szülőföldjükön élő magyaroknak közös siker, melynek jó részese lenni. Egy olyan országban, mely az Európai Unióban a „nemzeti kisebbségek jogainak példaértékű tiszteletben tartásávalˮ dicsekszik, mely állítás igen távol áll a valóságtól, összefogásra, felelősségteljes magatartásra, átgondolt stratégiára és annak következetes gyakorlatba ültetésére van szükség ahhoz, hogy megvédjük közösségünket, megőrizzük elért eredményeinket és újabbakat vívjunk ki magunknak.
- Mit üzen az olvasóknak?
- Arra bátorítok mindenkit, hogy tudásához és tehetségéhez mérten járuljon hozzá közösségi életünk gyarapításához, szőjük együtt azt a hálót, mely összetartja családjainkat, településeink közösségeit, romániai magyarságunk egészét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. május 14.
csütörtök
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)