Lemond pártelnöki tisztségéről a korrupciógyanúba keveredett Victor Ponta
Visszalép a kormányzó Szociáldemokrata Pártban (PSD) betöltött elnöki tisztségéből a korrupcióval gyanúsított Victor Ponta miniszterelnök, amíg nem sikerül ártatlanságát bebizonyítania – jelentette be a politikus vasárnap egy párttársaihoz intézett nyílt levélben.
A Facebookon közzétett levélből kiderült: Ponta nem mond le a miniszterelnöki tisztségről, de a PSD-t továbbra is Rovana Plumb, az országos tanács elnöke fogja vezetni, akinek Ponta egy hónappal ezelőtt ideiglenesen adta át a párt irányítását, amikor külföldi gyógykezelésre vonult.
Victor Ponta csütörtökön hivatalosan is visszatért a bukaresti kormány élére, amelyet távolléte idején néhány hétig helyettese vezetett. A PSD elnöki tisztségébe azonban – vasárnapi bejelentésének értelmében – nem fog visszatérni, a pártnál fennmarad az ideiglenes állapot, vagyis a PSD-t hivatalosan továbbra is Rovana Plumb vezeti.
Ponta kifejtette: jövőre a PSD-re kemény választási küzdelem vár, és nem szeretné, hogy pártja megítélését veszélyeztesse az ellene indult ügyészségi eljárás. Leszögezte: ha a párt kongresszusáig nem születik felmentő ítélet ügyében, semmilyen tisztséget nem fog megpályázni a PSD-ben, annak egyszerű tagja marad.
A korrupcióellenes ügyészség (DNA) június 5-én jelentette be, hogy okirat-hamisítás, pénzmosás és adócsalásban való bűnsegédlet, illetve az összeférhetetlenségi szabályok megsértésének gyanújával bűnvádi eljárást kezdeményezett Victor Ponta ellen.
A PSD országos tanácsa márciusban – éppen Ponta javaslatára – határozatba iktatta, hogy megfosztják tisztségeiktől a párt korrupcióval vádolt politikusait. Eszerint nem lehetnek a kormány vagy a parlamenti házbizottság tagjai azok a PSD-politikusok, akik ellen korrupció gyanújával indult bűnvádi eljárás, elvesztik párttisztségeiket azok, akiket korrupcióért helyeztek előzetes letartóztatásba, akiket pedig jogerősen elítéltek korrupcióért, azokat kizárják a pártból.
Rovana Plumb, az országos tanács elnöke a Digi 24 hírtelevíziónak azt mondta, hogy Ponta egyszerű párttagként is részt fog venni a pártvezetés minden fontos tanácskozásán, mint a PSD színeiben megválasztott miniszterelnök. Korábban Liviu Dragnea, a PSD korrupcióért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt ügyvezető elnöke is úgymond formailag lemondott párttisztségéről, de azóta – a párt alapszabályában nem létező – „politikai koordinátori” minőségben tart gyűléseket a PSD területi szervezeteivel.
Klaus Johannis államfő és az őt támogató jobbközép ellenzék a miniszterelnöki tisztségből való lemondásra szólították fel Pontát, amit ő ártatlanságát hangoztatva elhárított. Ponta szerint a demokrácia megcsúfolása lenne, ha a választók helyett egy ügyész dönthetne arról, ki legyen az ország miniszterelnöke.
MTI
Székelyhon.ro

Mindenkinek pótnyugdíjat!
Míg szerencsétlen görögöket megszorításokkal fenyegetik, mi lazításokban reménykedhetünk. Nálunk vidámabb lesz az élet, mert a közeli vagy távolabbi jövőben majdnem mindenkinek nő a jövedelme. Egyelőre kivételt talán csak azok képeznek, akiknek munkája kézzel fogható eredményekben mutatkozik meg.
Legutóbb sürgősségi kormányrendelettel a helyettes kormányfő, Gabriel Oprea vezényletével háromszorosára emelték a magas rangú állami döntéshozók fizetését. Aztán hazajött Ponta, és beleköpött saját kormánya levesébe. Azt mondta, nem ért egyet a rendelettel, és nem tudott a tervről, elege van ebből az olcsó népszerűség-hajhászásból!
Ha már hajhászni akar, remélhetőleg valami többeket érintő kecsegtetéssel fog majd előállni. Arra gondolt, hogy ez a mostani döntés csak kevés szavazatot hozhat neki a következő választásokon, mert csak 48 személyt érint. Közben sűrűn vetettek egymásra Opreával, aki bizonygatja, hogy már korábban egyeztettek erről. Az igaz, régebben még Ponta is azon sopánkodott, hogy Romániában az államelnöknek és a miniszterelnöknek kisebb fizetése van, mint egy magáncég titkárnőjének.
Csak azt nem értem, akkor miért akart miniszterelnök lenni, és nem ment titkárnőnek egy jól menő magánvállalathoz? Az elnök Johannis viszont Ponta visszatáncolása miatt elégedetlen, mert ő is egyetért a kormányrendelettel, talán, mert érintettként neki is jól jönne a háromszoros fizetés.
A képviselők nemrég szavazták meg önmaguknak a pótnyugdíjakat, ezzel megszüntetvén azt az égbekiáltó igazságtalanságot, hogy ez nekik nem volt, mint a bíráknak, katonáknak, diplomatáknak és még néhány kivételezettnek, akiknek már korábban visszaállították a megszorításokkor eltörölt különleges nyugdíjat.
Közben a községek és városok polgármestereinek szövetsége számos petíciót küldött a parlamentnek, hogy a képviselők ne feledkezzenek meg a megyeitanács-elnökökről, polgármesterekről és alpolgármesterekről sem a különnyugdíjak osztogatásakor. Mikor arról kérdezte az Adevărul újságírója Szabó Ödön Bihar megyei képviselőt, hogy az RMDSZ miért szavazta meg a kezdeményezést, akkor ő a Bihar megyei Borssal példálózott, ahol 25 éve van egy polgármester, és a község úgy néz ki, mintha Svájcban lenne. Háromezer lakosa van és hatezer munkahely. A polgármesternek még annyi pénze sem volt, hogy egy házat építsen magának, kénytelen a szülői házban lakni. Pedig ugyebár – a képviselő szerint – könnyedén meg is gazdagodhatott volna, ha nem a köztisztségviselés keskeny ösvényét választotta volna. És lesz egy nyomorúságos ezerlejes nyugdíja. Én tökéletesen egyetértek a különleges fizetések és nyugdíjak osztogatásával, ugyanakkor azt szeretném, ha mindenki, aki fontos és pontos munkát végez vagy végzett (és ki nem), az nagy fizetést és később majd pótnyugdíjat kapjon. Persze, figyelembe kell venni munkája fontosságát és munkában töltött idejét is. Egy képviselő négy év letöltött képviselősködés után kap pótnyugdíjat. Egy esztergályos, sepsiszentgyörgyi kormánygyártó vagy varrónő tízszer kevésbé fontos munkát végez csak, de ennek tízszerese után azért szintén megérdemelne némi pótlékot, mondjuk felét a 4000-lejesnek. Aztán amikor majd nemcsak Bors fog úgy kinézni, mint egy svájci település, hanem egész Románia, akkor a magas rangú állami tisztviselők és a parlamenti képviselők is olyan fizetést és nyugdíjat kapjanak, mint az ottaniak. Addig csak minimálbért és az átlagost.
Kuti János
Háromszék
Erdély.ma

Moldova és Románia egyesüléséért tüntettek Bukarestben
A Moldovai Köztársaság és Románia egyesülését követelte több mint ezer tüntető vasárnap Bukarestben, akiket mind Klaus Iohannis román államfő, mind politikai ellenfele, Victor Ponta miniszterelnök Facebook-üzenetben üdvözölt.
Az Actiunea 2012 nevű civil szervezet felhívására július 5-én mintegy ezer moldovai fiatal indult gyalog Chisinauból a moldovai-román határra, a Prut folyóhoz, hogy menetelésükkel a két román nyelvű ország egyesülésének gondolatát népszerűsítsék. Szombaton Ungheninél lépték át a határt, ahol több ezer romániai fiatal fogadta őket.
Az unionisták vasárnap vonattal érkeztek Bukarestbe, ahol az Egyetem téren, majd az elnöki hivatal előtt sürgették az egyesülést. A moldovai fiatalok menetéhez Bukarestben is több százan (egyes becslek szerint több ezren) csatlakoztak.
A román vezetők méltatták a fiatalok kezdeményezését, kifejezve reményüket, hogy a Prut két oldalán élő románság előbb-utóbb „egymásra talál".
„Kitartásukkal és európai érzelmű nemzedékük minden erejével ezek a fiatalok azt bizonyítják, hogy útjaink egy irányba vezetnek. Be fogjuk bizonyítani: bármennyit is tartana és bármennyi erőfeszítéssel is járna, megvalósítjuk közös álmunkat, hogy együtt lehessünk Európában. Meggyőződésem, hogy egy napon nemcsak az Unióban, hanem egy szoros közösségben is egymásra találnak majd a Prut két oldalán élő emberek" – írta Facebook-üzenetében Iohannis. Victor Ponta miniszterelnök a moldovai és romániai emberek sorsközösségéről írt a közösségi fórumon.
„A Prut két partján élő románok sorsa közös, azt csak a történelem igazságtalansága szakította meg több alkalommal. Úgy vélem, a fiatal és őszinte embereknek nagyobb a bátorságuk és erejük mint a politikusoknak, hogy valóra váltsák ezt a sorsközösséget. Elismeréssel üdvözlöm ezeknek a fiataloknak a mai gesztusát" – fogalmazott a román miniszterelnök.
Az elnöki hivatalnál – az államfő távollétében – Iohannis egyik tanácsadója fogadta a tüntetők képviselőit, akik egy elnöki különbizottság felállítását kérték, amely kidolgozná a két ország egyesülésének jogi, politikai lépéseit.
A mai Moldovával csaknem megegyező területű Besszarábia – a Prut, a Dnyeszter és Duna-delta által határolt térség – több mint egy évszázados cári uralom után a bolsevik forradalom idején önállósult, majd 1918. március 27-én fogadta el a Román Királysággal való egyesülésről szóló nyilatkozatot. A terület 1940-ig volt Nagy-Románia része.
MTI
Erdély.ma

Schengeni csatlakozás – Az Európai Néppárt segítségét kérte Iohannis
Az Európai Néppárt elnökének a segítségét kérte ma Klaus Iohannis államfő Románia schengeni övezethez való csatlakozásához.
Az elnök csütörtökön a Cotroceni-palotában fogadta Manfred Weber-t. A találkozón az Európai Parlament napirendjén szereplő témákról és a regionális politika kérdéseiről volt szó.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Az autonómia esete az alkotmánnyal
Az alapállás eddig egyszerű volt: valahányszor szóba került az autonómia, Bukarestben rögvest rávágták, márpedig az alkotmányellenes. Lehetett az illető politikus kormánypárti vagy ellenzéki, liberális, demokrata vagy szociáldemokrata, képviselő vagy szenátor, megyeitanács-elnök, polgármester – ebben a kérdésben véleményük egybehangzó volt: autonómiáról szó sem lehet.
Sokat nem is boncolgatták, fújták, mint a himnusz első pár sorát, az alaptörvény ama egyes cikkelyét, mely szerint Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Hogy e szépséges felsorolásban pontosan melyik jelzővel állna ellentétben az autonómia, arra szükségtelennek tartották kitérni, a nagy nemzetféltés, a hazafias frázisok jótékony ködében eltűnt minden érv, magyarázat, logika, maradt csak az egységes és oszthatatlan nemzetállam. Aztán történt, hogy megelégelve az autonómiával kapcsolatos rágalom- és hazugságáradatot, egy szatmárnémeti civil szervezet vezetője a törvényszékhez fordult. És láss csodát: a bírák azt találták kimondani, hogy egyáltalán nem minősíthető szélsőségesnek, aki az önrendelkezést népszerűsíti, követeli, hiszen az autonómia Európa más országaiban is működő intézmény. A Szatmár Megyei Törvényszék jogerős ítélete precedens értékűnek számít – gondolhatnánk –, egyszer s mindenkorra tisztázza a kérdést, és többé már senki sem utasíthatja el az alkotmányra hivatkozva az autonómiaigényt. De még csak el sem kezdhettünk örülni, máris érkezett a hír Kolozsvárról: a városháza tiltja az Erdély autonómiáját több nyelven hirdető óriásplakátok kihelyezését – merthogy annak üzenete alkotmányellenes. Emil Bocnak, az erdélyi város multikulturalitását amúgy is módfelett sajátosan értelmező polgármesternek mit sem számít egy jogerős bírósági ítélet, szerinte az autonómia alkotmányellenes. És pont. Merthogy Románia szuverén, egységes, oszthatatlan nemzetállam. Csak az nem világos, az alkotmány eme sokat idézett sorait vajon miként értelmezi például a Moldova Köztársasággal való egyesülést még államfőként szorgalmazó Traian Băsescu volt elnök? Vagy Klaus Johannis hivatalban levő államfő és Victor Ponta miniszterelnök, akik üdvözölték és támogatásukról biztosították az elmúlt hétvégén Bukarestben ugyancsak a Pruton túli országgal való egyesülésért tüntetőket?
Vagy az alaptörvényt csak akkor illik elővenni, amikor érdekeik megkívánják? És akkor is akként értelmezik, ahogy nekik tetszik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia esete az alkotmánnyal
Az alapállás eddig egyszerű volt: valahányszor szóba került az autonómia, Bukarestben rögvest rávágták, márpedig az alkotmányellenes. Lehetett az illető politikus kormánypárti vagy ellenzéki, liberális, demokrata vagy szociáldemokrata, képviselő vagy szenátor, megyeitanács-elnök, polgármester – ebben a kérdésben véleményük egybehangzó volt: autonómiáról szó sem lehet.
Sokat nem is boncolgatták, fújták, mint a himnusz első pár sorát, az alaptörvény ama egyes cikkelyét, mely szerint Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Hogy e szépséges felsorolásban pontosan melyik jelzővel állna ellentétben az autonómia, arra szükségtelennek tartották kitérni, a nagy nemzetféltés, a hazafias frázisok jótékony ködében eltűnt minden érv, magyarázat, logika, maradt csak az egységes és oszthatatlan nemzetállam.
Aztán történt, hogy megelégelve az autonómiával kapcsolatos rágalom- és hazugságáradatot, egy szatmárnémeti civil szervezet vezetője a törvényszékhez fordult. És láss csodát: a bírák azt találták kimondani, hogy egyáltalán nem minősíthető szélsőségesnek, aki az önrendelkezést népszerűsíti, követeli, hiszen az autonómia Európa más országaiban is működő intézmény.
A Szatmár Megyei Törvényszék jogerős ítélete precedens értékűnek számít – gondolhatnánk –, egyszer s mindenkorra tisztázza a kérdést, és többé már senki sem utasíthatja el az alkotmányra hivatkozva az autonómiaigényt. De még csak el sem kezdhettünk örülni, máris érkezett a hír Kolozsvárról: a városháza tiltja az Erdély autonómiáját több nyelven hirdető óriásplakátok kihelyezését – merthogy annak üzenete alkotmányellenes. Emil Bocnak, az erdélyi város multikulturalitását amúgy is módfelett sajátosan értelmező polgármesternek mit sem számít egy jogerős bírósági ítélet, szerinte az autonómia alkotmányellenes.
És pont. Merthogy Románia szuverén, egységes, oszthatatlan nemzetállam. Csak az nem világos, az alkotmány eme sokat idézett sorait vajon miként értelmezi például a Moldova Köztársasággal való egyesülést még államfőként szorgalmazó Traian Băsescu volt elnök? Vagy Klaus Johannis hivatalban levő államfő és Victor Ponta miniszterelnök, akik üdvözölték és támogatásukról biztosították az elmúlt hétvégén Bukarestben ugyancsak a Pruton túli országgal való egyesülésért tüntetőket?
Vagy az alaptörvényt csak akkor illik elővenni, amikor érdekeik megkívánják? És akkor is akként értelmezik, ahogy nekik tetszik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elutasított adótörvény
Klaus Johannis államfő tegnap visszaküldte a parlamentnek megfontolásra az áfacsökkentésről szóló új adótörvényt, melyet csaknem egyhangúlag szavazott meg a parlament júniusban. A törvény értelmében, melyet az államfő pártjának tekintett Nemzeti Liberális Párt is támogatott, jövő évtől 24-ről 19 százalékra csökkenne az áfa Romániában. A visszaküldött törvény kapcsán az elnöki tanácsos érvelni próbált, a miniszterelnök vehemensen támadta az államfőt és pártját, a pénzügyminiszter szakmaiatlannak nevezte a tárgyalás nélküli döntést. A bukaresti parlament elvileg szeptemberig vakáción van, de nem kizárt, hogy az adótörvénykönyv újratárgyalása miatt rendkívüli ülésszakot hívnak össze.
Az államfő jelezte, elvileg üdvözli az adócsökkentés gondolatát, de hiányol egy olyan hatástanulmányt, amely igazolja, hogy az áfacsökkentés nem borítja fel a költségvetési egyensúlyt, és hiányolja a törvényből a költségvetési kiadások lefaragását célzó intézkedéseket. Rámutatott: a pénzügyi politikának tartózkodnia kell mind a túlzott adóterhek, mind drasztikus adócsökkentések bevezetésétől, nincs szükség újabb kockázatos adópolitikai húzásokra. Johannis szerint a görög válság közepette Románia kockázati besorolása is jelentősen romolhat, egyebek mellett ezért is kéri az adótörvénykönyv újragondolását a parlamenttől.
Veszélyes lépés?
Cosmin Marinescu gazdaságpolitikai elnöki tanácsos egy tegnapi sajtótájékoztatón kifejtette: az államfő egyebek között azért sem hirdette ki az adótörvényt, mert ahhoz a kormány nem tudta megszerezni a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság hozzájárulását. Románia nemzetközi hitelezői többször jelezték, attól tartanak, hogy az állami kiadások lefaragása nélkül bevezetett áfacsökkentés jelentős mértékben megnövelheti – akár meg is duplázhatja – a költségvetési hiányt. Marinescu rámutatott: az áfacsökkentés a GDP legalább 2,9 százalékára rugó deficitét eredményezheti, miközben Románia a Brüsszelnek elküldött közép távú költségvetési céljaiban egyszázalékos GDP-arányos hiányt vállalt. Az elnöki tanácsos szerint nem szabad kizárólag a fogyasztásra alapozni a gazdasági növekedést, úgy vélte, fontos lenne újraindítani az állami beruházásokat, amelyek lefaragásával jelentős költségvetési megtakarításokat ért el a Ponta-kabinet.
Támadásba lendült Ponta
Victor Ponta Facebook-üzenetben bírálta az államfő döntését, szerinte Johannis vagy a kormány gazdaságpolitikáját próbálja minden eszközzel, a következményeket figyelmen kívül hagyva akadályozni, vagy külföldi megrendelést teljesít, amikor „Románia érdekei ellen cselekszik”. A kormányfő szerint bármelyik is lenne a valós verzió, a románok számára ez a lehető legrosszabb hír. Mint fogalmazott, szertefoszlik minden, az új Nemzeti Liberális Párttal kapcsolatos illúzió, mert miután azt mondták, hogy jó az adótörvénykönyv, miután kormányzati programjukban is 19 százalékos áfa szerepel (az övék volt a módosító indítvány a költségvetési bizottságban), és miután ezelőtt három héttel a képviselőházban egyhangúlag megszavazták a törvénytervezetet, most azt fogják mondani, hogy Johannisnak igaza van, és az adótörvénykönyv nagyon rossz. Victor Ponta azzal zárta sorait, hogy az új liberális párt vezetői „nemcsak szolgalelkűek és gazemberek, hanem valóságos politikai puhatestűek, akik siralmas öngyilkosságot követnek el. Béke politikai poraikra!”. Eugen Teodorovici pénzügyminiszter az ügy kapcsán úgy nyilatkozott, nem talált egyetlen logikus érvet sem, csupán politikait arra, hogy Klaus Johannis államfő vissza­küldte a parlamentnek az adótörvénykönyvet. Úgy értékelte, nem volt szakmai hozzáállás, hogy nem tárgyalt a kormány és a parlament képviselőivel, mielőtt meghozta volna döntését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihirdetett választási és adóeljárási törvények
Aláírta Klaus Johannis államelnök az új választási törvényt, amelynek alapján szervezik meg 2016 őszén a legközelebbi parlamenti választásokat.
A megyei pártlistás, arányos választási rendszert előíró új jogszabály a 2008-ban bevezetett egyéni választókerületes arányos rendszert váltja fel. A képviselőház június végén szavazta meg az új törvényt. Az új jogszabály alapján a képviselőháznak várhatóan 330, a szenátusnak 136 tagja lesz. A parlamenti küszöb ötszázalékos marad. A regionális pártok képviselethez jutását alternatív küszöb könnyíti, így azok az országosan öt százalék alatt teljesítő politikai alakulatok is bejutnak a parlamentbe, amelyek négy megyében megszerzik a voksok legalább 20 százalékát.
Szabadság (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kihirdette a választási törvényt a román államfő
Kihirdette Klaus Johannis román államelnök az új választási törvényt, amelynek alapján szervezik meg 2016 őszén a legközelebbi parlamenti választásokat Romániában.
A megyei pártlistás, arányos választási rendszert előíró új jogszabály a 2008-ban bevezetett egyéni választókerületes arányos rendszert váltja fel. A román képviselőház június végén szavazta meg az új törvényt. Romániában azt követően módosították most ismét a választási törvényt, hogy a legutóbbi parlamenti választáson 120 fővel, 588-ra nőtt a törvényhozók száma.
„Romlott a parlament összetételének minősége”
Az egyéni választókerületes rendszer 2008-as bevezetésétől a román politikai rendszer megreformálását remélték, de az egyéni rendszer legfőbb támogatója, Traian Basescu volt elnök is beismerte, hogy alkalmazása hiba volt, mert – mint mondta – „romlott a parlament összetételének minősége” azáltal, hogy számos üzletember és közismert személyiség került be a törvényhozásba. A parlament tekintélye a választók körében jelenleg a legalacsonyabb az állami intézmények közül.
Marad a parlamenti küszöb
Az új jogszabály alapján a képviselőháznak várhatóan 330, a szenátusnak 136 tagja lesz. A képviseleti norma szerint 73 ezer állampolgárra jut egy képviselő, és 168 ezerre egy szenátor. Várhatóan 18 nemzeti kisebbség egy-egy képviselője jut kedvezményesen mandátumhoz, a külföldön szavazó román állampolgárok négy képviselőt és két szenátort küldenek a kétkamarás bukaresti törvényhozásba.
A parlamenti küszöb ötszázalékos marad. A regionális pártok képviselethez jutását alternatív küszöb könnyíti, így azok az országosan öt százalék alatt teljesítő politikai alakulatok is bejutnak a parlamentbe, amelyek legalább négy megyében megszerzik a voksok minimum 20 százalékát.
Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese, Márton Árpád szerint az új választási törvény sem teszi lehetővé, hogy két magyar párt jusson be a román parlamentbe. Márton kifejtette, az alternatív küszöb a választási szövetségekre nem alkalmazható, az pedig szerinte kizárt, hogy két egymással versengő magyar párt is átlépje az alternatív választási küszöböt.
mno.hu

Verespatak: perelik Romániát a kanadaiak
Beváltotta fenyegetését a kanadai Gabriel Resources társaság, és nemzetközi választottbíróság elé vitte a Verespatakra tervezett színesfémbánya ügyét. Bár a cég nem közölte, mekkora kártérítést követel Romániától, becslések szerint a kárigény több milliárd dollárra rúghat.
A Világbank által létrehozott Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál (ICSID) kezdeményezett eljárást Romániával szemben a verespataki aranybányát megnyitni tervező kanadai Gabriel Resources. A vállalat szerdai közleményében bejelentette, amiatt tett feljelentést a román állam ellen a washingtoni székhelyű intézménynél, hogy nem engedélyezte a ciántechnológiás bányaprojekt megvalósítását. (Az országok és államok közötti beruházási viták megoldására alakult, pártatlan nemzetközi fórumként működő ICSID kiegyezés vagy bírósági eljárás útján biztosítja a felek közötti jogi viták megoldását). A tengerentúli társaság azzal vádolja a bukaresti hatóságokat, hogy az eljárási szabályokat megsértve megakadályozták verespataki beruházási tervét, és nem fizettek kártérítést sem, annak ellenére, hogy a cég szerint a román állam megfosztotta őket a beruházás teljes értékétől. A Gabriel Resources nyolcvan százalékos részesedést birtokol a Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) kanadai-román vegyes vállalat részvénypakettjében, a fennmaradó rész a román gazdasági minisztériumé. Az RMGC tizenöt éve próbálja megszerezni a kitermelési engedélyt az Erdélyi-érchegységben rejlő, 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt tartalmazó lelőhely kiaknázása érdekében. A terv Verespatak jelentős részének ledózerolását vonná maga után, a kanadaiak pedig a helyi ingatlanok jelentős részét már felvásárolták.
A Gabriel Resources szerint Románia olyan bánásmódban részesítette, amelyek sértik a befektetésekre vonatkozó nemzetközi kétoldalú szerződéseket, és jelentős veszteségeket okozott a cégnek. Jonathan Henry, a Gabriel vezérigazgatója egyébként már tavaly májusban jelezte: mivel nem remél előrelépést a bányaberuházás engedélyezésében, a román állam ellen kártérítési perre készül. Bár a társaság ezúttal nem nevezte meg, mekkora kártérítést követel a román államtól, bukaresti kormányilletékesek korábban arról beszéltek, hogy a kanadai fél kártérítési igénye négymilliárd dollárra tehető. Mint ismert, a cég által javasolt ciántechnológia megosztotta a hazai közvéleményt, a Román Tudományos Akadémia, az ortodox egyház, az erdélyi magyar történelmi egyházak, számos civil szervezet és Magyarország is tiltakozott a nagyszabású terv megvalósítása ellen. A jelentős társadalmi nyomás hatására a bukaresti parlament tavaly júniusban elutasította a beruházást elősegítő törvénytervezetet, az engedélyezési folyamat pedig teljesen megakadt. A Gabriel Resources ezért az év elején levélben fordult Klaus Johannis államelnökhöz és a kormányhoz, amelyben a tárgyalások újrakezdését sürgették a bányaprojekt elindításáról. Azt kérték az illetékes román hatóságoktól, hogy vegyenek részt a bányaprojekt megnyitásáról szóló konzultációs sorozatban, ellenkező esetben nemzetközi kereskedelmi bírósági eljárást és kártérítési követelést helyeztek kilátásba.
Szerdai közleményében a kanadai vállalat azt állítja, hogy áprilisban és májusban újabb megkeresést küldtek a bukaresti hatóságoknak, de ezek is válasz nélkül maradtak, ezért fordultak a bírósághoz. A társaság jelezte, hogy a pereskedés ellenére továbbra is hajlandóak tárgyalni a beruházásról a román állami szervekkel. A bányaprojektet ellenző verespataki Alburnus Maior egyesület tegnap úgy értékelte, feljelentésükkel a kanadaiak gyakorlatilag elismerték romániai projektjük meghiúsulását. Eugen David, a szervezet elnöke a pofátlanság netovábbjának nevezte, hogy a társaság kártérítést követel egy visszautasított, ezáltal pedig meg sem valósult beruházás miatt.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Életbe lép az új adóeljárási törvény is
Aláírta hétfőn Klaus Johannis elnök az adóeljárási törvény közzétételére vonatkozó dekrétumot, tájékoztatott az államelnöki hivatal.
Az adóeljárási törvényt döntéshozóként június 24-én fogadta el a képviselőház, ugyanaznap, amikor az adótörvénykönyvet. A döntést 316 "igen", két "nem" szavazattal és egy tartózkodással fogadták el.
Elsőként a szenátus fogadta el az adóeljárási törvényjavaslatot, április 28-án, 67 "igen" szavazattal, 5 tartózkodással és 17 ellenszavazattal.
Eugen Teodorovici pénzügyminiszter még akkor, a szenátusban azt nyilatkozta, az új adóeljárási törvény célja "az adminisztratív eljárások egyszerűsítése, a kintlévőségek behajtása, a felek, tehát az adófizetők és az adóhatóságok jogainak és kötelezettségeinek egyensúlyba hozása, illetve a többféleképpen értelmezhető adóintézmények tisztázása".
A törvény másik célja "az átírásra javasolt szabályok hosszú távú stabilitásának és előreláthatóságának biztosítása". A törvény célja ugyanakkor az adóhátralékok kezelési eljárásának egyszerűsítése, "tisztaság és átláthatóság a kétértelműségek kiküszöbölésével", a jelenlegi adótörvénykönyv és adóeljárási törvény, valamint más speciális törvények közti ellentmondások kijavítása.
Teodorovici hozzátette: a törvény prioritása "a hatékonyság az adók és illetékek kezelésében".
Klaus Johannis államelnök pénteken visszaküldte a parlamentbe újraelemzésre az adótörvénykönyv tervezetét, rámutatva, a jogszabályt csak azt követően lehet hatályba léptetni, hogy "szigorúan elemezték", milyen következményekkel jár a büdzsére nézve.
Népújság (Marosvásárhely)

Victor Ponta tündöklése és bukása
Bárhogy is szépítené Victor Ponta, vereséget szenvedett, méghozzá elsöprőt. Nem ellenségeitől, politikai ellenfeleitől, hanem elv- és párttársaitól. Tegyük hozzá, megérdemelten, no meg azt is, hogy saját magát sodorta ebbe a helyzetbe.
Victor Ponta nemcsak kormányfőként volt arrogáns, de pártelnökként is. Gyorsan szertefoszlottak az öt évvel ezelőtti megválasztásakor megfogalmazott remények: az ifjú generáció képviselőjeként megújítja, felfrissíti a pártot, lehámozza a rátapadt korruptakat, új esélyt teremt a szociáldemokrata eszmék érvényesülésének. A helyi bárókat valóban háttérbe szorította, de nem kétes ügyleteiknek kívánt gátat vetni, csupán hatalmukat akarta megtörni. Kebelbarátairól pedig, akiket maga mellé emelt, hamar kiderült, legalább annyira kétes figurák, mint a sokat szidott megyei kiskirályok. Miniszterként gyorsan csődöt mondtak, majd sorra indultak ellenük az eljárások korrupciós ügyeik miatt. Lekoptatta az ügyészség legközelebbi embereit, Sebastian Ghiţăt, Dan Şovát, majd vádlottá léptették elő őt magát is. És Victor Ponta, aki addig magabiztos volt, lelkiismeret-furdalás nélkül söpörte félre az útjába állókat, aki mindent megtett, hogy levegőt se merjenek engedélye nélkül venni sem pártjában, sem a kormányban, sem a koalícióban, bepánikolt és elkezdett kapkodni. Menekülőre fogta, és másfél hónap alatt elveszített mindent. Az évek során, nehezen kiépített hatalma úgy omlott össze, mint a kártyavár. Az SZDP legnagyobbjai félresöpörték, és az a Liviu Dragnea nyerte meg a választást, akit a helyi hatalmasok emberének tartanak.
Victor Ponta egyelőre miniszterelnök marad. Nem azért, mert oly elégedettek volnának teljesítményével, hanem mert nem merik elmozdítani. Semmi biztosítékuk nincs ugyanis, hogy Klaus Johannis hajlandó újra a jelenlegi kormánykoalíció emberére bízni az ország irányítását. Kormányfő marad, de kiszolgáltatottjává vált Dragneának és a pártnak, vége az egyedül hozott döntéseknek, más érdekek kerülnek előtérbe, többé nem irányító, sokkal inkább báb lesz. Előbb-utóbb az ügyészség is vádat emel ellene, és akkor még a csöpp, megmaradt hitele is elúszik. Jövője megpecsételődött, a kormányfői szék elhagyásával politikai karrierje is véget ért.
S mi lesz Románia legnagyobb, legerősebb pártjával, az SZDP-vel? Egyelőre kaptak egy ideiglenes elnököt, akit alapfokon egyéves felfüggesztett börtönre ítélt a bíróság, főbb embereik jelentős része börtönben csücsül vagy ítéletre vár. A józan ész és politikai logika szerint bukásra vannak ítélve, akár eddigi vezetőjük. Magyarországon egy hasonlóan öntelt, teljhatalomra pályázó miniszterelnök – Gyurcsány Ferenc – verte szét úgy a baloldalt, hogy azóta sem tud magához térni. De mi Romániában élünk, ahol bármi lehetséges, és annak az ellenkezője is. Ponta elveszett, de pártjának maradt ez az esélye.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mint poros kirakat
A Magyarellenes diskurzus a román médiában című tegnapi tusványosi előadás következtetése: Románia olyan, akár egy régebb tetszetősen berendezett kirakat, mely már be is porosodott, de melynek üvege mögé senki nem is akar benézni. Az előadók szerint ugyanis Romániának a Nato- és Európai Uniós csatlakozás után már nem érdeke tovább rendezni a magyar közösség kéréseit; másfelől – ami kívülről pozitívumnak tűnhet – a szélsőséges román pártok háttérbe szorultak ugyan, de ez nem jelenti a magyarellenes diskurzus megszűntét, hiszen minden román pártnak megvannak a szélsőségesei.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) határozatainak java részét fenntartja a bíróság, ezért úgy tűnik, a tanács tevékenysége a járható út a magyarellenesség visszaszorításának nem könnyű folyamatában – véli Asztalos Csaba, az ODT elnöke. Természetesen, az ODT-hez románellenességgel is fordulnak megkereséssel, ezeket is épp oly mértékben kezelniük kell – tette hozzá. Asztalos ismertette, az elmúlt években nőtt az ODT-hez érkezett megkeresések száma, amit a növekvő tudatossággal magyaráz. Hozzátette, a román sajtóban kimutathatóan magasabbak a magyarellenes megnyilvánulások ünnepeink tájékán. Asztalos azzal magyarázza, hogy az elmúlt hat-hét évben intenzívebbé vált a magyarellenesség, mert a Nato- és uniós csatlakozás előfeltétele volt, hogy Románia rendezze a kisebbségek jogait, 2007-et követően azonban sem belföldi, sem külföldi monitorrendszer nem követi, hogy alkalmazza-e az ország a nemzetközi egyezményekben vállaltakat. Románia a kisebbségek ügyét lezártnak tartja, a kisebbségekre vonatkozó jogszabálykerete viszonylag jó is, de az ország nem annak kiemelkedő példája, hogyan rendezte kisebbségei ügyét, hanem annak, hogyan nem alkalmazza saját törvényeit – fejtette ki Asztalos. Hozzátette, ezt el kell mondani minden lehetséges kül- és belföldi fórumon, de a törvénykezésből alaposan felkészülve, példákkal alátámasztva. A román média objektív tájékoztatásra is képes, erre a kolozsvári kétnyelvű városnévtábla ügyében indított per a példa. Szőcs Izabella, a Minority Rights Egyesület alelnöke még jogászhallgató korában indított civil pert a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ellen, melyet első fokon megnyert, a fellebbezés után a bíróság a per tárgyát elutasító választ adott. Szőcs Izabella az alapfokú ítélet kimondása után magyar újságíróknak tartott tájékoztatón ismertette a bíróság döntését, mert úgy gondolta, a román média számára ez nem bír hírértékkel – aztán a román újságírók is keresték, hiszen oly formában, hogy egy harmadéves jogászhallgató legyőzte Kolozsvár polgármesterét, érdekessé vált számukra is a történet. Tájékoztatásuk után a román nyelvű média kilencven százaléka objektíven számolt be, ezt Szőcs Izabella annak tulajdonítja, hogy folyamatosan kommunikált a sajtósokkal. A Szőcs Izabelláéval ellentmondó, súlyos példákkal illusztrálta Adrian Szelmenczi, az Active Watch sajtófigyelő projektvezetője a magyarellenes diskurzus jelenlétét a román médiában. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek az RMDSZ-kongresszuson mondott beszédével kapcsolatban először az Agerpres állami hírügynökség vetette fel a terrorizmust, az ugyanarra a kongresszusra küldött államfői üzenetet – mely arra vonatkozott, hogy a kisebbségek ügyében van még tennivalója Romániának – az Agerpres már eleve anélkül a rész nélkül közölte, amelyet Klaus Johannis honlapjáról utólag töröltek. Mindez azt bizonyítja, állami szinten vezényelt a magyarellenes diskurzus fenntartása – véli Szelmenczi. Ugyanakkor a magyarság jogsértései fölött átlép a központi román sajtó, az ezekről szóló hírek ugyanis nem növelik hallgatottságukat-olvasottságukat. Sztereotípiává vált a román sajtóban a magyarság jogos kéréseit úgy beállítani, mint törvénytelenek, az autonómia kérdésénél már egyenesen elakad a kommunkiáció, az újságírók – kik minden valószínűség szerint nem is tudják, mit jelentene az autonómia, csak azt szajkózzák, hogy a magyarok államot akarnak az államban – eleve előítélettel közelítenek a témához – fejtette ki. A Marosvásárhelyen civil kezdeményezésre kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán (melyeket a helyi rendőrség mindenféle törvényekre hivatkozva, hatalmas méretű bírság kilátásba helyezésével próbált eltávolíttatni) egy rendkívül súlyos esetre hívta fel a figyelmet: Cristian Tudor Popescu a Digi24 televízióban úgy reagált a magyar kisebbség jogos kérésére: „hát hol élünk, Ruandában?”. Ruandában ugyanis néhány éve az ottani kisebbség tömeges népirtása zajlott, Szelmenczi értelmezésében tehát Popescu kérdése azt jelenti, örvendjen a magyar, ha élhet, ez jelenti minden jogát. Szelmenczi felhívta a figyelmet, három-négy esztendeje immár a magyarság ellen irányuló gyűlöletbeszéd felülmúlta a cigányság ellenit (ezt támasztja alá az Asztalos Csaba által ismertetett tavalyi IRSOP-felmérés, mely szerint a románok számára az elsődleges veszélyforrást az oroszok és Oroszország, a másodlagost a magyarság és Magyarország jelenti). Szelmenczi szerint az olyasfajta kezdeményezések, mint a szélsőséges Egyesült Románia pártot megalapító Bogdan Diaconué, aki blogján a magyar termékek bojkottjára szólítja híveit, mert „Magyarország nem adja ki a korrupt Markó Attilát”, belefér a szabad véleménynyilvánítás keretébe, Diaconu kezdeményezése egyértelműen szavazatszerzésre irányul, Vadim Tudor, Funar szélsőségeseit próbálja így megfogni, hogy milyen sikerrel, az majd elválik a jövő évi választásokon. A szélsőséges pártok letűnése egyébként a magyarellenesség megszűntét nem vonta maga után, hiszen minden pártnak megvannak a szélsőségesei, Victor Ponta is büszkén fényképeztette magát a székely zászlóval a háttérben, mikor szavazatokra volt szüksége, másnap meg azt mondta, Székelyföld nem létezik – tette hozzá Szelmenczi. Megállapítása szerint bármilyen magyar igényről legyen szó, a román sajtóban csak azt hallani, a magyarságnak be kell tartania Románia törvényeit, alkotmányát, ami a szélsőségesség egy lágyabb – megfogalmazása szerint lightosabb – megnyilvánulása, azt sugallja ugyanis, hogy a magyarság nem őshonos az országban, hanem betelepedett lakosság. És ami még rendkívül súlyos, hogy ezt a szemléletet vallja minden román párt is, liberális vagy szociáldemokrata, kormányon vagy ellenzékben levő – zárta beszédét Szelmenczi.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendkívüli ülést tartott a Legfelső Védelmi Tanács
Klaus Iohannis államfő kezdeményezésére rendkívüli ülést tartott csütörtökön a román Legfelső Védelmi Tanács (CSAT), de az elnöki hivatal nem közölte, milyen döntéseket hozott a testület.
Romániában háromhavonta vagy „szükség esetén" ülésezik a védelmi és nemzetbiztonsági kérdésekben illetékes testület, a legutóbbi rendes ülésre pedig június 9-én került sor.
Az elnöki hivatal közleményéből nem derült ki, mi indokolta a tanács soron kívüli összehívását. A kommüniké szerint a testület a NATO keleti szárnyának közelében kialakult biztonsági helyzet regionális, illetve Romániát érintő következményeit elemezte. Napirenden szerepeltek továbbá azok a „szövetségi szintű aggodalmak", amelyek a NATO déli határvidékén tapasztalható instabilitás esetleges fokozódásával kapcsolatosak. A közlemény szerint a CSAT a – költségvetési bevételeket veszélyeztető – illegális erdőirtások ügyét is megvizsgálta.
A Mediafax hírügynökség úgy tudja, hogy konkrétabban az ukrajnai, törökországi és észak-afrikai helyzetről volt szó, de azt a román média is csak találgatja, hogy mi indokolhatta a CSAT váratlan ülését, amit alig egy nappal korábban jelentettek be. A lehetséges magyarázatok között az is felmerült, hogy Romániától olyan katonai lépéseket kértek NATO-szövetségesei, amelyekben a Legfelső Védelmi Tanács az illetékes.
A CSAT ülésén annak alelnöke Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök nem vett részt: a testület rendkívüli ülését éppen aznap hívta össze a jobbközép ellenzék éléről államfővé választott Klaus Iohannis államfő, amikor Ponta tíznapos szabadságra külföldre utazott.
A CSAT akkor sem tartott rendkívüli ülést, amikor a román légtérből kitiltott Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes tavaly májusban azzal fenyegette meg Romániát, hogy „legközelebb stratégiai bombázóval érkezik". A nemzetbiztonsági testület összehívását kezdeményező Pontát Traian Basescu akkori államfő azzal hűtötte le, hogy „rossz üzenet lenne a CSAT összehívása, olyan körülmények között, amikor Románia nincs veszélyben".
MTI
Erdély.ma

Tiltják a Ceauşescu-kultuszt
Akár börtönbüntetéssel is sújthatják ezentúl Romániában a háborús bűnösök, illetve a népirtás vádjával elítéltek emlékét ápoló személyeket. Andrei Muraru államelnöki tanácsos szerint a hatóságok már nekiláttak ama személyek beazonosításának, akik nyilvánosan fasiszta, legionárius, rasszista és idegengyűlölő eszméket terjesztenek, valamint háborús bűnösök kultuszát ápolják.
Minderre azután nyílt lehetőség, hogy Klaus Johannis államfő kihirdette a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképek tiltásáról szóló törvényt. A képviselőház által június végén megszavazott jogszabály betiltotta a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, továbbá Romániában tilos lett háborús bűnösök emlékét ápolni. A törvény megállapítja, hogy a román legionárius mozgalom is fasiszta jellegű szervezetnek minősül, amely 1927 és 1941 között fejtette ki tevékenységét az országban egyebek mellett Vasgárda név alatt. Legionárius jelképek rendszerint a hírhedten magyarellenes Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű szélsőségesen nacionalista szervezet tüntetésein szoktak felbukkanni. A kezdeményezők az indoklásban megemlítették: egyebek mellett az Elie Wiesel-intézet hívta fel a figyelmet arra, hogy több feljelentésük esetében nem indított vizsgálatot az ügyészség azon cikkelyek értelmezése miatt, amelyek a holokausztra vonatkoznak. E szerint a legionárius mozgalmat nem értelmezik fasiszta jellegűnek, és 1989 után több szervezet, egyesület vagy politikai párt is zászlajára tűzte a legionárius-vasgárdista ideológiát, illetve a mozgalom vezetőinek népszerűsítését. Ezért tartották szükségesnek a legionárius eszmék fasiszta jellegének pontosítását a rendelet szövegében, amelyben a fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelzők mellett most már a legionárius szó is szerepel.
Andrei Muraru a szélsőségesség és az antiszemitizmus témájában Bukarestben rendezett konferencián arra figyelmeztetett, hogy három hónaptól három évig terjedő börtönbüntetést kaphat, aki háborús bűnösök, népirtás és emberiesség elleni bűncselekmény miatt elítéltek emlékét ápolja. Hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, aki nyilvánosan tagadja vagy megkérdőjelezi a holokausztot, a háborús bűntetteket és a népirtást. „Bár ez még sokaknak nem tűnt fel, Romániában hivatalosan betiltották Nicolae Ceauşescu kultuszát, a kommunista diktátort ugyanis 1989. december 25-én népirtás vádjával ítélte el a rögtönítélő katonai bíróság” – szögezte le az elnöki tanácsos. Muraru egyébként korábban a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetet (IICCMER) irányította, az intézmény pedig mandátuma idején indított vizsgálatot a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében. A történész hozzátette, a frissen hatályba lépett jogszabály alapján abban az esetben is feloszlathatják a fasiszta, legionárius propagandát folytató alapítványokat, szervezeteket, pártokat, ha „csupán” elektronikus úton terjesztik ezeket a nézeteket.
Elnökké választanák
A Ceauşescu-kultusz a forradalom óta eltelt két és fél évtized során is hódít Romániában. Korábbi felmérések szerint a román állampolgárok egynegyede a kommunista diktátort tartja az eddigi legjobb román politikusnak, 83 százaléka pedig véli, hogy Ceauşescu nem volt rossz vezető. Sőt a tavaly novemberi államfőválasztás kampányában közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 66 százalékának meggyőződése, hogy a volt pártfőtitkár megnyerné a megmérettetést, ha indulhatna a voksoláson. Az 1989-ben kivégzett diktátorra minden évben tucatnyian emlékeznek meg születésnapján a bukaresti katonai temetőben lévő sírnál.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Iohannis a SRI-t éltette, ők az új elit
Klaus Iohannis elnök a SRI 25 éves fennállása alkalmából kívánt jó munkát a nemzetbiztonsági ügynököket adó intézmény újonnan diplomázott hallgatóinak. Már a 25 év is sántít...
Klaus Iohannis elnök a "Mihai Viteazul" nemzetbiztonsági akadémia végzőseinek szervezett ceremónián kijelentette, az új generációnak nagy szerepe lesz Románia nemzetbiztonságának biztosításában. A SRI 25 éves tevékenységét éltető elnök szerint az újonnan végzetteknek kulcsszerepük lesz Románia biztonsága mellett a jólét biztosításában is.
ohannis fontosnak érezte kijelenteni, hogy az újonnan végzettek jól példázzák az oktatásba fektetett erőforrások gyümölcsét, hiszen a jövő vezető szerep is az új elitre hárul. Szavaiból kiolvasható, a kommunizmus egykori terrorszervezetéből a törvényhozásba átmentett politikusok majdani generációváltásából a jelenlegi titkosrendőrség is kiveszi a részét.
Az elnök az évforduló dolgában mindenképpen tévedett: kellően bizonyított, hogy a Securitate megszűnésével, illetve tisztségviselőinek átmentésével több éves szünet következett be a román titkosrendőrség történelmében, ami a kilencvenes évek közepén kezdett el csak hivatásának megfelelően működni.
itthon.ma

Megáldották a felújított máriaradnai bazilikát
A vallási és nemzetiségi egyetértés ünnepe
Amint azt előre jeleztük, tegnap nagyszabású ünnepségen, pontifikációs szentmisén áldották meg a felújított máriaradnai bazilikát és rendházat, illetve felavatták a térség legnagyobb egyházi múzeumát.
A kegytemplomban megtartott szertartáson a közel 100 pap és az általuk megívott 3-3 hívő, számos püspök és érsek, a meghívott világi elöljárók, illetve a sajtó képviselői voltak jelen, a hívek nagy tömege az eseményeket hatalmas kivetítőn a bazilika előtti téren követhette.
A templomban egybegyűlteket excellenciás Roos Márton megyés püspök köszöntötte, előbb németül, kiemelve: a mai napon a régióban élő hívek tekintete Máriaradna felé fordul, ahol mindnyájunk édesanyja, a Szűzanya több mint 300 éve gyűjti egybe a nagyvilágban szétszóródott gyermekeit. Nagy csodának számított, hogy 1767 pünkösdjén itt német, magyar, román, horvát, bolgár és örmény nyelven tartottak szentmisét az egybegyűlt híveknek. Mindnyájan innen merítettek további erőt, kitartást és bátorítást az élet megpróbáltatásaihoz. E testvéri egyetértésnek meg kell maradnia a jövőben is. Ezt erősítette meg II. János-Pál pápa, amikor 1992. augusztus 28-án a kegytemplomot Bazilika Minor rangra emelte. Ezt tovább erősítette szentatyánk, Ferenc Pápa is, amikor a hozzá küldött kérésünkre különleges megbízottként, Őeminenciája Joachim Meisner bíborost, kölni nyugalmazott érseket nevezte ki a mai ünnepség levezetésére. Eminenciás úrnak szívből köszönjük, amiért elfogadta a szentatya megbízatását, Isten hozta Máriaradnára. Ugyancsak nagy szeretettel üdvözölte a Németországból érkezett püspököket és főpapokat. Magyarul elmondott köszöntőjében köszöntötte a Magyarországról érkezett excellenciás püspök, illetve érsek urakat és paptestvéreket. Mindenekelőtt dr. Bábel Balázs kalocsai érseket és mitropolitát. Különös tisztelettel köszöntötte a szeged-csanádi, valamint a szabadkai püspök atyákat, a szatmári egyházmegye főpásztorát, továbbá dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket, a Szerbiából érkezett érsek és püspök urakat, a két testvér egyházmegyéből, a szeged-csanádi, valamint a nagybecskereki egyházmegyéből érkezett főpásztorokat, paptestvéreket és zarándokokat. Nagy tisztelettel köszöntötte Soltész Miklóst, a magyar kormány egyház-, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárát. A megyés püspök románul elmondott köszöntőjében a szertartás fontosságának a kiemelését követően köszöntötte a megjelent görög katolikus és római katolikus püspököket, élükön Excellenciás Ioan Robu bukaresti érsekkel, SFR Francisco-Javier Lozano bukaresti nunciust, a jelen lévő ortodox püspököket, köztük dr. Timotei Seviciu aradi püspököt, a szerb ortodox egyház temesvári püspökét, a Román Államelnöki Hivatal titkárát. Köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek az Európai Uniós, illetve a németországi püspökségek támogatásával megvalósult felújítási projektben. A munkálatok előrehaladott állapotban vannak, de még nincsenek teljesen befejezve, azokat sürgősen be kell fejezni. Végszavában, nemzetiségtől függetlenül, köszöntötte az összes zarándokot, valamint a rádióhallgatókat és a tévénézőket, akik bekapcsolódhattak az ünnepélyes szertartásba.
Pontifikációs szentmise
A továbbiakban németül, románul és magyarul Excellenciás Böcskei László nagyváradi püspök olvasta fel a Szentatya megbízó levelét Őexcellenciája Joachim Meisner bíboroshoz, a máriaradnai ünnepség levezetésére.
A főcelebráns németül elmondott szentbeszédében az imádság és lelki feltöltődést jelentő máriaradnai kegyhely fontosságát ecsetelte, ahol a Szűzanya várja az imádságban segítséget kérő gyermekeit. Ebben az országban a kommunizmus idején az egyházakat különös módon üldözték, Máriaradna azonban akkor is sziget volt az ateizmus és a leértékelődés tengerében. Mert a hit általában a fény és a jövőkép keveredése. Mária és József is hittek abban, hogy a jeruzsálemi forgatagban háromnapi keresés után is megtalálják a gyermeküket, Jézust, aki a templomban volt. Ezért találkozunk mi is immár 300 éve Mária templomában.
Államfői üzenet
Ezt követően a Román Államelnöki Hivatal megbízottja, Sergiu Nostor olvasta fel Klaus Iohannis államfőnek az ünnepség résztvevőihez intézett üzenetét, amiben az államfő örömének adott hangot, amiért a sok nemzetiséget krisztusi szeretetben egyesítő katolikus egyház egyik fontos zarándokhelye Európai Uniós támogatással, a román állam tevékeny közreműködésével megújulhatott. Abban a reményében zárta levelét, hogy a megújult kegyhely még jobban elmélyíti a nemzetek közötti megbékélést és barátságot. Ezt kiválóan példázta a tény, hogy a több nemzetiségű, illetve vallású egyházi méltóságok mellett, a szertartáson politikusok is részt vettek, köztük Victor Opsachi vallásügyi államtitkár, Király András oktatásügyi államtitkár, Bognár Levente aradi alpolgármester, Arad megye prefeketusa, Cosmin Pribac Florentina Horgea alprefektus társaságában, Dorel Căprar, az SZDP aradi elnöke, illetve Cziszter Kálmán aradi tanácsos. Temes megyéből Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában Halász Ferenc RMDSZ-megyei elnök, Marossy Zoltán alprefektus, dr. Nicolae Robu Temesvár polgármestere és Mitu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke volt jelen.
Áldási szertartások
A szertartás során a szentírásból magyarul Molnár Zsolt parlamenti képviselő olvasott fel, a temesvári székesegyház kórusa, Kindl Walter karnagy vezényletével, Franz Metz orgonaművész közreműködésével az egyházi zene gyöngyszemeit megszólaltatva, nagyban emelte a szertartás ünnepélyességét. A szertartás során Őexellenciája Joachim Meisner élen járt az áldoztatásban, de utána, a bazilika előtti teraszon is ő mondott fohászt a felújításért, majd megszentelte, tömjénfüsttel illette az épületet, valamint a nagyszámú hívet. A tömeg ezt követően átvonult a volt rendház felújított épületének az udvarára, ahol megismételték a kegytemplom előtti megáldási szertartást. A volt rendházba 3 emeleten berendezett, a régió legnagyobb egyházi múzeuma is tegnap nyitotta meg kapuit. A tegnapi, máriaradnai bensőséges ünnepség a különböző felekezetű, nemzetiségű és politikai nézetű emberek közötti egyetértés emlékezetes napja is volt, aminek az eszméje bárcsak hosszú életű lenne.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Újabb jogszabály, mely a magyarok ellen fordítható
Klaus Johannis államfő kihirdette a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképek tiltásáról szóló törvényt. Magyar szempontból még örvendhetnénk is, hogy ezentúl tilos lesz a vasgárda eszmeiségét terjeszteni és jelvényeit népszerűsíteni, de maradjunk inkább az azon alapelveknél, melyeket a liberalizmusnak egy boldogabb korszakában fogalmaztak meg, midőn eme eszmerendszer nem vált még a emberi jogi fundamentalisták, deviancia-pártoló megélhetési jogvédők martalékává. S ezen elvek között is tartsuk tiszteletben az egyik legfontosabbat, a szólásszabadságot.
Abban a jogi dilemmában, hogy meddig terjed a szólásszabadság határa, hogy mikor fontosabb mások szólásszabadság-gyakorlása által sértett embereket védeni, mint egy elvont liberális eszmének áldozni, a józan ész által leginkább támogatott, legelfogadhatóbb szabályozás ama bizonyos, az Egyesült Államoknak egy kevésbé farizeus és hazug korszakában elfogadott „világos és jelenvaló” veszély elve.
Az elvet első ízben 1919-ben fogalmazta meg Oliver Wendell Holmes, Jr. a Legfelsőbb Bíróság tagja a testület nevében. (Az elhíresült ügyben egyébként egy szocialista agitátort ítéltek volna el a kémkedési törvény alapján, aki a háborús sorozás ellen lázítónak mondott röplapokat terjesztett.) A híres megfogalmazás így hangzott: „A kérdés minden esetben az, hogy a használt szavak vajon olyan körülmények közepette kerültek-e nyilvánosságra, és olyan jellegűek-e, hogy jelentős károk világos és jelenvaló („clear and present”) veszélyét idézik elő.”
Ezt az elvet a holokauszt tagadásról szóló törvények súlyosan sértik, s ami még rosszabb, a legtöbb ilyen jellegű törvény kiragad egy eseménysort, a zsidók második világháborús üldöztetését és csak annak tagadását rendeli büntetni, ezzel a többi ember fölé emelve egy etnikumot. Ráadásul e jogszabályok sok esetben meg sem határozzák, hogy mi a holokauszt.
A szóban forgó román törvény legalább annyiban következetes, hogy definiálja holokauszt fogalmát, más kérdés, hogy ezt nem teszi kellő precizitással. Ugyanakkor beépítettek a román jogszabályba egy sor gumiparagrafust, ahhoz hogy lényegében bárkit be lehessen perelni, aki nem tetszik a rendszernek. Példának okáért bárki börtönbe zárható az, aki rasszista, fasiszta, legionárius vagy xenofób eszméket terjeszt. Xenofób azaz idegengyűlölő.
Ismerve a magyar balliberális sajtóorgánumok sajátos szóértelmezését, mely képes idegengyűlöletnek és uszításnak nevezni azt, ha a magyar kormány óriásplakátokon jelzi, hogy Magyarországon az idegen állampolgároknak tiszteletben kell tartani a magyar kultúrát és a törvényeket, nem csodálkozhatunk, ha például xenofób, még konkrétabban románellenes (hiszen a magyarhoz képest a román kétségkívül „idegen”) kijelentésnek veszi a rendőrség, az ügyészség vagy akár a bíróság, ha például román történelmi „hősök” (Horea, Avram Iancu, Axente Sever) népirtásáról ejtünk szót.
Az új jogszabály törvényi alapot adhat a magyar kultúra ápolóinak üldözésére is, hiszen egy apró csúsztatással példának okáért a törvény hatálya alá tartozóak ítélhetik az 1945 utáni, a bírósági eljárást megcsúfoló kommunista vendettának, a „népbírósági perek” özönének áldozataira – például Imrédy Bélára, Bárdossy Lászlóra, Jány Gusztávra - való emlékezést. Nem szólva Wass Albertről és Nyirő Józsefről. Wass Albertnek a fő bűne az volt, hogy egész életét annak szentelte, hogy leleplezze a román történelemhamisítást, hogy Erdély ügyét a nemzetközi közösség ügyévé tegye. Ezért zaklatják azokat, akik szobrot állítanak neki vagy az emlékét ápolják. Most eme justizmordok kaptak még egy hivatkozási alapot.
Ehhez képest a legionárius szimbólumok használatának tiltása csekély és egyébként elvszerűtlen öröm.
Semmiféle szimbólumot nem lenne szabad államilag betiltani.
Nem az állam kell sújtsa azt, aki vörös csillagot vagy horogkeresztet hord, hanem a közmegvetés. Mindenkinek emberi joga van olyan eszmerendszert vallani, amilyen akar és olyan jelvényeket hordani, ami hozzá közel áll mindaddig, amíg ezzel nem okoz közvetlen, jelenvaló veszélyt másokra nézve.
E következetes emberi jogi elvet tiporja lábbal a minap elfogadott és kihirdetett jogszabály.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma

Nemzetstratégiához keresnek partnereket
Munkareggelin találkozott az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőségével Orbán Viktor magyar miniszterelnök a tusványosi táborban. A magyar kormánnyal történő együttműködésről, a tábor kihívásairól és nem utolsósorban a jövő évi választásokról az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal beszélgettünk.
– Egyetért azokkal a hangokkal, hogy már Tusványos sem a régi? Van, aki az erdélyi magyar–magyar párbeszédet, mások a román–magyar párbeszédet hiányolták az idei táborból. Sok meghívott számára vajon miért nem vonzó Tusványos?
– Vannak, akiknek kényelmetlen lehet a párbeszéd. Mind az RMDSZ, mind pedig a román pártok vezetői közül jó néhányan kaptak meghívást. Nem újdonság, hogy többen idén sem fogadták el. Jövőre újból meg fogjuk őket hívni. A román jelenlét mindig attól függ, hogy a román politikusok a választási év közeledtével hasznosnak vagy kevésbé hasznosnak ítélik meg a magyarokkal való barátkozást. Nem tudjuk és nem is akarjuk arra kötelezni a jelenlegi román kormányt, hogy képviselőit elküldje a táborba. Az RMDSZ-nek viszont ha nem is első vonalbeli, de több székelyföldi vezetője – az előző évekhez hasonlóan – idén is jelen volt a táborban.
– Mit tart az idei Tusványos erősségének?
– Fontosnak tartom, hogy a román szakma és a román regionalisták bimbódzó pártkezdeményezései is jelen voltak. Ez számomra fontos üzenet. Kiemelném a nagyon erős nemzetközi jelenlétet. Idén nemcsak az Erdélyi Magyar Néppárt lett megfigyelő tagja az Európai Szabad Szövetségnek, de elmondhatjuk, hogy a több mint negyedszázados tusványosi nyári szabadegyetem is bekerült egy olyan nemzetközi körforgásba, amely az európai autonomista és regionalista mozgalmakat és szövetségeket jeleníti meg barátként a táborban. A flamandok, katalánok, sziléziaiak, bretonok és a dél-tiroli németek rangos képviselői voltak jelen idén a táborban, ami azt hiszem, hogy példamutató. Részünkről a tábor eredeti hivatását, küldetését idén is betöltötte.
– Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a néppárt védnöke néhány hete egy könyvbemutatón tette szóvá az RMDSZ és a Fidesz közeledését, amiből az is kiolvasható, hogy az EMNP és a Fidesz viszonya némileg meggyengült. Mennyire igazak ezek a sajtóhírek?
– A Tőkés László szavai körüli hullámokat én inkább a sajtó által felfújt kijelentésnek tartom. Bennünket a Fidesszel egy 25 éves barátság köt össze. Nemcsak a tusnádi tábor szervezése kapcsán, hanem sok más témában gondolkodunk hasonlóképpen. A Fidesz egy nagy gyűjtőpárt, amelynek különböző csoportjai és vonulatai alakultak ki: mi a Fidesz nemzetpolitikát alakító tagjaival és vezetőivel építettünk ki és ápolunk már hosszú évek óta jó viszonyt. Nincs ebben semmi változás. A tusnádi tábor zárónapján, az Orbán Viktorral elköltött munkareggeli is ezt a stratégiai partnerséget igazolta vissza.
– Miről tárgyaltak Orbán Viktorral?
– A zárónapi tusnádi munkatalálkozó már egy bevett szokás. Ilyenkor áttekintjük az erdélyi magyar politikai helyzetet és a Kárpát-medencei magyar–magyar viszonyokat. A miniszterelnök urat arról tájékoztattuk, miként indulunk és készülünk föl a helyhatósági választásokra. Elmondtam, miként értelmezzük a román elnökválasztás után kialakult helyzetet. Egyetértettük abban, hogy a Klaus Johannis államfő megválasztása utáni időszakban amennyiben hatalomra kerül egy új román kormány, akkor a román–magyar kapcsolatok is új lendületet kapnak.
– A néppárt vezetősége Varga Mihály gazdasági miniszterrel is tárgyalásokat folytatott Tusványoson. Milyen esély van arra, hogy a párt által elképzelt Mikó Imre-terv programjai valósággá váljanak a következő időszakban?
– Ezen a találkozón azok a néppártos vezetőink vettek részt, akik a Mikó Imre-terv elkészítésekor rögzített alapelveket képviselték. Az erdélyi középosztály kialakulásában vagyunk érdekeltek, illetve abban, hogy ennek a gyarapodásnak legyen nemzetpolitikai haszna is. A román állam sem az elmúlt 25, sem az elmúlt 90 évben nem bánt korrektül az erdélyi magyar középosztállyal, sőt inkább diszkriminációról és asszimilációról beszélhetünk. Számunkra létkérdés, hogy az anyaország vezetői miként tekintenek erre az ügyre. Mi azt reméljük, hogy a Mikó Imre-tervben megfogalmazott konkrét programok megvalósulására sor kerül.
– Megemlítene néhány olyan programpontot, ami körül egyezség körvonalazódik a magyar kormány képviselőivel?
– Csak részben kapcsolódik a Mikó Imre-tervhez, de számunkra külön jelentőséggel bír a mikrohitelprogram újraindításának ígérete. Szintén kiemelten fontosnak tartjuk a székelyföldi falusi turizmus új szempontok szerinti finanszírozását, megerősítését és felfuttatását. Az uniós pénzek lehívásának lehetősége ma sok magyar vállalkozó számára gond, mert nem rendelkeznek a szükséges minimális önrésszel. Ez is egy külön témája a magyar–magyar gazdasági együttműködésnek. Az uniós pályázati önrésznek a biztosítása igen komoly lehetőségekkel járna vállalkozóink számára.
– Mennyire nehéz az ilyen típusú magyar–magyar gazdasági együttműködés közös szálait megtalálni?
– A néppárt gazdasági kabinetje dolgozik ezeken a konkrét lehetőségeken. Elsősorban azt kell megnézni, hogy milyen rendszerbe tudjuk beilleszteni a gazdasági ötleteket. Az erdélyi magyar vállalkozók Romániában fizetnek adót, a román pénzügyi szabályoknak kell megfeleljenek. Egy olyan rendszert kell kialakítanunk, amely a piaci szabályok szerint, de a magyar szempontok figyelembe vételével lehet sikeres.
– A párt Tusványoson jelentette be, hogy önállóan indul a jövő évi helyhatósági választásokon. Az MPP-vel történő együttműködés keresése megfeneklett. Számítottak erre?
– Az országos tisztújító küldöttgyűlésünk után, még januárban ajánlatot intéztünk a Magyar Polgári Párt országos vezetőségéhez egy választási szövetség megkötése céljából a jövő évi helyhatósági választásokra. Kétszer találkoztam személyesen Bíró Zsolttal, és több ízben próbáltuk a két párt országos elnökségeit közös találkozóra összehívni. Ezekre a megkeresésekre sajnos semmilyen pozitív választ nem kaptunk. Ezt tudomásul vettük. Több településen az MPP helyi szervezetei nemcsak hajlandónak mutatkoznak, de igénylik is az együttműködést az Erdélyi Magyar Néppárttal. Ők is belátják azt, hogy csak akkor lehetünk igazán sikeresek – az autonómiapárti nemzeti erők csak akkor jeleníthetik meg hangsúlyosabban és sikeresen az autonómia gondolatát –, ha az MPP és az EMNP helyi erői egymást támogatva, vagy ha lehet, koalícióban indulnak. A két párt székelyudvarhelyi és a sepsiszentgyörgyi szervezeteinek esete azonban azt mutatja, hogy a Magyar Polgári Párt országos vezetősége a helyi megállapodásokat egyenesen megtiltja, nemhogy szorgalmazná. Mi továbbra is üdvözlendőnek tartunk minden olyan próbálkozást, amely helyi szinten összefogja erőinket. A néppárt tehát önállóan kezdi meg a felkészülést a helyhatósági választásokra, de minden ilyen típusú helyi szövetséget, együttműködést támogat.
– A tusványosi táborban tucatnyi kerekasztal-beszélgetésen esett szó az autonómiáról. Miközben jeles nemzetközi meghívottak osztották meg a hallgatósággal az önrendelkezésről szóló tapasztalataikat, idehaza, úgy tűnik, továbbra sincs lényegi elmozdulás. Miként értelmezi egyik-másik székelyföldi RMDSZ-vezető szóbeli elköteleződését az autonómia mellett?
– Az RMDSZ autonómiaelkötelezettségéből én inkább csak egy-két hangot tapasztalok, nem látok egy következetes, autonómiát támogató csoportot. A helyzet most mégis annyiban reménykeltő, hogy a Székely Nemzet Tanács legújabb felhívására állítólag pozitívan válaszoltak Hargita és Kovászna megye RMDSZ-es vezetői. Annyi bizonyos, hogy az SZNT akcióit támogatnunk kell: továbbra is stratégiai szövetségesként tekintünk Izsák Balázsra és az SZNT kezdeményezéseire. Két héttel ezelőtt Tőkés László és Izsák Balázs társaságában látogathattunk el Markku Markkula, a Régiók Bizottsága elnökének az irodájába. Nem vitás, hogy az autonómiamozgalomnak újabb fejezetei következnek. A különböző magyar pártok és szervezetek közötti nemzeti összefogás alapja a Székelyföld és az erdélyi magyarok autonómiája lehet.
– Az elmúlt években több próbálkozás volt az Erdélyi Magyar Kerekasztal összehívására. Ha ez immár Tusványoson sem jön össze valamilyen közös beszélgetés formájában, milyen esély van arra, hogy a három erdélyi magyar párt nemzetstratégiai ügyekben konzultáljon egymással?
– Részünkről továbbra is áll a meghívás, amellyel az erdélyi magyar politika és a civil társadalom vezetőit várjuk a kerekasztalhoz. A labda tárgyalópartnereink térfelén van. Nem hiszem, hogy az erdélyi magyarság érdeke az volna, hogy az RMDSZ megint úgy menjen kormányra, hogy titkos záradékok kerüljenek a kormánybalépési protokollumba. Azt gondolom, hogy a nemzeti minimumot mindenkinek föl kell vállalnia. Ez az autonómiánál kezdődik, és folytatódik az egyházi javak visszaszolgáltatásának, a csángóoktatásnak, a MOGYE-nak és egyéb oktatási követeléseinknek, valamint az erdélyi magyar kétnyelvűség biztosításának a kérdéseivel. Ezt a csomagot mindenkinek vállalnia kell függetlenül attól, hogy kormányra készülődik, vagy sem. Vagy éppen választási év előtt állunk, vagy sem.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro

Ha a fasizmust letiltják, a kommunizmust miért nem?
Úgy látszik, a román nemzet nem tanul. Sem a történelemből, mert abból nem lehet. Sem a könyvekből, mert nem olvas.
A mítoszokat csökönyösen romboló számos könyvének egyikében Lucian Boia professzor olyan kijelentést tesz, mellyel nem kerülhette el a divatos, illetve régi vágású történészek bírálatát. Vagy a példabeszédeket és idézeteket kedvelőikét.
Boia úr véleménye szerint sosem tanulunk semmit a történelemből, ami azt jelenti, hogy az oly sokak számára kedves Historia magistra vitae est mondás, melyről kevesen tudják, hogy a cicerói De oratoreból származik, már nem igazán állja meg a helyét. Nem Boia professzor az egyetlen, aki ezt megkérdőjelezte. Gyakoriak a témát érintő viták a nyugati akadémikus körökben. És nem kevés könyv is foglalkozik a kérdéssel.
Csakhogy nemcsak a történelemből nem nagyon tanulunk semmit, de – úgy tűnik – a könyvekből sem. Erre a következtetésre a Klaus Johannis elnök által júniusban kihirdetett 217/2015-ös törvény miatt keletkezett eddigi vita megfigyelése során jutottam. A mára legionáriusellenes törvényként elhíresült jogszabályról van szó. Kétségtelen, hogy a kérdéses dokumentum nyilvánosságra kerülése után felszínre tört, egyáltalán nem érdekmentes ellenséges indulatok egy része a törvény koncepcionális és megfogalmazási hibáiból származik. (Ezeket Andrei Pleşu úr remekül jelezte az adevăru.ro-n hétfőn megjelent kommentárjában.) Az „átalányban” megfogalmazott árnyalatlan ítéletekből, melyekre, olybá tűnik, biztatni kíván. A negatív indulatok másik részét – ahogy azt szintén Andrei Pleşu emeli ki nagyon jól – Andrei Muraru elnöki tanácsadó egyik kijelentése váltotta ki, aki olyasmit látott bele a jogszabályba, amit az valójában nem tartalmaz. Nevezetesen azt a rendelkezést, hogy a kommunista–ceauşiszta propaganda szintén tiltott lesz és ugyanolyan drasztikusan büntetik majd, mint a szélsőjobboldalit.
A szélsőjobboldali doktrínák szimpatizánsai – sokan-kevesen, amennyien még létezhetnek Romániában –, valamint az antiszemiták, akikről nem érdemes azt gondolnunk, hogy sohasem léteztek és most sincsenek a kárpáti–dunai–pontoszi térségben, rögtön hevesen tiltakoztak, és azt mondták, a törvény a külföld és a fáradhatatlan zsidó lobbi utasítására készült. Ugyanezek a szimpatizánsok, mielőtt elkészülne egy mélyreható és részletes történelmi elemzés, vagy olyan akadémikusi rangú történészek segítségével, akik sohasem mosták le magukról a szégyent, hogy nevüket adták a kommunista–ceauşiszta hamisításokhoz, arról akarnak meggyőzni minket, hogy a legionáriusok nem voltak fasiszták, vagy nem követtek el gyilkosságokat. De még mennyit, és nemcsak az 1941. januári lázadás napjaiban. És kiszolgálták Hitlert. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok gyilkosok lettek volna, akiket egy adott pillanatban elvarázsolt a legionárius doktrína agresszív nacionalista vetülete. Vagy, hogy mindazt, ami jót és értékeset írtak, többé nem lenne szabad olvasni és népszerűsíteni.
Az antikommunisták is hevesen tiltakoztak, akik – nem találván meggyőzőnek Muraru úr szavait –, azt vetették fel, hogy a törvény a részlegesség bűnébe esik. Azzal, hogy bevallja és elismeri a Holokausztot, elítéli azt, valójában Elie Wiesel, Alexandru Florian és a hozzájuk közelállók kedvére tesz. De megfeledkezik a kommunista Gulág szörnyűségeiről. Ezáltal, nem túlságosan ártatlanul, egy európai forgatókönyvet ismétel meg, mely odavezetett, hogy a nácizmust és a fasizmust megfelelően elítélték, a kommunizmust viszont csak formálisan, kevés meggyőződéssel, hiteltelenül, félszájjal és egy félig üres terem előtt. Semmiképpen sem annyira drasztikusan, mint a nácizmust.
Számos, az utóbbi 20-25 évben elsősorban a Humanitas kiadónál, de a Polirom kiadónál és máshol is megjelent könyv feltárta a XX. századot meghatározó két totalitarizmus bűnös természetét. Azt a tényt, hogy a nácizmus és a kommunizmus, ahogy azt Pierre Chaunu nagyon jól mondta, „heterozigóta ikrek” voltak. Hogy miattuk Európa jelentős része a „halál földjévé” vált, ahogy azt Timothy Snyder írta. Hogy a kommunizmus és a nácizmus bűnös jellegének leleplezése egyáltalán nem mennyiségi kérdés. Cvetan Todorov a Gonosz emlékezete, a jó kísértése című könyvében […] legalább két példát említ a XX. századi személyiségek közül – Margaret Buber-Neumannt és Vasili Grosmant –, akik egyaránt megtapasztalták a kommunista és a náci terrort is. És mindkettőt megszenvedték. Vladimir Tismăneanu a Humanitas kiadónál jelentetett meg nemrég egy könyvet, az Ördög a történelemben – Fasizmus és kommunizmus a XX. században címűt, melyben a két gonoszság hasonlóságaira mutat rá.
Az ördögnek, vagy az évszázad szerencsétlenségének, ahogy Alain Besançon nevezte, a múlt században két megnyilvánulási formája volt. […] A XXI. században mindkettőtől egyforma gondossággal kell óvakodnunk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a 217/2015-ös törvényt vissza kellene vonni, meg kellene semmisíteni, majd oly módon kellene újraírni, újra megszavazni és újra kihirdetni, hogy egyértelműen szabályozza bármilyen fajta szélsőségesség és a totalitárius késztetés bármilyen típusának büntetését.
Talán így bizonyítani tudjuk majd, hogy tényleg tanultunk valamit a történelemből, de azokból a könyvekből is, melyek megpróbálták megmagyarázni a torzulásait.
Mircea Morariu
foter.ro

A parlament feloszlatását kérik, ha...
Az Olaszországban és Spanyolországban élő románok képviselői a Marosfői Nyári Táborban azt mondták, készek a parlament feloszlatását kérni Klaus Iohannis elnöktől, amennyiben nem fogadják el a postai és elektronikus szavazást.
Daniel Țecu, az Európai Románok Egyesületei Szövetségének (FADERE) elnöke kijelentette: a külföldön élő románok készek nyomást gyakorolni a román hatóságokra, hogy legyen lehetőség postai úton és elektronikusan szavazni.
A FADERE-elnök optimista, bár „egyre több döntéshozó, parlamenti képviselő és felsőbb hang” mondja, hogy nincs már idő ilyesmire.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

A vlah Duma András
Boian Alexandrovici Timok-völgyi (szerbiai) ortodox pap, a román érzelmű vlahok vezetője arra kérte az anyaországiakat a marosfői szabadegyetemen, hagyjanak fel a „román kisebbségi modell” népszerűsítésével, és tegyék ugyanazt, amit Magyarország saját nemzettársaiért. A nemzeti identitása megőrzéséért már börtönbüntetést is kapó lelkész elmondta, miért van erre szükség: mert a szerbek elnyomják, beolvasztják, ők pedig úgy érzik, Románia annyira levegőnek nézi a Timok-völgyi vlahokat (hogy a görögországi és bulgáriai vlahokról ne is beszéljünk), hogy az minden, a kisebbségi jogok betartására érzékeny ember számára vérlázító.
Erdélyi magyarként nagyon is tudom, miről beszél, és nem értem, miért hagyja ezt Románia (dehogynem: mert ha fellép a vlahokért, nekem is jogokat kell adnia). A vlahok helyzete annyira rossz, hogy az erdélyi magyarokéhoz nem, csak a moldvai csángókéhoz hasonlítható. Velük a hasonlóság viszont megdöbbentő: a templomban nem használhatják anyanyelvüket (ezért is zárták be Bojan Alexandrovici-ot: mert épített egy templomot, amelyben románul misézett), a vlah (román), illetve csángó (magyar) nyelv társadalmi presztízse az illető területen a nullával egyenlő, aki pedig ragaszkodni mer gyökereihez, azzal már nem is az államhatalom vagy a többségi nép, hanem janicsárrá nevelt nemzettársai bánnak el.
Timoki vlah vezetők mondják, Johannis elnök júniusi szerbiai látogatásának szervezői (a román külügy) az elnökkel való találkozásra kizárólag olyan „vlah származású” egyéneket hívtak meg, akik nemzetiségüket amúgy letagadják, és a szerb nacionalizmus szekértolói (olyan ez, mintha nem Duma Andrást, hanem a Dumitru Mărtinaș Egyesület vezetőit hívná meg Orbán Viktor, mikor Bákóban jár). Tették ezt azért, nehogy megbántsák a vendéglátókat. Pedig most erre semmi szükség nem lett volna, hiszen Szerbiában az utóbbi időben tényleges nyitás figyelhető meg a kisebbségi jogok terén.
Mondjuk ki: ami a vlah kisebbségekkel történik, az kulturális genocídium, egy nép lelkének a kiölése, nyelvének keresztre feszítése. És van egy rossz hírem Boian pap számára: az állam, melynek születésem folytán polgára vagyok (Románia) ezt soha nem fogja kimondani…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb kihallgatásra jelentkezett Ponta a korrupcióellenes ügyészségen
Újabb kihallgatásra jelentkezett szerdán a korrupcióellenes ügyészségen (DNA) Victor Ponta kormányfő, aki ellen okirat-hamisítás, pénzmosás és adócsalásban való bűnsegédlet gyanújával indított bűnvádi eljárást a vádhatóság június elején.
Pontát legutóbb júliusban idézte be a DNA: akkor a kormányfő kérésére az ügyészség egy független könyvvizsgálatot rendelt el.
A politikus szerdán mindössze negyedórát töltött a vádhatóság épületében, távozáskor pedig annyit mondott az újságíróknak: a könyvvizsgálat szerint „kétezer lejjel több adót fizetett a kelleténél, de nem kéri vissza ezt az összeget az államtól".
Ez már a harmadik alkalom volt, hogy a kormányfőt gyanúsítottként idézte be a DNA, de Ponta eddig a hallgatás jogával élve nem tett nyilatkozatot az ügyészségen. A kormányfő azt mondta: erre ügyvédje jelenlétében kerülhet sor akkor, amikor az ügyész beidézi.
A DNA azzal gyanúsítja Pontát, hogy 2007-2008-ban ténylegesen el nem végzett ügyvédi szolgálatokért vett fel havi 2-3000 eurós honoráriumot Dan Sova szenátor cégétől, az összeg igazolásául pedig beszámolókat hamisított, más ügyvédek tevékenységi beszámolóját lemásolva. Ezekre a vádpontokra a kormányfő mostani képviselői mentelmi joga nem terjed ki.
A korrupcióellenes ügyészség júliusban részleges vagyonzárat rendelt el Ponta ellen, annak a 260 ezer lejnyi jogtalan haszonszerzésnek a fedezeteként, amellyel a politikust gyanúsítják.
Ponta ártatlannak mondja magát, és több ízben megerősítette, hogy amíg élvezi a kormánykoalícióban részt vevő pártok támogatását, nem fog lemondani a miniszterelnöki tisztségről. A politikus azonban júliusban visszalépett a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöki tisztségéből, hogy „ügyészségi meghurcolása ne rontsa pártja esélyeit a jövő évi választásokon".
Bár a jobbközép ellenzék jelöltjeként megválasztott Klaus Iohannis államfő nyilvánosan is lemondásra szólította fel a korrupcióval gyanúsított miniszterelnököt, a román alkotmány szerint a kormányfőt csak a parlament válthatja le. A PSD körüli koalíció pártjai támogatásukról biztosították Victor Pontát.
MTI
Erdély.ma

Pofon a szélsőjobbnak – vagy a szólásszabadságnak?
Midőn Klaus Johannis aláírta és kihirdette a 2015-ös évi 217-es törvényt, amely a 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet módosítva betiltotta a legionárius mozgalom kultuszát, jelvényeit és bármiféle népszerűsítését, a felszínességre oly hajlamos magyarországi sajtó arról cikkezett, hogy hatalmas pofont kapott a román szélsőjobb. Nem kétséges, a hír hallatán a magyar ember lelkében kicsírázhat némi káröröm, különösen, ha évről évre alkalma volt végignézni az Új Jobboldal október 6-i aradi, illetve a december elsejei sepsiszentgyörgyi provokatív akcióit.
Egy jogszabály színe és fonákja
Itt azonban valójában sokkal többről van szó. Az elfogadott jogszabály nemcsak a román szélsőjobb szimbólumait tiltotta be, hanem több síkon is törvényi alapot adott a szólásszabadság önkényes korlátozásához.
Hogy a legérzékenyebb ügyet vegyük: az úgynevezett „holokauszttagadás” betiltása, ami egyébként része volt a módosított sürgősségi kormányrendeletnek, több szempontból is problematikus. Egyik oldalról nem kellően tisztázott maga a fogalom. Mert hiába szögezi le a jogszabály szabatosan és példaértékűen, hogy „a holokauszt alatt a zsidók és cigányok 1940 és 1944 közötti, a román állam intézményei által támogatott tervszerű üldözése és megsemmisítése értendő” (saját fordítás), a gyakorlat azt mutatja, hogy a holokauszttagadás határait másutt-másutt húzzák az elemzők, a közírók, illetve a jogászszakma.
Márpedig a különbség nem szakma-, hanem egyénfüggő. Magyarán, ha valakit bíróság elé állítanak holokauszttagadás vádjával, nem az elkövetett cselekmény vagy annak társadalmi veszélyességének foka lesz a döntő abban, hogy elítélik vagy felmentik, hanem a bíró világnézete, politikai meggyőződése vagy akár etnikai hovatartozása. Érdemes belegondolni abba, hogy a holokauszttagadással vádolt, úgynevezett holokausztrevizionista történészek – akik közül tanai miatt nem egy került már börtönbe – sem azt tagadják, hogy a zsidókat államilag üldözték a második világháború idején, mint ahogy azt sem, hogy kizárólag származásuk okán gyilkoltak meg sokakat közülük. Ők a hatmilliós áldozatszámot vitatják, kétségbe vonják, hogy létezett a III. birodalomban központi döntés arról, hogy a teljes zsidóságot ki kell irtani, valamint azt is, hogy a népirtás céljára a nácik gázkamrákat használtak volna.
De akad olyan holokausztszakértő is, aki szerint holokauszttagadás a holokauszt egyediségének tagadása. Ezzel szemben Norman G. Finkelstein – aki maga is holokauszttúlélők gyermeke, s szülein kívül valamennyi hozzátartozóját meggyilkolták zsidó származásuk okán a nácik – éles szavakkal kelt ki azok ellen, akik a holokausztot kiemelnék az emberiség történetének megannyi népirtása közül. Sőt, arra is rámutat, hogy a holokauszttagadásra való hivatkozással várja el Izrael, hogy a világ hunyjon szemet a palesztinok elleni állami terror felett azon az elven, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokkal jár.
De olyan kiterjesztésekkel is találkozhattunk, miszerint holokauszttagadás a visszaemlékezések hitelességének kétségbe vonása. Miközben már egy sor „visszaemlékezésről” fehéren-feketén kiderült, hogy otromba, pénzhajhász hamisítvány, akad köztük olyan is, amelyet nem is zsidó ember írt, erről is beszél Finkelstein A holokausztipar című művében.
A szerző egy gondolat erejéig hivatkozik John Stuart Millre is, akinél meggyőzőbben talán senki nem érvelt a szólásszabadság mellett, még ha eszmefuttatásai a mai olvasó számára kissé terjengősnek is tűnhetnek. A szabadságról című esszéjében Mill külön fejezetet szentel a szólásszabadságnak, okfejtéseit a fejezet végén négy pontban foglalja össze. Érdemes lenne a szabad gondolkodást és a tudományos kutatást büntetőjogi keretek közé záró, magukat többnyire liberálisnak mondó embereknek újraolvasniuk Mill klasszikusát. Vagy legalább a végkövetkeztetésként megfogalmazott négy érvet, kezdve onnan, hogy „bármely elhallgattatott vélemény lehet igaz, ha ezt tagadjuk, feltételezzük, hogy csalhatatlanok vagyunk”. Azon keresztül, hogy „csak az ellentmondásban levő vélemények összeütközése teremtheti meg annak lehetőségét, hogy az igazság hiányzó része elfogadottá váljék”. S azt se feledjük, hogy a teljes igazságot is hívei csak előítélet formájában teszik magukévá, ha azt nem érik folyamatos támadások, egészen odáig, hogy ez esetben „a tan jelentése is elsikkad vagy elkorcsosul, nem szűnik hatni a jellemre és viselkedésre, (…) formális hitvallásá válik.”
Orwell szelleme
A szóban forgó törvény tiltja a fasiszta, legionárius, rasszista és xenofób szervezetek működését, ezen eszmékhez köthető szimbólumok használatát, és az említett ideológiai részelemekből fakadó cselekményeket, továbbá azon személyek kultuszát, akiket népirtás, háborús bűnösség vagy emberiség elleni bűncselekmény miatt ítéltek el.
Akár el is fogadhatjuk, hogy a cél nemes. De vajon szükség van-e külön törvényre ahhoz, hogy egy szélsőséges, a demokráciáira veszélyt jelentő szervezetet betiltsunk? Helyes-e betiltani bárki „kultuszát”? Kultusz alatt értendő ugyebár az is, hogy egy történelmi személyiség születéséről, haláláról vagy életének egy fontos pillanatáról megemlékeznek, kultusznak nevezhető egy kulturális esemény is. Magyar emberben rögtön megszólalhat a vészcsengő: miként zaklatták az állami szervek a Wass Albertre emlékezőket. De élhetünk olyan példával is, amely szívünknek kevésbé kedves történelmi személyiséghez köthető. Nicolae Ceauşescunál többet kevés román államférfi ártott a magyarságnak, elég, ha csak az erdélyi nagyvárosok módszeres elrománosítására utalunk. Ezzel együtt helyeselhető-e, hogy valakit azért zárjanak börtönbe, mert részt vett egy megemlékezésen és/vagy a néhai véreskezű diktátor sírjára helyezett egy szál virágot? Épp a demokratikus rendszert hitelteleníti, amikor a „Kárpátok géniuszához” hasonlóan az állami kényszerapparátust veti be a másként gondolkodókkal szemben.
A büntetőjog ultima ratio. Olyan esetekben alkalmazni, mint a „családon belüli erőszak”, a gyűlöletbeszéd vagy a holokauszttagadás olyan, mintha hentesbárddal próbálnánk operálni. A probléma az, hogy ha ezt valaki papírra meri vetni, rögtön meggyanúsíthatják azzal, hogy pártolja az említett cselekményeket, holott erről, esetemben legalábbis, szó sincs. A különböző erőszakos cselekményekre megvannak a büntetőjog évezredes gyökerű előírásai, nincs szükség új törvényi tényállásra. A gyűlöletbeszéd esetében irányadó az amerikai Legfelsőbb Bíróság klasszikus elve, miszerint akkor lehet valakit elítélni nyilvános beszéd, állásfoglalás, sajtóbeli cselekmény okán, ha azzal „világos és jelenvaló veszélyt” idézett elő. Történelmi eseményeket pedig konferenciákon, szakfolyóiratokban, világhálós és egyéb szakmai fórumokon kell megvitatni anélkül, hogy bárki feje felett ott lógna a börtön Damoklész kardja.
Joggal háborodunk fel azon, ha bárki tagadja a szovjet haláltáborok létét, ellenforradalomnak nevezi 1956-ot vagy ország-világ előtt azt hazudja, hogy senki nem sérült meg a 2006. október 23-i rendőrterror során. De igazságos, méltányos, arányos lenne ezért valakit évekre börtönbe zárni?
A valódi liberális Voltaire úgy vélekedik, hogy „nem értek veled egyet, de életemet adnám azért, hogy véleményedet elmondhasd”, az álliberális pedig úgy, ahogy a világhálón terjedő rövid összefoglalás megfogalmazta. Toleránsak veled, míg egyetértesz velük, ellened fordulnak, ha vitatkozni mersz velük és rasszista vagy, ha legyőzöd őket a vitában.
Egy szó, mint száz: a szimbólumok, gondolatok, történelmi személyiségek kultusza vagy történelmi események tagadása elleni büntetőjogi harc, legyen szó akár náci, akár kommunista jelképekről, személyiségekről vagy eszmékről a Ceauşescu-rendszerben már megismert orwelli gondolatrendőrséget idézi és súlyosan korlátozza a szólásszabadságot.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság

Újraértelmezett augusztus 23. (Johannis üzenete)
A fasizmus és kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap közzétett üzenetében Klaus Johannis államfő, kifejezve reményét, hogy az élethez és szabadsághoz való jogot soha többé nem lehet büntetlenül semmibe venni.
Románia 2011-ben iktatta törvénybe azt a 2008-as Prágai Nyilatkozat által szorgalmazott kezdeményezést, hogy augusztus 23-át – az Európa keleti részének felosztását titkos záradékban szentesítő Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját – nyilvánítsák a náci és a kommunista totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává. A német és szovjet külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt megállapodás készítette elő egyebek mellett a balti államok, illetve a Romániához tartozó Besszarábia szovjet bekebelezését.
Johannis tavaly elnökjelöltként, idén pedig már megválasztott államfőként üzenetével gyakorlatilag újraértelmezte országa számára augusztus 23-a – Románia korábbi nemzeti ünnepe – történelmi jelentőségét. A román elnöki hivatal honlapján közzétett üzenetben Johannis elítélte a Molotov–Ribbentrop-paktumot és annak „Romániát érintő áldatlan következményeit”. „Nem szabad tagadnunk vagy minimalizálnunk a legionárius (fasiszta) és kommunista népirtó politikát, tisztelegnünk kell az áldozatok emléke előtt. Az utóbbi évtizedben Románia bátor lépéseket tett ezen rezsimek elítélése terén, bebizonyítva, hogy végleg szakított történelme ezen sötét időszakaival” – fogalmazott az államfő. Ugyanakkor arra intette honfitársait, hogy előzzenek meg minden „radikális, utópikus, szélsőséges politikai kezdeményezést”, amely a jogállamiságot és a demokráciát támadja. A kommunizmus idején augusztus 23. volt Románia nemzeti ünnepe, amelyet az akkori hatalom „az 1944-es nemzeti antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés” napjaként ünnepelt. A kommunisták a második világháborús román kiugrás napját sajátították ki: 1944. augusztus 23-án (amikor a szovjet hadsereg már Bukaresthez közeledett) Románia a tengelyhatalmak oldaláról az Egyesült Nemzetek oldalára állt át az akkor alig 23 éves Mihály király vezetésével.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)